Post-mortem 8.fejezet

8.

            A Bedford Place 18. szám alatt található ház, semmiben sem különbözött az arisztokrácia által oly kedvelt magánvilláktól. Több szintes, bájos kis épületek, fehérre meszelt nyerstéglával, kiugró ablakokkal, egyforma díszítéssel, és homlokzattal. Tökéletes összképet alkottak, az ember nem tudta eldönteni hol kezdődnek, és hol végződnek a birtokok. Phelant legbelül szórakoztatta az e fajta egyhangúság. Nem egy mendemondát hallott arról, hogy a tulajdonosok illuminált állapotban összekeverték a házszámot, és más otthonába tértek nyugovóra.

Micsoda balgaság – gondolta magában, miközben a doktort követve haladt a lépcsőkön felfelé, az emelt földszinti bejáratig.

 A feketére lakozott, kétszárnyú tölgyfaajtón fényesen csillogott a díszes, oroszlán fejes kopogtató. Az állat pofája vadul vicsorgott a szájába helyezett karika körül. A nyomozóban olyan érzetett keltett, mintha az meg akarná marni a bebocsátást kérőt.

      Aristarkh azonban mit sem törődött az ilyen babonás hiedelmekkel, s két igen határozott ütéssel jelezte a cselédségnek, a gazda hazatértét. A koppanás hangja még a fülükben csengett, amikor egy hajlott hátú komornyik tárta fel a bejáratot.

      – Méltóságos úr!

A férfin jócskán meglátszott az idő vas foga, – de amennyire az ízületei engedték – meghajolt, és úgy vette át a doktortól a feléje nyújtott kalapot a sétapálcával. Dr. Elnias a gazdagon díszített előtérbe lépve invitálta beljebb a vendégét, és mutatta be az alkalmazottjának.

– Gus Sheperd, az úr Mr. Phelan Conwey.

A komornyik továbbra is meggörbülve fordult az újonnan érkező felé, az ilyenkor szokásos etiketthez ragaszkodva.

– Uram, szabad a kabátját és a…?

A férfinak azonban a torkára fagyott a szó, amint a nyomozóra pillantott. Phelant szemmel láthatólag megverték, a ruházata szakadt rongyokként lógott a testén, végtelenül piszkos, és visszataszító volt.

-Ezt meg honnan szalajtották? Melyik árokból szedte össze a doktor, ezt a semmire kellő parasztot? Én be nem engedem a házba! Még a végén megöl minket és kirabol! Elvesztette a józan eszét a méltóságos úr?- Gus bozontos szemöldökei között a ránc összeszaladt, a sasorrát kicsit felemelve adta jelét a nem tetszésének. A viszolygása azonban nem kerülte el Aristarkh figyelmét, aki nem tűrhetett egy ekkora sértést.

– Mr. Conwey, nyomozó a Scotland Yard– nál és igen kedves barátom. Az elkövetkező napokban velünk fog élni. Kérem, készítsék elő számára a vendégszobát fürdővel, valamint küldje el Benjamint egy rend ruházatért az úrnak, a Mark and Petersbe. Elvárom, hogy az úr ittléte alatt minden kérését úgy teljesítsék, mintha én mondtam volna. Nem szenvedhet semmiben hiányt. -  szavai mögött világosan érezhető volt a rejtett dorgálás, amivel rendre intette az öreget.

– Értettem uram. Ez minden?

– Ez minden Sheperd. Elmehet.

– Köszönöm, uram.

A komornyik némán szitkozódva lassú léptekkel indult az alagsor felé, és végre magára hagyta a két férfit.

– Ameddig elkészül a szobája, szeretném megmutatni önnek a szentélyemet. Bizonyára érdekesnek fogja találni. Kérem, kövessen. – fordult Aristarkh Phelan felé, kezével pedig a lépcsők irányába mutatott.

A doktor az első emeletre vezette a nyomozót, aki meg volt győződve róla, hogy éppen a társalgóba, vagy esetleg a szivar szobába igyekeznek. A folyosókon mindenütt képek lógtak, kézzel készített műtárgyak álltak kis asztalkákon, és ő már látta magát a lelki szemei előtt, a nappali giccsbe hajló virágmintái között fuldokolni a túlzsúfolt térben. Már – már honvágya támadt, a képzelete vadabbnál – vadabb képeket szőtt a szalontervezők legújabb rémálmaiból, és idegesen pillantott az ajtóra, ami előtt megálltak. A társa eddig is átlátott rajta, nem tudná neki szemrebbenés nélkül azt mondani, mennyire tetszik az otthona, miközben épp klausztrofóbiát kap a sok bútortól.

De ahogy feltárult előtte a helység, minden félelme és idegessége azon nyomban elszállt. Körbe pillantva a termen megértette, miért használta Aristarkh a „szentély” szót. A könyvtár lélegzetelállító volt. A falak mentén mennyezetig érő mahagóni könyvespolcok futottak, az egyik sarokban egy impozáns kovácsoltvas csigalépcső kapott helyett, a szoba közepén pedig egy nagy íróasztal, rézföldgömbbel a tetején. A kandallóban barátságos tűz lobogott, az elé helyezett füles fotelek egyike vonzotta a megfáradt nyomozó testét, de a kíváncsisága felülkerekedett rajta, ahogy Dr. Elnias tovább indult a lépcső tetejéről nyíló helységbe.

– A dolgozó szobám. Általában itt talál meg, ha itthon tartózkodom, és nem adok estélyt.

A doktor elővette a zsebéből a kis vaskulcsot, és maga előtt beengedte Mr. Conweyt.

Az előttük feltáruló helységben, egy valóságos kutatólabort rendeztek be. A polcokon üvegcsék, lombikok, kémcsövek sorakoztak, a falakat eltakarták a mennyezetig érő patikus szekrények megannyi kis fiókokkal, amit egy színben hozzájuk illő szekreterrel egészítettek ki. A szoba közepén több, nagyobb méretű, márvánnyal borított asztal állt, rajtuk különböző sárgaréz –, ezüst szerszámok, emberi maradványok formaldehides üvegbe zárva, és állatok reprodukciói.

     – Lenyűgöző. –  A nyomozó hangjából őszinte tisztelet áradt, nem holmi hajbókolásnak szánta a dicséretet. – Megértem, amiért minden idejét itt tölti.

– Igazán köszönöm, de nem csak a munkám, és a kutatásaim száműznek eme falak közé. Bizonyára, nem kerülte el a figyelmét az egész házban látható Morris tápéta.

– Igen. Sajnálom, hogy eddig nem tettem rá kellő dicséretet, de…

– Nem kell magyarázkodnia Phelan. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem az ön ízlés világát tükrözi ez a sok díszes minta, a túlburjánzó, giccsbe hajló jelenetek a szöveteken, a kárpitokon, a kék – fehér dísztányérok, a semmit ne dobjunk ki, helyette díszítsük fel, életstílus. Maga ennél gyakorlatiasabb, igazam van?

– Mi tagadás, igen. Sajnálom.

– Ne kérjen ezért elnézést. Nem én terveztettem a ház többi részét, csak ezt a két helységet ahol jártunk. Minden más az előző lakottól maradt hátra, és ameddig nem érkezik meg az általam rendelt áru, kénytelen vagyok ebben a mérgező légtérben tengődni. Tudja, hogy a maguk által oly annyira dicsőített Morris és Társai tapétákon, mivel érik el ezeket a szín pompázatos árnyalatokat?

– Arzénnal.

– Pontosan. A köznép többsége abban a hitben él, hogy rájuk nem ártalmas a méreg, hiszen azon a kisfiún kívül – aki leszedte és lenyalta a zöld festéket –, ki másnak jutna eszébe érintkezni a falakkal? Csak hogy azzal az eshetőséggel nem számolnak, hogy a festékpor szemcséi terjednek a levegőben és belélegezve azt ugyanolyan, mint ha kis adagokban ennének belőle. A mérgezés tünetei apránként, de meglátszik rajtuk is, míg szép lassan rettenetes kínok között halnak meg a csodaszép tapétájukat nézegetve.

– A készítők tudnak erről?

– Ó, hogyne. Lelkesen próbálják bebizonyítani az ellenkezőjét, mert Mr. Morrist anyagi érdekek is fűzik a gyár megtartásához. Nyilván nem zárhatja be a több generáció óta család tulajdonában lévő arzénbányákat. Maga az Anyakirályné is kötelezte már eme szer mellőzésére, de amíg nem talál megfelelő helyettesítő eljárást, addig tovább folytatja pusztító tevékenységét. Azt tanácsolom önnek, kerülje el minél messzebb ezeket a méreggel átitatott műveket. A könyvtár és e falak borítását sikerült mahagóni panelekre cseréltetnem. Így sem vagyunk teljesen védve, de kisebb a betegség kialakulásának kockázata, semmint ha folyamatosan egy légtérben lennénk a méreggel.

      A lépcsőfokok fémesen kondulva jelezték Sheperd közeledtét. A komornyik ugyanazzal az enyhe megvétéssel nézett a nyomozóra, ahogyan eddig is, figyelmen kívül hagyva a gazdája rosszallását.

– Elkészült a szobája, Mr. Conwey. Kérem, kövessen.

            A vendégszobának kinevezett emeleti helyiség tágas tánctérnek hatott a Lydia – Cottege – ben megszokott hálószobához képest. Phelan legnagyobb bánatára viszont a háziak itt sem spóroltak a mindenütt jelenlévő dísztárgyakból, sőt talán mintha még többet is zsúfoltak volna be ide a kelleténél, hogy a gazdagságukat jelezzék vele. Hivalkodó, fennkölt, újgazdagokra jellemző úri szokás. Lelki szemei előtt megelevenedett az előző tulaj, aki pöffeszkedve -az esetleges kitüntetéseivel a mellkasán -büszkén ecseteli, milyen nagy nehézségek árán tudta csak idehozatni ezt vagy azt a művet a távoli gyarmati vidékről – egy felől sajnáltatva magát ezzel – miközben a felesége étkezés közben ájulást színlelve vonja magára a társaság figyelmét. Számtalan ilyen családot látott már és mélyen megvetette őket, de ahogy a falon meglátta lógni az egyetlen családi portrét, egy pillanatra meghökkent.

– Ők az előző lakók? -kérdezte meglepődve a komornyiktól.

– Igen, uram. Dr. Aristarkh megtartatta a kisasszony emlékére.

A kép megrendítő látvány volt. A szülők arcán végtelen fájdalom tükröződött, ahogy két oldalról közre fogták a gyereküket. A kislány testéből számos fémrúd és csavarok álltak ki, mint egy külső csontvázrendszer. Az ember érezni vélte azt a mérhetetlen fájdalmat, amit mindennap átélhetett, mégis a festő mosolygósra festette a portréját.

– Különös, hogy nem fényképet csináltattak. Sokkal gyorsabb és egyszerűbb megoldás lett volna ebben a helyzetben. S természetesebb is.

– A gazdámék nem mertek fényképészt hívatni. Féltek, hogy esetleg a technika még több kárt tesz a kisasszonyban. Tudja, akkoriban az orvosok mindentől óvtak minket és mindent elrendeltek a javulás érdekében. Szegény kicsi Catherine rengetett szenvedett, mielőtt az Úr magához hívta volna. A halála után senkinek nem volt többe maradása, mind elmentek csak mi, a szolgák maradtunk a házzal együtt.

– És hová mentek?

– Hogy hová? Fel az égbe. Az asszonyom még a lánya előtt, az úr pedig nem sokkal utána. Isten nyugosztalja őket.

– Bizonyára fájdalmas emlék önnek.

– Meggyászoltam őket a magam módján, uram. Tehettek még valamit Önért?

– Nem, köszönöm. Elmehet, Sheperd.

– Az inas nemsokára megérkezik a ruhájával. Kívánja, hogy behozzam Önnek?

– Nem, köszönöm, hagyják csak az ajtó előtt. Senki ne zavarjon, ha megkérhetem.

– Ahogy óhajtja, uram – mondta a komornyik, és azzal kisétált a szobából.

            Phelan újra a képre tekintett, mielőtt elkezdett volna vetkőzni. A kislány arca hátborzongató volt, a mosolya, a szeme, megszólalásig hasonlított az elvesztett húgáéra. A fejét megcsóválva próbálta magától elhessegetni a kéretlen emléket, és a kabátja zsebébe elrejtett kis üvegcséért nyúlt.

A barna üvegen egészen megkopott a címke, a felirat szinte alig volt már olvasható: „laudánum”. A nyomozó beült a kandalló elé helyezett kádba, és a pipettát lecsavarva az üveg nyakáról, mélyet szippantott a fahéj illatú szerből. Régen elég volt csupán pár csepp a gondolatai féken tartására, az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban nyúlt hozzá.

    A tenyere izzadt a rátörő sóvárgó vágytól, hogy végre az elméjét letompítva kerüljön a bódult, nyugodt állapotba, ebben az idegen házban. Függőkre jellemzően, remegő kezekkel érintette az ajkához az üveg száját, és a megszokott pár csepp helyett, gondolkodás nélkül kortyolt egy nagyobbat. A fejét megtámasztotta a kád peremén, lehunyva a szemeit. A tinktúra gyorsan terjedt a szervezetében, azonnal látomásai jelentek meg.

 A szemben lévő falon megolvadt a festék, mint valami vékony vérsugár folydogált lefelé a padlóra. A férfi feljebb emelte a tekintetét, és látta, ahogy a falra akasztott családi portréból zubogó vértenger árad a szobába. A bíbor színű tenger felcsapott a magasba, óriási hullámként sodorta magával Phelant, aki hajótöröttként vergődött a vízen. Szüntelen próbálta magát a felszínen tartani, de az újabb és újabb hullámlöketek minduntalan visszalökték őt a mélybe.

A vendégszoba eltűnt, helyét egy teljesen más díszlet vette át. A végtelennek látszó óceánból egy szikla meredt ki, alig egy méterre a vértől.

– Muszáj életben maradnom – gondolta, mert tudta, hogy a nem is oly távoli sziklaszirten ott van a kislány, és neki meg kell mentenie.

Minden erejét összeszedve küzdött az elemekkel, úszott az árral szemben, hogy Cathrinehez érjen. Hisz látta, ahogy a lány tépkedi magából a testét tartó vékony rudakat! Üveges tekintettel néz le rá a magasból, miközben lassú mozgással húzza a szerkezetet, ami eddig életben tartotta. Fájdalomnak nyoma sem volt az arcán, üveges, szobor szerű megjelenés, míg ezer sebből vérzett.

Mr. Conwey torkaszakadtából üvöltene, hogy ne tegye, de ahányszor kiabálna, a tenger befolyik a torkán, át egészen a tüdejéig. Minden egyes próbálkozással csak még több vizet nyel, míg végül az győzedelmeskedik felette, és ő elkezd süllyedni le a mélybe, a sziklás tengerfenékre. Halotti szemeivel még utoljára jól látja, hogy nem Cathrine ártott saját magának, hanem ő.

Ő volt az, aki a lány testéből kihúzta a rudakat. Egyik kezével átölelte őt, a másikkal egyenként dobálta a vasakat, miközben mosolyogva, halkan dúdolgatott a vergődő kismadár fülébe. A dallamot azonban egy távoli, ritmikus dob szóló zavarta meg, ami kizökkentette a hallucinációból.

A kívülről érkező kopogás zaja vissza rántotta a fantáziaképéből, és a szemét kinyitva eszmélt rá, hogy a kád aljára süllyedt. A perembe kapaszkodva ép kezével, húzta fel magát fuldokoló köhögés közepette. Az éltető oxigén nehezen talált utat a tüdejéig, míg kintről újabb hangos kopogtatás hallatszott.

– Mr. Conwey! Jól van, uram?

A nyomozó még mindig levegő után kapkodva kereste az elejtett üveget, és krákogva próbált kikiabálni.

– Nincs semmi baj, Sheperd.

– Rendben. Ide helyeztem a ruháját, ahogyan kérte. Ha elkészült, kérem, fáradjon az étkezőbe. A vacsora tálalva.

– Köszönöm.

Phelan a kád háttámlájának neki támasztva a fejét, bámulta a díszes tapétával bevont mennyezetet. Hálás volt a komornyiknak, amiért eleget tett az egyetlen kérésének, hogy ne zavarja meg. Mindenki előtt rejtegette az ópiátok iránti vonzódását, de legfőképpen a doktor elől akarta eltitkolni. A magasabb rendű társadalom mélyen elítélte mindazokat, akik nem gyógyászati célokra, hanem élvezeti szerként használták az ópiumot. Az ő esetében azonban vitatható volt, hol húzódik meg az a bizonyos határ. Mások védelme gyógyászatnak számít vagy élvezetnek?

Mr. Conwey egészen más emberként lépett be az ebédlő türkiz falai közé. Aristarkh éppen a kandalló párkányon álló órát nézegette, de amint meghallotta a férfi közeledtét, megfordult. Egy pillantás alatt mérte fel a nyomozó külsejét, aki szabályosan idegennek érezte magát az új öltözetében. Az eddig rá jellemző régies, majdhogynem munkás ruházatot felváltotta az elegáns urak jól ismert viselete. Rövid fekete frakk, élére vasalt nadrág, fél cipő, és hamuszürke mellény a hozzá illő nyakkendővel.

– Elnézést, amiért megvárakoztattam.

– Nem tesz semmit, Phelan. Ha megengedi, remekül áll önnek ez a szabás. Igazán kár, hogy nem a saját szabómtól hozattam önnek, de mint azt ön is tudja, az idő sürgetett minket. Majd megadom az elérhetőségét, ha úgy kívánja.

– Igen, köszönöm.

A kétszárnyú ajtóban megjelent Gus, finoman jelezve a vacsora idejét.

Az asztalon díszes teríték sorakozott, a legfinomabb porcelán, ezüst evőeszközök és ólomkristály poharak. A nyomozónak görcsbe rándult a gyomra, amint tudatosult benne az ilyenkor szokásos hatalmas menüsor. Ő mindig ragaszkodott az egyszerű, egy fogásos vacsorához, ki nem állhatta, ha folyamatosan traktálták valamilyen étellel. A doktor figyelmét természetesen nem kerülte el a másikból érezhető feszültség, így beszélgetéssel próbálta oldani a hangulatot.

      – Kellemesen telt a délutánja?

– Igen, köszönöm. Minden lenyűgöző volt.

– Ennek örülök.

– Viszont felkeltette a figyelmemet egy portré a szobám falán.

– Ha gondolja, leszedetem.

– Nem, félreértett, igazán érdekesnek tartom. Addig fel sem tűnt igazán, hogy a házban nincs más portré azon kívül. Mindenütt barokkos jelenetek, tájképek, koponyák gyümölcsökkel, csendéletek, de nincs se egy portré, se egy szentkép, ami igazán meglepő, tekintve, hogy a szalontervezők élnek-halnak az ősök festményeiért. Ezek inkább a maga ízlését tükrözik, úgy hiszem.

Aristarkh elmosolyodott az éleslátáson.

– Nos, mi tagadás, a képeket valóban én cseréltettem le. Nem értek egyet azzal az elvvel, hogy idegenek arcmásai, esetleg szentek, mártírok, bibliai jelenetek köszönjek vissza rám a falakról.

– A saját rokonairól nem készültek festmények?

– De igen. Számtalan alkotás örökítette meg őket, azonban egyet sem tudtam magammal hozni. Mint azt már említettem önnek, a jobbágyság felszabadítása lázongásokat hozott maga után. Az addig elnyomott parasztság fellázadt a nemesség ellen, így mi ellenünk is. Több száz évre visszavezethető arisztokrata vérvonalat, egyetlen fáklyával semmisítették meg. Az éjszaka közepén gyújtották fel a szüleim házát, míg én az egyetemen dolgoztam.

– Ez borzalmas. Kérem, bocsásson meg, amiért háborgattam a múltját.

– Ne bánkódjék, nem tudhatta. Még egy évig maradtam a hazámban, mire végleg eldöntöttem, hogy nincs tovább maradásom. Mindent hátrahagyva jártam be Európa jelentősebb vidékeit, olyan várost keresve, ahol kamatoztathatom a tudásom. Végül itt állapodtam meg és meg kell, hogy valljam, igazán örülök a döntésnek.

A doktor felemelte a poharát, amolyan tósztként Mr. Conwey irányába nyújtva.

– Ahogyan én is.

A két férfi az asztal mindkét végén egymásra mosolygott, majd az előttük gőzölgő levesbe kanalaztak.

– S sikerült elfogniuk az elkövetőket? – kérdezte a nyomozó a hangjában enyhe izgatottsággal.

     Dr. Elnias keze egy pillanatra megállt a levegőben, ahogy a sápadt arcban rejlő, zöldes- kékes szemekbe tekintett.

– Bocsásson meg újfent. Szakmai ártalom. Tekintse úgy, kérem, mintha mit sem kérdeztem volna.

– Nahát, ennyire erős az igazságérzete? Nyugodj meg, kedves Phelan. Megkapták a méltó büntetésüket. – válaszolta a doktor, miközben sejtelmesen mosolyogtak egymásra.

– Ennek igazán örülök.

***

            Mr. Conwey másnap reggel a Whitechapel Misszió konyhájához érvén, csak még kellemetlenebbül érezte magát az új ruháiban. Az utcákon sorban álltak az éhező nincstelenek, akiknek egy-egy itt adott falat kenyér, szó szerint az életüket mentette meg. Végeláthatatlan emberáradat várakozott kint az utcákon, de az épületen belül sem volt jobb a helyzet. Mindenki egymás hegyén-hátán helyezkedett, sokan még csak most ébredeztek a „koporsó ágyakban ”, amiket a számukra készítettek. Még az elnevezésük is borzalmas volt, hát még a kivitelezésük. A kezelten nyers fenyőfákból készült „dobozokkal” akarták megakadályozni, hogy az emberek a földön, az utcán feküdjenek fényes nappal. A misszióknak ez az egy ötletük támadt a helyzet megoldására, ezzel is sokakat megmentve a halálra fagyástól a téli zimankós hidegben. Phelan a tömegeken átküzdve magát, próbált leszólítani egy ottani dolgozót, de azok, mint a szorgos méhek, szüntelen megállás nélkül dolgoztak. Élelmeket szállítottak a konyhára, a szegényekkel beszélgettek, innivalót osztottak szét, együtt imádkoztak a keresztényekkel, vigaszt nyújtottak az azt igénylőknek, kötéseket cseréltek a fekélyes sebeken. A nyomozónak csak egy röpke pillanatig sikerült az egyikkel két szót váltania, mielőtt az a hölgy is eltűnt volna a szeme elől. Egyedül érezte magát, kirívónak a környezetében. Feszülten dobolt a kalapja peremén az ujjaival, míg az intézet vezetőjét várta. A nélkülözők mindeközben folyamatosan bámulták, azt fontolgatva magukban, hogy alamizsnáért könyörögjenek-e nála, vagy a zsebóráját, ruháját lopják-e el.

      – Ön az a nyomozó, aki engem keres?

Egy időshölgy jelent meg, akinek a dereka köré tiszta kötény volt kötve, de az arca liszttől volt maszatos.

– Jó napot, hölgyem! Mrs. Annetta Tesmondot keresem.

– Én vagyok az. Miben lehettek a segítségére? Nem túl gyakori, hogy bárki is a Scotland Yard-tól tegyen látogatást. Csak nem önkéntes munkára jelentkezik? Elkél a férfi segítség.

– Nem, asszonyom, nagyon sajnálom, de nem segíteni jöttem. Egy ügyben nyomozók, és szeretném önt kikérdezni a hétfőn érkezett nagylelkű adománnyal kapcsolatban.

– Ó, szóval ön is értesült róla. Mire kíváncsi?

– Milyen volt a hús íze?

– Mégis miféle kérdés ez?

– Normális volt? Nem észleltek benne valami változást?

– Nem. A megszokott vörös hús volt, többen meg is dicsérték, hogy életükben nem ettek még ilyen finomat. De most, hogy így mondja, egyfajta megmagyarázhatatlan, furcsa utóíze volt, sertésre nem jellemző. Olyan, mint a csirkének.

Mr. Conwey gyomra bukfencet vetett a hasonlattól, de emlékeztetnie kellett magát, hogy pusztán feltételezésre alapozza a gyanúját, mi szerint az étel nem állati eredetű volt.

– Korábban is tapasztaltak már ilyet?

– Tudja, az ide érkezők nagy része még életében nem evett friss húst. Amit mi kapunk, általában már jóval túl van a romlás határán, így nincs viszonyítási alapjuk. Rengeteg a nélkülöző, Mr. Conwey. Csak ebédből tizenegy ezret osztottunk szét tavaly. Az a mi nagy szerencsénk, hogy Alexis Soyer megírta azt a fantasztikus szakácskönyvét kifejezetten a szegényeknek. Ez a mi „másodlagos bibliánk”, ha szabad ezt mondanom. Rengeteget segít, hogy sok éhes szájat valamelyest jól lakassunk.

– Külsőre sem vettek észre semmi gyanúsat? Esetleg a belsőségeken?

– Hadd gondolkozzak egy kicsit, kérem. De, igen, most már emlékszem. Kaptunk filézett húst.

– Filézettet?

– Igen. Szabályos sertéscombot, de csont nélkül. Ilyesmit még nem tapasztaltunk előtte, mi az állat minden részét felhasználjuk, egy gramm sem veszhet kárba. Tudja, ha húsz embernek kell főznie száztíz gramm marha lábszárból levest, akkor az értékes összetevők – mint a csont - hiánya igencsak meglátszik. Mary, az egyik segítőnk még meg is jegyezte, hogy ilyen sovány, zsírtalan húst nem látott életében. Azt gondoltuk, biztos beteg lehetett a sertés, hogy ilyen vékonyan levágták.

– Mrs. Tesmond, le tudná írni a maguk „névtelen angyalának” a külsejét?

Az idős hölgy hanyagul megvonta a vállát.

–Aki nap mint nap annyi emberrel találkozik, mint én, annak könnyen egybemosódnak az arcok. Átlagos külsejű férfi volt. Magasabb, mint maga, de ugyanígy öltözött. Semmi különös nem volt rajta, ha erre gondol. Nem fecsérelte az időmet fölösleges beszédre, csak átadta a csomagot, és már ment is tovább. Még azt sem várta meg, hogy rendesen megháláljam a nagylelkűségét. Különös szerzet volt ilyen téren, annyi szent. Nem olyan öntelt, magamutogató, mint a többi hasonló „adakozó”, akik csak azért jelenek meg, hogy később a társaságban elmesélhessék, milyen nagyszerűek voltak, mert egyszer megkavarták az ételt, majd a szagra panaszkodva visszatértek a kényelmes otthonukba. Félre ne értsen, örülök minden segítségnek, de csak ami szívből jön. Az ilyen álszenteket azonban nem állhatom. De árulja el nekem, Mr. Conwey, a rendőrséget mióta érdeklik a missziók és az adományok? Azt mondta, egy ügy után nyomoz. Csak nem kiraboltak egy hentes üzletet és azt hiszi, hogy a rabló köztünk osztotta szét a zsákmányt? Mert akkor ez egy igen balga feltételezés. Higgye el, ilyen csak a mesékben létezik.

– Nem, asszonyom, nem hiszem ezt. Nem akarom felzaklatni a részletekkel, így is túl sokáig raboltam az idejét, ahogy arra ön is utalt. Inkább nem is zavarok.

– Úgy van, túl sokáig rabolta az időmet, épp ezért tartozik nekem magyarázattal. Árulja el végre, mi ez az egész.

– Mrs. Tesmond, kérem. Az ön szíve és idegei…

– Maga csak ne féltsen engem, fiatalember. Nem tud nekem olyat mondani, amit még nem láttam volna hosszú életem során. Tudja, hogy itt milyen betegségekkel, fertőzésekkel, csonkításokkal találkozom minden nap? Ne kíméljen. Kérem, ha van valami, amiről tudnom kell, akkor mondja meg!

– Maradt még a sovány húsból?

– Válaszoljon!

– Olvasta a Daily Telegraph aznapi számát, amiben maguk is megjelentek?

– Természetesen. Eltettem emlékbe a cikket. Arany nap volt az a mi szerény kis életünkben, és én még sokáig akarom a jótevőnk emlékét őrizni.

A nyomozó gyomra újfent bukfencet vetett.

– Akkor bizonyára látta a címlapon szereplő esetet is.

– Arról a szerencsétlen két lányról? – kérdezte Annetta, miközben gyors keresztet vettet.

– Igen. Az ügyben folytatok vizsgálatot és alapos okom van feltételezni, hogy az ön által oly nagyra tartott „angyal” az én gyilkosom, s az ő „nagylelkű adománya” valójában a lányok hiányzó testrészei, amiket állati hússal keverve hozott el önökhöz. Mrs. Tesmond!

Az idős hölgy először elsápadt Phelan szavait hallva, de ahogy a következtetés végére ért, a kézfejét a homlokára szorítva elájult. A férfi hiába pofozgatta az arcát, a nő nem nyerte vissza az eszméletét. Mr. Conwey a vékony testet a karjába emelte és kiabált azonnali segítséget kérve. A nagy sürgés- forgásban és a hangzavarban azonban megint csak nagy sokára vették észre. Egy apró szobába vezették be őket, ahol nővér vagy orvos híján a betegek sebeit szokták ellátni.

– Fektesse le az ágyra!

Egy fiatal nő sietett a segítségükre, az arca ugyanolyan maszatos volt, mint az intézmény vezetőjéé.

– Mi csinált vele? Annetta!

Azonnal az ájult mellett termett, fontoskodva próbálta magához téríteni a nőt, miközben a nyomozóval perlekedett.

– Hogy bánhatott így egy ilyen idős emberrel? Nem szabad őket felizgatni, nem tudja?

– Mrs. Tesmond erősködött, hogy avassam be bizonyos dolgokba. Maga kicsoda?

– Mary… Mary Ticksbelle.

– Kegyed panaszkodott a sovány húsra?

– Igen, de ez most miért olyan fontos magának, amikor az asszonyom szemmel láthatólag nincs jól?

– Nyugodjon meg, kérem, erős asszony, rendbe fog jönni. Maradt még abból a húsból?

– Tessék?

– Tudna nekem adni abból a sovány disznó combból? Roppant fontos lenne. Megfizetem.

Mary gyanakodva pillantott a férfira, aztán homlokráncolva gondolkodni kezdett.

– Talán maradt még egy kisebb darab, megnézem. De ne reménykedjen, az ilyennek itt gyorsan lába kél.

– Köszönöm.

A nyomozó megvárta, amíg végre egyedül maradhat a szobában, majd a bokánál fogva megragadta az idős asszony lábait, és felemelte azokat. Ha bárki meglátná őket így, joggal hihetnék valami szatírnak, aki a gyámoltalan nőket akarja kihasználni, azonban ő a tudomány emberre volt. Az agynak mielőbb vérre volt szüksége, hogy Mrs. Tesmond újra munkába állhasson. Valami mélyen azt súgta neki, hogy az asszony tud még valamit, amit nem mondott el. A szemhéjak lassan remegni kezdtek, amikor a háta mögül léptek zaja ütötte meg a fülét. Gyorsan elrendezte a hölgy ruházatát, mintha az elmúlt percben semmi sem történt volna.

     Miss Ticksbelle egy barna papíros csomagot hozott a kezében, a nyomozó legnagyobb megelégedésére.

– Tessék, fogja. Ennyit találtam csupán. Ez legalább harminc embernek elég. Remélem, tudja.

– Igen, az asszonya tájékoztatott az itteni mértékegységekről. Hálás köszönetem érte. Tessék, öt font. Fogadják el. Ebből tudnak friss élelmet venni.

Az összeg láttán Mary hatalmasra nyílt szemekkel nézett a nyomozóra.

– Ez rengeteg ideig elég lesz, köszönjük mindannyiunk nevében. De árulja el, miért ennyire fontos ez magának?

– Nem szeretném, ha maga is arra a sorsra jutna, mint Mrs. Tesmond. Kérem, elégedjen meg ennyivel.

– Ő úgyis elmondja nekem, de én szeretném az ön szájából hallani. Miért jött ide?

     – Mert megháborodott! – kiabálta Anetta Tesmond. Hunyorogva tekintett körbe, de amikor meglátta Phelant, hirtelen lendülettel ült fel és kezdett rá mutogatni.

– Maga örült! Hogy képzeli! Egy idős hölgyet így riogatni ilyen képtelenségekkel! Még hogy emberhús! El kéne magát vitetni egy intézetbe, bezárni és eldobni a kulcsot!

– Asszonyom, miről beszél? – kérdezte idegesen Mary.

– Ez a szélhámos  azt meri állítani, hogy kannibalizmusra lettünk kényszerítve! Hogy a két szerencsétlen lány – akik közül az egyikre esküszik Sheila, hogy – húsát hozta el hozzánk a mi jótevőnk állatokéval keverve.

– Kicsoda az a Sheila és mit tud a lányokról? – Mr. Conwey azonnal felkapta a fejét és lázas izgalom lett rajta úrrá, amint meghallotta ezt az információt.

– Maga disznó, hogy mondhatott ilyet! Azért, mert valaki végre jót tesz velünk, már rögtön ilyen feltételezéseket kell tennie? Nem csodálom, hogy Annetta elájult. Undorodom magától, hallja?!

– Hölgyeim, kérem, nyugodjanak meg. Azért kértem öntől a húst, Miss Ticksbelle, hogy kizárhassuk ennek a lehetőségét. Ez csupán feltételezés, bizonyára önöknek van igazuk, és én tévedek. Csillapodjanak egy pillanatra és árulják el nekem, hogy kicsoda az a hölgy, akit az imént említettek. Ha bármi olyat tudnak, ami segítheti a nyomozást, és eltitkolják előlem, az bűncselekménynek számít, még az önök esetében is. Tehát, kicsoda az a Sheila és melyik lányról tud információt?

Mary hangosan sóhajtott, majd Mrs. Tesmondra tekintett.

– Elmondhatom?

– Nem árthat neki.

– Rendben. Sheila Flanigan egyike azoknak, akiket rendszeres ellátásban részesítünk. A hölgy elmeháborodott. Gyakran beszél összevissza, intézetben kéne kezelniük, de nincs elég hely, így az utcán tengeti az életét. Nem közveszélyes, ezért nem kötelesek zárkába dugni. Beszélhet vele, de semmi jóra ne számítson. Egyik nap ő az Anyakirályné komornája, másik nap egy borbélyház madámja. Legutoljára egy négy éves kisfiú volt. Ha lát valakit az újság fényképein, azt állítja, ismeri és egész kis történetet kreál köré. Nem érdemes vele foglalkoznia, nyomozó.

– Azért ha megkérem, bemutatna neki?

– Ahogy óhajtja. A maga kára, nem az enyém. Erre tessék.

Mary kisietett a nyüzsgő emberek közé egy szakadt, rongyokba öltözött, koszos, kócos őszes hajú asszonyhoz. A nő egyik szemét szürkés hályog fedte, és karmos ujjaival épp a szemétből összeturkált újságokat lapozgatta.

– Korábban én viseltem ezt a ruhát. Csodaszép volt. – mutatott a papírra. A képeken Anasztázia hercegnő szerepelt a családjával, báli viseletben. A nyomozó megrökönyödve nézte a nőt, ahogyan az halkan dúdolni kezdte a cári indulót. – Milyen szép idők is voltak azok.

– Sheila, egy úr szeretne önnel beszélni.

– Csak ha vége a kűrnek, kedvesem.

Mrs. Flanigan magában tovább dudorászva a kezével vezényelt, mintha egy láthatatlan zenekarral játszana együtt. Lehunyt szemhéjai mögött egy másik világ képe tárult fel, a jelenről teljesen megfeledkezett.

– Én mondtam magának – súgta oda Mary bizalmasan Phelan számára.

– Innen bízza csak rám, köszönöm.

– Ahogy akarja.

Azzal a fiatal lány újra eltűnt a nyüzsgő konyhában, ahol örökké hiányzott egy-egy dolgos kéz. Mr. Conwey nem is törődve vele hallgatta a halk dallamot és a megfelelő pillanatra várt.

– Hallja? A harsonák. Istenem, milyen szépek is voltak azok a bálok!

– Valóban, Mrs. Flanigan, de most egy kicsit szeretnék önnel négyszemközt beszélni. Ha megtenné, hogy elkísér egy csendesebb helyre. – invitálta arébb a nyomozó a habokos aszsonyt, de az csak leintette.

– Ó, olyan soha sincs. Mindig itt vannak és beszélnek hozzám. Jó régóta nem volt csend, de igazság szerint magányos is lennék.

– Kik beszélnek magához?

– Hát a holtak kedvesem, kik mások?

A férfi az orrnyergét megdörzsölve vett ismét erőt magán, hogy továbbra is türelme legyen az asszonyhoz.

– Miss Mary azt mondta, ön ismert egy lányt személyesen, aki nem régiben meghalt.

– Sok ilyen van. Naponta jönnek újak és újabbak. A többségét a szerelmi bánat viszi el, vagy uruk veri őket agyon. Drága teremtések, soha nem találnak nyugtot.

– Én egészen pontosan két fiatalhölgyre gondolok, az újságok is írtak róluk. Sziámi ikreket csináltak belőlük. Emlékszik?

A fakó szemek a semmibe révedtek, miközben a kezek lázas mozgásba kezdtek a papírhalmok között. A sáros cafatok közül egyszer csak előkerült az a bizonyos címlap.

– Igen, ők már boldogok. Shanice Ballin és a kis Bernadette McCarthy. Nem értik, mi ez a nagy felhajtás a haláluk után.

– Ismerte őket?

– Csak Bernadette-et. Shanice-t csak most, a halála után. Az én kicsi Bernadette-em. Miért is nem tudtam jobban vigyázni rá? Miért kellett eladnom őt?

– Eladta? De hát mégis kinek?

– Annak, aki a legtöbbet adta érte. Nem volt mit ennünk, és ő olyan szép volt. Nem tiltakozott, amikor kiküldtem őt a sarokra, engemet akart megvédeni, pedig ez az én felelősségem lett volna. Istenem, vajon hány férfival hált egy falat kenyérért?

– Prostituált volt?

– Ő utálta ezt a szót. Kurtizánnak hitte magát, de még csak olvasni sem tudott. Egyszerű, együgyű teremtés volt. Az én kis babám! Shhhh! Ne sírj, drágám, mindjárt adok enni.

Sheila lehajolt a földre és felvett egy rongyokba tekert rothadt krumplit. A karjaiból bölcsőt formálva kezdte el ringatni és csitítgatni, miközben az emlőjéhez emelte.

– Látja, még nagyon kicsi. Alig pár hetes. Hát nem gyönyörű? Na, ne sírj. „Csitt, kicsi bébi, figyeld a szót, papa vesz majd néked egy kis rigót.”

Mr. Conwey nem várta meg a dal végét, az ugyanis fájó emlékeket ébresztett benne. Tisztán hallotta, ahogy az anyja még haldoklás közben, vért köhögve énekelte ezt a húgának. Távolodva is a fülében csengett tovább a szó: „… papa vesz majd neked egy szekeret. Hogy ha a szekér távol járt, papa vesz majd néked…” . Egy koporsót.

A konyha szagos, párától nehéz levegőjében enyhén megtántorodott, de szerencsére gyorsan kapaszkodóra lelt az egyik asztal szélében.

– Miss Ticksbelle!

A fiatalasszony a kezét a kötényébe törölgetve sietett elő, az arcán most liszt helyett izzadtság gyöngyözött rosszallással vegyítve.

– Azt hittem, hogy már elment.

– Kérdeznem kell valamit. Mrs. Flanigan honnan származik? Volt esetleg gyereke?

– A krumplira gondol?

– Nem, igazira. Házasságon kívül.

– Semmit nem tudunk róla. Ahogyan maga látta, mi is csak olyannak ismerjük. A legelső perctől ilyen zavart, nagyon ritkán van tiszta pillanata. Ne vegye komolyan, bármit is mondott. Csak halandzsázik. Végeztünk?

–  Lenne még valami. Láttam nála a rengeteg újságot. Tud ő olvasni?

– Á, dehogyis tud. Egyszerű paraszt asszony az.

Mary azzal ott hagyta az elképedt nyomozót, akinek felállt a hátán a szőr. A lányokról szóló cikkben csak Miss Ballinként emlegették Shanice-t.