Post-mortem 1. fejezet

1880. London

London még a szokottnál is elhanyagoltabbnak és elviselhetetlenebbnek tűnt aznap reggel. Sűrű, áthatolhatatlan ködfelhő gomolygott, az a fajta nedves, hideg levegő, ami bebújik az ember ruhaszövetein át, és csontig hatol. A gyárak keményei feketére festetették az eget, folyamatosan árasztva magukból a korommal kevert bűzt. Az emberek hangya módra siettek a dolgukra, nem törődve a másikkal. Kiégett tekintettek pislákoltak a koszos arcok mögött, a munka és az életkörülmények minden életkedvüket megölték.

– Azok lettek, amiknek tekintik őket. Agyatlan, érzelemmentes, semmik. – Gondolta magában fejcsóválva Mr. Phelan Conwey, ahogy a fiáker ablakán kitekintett. A nyomornegyed soha sem volt egy üdítő látvány, de ma különösen nyomorúságosnak hatott.

Augusztus ellenére szokatlan hideg volt, és mintha ez még több éhezőt vonzott volna az utcára. A férfi hátradőlt inkább az ülésre, és behunyta a szemét egy pillanatra.

A kintről jövő zajok elterelték a figyelmét, a kerekek monoton kattogása, amit néha halkabb zötykölődés szakított meg, az emberek hangjai, kiabálások, gyerekek sírása, az éhezők könyörgése, mind egy szimfóniát alkottak. A macskaköveken a fiáker folyamatosan dobálta Phelan vékony testét, az út minősége rosszabbnak tűnt a sziklás talajénál. A tüntetők gyakran szedegették fel a köveket, hatalmas kátyúkat hagyva maguk után. A kocsi nehezen tudott egyensúlyozni az egyenes és az egyenletlen talaj között.

A szűk utcában éppen csak elfért egy fogat, két oldalról boltok és gyárak fogták a járműveket szoros közre, az emberek pedig minduntalan akadályozták az útjukat.

Mr. Conwey idegesen pillantott a zsebórájára, meglehetősen késésben volt. Utálta a londoni zsúfolt közlekedést, de jelen helyzetben még így is ez tűnt a leggyorsabb megoldásnak. Most viszont úgy érezte, egy helyben állnak, pedig a hangos csattanások és az utcák változása meggyőzhette arról, hogy igenis haladnak.

Bérkocsija előtt, egy zsúfolásig megpakolt szekér haladt, – a rossz utak miatt – végtelen lassan. A csigalassúsággal haladó járműnél, csak a rakománya volt a bosszantóbb: vágóhidakról, hentesektől szállította a megmaradt döghúst az ingyen konyha éhezőinek. Legyek raja követte a szekeret, a rothadás szaga jelzőtűzként szolgált a számukra. Boldogan zümmögve lakmároztak a férgekkel dúsított tetemeken. A fiáker legkisebb rését megtalálva berepültek Phelanhez is, aki nem győzte őket csapkodni.

A férfi az ablakon kihajolva, kért segítséget a szorult helyzetéből, miközben tekintettét az előttük haladó szekérre szegezte.

– Nem tudná kikerülni? Nagyon siettek! Megfizettem.

A kocsis hátra fordulva mentegetőzött, miközben oda sem figyelt az előtte zajló eseményekre.

– Sajnálom uram, de…

– Vigyázzon!

Mr. Conwey még épp időben tudta figyelmeztetni a fiáker vezetőjét, a veszélyre. Az előttük haladó lassú jármű nem bírta tovább a súlyos terhet, és az egyenetlen utakat. Egy méretesebb kátyúba érve a szúette kerékagy feladta a szolgálatot, és a kerék éktelen recsegéssel fordult ki a helyéről. A hangzavar, valamint a hirtelen helyzetváltozás megijesztette a rudak közé befogott lovat. Folyamatosan nyihogva cibálta a fejét, a gazdája hiába próbálta féken tartani, kiszakította magát az istrángból, és menekülve szaladt végig az utcákon. Amint kiszabadult az állat, a szekér hangos robajjal borult az oldalára, és mint egy katapult kirepítette a sofőrt a bakról. A férfi a levegőben szállt pár métert, mielőtt fejjel földet ért volna. A koponyája émelyítő hanggal roppant egyet a macskaköveken, és vöröslő kis folyóként lassú csíkban folyt belőle a vér. A sofőr nem mozdult többé.

 Az utcácskát teljes széltében beborították a romok, s a kiszóródott rakomány. Az ép kerék még mindig nyikorogva forgott a levegőben, a távolból hallatszott a megvadult ló patadobogása, majd pár röpke pillanatra néma csend lett.

A nagy zűrzavar hallatára a környékbeliek kiszéledtek a járdákra. Mindennapos esett volt egy – egy kocsi felborulása, de ilyet még életükben nem láttak. Mindenütt étel hevert. Szemeik úgy villogtak a döghús láttán, akárcsak az éhes patkányoké a sötétben. A tulajdonos meghalt, senki nem kérheti már rajta számon a rakományt, az övékké lehet mind. Amint röpke másodpercek alatt felmérték a helyzetüket, a nincstelenek hangos ordítással vetették rá magukat a zsákmányra, mint valami marakodó hiénák. A húsért kisebb fajta harc alakult ki, ott ütötték, verték egymást, ahol csak érték. Mr. Conwey a jelenetet látva a szája elé szorította a zsebkendőjét, hogy visszatartsa öklendezését. Az oszló hús szaga elviselhetetlen volt, helyenként a férgek által lerágott fehér csont is kilátszott, de még így is sokak számára ünnepi lakomának számított volna egy – egy falat.

– Állati létre lealacsonyodott emberek… – gondolta magában a férfi.

A csőcselék teljesen körbevette a fiákert, az utat mindkét irányban elzárták előttük. Percek kérdése volt, mikor irányul a figyelem Phelanre. Hiába volt nála revolver, ezzel a megvadult csőcselékkel még ő sem tudott volna elbánni, így inkább a menekülést választotta, mielőtt rabló támadás áldozata lenne. A fiákeres kezébe nyomott némi shillinget, majd a folyamatosan sípolva érkező rendőrök mellett elhaladva, immár gyalog próbálta folytatni az útját. A tömeg minduntalan elsodorta őt, de pár sarokkal arrébb kicsit enyhült a zsúfoltság, ő pedig sietős léptekkel haladt a Royal Cirkuszhoz.

A még szűkebb utcákban nincstelen koldusok könyörögtek némi alamizsnáért, tolvaj gyerekek tetették magukat szegény, elesett árváknak, hogy kihasználhassák az őket megszánó gyanútlan járókelőket. A férfi kerülte a tekintetével őket, mintha láthatatlanok lennének a számára. Szánalomnak, csupán egy pillanatra volt helye a szívében irántuk. Hisz ismerte jól őket mind. Tudta, hogy nem egynél van legalább pisztoly vagy egyéb más fegyver. A lövöldözés és a halál a fiúk mindennapjainak része volt. Felnőtteket meghazudtoló bandaháborúkat vívtak a területekért, hűségért, vagy éppen a betevő falatért. A sorosukra hagyták őket, így nekik kellett magukról és a védelmükről gondoskodniuk. Mindenkit ismertek, nagyon jól tudták, kivel mit tehetnek meg, így a fiatalember jöttére a tapasztaltabbak azonnal szétrebbentek.

Mr. Conwey elnézően vaknak tettette magát, és inkább a tetők irányába fordította a fejét. Legnagyobb szerencséjére épp időben tekintett fel. Az egyik emeleti ablakból, épp akkor öntötték ki az éjjeli edény tartalmát az utcára. Nem sok hiányzott, hogy a kabátját beterítsék emberi ürülékkel. Elkáromkodva magát ugrott félre az égből hulló "áldás" elől, amin az ablakon kihajoló fogatlan asszony jót nevetett.

Phelan továbbra is szitkozódva ment tovább, és a sikátorokban bosszankodva kerülgette a mindig útjába tévedő munkásosztály tagjait, akik eddig is csak hátráltatták a közlekedését. Soha nem tartotta magát babonásnak, mégis a korábban történt események baljós hangulatot keltettek benne, rossz ómennek könyvelte el.

Menet közben újfent a zsebórájára pillantott, de csak tovább bosszankodott, mert a zűrzavar értékes perceket vett el csekélyke idejéből. Mire beért az impozáns épületbe, a felettese már dühösen fújtatva várt rá.

– Mr. Conwey! Csak hogy végre megtisztel minket a jelenlétével! –  Förmedt rá a szokásos stílusában beosztottjára Rufus Carter.

– Bocsásson meg a késlekedésemért, Mr. Carter. Amint megkaptam az üzenetét az őrsön, siettem, ahogy csak tudtam.

– Nem csak, hogy késik, de még van pofája ilyen öltözékben idetolni a csupasz arcát?! Hányszor szóltam magának, hogy ne hordjon lovagló csizmát? Az ég szerelmére, úgy néz ki, mint valami vidéki földbirtokos, és nem, mint egy nyomozó. Adjon már magára az Istenit! Tiszta szutyok és még bűzlik is. Meghempergett valamiben?

– Baleset történt idefelé jövet, az alsó réteggel kellett vegyülnöm, ezért a szag. A lovaglócsizmát pedig nem vagyok hajlandó letenni, megmondtam önnek, csak így tudok lovagolni. –  Magyarázkodott Phelan.

– Köpök rá, hogy maga hogyan képes lovagolni. Szégyent hoz a testületre, ahogyan rám is. Ha megfogadta volna a tanácsomat, és beköltözne végre a városba, nem lennének ilyen gondjai.

– Sajnálom, de ebben hajthatatlan vagyok, az őseim földjét nem adom el.

– Uraim, rátérhetnénk a lényegre? – avatkozott közbe Mr. Mitchell Montgomery.

       Mr. Montgomery mindennapos tanúja volt a két férfi civódásának, amióta – az akkor még csak tejfeles szájúnak minősülő – Mr. Conwey, elhappolt egy ügyet a felettese orra elől. A dolog nagy port kavart, a hírhedt gyilkos hat áldozatot szedett magának, de a fiatal nyomozó véget vetett az ámokfutásának. Rufus által oly vágyott elismerés és hírnév őt illette meg, és ez a tény, valamint Phelan származása örök ellentétet szült közöttük. A fiatalembernek sokkal nagyobb tehetsége és jobb szimata volt, bárkinél az őrsön.

– Igaza van, Mr. Montgomery, menjünk. Rufus?

– Csak maga után…

– Erre, uraim. –  Mutatta az irányt Mitchell.

       A hatalmas körgyűrűt körülölelő nézőtér ülései, akár az operában is megállták volna a helyüket. Körkörösen vörös bársonnyal borított székek, páholyok sokasága állt, felülmúlva a munkásosztálynak szánt színvonalat. Ezt a cirkuszt csak a tehetősebbek látogathatták, még ha a műsor nem sokban különbözött a társaiétól.

A porond felett egy, a légtornászok által használt karika függött, amelyen egy sziámi ikerpár ült. Rajtuk kívül az egész épület üresnek tűnt, pedig a láthatatlan munkások folyamatosan dolgoztak a háttérben.

Mr. Carter körbe forogva nézett szét, valami jel után kutatva, hogy merre induljanak tovább. Csak annyit tudott az ügyről, hogy gyilkosság történt. De sehol nem látott egy holttestet, egy letakart ponyvát, vagy egy hisztériázó primadonnát, aki esetleg megtalálhatta volna az áldozatokat. Szemöldökét felemelve fordult kérdőn a beosztottja felé.

– Hol van a hulla?

– Hullák. És ott fent – mutatott felfelé Mr. Montgomery.

– Ne játszadozón velem, Mitchell, mert nem talált jó kedvemben. –  Szitkozódott Mr. Carter, aki még mindig nem értette a helyzetet. A földről ugyanis csak egy szokványos látványosságot látott, és semmi mást.

– Ma reggel vették őket észre és azonnal értesítettek minket. –  Folytatta az elbeszélést a férfi, mintha meg sem hallotta volna a főnöke rosszallását.

– Le tudjuk őket onnan valahogyan hozni? – kérdezte Phelan, aki számára világossá vált a helyzet.

– A kellékesek kikészítettek egy létrát, Mr. Conwey. Ha gondolja…

– Nem. Én akarok menni. –  Kapott az alkalmon azonnal Mr. Carter.

– Rendben, Rufus, ahogy akarja. –  Hajolt meg az akarat előtt Mr. Montgomery, és a sötét árnyak felé fordulva elkiabálta magát. –  Mr. Stuart! Ha lenne szíves felállítani a létrát.

A vastag függönyt félrehúzva, egy munkás férfi szaladt feléjük a kért tárggyal a kezében. Ideges mozdulatokkal állította helyére a stabilnak nem éppen mondható, rozoga valamit. Mr. Conwey figyelmét nem kerülte el a férfi kezének remegése, a reszketeg pillantások, amivel feléjük pillantott. Lemerte volna fogadni, hogy a munkás füle mögött, jókora vaj lehet. A férfi a kezében szorongatta a sapkát, úgy várta a további utasításokat, de kerülte mindenki tekintetét, szigorúan a földet nézte, mintha még a szeme is elárulhatná bűneit.

A fokokra fellépdelő rendőrfőnök súlya alatt fájdalmasan nyikorgott a fa, és a kellékes magában azért imádkozott, hogy a létra elbírja a nagydarab nyomozó súlyát. A régi szerkezet folyamatosan inogott, miközben Mr. Carter kérdéseket záporozott a magasból.

– Mr. Stuart, maga találta meg őket, igaz?

– Igen, uram.

– Ismerte őket?

– Nem közénk valók uram. Még soha nem láttam azt a két fehérnépet.

– A cirkuszosok nem ismerik egymás produkcióit?

– De igen, uram. De velük egyszer sem találkoztam, pedig az ilyet megjegyzi az ember, annyi szent.

– Az egyszer biztos.

Rufus végre szembe találta magát a különös teremtménnyel, és amennyire a gyér világítás engedte, szemügyre vette a hullákat. A fogát megszívva köpött egyet oldalra, majd újra megnézte a nőket. A vállból induló két nyakon egyértelmű lilás foltok éktelenkedtek.

– Megfojtották őket. Az ügy lezárva.

Azzal a nyomozó indult is vissza a társai felé.

– Megnézhetem én is?

– Nem bízik az ítéletemben, Mr. Conwey? – kérdezte döfősen a férfi.

– Dehogyisnem. Csak tudja, ritkán lát az ember ilyen teremtményeket ennyire közelről.

Mr. Carter a kezéről leverve a több réteg kosz és por elegyét, érdeklődve nézett a beosztottjára.

– Nahát. Nem hittem volna, hogy maga is hódol az efféle mulatságoknak.

– Be kell vallanom, eddig távol állt tőlem, de most felkeltette az érdeklődésem.

– Felkeltette az érdeklődését?

– Igen.

– Rettenetesen rosszul hazudik, Phelan. Remélem, tisztában van vele. Az ügy le van zárva, egyelőre én vagyok a maga felettese, és nem fordítva.

– Akkor mégis minek hivatott ide, ha nem engedi, hogy megnézzem az áldozatokat? –  A fiatal férfi hangjából sütött a felháborodás, amit az idősebbik elégedetten hallgatott. Mindennél jobban élvezte, ha megszégyenítheti a másikat.

– Rendben, menjen. Nézze meg őket, csak hogy igazat adjon nekem.

– Köszönöm.

Mr. Conwey viszolygott az alatta elterülő mélységtől, de ezt csupán a homlokán megjelenő apró izzadság cseppek mutatták. Inkább az előtte ülő két nőre próbált koncentrálni, akiknek a vonásaik szinte megszólalásig hasonlítottak. Az ujjak görcsösen kapaszkodtak a perembe, mintha a nők attól félnének, hogy bármikor hátra billenhetnek a mélybe. A testüket hajszál finomságú drótok bonyolult hálója tartotta a karikán, nehogy idő előtt leessenek.

– Ez egy kompozíció. A gyilkos szándékosan helyezte el őket így, az az érzésem, hogy valamit titkolni akart ezzel. Elvonva a figyelmünket másról.

–Mégis mi másról? Egyértelmű. Megfojtották őket.

–Mr. Carter. Nem találja különösnek, hogy megfojtották őket?

Phelan felvette a pápakeretes szemüvegét, hogy jobban meg tudja nézni a hullák nyakán lévő foltokat. A kékes elváltozások egyértelműen ujjak nyomait tükrözték, de azok mintázata, és elhelyezkedésük, eltérőek volt az eddig megszokottaktól.

– Nem. –  Vakkantotta hanyagul Rufus.

– Miért kockáztatta a gyilkos a két hulla külön – külön megfojtását? Két embernek kell őket tekintenünk. Ameddig az egyiket fojtogatta, addig a másik segítségért tudott volna kiabálni. Nekem nem tűnik hitelesnek. –  Érvelt Mr. Conwey miközben milliméterről– millimétere vizsgálta a testet.

–  Eddig még senki nem látta őket? –  Kérdezte a kellékestől. Az ujjbegyeivel végig követe a nyakon lévő foltokat, majd félretolta a lehet finomságú muszlim gallért, ami szinte az egész testrészt befedte. Az anyag alól egy oda nem illő cérnaszál sejlett fel.

–Az, hogy Mr. Stuart nem ismerte őket, még nem jelenti, hogy senki nem láthatta őket korábban. Az nem fordult meg a fejében ne talántán, hogy a férfi hazudik? – A főnöke meg is találta a tökéletes bűnbakot. Csakhogy a szimata már rég nem volt a régi. A fiatal nyomozót az anyag félrehajtása után érte a döbbenetes felismerés.

– Én nem tettem semmit! Tényleg nem láttam őket ezelőtt! Lehet, hogy újak voltak a városban és most akartak szerződést szerezni. –  Mentegetőzött kétségbeesetten a kellékes.

Egyik pillanatról a másikra gyilkossággal vádolták, holott csak piti kis ügyei voltak. Szinte már érezte is a nyaka köré tekeredő hurkot. Miért kellett neki megtalálnia a lányokat? Miért szólt a rendőrségnek? Miért nem ásták el titokban?

–Senki nem vádolja magát, Mr. Stuart, nyugodjon meg. – Intette csöndre Phelan, hogy továbbra is a munkájára tudjon koncentrálni.

–  Rufus! Megvizsgálta a hölgyek ruházatát?

– Most már felcsapott szabónak is?

Mr. Conwey elengedte a gúnyos megjegyzést a füle mellett, majd halványan elmosolyodott.

– Nem, de lehet magának fel kellett volna. A holttestek nem sziámi ikrektől származnak.

– Miről beszél? Hisz a vak is láthatja, micsodák!

– A vak talán igen... De én azt látom, hogy ezt a két nőt összevarrták.

– Micsoda?

– Jöjjön fel, és nézze meg a saját szemével. A második embert külön illesztették az elsőhöz. Ráadásul, ahogy elnézem, a hölgyek nem is ikrek.

Phelan meglazította a másik lány hajával pontosan megegyező parókát, majd ledobta azt a homokba.

–Az erős smink ezt az illúziót volt hívatott kelteni. A vonásaik részlegesen hasonlítanak, az sem tartom kizártnak, hogy rokonok. De további vizsgálat nélkül ennél többet nem mondhatok. Valakit hívni kell, aki le tudja őket innen szedni.

–Hozok még egy embert.

–Köszönöm, Mr. Stewart.

Phelan lemászott a porondra, majd a feletteséhez fordult, amíg a munkások újabb létrákat hoztak.

– Nem tudom, kicsoda az a két nő, vagy, hogy ki és miért ölte meg őket, de abban biztos vagyok, hogy nem fojtogatás okozta a halálukat. A foltok a nyakukon eltérnek a szokásostól. Szükségem lenne egy orvosra, aki felboncolja a tetemeket.

– Van fogalma róla, mit kér, Conwey? Ez kegyeletsértés! Maga is jól tudja, hogy Őfelsége, a királynő csak halálra ítélt bűnözőkön engedélyezi az efelé beavatkozást, a kivégzésük után.

– Igen, tudom, de ez egy speciális eset, és a törvény pedig elavult. A hölgyek származásáról sincs semmilyen információnk, az is lehet, hogy alacsony származásúak, a hozzátartozóik így is eladták volna őket, vagy a hullarablók ásták volna ki testüket. Ami itt történt, túlnyúl a mi szakértelmünkön, ezt magának is be kell látnia. Egy őrülttel van dolgunk, aki érdeklődik a sebészet iránt. Az is lehet, hogy orvostanhallgatóként részt vesz valamelyik előadáson, vagy éppen különös vonzalmat érez a torz testek iránt.

A fiatal nyomozó újra feltekintett a holttestekre, és groteszk mosolyra húzódott az arca, ahogy tudatosult benne a gyilkos szándéka.

–  Az egész helyszín csupán díszlet volt a számára. Ünnepelni akarta a tettét, méltó helyen kiállítani, ezért választotta ezt a színházat. Muszáj minél többet megtudni a holttestekről, az talán közelebbi betekintést enged a tettes gondolkodásába. Oka kell, hogy legyen miért ők, miért itt… a boncolás több betekintést adna nekünk. Szükségem lenne…

– Csak hogy nem fog olyan angol orvost találni, aki hajlandó lenne magával dolgozni. –  Vágott a szavába Mr. Carter.

– És ha nem angol az illető?

Rufus kegyetlenül fújtatva fordult Mr. Montgomery felé. Az arca már így is pulyka vörös volt, ahogy még egy alkalmazottja ellenszegült az akaratának, csak tovább nőtt benne a feszültség.

–Mégis kire gondol?

–Nemrégiben halottam a klubban egy sebészről, aki Oroszországból érkezett. Boncolási előadásokat tart az arra érdemeseknek. Azt mondják, igen újító és meglepően éles a szeme. A neve Dr. Aristarkh Elnias, talán ő tudna magának segíteni. – tájékoztatta Mitchell Phelant. A főnökével ellentétben, ő rokonszenvezett a fiatal nyomozóval, és az ügyet előbbvalónak tartotta holmi vitáknál.

–Remek. Egy újabb külföldi. Másra sincs szükségem… – csattant fel gúnyosan Rufus.

–Hadd emlékeztessem, Mr. Carter, hogy én is angolhon földjén láttam meg a napvilágot. – jegyezte meg Phelan.

–Persze, ott... Tegyen úgy, ahogy jónak látja, Mr. Conwey.

A hátuk mögött közben folyamatosan zajlott a munka. A munkások több létrát hoztak, és akrobaták módjára, félig a levegőben lógva, egyensúlyoztak az ingatag szerkezeteken. Három férfi tartotta a karikát, míg a negyedik egy hosszú kötelet erősített rá. A régi kötelet elvágva dobta le azt a homokba, amit több segéd azonnal felkapott és eltűntek vele. Régi babona, hogy balszerencsét hoz rájuk az ilyen elátkozott tárgy.  

A fönt ágaskodó négy férfi együttes erővel, óvatosan engedte le a lányokat tartó kötelet. Mintha csak a műsor részesei lennének, kecsesen szálltak alá a mélybe, ahol már egész kis tömeg várt rájuk; hogy aztán durva férfi kezek kapják el őket és fektessék le a földre kiterített plédre.

A holttestek szemei üvegesen meredtek a semmibe, mintha a csillagos eget néznék egy nyári mezőn. Az arcukat a kor divatjának megfelelően hófehére festették, a szájuk bájosan vöröslött, akárcsak az érett cseresznye. A paróka nélküli lány hullámos vörös haja leomlott a vállára, míg a másiké szoros kontyba fogva kiemelte a profilját. Mindketten kecses virágszállak lehettek valaha, az eggyé varrt, gondosan szabott ruhájuk szorosan feszült a testükre.

–Két fej, két kar, két láb. Sok sikert az elszállításukhoz Phelan. Mitchell, maga velem jön. Hagyjuk őt kibontakozni. – Mr. Carter kárörvendése csak nőttön-nőtt, míg Mr. Montgomery már szinte kényelmetlenül érezte magát a puskaporos levegőben. Magában fellélegzett, ahogy a távozás lehetősége felmerült.

–Rendben.  A King Streeten megtalálja Dr. Elniast, az East Enden, a négyes szám alatt. Sok sikert!

–Köszönöm.

Mr. Conwey egy – egy fejbólintással elköszönt a két kollégájától, de a főnöke nem indult el. Sokat mondóan méregette a beosztottját. Az avítt ruházatát, a vékony testét, a lágy, már nőies profilját, amit a borotvált arc csak tovább hangsúlyozott. A gyakorta sáros, feszes lovagló csizma, a vékony szárú nadrág, a felöltő, az állát folyamatosan böködő fater murder gallér, már több évtizede ki ment a divatból. Szöges ellentétje volt a társai által viseltnek, de őt ez a legkevésbé izgatta. Rufus hiába támadta mindig Phelan megjelenését, számára ez volt a természetes, nem pedig a Mr. Carter által követett divatmajmolás.

–  Mint egy elegáns ruhákba bújtatott bika… – ezzel jellemezték mindig a rendőrfőnök külsejét az őrsön. A kurta nyak a széles vállakkal, ugyanis az emberben egy öklelő bika képét idézte fel, amihez köpcös testalkat és apró malacszemek társultak, mérhetetlen fizikai erővel. Mr. Conwey csak egyszer látta Rufust puszta kézzel bokszolni, de ez épp elég volt neki, hogy tudja, hol a határ. Nem tanácsos hirtelen haragú emberrel ujjat húzni. Mr. Carter visszafordulva egészen közel sétált hozzá, belemászva az arcába. Phelan szinte érezte a zsíros szakállának a csiklandozását.

– Elvárom magától, hogy részletes jelentést tegyen. Tisztában vagyok a törvény avíttságával, de magának is tisztában kell lennie azzal, micsoda hisztériát indíthat el ezzel. Egy ilyen elmebeteg gyilkos mint ez, csak tovább növeli a félelmet az emberekben és a Scotland yard elleni ellenszenvüket. Valamint azt se felejtse el, ez az utolsó esélye. Még egy orvost nem talál, aki hajlandó lenne magával együtt dolgozni.

– Nem értem, mi kivetnivaló van abban, hogy szeretem személyesen felügyelni a munkát, és elvárom, hogy a munkatársaim kövessék a tudomány fejlődését. A legtöbb orvos, akivel dolgoztam több évtizede feledésbe merült módszereket alkalmaz, ráadásul nem elég alaposak. Hisz elhányják magukat egy hulla látványától!  – dühöngött Mr. Conwey, akit rettenetesen bosszantott az erre vonatkozó utasítások. A főnöke azonban rögtön rendre intette.

– Nem ez a feladata, és kész. Arra koncentráljon, hogy felderítse a gyilkos kilétét, a többit bízza a szakemberekre. A tudomány fejlődését csupán hallomásból és szaklapokból nem lehet követni. Lehet, hogy maga úgy gondolja, a modernkor gyermeke, de nem végzett orvos. Sok szerencsét az új sebészhez, szüksége lesz rá. Mr. Montgomery, jöjjön.

A hullákat és a lócitromokat kerülgetve a két alak tovatűnt, és a fiatal nyomozó végre egyedül maradt a kellékessel. Az előtte fekvő női alakok arcán halvány mosoly motoszkált, mintha rajta gúnyolódtak volna. Elhessegette magától a képet, hisz tudta jól, hogy az egész csupán egy jól megtervezett maszk. Az arc bőrét lehelet finomságú cérnaszállal húzták össze, amíg a kívánt hatást el nem érték. Szinte látta maga előtt a gyilkost, ahogy az ő kis „babáit” készíti elő a nagy fellépésre.

Tündöklő épület, ruházat, főattrakció. Rivalda fénybe akarta állítani őket, de ez hamis csillogás csupán.

– Mr. Stuart! Rendeznek matiné előadást is?

– Hétköznaponként nem, uram.

– A gyilkos arra számított tehát, hogy este a közönség előtt lepleződik le a műve?

– Lehetséges, de aki kicsit is ismeri az itteni szokásokat, az tudja jól, mink már jó pár órával előkészülünk minden alkalommal. Ha valami kicsúszik a kezünk alól, az egész műsor dől, és azt rajtunk verik le. Esélye se lett volna addig itt hagyni őket.

– Akkor mégis hogyan tudott észrevétlenül beszökni ide az éjszaka közepén?

– Tudja… az őr, aki vigyázni szokott, eléggé szereti az italt. Reggel arra panaszkodott, hogy fáj a feje, de szerintem csak a pia beszélt belőle.

– Vagy leütötték.

– Ő biztos ezt mondaná magának. Már gyakran került bajba, amiért részegen elaludt őrködés közben…

– Köszönöm, ezt észben fogom tartani. Észrevettek bármilyen változást a zárakon, az épületen, a színpadon… bármit, ami arra utalna, hogy idegen járhatott itt?

– Semmit, uram. Úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet, de úgy bízza, egy fűszál sem ment arrébb.

A nyomozó magában mélyet sóhajtott, ahogy újabb zsákutcába ért. A gyilkos semmilyen nyomot nem hagyott, szemtanú sem akadt. Az volt az utolsó reménye, hogy a doktornál tett látogatás előbbre lendíti a nyomozást.

– Mr. Stuart! További segítségükre lenne szükségem. Ezeket a holttesteket szeretném megvizsgáltatni egy orvossal, de ehhez el kellene őket szállítatnom a King Streetre. Nincs fogatom, így…

– Sajnálom, uram, de nagyon babonás egy népség vagyunk. Láthatja, a kötelet, – amivel a karikát függesztették fel–, már el is vitték. Nem hiszem, hogy akadna bárki, aki jó szívvel segítene magának.

– Leemelni is segítettek. – érvelt ellen Mr. Conwey.

– Igen, de már így is túl messzire mentünk…

– Egy fontot adok, ha segít.

A munkás elkerekedett szemmel nézett a nyomozóra. Az évi huszonöt font keresetéhez képest nagy összegnek számított a hirtelen jött plusz pénz, de még így is ódzkodott eleget tenni a kérésnek. Phelan figyelmét természetesen nem kerülhette el, ezért bátorítás gyanánt emelt az összegen.

– Egyet itt és egyet ott. Számíthatok a segítségére?

– Természetesen, uram.

Mr. Stuart lelki szemei előtt megjelent, mennyi ételt tud majd venni a népes családjának és hány „kutyaorrt” fog meginni belőle a kocsmában. Ma éjjel istenesen berúg.

Azonnal odahívatott magához két lovászfiút és előállítatott egy szekeret. Vigyázva, hogy a legkevésbé bolygassák meg a testeket, felemelték őket a platóra, majd egy lópokróccal letakarták őket, és elindultak a King Street irányába. A gyapjú alól kikandikáló láb folyamatosan rázkódott a macskaköves úton, mintha táncot járna. Ez volt az utolsó menetük, mégse kísérték gyászolók őket. Ahová ők mentek, ott az emberi holttest új értelmet nyert, tananyagként, szappanként, árucikként. Mr. Conwey nem szívlelte az élet ilyen mértékű lecsupaszítását, de a tudomány fejlődését mindennél előbbre helyezte. Ha változást érhetünk el, miért hagynánk meg a férgek lakomájának a testünket? Polgárpukkasztó nézeteit azonban igyekezett magának megtartani, amíg arra érdemes fülekre nem talál. Ha egyáltalán talál valakit is.