Post-mortem 7.fejezet

7.

Fehér, vékony fénysugár, halk neszezések és vegyszerek félreismerhetetlen szaga. Ezek jutottak el a férfi tudatáig, majd egy hűvös kéz érintése forró, lüktető bőrén. Valaki az orra alá dugott egy szúrós, rettentő büdös kis üvegcsét az istállókhoz hasonlatos, ismerős szaggal, ami azonnal hatott az érzékire. Ammónia, pontosabban ammónium-karbonát. Repülősó. A szemhéjai vadul remegni kezdtek, a tüdeje tiltakozva próbált megszabadulni a maró gázoktól, azonnali köhögési ingert kiváltva.

– Mr. Conwey! Örülök, hogy magához tért.

A nyomozó az egyik kezével az asztal szélébe kapaszkodva hajolt félre, a másik kezét a szája elé kapta, miközben vékony testét fájdalmas köhögő görcs járta át. Fuldoklott, ahogy magába szívta a friss levegőt, de minden egyes mellkasi mozgás a kínok kínját jelentette. Mintha valaki izzóvassal égetné a kiugrani készülő csontjait. Minél mélyebben vette a levegőt, annál intenzívebb volt az érzés. Úgy tűnt, az ördögi körből soha nem szabadul, minden mozgással újabb köhögést idézett elő, ezzel újabb fájdalmat, majd a kör bezárult. Meglepetésére egy idegen, erős és határozott férfikéz nyomást helyezett a mellkasára – pontosan ott, ahol a legnagyobb kínt érezte –, amitől az inger enyhülni látszott, majd megszűnt. Kimerülten hanyatlott vissza a deszkákra, és szétvetett karokkal, hunyorogva tekintett körbe.

Járt már itt, de nem tudta magában beazonosítani a helyet. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy nem kórházba vitték. Ahhoz minden túlságosan nyugodt, tiszta és csöndes volt. A szemhéja előtt elsuhanó kecses, eres kezet a hosszú ujjakkal azonnal felismerte, bár a hozzá tartozó arcot még nem látta tisztán, csupán egy elmosódó foltot belőle.

– Aristarkh?

A bőrszínű árny közelebb hajolt hozzá, és Conwey így tisztán ki tudta venni a férfi profilját.

– Igen, én vagyok. Emlékszik még a teljes nevemre?

A nyomozó fejébe éles fájdalom hasított, ahogy a kért feladatra próbált összpontosítani.

– Doktor… -A szavakat nehezen tudta kiejteni, az ajka több helyen felhasadt, duzzadt volt, cserepes és kiszáradt.

– Remek, tovább.

– Doktor Elnias.

– Kitűnő. Helyre állt a látása?

Phelan összeszorította a szemhéját, majd sűrűn pislogott. A kép élesedett, most már tisztán érzékelt mindent maga körül. Végre a tudata is ébredezni kezdett, az agya előhívta a képet, ahogy előző nap itt boncolták fel együtt a két lányt. Az emlékképtől megborzongott egy röpke másodpercig, majd valami mosolyszerűséget erőltetve magára, kereste a másik tekintetét, miközben bólintott.

– Nagyszerű.

– Mit keresek én itt?-Phelan szerette volna összeráncolni a szemöldökét, de a mozdulat nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzelte.

– Arra kérem, tartózkodjék az e féle mimikai mozdulatoktól. Nagyon sok ütés érte a fejét, csodálom, hogy nem lett maradandó károsodása. Veszélyes helyre tévedt.- Állapította meg a tényt Aristarkh. -Nem emlékszik rá, hogyan került ide? Hogy mi történt?

– Minden olyan zavaros.

– A tiszt, -aki idehozta-, azt mondta, kifejezetten maga kérte, hogy én lássam el a sérüléseit. Még a névjegykártyámat is odaadta neki. Nagyon fontosnak tarthatta, hogy ide hozzák. Mondja, mi késztette arra, hogy engem válasszon? Állítólag akkor már öntudatlan állapotban volt.

– Bocsásson meg. Nem akartam Önnek kényelmetlenséget okozni.

– Ó, kedves Phelan nem okozott semmilyen kényelmetlenséget. Szerencséjére éppen nem tartottam előadást. De még ha úgy is lett volna, az ön kedvéért lemondtam volna.

A doktor halványan elmosolyodott, a nyomozó arcán megjelenő szégyenlős pír láttán.

– Tényleg rettenetesen röstellem, nem tudom, mi ütött belém.

– A tudata leghátsó zuga valamiért engem hívott elő, ezen nincs mit szégyellenie. Nyilván orvosi segítséget kértek magának, és a rövidtávú memóriája az én nevemet kapcsolta össze ezzel a foglalkozással. Friss volt az emlék, intenzív, könnyű útvonalat biztosított. -Phelan legbelül egy pillanatra elmosolyodott Aristarkh tapintatosságán.

– Igen, valószínűleg így lehetett. De gondolom, kár lenne tagadni a valódi okokat.

– Így gondolja?

– Ön igen mély benyomást tett rám, és szakmailag is remek orvosnak tartom, keresve sem találnék jobbat, pedig higgye el, próbáltam. Persze, a találkozásunk igen friss, és impulzív érzése sokat nyomhatott a latba, de talán az elmém így akarta biztosítani, hogy jó kezekbe kerüljek.

– Igazán megtisztel a bizalmával, Mr. Conwey. Mindazonáltal, én is nyugodtabb vagyok, hogy nem egy közkórház osztályán fekszik, még ha meglepő látvány is egy élő ember ezen az asztalon. Nézze el nekem, nem találtam a célra alkalmasabb bútordarabot. De így legalább, biztos lehet a felől, hogy egyelőre életben marad. Feltéve, ha nem keveredik újabb vitába.

Aristarkh hangjában nyoma sem volt bárminemű lenézésnek vagy atyai szigornak. Ő csak a puszta tényeket közölte a páciensével, a további döntést rá bízta. Mindenki a saját cselekedetei felett az úr. S ki ő, hogy ítélkezzen mások dőre vagy esetleg zseniális tettei felett? Neki most a másiknak való segítségnyújtás az elsődleges feladata, ám legbelül a kíváncsisága hajtotta. Mindenre van egy logikus válasz, még az elmeháborodottak tettei is egy pontos mintát követnek.

– Folytatom a sebei tisztogatását, közben árulja el nekem, mégis milyen megfontolásból vetette bele magát egy lázongó tömeg kellős közepébe?

Phelan hangosan kifújta a levegőt, és próbált koncentrálni a nagyon is reális kérdésre. Miért? A válasz még számára sem volt teljesen egyértelmű.

– Nem a kellős közepébe csöppentem bele, sokkal inkább sodródtam az árral, és nem tudtam, mikor kell kiszállni.

– A forrófejűsége vakmerő tettre kényszerítette?

A doktor valójában puszta tényként kezelte a gondolatot, de illedelmesebbnek tűnt kérdésnek álcáznia. Mr. Conwey heves és vad természete csak külső páncél volt, alatta igencsak érző lélek lakozott, még ha ezt a vastag réteg el is fedte. A doktor ritkán mutatott bárki irányába szimpátiát, de a nyomozónak sikerült e szűk réteg közé fúrnia magát. Kár lett volna egy bimbózó barátságot ítélkezéssel eltiporni.

    – Abban a pillanatban az tűnt a helyes döntésnek. Valami megmagyarázhatatlan belső késztetést éreztem arra, hogy csatlakozzam hozzájuk. Nem állt szándékomban veszélybe keveredni, vagy a saját intézményemnek ellenszegülni. Sőt, épp ellenkezőleg, meg akartam akadályozni ezt az egészet. Azt hittem, ha beszélek velük, sikerül eloszlatni a vihart a villámcsapás előtt.

– Úgy gondolta, rászorulnak a maga segítségére? Ez nem vall önre, Mr. Conwey.

Aristarkh halványan elmosolyodott, és a szeme sarkából látta, ahogy a másik is egy halovány próbát tesz ennek viszonzására.

– Igen, igaza van. Tényleg nem vall rám. Jól kiismert az alatt a pár óra alatt, amit együtt töltöttünk.

– S ez talán kedvét szegi?

– Ó, nem. Csöppet sem. Csupán meglepő.

– Az emberek soha nem szánnak elegendő energiát vagy időt az éppen aktuális beszélgető partnerük megismerésére. Jobban izgatja őket a saját egójuk, semmint helyet szorítsanak esetleg mellette másnak.

– Maga mégis ezt teszi.

– Csak az arra méltók esetében.

Aristarkh, a csipeszével összefogott kis gézdarabot alkoholba mártva közelített a sebek felé, amik feketéllettek a rá száradt mocsoktól és vértől.

– Sokba került magának a segítőkészsége.

– Igen, tisztában vagyok vele, és még egyszer fogadja hálás köszönetemet. Tudom, hogy balgaságnak tűnhet az ön szemében a viselkedésem – és ezt nem is róhatóm fel magának –, de higgye el, abban a pillanatban logikus döntésnek tűnt. Tegnap találkoztam a zsidó lány atyjával, s igen mély hatást gyakorolt rám. Szembesített azzal, hogy a britekre hogyan támaszkodhatnak ezek az emberek, mennyire másként kezeljük őket. Nincs remény a számukra, csak saját magukra számíthatnak. Úgy gondoltam, biztosítanom kell őket arról – mint az ügy egyik nyomozója –, hogy igen is van olyan, aki mellettük áll. Talán a közös származás, talán a hiúság sugallatára gondoltam így, nem is tudom. Reménykedtem benne, hogy ha beszélek velük – civilizált ember módjára –, el tudom hárítani a veszélyt, és talán jelentkezik a másik lány apja is. De szembesülnöm kellett mindazzal, mennyire mélyre süllyedtünk az ellentétjeinkkel. Ők a megértés, az ésszerű viselkedés helyett rám támadtak. Verekedésbe keveredtünk, én lettem az ellenség, akit mindenki akart.

– Volt fegyvere. Miért nem lőtt közéjük, ahogyan bárki más tette volna?

– Nem lett volna bölcs döntés. Egyedül voltam, egy revolverrel, ők viszont legálabb százan, mind felfegyverkezve. Esélyem sem lett volna. Egyszerűbb volt a puszta kezes harc, és rejtve tartani a pisztolyt, semmint azt elő venni, és hagyni, hogy ellenem fordítsák. Gondolom, a csendőrség a segítségem nélkül is véres munkát végzett. -sóhajtott keserűen Mr. Conwey.

   – El akarta kerülni az elkerülhetetlent. De a sorsa elől senki sem menekülhet, Phelan. Azoknak az embereknek bűnbak kell, és nem józan szavak. Az évszázados elnyomás nem segítette a civilizációjukat, sokkal inkább visszavettette és elnyomta azt. Visszacsúsztak az evolúció lépcsőjén egy fokot – ha így jobban tetszik–, ahol csak az erőszak nyelve létezik, s nincs más megoldás. Értelmetlen próbálkozás volt, de ezt maga is látta előre. Érzékelte a veszélyt, mégsem maradt távol, vagy ment tovább gyáván, hanem kiállt az érvei mellett, ezzel kockára téve az életét. Ennyire megsajnálta azokat az íreket, akiknek a sorsuk már azelőtt megpecsételődött, hogy magával találkoztak volna vagy Istent akart játszani?

– Távol álljon tőlem bármi ilyen nemű megnyilvánulás. Nincsenek téveszméim, doktor. Nem hiszem, hogy felsőbb rendű hatalommal bírnék, hogy hatással lehetnék bárki életére, vagy segíthetnék az embereken a puszta létemmel. A sajnálat sem a megfelelő szó arra, amit irántuk éreztem. -Mr. Conwey próbálta megfogalmazni a cselekedeti pontos okát, de még saját magának is nehezen tudta megfogalmazni mi vezette -. Tegnap a szemem előtt omlott össze és veszítette el a hitét egy férfi. Megindító látvány volt. Ígéretet tettem neki, hogy felkutatom a lánya gyilkosát, bosszút áll rajta az igazságszolgáltatás, de még ez is kevésnek bizonyult. Hiúság, de talán abban a tömegben kerestem valakit, aki értékeli mindazt, amit teszek értük, és megérti, hogy én egyenlőként kezelem őket. Mindegy kit öltek meg, van egy tettes, és engem csak ő érdekel.

     – Mindkét félnek igaza volt a maga módján. De, mint a bizalmasa – ha megengedi –, felhívnám egy tényre a figyelmét. Megfeledkezett arról, kivel és mivel állt szemben. A munkája annyira elvakította, hogy észre sem vette, nem a gyilkos kiléte az, ami ennyire izgatja ezeket az embereket. Higgye el, mire megtalálja, a hozzátartozókon kívül már senki nem fog az esetre emlékezni. Itt évszázados feszültségektől felgyülemlett harag a fő ellenség, és ez ellen, kedves barátom, semmit sem tehet. Egyszemélyes hadseregként indult egy olyan csatába, amiről mindenki – még maga is – meg volt győződve, hogy reményvesztett ügy, még is hadba állt. Mi zaklatta fel ennyire az elméjét, hogy egy ilyen eseménybe kapcsolódjék? Nem csak a lány apja, igaz? Történt valami más is, amit még nem mesélt el? Valami az irodájában, netalán egy kellemetlenkedő kollégája?

– Nem, sajnos ennél többről van szó. A nyomozás… -Mr. Conwey egy fájdalmasat szisszent, ahogy Dr. Elnias a kézfejéhez ért. A másik szenvtelen arckifejezéssel haladt tovább a felszíni sebeken, mintha mi sem történt volna.

– Tudom, hogy kellemetlen, de mielőtt a szilánkosra tört kezével foglalkoznék…

Phelan hirtelen feltámaszkodott, és az ép kezével kétségbeesetten kapaszkodott Aristarkhba. A gyors mozdulattól a fájdalom újra éles tőrként hasított a testébe, de ezúttal máshol. A tüzes góc a fejében összpontosult, mintha égő piszkavasat szúrtak volna belé.

– Kérem, ne! Ne vágja le!

A doktor felvont szemöldökkel nézett az alant fekvő férfira, miközben egy halvány, sejtelmes mosoly játszott az ajkain.

–Nahát, igazán meglepett, Phelan. Nem gondoltam volna, hogy egy olyan művelt és felvilágosult személy, mint Ön – aki ennyire követi az újításokat –, hisz még az olyan elavult, és szerencsére ma már igen csak ritkán alkalmazott módszerekben, mint az amputáció. Nyugodjon meg, csak kitisztítom a sebét, mielőtt sínbe tenném.

A nyomozó hangosan sóhajtva hanyatlott vissza a hűvös asztalra. A kiálló ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy a kiszáradt torkával próbált nyelni egyet. Az izzóvas szorításából szabadulva az ajakai fehércserepekké váltak, a hangja elveszett suttogássá halkult.

–A legtöbb itteni sebész… nem bajlódna ilyen mértékű töréssel.

–Megint megfeledkezett pár, igen fontos tényről. Én nem vagyok ide valósi, és nem vagyok a legtöbb sebész.

–Igen, tudom. Olyanok, mint a hentesek. Épp ezért is vagyok magának ennyire hálás.

     A gipsszel átitatott géz lapok forrón tapadtak a nyomozó bőrére, majd kellemes meleggé hűltek. A doktor feltűrt ingujjban precízen dolgozott, alig- alig hozzá érve a sérült végtaghoz. Az arca ilyenkor is merev maszk volt, amin érzelmeknek ritkán volt helyük, még ha Mr. Conwey jelenlétében ez gyakran változott is. A gondolatai mindig több szálon futottak, néha összekapcsolódva, majd újra szétválva.

– Bocsásson meg a tolakodásért, de még mindig furdal a kíváncsiság. Mi zaklatta fel annyira, hogy egyenesen egy tüntető tömeg karjába vesse magát, egyedüli – nevezzük így -, kívülállóként? Annyit már elárult, hogy a nyomozással volt kapcsolatos. Árulja el, mit tudott meg, persze, csak ha nem bánja. Érdekeltnek érzem magam az ügyben.

– Belerángattam egy olyan esetbe, amiről talán csak a hírekből vagy hallomás útján értesült volna. Jogos a kíváncsisága. – Helyeselt Phelan, majd belekezdett a magyarázatba. -Tegnap este szóváltásba keveredtem az egyik asszisztenssel a hullaházban az antiszemita nézetei miatt.  A férfi bosszúból eladta a lányokról készült fotót és minden információt a lapoknak. Vérlázító cselekedetéről mit sem sejtve, az irodában értesültem a történtekről. Kollégám mutatott rá a még nála is jobban gyalázkodó cikkre. Mérgemben elhajítottam az újságot, és akkor akadt meg a szemem egy furcsa cikken... Egy névtelen adományozó nagyobb mennyiségű húst adományozott az ingyen konyhának, köztük belsőségeket, marhalábszár combot. Különös, nemde? Pont hétfőn, amikor a lányokat megtalálták.

       – Arra céloz, Phelan, hogy a gyilkos nem temette vagy darabolta fel a hiányzó testrészeket, vagy esetleg dobta a Temzébe, hanem szétosztotta azt a szegények között, mint egy torz, modern Robin Hood?

– Igen, arra.

– Mégis, mi oka lett volna rá? Ahogy elnéztem a munkáját, nem okozott volna neki gondot eltüntetni pár testrészt.

– Az ok igen egyszerű. Divide et impera.

– Oszd meg, és uralkodj. Nagyszerű elv, tekintve a két lány származását. Viszályt szít minden rétegben, minden ember között, hogy a trónra jusson.

– Ez felségárulás.

– Képletesen értettem a trónt, Mr. Conwey.

– Nem értek egyet önnel, Dr. Elnias, de becsülöm az éleslátását. Szerintem a tettes nem ezért osztotta szét a „húst”.

– Akkor maga szerint mégis mi késztette rá?

– A hatalom. A tudat, hogy nincs számára határ, vagy olyan, amit ne tehetne meg. A bennszülött törzseknél bevett szokás az ellenségeik elfogyasztása, hogy az ő erejük a testükbe szálljon. Ha összeegyeztetjük kettőnk elméletét, akkor a cél a behódolás.

– Az „uralkodótól” való függés, és félelem, akárcsak…

– Istennél.

– Pontosan.

– Nagyzási mániában szenvedne?

– Nem tartom kizártnak. A mód, ahogyan kiállította az áldozatait, narcisztikus jellemre vall. Az üvegszemek talán nem csupán a szépséges szín ragyogására szolgáltak, hanem visszatükrözték a gyilkos profilját is. Nézni akarta magát a szemükben, tetszelegni. A zsidó lány érintetlen maradt, a másikról nem tudunk semmit, de kétlem, hogy őt akárcsak egyszer is meggyalázta volna. Nem, ő ennél többre értékelte őket, piedesztálra emelte, hogy onnan tekintsenek le a mélybe ránk. A helyszín sem véletlen, kész ”cirkuszt” indított el a tettével, és nem hiszem, hogy itt megállna. Addig fog ügyeskedni, amíg el nem éri, amit akar. Lehet ez akár egy polgárháború, lázongás, de azt sem tartom kizártnak, hogy újra akarja osztani London negyedeit. Radikális szándék vezérli, és a célját csak vérrel érheti el.

     – Gratulálok, Mr. Conwey. Maga még kimerülten, rettenetes fejfájás közepette is ilyen logikusan tudja végig vezetni a gondolatai fonalát. Nem szabad azonban megfelejtkeznünk arról, hogy mindez egyelőre csupán teória. A tettes még mindig szabadon mászkál, és az ő sakktábláján a részletek rejtve maradtak. Nem tudhatjuk, mi lesz a következő lépése. Talán a karosszékében hátra dőlve figyeli az eseményeket, várja, amíg az utolsó lap is lehullik a kártyavárról, vagy épp ellenkezőleg,  újabb áldozaton töri a fejét. Maga pedig ilyen állapotban, nem sokat tehet ez ellen.

– Jól vagyok.

– Nem, ön közel sincs „jól”. A sérülései nem teszik lehetővé, hogy lovagoljon, és a lelkemre venném, ha így engedném el. Mint az orvosa – és a barátja –, azt tanácsolom, hogy fogadja el a vendégszeretetemet a házamban. Nyugodtabb lennék, ha a közelemben tudhatnám az esetleges vész esetén. Bár a sebei tiszták, a szepszis lehetősége, valamit a fejsérülése miatt további ápolásra és megfigyelésre szorul. S mielőtt bármit is mondana, nem fogadok el nemleges választ.

– Az idejét és a türelmét így is elraboltam, nem szeretnék továbbra is a terhére lenni…

– Kérem, ne sértésen meg, Phelan. Mindent, amit felkínálok önnek, készséggel teszem, és nem venném jó néven, ha visszautasítana. Most pedig, óvatosan üljön fel, bekötözőm a mellkasát. Segíteni fog a bordatörésén. A forradás idejét nem gyorsítja, de kisebb nyomás helyezkedik a csontjaira köhögés esetén.  

      A nyomozó hosszan meredt a feje fölött függő gázlámpa fényére, mielőtt megmozdult volna. Magában végigvette a lehetőségeit, mivel is járna, ha tényleg hazamenne, és nem fogadná el a doktor által felajánlott vendégszobát. A hosszas magyarázkodást az őt leintő embereknek, a rosszalló tekinteteket, ahányszor csak vonatra szállna, vagy a városban akarna magának szobát bérelni. Körülményesnek ígérkezett, nem beszélve arról, hogy az amúgy is rossz társadalmi megítélése csak tovább süllyedne, nem mintha ez egy fikarcnyit is zavarta volna. Ezek apróságoknak tűntek, elhanyagolható tényezőknek, ahhoz képest, hogy mit veszíthet, ha a makacs énje kerekedik felül. Aristarkh személyisége kétségtelenül meggyőző volt, és tagadhatatlanul érzett iránta egyfajta rokonszenvet. A férfi nemrég a barátjának nevezte, és ez meglepte, de egyben védekező reakciót is váltott ki belőle. A maga köré épített áthatolhatatlan pajzson mintha egy aprócska rés keletkezett volna, ahová szép lassan beférkőzött a másik, onnan örökre kiirthatatlanul, folyamatosan a repedéseket feszegetve. A legelső találkozásuk óta ez a szűnni nem akaró érzés kerítette hatalmába, elképzelhetetlen méregként terjedve az elméjében. Még öntudatlan állapotban is kereste a másik társaságát, most pedig eldobná a bárgyú ideái miatt? Ha most nemet mond, azzal mindent kétséget kizárólag, örökre megsérti őt, ezzel elveszítve egy remek kollégát.

–Többet, mint kollégát. Sokkal többet. Minden lehetőséget eldobnék, de minden eszmémet is. Az Ő halála óta senkihez sem engedtem magamat ennyire közel, nem kértem és nem is fogadtam el segítséget, nem létesítettem emberi kapcsolatot, csak ha érdek fűzött hozzá. Egy információ megszerzése, egy szívesség kérése, ami előbbre vitt a nyomozásban, ennyi ideig voltam hajlandó bárkit is elviselni. A magam ura és magam szolgája, ez volt a mottóm. Nem tartoztam senkinek semmivel. Így volt ez rendjén. Békében és nyugalomban, a teljes megvetés terhe mellett.

Ahogy ezeket a szavakat kiejtette magában, lett csak igazán világos a számára, miért is keresi ennyire a másik társaságát. A tegnapi beszélgetésük az étteremben volt az igazi gátszakító pillanat. A tudat, hogy valaki előtt az elutasítás minden jele nélkül, őszintén feltárhatja a személyiségét, felszabadító és egyben rémisztően letaglózó is volt. Új, ismeretlen, semmihez sem fogható. Legbelül kénytelen volt beismerni, hogy most igenis szüksége van segítségre, társaságra, mindarra, amit eddig szigorúan megvont magától.

       – Ez talán a gyengeség jele? Hagyni, hogy megismerjenek, kötelezettség, érdek nélkül? Vagy nagyon is elfogadható, normális emberi reakció? Nincs már veszítenivalóm.

Alig láthatóan bólintott egyet, és halkan szisszenve ült fel a vizsgáló asztalon. A helyzetváltoztatástól a feje azonnal heves lüktetésbe kezdett, a szoba elmozdult a tengelyéből, és forogni kezdett. Émelyegve dülöngélt, a felső teste előre bicsaklott, de a doktor még időben észrevette, s a vállainál fogva megragadta.

– Óvatosan. Emelje fel a karját, kérem. – Utasította Dr. Elnias, mire  

Mr. Conwey megadólag hagyta, hogy a pólyával feszes „fűzőt” tekerjen a mellkasa köré.

– Köszönöm. S a meghívást is. Igazán hálás vagyok, még ha nem is tudom ezt méltó módon kimutatni. Egyszer talán viszonozhatom mindazt, amit értem tett.

Aristarkh pofaszakálla kicsit megemelkedett a halvány mosolytól.

– Én viszont azt remélem, hogy nem ilyen körülmények között szorulok a segítségére. Kérem, ne hálálkodjék. Az nem vallana önre Phelan, létidegen lenne a részéről. Tudom, mennyire nehézére esett elfogadnia a „terápiás javaslatomat”, de higgye el, később igazából meg fogja köszöni, és nem csak az illem elvárásainak eleget téve.

A nyomozó elvörösödött az átláthatóságán, de még csak fel sem róhatta a másiknak az ezért járó korholást. Kár lett volna hadakoznia, az ellenkezőjét bizonygatnia.

    Inkább egy állandó pontra koncentrálva próbálta megállítani a forgást. A tárgy, amit nézett egy emberi koponya volt. A csont viaszos sárga fényben játszott, a fekete szemgödrök a lelkébe hatolóan bámultak vissza rá.

„Egykor én is olyan voltam, mint te, és egykor te is olyan leszel, mint én. Nap nap után, a másodperceid meg vannak számlálva.”

-De nálam van a homokóra, amivel az időt mérem. Én mondom meg, mikor hullik le az utolsó porszem, nem te. -Válaszolta gondolatban Mr. Conwey a képzeletbeli hangnak.

    A fentről érkező világítás kísérteties fényt kölcsönzött az arcának. A szemei beestek, a bőre átlátszó, beteges, sárgás árnyalatot vett fel, és ördögöt megszégyenítő módon mosolygott a rá hasonlító koponyára.

– Csak akkor hullhat le, ha én úgy akarom. Nekem van választásom, neked nem volt.