Forbidden kiss (Interjú a vámpírral AU)

Forbidden kiss

1.

1780. Virgina, Egyesült Államok

            Élvezettel vetettem magam az Új világ csodájába. Lenyűgöző volt az a hihetetlen pompa és pazarlás, ami erre az országra jellemző. A fényűzés mellett, persze ugyanúgy megbújt a kín, a szenvedés és a halál árnyéka mindig ott lebegett körülöttük. Egyediségnek, kuriózumnak számítottam mindenkinek az akcentusommal, a viselkedésemmel és az emberek számára oly vonzó vagyonnal. Itt az államokban, nem feltétlenül volt arra szükség, hogy az ember több száz éves arisztokrata generációt mutasson fel, hogy tiszteljék. Elég volt az, ha volt földje, esetleg ültetvénye, rabszolgái és máris nemesi szintre emelték. Nem mintha nekem erre szükségem lett volna. Otthon Litvániában, több száz éves kastélyunkat hagytam hátra az őseimmel együtt. Az ottani életből két dolgot tartottam csak meg, a pénzemet és a nemesi címet. A legrangosabb bálokba voltam hivatalos, ahol mindig csak Lecter grófként mutattak be.

            Mindig is érdekelt az emberi viselkedés, a gondolkodásuk, itt kiélhettem az ilyen vágyaimat. A bálokon csak úgy cikáztak a fejemben a körülöttem lévők gondolatai, mennyi ármány, intrika és szerelem. Humoros volt mindezt a halandók szemével látni. Az én gondolkodásom eltért az Övékétől. Számomra nem volt lehetetlen, nem ismertem azt a szót, hogy nem. Bármit elérhettem és nem számított kin kell keresztül gázolnom, hogy elérjem. Az áldozataim között mindig vagyonosok szerepeltek, az Ő haláluk biztosították az én megélhetésemet, minden tekintetben. Amikor nem voltam ilyen téren megszorulva, akkor válogatás nélkül öltem. Előszeretettel fogyasztottam gonosztevőket, modortalan, agresszív embereket, az ízük különlegesen finom volt.

            Tíz éve éltem már itt, és több mint száz éve voltam már vámpír. Bejártam egész Európát, nem volt olyan, amit nem ismertem vagy láttam volna. Élveztem ezt az életet, boldog voltam, mégis valami hiányzott. Egy ideje gondolkodtam egy társ lehetőségén. A meghívás bárkinek szólt, de soha senki nem volt, akinek a fejében több lett volna egy esetleges préda lehetőségénél. Egy idő után már nem leltem örömömet az életlehetőségéiben. Minden egyhangú lett és színtelen. A vámpír lét magányossá tett, nem találkoztam fajtám bélivel.

            Aztán az egyik sokadik bálon meg láttam Őt. Fiatal férfiú, nálam körülbelül tíz évvel lehetett fiatalabb, pontosabban a külsőmnek megfelelő koromnál. Görög szobrokon láttam utoljára ilyen arcszerkezetet, mint az övé, mintha márványból faragták volna. Alabástrom bőre alatt kéken futottak az erek, a haja sötét barna göndör koszorúként vonta körbe az arcát. A szája vékony és szigort sugárzott. Az arcán a kor divatjával eltérően gyér, frissen vágott szakáll volt. A szemei, mint az acél, a tekintetembe vájtak. Rég nem éreztem ilyen mértékű fizikai vonzalmat ember iránt. A gondolatai fröcsögtek a körülöttük álló emberekről. Ő se talált benne szórakozást és ez meglepett, pedig ez volt az első bálja. Elkezdett érdekelni. Az egyik hölggyel beszédbe elegyedett, de gyorsan elküldte magától, amikor rimánkodott neki, hogy Ő is táncoljon. Az arroganciája lenyűgöző volt, senki, nem mert volna nemet mondani a birtokos húgának, Margotnak.

            Muszáj volt oda mennem hozzá, személyesen akartam megismerni. Oda sétáltam hozzá a borommal, nem akartam megvárni a fölösleges köröket, amíg valaki bemutat miket egymásnak.

– Úgy látom, nem leli kedvét a bálban.

– Jól látja. Nem az én világom, legszívesebben menekülnék el innen vissza haza a kutyáimhoz.

– Bocsásson meg a modortalanságomért, amiért magára törtem mister…

– Will Graham.

– Örvendek Mr. Graham. A nevem Gróf Hannibal Lecter

– Gróf? Maga is új gazdag és vette a címet, mint itt mindenki?

A válasza vérlázító volt, ha nem érdekelt volna ennyire, ott helyben kiráncigálom az udvarra és megölöm. Volt valami a gondolkodásában, ami megigézett, ami azt súgta akár a társam is lehetne.

– El kell, keserítsem, régi cím. Még az otthonomból hoztam magammal, Lítvániából. Komor Hannibaltól, az ősömtől örököltem ezerháromszázkilencvenben kapta meg a tisztséget.

– Értem, szóval innen a furcsa akcentus.

– Még soha, senki nem tette szóvá.

– És ez sérti önt?

– Párbajra hív, Mr. Graham?

Provokálóan nézett rám. Szinte láttam a halál utáni sóvárgást a szemében.

– Ha Ön úgy látja, hogy megsértettem nem bánom. Állok elébe.

– Miért vágyódik ennyire a halál után?

– Honnan tudja?

– Az arcára van írva, William.

Az ajkam egészen közel volt a füléhez. Ahogy suttogtam a szavakat, megborzongott a leheletem hűvösségétől. Az ádámcsutkája nagyot ugrott, miközben nyelt egyet. Szívesen végig szántottam volna a fogammal, de egyelőre nem akartam elsietni a dolgot. Prédának bármikor jó lesz, ismerem az illatát, megtalálom, de ha társat keressek, akkor várnom kell. Türelmesnek kell lennem, amit ennyi idő alatt már megtanultam. Letettem az egyik asztalra a borom, majd a vállára emeltem a kezem. Nem nézett rá, így nem tűnt fel neki, hogy a vékony ujjak végén a körmök hegyesek.

– Jöjjön, sétáljunk egyet a friss levegőn.

            Megadóan felsóhajtott és követett ki az udvara. Némán lépkedtünk egymás mellett, egyedül a tücskök ciripelése törte meg a csendet.

– Meséljen magáról!

– Nincs mit mesélnem. Innen nem mesze van a birtokom. Atyámmal élek és egy halom kutyával. Unalmas ember vagyok a maga arisztokrata életéhez képest. A-féle fura bogárnak tartanak, magának valónak. Nem vagyok társasági ember, jobb szeretem az állatok társaságát.

– Az emberek megjátsszák magukat, nem a valódi érzelmeiket mutatják. Egy állat mindig azt teszi, amit az ösztöne diktál.

– Igen, irigylem ezt a képességüket.

– Maga is szeretné azt tenni, amit az ösztöne diktál?

– Mindennél jobban vágyom rá, hogy ne kelljen a társadalmi normák szerint élnem. Az a sok fölösleges gesztus, illem, a kényszer, hogy mindenkinek megfeleljünk… Az egész őrültség. Távol élek mindenkitől, a házam nekem és a kutyáimnak elég. Apám szerencsére gyakran van távol. Nem vágyom senki társaságára.

– Akkor miért van most itt velem?

Nem akar társat, mégis csak préda lesz belőle? Végtelenül sajnálnám.

– Magam sem értem. Maga volt az egyetlen, akit érdekesnek találtam abból a csőcselékből ott bent.

Elmosolyodtam. Ahogy rám nézett, nem ijedt meg, ahogy bárki más tenné, amikor meglátja a kivillanó fogaimat.

– Megtisztel a figyelmével. Egy hölgy miatt jött el a bálba? Esetleg jegyest keres?

– Életre végeztem a hölgyekkel. Az egyetlen, aki érdekelt volna, kikosarazott. Alana most már anyuka és boldog a fiával.

– Ezért akar meghalni? Egy szerelem elvesztése miatt?

– Igazából, magam sem tudom miért. Valahogy üres, céltalan az életem, nem látom a lét értelmét.

– Szeretne neki értelmet adni?

– Ha abban nincsenek rémálmok, normák, ha tudnám, kivagyok és nem csak egy idomított báb lennék, akkor igen. Nem szerettem ezt az életet, soha nem éreztem magam ide valónak, vagy emberinek. Örültség nem igaz?

- Cseppet sem tartom annak. Ön, igazán figyelemre méltó férfiú.

- Figyelemre méltónak tart? Úgy érzem nem szolgáltam rá erre.

            Megálltam előtte. A fűzfa ágai lenyúlták és eltakartak minket. Ahogy közelítettem hozzá, a háta neki feszült a fakérgének. Megkapaszkodott a fatörzsben én pedig élveztem, ahogy behunyt szemmel hátraveti a fejét, szinte csak nem kitárva a nyakát. Még egy lépés. Nem zavarta a közelségem, még akkor sem, amikor az arcára emeltem a kezem. Kicsit megrázkódott a hidegtől, – ma még nem ettem –, mintha jéghideg márványhoz simult volna. A másik kezemet a derekára emeltem, és lassan oda hajoltam az ajkaihoz. Ha most menekülni akar, áldozat lesz belőle. Az ajkai forróak voltak az enyémhez képest, de nem hátrált el. Öntudatlanul adta át magát nekem és visszacsókolt. Szinte émelyítően édes volt. Nem egy ember volt, akit magamévá tettem mielőtt megöltem volna, de tudtam Ő más lesz. Belőle nem lehet zsákmány. Apró harapás a száján, csak annyi, hogy elkezdjen szivárogni a vér. Feljajdult, de nem húzódót el. Az önpusztító hajlamához, ami áradt belőle, hozzá tartozott a fájdalom. A véréből amennyit csak önuralmam engedett, magamhoz vettem, de nem az egészet. Nem most és nem itt fogom átváltoztatni. Éreztem a szíve szapora verését, ahogy szinte rajtam keresztül akart levegőt venni. Elengedtem és egy lépést hátráltam. Megvetően nézett rám, de az én szemem elől nem takarhatta el azt, amit a nélkül is tudtam. Ő is kívánt engem, semmi kétség. Elviharzott mellőlem én pedig hagytam. A vadász mindig megvárja a legnemesebb vadat, aki saját magától fog elébe jönni.

***

            Az óta a bizonyos bál óta nem találkoztam emberrel, de nem bántam. Apám elutazott két hónapra, csak két hét múlva fog hazajönni. Az a csók, ami köztem és Lecter gróf között történt, félre értés volt. Olyan érzelmeket idézett meg bennem, melyeknek a létezéséről még csak nem is tudtam. Mindig kerültem az embereket, most még is hagytam, hogy egy, közel férkőzőn hozzám. Túl közel. Alana volt az egyetlen, akit idáig megcsókoltam, amiért Ő kikosarazott és örökre elüldözött az életéből. Erre most hagytam, hogy egy férfi megcsókoljon.

Egy hét telt el, és én miden egyes nap kétségek között őrlődtem. Életemben nem éreztem még ilyen elemi puszta vágyat, meg akarom Őt keresni, meg akarom ismerni. Nem értem mit tett velem? Ennyire elvakított annak a lehetősége, hogy valaki végre megért? Mellette önmagam lehettem, nem kellett magam megjátszanom. Nem szaladt el, mint mindenki más, akivel keményen beszéltem. Meg kell Őt találnom. Tudtam, csak egy ember érthet meg és Ő talán segítségemre lesz.

            Amikor odaértem a Verger birtokra, Margot elém lovagolt. A bátya keményen meg fogja verni, amiért lovon közlekedik. Ő volt az egyetlen, akivel talán néha pár szót tudtam váltani. A családon belüli kegyetlenkedés összekötött bennünket, még ha soha nem is beszéltünk róla.

– Szervusz Margot!

– Will! Mi szél hozott erre, gondolom nem csak azért jöttél, hogy ezt a fácánt elhozd?

A fejével Winston szájából lógó fácánra bökött.

– Bocsánatot akartam kérni, amiért múltkor szó nélkül eltűntem a bálból.

– Te bocsánatot? Ez meglep. Mi történt? Te soha nem szoktál bocsánatot kérni.

Már megint a társadalmi normák… Egyszer akarok nekik megfelelni és akkor is kigúnyolnak miatta. Látta a szememben a rosszallást, ezért enyhébb hangra váltott.

– Köszönöm a fácánt és elfogadom a bocsánatodat. Tudom, hogy nem a te világod, hiba volt elhívnom. Csak tudod azt akartam, hogy kiverd végre Alanát a fejedből…

Miért emlékeztetsz rá, ha nem akarod, hogy rá gondoljak? Tudom, hogy a barátnőd, de akkor is…

– A segítségedet szeretném kérni. – Már megint a szavába vágtam…

– Csak nem megismertél valakit?

– Nem tudom… Volt ott egy férfi, Lecter gróf…

– Lenyűgöző személyiség igaz?

– Ezt így, nem mondanám, de…

– Van benne valami, ha már a te páncélodon is képes volt áthatolni. Szeretnél vele újra találkozni?

– Nem tudom, mi az, amit igazából szeretnék. Érdekes volt a társasága…

– Igen, van benne valami lebilincselő, ahogy beszél. Mintha kitalálná a gondolatid.

Szóval neki is feltűnt, nem csak rám van ilyen hatással.

– Meg tudnád mondani hol, találom meg?

– Meg, de nem fog tetszeni a válasz.

– Újabb bál?

– Igen.

Felnevetett, ahogy meglátta a kínt az arcomon.

Baltimore, Maryland, egy héttel később.

            Ahogy a megadott címre érkeztem, idegesség lett rajtam úrrá. Izzadság cseppek folytak végig a homlokon, a szívem vadul kalapált. A tört fehér frakkban végződő kabát, nyaksállal, túl szorosnak tűnt, és a sötétkék két soros mellényemmel éles kontrasztot alkotott. Hihetetlen volt, de még a csizmámat is kitisztítottam az alkalomra. Számomra ez már így is túl sok előkészületnek tűnt. Idegennek éreztem magam. Amikor beléptem a kúriába, csak tovább fokozódott ez az érzés. Mindenki sokkal elegánsabb volt nálam, táncoltak, mulattak, az ételeket kóstolgatták.

            A szememmel csak Őt kerestem. A táncparketten találtam meg, amint ép egy korosodó hölggyel táncolt. A tánc közben mintha észrevett volna és rám nézett. Lehetetlen, nagy volt a tömeg, biztos csak én képzeltem. Ahogy vége lett a táncnak, meghajolt és kezet csókolt. Ha tudna annak a nőnek a cselekedetiről, nem csókolgatná a kezét… Elmosolyodott, mint ha ki nem mondott szavaimra reagálna. Egyenesen felém sétált. Csak most néztem meg igazán az arcát.

Hosszú, világos barna haja, a háta mögött elegánsan szalaggal volt összefogva. Nem követte a francia divatot, nem tupírozta fel. Az arca még az enyémnél is sápadtabb, bár a kabátja vörössége adott egy kis színt neki. Széles arccsont, élénk barna szemek és hihetetlenül igéző szájak. Még soha életemben nem láttam ilyen arcot, mint az övé. Egyszerre volt vonzó és rémisztő. A szemében volt valami érdekes, megmagyarázhatatlan.

– Mr. Graham! Nem számítottam az érkezésére.

Ekkor tudatosult csak bennem, hogy nem vagyok hivatalosan meghívva.

– Bocsássa meg a tolakodásomat Lecter gróf. Margot... Miss Verger invitált meg. Ne haragudjon, hogy zavartam. Már megyek is.

– Mr. Graham, maga nem zavar, csak meglepett, hogy itt látom. Úgy tudtam nem szereti a bálokat.

Mi vonz ennyire ebben a férfinak? Miért vagyok itt?

– Valóban távol áll tőlem az ilyen esemény, de szeretem volna Önnel beszélni.

Félre hajtotta a fejét úgy nézett rám. Kíváncsiság és egyben lenézés volt a szemében? Nem tudok az emberek szeméből olvasni. Mindig félrevezetőek, ezért sem nézem őket túl gyakran. De az övé, az más volt. Különleges. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna máshova nézni.

– Érdeklődve hallgatom.

– Nem tudom hol is kezdjem... Nem mehetnénk ki innen? Túl meleg van, túl sok az ember.

– Rendben.

Kivezetett a kertbe. Rengeteg szobor és szökőkút volt, helyenként virágok. Szerette a fényűzést, de úgy tűnt, meg is engedhetti magának.

– Miről szeretne beszélni?

Ez egy jó kérdés volt. Én sem tudtam. Mondjam el neki, hogy Ő volt az első férfi, aki megcsókolt és az óta csak arra tudok gondolni? Hogy soha az életben nem kívántam más társaságát rajta kívül? Gondolataim cikáztak, Ő pedig szótlanul lépkedett mellettem.

- Szeretnék bocsánatot kérni, a múltkori modortalan viselkedésemért.

- Melyikre gondol?  A beszélgetésünkre? Arra, hogy többször becsmérelt? Vagy arra, hogy szó nélkül ott hagyott?

Miért kínozz ennyire?

- Mindegyikért. Igazán röstellem magam.

- Nem tesz semmit. Zaklatottnak tűnik. Jól érzi magát?

Szerintem a zaklatott, az enyhe kifejezés volt az érzelmi állapotomat tekintve abban a pillanatban. A keze jeges volt, ahogy hozzám ért, mégis végtelenül jól esett. Hálásan simultam hozzá, aztán észbe kaptam.

- Ön lázas.

- Nem tesz semmit, az utóbbi időben kicsit gyengélkedem.

- Ilyen állapotban nem engedhettem haza, maradjon itt, kérem a birtokomon.

- Nem maradhatok, semmi bajom. Holnapra jobban leszek.

- Sajnálom, de a lelkemre venném, ha bármi történne magával. Itt marad.

Kérésnek nyoma sem volt a hangjában, ez ellentmondást nem tűrő parancs volt.

- De a bál…

- Azzal ne foglalkozzon, ma éjjel nem maradhatok Ön mellett, de holnap megígérem, hogy ott leszek.

Felvezetett egy külön álló lépcsőn, szerencsére az emberektől távol, így senki nem láthatott meg bennünket. A hónom alá nyúlt és szorosan ölelte a testem. A láz miatt éreztem ennyire hidegnek? 

A szoba ahova bementünk egyszerű volt, de még is elegáns.  A masszív, baldachinos tölgyfa ágy hívogatta a testem. Leültet az ágyra, és szinte szakértői mozdulatokkal vette le rólam a ruhát. Az agyamat elborította a láz, csak tompán érzékeltem mit tesz. Amikor letérdelt, hogy levegye rólam a csizmát, elkerekedettek a szemeim. A körmei eddig nem tűntek fel. Hegyesek voltak, mint álmomban a szörnyeké. Meg kellett volna, hogy ijedjek, de nem tettem. Valahogy az Ő lényéhez tartozott ez is. Amikor az ingemért nyúlt, összehúztam magam. Nem akartam, hogy levegye rólam. A karjaimmal szorosan átöleltem a testem. A kezeimet, gyöngéd erőszakkal lefejtette rólam, majd megszabadított az ingemtől. A testemen számtalan forradás nyom volt, apám kegyetlenségét tükrözve. A furcsa gondolkodásom, az vitte rá erre, mindig azt mondta. Ha Lecter gróf észre is vette, szerencsére volt olyan tapintatos, hogy nem említette. Lefektet az ágyra és egy hideg borogatást hozott a homlokomra. A vizes borogatás is forrónak tűnt hozzá képest.

- Később még benézek, most aludjon.

- Várjon.

Elkaptam a karját mielőtt felemelkedhetett volna. Kérdőn nézett rám.

- Köszönöm.

- Nem tesz semmit, William.

Tudta mit akarok. Odahajolt hozzám és megcsókolt. Nem érdekelte, hogy beteg vagyok, csak én kellettem neki. Újra éreztem a vér ízét a számban, ahogy elhajolt tőlem.

- Most pedig, aludjon. Amint tudok, visszajövök.

Vissza fog jönni. Akartam, hogy visszajöjjön. Vele akartam lenni, bármit is jelentsen ez. A társasága megnyugtató volt és könnyed. Olyan élet ígéretét vetítette elém, amiről csak fantáziálhattam.

2.

           

            Hannibal jelenlétét csak a láz ködén át érzékeltem. Másnap reggel a rabszolganőtől érdeklődtem felőle.

– Oh, az úr ilyenkor egész nap a földeken van, nem gyjün az haza estig. Amikor besötétedik, elmegy vacsorázni és csak utána jön haza. Még ha estélyt tart, akkor se.

– Soha nem vacsorázik itthon?

– Nem uram, az Ő kifinomult ízlésének nem felel, meg amit mi főzzünk. Nem is reggelizik. Pirkadat előtt ellovagul és haza sem jön. Nagyon keményen dolgozik, az ottani szolgákat rendben tartja mindig állítólag.

– Állítólag?

– Mink nem érintkezünk velük. Nagyon mesze van tőlünk a föld, még soha nem találkoztam velük. De pihenjen urasság, mert nagyon beteg.

Furcsálltam, amit Ivett mondott, de nem kérdezősködtem. A testem erőtlen volt, a bőröm szinte viasz fehér. Minden egyes levegő vétel egy kínszenvedésnek tűnt, folyamatosan köhögtem. Ha otthon lettem volna a kutyákkal, lehet nem éltem volna túl. Valamikor a nap folyamán orvos jött hozzám. A szemeim égtek a láztól, nem érdekelt mit csinál, csak Hannibal körül járt az eszem. Az Ő hűvös érintésére vágytam. Tompán érzékeltem az injekciót a karomon. Hallottam, hogy valamit magyaráz, de nem jutott el a tudatomig.

Álmomban egy sötét árnyat véltem állni az ágyamnál, a fogai hegyesen villantak az éjszakában. A testéből vér szivárgott én pedig először megrémültem, aztán vágytam rá, hogy közelebb jöjjön. Azt akartam, hogy magával vigyen. A teste fölém borult és ahol ért harapott. Szinte éreztem az éles marásokat a bőrömön.  Az ölelése forró volt, a testem hozzá feszült az övéhez. Az ágyékom fájdalmasan lüktet, a testemből vér szivárgott. Az ágyat beborította a vér, az árny még jobban elterült a szobában, végül az egészet belepte. Aztán a sötétség összetömörült egy gömbé, és mintha a lélegzetemen keresztül vált volna eggyé velem. Fuldokolva ébredtem, miközben a nap első sugarai bevilágítottak az ablakon. Ahogy végig néztem a testemen, semmilyen foltot vagy vért nem láttam. Újabb rémálom.

Tudatában voltam a halál közelségének. Elfogadtam, hogy nekem ennyi jutott. Egyedül az bántott, hogy apám nyert. Világ életében gyűlölt, ahogy én is Őt. Az, hogy én hallok meg elsőnek, örömmel fogja eltölteni. Mindig is semmirekellőnek tartott és talán, igaza is volt. Amikor nem sikerült Alanát feleségül vennem, éktelen haragra gerjedt, és a forró piszkavasat égette a bőrömön. Szégyelltem a testem és magamat egyaránt. Úgy éreztem szánalomra méltó a gyengeségem, amiért nem öltem meg Őt, vagy legalább magammal végeztem volna. Önpusztító életem nem látszott kifizetődőnek, úgy tűnt a betegség fog megölni. Mosolyogva vártam a halált. Legalább egy ember akadt, aki egy kicsit is azt színlelte, hogy megért.

Csak a lámpás fénye világította meg a szobát, amikor az éjszaka közepén nyílt az ajtó. Ziháltam, a ruhám vizesen tapadt izzadt testemre, a hajam csatakosan rátapadt a homlokomra. A baldachin redői megrezzentek, majd fehér karmos ujjak húzták félre. Ahogy ott állt előttem, angyalnak tűnt, a háta mögött a lámpás fénye apró glóriát vetített a feje köré. Leült mellém az ágy szélére, onnan figyelt. A kezemet nyújtottam felé, nem hittem el, hogy tényleg ott van és nem hallucinálok. A jeges keze megfogta az enyémet és megsimogatta.

– Hogy érzi magát William?

– Meg fogok halni igaz?

– Meg van rá az esély, igen.

Elfordítottam a fejem.

– Csak azt bánom, hogy a kutyáimtól nem köszöntem el.

– És ha azt mondom, nem feltétlenül kell ennek így lennie? Ha nem muszáj meghalnia, akkor mit felelne?

– Ki maga?

– Nem emlékszik rám, Mr. Graham?

– De a nevét tudom, csak azt nem micsoda. Emberi lény nem bír ilyen hatalommal.

Elmosolyodott a logikám láttán.

– Igaza van, emberi lény nem. Maga mondta, nem érzi magát emberi lénynek. Mit szólna ahhoz, ha megszabadítanám ettől a kíntól? Ha egy olyan életet adnék, amiben nem kell senkinek sem megfelelnie? Ahol nincsenek normák, erkölcs, betegség vagy halál, csak a vadösztön. Az élet ösztöne.

Ízlelgettem a számban a szavait. Haldokoltam. Két lehetőségem volt, vagy meghalok, vagy pedig meghallgatom mindazt, amit Ő tud nekem nyújtani. Ha nem tetszik, még mindig meghalhatok.

– Miről beszél?

– Kedves barátom mindarról, amit nyújtani tudok Önnek.

– És mit kell ezért cserébe tennem?

Tudtam, egy ilyen ajándékot senki nem adna ingyen.

– Először megmutattok mindent, utána megbeszéljük.

            Kisegítette vergődő testemet az ágyból. A karomat a nyaka köré vetette, az egyik kezével azt fogta, a másikkal a derekamat ölelte át. Nem értettem hová visz, hiszen járni alig tudtam. Elvitt magával a hintójáig, ahol a hátsó ülésre fektet. A kocsis sebesen száguldott velünk az ültetvényre. Amikor elhajtott, a sötét éjszakában egy kisebb házhoz mentünk. Első ránézésre kerti pavilonnak tűnt. Meglepetésemre, a pince felé vettük az irányt. Amikor leértünk az egyetlen lámpással, elborzadtam. Tudtam, hogy a halálomon vagyok, de még éltem.

– Ez egy koporsó.

Remegtem, ahogy ránéztem, a hangom hisztérikusan lejtett. Egy atlasz béléses, ébenfa koporsó állt a pincében, körben gyertyák fénye égett.

– Igen, William ez egy koporsó, a halandó ember számára. Számomra viszont ágy.

Borzadva néztem rá. Igazak a legendák? Tényleg léteznek vámpírok? Ma tényleg meghalok.

– Ne féljen, vagy így vagy úgy de tényleg meghal. A kérdés csak az, hogy mit szeretne? Emberként szenvedni és egy vámpír vacsorája lenni? Vagy pedig maga akar lenni a vadász és nem a préda. Hagyok időt, gondolkodjon. Bár, ahogy elnézem, nem lesz már túl sok ideje.

            Igaza volt, a testemet megviselte az utazás, a stressz. Mit tegyek? Válasszam az örök életet, a kárhoztatott? Soha nem hittem a Bibliában, most mégis miért féltem a lelkemet? Felnevetett mellettem.

– Higgye el, nem a lelkét kérem cserébe. Kárhozatra pedig csak az jut, aki meghal. Mi nem halunk meg.

Már megint, hogy csinálja ezt?

– Hallom a gondolatait. Minden egyes ki nem mondott szavát. Nyitott könyv a számomra, William.

– Mit tegyek? Mondja meg!

– Nem mondhatom meg. Azt akarom, hogy maga döntsön. Én nem dönthettem. Egy társra vágyom, ugyanúgy ahogy Ön is. Nem lenne jobb az élet, ha nem kellene egyedül viselnie a gondok terhét? Ha nem kellene többé a jövőn aggódnia? Azt tehet, amit csak akar, nincsenek korlátok.

– De emberek vérét kell szívnom!

– Nos, igen. Ez az egy, elkerülhetetlen.

– Nem tehettem! Nem ölhetek embert!

– Állatokat is öl. Őket nem sajnálja?

– Az más.

– Miért? Az ember ugyanolyan eledel. Gondolja azt, hogy disznók. Némelyik úgy is az, a szó teljes értelmében. Az állatok különbül viselkednek. Én hallom a gondolataikat. Maga is mondta, nem csókolgatnám azt a nőt, ha tudnám miket tett. Miért ne ehetné meg az ilyen embereket? Azzal, hogy megöli őket, nem lesz olyan, mint ők. Csak megszabadítja tőlük a világot. Tudom, hogy van olyan ember, nem is egy, akit szívesen megölne.

Ez talált. Tudta, hogy ezzel az egyel, megfoghat.

– Csak egy szavába kerül.

            A koporsó szélébe kapaszkodtam. Forgott a világ. A testem folyamatosan veszített az erejéből, hallottam, ahogy hangosan dübörög a szívem. Ziháltam. A gondolataim kavarogtak. Mindig is kivetett voltam, száműzött. Miért ne adhatnék végre okot ennek? A társadalom a nélkül dobott ki magából, hogy egyszer is megpróbált volna befogadni. Ha ők nem, de a sötétség hajlandó rá, akkor miért ne a sötétséget válasszam? Nincs veszíteni valóm. De előtte látnom kell, milyen is ez.

– Megmutathatom. Higgye el, jobban fogja élvezni, ha már átalakult.

A mezőn egy szökött rabszolgát találtunk. Szerencsétlen, lehet jobban járt volna, ha a kutyák találják meg. Hannibal leugrott a hintóról, úgy vetette rá magát. A férfi felkiáltott, küzdött volna az életéért, de az erős markok ellen esélye se volt. Borzalmasnak találtam. A holdfényben megcsillantak a penge éles fogak és a nyakába vájtak. A karok erőtlenül ernyedtek maguk mellé, aztán csak a test tompa puffanása. Most már tudom, milyen az, amikor a vad levadássza a vadat. Az egész egyszerre volt felháborító és lenyűgöző. Mosolyogva nézett rám, majd a csipkés zsebkendővel megtörölte a szája szélét.

– Nem muszáj ezt ennyire brutálisan csinálni. Úgy is lehet, hogy áldozat észre se vegye, ami történt, de úgy is, hogy szenvedjen. Sokáig szenvedjen.

Miközben ezt mondta a szemembe nézett. Tudta mit akarok.

– Ha akarja, Ő is lehet az első áldozata. Döntenie kell. Az ég lassan pirkad.

– Szükségem van még egy napra.

– Már nincs annyi ideje. Haldoklik.

A kezébe vette az arcomat, a homloka hozzáért az enyémhez, úgy mondta.

– Ameddig visszaérünk a birtokra, gondolkodjon. De a halálával soha nem bosszulja meg mindazt, amit az apja tett magával. Azzal csak Ő nyer maga felett, ezt ne feledje.

            Még sötét volt, de a horizonton túl már pirkadt mire visszaértünk. Döntöttem. Hannibal mindent elsöprő, magával ragadó lénye a bűvkörébe zárt. Nem volt menekvésem, de nem is akartam. Őt akartam és azt, hogy megtisztítsam a világot mindattól a szennytől, ami körül veszi. Az olyan emberektől, mint az apám, Mason és még sok-sok ember a névtelen tömegből.

            Legnagyobb meglepetésemre egy szobába vezetett vissza, nem pedig a pincébe. A szobából egy fürdőszoba nyílt. A kis asztalon borotválkozási felszerelés. Értetlenül néztem rá. Ezzel vágjam el a torkom?

– Nem. – Nevetett fel. – A külseje, soha többé nem fog változni. Örök életre ilyen marad, mint most.

– A hegek is megmaradnak?

– Sss. Azok miatt ne aggódjon. Viszont vágja le a szakállát. Ha velem marad, meg kell tudnia, jeleni is, és ez rendezett külsőt kíván.

Nem értettem, de tettem, amit kért. A penge végig szántott az arcomon és eltüntette minden férfias jellemvonásom. A testem és a kezem remegett a láztól, beteges vonásaim mögött csak haloványan voltam önmagam. Hannibal elégedetten nézett a tükörben.

– Készen áll?

– Igen.

            Lefeküdtem a földre a pincében. Jólesett a hideg márványpadló a testem alatt és az, hogy végre feküdhettek. Hannibal a fejem mellett térdelt és gyengéden simogatta a hajam.

– Furcsa érzés lesz. A teste meg fog halni, de az elméje tovább él. Túl kell esnie a fájdalmon. Ne aggódjon. Végig itt leszek, nem megyek el.

Csak bólintani volt erőm. Az elmém nehezen, de felfogta a szavai súlyát. Átölelt és megcsókolt. A nyelve jeges volt, a halálcsókját éreztem magamban. Aztán egy erős harapás a nyakamban. Erősen szorított, miközben erőtlen testem a végsőkig küzdött ellenne. A szoba folyamatosan sötétebb lett, az utolsó korty levegőért kapkodtam, a szívem hevesen vert. A kezeimmel próbáltam belé kapaszkodni és lelökni őt magamról, de nem sikerült. Halálos ölelésbe vont. Aztán ernyedten feküdtem a karjaiban.

            Egy ezüst gyűszűhöz hasonlatos eszközzel felhasította a nyakánál a vénát, és a számat ráillesztette. Erősen tartotta a fejem. Kábultan éreztem a meleget az ajkaimnál, majd ahogy az első csepp belefolyt a számon, tudtam többet akarok. Az ajkaimat rátapasztottam és erősen szívtam az éltető nedűt. Hallottam az erős dörömbölést, aztán egy másikat mellette. Mint a szarvasok patáinak a dobogása, erős és határozott ütem. Aztán az egyik ütem elkezdett eltérni a másiktól és össze visszaverni. A hajamnál fogva szakított le magáról, még időben. A vére mindennél jobban csábított, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy nélküle éljek. Letett a földre és lihegve támaszkodott meg a koporsó oldalán. A szívem hevesen vert, aztán egyre erőtlenebbül. Fuldokoltam, próbáltam az utolsó korty levegőt is beszívni. A hátamon éreztem a kezét, hallottam, ahogy nyugtatgat, mintha orvos lenne, és azt mondaná ez a kezelés része.  A mellkasomhoz kaptam, rémülten néztem rá.

– Nem sokára vége, nyugalom.

Elterültem a hideg kövön. A testemet forróság járta át. Mellém feküdt és átölelt. A teste hidegével próbált rajtam segíteni. Lihegtem, hangosan kapkodtam a levegő után, hallottam a szívem utolsó dobbanását. Aztán csönd. Néma csönd.

3.

A világ megváltozott körülöttem. Halk dobolást hallottam, aztán még egyet. Ugyanaz a halk ütem. Ahogy oda kaptam a mellkasomhoz éreztem, hogy ver a szívem. A másik dobolás Hannibalé volt. Elmosolyodottam. Nem haltam meg.

– Néz szét a vámpír szemével.

Ahogy kinyitottam a szemem, elképedtem. Minden ugyanaz volt és mégis más. Tű éles volt a látásom és úgy éreztem sohasem láttam eddig. Vak voltam. A színek ezer fényben játszottak, minden élénk volt. A textúrák soha nem voltak ilyen élesek, láttam az anyag mindenegyes szálát, a porszemeket szállni a levegőben. Nem értettem, Hannibal miért hord hímzett kabátot, miért ilyen díszesek a gombjai és minden, ami körül veszi. Túlhivalkodónak találtam mostanáig. Elvesztem, minden olyan gyönyörű volt. Az apró részletek, a formák, hívogatóak voltak.

Ahogy ránéztem, még erősebben vonzódtam hozzá. Azzal, hogy a vére az enyémmel keveredett, egy újfajta kötelék jött köztünk létre.

– Gyönyörű.

– A kinti világ még szebb lesz, de azt majd csak éjszaka tekintheted meg. Most már egy vagy velem. Örökre összekapcsolódottunk.

Elbűvölve néztem rá. A hangja csilingelt a fülemben, az a furcsa, enyhén pösze akcentusa, sem zavart már. Az összes érzékem kiélesedett, de az Ő gondolatait akkor sem hallottam. Értetlenül néztem rá.

– Sajnos úgy látszik, még sem vagyunk teljesen egyformák. Kár. Lassan le kell feküdnünk. Azt mondtam, halhatatlanok vagyunk. Nos, ez sajnos nem teljesen igaz. Két dolog van ami megölhet bennünket, a napfény és a halottak vére.

– Soha többé nem láthatom a napot?

– Attól tartok nem. Sajnálom.

– Én nem. Mit kell még tudnom?

– Ne félj, időben mindent megtanítok neked. Most, gyere.  A nappalokat itt töltjük. Nyugodj meg, a szolgáim ide nem jöhetnek. Az ajtó gondosan be van zárva, de amúgy sem jutna nekik eszükbe ide lejönni.

– Ivett azt mondta egész nap a szolgákkal foglalkozol.

– Valójában a felügyelő foglalkozik velük. Csak este, ébredéskor megyek közéjük. Ők úgy tudják, nappal az üzleti ügyeimet intézem. Ezért van két helyen a birtok és ezért fontos, hogy ne találkozzanak. Az álca mindennél fontosabb és ennek fenntartása igen kényes téma. Gyere, megmutatom a koporsód.

            Rémülten néztem rá.

– Nem akarok saját koporsót, félek.

– Félsz? Ez érdekes, mostanra már nem kéne, hogy ilyen emberi érzéseid legyenek.

Tűnődve nézett rám, nekem pedig csak az a gondolat járt a fejemben, hogy ne hagyjon egyedül. Még soha nem éreztem azt, hogy ennyire függnék valakitől. Elmosolyodott.

– Rendben. Együtt alszunk. Szűkös lesz, de legfeljebb csináltatunk egy nagyobb koporsót, ha ez a kívánságod.

Hálásan csókoltam meg, Ő pedig boldogan adta át magát nekem. Hihetetlen élmény volt. A csókja eddig is mámorított, de most úgy éreztem soha nem élhettem volna át ilyen élményt, ha nem változom át.

– Köszönöm.

– Szívesen William. Neked bármit.

Befeküdt oldalvást a koporsóba, én pedig vele szemben. Furcsa, klausztrofób érzés volt, ahogy ránk csukta a fedelet.

– Nyisd ki a szemed.

Láttam a sötétben. Ott volt, megnyugtatóan közel. Szorosan hozzábújtam, Ő pedig védelmezően átölelt. Az ujjai a hátamat simogatták, az orrát a hajamba temette. Jól esett a közelsége. Még senki nem ölelt át, eddigi életem során, ezért furcsa volt ez a melegség, ami átjárt.

- Aludj Will, aludj.

Még egyszer sem szólított így, és ezen elmosolyodtam. A mellkasára hajtottam a fejem és mély álomba merültem.

            Amikor felébredtem, furcsa érzés tört rám. Azt hittem, ilyet csak az emberek éreznek. Éhes voltam. Végtelenül éhes.

– Hannibal…

Ott állt a koporsó mellett elegánsan, mint mindig, a kezét nyújtotta felém, hogy kisegítsen.

– Jó reggelt William! Vagy ép jó éjszakát, amelyik tetszik.

– Éhes vagyok.

– Oh, drága barátom, tudom. Gyere, keressünk neked prédát.

– Prédát? Már most embert kell ennem? – hőköltem hátra.

– Attól tartok igen. Nem élhetsz emberi eledelen. Ihatod az állatok vérét ugyan, de az soha nem lesz elég. Örökké szenvedni fogsz. Tudom, hogy csak az érdekel, a gonoszakat megbüntesd, de elsőre talán könnyebbel kellene kezdened. Nem gondolod?

A fejét félrehajtotta úgy nézett rám.

– Könnyebbel, hogy érted ezt?

– Olyasvalakivel, aki kéznél van. A felügyelő tisztemtől megtudtam, hogy pár rabszolga megszökött. Megkereshetnénk őket…

– De ők ártatlanok!

– A szökés szerinted ártatlanság? Meglep ez a hozzá állásod. Az emberi mivoltod maradványai erősebbek az éhségednél. Rendben. Nem erőltettem. Gyere, keressünk akkor neked gonosz embereket.

            Ahogy lóra szálltunk, az éhség egyre jobban mardosott. Az alattam ügető ló testéből meleg pára szállt fel, a nyaki ütőere hívogatóan lüktetett a kantár mellett. Gyönyörű telivér volt, sajnáltam volna elpusztítani.

– Előbb embert. Állatot csak végszükség esetén. Hidd el nekem, nem éri meg. Arról nem is beszélve, hogy nehezebb eltakarítani a hulláját.

Értetlenül néztem rá, eddig erről nem beszélt.

– Nem tudódhat ki, a kilétünk. Minden egyes áldozatot álcáznunk kell, ha csak nincs valami fertőző járvány. Akkor nem kell vesződnünk.

Ahogy haladtunk az úton, hangokra lettem figyelmes. Emberi illatokat éreztem. Hannibalra néztem, Ő pedig bátorítóan rám mosolygott.

– Ide fognak jönni, csak várj.

Olyan halkan suttogott, hogy a hangja szinte elveszett az éjszakában. Úgy tettünk, mint akik mit sem sejtenek és lovagoltunk tovább.

Három férfi lépett ki az erdőből és állták utunk. Hallottam, ahogy beszélgetnek, kirabolni készültek bennünket. Kettő megfogta a lovaink kantárját, a harmadik pisztolyt szegezett ránk. De hol van a negyedik? Négy emberi hangot hallottam.

– Ide a vagyonnal, de most azonnal.

– Kedves barátaim. Nem oldhatnánk meg ezt másként? – kérdezte Hannibal, miközben kecsesen leszállt a lóról. A férfi, akinek a kezében a fegyver volt, elképedt, egy kicsit habozott, majd felhúzta a kakast.

– Állj, vagy lövök!

– Drága uram, maga nem fog lőni.

Mit csinál? Mire készül?

Csak az én szemem fogta fel a mozgását. Máris a fegyvert tartó férfi nyakán volt a szája és sebesen szívta a vérét, miközben a fegyver a földre csúszott. Egy pillanatra rám nézet és alig látható módon intett a fejével. Az én lovamat tartó férfi nyakába vetettem magam, és próbáltam a nyakába mélyeszteni a fogamat. Éreztem, hogy küzd elennem minden erejével, a teste vergődött alattam. Ahogy szívtam a vérét, kicsit mintha én is meghaltam volna. A szíve heves dobott, az ereimben, száguldott a vére, aztán megint a csend, az émelyítő csend. Eldobtam a hullát és leroskadtam rá. Ha tudtam volna, biztos, hogy zokogok. Azzal, hogy őt megöltem, mintha saját magamat is megöltem volna újra. Megint átéltem mindazt, amit a legelső alkalommal is éreztem, a saját halálomnál. Tompán érzékeltem csak, ahogy Hannibal végez a másik férfival is, majd eltűnik az erdőben a negyedikért.

            Ahogy visszaért, lerángatott a hulláról és átölelt.

– Semmi baj. Úgy látszik, te ilyen vagy. Túlságosan átérzed mindazt, amit ők éreznek. Gondolj arra inkább, hogy rossz ember volt. Megérdemelte a halált.

Csak bólintottam, pedig legbelül még mindig remegtem.

– Mit csináljunk velük? Azt mondtad álcázni kell.

– Igen.

Felemelte a földről a fegyvert és belelőtt az egyik testbe. A többi hullával ugyanezt tettük, mindig a másik fegyverével. Lőpor szaga szállt a levegőben, enyhe virágillattal. A zsebüket átkutatva, rengeteg pénzt és ékszert találtunk. Nem mi lettünk volna az első áldozataik. A lovak idegesen topogtak mellettünk, megrémítették őket a lövések zajai.

– Menünk kell, ennyivel nem fogsz jól lakni.

Fájdalmasan felnyögtem, de igaza volt. Az éhségem még mindig csillapíthatatlannak tűnt.

– Mesélj magadról, kérlek.

– Mit szeretnél tudni?

– Azt tudom, hogy Litvániából származol, de csak ennyit. Hogy lettél ez? Téged is valaki választott?

– Bár úgy lett volna… Én nekem nem volt döntési lehetőségem, mint neked. Ahogy már említettem, Komor Hannibaltól örököltem a címet. Ő építette meg a kastélyt ahol laktunk, én és a családom. Ott ritkán laknak az emberek, sokkal-sokkal ritkában, mint itt. Van, hogy egy hétig is lovagolsz, mire életet találsz. A családom vagyonos volt, nagybirtokkal és sok jobbággyal. Mindenünk meg volt, amit csak kívánhattál. Egyszer feltűnt, hogy az embereink egyre fogyatkoztak. Kilovagoltam közéjük, hogy megtudjam mi történt. Apánk korosodott, így én irányítottam a birtokot. Már sötétedett, amikor oda értem, én pedig nem láttam a veszélyt. Az egyik használaton kívüli pajtából ugrott ki és terített le a vámpír. Nem ölt meg, csak annyi vért vett magához, hogy magatehetetlenné tegyen. Visszavitt a kastélyba, és ott elhitette a családommal, hogy megtámadtak és Ő mentett meg. Mire szólni tudtam volna, lemészárolta őket. A húgomat, Mischát hagyta utoljára. Őt is, és engemet is átváltoztatott. Gyönyörű teremtés volt, a vámpírt egyből lenyűgözte. Azt akarta, hogy Ő legyen a felesége, én pedig adjam Őt hozzá, mint egyetlen gyám. A húgom nem volt hajlandó hozzámenni. Azt mondta inkább meghal. Ő, ezen jót nevetett. "Legyen." - mondta miközben kacagva megragadott. Még nem alakultam át amikor, bedobott a várbörtönbe. Egyedül hagyott a piszokban és a sötétben a szenvedéseimmel együtt. Amikor átváltoztam hallottam a gondolataikat. Mischat kivitte a földekre. Kikötözte egy karóhoz és ott hagyta. Hiába voltam tőle mesze, a gondolatai eljutottak hozzám. A haláltusáját, vele együtt végig éltem. A nap első sugarai porrá égették. Nem éreztem mást, csak végtelen haragot és gyűlöletet. Még egy hétig tartott fogságban a börtönben, addig patkányok vérén éltem. Hidd el, nem akarod megtudni milyen. A saját mocskomban kellett tengődnöm, egyszer sem nézett rám.  Aztán, amikor értem jött, azt hitte, hogy megtört. Én pedig hagytam, hogy ebbe a gondolatba ringassa magát. Hamar rájöttem, Ő nem hallja az én gondolataimat. Megadó bábként cselekedtem. Elhitettem vele, hogy együgyű vagyok, félek tőle és hatalma van felettem. Aláírtam neki minden papírt, megmutattam mit hol talál, mindent, amivel a bizalmába férkőzhettek. Amikor tudtam bízik bennem, kiterveltem az elpusztítását. Megvártam, amíg szokás szerint, elalszik a kriptában és csak utána kezdtem neki a tervem megvalósításának. Mindent, amit csak lehetett magamhoz vettem és az éjszaka közeledtével, utoljára végig jártam a birtokot. Láttam hőn szeretett húgom elporladt testét, és ez volt az utolsó csepp. A tervem részeként, az egyik béresemet meghívtam a kastélyba, amit Ő készséggel el is fogadott. Felkeltettem a vámpírt, mondván eledelt hoztam neki. Boldogan vetette rá magát a férfira, akiről azt hitte a bor ütötte ki. Külső jel nem utalt rá, hogy bármi gond lenne a zsákmánnyal. Csak amikor már késő volt, akkor tudatosult benne, hogy arzénnal, mérgeztem meg. Nem sejtette, hogy erre vagyok képes. Segítségért könyörgött, de én nem adtam meg neki. Miközben haldokolt elvágtam a torkát, aztán felgyújtottam a kastélyt. Mindent otthagytam örökre és neki vágtam az utamnak. Ez körülbelül száznégy éve történt, de lehet kevesebb. Egy ideje nem követem az idő múlását.

Elborzadva hallgattam.

– Rettentően sajnálom. Nehéz lehetett ott hagyni mindent.

– Először tényleg az volt, de gyorsan rá kellett jönnöm, nincs ott maradásom többé. A kíváncsiságom a tudás iránt végtelen, így egyértelmű volt, hogy ki kell elégítenem. Bejártam egész Európát, de magam fajtával nem találkoztam, egyszer sem, rajta kívül. A magány őrjítő tud lenni. Az európai élet, sivár és unalmas az ittenihez képest. Azért jöttem át, hogy megtapasztaljak valami újat, de egy idő után rájöttem, semmiben sem különb. Sokkal pezsgőbb, élettel telibb az igaz, de ennyi. Harminc éve keressek magamnak társat és soha, senki, nem felelt volna meg az ízlésemnek, egészen mostanáig.

Rám mosolygott, de én nem tudtam őszintén viszonozni a mosolyát. Jólestek a hízelgő szavai, de egyben lehetetlennek tűntek. Hogy szerethet engem bárki? Hogy tud megérteni?

– Drága Williamem, az élet nem olyan, mint amilyennek az apád mutatta. Azért mert anyád belehalt a szülésbe, ne magadat hibáztasd. Tudom jól, te legbelül milyen vagy és nekem csak az számít. Ne foglalkozz többé az emberek véleményével, ne az Ő szemükön keresztül nézd magad.

– Akkor kinek a szemén keresztül?

– Az enyémén, a tiédén mindegy. Lásd meg magadban a lehetőségeket.

Ránéztem és tudtam igaza van. Ha én valaha is apa lehettem volna, soha nem úgy csináltam volna, ahogyan azt Ő tette. Végtelen harag gyúlt bennem és feszültség.

– Mennyünk érte?

– Igen.

– Neked kell megtenned. Ha én teszem meg, nem lesz ugyanaz.

Nem kellett mérlegelnem a döntésem súlyát. Én vagyok most már az erősebb, soha többé nem árthat nekem. Ahogyan önkéntelenül, a hasamon lévő egyik heg után nyúltam, meglepődtem. Nem éreztem.

– Mondtam neked, hogy ne foglalkozz velük. Eltűntek. Örökké ilyen maradsz, mint most. A testeden soha többé nem lesz heg.

Elmosolyodtam. Én nyertem. A birtokom felé vettük az irányt és bennem mindent elsöprő vágy tombolt, hogy végre bosszút állhassak rajta.

            Amikor oda értünk a kutyák idegesen ugattak, - még Winston is-, a kedvencem. Az előtt boldogan vette volna a nyakamba magát, most még is megugatott. Megérezte rajtam a változást. Nem tehettem semmit, - bár rettentően sajnáltam-, csak elsétáltam mellettük a házba. Ahogy szétnéztem, elképedtem. Rend és tisztaság volt, amikor elmentem itthonról. Egy dühöngő ember nyomait véltem felfedezni. Nem ez, az első esett. Ha valami nem sikerült, törött, zúzott és utána azt mondta, én voltam. A földön, összetört tányérok cserepeit kerülgetve lépkedtem beljebb. Nem egy kedvenc könyvemet találtam meg széttépve. Soha se értékelte a tudást, szerinte haszontalan volt. A konyhába lépve megláttam. Ott ült.

 Apám szokás szerint ittas volt. Az asztalon kancsó állt előtte, a szakállán megcsillantak az ital cseppjei. Kés volt a keze mellett, a lábainál pedig korbács. A látványára megrendültem egy pillanatra, aztán eszembe jutott, én vagyok a vadász, nem pedig a vad.

– Te büdös kölök hol voltál? Napok óta itt vártam rád. Minden szanaszét volt. Hogy hagyhattál itt mindent? Nem baj majd én, megtanítalak a rendre.

Felállt és lendült az ostor a kezében. Kinyújtott karral fogtam fel a csapást, a bőrszíj rátekeredett az alkaromra. Meglepődött, de csak egy pillanatra. A másik kezével felkapta a kést, oda rántott és belém szúrta. Elmosolyodtam. Elkaptam a karját és kicsavartam belőle a fegyvert. A csont émelyítően roppant, ahogy tekertem rajta még egyet. Fájdalmasan üvöltött, de nekem ez kevés volt.

– Te nyomorult kis fattyú, ezt még meg bánod!

Ledobtam a földre és felemeltem az ostort. Ahol csak értem, vertem vele. Kínjában üvöltött én pedig még erősebben ütöttem.

– Milyen érzés atyám? Kellemes?

– Winston!

– Ő maximum nekem fog segíteni. Ő is gyűlöl téged.

Ledobtam a korbácsot és hagytam, hogy felkeljen. A hátából friss vér folyt ütéseim nyomán. A látványtól, éhesen nyaltam meg a szájam szélét.

– Te...

Feltápászkodott és nekem esett. Tiszta erőből löktem neki a falnak. Neki csapódott, majd nyögve terült el a padlón. Nagy ütést kapott, de nem adta fel. Térden csúszva mászott el a késig és újra megtámadott. Megfogott a tarkómnál fogva és magához rántott, miközben a hasamat szurkálta. A nyaka végtelen közel került így hozzám. Beleharaptam, és utat engedtem az éhségemnek. Próbált verni, rugdosni, a kést többször belém szúrta, de én csak szívtam. A halála ugyanolyan volt, mint a legelső alkalommal. A végéig átéreztem minden egyes kínkeserves másodpercét a haláltusájának, de most nem rázott meg. Élveztem.

Nem akartam elhinni, hogy vége. Hannibal ráncigált le róla mielőtt túl késő lett volna. A gyilkolási ösztön annyira felerősödött bennem, hogy még a halála után is szívni akartam. Teljesen biztos akartam lenni benne, hogy meghalt.

– Vége van Will, meghalt.

Szorosan ölelt, én pedig vértől mocskos arccal bújtam oda hozzá. A ruháját összekentem, de nem érdekelt. A legmegnyugtatóbb érzés volt a világon, az Ő karjaiban lenni.

            Az állam alá helyezte a kezét és felemelte a fejem, hogy rá nézek.

– Megkel tanulnod, kevésbé maszatos munkát végezni.

Elmosolyodtam, és boldogan csókoltam meg.

– Amit csak kérsz. Neked, bármit.

– Bármit?

A keze a derekamról végig csúszott, le a csípőmre és még szorosabban ölelt magához. A csókunk eddig szinte szűzies volt, ahhoz képest, ahogy akkor csókolt. A falnak lökött, a testét rápréselte az enyémre és megéreztem, hogy mennyire kíván. Az ajkai falták az enyémet, a két keze közé fogta az arcom és a nyelve még erőszakosabb lett. Nem tiltakoztam, még többet akartam. Soha nem voltam előtte férfival, csak nővel, de azok is csak szajhák voltak. A dühöm elfojtására használtam őket, ha túl nagy volt a frusztráció bennem. De ez most más volt, mindennél jobban vágytam rá.  Az ujjaimmal a hátába kapaszkodtam, a nyelve végig siklott a nyakamon, miközben a kezét rátette az ágyékomra. Felnyögtem és előre lendítettem a csípőmet a kezének, hogy még jobban neki simuljon. Élvezete a kis játékát, azt hogy mennyire gyötrődőm a kezei alatt.

– Nem itt és nem most. Még hosszú az éjszaka, előbb együnk.

– Kérlek…

A hangom megbicsaklott, ahogy könyörögtem neki. A kezemet levettem a hátáról, és én is az erekciójára csúsztattam. Elkezdtem határozott mozdulatokkal simogatni, mire behunyta a szemét és felmordult.

– Kérlek…

            A körmeivel felhasította a nadrágomon a madzagot, amitől a péniszem megkönnyebbülve ugrott előre a szorításból. A kezét ráemelte és határozott ütemet diktált. Nem bírtam magam türtőztetni. Hangosan felnyögöttem és én is az Ő ágyéka felé nyúltam. Soha, egy szajha sem volt rám olyan hatással, mint Hannibal érintései. A nyakamba temette az arcát, ahogy elkezdtem Őt izgatni. A nyögéseink egyé folytak, a kéj a tetőfokára hágott. Ujjaimmal követtem az Ő mozgását, szerettem volna megtudni milyen is az, amikor bennem van.

– Megmutatom neked, majd azt is. Élvezz el Will…

Az ígéret, ahogy elképzeltem, hogy bennem van, és magáévá tesz elég volt ahhoz, hogy mindketten elélvezünk. Hátravetett fejjel üvöltöttem. Éreztem, ahogy a magom végig folyik a kezén, ahogy beteríti az enyémet az övé. Fuldokoltam a levegő után, a szívem hevesen vert, és végtelenül boldog voltam. Nem értettem, hogy volt rám ilyen hatással. Kifulladva néztem rá, Ő pedig elmosolyodott, majd a csöpögő kezét a szájához emelte és végig nézette velem, ahogy lenyalja róla a spermámat. Nagyot nyeltem. Izgató volt látni, ahogy olyat tesz, amit előtte elképzelni sem tudtam. Látta rajtam, milyen hatással van rám, a kis műsorra, ezért megfogta a fejem és megcsókolt, hogy én is megérezem az ízem. Ha akartam volna se tudtam volna magamtól ellökni, vasmarokkal tartott. Hevesen csókoltam vissza, ki akartam zökkenteni a nyugalmából. A szemébe néztem és lenyaltam az én ujjaimat is csak, hogy kínozzam egy kicsit. A mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, aztán lehunyta a szemét.

– Tudom mik a feltett szándékaid, de mondtam. Előbb eszünk.

            Csalódottan sóhajtottam fel, majd végig néztem magunkon. A viseletünk mocskos és szakadt volt, muszáj valamit keresnünk. A hálószobámban találtam megfelelő ruhát a magam és az Ő számára. A mérete nem egyezett az enyémmel, de nem hagytam, hogy az apáméból válaszon. A legszebb öltözékemet adtam oda neki, majd elégedetten néztem. Ahogy ott állt a tükör előtt, nem hittem el, hogy Ő az enyém. Bárki a lábai elé omlott volna, én pedig az önteltségemmel majdnem eltaszítottam.

– Nem volt az önteltség William, pusztán fal, hogy távol tarts magadtól.

Megfordult és oda hajolt hozzám.

– Szóval bárki a lábaim előtt heverne?

Nagyot nyeltem.

– Igen.

– Édesem, ez rád ugyanúgy igaz.

Éretlenkedve néztem rá. Még senki nem mondta rám, hogy vonzó lennék.

– Pedig nem csak, hogy vonzó vagy, hanem gyönyörű. Jól áll neked a halhatatlanság.

Oda állított a tükör elé és meglepődve néztem végig magamon. Ugyanaz az arc nézett vissza rám, de mégis másmilyen volt. A bőröm hófehér, a hajam soha nem látott rendezettségben állt, és a szemeim szikráztak, gyémántokat megszégyenítő csillogással. Az arcomon pedig nem a rémület és az emberek utálata tükröződött most először, hanem a határozottság, és a mindent elsöprő életöröm. Sátánt megszégyenítően mosolyogtam.

 4.

            Belevetettük magunkat az éjszakába. Will apjának a tetemét a közeli mocsárba dobtuk, pár szúrt sebbel. Nem hatotta meg különösebben, ahogy látta elsüllyedni a hulláját. A sűrűség nem egy halottat rejtett, ha csak a krokodilok meg nem ették őket. Az út porzott a lovaink patája alatt, ahogy a nyári éjszakában vágtattunk, a város felé újabb áldozatért. Én már eleget ettem, de féltem neki kevés lesz. Annyira felszabadultnak tűnt, én pedig megállapítottam magamban, hogy jól választottam. Tökéletes társ lesz az öröklétben. Egyedül az emberek iránti túlzott rokonszenve jelentett némi gondot. Nehéz lesz mindig olyan prédát találnunk, ami megfelel az Ő kritériumainak.

– Tőlem is elvárod, hogy csak gonoszakat egyek?

– Jobb szeretném, ha ezt tennéd, de tudom, nem kívánhatok ilyet tőled.

– Finomabb az ízűk, ebben egyet értek veled. De, nem mindig áll módunkban válogatni. Akkor mit teszel?

– Megpróbálkozom az állatvérrel.

– Tényleg ennyire fontos számodra, az emberi élet William?

– Annyi veszély leselkedik rájuk, nélkülünk is.

– Igen, kezdve Istennel.

– Isten irgalmas.

Felnevettem.

– Ezt a vasárnapi iskolában tanultad, vagy apád verte beléd? Isten nem irgalmas. Ő kegyetlen. Gondolj bele, ha annyira kegyelmes lenne, akkor miért van éhínség? Pusztulás? Betegség? Háború? Tudod te, hány gyerek halálát láttam? Egyet sem én öltem meg, elhihetted. Ha Isten tényleg létezik, akkor nagyon groteszk humora van.

Elgondolkodtatták szavaim, én pedig kicsit enyhébbre vettem a hangomat. Tudtam, még túl közeli neki az emberi élet árnyéka. Nem várhatom el tőle rögtön, hogy úgy érezzen és gondolkodjon, mint én.

– Úgy tudtam, nem hiszel a Bibliában.

– Nem is. De úgy látszik, a belém nevelt eszméktől nem szabadulok.

– Idővel jobb lesz. Majd másként fogod szemlélni a világot. Mi a határ?

– A határ?

– Mi számít nálad gonosznak? Csak, hogy tudjam, milyen prédát keressünk.

– Miért hívod őket prédának?

– Mert azok. Nem többek az egyszerű csirkéknél vagy disznóknál mondtam neked.

– Ha nem így lettél volna vámpír, ahogy lettél, akkor is így gondolnál rájuk?

– Némelyekre igen. Mint például az apád. De voltak olyanok is, akiknek megváltás volt a halál.

– Szoktál irgalomból ölni?

– Irgalomból, pénzért, birtokért, vagyonért, élvezetért vagy csak az éhség kielégítésért. Nálam nincs különbség. Te sem tettél különbséget állat és állat között, amikor levágtad őket. Egyszerűen csak megtetted. Szóval mi a határ?

– Az alapvető dolgokon kívül? Rablás, bántalmazás, talán a szajhák is jöhetnek.

–  Mindaz, ami a Bibliából megmaradt?

– Nem egészen. A bántalmazást én szigorúan veszem. Nem szerettem a kegyetlenkedés bárki irányába is történjen. Lehet az állat, ember, gyerek. Apám nem egy rabszolgát vert halálra. A mai napig a fülemben van a sikolyuk.

– Figyelemre méltó az empátiád.

– Igazán? Más gyengeségnek mondaná.

– Csak hogy én, nem más vagyok.

Rámosolyogtam, Ő pedig vissza rám. Lépésről lépésre kell a bizalmát felépítenem, pedig az életét adta nekem. Annyi kegyetlenséget élt át korábban, nem csodálom, hogy senkinek nem hisz.

            Egy kocsmába vittem, gondoltam itt talál kedvére való prédát. Kétkedve fogadta a választásomat.

– Szajhák, rablók, gyilkosok, rabszolgahajcsárok, amit csak kívánsz.

– De hogy tüntetjük el?

– Ez benne a legjobb. Sehogy.

Cinkosul mosolyogtam és beléptem előtte az ajtón. Egy pillanatig még utánam bámult, aztán Ő is követett. Átkaroltam a karját és bizalmasan körbe vezettem.

– Ha a szajhák nyakát szívod, azt hiszik berúgtak, nem veszik észre, hogy meghalt, majd csak záráskor. Figyelj rá, hogy úgy csináld, mintha csak ágyba akarnád őt vinni. A férfiakkal pedig úgy végzel, ahogyan csak akarsz. Ha kedved tartja, hívd ki őket párbajra, játssz velük pókert, bármit, csak vidd ki őket az épületből. A sikátor elintézi a többit helyetted.

Tágra nyílt szemekkel meredt rám.

– Nos Will, mit szeretnél?

Körbenézett a termen, de mire választhatott volna az egyik nő máris megkörnyékezte. Will először undorral nézett rá, pedig ha gyors ételt akar, akkor ez az.

Agyon cicomázott, húsz év körüli lány volt, akiről ordított a foglalkozása. Meg sem próbálta rejteni, szinte büszke volt rá. Nem a kurtizánok művelt tagjaihoz tartozott, közönséges volt. Olyan, aki rá szolgált a halálra. A fűzőjéből csak úgy kibuggyantak a keblei, a szoknyája minden egyes lépésénél szétnyílt. Szakadt és mocskos volt. A hajában tönkrement strucctoll, a sminkje túl erős és hivalkodó volt. Látta a társamon a nem tetszést, és azon gondolkodott, más embert keres, akivel elszórakozhat.

– Kicsit félénk a fiatalember. Szüksége van némi alkoholra. Csatlakozna hozzánk hölgyem?

A céda elnevette magát, miközben belém karolt, majd leült velünk egy asztalhoz. Azt szerette volna, ha gyorsan leitat minket, aztán az értékeinkkel meglép. Ma mi fogunk az Ő értékeivel meglépni. Mosolyogva figyeltem minden egyes gondolatát, miközben láttam, hogy a párom, szenved. Nem akart ettől a nőtől semmit. Amikor kihozták az italt, egy húzóra megitta, az erős whiskyt. Nem figyelmeztettem, hogy ez nem jó ötlet, de nem lett tőle túlzottan baja. A szajha bizalmasan hozzá bújt, a keze a mellénye alá kúszott. Némi féltékenység merült fel bennem, de most ezt félre kellett tennem. Will elhúzta a kezét, nem akart játszani az étellel.

– William, kérlek légy tisztelettudó a társaságunkkal. - Ez figyelmeztetés volt a számára, amit csak Ő értett.

Megfogtam a nő állát és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. A társam arca lángolni kezdett. Elszakítottam magamat a szajhától, a szám szélén még ott volt a vére, miközben a válla fölött keresztülnéztem.

– A barátomnak is meg kéne ízlelni a csókod.

– Az ő csókja is ilyen mélyreható?

– Talán még mélyebb is.

Will hozzáhajolt és a keze elindult végig a fűzőjén, miközben a nyakába mélyesztette a fogait. A nő egyet hangosabban felnyögött, majd elernyedt. A gondolatain keresztül hallottam a társam tombolását, hogy mennyire megalázónak tartja az egészet. Furcsa érzés volt rajta keresztül érezni a halált. Teljesen átérezte, mégis undorodott attól, hogy egy ilyen koszos, mocskos lényből kelljen táplálkoznia. Ő akart ilyen áldozatot, nem én. Amikor végzett, hátrahajtotta a széken a tettemet. A nő békés volt, mintha csak aludna. Áthajoltam rajta Willhez, azt színlelve, hogy a fülébe akarok valamit suttogni. Halandó nem láthatta, ahogy a szája széléről nyaltam le a vért.

– Még mindig vannak gondok a maszatolással.

Elmosolyodott, majd a lány felé bökött a fejével.

– Mi legyen vele?

– Semmi. Úgy teszünk, mint akik csalódtak, felhajtjuk az italunkat, fizettünk, majd távozzunk. Sokáig nem fogunk ide visszajönni.

Az utcára kiérve, a lovaink felé vettük az irányt. Az égen látszott, nem maradt már sok időnk, az éjszakából.

– Hová mennyünk, mit szeretnél? Most már szabad vagy, azt csinálsz, amit csak akarsz.

– Szeretnék vissza menni hozzád, ha nincs ellenvetésed.

Magában felidézte az ígéretet, amit a birtokukon tettem neki. Elmosolyodtam.

– Rendben.

            Hazafelé menet a gondolatai csak egy ember körül forogtak, hogy Őt akarja megölni legközelebb.

– Miért akarod ennyire elpusztítani Mason Vergert?

– Margot miatt. Nem láttad mit tett vele?

– Még egyszer sem volt alkalmam, úgy megnézni Őt. De tudom miket tett vele a bátya. Csak van egy bökkenő a tervedben. Hiába ölöd meg, hiába etetted meg a kutyáiddal, a végrendelet neki kedvez.

– Végrendelet?

– Igen, Margot nem mesélte neked? Mason-é minden, ha vele valami történik és nincs örökös, akkor az egyházé lesz minden, a húgának pedig zárdába kell vonulnia. Igen sajátságos zárdába…

– Ezt hogy érted?

– A legszigorúbb szabályok szerint élnek és természetesen a napi ima mellé, hozzá tartozik a rendszeres önostorozás. Nem, átvitt értelemben.

– Ez szörnyű. De egyiknek sincs gyereke, tudtommal.

– Nem nincs. Margot erre játszik, de a bátyja nem hagyja, hogy bárki is megkérje. Mielőtt még a tudomására jutna, hogy kérője akadt, elhajtja őket. Soha nem fog nyerni, Masonnek pedig nem lehet gyereke, nem mintha akarna. Neki a gyerekek másra kellenek.

Amikor megértette a szavaimat, elborzadt.

– Miért nem ölted még meg, ha tudod mindezt róla?

– Nem mindenki öl csak gonoszakat, William. Személyesen, még soha sem találkoztam vele. Amikor alkalmam nyílt volna rá, akkor te kerültél a nézőpontomba.

Elmosolyodott.

– Ez nem elég ok arra, hogy ne öljük meg azt a rohadékot. Csak azt kell kitalálni mi, legyen Margotval?

– Idővel mindent megoldunk, ne aggódj.

Az éjszaka vége felé jártunk, mire hazaértünk. A horizonton túl már pirkadt.

            Kinyitottam az ajtót és magam előtt engedtem be Willt. Az ajtót gondosan kulcsra zártam, a spalettákat soha nem hajtottuk ki. Lámpással a kézben fordultam felé és kézen fogva vezettem fel az emeletre.  Az ágy előtt állva, éreztem, hogy mennyire zavarban volt. Két kezem közé fogtam az arcát és először lágyan puhatolózva csókoltam az ajkait. Amint a nyelve válaszolt az enyémre, nem tudtam magam tovább türtőztetni. Hevesen csókoltam, és ugyanaz a tűz ölelt minket körül, mint legutoljára. Will emlékei a fejemben, csak olaj volt a tűzre, felidézte magában, ami a birtokukon történt. Ahogy a keze a veszőmön mozgott, az enyém az övén, és ahogy a mocskos gondolataitól élveztünk el. Magamon akartam érezni az érintését, újra. Szinte kitalálta a vágyam, a keze az ágyékomra csúszott, én pedig belenyögtem a csókunkba. Vad, állatokat megszégyenítő módon kezdtem el falni, a fogaimnak neki ugró ádámcsutkáját, miközben folyamatosan vetkőztettem. Behunyt szemmel adta át magát nekem, a kezét nem vette le rólam, folyamatosan kényeztet. Amikor ott volt előttem félmeztelenül, reflexből kapott a teste elé.

– Nincs mit szégyellned, nem emlékszel?

Megfordítottam magam előtt és a tükörrel szembe állítottam. A tekintetét elfordította a tükörképéről, inkább a padló mintázatát nézte maga alatt.

– Néz fel, Will.

Ahogy a tekintetünk találkozott a tükörben, lefejtettem a kezeit és végig húztam az enyémet a testén.

– Látod, nincs itt semmi. De még ha lenne, akkor is gyönyörű lennél. A világ legvonzóbb teremtménye.

A nyakába csókoltam, miközben a nadrágját oldottam le róla. Az ágyéka mostanra fájdalmasan lüktetett, akárcsak az enyém. A péniszére csúsztatva a kezem, a legmocskosabb fantáziáé közé akartam taszítani. Megkerültem a testét és letérdeltem elé. Ahogy végig nyaltam a merevedését, felnéztem rá, és a hatalmasra nőtt szemeivel találtam szembe magamat. Kéjesen felsóhajtott és hátravetette a fejét, amint a szám teljesen befogadta. Ütemesen mozgattam rajta az ajkaimat, a kezemmel közben a fenekét simogattam.

– Bármikor mondhatsz nemet.

Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta a szavaimat. A szíve szaporán vert, zihálva vette a levegőt.

– Hannibal kérlek, megígérted, hogy megmutatod.

Elmosolyodottam. Mindig megtartom az ígéretem. Ki akartam vele mondatni, még akkor is, hogy a gondolatai csak a körül jártak, hogy engem magába fogadjon.

– Mit szeretnél?

A kérdésemre nem érkezett válasz. Térdre vette magát, hevesen csókolt, miközben a ruháimat egyenként szakította le rólam. Ott feküdtünk a tükör előtt, egymással szemben, teljesen meztelenül, csak a gyertyák és a lámpás fénye világított meg bennünket. A keze félénken simogatta a testemet, miközben csókoltam. Soha nem csinált még ilyet, kicsit remegett a gondolattól.

– Tudom, hogy nem tudsz bízni senkiben, de nekem adtad az életed, én pedig újat adtam neked. Vigyázok rád, ne félj.

Hanyatt feküdt előttem, a szíve szaporán vert, és figyelte minden mozdulatom. Az ujjaimat beolajoztam és újra a fenekét izgattam, másik kezemmel a merevedését simogattam. Élvezet volt látni az extázisát, ahogy a háta ívbe feszült és megadta magát nekem. Amikor éreztem, hogy kellőképpen felkészült, fölé hajoltam, és a szétterpesztett lábai közé feküdtem. Megcsókoltam, miközben óvatosan hatoltam belé. A fájdalom az agyát bénította, nyöszörgött alattam, ujjaival a padlót karmolászta. Apró csókokat leheltem a bőrére, a kezemet rákulcsoltam az ágyékára, hogy enyhítsem a kínjait. Lassan haladtam, csak amikor éreztem, hogy készen áll akkor mozdultam meg.

– Csodálatos vagy. Ne a fájdalomra koncentrálj, hanem rám.

Lassan mozogtam benne. A kín helyét hamarosan átvette az élvezett. Minden kis rezdülésére reagáltam, fantasztikus volt a tudat, hogy úgy okozhatok neki gyönyört, hogy tudom, mikor, mire van szüksége. A testét beborították az izzadság cseppek, ajkait egyre artikulátlanabb nyögések hagyták el. A körmeivel felhasította a hátamon a bőrt, a lábait a csípőm köré fonta, még mélyebb mozgásra sarkalva. Átöleltem a derekát és felültem vele. Az ölemben mozgott, miközben a szemembe nézett. A teste egyre sűrűbben remegett. Nem tudtam eldönteni mi volt az izgatóbb, az, ahogy láttam magunkat a tükörben, vagy az ő gondolatain keresztül hallgatni a gyönyörét. Kicsit arrébb mozdítottam a csípőjét, hogy még nagyobb elélvezettre sarkalljam. A körmei a vállamba vájtak, a testét még jobban nekem préselte.

– Élvezz el, kérlek.

Mintha csak a szavaimra várt volna, némán felkiáltott, és a testét beborította az orgazmus. A magja végig folyt kettőnk hasa között, mindkettőnket eláztatva. Az, ahogy Őt elragadta a gyönyör, elég volt ahhoz, hogy én is elélvezzek. A mellkasába temettem az arcom és hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon. Kimerülten öleltem őt, csak a zihálásunk hallatszott. Ahol értem csókoltam. Hálásan simogatta a hajam, miközben a hátamon a karmolások behegedtek. A spaletták apró résein a napsugár lassan betűzött, de minket még nem ért el. Oda kint már reggel volt, számunkra az alvás ideje.

– Ma is velem alszol?

– Ha nincs ellene kifogásod…

– Már akartalak is kérni. Vennünk kell egy kétszemélyes koporsót. Persze, csak ha ideköltözöl.

– Nincs hová mennem.

– És a birtok?

– Nem akarok oda menni, csak ha nagyon muszáj.

– Rendben.

A koporsóm szűkös volt kettőnknek, de nem bántam. Minél közelebb akartam Őt érezni magamhoz.

            Este, a temetkezési vállalkozónál, két fivérnek adtuk ki magunkat, akik a szüleiket akarják dupla koporsóba temetni. Furcsállották a kérésünket, de mint mindent, ebben az országban, ezt is pénzzel elintéztük. Will berzenkedett a dologtól, én pedig élvezettel simítottam végig a kezem a gesztenyeszínű lakozott fán. A gondolatai figyelmezettek, elvileg mi szeretett szüleink halála miatt vagyunk itt, ne keltsek feltűnést. Igaza volt, de mindig is lenyűgözött az anyagok különböző textúrái, az érintésük. Az előttem lévő fa szinte mesélt. Ahogy hozzáértem, újra érezni véltem a nap melegét, mintha én is fa lennék, és a törzsemet simogatná. Csalódottan vettem le, a kezem a deszkáról és mentem utána az éjszakába.

           

            A napjaink, egyformán teltek, élveztük egymás társaságát és a terveinket szövögettük. Will továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy csak gonoszakat egyen. Nem bántam, volt kiből válogatnunk mindig. A gondolatai örökké Mason körül forogtak, nem tudta kiverni a fejéből.

– Hannibal, a végrendeletben, kitérnek arra, hogy Marogtnak törvényes gyereke kell, hogy szülessen?

– Mire gondolsz?

– Egy kis vérfrissítésre.

Elmosolyodtam, de sajnos gyorsan kikellet, hogy ábrándítsam.

– Nem hiszem, hogy tetszene neki az ötlet. Nem az Ő ízlésére vall.

Nem értette szavaimat. Meglepett, hogy Ő nem tud róla, pedig régóta ismerik egymást mind a hárman.

– Fogalmazunk úgy, hogy nem csak te voltál szerelmes Alanaba.

Döbbeneten nézett rám. Elnevettem magam, ahogy tudatosultak benne a szavaim.

– Most a szobalányával van együtt, Alana sem tudott róla.  Nem hiszem, hogy belemenne abba, hogy bárkivel is háljon, csak a gyerek miatt.

– Félreismered akkor Őt. Ugyanolyan elszánt, mint én, ha a bátya elleni küzdelemről van szó. Nincs olyan, amit ne tenne meg, csak hogy Ő győzőn. Találkoznom kell vele.

– Nem sokára újabb bált rendeznek… Akkor beszélhettek. Ma kaptam meg az értesítőt.

– Újabb bál?

Fintorgott, tudtam mennyire nem akar elmenni.

– Másként nem hiszem, hogy tudsz vele beszélni. Először mond el neki a tervet, a többit majd utána kitaláljuk.

***

            A Verger birtok báltermében állva, csak jobban feszengtem mind eddig bármikor. Rengetegen voltak, jóval többen, mint legelső alkalomkor. Soha sem szerettem az emberek társaságát, ha lehetett, mindig kerültem őket. De a legutolsó bálon való részvételt, nem bántam meg. Örökké hálás leszek Margotnak azért, amiért azon az estén engemet is, és Hannibalt is meghívott. Emiatt, csak még elkötelezettebben akartam neki segíteni. Ahogy néztem a keringőző párokat, egy ismerős arcra bukkantam. Alana ott táncolt a tömegben. Észrevett, én pedig nem hagyhattam figyelmen kívül. Hannibal egy fiatal hölggyel táncolt, ma még nem evett. Kérdőn néztem rá, hogy Ő lesz-e az áldozata, de enyhén megrázta a fejét. Emberi szem nem vehette észre. Igaza van, egy bálon nehéz egy hullát eltüntetni.

 Alana, a hatalmas méretű ruhák és a csicsás legyezők ködén át jelent meg előttem. A haját természetellenes csigák és kontyok bonyolult elegyébe rendezték, a ruhája pedig olyan hatalmasnak és nehéznek tűnt, hogy nem értettem, hogy nem nyomja agyon.

– Mrs. Bloom, örülök, hogy látom.

– Én nem különben Mr. Graham. Felkérne a következő táncra?

– A férje nem ellenzi?

– Az uram tud, a maga és köztem lévő régi barátságról, ne féljen. Nem fog féltékenykedni.

Megadóan sóhajtottam. Nem ezért jöttem ma este, de azért meghajoltam előtte és felkértem. Tánc közben bizalmasabban tudtunk beszélgetni, nem kellet a protokollnak megfelelnünk.

– Mostanában nem látlak Will. Azt mondják eltűnt az apád, és hogy Lecter gróffal töltöd az éjszakáidat.

– Igen, ez igaz. Atyámat senki nem látta azóta, hogy elutazott. Szerintem valaki megölte.

– Hogy lehetsz ilyen lelketlen?

Elmosolyodtam magamban. Nekem már nincs lelkem.

– Te is tudod jól mit tett velem. Ne várd el tőlem, hogy sajnáljam,vagy hogy aggódjak érte.

– Akkor sem kéne ilyennek lenned. Mégiscsak Ő nevelt fel téged.

– Alana miért érdekel ez téged? Tudtommal azt mondtad nem kérsz belőlem soha többé. Most mégis mi ez a nagy érdeklődés?

– Aggódom érted. Más lettél. Valahogy megváltoztál. Mintha a szemed is más lenne.

Nem veheti észre, nem ölhetjük meg… Hannibal tekintetét kerestem. Némán rázta a fejét. Nem tudja.

– Jól vagyok, ne aggódj. Lecter gróf a lehető legjobban a gondomat viseli, vigyázz rám.

– Ő a legjobb dolog, ami történhetett valaha is velem. – Tettem hozzá magamban. Tudtam, hogy hallja a gondolatomat, és szeretem volna, ha tudja, mennyire hálás is vagyok neki.

– Akkor jó. Maradj, vele kérlek. Szeretném, ha lenne, aki figyel rád.

– Ha már, te nem tetted meg, igaz?. Ne félts engem Alana, tudok én magamra vigyázni.

Véget ért a tánc. Kezet csókoltam neki, majd elindultam megkeresni egy másik régi barátot.

            A hatalmas kék, őzike szemek, egyből szemet szúrtak. A haja szoros kontyba volt fogva, az arca kipirult, az erős smink ellenére is. Az én szemem látta a testén a legújabb foltokat, amiket a bátya ejtett a testén. A kezét néha kicsit furán tartotta, nyilván, Mason eltörte. Magát legyezte, a barátnői körében, amikor oda értem hozzá. A fivére, szerencsére nagyon messze állt tőlünk.

Meghajoltam előtte, az illem minden látszatára figyelni akartam, hogy ne keltsek feltűnést.

– Mademoiselle, szabad egy táncra?

Felnevetett és nyújtotta felém a kezét. A táncparketten keringve, a többi pár között, széles köröket írtunk le.

– Mi ez az új stílus Will? Ennyire megváltoztatott, Hannibal társasága?

– Jobban, mint hinnéd Margot.

Nevetem fel.

– Beszélni szeretnék veled. Tudok a végrendeletről.

– Honnan?

– Az most nem fontos. Van egy kis kapu.

– Ezt, hogy érted?

– Nem muszáj törvényes gyereknek lennie.

– Azt akarod mondani, hogy háljak veled és legyen tőled gyerekem? Ne nevettess Will.

– Igazán kedves, hogy így lelkesedsz irántam. Ha nem akarod, hogy segítsek, szólj.

- Bocsáss meg, de olyan régen ismerjük egymást, nem tudnék rád úgy...

- Nem tőlem. Attól, akitől akarsz. Például ott van a lovász fiú, Nicholas Boyle.

– Ha a bátyám megtudja, megöl.

– Igen, ha megtudja. De mi van akkor, ha nem?

– Hogy a pokolba ne jönne rá? Hisz ismered, előtte nincs titok!

– Ess teherbe, a többit bízd rám. Vigyázz arra, hogy ne tudja meg. Ha kitudódik, véged.

Meghajoltam előtte újra, majd kezet csókoltam neki, ahogy vége lett a táncnak.

Oda sétáltam Hannibalhoz. Már tudott mindent, nem kellett neki semmit sem mondanom.

– Gyere, bemutatlak Masonnak.

Könnyű volt megtalálni a tömegben a világos szőke hajával, az agyon cicomázott ruhájával. Első ránézésre, vékony, törékeny, bugyuta embernek tűnik, miközben a kegyetlenkedéshez rengeteg ereje és esze volt. Ahogy odaértünk hozzá, megértettem Hannibal miért mondja mindig, hogy az emberek disznók. Az előttünk álló férfi, semmiben sem különbözött azoktól az állatoktól, amiket tenyésztett, hiába volt a külseje makulátlan.  A jelleme tette, azzá a gusztustalan féreggé, ami volt. Teli szájjal, csámcsogva, fordult felénk.

– Mason, hagy mutassam be neked az urat. Gróf Hannibal Lecter.

– Hannibal, az úr Mason Verger, Margot bátya és ennek a birtoknak a tulajdonosa.

A zsíros kezét a ruhájába törölte, úgy nyújtott Hannibalnak kezet.

– Mr. Lecter, már rengeteget hallottam Önről, ettől a csőcseléktől.

– Remélem csak olyat, ami megfelel az Ön... Ízlésének.

Csak én hallottam ki a gúnyt a hangjából.

– Nem adok ezek véleményére. Túl sokra tartanak mindenkit, aki egy kicsit is más tőlük. Persze, ez nem minden esetben van így. Igaz, Mr. Graham?

Ha több vér lett volna bennem, biztos, hogy elönti az arcomat a pír, a dühtől.

– Mr. Graham szerintem fantasztikus társaság. Én sem adok az emberek véleményére.

– Igazán? Jól érzem, hogy akcentussal beszél?

– Valóban, nem vagyok ide valósi, bár próbálom leplezni.

– És melyik Isten háta mögötti országból érkezett?

– Litvániából. Bizonyára, egy olyan művelt úriember, mint Ön, már hallott róla.

– Persze, hogyne.

Hazudik, a mocskos disznó.

– Mondja Hannibal, ott is ilyen nehéz báni a szukákkal?

– A szukákkal? Az állatokra gondol?

– Dehogy is. A nőstény ördögökre, mint a húgom.

– Ahonnét én jövök, ott elfogadott tény, hogy a nő felett a férfi az úr.

– Sehogy nem tudom megnevelni. Nem tudok olyan jó munkát végezni, mint amilyet a maga apja csinált, Mr. Graham. Maga tudja hol a helye, az Ő társaságában. Apropó, előkerült már?

– El kell, keserítsem, még mindig nem.

– Sajnálattal hallom, remek beszélgető partner volt. És lett volna pár közös rabszolgánk, akik megszöktek és előkerültek.

– Hogyan bünteti meg őket Mr. Verger?

– Még nem látott ilyet? Igazi déli különlegesség.

– Egyszer eljöhetne hozzám a birtokra és megmutathatná. Persze, csak a mulatság kedvéért.

– Szeretem az efféle mulatságokat. Azt hiszem, mi jól meg fogjuk érteni egymást.

– Úgy legyen Mr. Verger. Most ha megbocsájt, Williammel még elígérkeztünk egy másik estélyre.

– Ajj, de kár, még szívesen elbeszélgettem volna Önökkel.

– Bizonyára nyílik még rá alkalmunk. Ég Önnel.

Tomboltak bennem az érzelmek. Legszívesebben ott helyben megöltem volna. Hannibal ujjait éreztem a vállamon, tudtam, hogy visszafog.

– Nem fogom megtenni.

– Tudom. Nyugodj meg. A harag, nem jó tanácsadó, jelen esetben. Okosabb, mint amilyennek mutatja magát. És ne aggódj, egy rabszolgámat sem vertem vagy verettem meg soha. A mi családunk, mindig is jobban hitt a meggyőzés erejében, semmint az erőszakban. Muszáj a bizalmába férkőznünk, és ehhez el kell vele hitetnünk, hogy vele vagyunk. Nehéz lesz.

– A te meggyőző képességeid mellett, nem aggódom.

Elmosolyodott, majd elindultunk az éjszakába vacsoráért.

5.

           
            Will, az erkölcsi normáiból továbbra sem akart lejjebb engedni, ragaszkodott az emberek védelméhez. Nem értettem, miért küzd ennyire, ezeknek az alantas lények megmentéséért. Én nem válogattam, amit Ő magában mindig is rosszalt, de hangosan soha nem tette szóvá. Nagyon éhes volt már, így egy bordélyházra esett a választásom. Gyors megoldásnak tűnt, hiába gyűlölte. A várostól távolabb mentünk, a mulatozó negyedbe. A környéken, kocsmák, különböző szórakozó helyek sorakoztak, bűntanyának is nevezhetnénk, őket, a legválogatottabb népség fordult meg erre. Az előttünk álló díszes épület, híres volt a mivoltáról, mégis jól elkülönült a város lakott területétől.  Ismertem a helyet, odabent csak azok dolgozhattak, akik eleget tudtak nyújtani a kuncsaftoknak, és rendszeresen tisztálkodtak. Az utca sötétje, a sikátorok, rejtették a kiégett, elhasznált lányokat, a nyögéseik, és a sikolyaik betöltötték az éjszakát, amikor újabb részeg férfiak estek nekik.

            Ahogy beléptünk az épületbe, ismét megcsapott, azaz orrfacsaró, mindent elárasztó bűz, ami az ilyen helyekre jellemző. A sperma kesernyés illata, az izzadságé, az áporodott levegő és a szajhák erős kölnijének elegye. Normál esettben csak akkor tettem be ilyen helyre a lábam, ha már nagyon éheztem, vagy ha össze akartam kötni a kellemest a hasznossal. A vörös falak és a túldíszített aranykeretes tükrök, bántották a szememet. A jó ízlés semmi jelét nem mutatták, hiába akarták velük a fényűzés látszatát kelteni. A szám elé emeltem a kendőmet, hogy ne látszódjon az undor, az arcomon, amikor is megláttam Masont. Egy hónapja nem találkoztunk, és most se örültem annak, hogy látom. Egy szajha lovagolt az ölében, miközben Ő a legnagyobb unalommal tekintett körbe. Kereshettek volna félreesőbb helyet is, a házban nem egy szoba, vagy akár egész lakosztály, állt volna a rendelkezésükre, de Őt ez nem érdekelte. Szerette, ha mindenki látja. A szalonban, több másik pár volt, azt reméltem jótékonyan elterelik rólunk a figyelmet. Mielőbb el akartam menni, de Ő észrevett minket.

– Mr. Lecter, Mr. Graham! Micsoda meglepetés.

Nem állt le, miközben beszélt, a nő tovább mozgott rajta. Undorító volt.

– Mr. Verger!

Meg kell hajolnom, ez előtt a mocskos disznó előtt, az illem így kívánja. Ilyenkor értem meg, Will miért utálja ennyire az illemszabályokat. Ő már nem is köszönt neki, csak felé biccentett. Igaza volt, ezt, még embernek sem nevezném.

– Hannibal, nem is gondoltam volna, hogy maga is képes, az ilyen alantas, és gusztustalan dolgoknak hódolni, mint ezek a szajhák. Azt hittem, felesége van. Mr. Grahamről, természetesen tudom, hogy más lehetősége úgysincsen.

Röfögve nevetett fel, miközben a szemei kidülledtek. Az arca eszelős volt, az értelem legkisebb jele sem látszott rajta, csak a vágy, hogy ártson. Will, mellettem már kínban volt. Az éhség marta, és mindennél jobban szerette volna, megölni Őt.

– Nem kedvelem, a fehérnép társaságát, ezért nem kötelezném el magamat. Igényeim, viszont nekem is vannak.

– Megértem, én se tudnék meg maradni egy nő mellett se. Olyan mérhetetlenül idegesítőek. Egyedül erre jók, de ez még erre se.

Egy mozdulattal, hajította le magáról a lányt. Nem öltözött fel. A nadrágja nyitva maradt, a lábait terpeszben hagyta, és a két kezét a térdén nyugtatta.

–  Mr. Graham maga nem próbálja ki?- kérdezte, az állával a földön fekvő test felé bökve.

– Nem megfelelő, az én ízlésemnek.

– Megértem. Az enyémnek sem. Túl öreg. Hányszor mondtam már, hogy fiatalt hozzál és legyen tapasztalt?- Kiabált oda a madame-nak. A lány arcát könnyek maszatolták, a ruháit védelmezően próbálta maga köré tekerni. Alig lehetett, tizennégy éves.

– És Ön? Lecter gróf? Talált az ínyére valót?

Szinte fröcsögött, ahogy a nevemet kiejtette, mérhetetlen sok gúnnyal a hangjában.

– El kell, keserítsem. Sajnos, én sem találtam megfelelőt.

– Ajj, de kár. Pedig, úgy megnéztem volna magamnak.

– Maga szerint, Szodoma és Gomora világát éljük?

– Az én elképzeléseim szerint, igen. Itt mindent szabad, ha van elég pénzed. És én ezt, imádom. Hogy ha, van ez a lehetőségem, miért ne használjam ki? Igazam van Mr. Graham? Maga hányszor volt itt, miután az apja megnevelte? Én, az Ő helyében, még jobban megvertem volna magát, hogy több napig ne tudjon lábra állni. Nem jött volna ide többé.

Will, kész lett volna mindent eldobni, és ott helyben mindenki szeme láttára megölni. Nem engedhettem. Ennyi emberrel nem tudnánk úgy végezni, hogy ne tudjon legalább egy szemtanú elmenekülni. Akkor pedig végünk, elvesztünk. Átkaroltam a karját, a körmeimmel mélyen a húsába vájtam. Apró, vércsíkok jelentek meg a vörös kabátján, figyelmeztetésként.

– Hannibal, ígértem Önnek, egy rabszolgaverést. Mikor érne rá?

– A nappalaim mindig foglaltak, de az estéim szabadok, ha az Önnek nem jelent problémát.

– Fáklyafény mellett, még úgy se csináltam soha. Rendben. Tetszik az ötlet. Mondjuk nem lesz teljesen ugyanaz, ez egy fehér férfi. A lovászfiúm, Nicholas. Állítólag Margot körül legyeskedett.

– A húga, örömmel fogadta a közeledését?

– Úgy tudom, nem. De nem hagyhatom, akkor sem, ezt szó nélkül.

– Egyetértek, Önnel. Az ilyen cselekedetteket, csírájában kell elfojtani.

– Igaza van. Mr. Grahamnek, ez nem lesz újdonság. Azért remélem, megtisztel minket a társaságával. Csak, a régi szép idők emlékére. Az apját, úgy is valahogy meg kell gyászolnia. Holnapi nap, megfelel?

– Természetesen. Ott leszünk este, megígérhettem.

– Ég Önnel, Mason! Holnap találkozunk.

Ezzel, Will hátat fordított neki, és kiviharzott a férfi hangos gúnykacaja kíséretében. Utoljára hallottam még, ahogy több bort, és lányt követelt.

            A társam, a sötét sikátorban tombolt. Az első szajha, aki elébe került az áldozata lett. Nem mérlegelt, csak ölt. Gyorsan és határozottan. Dühödten dobta el a testet, amikor annak vére kihűlt, és ment további prédára vadászni. Lassú léptekkel haladtam mögötte, a holnapi napon gondolkodva. Miután megölt két nőt, lihegve megállt. Mocskos volt a vértől, még mindig nem tanulta meg, hogyan végezzen tiszta munkát, de Őt, jelen pillanatban ez egy cseppet sem zavarta.

– Ugye, tudja? Mindenről tud?

– Nem, még nem. Szerencsére. Azt csak sejti, hogy Nicholas le akart feküdni a húgával, dehogy meg is tette-e ezt, csak ők ketten tudhatják.

– Meg fogja ölni, igaz?

– Kit? Margott, vagy a lovász fiút?

– Mindkettőt.

– Mason szadista. Nem, lelné örömét, a húga halálban. A szenvedésében, annál inkább.

– De, ha megölöm holnap, akkor nem tud senkinek sem ártani.

– Azzal, nem oldasz meg semmit. Tudom, hogy mindennél jobban szeretnéd holtan látni, hidd el, én is. De, ameddig nem tudjuk biztosan, hogy Margot terhes, addig nem tehettünk mást, mint várunk és amennyire tudjuk, elviseljük ezt a férget. Mondtam, a bizalmába kell férkőznünk. Ameddig azt hiszi, vele vagyunk, nincs gond. Össze kell szedned magad, minden alkalmat meg fog ragadni azért, hogy téged bosszantson.

– Nehéz lesz. Mindenegyes lélegzetvétele után, meg akarom ölni.

– Tudom, de ezzel csak az Ő örömét sarkallod. Ahogy, nem üvöltöttél, amikor apád vert, úgy neki sem szabad látnia, hogy kínlódsz mellette. Tereld el a gondolataidat.

– Még is hogyan?

– Gondolj másra. Használd nála is azt, mint apádnál. Képzeld azt, hogy horgászol. De, tudok egy ennél hatékonyabb, megoldást.

Kezemet, a mellkasáról, az ágyékára csúsztattam, és lassan elkezdtem mozgatni. Kéjesen sóhajtott fel.

– Attól tartok, ennél, hatékonyabb megoldást kell találnod.

 A mozdulataim hatással voltak rá, de Ő még többet akart.

– Mindent megkapsz, de nem itt. Gyere, keresünk valami félreesőbb helyet.

– Velük mi legyen?

Bökött a fejével, a hullák irányába. Válaszul megvontam a vállam.

– Semmi. Az éjszaka pillangói, gyakran esnek áldozatul.

Egy közeli mezőn álltunk meg. A lovaink békésen legelésztek, miközben mi, a sűrűbe vetettük magunkat. Nem akartam hazamenni, túl mesze lett volna, az idő pedig túl értékesnek bizonyult, semmint ilyenekre pazaroljuk. Az éjszaka hűvös levegője körül ölelt, de minket, nem zavart. A fű, a derekunkig ért, jótékonyan eltakarva kettőnket, nem mintha szükségünk lett volna rá. Ha bárki is a közelünkbe akarna jönni, előbb halna meg, semmint hogy észrevenne bennünket.

Will hevesen csókolt, miközben az ujjaival végig simított a testemen. Mason gondolatain keresztül tudtam, hogy mindig így adta ki magából, a feszültséget. Elszakadtam a csókunkból, és a nadrágját lehúzva, térdeltem le elé. Azt akartam, hogy mindent elfelejtsen maga körül, hogy holnap csak erre tudjon gondolni. A nyelvemmel végig nyaltam a péniszén, mire Ő kéjesen felsóhajtott felettem. Határozottan mozgattam rajta a számat, ujjaival a hajamba túrt, és erősen tartotta a fejem, miközben a csípőjét ritmusra mozgatta.

– Kívánlak.

– Tudom, térdelj le.

Négykézláb vette magát előttem, és a lüktető péniszemet a szájába vette. A nyelv mozgása, még mindig bátortalan volt, de én nem bántam. Számomra, már maga a látvány elegendő lett volna ahhoz, hogy elélvezek. Benyálazva két ujjamat, előre hajoltam, és a fenekét kényeztettem. Felnyögött alattam, és még intenzívebb mozgásba kezdett. A csípőjét vadul lökte neki a kezemnek, azt képzelve, hogy már én mozgok benne. Kénytelen voltam, a hajánál fogva lehúzni magamról.

– Ha, így folytatod tovább, elélvezek.

Bocsánat kérően elmosolyodott, én pedig megcsókoltam. A kezemmel, utoljára végig simítottam a merevedését, és az első vágycseppjei, végig folytak az ujjaimon. Ahogy mögé térdeltem, és a nyelvemmel izgattam a fenekét, felhördült, ujjaival a földet markolászta magunk alatt.

A rózsája hívogató volt, hol a nyelvemmel, hol az ujjaimmal hatoltam belé.

– Kérlek...

A kérlelése feltüzelt, de tovább akartam fokozni, a vágyát. Behajlítottam az ujjamat, a prosztatáját izgatva.

– Könyörgök!

Nem bírtam tovább. A gondolatai akaratlanul is, de a véghez taszítottak.

Benyálaztam a saját péniszemet, majd a csípőjébe kapaszkodva, lassan belé hatoltam. A fájdalom szinte már elmúlt köztünk, csak a mindent elsöprő kéj ígérete maradt.

– Az egész benned van. – suttogtam neki, mire megremegett.

– A tiéd vagyok, azt csinálsz velem, amit csak akarsz.

A végletekig akartam fokozni a gyönyörét, először lassú mozgással, aztán gyorssal, majd ismét lassúval. Erősen tartottam, nem hagytam, hogy Ő diktálja az ütemet.

– Még, kérlek!

Gyorsítottam a lökéseimen, már nem hiányzott neki sok, az orgazmushoz.

– Erősebben!

Könyörgött, de én még nem akartam, hogy elmenjen. Lassítottam, Ő pedig felszűkölt alattam. Mindig is neki kedveztem, most viszont lassú halálba akartam taszítani. Gondolatai csak a kielégítetlensége körül forgottak, a fizikai fájdalom és a végtelen kéj határán.

– Könyörgök..

A hangja elcsuklott. Gyors tempóra váltottam, az Ő sűrűsödő nyögéseivel kísérve.

– Mélyebben!

Úgy ziháltam, mint egy ló, hangosan ordítottam felette, Will minden lökésem elé sietett. Semmi, nem volt, neki elég mély. Kirántottam magamat belőle és ráparancsoltam feküdjön le. A nyakamba vetettem a két lábát, a csípőjét még szorosabban magamra rántottam és újra belé hatoltam. Felhördült a kéjtől. Megfogta a péniszét, és ugyanazt az ütemet diktálta a kezével, mint én a fenekénél.

– Így, már elég mély?

– Még, kérlek! Ne, hagyd abba!

Még erősebbet löktem rajta.

– Hannibal!

A gyönyöre végig folyt a kezén és a hasán, bemocskolva vele a ruháját. Hihetetlen látvány volt. Az ajkai szétnyíltak és üvöltött. Az orgazmusa, a testén végig futó remegés elég volt ahhoz, hogy én is elélvezzek. Hörögve élveztem belé és mellé heveredtem a fűbe. Tudtam, egy olyan emléket adtam neki, amit soha sem lesz képes elfelejteni. Mosolya mindent beárasztott, a hold és a csillagok fényei elbújhattak mellette.

***

         Másnap, kelletlenül lovagoltunk a Verger birtokra. Hannibal figyelmezettet, hogy együnk előtte. Nem volt hozzá kedvem, de soha nem tudtam volna neki ellentmondani. A birtok, hatalmas kovácsoltvas kapuja, fenyegetően meredt fölénk. A hosszú bekötőúton, csak egy vágyam volt, elmenni innen. Ahogy oda értünk, Mason széles mosollyal az arcán fogadott minket.

– Drága barátaim! Mennyire örülök maguknak! Mr. Lecter, remélem élvezni, fogja a mi kis előadásunkat. Direkt, a maga kedvéért készültünk a teljes műsorral.

Hannibal, érdeklődve tekintett rá. Mason műsorárról, csak legendákat hallottam eddig, de azok sem tetszettek. Bizalmasan a társamba karolt, úgy vezette el a vesztőhelyig.

– Tudja, mindig is nagy gondot jelentett a hullák eltüntetése.

– Hullák?

– Igen, van, hogy halálos kimenetelű, a büntetésük. Szóval, kezdetben elásattam őket, de a birtok területe így veszít az értékéből, azt pedig nem hagyhatom. A mocsárba, elcipeltetni őket, külön plusz munkát jelent, ami a földektől való időt veszi el, amit szintén nem hagyhatok. Aztán jött a megváltó ötlet! Malacok! Tudja, ha elég éhesek, bármit képesek megenni. Először, maguktól akartam kutyákat venni, Mr.Graham…

– Azok, nem lennének erre jók.

– Igen, rájöttem. Egy kutyát könnyű átverni, egy kis étel, és máris elfelejtik mi a dolguk.

– Nem azért, túl intelligensek a sertésekhez képest.

– Ha maga mondja, Mr. Graham. Eleget barátkozott velük. Ön már csak tudhatja.

Mély levegőt vettem. Elővettem az ilyenkor szokásos módszerem. A szemem előtt, egy arany inga suhant el. Hannibal ajkai rajtam... Ez segített. Vigyáznom kellett, nehogy szemet szúrjon, bárkinek is a gondolataim.

            Nicholast, egy erre készített oszlophoz kötözték, a kertben, körben fáklyák fényei lobogtak. A felügyelő már ott állt mellette, ostorral a kezében. Inkább nézet ki disznó pásztornak, semmit főnöknek. A ruhája mocskos volt, és az egész ember iszonyatosan bűzlőtt. A szájából egy vaddisznó agyar lógott ki, azt rágcsálta, a haja zsírosan tapadt a fejére a kalapja alatt. A legrosszabb napomon sem néztem úgy ki, mint ez az ember. Margot, hatalmas nagy szemei, kifejezéstelennek tűntek. Az arca, akár a porcelán babáké, érzelemmentes volt. Nem tudtam, vajon ez a szerencsétlen fiú, tényleg okkal hal meg, vagy alaptalanul, a mi kis játékunknak köszönhetően. Mason, oda állt a húga mellé, és belé karolt. Szívélyes mozdulatnak szánta, de csak erőszakból tette. A testvére rándulása jelezte, milyen erővel rántotta magához közben.

– Drága húgocskám. Látod, megbosszulom azt, amit ez a szégyentelen legény, tenni merészelt. Hogy, mire nem vagyok képes érted…

A kezét összecsapva, tűnődve nézte a lányt.

– Kezdheti.

A felügyelő kezében lendült az ostor, a fiú pedig felüvöltött. Újra éreztem a hátamon, apám ütései nyomát, ahogy az Ő hátán sújtott végig a bőrszíj. A sebből friss vér folyt, most már értettem, Hannibal miért ragaszkodott ahhoz, hogy előbb együnk. A vér látványa csábító volt, de a szánalmamat nem tudta felülírni. A társam arca kifejezéstelen maradt, rezzenéstelenül nézte végig az egészet. Nem értettem. Vajon csak megjátssza magát, vagy pedig már tényleg ennyire messzire került, az emberek érzéseitől?

            Újabb ütés. Nicholas háta felhasadt, az üvöltése betöltötte a teret. Zokogott, Mason pedig élvezettel figyelte a szenvedését. A csapások, szűnni nem akarónak tűntek. A fiú, már félig ájult volt a korbácsolástól, amikor könyörgőn tekintettem Hannibalra. Meg akartam szabadítani a szerencsétlen kölyköt, a kínjaitól. Egy gyors harapás, és vége mindennek. Az én éhségem csillapodna, Ő pedig nem érezne fájdalmat. A társam, a szemét lehunyta, ezzel intve nemet. Miért? Idegesen túrtam a hajamba, az arcomra kiírt a kín. Úgy látszott, csak engem zavar a férfi vergődése. Margot, és Hannibal arca kifejezéstelen volt, Mason meg élvezte a kis játékát. Amikor, Nicholas már szinte élettelen volt, oda sétált hozzá és felemelte a fejét.

– Látja, Hannibal? Ilyen egy jó fenyítés. Többé már nem néz a húgomra. Eddig, hogy tetszik a műsor?

– Roppant... Érdekesnek találom.

– Meghiszem azt. A java, még csak hátra van. Carlo, vidd a disznókhoz.

– Mason, elmehetek végre?

– Drága kicsi húgocskám, hiszen miattad csinálom az egészet. Sőt! Téged illett, a megtiszteltetés.

Mason, egy kis zsebkést vett elő, és oda adta, a kezébe.

– Emlékszel erre, igaz? A papa bicskája. Ezzel mérte meg, mekkora a zsír, a disznón. Szúrd meg vele, a fiút, a combján. Így, jobban fogja őket érdekelni.

Margot arcán, most először jelent meg érzelem, egy pillanatra. Sajnálta a férfit, nem akarta megtenni. Ezek szerint, mégiscsak sikerült neki? Hannibalra néztem. A szeme egy apró rezdülése elárulta, igen. Csinálj valamit! Rá fog jönni, ha Margot habozik!

– Mason, megengedi? Szeretném én csinálni. Csak, az élvezett kedvéért. Persze, csak ha, Miss Verger, nem ellenkezik.

– Ahogy óhajtja, Mr. Lecter. Mason?

Átnyújtotta a bicskát Hannibalnak, Ő pedig, lassan oda sétált a férfihoz. Azt hittem a vérét veszi, de mérhetetlen önuralommal, a combjába szúrta a kést, a fő artériába. A vér, sebes patakként folyni kezdett, nekem pedig minden erőmet össze kellett szednem. Nagyon csábító volt. A gróf, teljes nyugalommal az arcán, a zsebkendőjébe törölte a kezét, és visszasétált hozzánk.

– Sajnálom, Mr. Verger, úgy néz ki, pont egy artériát sikerült eltalálnom.

– Ajj, de kár. Így gyorsabban elvérzik, semmint, hogy észrevenné, hogy a disznók eszik. Sebaj, majd legközelebb.

– Bocsássa meg, hogy elrontottam a szórakozását.

Ahogy, ránéztem Hannibalra tudtam, hogy ez kegyelem volt, szándékosan szúrt oda. Ennyit tehetett, hogy enyhítse a fiú kínjait.

– Carlo! Dobd oda a disznóknak!

Nicholas, testét eloldozta a pocakos, zsíros, felügyelő és a karjainál fogva húzta maga után. Tompán puffant a karámban, ahogy bedobta a sertések közé. Visítva vetették rá magukat, és kezdték el szétcincálni, marakodva az ételen. Behunytam a szemem, nem akartam látni mi történik. Halkan hallottam mellettem, Masont suttogni.

– Látod, Margot? Te leszel a következő, ha még egyszer meglátom, hogy egy férfival vagy.Még erősebben összeszorítottam, a szemem. Próbáltam felidézni a tegnapiakat, de a lelkiismeretem nem hagyta. Az én hibám az egész. Ennek a fiúnak a halála, az én lelkemen szárad, és ha bármi történik Margotval, az is. Hiába. A pokolba vezető út is, jó szándékkal van kikövezve. Helyre kell valahogy hoznom.

Négy hónap telt el ezután, mire újra találkoztunk Margotval. Több levelet is küldött már nekem, amiben kérlelt, hogy találkozzunk. Féltem, ha a bátya megtudja, hogy velünk találkozik, megveri. Hannibal volt az, aki felvette vele a kapcsolatot, és felajánlotta neki, hogy látogatáson meg minket. Odakint sűrű pelyhekben esett a hó, a házat a látszat kedvéért befűtöttük. Az éj leple alatt, érkezett hozzánk, vastag szőrmékbe burkolózva. Ahogy kiszállt a hintóból, első ránézésre feltűnt, a változás. Az arca sugárzott, élettel volt teli, és egy kicsit kikerekedett. Egyből észrevettem, hogy terhes. A mellkasa alatt hallottam, a másik szapora szívverést.

– Szervusz Margot! Gyönyörű vagy! Gyere be, kérlek.

A házban, ahogy lesegítettem róla a kabátját, jó alaposan megnéztem. A ruhája jótékonyan eltakarta a hasát, még az én éles szemmel is nehéz volt észrevenni, hogy várandós. Hannibal, a legszélesebb mosollyal az arcán üdvözölte. Megkedvelte, a közös titok, és cselszövés, rokonszenvessé tette a számára.

– Miss Verger, Ön, sugárzik. Egyszerűen lenyűgöző.

– Hálásan köszönöm, Mr. Lecter. Will, beszélhetnénk négyszemközt?

– Nincs semmi olyan, amiről Hannibal, ne tudna. Sőt szerintem többet tud, mint te azt gondolnád.

Elnevettem magam, de a páromtól érkező rosszalló pillantás, egyből elhallgatott.

– Nincs titkom előtte, megbízhatsz benne.

– Mint azt bizonyára gondolod, terhes vagyok. A bába szerint fiú lesz. De aggódok. Lassan nem fogom tudni eltitkolni. Mason még nem jött rá, legalább is nekem nem mondta.

– Ha tudna róla, már maga is úgy végezte volna, mint Nicholas.

Becsuktam a szemem, a név említésére.

– Mire volt jó, az a cirkusz?

Margot dühösen nézett rá, pedig hálásnak kéne lennie, amiért megmentette a bukástól.

– Mason bizalmába kellett, hogy férkőzünk. Ha a bátyja meglátna minket magával, nem fogna gyanút. Rendszeresen találkoztunk vele, a bizonyos esettett követőleg. Nagyon okos ember. Szadista, de okos. Csodálom, hogy eddig még nem jött rá arra, hogy viselős.

– Kerülöm Őt, amennyire csak lehet, de már nincs sok időm. Will, azt mondtad essek teherbe, a többit pedig bízzam rád. Én megtettem, amit kértél. Most pedig áruld el, mi a terved?

Különös illatot éreztem, és nem Margotból jött. A disznók, mindent átható bűze volt ez. A távolból, egy új szívdobogás hallatszott. Kérdőn néztem, Hannibalra.

– Ez Mason lesz.

– Hogy a ....

– Bujtassatok el!

– Azzal, csak felhívnánk magunkra a figyelmet. Maradjon ott Margot, én beszélek vele.

Hannibal kiment a szobából, hogy beengedje a férfit. Hallottam, Mason borgőzős hangját a távolból.

– Hol van? Tudom, hogy ide jött! Gyere ki, te céda!

– Jó estét, Mr. Verger! Minek köszönhettem a látogatását?

– A húgommal akarok beszélni.

Félre lökte Hannibalt az ajtóból, és beviharzott. Margot, a hátam mögé toltam, ha támadni akar, rajtam kell áttörnie magát.

– Te utolsó szajha! Most hallottam, hogy egy bábánál voltál! Miért nem mondtad el, hogy terhes vagy?

A társam, nyugtatólag a vállára tette a kezét.

– Miss Margot-t, Nicholas megerőszakolta. Hozzánk jött tanácsot kérni, hogy mit tegyen. Nem merte magának elmondani, félt, hogy mit szólna hozzá, és természetesen a botránytól is. Nem akarja megtartani a babát, de árvaházba se akarja adni. Mr. Graham úgy döntött, hajlandó a nevére venni a gyereket, és felnevelni sajátjaként. Természetesen, ha ez Önnek is megfelel. Nem tudódna ki, Miss Verger szégyene.

Mire készülsz, Hannibal?

– Hogy te? Utolsó kis fattyú! Hiszen, még magadat sem tudod, eltartani rendesen! Szánalmas kis féreg vagy! Persze, hogy felnevelnéd, úgyse szülne neked senki!

– Mr. Verger. Maga most ittas, nem tud józanul gondolkodni. Jöjjön, üljön le a tűz elé. Melegedjen meg, reggel pedig megbeszéljük, ezt az egészet. Miss Vergert pedig, hazavisszük.

A társam, leültette Masont, a kandalló előtti fotelba, és kisietett a szobából. Hátat fordítottunk a disznónak, és indultam ki az ajtó irányába, a húgával. Az egész nem tartott tovább, mint egy pillanat. Hallottam, a tűz ropogását, ahogy szállt felénk az égő farönk. Félre löktem Margot, de így is a ruhája egy része lángra kapott. Hannibalt csak suhanni láttam, ahogy kiviharzott vele a szobából. A támadónk, vigyorogva nézett rám. Rávettem magam, de nem vettem észre, hogy levert egy gyertyatartót. A függöny lángra kapott, a tűz sebesen terjedt, az egész szoba lángokban állt. A fa ropogott a fejünk felett, a füst mindent beterített. Mason még gúnyosabban kacagott, mint eddig, ahogy szétnézett. Nem maradhatunk a házban, mindketten elpusztultunk volna. Kihajítottam az ablakon, az udvarra, és utána ugrottam. A kabátjánál fogva, rántottam fel a földről magam elé. Az arcát, a vicsorgó fogaimtól, csak pár centi választotta el.

– Te rohadt, mocskos, szemét disznó...

Még mindig kacagott, miközben a ház már lángolt, mögöttünk.

– Ezt már szeretem. Mi lesz? Megversz? Apádat se tudtad bántani! Tudod ez a jó bennetek. Nem mertek visszavágni.

A keze lendült felém, hogy megüssön, de én elkaptam.

– Tévedsz.

Puszta kézzel téptem ki a karját, majd dobtam a tűz irányába. Rémülten üvöltött, és próbált elmenekülni előlem. Hagytam, hagy higgye azt, hogy képes rá. Csak én tudtam, hogy semmi esélye sincs. Minden, gusztustalan megjegyzésért, bosszút akartam állni. Leterítettem magam alá, és a mellkasán áthatolva téptem ki a szívét, ami még utolsókat dobbant a kezemben. Az arca, groteszk módon, a mosoly, és a félelem kettősét öltötte magára a halálban. Az alkarom színtiszta vér volt, ha nem Ő lett volna az áldozatom, talán éhesen lenyaltam volna. Neki akartam esni újra, és még többet ártani neki, széttépni. Akárcsak apámnál, most is Hannibalnak kellett lerángatnia róla. Gyűlöltem Masont. Mindent elpusztított még a halálával is. A társam szorosan ölelt, és húzott el, az égő ház közeléből. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mi történt.

– Felgyújtotta a házat! Most, mit csináljunk?

– Menedéket kell keresnünk nappalra. Haza nem mehetünk, nincs pince, sem, semmilyen ablaktalan helység. A ti birtokotokon sincs.

– Nálunk van.

Meglepetten néztem Margotra. Teljesen meg is feledkeztem róla. Látta mi történt, látta mit tettem a bátyjával.

– Miss Margot, normál esetben nem tennék ilyet, de jelen pillanatban, a kivételes helyzetünket figyelembe véve, kötelességem figyelmeztetni, hogy hallom a gondolatait. Ha ártani akarna nekünk, sajnos úgy, az Ön, és a jövendőbeli gyermekének az élete, végett ér. Gondolom, nem kell demonstrálnom, ami a fivérével történt.

– Természetesen, nem vagyok ostoba, Mr. Lecter. Tisztában vagyok a helyzetemmel.

– Segítesz akkor?

– Will, nektek köszönhetem az életem. Bármit megteszek, amit csak kértek.

– Ne, kérdezz semmit, de tudsz szerezni egy koporsót?

– Megfogsz lepődni, hányat gyártatott le a bátyám, a szolgákkal. Mind egyszerű, fenyőből készült deszka példányok.

Borzalmasan hangzott, de nem volt más választásunk.

– Bocsáss meg, Hannibal. Nem ezt akartam.

– Ne csüggedj. Most az a fontos, hogy mi előbb eltűnjünk innen.

A hintó, sebesen száguldott alattunk. A társam kíméletlenül hajtotta a lovakat, míg én hátul ültem Margotval.

– Hogy van a baba? Nem esett bajotok?

– Annyi réteg ruha van rajtam, hogy szerencsére, nem ért el minket a tűz.

– Margot, ami engem, és Hannibalt illett...

– Nem akarok tudni, semmiről. Megőrzöm a titkotok, bármi is legyen az.

– Köszönöm.

Hálásan simogattam meg a kezét. A halálban lett a szövetségesünk, ezzel mentve meg egymást.

A Verger birtokon, megkerestük a koporsókat. Kezeletlen, fenyőből készült masszív darabok voltak, a kényelem, vagy a luxus, teljessége nélkül. A ruhánk szakadt, és kormos volt, semmi sem utalt arra, hogy nem egy szegény negyedbeli tolvajok lennénk. A dohos, koszos pincében, ahogy szétnéztem, a bűntudat marcangolt. Hannibal miattam elvesztette a házát, az ültetvényét, és nagy valószínűséggel az összes szolgáját. Nem maradtunk ott, hogy eloltsuk a tüzet, az egész, az enyészet martaléka lett.

Leroskadtam egy szakadt székre, és az arcomat a kezembe temettem.

– Sajnálom.

– Nem a te hibád, Will. Hiába tudok olvasni az emberek gondolataiban, a jövőt én se láthatom előre. Hirtelen döntés volt, Mason részéről, nem tudtalak titeket figyelmeztetni, vagy Őt megállítani. Aludtam már, rosszabb helyen is, hidd el.

Megnyugtatóan ölelt át, én pedig hagytam, hogy elterelje a gondolataimat.

6.

            Már, több mint két hónapja éltünk, Margot pincéjében, és én végtelenül gyűlöltem a helyzetet. A birtokomon, lassan haladt az átalakítás, családi kripta pedig nem volt, ahol alhattunk volna. Hannibal, szerencsére nem haragudott rám, a történtek miatt, sőt úgy tűnt, részben örült is neki. Persze én ezt, soha nem hittem el.

– Kezdett, sok baj lenni a két birtokkal, gondolkodtam már rajta, hogy eladom. Ne, emészd magad ezen.

Mindig ezzel vigasztalt, ahányszor felhoztam a témát. Anyagilag nem jelentett neki problémát, az ültetvény elvesztése, de a körülmények, még számomra is visszataszítóak voltak, amiben éltünk. Margot felajánlotta, hogy azt viszünk le, amit csak akarunk, viszont nem voltam képes kuncsorogni bármiért is. Ahhoz túl büszke voltam. A gondokat csak tetézte, hogy a szolgáknak is magyarázkodni kellett, ugyanis,

nem értették, miért nem ott töltjük a nappalainkat, amikor már nincs ültetvény, ahol felügyelni kéne a munkát. Szerencsére, a vendéglátónk állapota, kitűnő kifogásnak bizonyult, miért nem megyünk haza. Mindenki úgy tudta, a bátya, szerencsétlen módon bent égett a tűzben, Őt még sikerült időben megmenekítenünk. A kor, elkorcsosult eszményeit hirdeti csak az, hogy senki nem botránkozik meg azon, ha azt mondja a bátyáé a gyerek. A nemesi családokra jellemző, ez a fajta bel terjedelem. Soha sem értettem, miért fogadják el ezt, amikor az utódok mindig betegesek voltak.  Csak mi hárman, tudtuk az igazat a gyerekről, az apáról, és Mason haláláról.

            Egyik este, amikor meglátogattam vadászat előtt, meglepődtem mekkora nagy már a pocakja. Lengébb ruhát viselt, nem a megszokott szűk és nehéz darabokat. Látván az elképedésemet, felnevetett.

–Már, nem tudom, annyi réteg ruhával elrejteni, de minek is rejtegessem, már nincs mitől félnem.

Mosolyogva simogatta meg a hasát, ami egy erős rándulással válaszolt.

– Épp rugdoss. Megfogod?

Mielőtt tiltakozhattam volna, megfogta a kezemet, és rátette a hasára. Határozott, erős rúgás volt, a válasz az érintésemre. Először furcsa érzés volt, utána viszont fájó. Felidézett bennem, egy mélyen eltemetett örök hiányt.

– Boldog vagy, Margot?

– Igen, a világon mindennél jobban. Soha, nem lehettek, nektek elég hálás.

– Mi is értékeljük a segítségedet, és hogy megőrződ a titkunk.

– És te?

– És én?

–Te, boldog vagy? Olyan szomorúnak tűnsz.

Ennyire látszik rajtam? A társamon kívül, mindenki számára igyekeztem, egy átláthatatlan maszkot az arcomra ölteni, hogy ne mutassam ki, mit érzek valójában. Úgy látszik, hasztalanul. Magamra erőltettem az ilyenkor szokásos, keserű mosolyomat.

 – Csak sajnálom, hogy nekem soha nem adatott meg az, ami most neked fog. Soha nem lehetett gyerekem, családom. Végtelenül boldog vagyok Hanniballal, de szeretem volna megtapasztalni, milyen apának lenni. Kedves, szerető szülőnek, és nem olyannak, mint amilyen Ő volt.

– Tudom, mit érzel. A Masonnal való viszonyom, az én hozzá állásomat is meghatározza. Jó apa lettél volna, tudom.

Vigasztalólag, megszorította a kezemet, de én elhúztam. Nem kértem a szánalmából.

- Igen... Lettem, volna. Jó éjt, Margot.

- Viszlát, Will.

 A család gondolata, nem ment ki a fejemből, ahogy a társam felé tartottam. Hannibal, a felnyergelt lovainkkal már várt, és elindultunk a szokásos éjszakai vadászatra a városba.

            Kivételesen, a szegény negyed felé vettük az irányt. A környék, leírhatatlanul piszkos volt. A lovak lábai alatt patkányok szaladgáltak, az utcát beborította a szemét. Az ablakon, néha kilocsolták az éjjeli edények tartalmát. Az állatok különbül éltek, mint ezek az emberek. Nem egy, ártatlan gyereket láttam az utcán, menet közben, és nekem elszorult a szívem. Nem akartam itt vadászni, de a bűn mindenütt ott volt, ezt gyorsan megtanultam. Társam most se válogatott, akiről úgy gondolta könnyű préda, azt megölte. Nem bírtam nézni. Az áldozatok halál tusája, legyen bármilyen gyors, akkor is szánalomra méltó volt. Hannibal mindig érezte rajtam, hogy ilyenkor, nem szívesen vagyok vele.

– Szeretnél elmenni, és külön vadászni?

– Egyedül nem tudom, kit ölhetek meg, csak azt, aki nyilvánvaló.

– Ebben segíthetek. Sok szadista férj, lakik ezen a környéken. Azt mondtad, komolyan veszed a bántalmazást, akkor őket se kíméld. Innen, két utcára, van egy férfi, aki meg akarja késelni a feleségét, mert nem hozott élelmet. Intézd el Őt, előzd meg a bajt. Ha végeztem, utánad megyek.

            Elhagyva Őt, ellovagoltam a megadott címre. Ahogy közeledtem, egyre hangosabbak lettek, a női sikolyok, már éreztem a vér illatát. Amikor benyitottam, a kopaszodó férfi, eszelős tekintettel nézett fel rám, majd elvágta a felesége tokát. A vére szétspriccelt a szobában, engem is részben beborítva. A mérhetetlen gonoszság, ami áradt a férfiból, egyből feldühített, és leterítettem a földre. Több sebet, ejtettem a mellkasán, és csak szívtam a vérét. A nőt, nem tudtam megmenteni, de legalább megbosszultam a halálát. Annyira átadtam magamat az ösztöneimnek, hogy csak amikor, befejeztem az evést, akkor tudatosult bennem, van még egy valaki a szobában.

A szag irányába fordultam, és ijedt, hatalmas kék szemekkel, találtam szembe magamat. Egy fiatal lány kuporodott be az ágy alá, onnan figyelt. Látta mit tettem, tudja, mi vagyok. Lehunytam a szemem. Akár a gyerekem is lehetne, olyan fiatal. Soha nem öltem meg ártatlanokat, pláne nem gyerekeket, most még is arra kényszerülök, hogy egy banális hiba miatt, végezzek vele. Megragadtam, és kirángattam az ágy alól. Nem bírtam ránézni, így nekem háttal állítottam. A könnyei sűrűn pattogzottak, tudomása volt róla, mit akarok tenni vele. Az ében színű hajat félre söpörtem a nyakából, a másik karommal erősen átöleltem.

– Sajnálom.

 A hófehér bőrébe, mélyesztettem a fogaimat. Hallottam, ahogy felsikoltott a harapástól, és én még szorosabban hunytam össze a szemem. Vergődött a szorításomban, hiába tartottam erősen, folyamatosan küzdött ellenem. Borzalmas volt. A gyilkosának éreztem magam. Azt akartam gyorsan haljon meg, essünk túl rajta, de nem halt meg. Nem voltam képes, eléggé erősen szívni. Elájult a karomban, én pedig lefektettem az ágyra. Leroskadtam elé, a hátamat neki támasztottam a keretnek, miközben sírásszerű hangot hallattam.

– Hannibal, segíts…

Magamban fohászkodtam, hogy mielőbb jöjjön, és mentsen meg a helyzetből.

***

            Soha, semmit nem tagadtam meg Willtől, amit csak tudtam megadtam neki. Ám a gondolatai, minduntalan vissza-visszatértek egy témára: család. Saját családját, az apja kellett volna, hogy jelentse neki, de tőle soha nem kapott szeretett. Az anya belehalt a szülésbe, így számára a kutyák lettek a minden, a vigasz a magányban, a testvérek. Amióta Margotval éltünk, a gyerek gondolata, még jobban bántotta. Azzal, hogy új életet adtam neki, ettől a lehetőségtől megfosztottam Őt, örökre.

           

            Amikor elhaladtunk a gyerekek mellett, hallottam a gondolatait, mennyire sajnálja őket, legszívesebben mindegyiken segítene. Hiába vagyunk vagyonosok, a pénzért, élelemért, csak megvernék, vagy megölnék őket. Mi, csak egyféle képen tudnánk rajtuk segíteni, de arra még, én se lennék képes. Aztán, a fejembe ötlött egy lehetőség. Saját utódja tényleg nem lehet, de teremteni, tudunk neki egyet. A körülöttünk levő, számtalan ember gondolatai, csak úgy nyüzsögtek a fejemben. Volt köztük egy, aki megoldást kínált, a problémánkra. A feleségét akarta megölni, utána a lányát, amiért, az nem hajlandó, szajhának állni. Szándékosan küldtem a társamat, ahhoz a házhoz. Tudtam, a nőt nem mentheti meg, de a lányt, igen. Még nem végeztem a vacsorámmal, amikor hallottam a fohászát, hogy segítsek neki. A gondolatai örvénylettek, nem tudta megölni a lányt, pedig próbálta.

            A házba belépve, meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpír képes sírni. Will szeméből, vérkönnyek hullottak, ahogy rám nézett.

– Hannibal! Nem megy, nem tudom megölni. Meglátott. Látta mit tettem…

- Nyugodj meg.

Megcsókoltam a könnycseppeket az arcán, majd ránéztem a lányra. Tizennégy éves lehetett legfeljebb, hófehér bőr, sötét haj, vastag rózsás ajkak. Akár, testvérek is lehetnének, csak az Ő haja, egyenes volt, az én hőn szeretet, göndör tincseimmel ellentétben.

– Mit szeretnél?

– Tessék?

Nem értette a kérdésemet.

– Mit szeretnél? Haljon meg, vagy legyen a gyermekünk?

– Miről beszélsz?

– Családot akartál, nem? Megadhatom neked.

– Nem!

Ingerülten, az apró szobában körözött, mozdulataival felverve a port.

– Inkább haljon meg? Ha nem mi öljük meg, megteszi helyettünk más. Az éhínség, a rablók, a betegségek. Hány gyerek volt kint az utcán, akin segíteni akartál? Most itt van egy, akin segíthetsz.

– Hannibal…

– Will, azt kérted segítsek. Nem szeretnél egy gyereket, akinek a gyámja lehetnél? Neki is ugyanolyan sorsa volt, mint neked. A lány haldoklik. Döntened kell! Vagy befejezed azt, amit elkezdtél, vagy pedig adunk neki egy új családot.

Elgondolkodott szavaimon, és végre megállt. A lánynak nem maradt senkije, nélkülünk nem éli túl, ezt Ő is nagyon jól tudta. Családot akart, gyereket, de nem így. Eszébe jutott, hogy én, hogy lettem vámpír, és nem akarta, Őt is mindennek kitenni. Nem érezte tisztességesnek, hogy Ő legyen a döntőbíró, az élete felett.

– Azt akarom, hogy Ő döntsön.

– Akkor menj ki, kérlek. Lehet, félni fog tőled.

Will, még egy kicsit habozott, majd kiment a ház elé. Nem kellett kiabálnom, az Ő füle úgy is hallja a beszélgetésünket.

– Abigail!

Kicsit megpaskoltam a lány arcát, hogy magához térjen. Kábultan tekintett rám.

– Kicsoda maga?

– A nevem, gróf Hannibal Lecter, és azért jöttünk, hogy segítsünk rajtad.

– Maga, és a másik férfi?

- Igen.

- Segíteni?! Megölte az apámat!

– Csak megmentett tőle. Anyád után, téged ölt volna meg.

– Engem is meg akart ölni! Ugyanolyan, mint amilyen Ő volt.

Fejével az apja teteme felé bökött. Az anya még mindig ott feküdt, a vére feketéllett a padlón. Nem hatotta meg különösebben, ami vele történt. Mintha számított volna erre. Az élete arra tanította, hogy küzdjön, és soha ne bízzon meg senkiben.

– Apádat elfogadtad, pedig Ő is gyilkos volt. Olyan nehéz lenne, minket is elfogadni? Hidd el nekem, semmi hasonlóság nincs köztük. Ő, csak koloncként tekintett rád, de mi nem. Szeretnénk neked, egy lehetőséget nyújtani, egy jobb életet.

– Nem fekszem le magával. Akkor inkább öljenek meg.

– Tudom, hogy az atyád ezt akarta, de szó nincs ilyesmiről. Hallgass végig kérlek. Egy olyan életet akarunk neked nyújtani, ahol nincs többé nélkülözés, szegénység, éhínség, betegség. Azt tehetsz, amit csak akarsz. Mi lennénk a családod, a jelenlegi úgyis elpusztult. Örökké élhetnél, és mindig ilyen fiatal, és szép maradhatnál. Ha ezt akarod, ha minket választasz családodnak, akkor mindez a tiéd lehet.

Az arca kezdettben dacos volt, de a szavaim, folyamatosan lágyítottak rajta. A határozott, magabiztos él, viszont megmaradt.

– Akarom.

– Nem is érdekel, mi ennek az ára?

– Abigail, hagy mutassam be neked, az úr Mr. William Graham.

Will értetlenül nézett rá. Nem hitte el, hogy a lány ilyen könnyen beleegyezik.

– De, érdekel.

– Láttad, mit tettem az apáddal. Neked is ezt kell tenned másokkal, hogy életben maradj. Meg tudod ezt érteni?

– Igen, de nem bánom. Csináljuk.

            Mosolyogva néztem a lányt. A párom ideges lett, egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy jó döntés-e amit teszünk.

– Még, meggondolhatod magad.

– Miről, gondolja meg, magát?

– Will, nem biztos benne, hogy jót teszünk-e veled. Szerinte túl fiatal vagy, ahhoz, hogy ilyen életet élj, mint mi. Azt szeretné, ha még élnél egy kicsit.

– Honnan tudja?

– Hallom a gondolatokat kedvesem.

A társam felé fordultam, egy szavába kerül, és a lány vagy meghal, vagy életben marad.

– Te döntesz, hallottad, Ő mit szeretne.

– Kérem Mr. Graham, ne tegye ezt! Nem akarok ilyen életet!

Abigail, a lábait, gyerekek módjára felhúzta a mellkasa elé, és átölelte őket.

– Elegem van az éhezésből, a patkányokból, abból hogy bármelyiknap meghalhattok. A többi gyerekkel, verekszem meg, mindenegyes falat ételért. Kérem, segítsen! Ne hagyjanak itt!

Ránéztem Willre. Szenvedett a gondolattól, hogy egy áratlant megöljön, viszont Ő is tudta, nincs más választásunk. Vagy meghal, vagy egy lesz közülünk. Én tudtam csak, hogy a hölgy bármire képes. Mindenre elszánt, küzdő szellem, a vadászat vágyával. Élvezni fogja az új életet.

– Legyen.

Elfordította a fejét.  Nem akart szembesülni a tettének a következményeivel. Finoman simogattam, a lány fejét.

– Nem lesz kellemes érzés, de gyorsan túl leszel rajta. Itt leszünk végig melletted, megígérem. A vér rituálék része, a szimbolikus halál, majd az újjászületés. Mint a természet világában minden, eddig alkmazkodtál, most mutálódni fogsz. A tested meg hal, de utána újra élni fogsz. Amikor túl leszel az egészen, minden sokkal szebb lesz, mint eddig. Kész vagy meghalni, Abigail?

– Igen.

Felemeltem a kezét, és megcsókoltam. Az alkarját, az ajkaim elé helyeztem, és kérdőn néztem Willre.

– Vagy, te akarod?

– Nem merem. Csináld te.

Elmosolyodtam, és beleharaptam a lány csuklójába. A vére édes volt, és részegítő. Sebesen száguldott a testemben, nekem pedig minden erőmre szükségem volt, hogy tudjam, mikor kell leállnom. Az utolsó pillanatban hagytam abba a szívást, és adtam át neki az én felhasított karomat, hogy igyon. Először csak ízlelgette a vért, majd mohón vetette rá magát. A két kezével kapaszkodott a karomba erősen, és nem akart elengedni.

– Abigail, elég lesz!

Nehezen, tudtam lefeszíteni magamról. Máris, hihetetlenül erős volt. A testét a következő pillanatban marta a tűz, lihegve vergődött az ágyon. A párom vigasztalon bújt hozzá, az ölébe vette, mint egy kis gyereket és gyengéden simogatta, miközben haldokolt. Átérezte a kínjait, nem is olyan rég, Ő is átesett ezen. Elfúlva figyeltem őket. Willel is nehéz volt az átváltozás, de Abigail mohósága sokat elvett tőlem. Az átalakulása gyorsan lezajlott, hamarosan egy gyönyörű, ifjú hölgy, nézett ránk mosolyogva. A bőre, a legszebb alabástrom volt, amit valaha is láttam. A sötét haja kisimult, a szemei csak úgy szikráztak az éjszakában. Mosolyogva nézett rám, és éhesen nyalta meg, a szája szélén maradt vércseppet.

–Még akarok!

– Persze, hogy többet akarsz. Keressünk neked valakit, akiből ehetsz. Van valami kívánságod?

– Hannibal, egy szóra.

– Tessék Will, parancsolj.

– Kérlek, mond el neki előtte, amit mindenféleképpen tudnia kell.

– A lányunk éhezik, de igazad van. Abigail, tudnod kell néhány fontos dolgot.

Mindent elmeséltem neki. Miközben hallgatott, végig Willt nézte fürkésző tekintettel. Hozzám máris közelebb állt lelkileg, mint hozzá. Zavarta a tény, hogy ha képes lett volna megölni, nem választotta volna őt.

– Ne aggódj kedvesem, tudtam, hogy nem fog neked ártani.

– Mégis honnan tudtad?

– Ismerem Őt. Hidd el, nagyszerű apád lesz.

– Túl fiatal hozzá, hogy az apám legyen.

– Ebben igazad van. Ha, az unokahúgomként mutatlak be, úgy megfelel?

– Igen.

Will, végre elmosolyodott, és nekem ez volt a célom. Mosolyogva nézték egymást. Bárhogyan is nevezzék a másikat, én akkor is, a soha meg nem született lányomként fogom Őt szeretni, és biztos voltam benne, hogy Will is így fog érezni mindig. Hiába. A mi sorsaink a vérben úsznak, és az ürességben szállnak el. A mi kis családunk. A legesleggyönyörűbb, amit valaha is alkotni lehetett.

– Menyünk vacsorázni, ha nincs ellenvetésetek.

A lányunk, izgatottan nézett ránk, és belekarolt mindkettőnk karjába, úgy léptünk ki a szülői ház ajtaján. Hátra se nézett, örökre lezárta magában a gyermekkorszakot.

7.

            Abigail sötét barna haja, vörösen csillant a lámpás fényében, ahogy Hannibal fésülgette. Mint egy nagyon drága porcelán babával, úgy bánt vele mindig. Számára lehet, hogy az is volt, egy baba, akit öltözethet, megcsinálhatja a haját, és mindennel elkényeztetheti. Az ajtóból figyeltem az idilli jelentett, miközben a vállammal a keretnek támaszkodtam. A nagy kék szempár mosolyogva nézett rám. Tényleg olyan, mint egy drága játék, első ránézésre. A nagy, rózsás ajkak, a csillogó szemek és a törékeny alak, az emberek számára is lenyűgöző volt. Csak, mi hárman tudtuk róla az igazságot, hogy a gyönyörű külső, ádáz gyilkost takart. Soha nem felejtettem el, azt a bizonyos estét, amikor először ölt.

           

            A szegény negyedben, - ahol a lányunk addig élt,- rengeteg áldozat kínálkozott. Hannibal, velem ellentétben, válogatás nélkül ölt, Ő mindig utat engedett az éhségének. Halvány remény élt bennem csak, hogy Abigail más lesz, hogy talán, egy kicsit olyan lesz, mint én. Nagyot tévedtem. A társam keresett egy fiatal férfit, úgy tűnt egyedül tengeti az életét az utcán. A földön aludt, egy leégett ház, tornác maradványain. Hannibal oda hajolt hozzá, és megölte, miközben a lány folyamatosan nézte minden mozdulatát. Tudta, hogy a következőt, neki kell becserkészni. Azt hittem, hogy majd mutat valami félelmet, vagy együtt érzést, mégis csak, gyilkosságról volt szó.

Kilépett az utcára, és egy elő kellő úriember elé sietett. A férfi eltévedt, és próbált volna innen menekülni. Abigail bánatosan nézett rá, síros volt a hangja. A külseje mocskos és szakadt volt, semmiben sem különbözött a többi ottani gyerektől.

– Kérem uram, segítsen! Megtámadtak, a szüleimet pedig megölték!

Mit csinál? Megörült?

Kérdőn néztem Hannibalra, de Ő csak mosolygott, és a vállamra tette a kezét, hogy várjak. Szabad akaratából tart velünk, most még is elárulna minket?

– Takarodj! Inkább mutasd meg, hogyan juttok ki innét!

A férfi nem akart a közelébe menni, nyilván félt, hogy elkap valamit. A negyed híres volt a fertőző betegségeiről, a tehetősebbek messziről elkerülték.

– Kérem, segítsen! Csak mutassa meg, hol van a rendőrség! Kivezettem innen!

Abigail a kezét ráncigálta. A férfi szíve megesett rajta, és vigasztalóan átkarolta a karját, de az arcán látszott, nem akarja, hogy bemocskolják.

– Rendben, mutasd az utat.

A lány hálásan ölelte meg, az idegenen látszódott, hogy meglepődött, ahogy a nyakába vetette magát.

            Csak a férfi arcát láttam. Először megdöbbent, ahogy a marás a torkát érte, aztán mindent felülirt, az élni akarás. A vékony test meg se rezzent, hiába ráncigálta. Közelebb merészkedtünk hozzájuk, nehogy a lányunk túl sokáig szívja a vérét. A férfi keze, segély kérően lendült felénk, miközben az újdonsült vámpír, mohón szívta az éltető nedűt. Elborzadtam. Mit alkottunk?

­– Abigail, elég lesz.

Hannibal figyelmeztetése, észhez terítette. Elengedte, és csak a test, émelyítő puffanása hallatszott a kövön. Soha sem szerettem ezt a hangot, ha más áldozatától származott. A tettemre, egyből rávettették magukat a patkányok. Cincogva szaladtak oda, szinte hemzsegtek a sötétben. A társam felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen.

– Mutasd csak. Egy csepp sem ment kárba. Kitűnő.

A gyomrom felfordult tőlük.

– Mi volt ez a színjáték? Azt hittem elárulsz minket!

– Nem tudtam, hogy csináljam. Sajnálom.

– Drágám, nem kell szégyenkezned. Will, csak azért nézi rossz szemmel, mert az Ő morálja, ellenzi az ártatlanok elpusztítását.

– Ezért nem öltél meg? Mert ártatlan vagyok?

– Igen. Részben. Részben pedig azért, mert úgy éreztem, mintha a gyermekemet pusztítanám el. Nem lettem volna rá képes. Meg akartalak menteni, nem pedig megölni.

A vékony test repült a levegőben, ahogy átölelt. Az ölelése szoros volt és megnyugtató. A derekam köré fonta a karját, és ahogy a haját simogattam, elszállt minden dühöm, és kételyem.

– Köszönöm, hogy veletek lehettek.

– Csak akkor köszönd, ha tényleg boldog vagy.

– Boldogabb nem is lehetnék.

Rám mosolygott, és engemet ezzel örökre az ujja köré csavart.

– Nagyon ügyes voltál Abigail, de egyben óvatlan is. Nem rendezhetsz mindig jelenetet, és nem játszhatsz az étellel. Megértetted?

– Meg. Sajnálom.

– Ne sajnáld, csak tartsd észben, az álca a legelső! Utána jöhet minden más.

Miközben Hannibalt is átölelte, elgondolkodtam azon, vajon, szándékosan Őt választotta? Egy olyan társat akart, aki a gyilkolásban is vele tart, amiért én nem lelem benne az örömöm? Elhessegetem magamtól a gondolatot, nem akartam róla tudomást venni.

A lányunkat, magam elé ültettem a lovon, és úgy indultunk neki az utunknak. A fejét a mellkasomra hajtotta, és bizalmasan bújt hozzám.

– Szörnyetegnek tartasz, amiért nem ártatlanokat ölök?

– Ha te az vagy, akkor Hannibal is az. Mind azok vagyunk, az emberek szemében. De apád, talán nem volt szörnyeteg? Megölte anyádat, és utána téged is megölt volna. Igen, szeretném, ha szelektálnád, kiket ölsz meg, de ezt nem szabhatom meg neked. Ez egy olyan döntés, amit neked kell meghoznod. Ölni, számomra az egyik legocsmányabb dolog a világon. De azzal, hogy tudom nem ártatlanokat ölök, így elviselhetőbb számomra a gyilkosság. Ha nem így tennék, úgy gondolnám, nem helyes, amit csinálok.

– Nem érzem azt, hogy rosszat tettem. Jó érzés volt. Te nem érezted ezt, amikor megölted az apámat?

– Amikor először öltem, akkor csak félelmet éreztem. Aztán hatalmat. Rájöttem, hatalmam van minden gonoszság felett.

– Will tapasztalatból beszél. Hidd el, Ő is átélt már sok mindent, és nem egy rossz emberrellett kevesebb a világon, amióta Ő velem van.

Hízelegtek a szavai, de tudtam, végtelenhosszú még a lista, akiket el kell pusztítanom. De éreztem, az új családom, viszont támogatni fog ebben.

            Másnap este, én akartam közölni Margotval, a hírt. Hannibal kínt várt az ajtó előtt, a lányunkkal. A kismama lefekvéshez készülődött, nem akartam sokáig zavarni, de Abigailnek szüksége volt, egy rendes ruhára és egyelőre nem kerestünk varrónőt, aki vállalta volna az éjszakai munkát.

– Will, milyen jól nézel ki. Szinte sugárzol.

Nekem fel sem tűnt, de az a tény, hogy teljesült a nagy álmom, kiírt az arcomra. Megkaptam a hőn áhított szeretett családot, amire úgy vágytam.

– Történt egy kis változás, és szeretnék veled erről beszélni.

– Micsoda?

– Nos, tudod tegnap beszélgettünk arról, hogy mennyire szerettem volna egy családot…

– Mit tettek Hanniballal? Milyen esztelen tervet eszeltettek ki?

Védelmezően a hasához nyúlt. Feldühítettek, ki nem mondott szavai. Nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam, mire gondol.

– Csak nem képzeled, hogy el akarjuk venni a gyerekedet? Az Istenért Margot! Azt hiszed ezért segítettem? Azt hiszed ezért öltük meg Masont?

– Őt. amúgy is megöltétek volna…

– Hallgass már végig, az istenedet! Nem fogjuk bántatni a gyerekedet! Ő a tiéd, és soha nem ártanék nektek! Azt hiszed jó érzés a pincében kuksolni? Rejtőzködünk, és Hannibal minden fényűzésről le mondott, miattad! Hálával tartozol nekünk! Egyszer az életben, hallgass végig. Van egy lányunk.

– Átváltoztattok egy gyereket? Nektek, elment a józan eszetek! Ti ketten vagytok, maga a Sátán!

– Ne nevezz még egyszer Sátánnak, megértetted?

A szemben harag gyúlt. Nem akarnék neki ártani, de nagyon feldühített, hogy ezt feltételezte rólunk.

– Senki nem beszélt gyerekről! Azt hiszed, ennyire elment az eszünk? Fiatalhölgy, és szabad akaratából választott minket, senki nem kényszeríttette. A szülei meghaltak, Ő pedig a szegény negyedben maradt volna, árván.

– Te ölted meg a szüleit, igaz? Annyira vágytál egy családra, hogy még erre is képes voltál?

Felsóhajtottam. Tényleg, ilyen elkeseredettnek tűntem?

– Csak az apját… Miután, elvágta az anya torkát. De te, úgy se hiszel nekem, igaz? Te is képes lettél volna bármire, csak hogy megszabadulj a bátyádtól! Engem, ne ítélj el! A te kezedhez is, vér tapad! Nicholas Boylera, talán még emlékszel… Szenvtelenül nézted végig a halálát!

– Nem tehettem mást! Mason engem is megölt volna, hogy ha megtudja az igazat!

– Nekem sem volt, más választásom. Azt sem tudtam, hogy ott van, elbújt. Látta, mit tettem az apjával. Mit tehettem volna? Meg kellett volna ölnöm, szerinted? Az megfelelt volna, az elvárásaidnak?

– Nem.

– Akkor fogad el kérlek, és ne kételkedj se a szavaimban, se a józan ítélőképességemben. Nem, az engedélyedért jöttem. Változtatni a dolgon, már nem lehet. Nem fog neked ártani, nyugodj meg. Csak ismerd meg, kérlek. Szeretnénk, ha rendbe tehetné a külsejét. Új ruhákra lesz szüksége, és ápolt megjelenésre. Beengedhettem?

– Kérlek…

– Utoljára, ezt a fennhéjázó hangot, a bátyádtól hallottam. Elfelejtetted, hol a helyed? Margot, tudom, hogy rá vagyunk utalva a segítségedre, de te, ugyan úgy a miénkre. Szövetségesek vagyunk, ezt ne feledd.

Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem, a kis családomat. A lányunk hiába volt gyönyörű, a szakadt ruhákon, és a mosdatlanságon, még a vámpír lét sem tudott változtatatni.

– Abigail, a hölgy Miss Margot Verger. Ennek a birtoknak a tulajdonosa. Légy vele tisztelettudó.

– Margot, Ő a fogadott lányunk, vagy az unokahúgom, ha így jobban tetszik. Abigail.

– Miss Abigail Hobbs, egészen pontosan.

Meglepődve néztem, Hannibalra. A lányunk teljes nevét, még én sem tudtam.

– Miss Verger, hajlandó akkor segíteni?

– Természetesen. Van más választásom?

– Attól tartok, nincs.

– Rendben, segítek.

Ahogy végig nézett a lányon, elmosolyodott.

– Nagyon szép vagy. Gyere, megfürdesz és utána keressünk neked ruhát.

– Miss Margot, ha nem bánja, Abigail öltözetékét, én szeretném kiválasztani.

– Ahogy óhajtja, Mr. Lecter…

Látszott Margotn, mennyire nem tetszik neki a helyzet, de nem érdekelt különösebben.

Miután elmentek, Hanniballal kettesben maradtunk végre, a szobában. Átöleltem a derekát, úgy csókoltam meg.

– Még meg sem tudtam neked köszönni, hogy adtál nekem egy lányt.

– Szívesen William. Tudtam mennyire vágytál rá, és azt akartam, hogy teljes legyen az életed. Abigail miatt pedig ne aggódj, nem lesznek vele gondok. Tudom, megrémített, amit tett, de fiatal és bohó. Hagynunk kell, hogy rátaláljon a saját… Stílusára. Emlékezz vissza, először te is másként öltél.

Igaza volt. Beletelt egy kis időbe, amíg el tudtam vonatkoztatni attól, hogy éppen mennyire mocskos is, azaz ember, akiből éppen eszem, vagy, hogy ne érezzem a sajátomnak a halálukat. Hagynom kell, hogy a saját útjukat járják.

            A párom eltűnt, ruhát keresni a lányunknak, és csak percek múlva, jöttek elő. Először alig ismertem rá Abigailre. Hannibal, karjába kapaszkodva lépkedett, a magas sarkú cipőjében. A hófehér selyem ruhája, csak kiemelte a szépségét, az ajkai pirosságát, a haja sötétjét. Szerencsére, egyezett a méretük nagyjából Margotéval, így nem volt annyira feltűnő, hogy nem az Ő mérete.

– A mi kis hercegnőnk, nem igaz William?

Látta rajtam mennyire meghatott, ezért megpörgette a karjával a lányt, hogy körbe nézhessem.

– Egy ilyen szépséget, kár rejtegetni. Gyere, vessük bele magunkat az éjszakába, de először is köszönd meg Miss Margotnak, amit érted tedd.

– Köszönöm, Miss Verger a kedvességét.

­A lány, úgy hajolt meg közben, ahogy a férfiak hajolnak meg köszönéskor. Hannibal arcán, egyből megjelent a rosszallás, én pedig, próbáltam elfojtani egy mosolyt. Tudtam, számára mennyire fontos az illem, nem hagyhat szó nélkül, egy ilyen baklövést.

­– Abigail, az anyád nem tanított meg, a jó modorra?

Szerencsétlen lány, azt se tudta mi az, még soha nem hallott róla. Az utca gyermeke volt, még az is meglepett volna, ha írni és olvasni tudna, pár szót. A társam arcán láttam, hogy ez eddig, fel sem merült benne.

– Nem baj, mindenre megtanítunk. Fogd meg, a szoknyád szélét kecsesen, a bal térdet rogyaszd be, a jobb lábadat tedd a bal mögé, és hajolj meg. Úgy. Kitűnő. Meg kell tanulnod mindent, az alapoktól kezdve, megértetted? De ne félj, rengeteg időnk van.

Hannibal, mosolyogva nézett le a lányra, majd dúdolva indultak neki az éjszakának.

            A birtokomon az átalakítás, röviddel, a lányunk érkezése után, befejeződött. Hagytam, hogy mindent ők válasszanak ki, engem nem érdekeltek, holmi padlólapok vagy textíliák. Az új pincénk, és fölötte a kis ház, remek búvóhelyet biztosított a nappalainknak. Az épületben kialakítottunk egy dolgozó szobát, ahol Abigailt tanítgattuk közösen. Az oktatása jól haladt, nem a hagyományos módszert követtük. Nem akartuk, hogy a kornak megfelelően csak varrni, hímezni, és esetleg zenélni tudjon. Minden tudást át akartunk neki adni, amit Ő készséggel be is fogadott. Tiltott könyvek garmadát olvastuk, nem egyszer kaptam rajta, hogy alvás helyett, nappal is a könyveket bújja. Hanniballal, gyakran csembalóztak, és néha hagytam, hogy a lányunk táncba hívjon, a zene ritmusára. Megfeledkeztünk mindenről, csak mi hárman voltunk egymásnak. Úgy tűnt, az idillt semmi nem zavarhatja meg.

– Rendezzünk egy bált!

– Hogy micsodát?

– Éljen!

– Abigail, ez nem jó ötlet.

– Mi kifogásod van ellene, kedves Williamem? A lányunkat ünnepelni kell, azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen szépség van a birtokunkban. Amióta együtt vagyunk, csak egyszer voltunk bálban. Kérlek. Nekem is vannak társadalmi elkötelezettségeim. Nem egy meghívott küldtem vissza, és attól tartok, ez rövidesen fel fog tűnni az embereknek.

Nem mondhattam neki, nemet. Mindent megadott nekem, önzőség lett volna, elvárnom tőle, hogy lemondjon erről. Az ismeretségi köre, kezdte rosszallni a szokását, hogy minden meghívást visszautasít, és tudtam, bajba is kerülhettünk, ha nem tartjuk fent a látszatott. Csak egyszer akarjon minket valaki nappal meglátogatni, vagy ne adj Isten, véletlenül betévedjen a pincébe. Nem tudom, hogy magyaráznánk meg a dupla ébenfekete koporsót, mellette a hófehér lakozottat. 

– Rendben. Ha, tényleg ezt akarjátok…

– Köszönöm, Will!

A lányunk, a nyakamba vetette magát, és úgy éreztem, ezért az ölelésért megérte. Láttam, Hannibal rosszalló tekintetét, a háta mögött. Szorosan átöleltem, és megcsókoltam a haját, majd komolyságot próbáltam magamra erőltetni.

– Abigail! Az illem!

– Igenis atyám. Rendkívül hálás vagyok a kegyességéért.

Mosolyogva pukedlizett előttem, miközben a társam helyeslően bólintott. Számunkra, csak komikus volt az egész jelenet, de örömet akartunk neki szerezni.

***

A házamban, hatalmas volt a sürgés, forgás, a rabszolgáknak rég nem kellett ennyit dolgozniuk, mint azon az éjszakán. A bálra való előkészülethez tartozott az is, hogy amilyen gyorsan csak tudtunk, mindannyian ettünk, és csak utána mentünk haza. Láttam Ivett rosszallását, hogy miért csak most értünk haza, de én csak mosolyogtam. Mindent egyenként leellenőriztem, semmit nem bíztam a véletlenre. Soha nem értem be, a tökéletesnél kevesebbel, és ezt mindenkitől megköveteltem. A szolgáim tudták, hogy busásan megjutalmazom őket, amiért ma kitesznek magukért. Az asztalok roskadoztak, a halandóknak felkínált ételektől, bármelyik ínyenc ízlésű vendégem, találhat magának kedvére valót. Az estére a legkülönlegesebb borokat, és hozzávalókat hozattam. Amikor végeztem a szolgák ellenőrzésével, elindultam, hogy felkészítsem a mi, első bálozó lányunkat.

Abigail, a fésülködő asztalnál ült, az erre az alkalomra készített, búzavirág kék ruhájában. A ruha színe, csak még jobban kiemelte a szeme színét, a bőre puhaságát. Szerettem én kiválasztani számára az öltözékét, és a haját elrendezni. Örömömet leltem benne, hogy még tökéletesebbre csiszoljam a külsejét.

– Izgatott vagy a bál miatt, Abigail?

– Nagyon. Még soha nem vettem részt ilyenen, mi van, ha valamit rosszul csinálok?

– Nem kell aggódnod, ilyen neveltetés mellett képtelenség.

Will mosolygott ránk az ajtóból, a lányunk pedig vissza rá. Jó volt látni, hogy elsimultak a félelmeik. Együtt soha nem vadásztak, de tiszteletben tartották a másik döntéseit.

– Nem mindenki, nézi le az illemet úgy, mint te William. A vendégeink magas körökből valók, fontos a számukra, hogy csak a legjobbat kapják.

– Ahogy, a számodra is.

– Pontosan. Miért is érném be, a tökéletesnél kevesebbel?

– Én is, tökéletes vagyok?

– Most már igen. Állj fel, kérlek.

Ahogy végignéztem a lányunkon, lélegzett elállító volt. Nem lesz egy olyan vendég se, aki ne tudna a bájainak ellen állni. Ekkor tudatosult bennem csak, egy igen fontos dolog, ami felett eddig elsiklottam. A kora. A vele egyidős lányok, ilyenkor kerülnek eladó sorba. Vajon, meddig tudjuk visszautasítani, a kérők garmadáját?

– Emlékszel mindenre, amit tanítottunk neked?

– Igen. Will, az unokafivérem. Anyám halála után, Ő vett magához. Atyám elesett a háborúban.

– Kitűnő. Ha bárki meg akarná kérni a kezed, azonnal utasítsd el, vagy irányítsd egyenesen hozzám. A vendégek előtt magázzuk egymást, és nem szólíthatsz minket a keresztnevünkön.

– Rendben.

– Készen álltok?

Will ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt egyet. Csak most gondolt bele, hogy neki kell bevezetnie a lányunkat. A karját nyújtotta felé, és egymásba karolva indultak el a bálterembe.

            Az emberek jól érezték magukat, mulattak, kacagtak, én pedig fáradhatatlanul táncoltam velük. A társam, a táncparkett széléről figyelt. Tudtam, legszívesebben a dolgozó szobában ülne, és a könyveit bújná, ha tehetné. Azért néha próbált, némi illemet magára erőltetni, a lányunkat nem egyszer kérte fel táncra. A teremben harsogtak a gondolatok a fejemben, nehéz volt megkülönbözetni egymástól a hangokat. Egy közös volt mindegyikben, Abigail neve. Csak róla tudtak társalogni, így én megengedtem magamnak azt a luxust, hogy kicsit lazítsak a merevségemen. A zene túlharsogott mindent, még az én kifinomult hallásomnak is erős volt. Haloványan, hallottam egy szót a kert irányából, amit először nem hittem el, hogy jól hallok.

– Gyilkos! – hangzott újra a kiáltás.

Nem szakíthattam meg a táncot, azzal csak feltűnést keltenék. Az arcomra a nyugodtság maszkját erőltettem, miközben hallottam a sikoltást. A szememmel kerestem Willt, és Abigailt a teremben, de nem találtam egyiket sem. A túl sok gondolat közül, nehéz volt kiválasztani, melyik lehet az övéké. Alig vártam, hogy végre végett érjen a tánc, és elmehessek. A kertből egyre több hang hallatszott, aztán csend. Ahogy a zenekar befejezte a dalt, mosolyogva hajoltam meg a hölgy előtt, majd feltűnés nélkül kisétáltam a kertbe. Ha nem lett volna ilyen jó a láttásom, azt hittem volna, rosszul láttok.

            A kertben, négy ember holtteste feküdt. Abigail kezei véresek voltak, remegett. Az amúgy is nagy szemei, hatalmasra nőttek, és idegesen járkált. Will, a szája szélét törölte a kézelőjébe. A holdfényben láttam, a vércseppeket a ruháján. Előtte egy hulla hevert.

– Mi történt, itt?

– Egy fiú megkért, hogy jöjjek ki vele a kertbe. Amikor leültünk ide a padra, azt mondta legyek a felesége. Elhajtottam Őt, ahogy mondtátok, de Ő nem tágított. A ruhámat kezdte el fogdosni, és meg akart csókolni. Ellöktem, de a kezemet rátette a hasára. Erőszakoskodott. Nem láttam más kiutat. Felhasítottam a hasát. A szervei, ott voltak a kezemben. Üvöltött, én pedig elkezdtem szívni a vérét, hogy elhallgasson. Nem tudtam, hogy egy nő utána jött. Látta, mit tettem a fiúval. Pánikba estem. Sikoltozott, hogy gyilkos. Will meghallotta a kiabálást, és megölte a nőt. Eltörte a nyakát. A másik két ember, utána rohant ki, és nekik kiszívta a vérüket.

– Más is, látott titeket?

– Nem vettem észre.

– Még is, hogy képzeltétek ezt? Itt van négy ember, a ház pedig tele van vendégekkel! Mi lesz, ha valaki keresni kezdi őket? Abigail, hogy lehettél ennyire felelőtlen? Elárultál engemet is, és Willt is! Nagyot csalódtam benned!

– Sajnálom!

– A sajnálatod, most rajtunk nem segít!

– Hannibal, menj vissza a bálba, a többit bízd ránk. Elintézzük.

– És ha, keresni fognak titeket? Mindenki Abigailt akarja!

– Akkor mennyen Ő is veled, mit bánom én! Engem, úgy se fog keresni senki. Mindenki tudja, hogy mennyire utálom a bálokat, senki nem fog hiányolni. Tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna, és gondoskodj arról, hogy ezt a négy embert senki ne keresse. Képes leszel megnyugodni?

– Igen.

– Nem remeghet meg, a hangod se. Mosd meg a kezed, és menny vissza táncolni.

– Rendben.

– Gyere, Abigail.

Megfogtam a karját, és felemelt fejjel sétáltam be vele a házba. Kerülő úton mentünk, a cselédeknek kitett lavórban, mostam meg a kezét.

– Óvatlan voltál, és ezt nem tűrhettem. Van fogalmad róla, mekkora veszélynek tettél ki minket?

– Igen. Bocsáss meg. Nem volt más választásom.

– Ezt majd később megbeszéljük. Most gyere.

A bál úgy zajlott tovább, mintha mi sem történt volna. Kifelé nem mutattunk semmit. Abigail belül zokogott, bennem forrt a düh. Csak abban bízhattam, hogy Will sikerrel jár.

***

Felemeltem a hullákat, és elvittem őket, a kert egy távolabbi részébe, a rabszolgák szállásának irányába. A vendégek erre biztos, hogy nem jönnének, a szolgák közül pedig az összes dolgozott. Senki nem látott meg. Hannibal hintója ablak nélküli volt, így nem lehetett az utasokat látni. Könnyedén beültettem egymással szemben a négy testet, behajítottam a lábuk alá egy ásót, és a lovakat sűrűn nógatva vágtattam az ültetvényre. Az volt az egyetlen hely, amit erre alkalmasnak gondoltam.

A birtok még megmaradt, de a szolgák mind elszöktek a tűz alatt. Senki nem maradt a környéken. A ház üszkösen meredt az éjszakában, a romjai megannyi titkot rejtettek.  A terület hatalmas volt, akárcsak a Verger birtokon, itt se fog feltűnni négy holttest, a palánták alatt. Az ásó belefúródott a kemény talajba, és én szüntelenül lapátoltam. A hullák némán feküdtek mellettem, élettelen testük egy olyan botrányt indítottak el, ami megzavarta, a mi kis családi békénket.

Amikor hazaértem, a bál már befejeződött, a vendégek hazamentek, ahogy reményeim szerint a társam, és a lányunk is. Otthon, a lépcsőn ülve találtam Abigailt. Ugyanolyan kétségbe volt esve, mint amikor azért kellett könyörögnie, hogy Ő is a sötétség gyermeke lehessen. A térdeit átkarolta, és csak meredt maga elé.

– Nem akartam… Nem tudtam, mit tegyek... Minden, olyan gyorsan történt.

– Tudom.

Gyengéden megöleltem, a mellkasomba fúrta az arcát.

– Hanniballal, beszéltél az óta?

– Nem. A bál után hozzám se szólt. Csak haza jöttünk, bezárkózott a dolgozószobába, és játszik. Nem merek, bemenni hozzá.

– Gyere, beszéljünk vele.

Kézen fogtam, és bekopogtattunk az ajtón. Hannibal a csembalónál ült, Bachot játszva.

– A fiú, akit megöltél, a bíró fia volt. A nő, az anya, a másik kettő pedig nemesi család sarja. Mind, mind olyan ember, akit keresni fognak, ránk irányítva ezzel, az emberek figyelmét. Abigail! Nagyon, de nagyon rossz kislány voltál!

Abbahagyta a játékot, és lassan felállt. A mozdulatai, bármennyire is kecsesesek voltak, volt bennük valami fenyegető. A lányunk, rémülten állt a hátam mögé. A vérszerinti apjától, ismert volt számára a mozdulat.

- Menny ki, kérlek.

- De én...

- Menny ki!

Becsukta maga után az ajtót, és ránéztem a társamra. Az arca nyugodt volt, semmilyen érzelem nem látszódott rajta, de éreztem, hogy ez csak álca.

– Tudom, hogy haragszol, és minden okod meg is van rá, de ne Ő rá legyél dühös. Te tanítottad meg neki, hogy válogatás nélkül ölhet. Mit tehetett volna abban a helyzetben? Hagyta volna, hogy az a fiú azt tegyen vele, amit csak akar?

–Nem, de gondolkodhatott volna. Will, egy bál kellős közepén öltettek meg négy embert! Ha egy kicsit is higgadtan viselkedett volna, ez elkerülhető lett volna!

– Tudom, de nem volt más választása. Te mondtad nekem, fiatal és bohó. Nincs annyi tapasztalata, mint neked. Nem várhatod el tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy szeretnéd. Te lehettél volna az egyetlen, aki megakadályozhatta volna ezt az egészet. Hallod a gondolatokat, mégse tettél semmit! Miért?

–Túl sokan voltak, és nem tudtam szétválasztani a hangokat. Ne akard rám hárítani a felelősséget.

– Azzal, hogy átváltoztattuk, felelősek vagyunk érte. Mi lettünk a szülei. A mi kötelességünk, megvédeni Őt.

- Igazad van. Mi vagyunk a családja.

 Még, nem tettem rendbe a külsőmet, mocskos voltam a földtől, és a vértől, de nem izgatott különösebben, leültem a fotelba. Ahogy néztem a kandallóban a fényeket, csak egy dolog körül jártak a gondolataim.

– Szándékosan küldtél, a Hobbs házhoz, igaz?

– Igen.

–Miért?

–Mert kíváncsi voltam, hogy mi fog történni.

– Tudtad jól, hogy mit fogok tenni.

– Nem voltam benne, egészen biztos. Többféleképpen is dönthettél volna.

– Igen, de nem lettem volna rá képes. Direkt Őt választottad, tudtad, hogy Ő, jobban fogja élvezni a gyilkolást nálam, és Ő jobban...

– Idomítható? Igen. Családot akartál, én pedig megadtam neked.

– És ezzel, tönkre tettél mindent, amit eddig felépítettél. A teljes bukás felé taszítottunk. Sajnálom.

– A bukás csak akkor létezik, ha elfogadjuk, mint tényt.  Nem vagyok hajlandó rá, legyen akármilyen szörnyű is, amit tettek. De, akkor sem értem, hogy voltál képes segíteni neki? Mi lett azzal, hogy csak bűnösöket ölsz? Egyik se volt az. Nem érzel bűntudatot a haláluk miatt?

– De, legbelül igen. De, fontosabb volt számomra az, hogy megvédjem a lányunkat, semmint, hogy holmi eszméken töprengjek. Segítem, a családomat, ahol csak tudom, és hogy ha ehhez az kell, hogy embert öljek, akkor nem érdekel. A pokolba is Hannibal, te mit tettél volna, miután meghallottad az első kiabálást? Miután láttad, hogy három tanú is van?

– Valószínűleg, ugyanezt.

– Képes lennél végre, megbocsájtani?

– A megbocsájtás, a dolgok mélyén tudatos, és egyben öntudatlan állapot. Azt, nem mi döntjük el, hogy megtesszük, az csak megtörténik velünk.

– Akkor hagyd, hogy végre megtörténjen. Borzalmasan sajnálom, ami történt, de a múlton nem tudunk változtatni.

Halk kopogtatás törte meg a csendet.

– Szabad!

– Hannibal... Atyám... Könyörgök, bocsásson meg. Nem tudtam, mit tegyek. Beláttam, hogy nem hoztam megfelelő döntést. Hallgatnom kellett volna magára, és egyből magához küldeni, nem is szabadott volna vele beszélnem. Bármit megteszek, csak ne haragudjon rám. Ha kell, most azonnal elmegyek, nem akarok több problémát okozni.

Hannibalra néztem. A lányunk a lábainál térdelt, az arcán könnyek csorogtak. A vér végig folyt arcán, bemocskolva a ruháját. Ha ez sem enyhíti meg a szívét, akkor semmi.

A társam csak nézte a lányt, maga előtt.

– Állj fel, Abigail.

A lányunk remegve állt előtte, a hangja bicsaklása jelezte csak, hogy még mindig sír. Az apja szélesre tárta a karját és hagyta, hogy hozzábújjon. Szorosan ölelte, a kezével a haját simogatta, és csitítgatta, míg záporoztak a mellényére a könnyek.

– Nem kell elmenned. Rosszabb helyezetett is, megoldottam már, ne aggódj. Willnek, igaza van. Egy család vagyunk, és segítenünk kell egymást. Megóvunk mindentől, de ehhez az kell, hogy te is segíts nekünk.

Hangosan felsóhajtottam. Megbocsájtott neki.

– És neked is, William. Nem tudom mit tettem volna, ha meglátom a mocskos ujjait a lányunkon de, hogy nem tudtam volna magamon uralkodni, az biztos.

Elmosolyodtam, és átöleltem őket szorosan, Abigailt majdnem összenyomva.

– Köszönöm.

– Nincs mit Will, nincs mit.

            Két nap múlva, hangos dörömbölés érkezett, a bejárat irányából. A nap már lemenőben volt, csak távolról láttam, ahogy Hannibal kinyitja az ajtót, az elsötétített házban.

– Lecter gróf? A nevem Jack Crawford, Virginia seriffje vagyok. Beszélni szeretnék Önnel.

8.

­– Persze, parancsoljon!

Beengedtem, magam mellett a férfit, az előtérbe. A társam, suhanó árnyként ment a dolgozószobába, a seriff nem vehette észre. Nem kellett megkérdeznem miért jött, tudtam. A látszat, viszont megkövetelte a protokollt.

– Minek köszönhetjük a látogatását, Mr. Crawford?

– A szobalányától tudtam meg, hogy itt tartózkodik. Azt mondta, szinte éjjel-nappal, Mr. Grahammel van.

– Igen, gyakran élvezem William társaságát.

– Örülök, hogy itt találom, mert szeretnék beszélni Önnel, Mr. Grahammel, és egy bizonyos, Abigail Hobbsal.

– Will, a dolgozószobában van, Abigail pedig, ép a toalettjét rendezi.

A hangom, egy árnyalattal volt csak, hangosabb. Figyelmeztetés volt, mindkettőjüknek. A lányunk, még aludt.

– Ha gondolja, megyek, szólok neki.

– Nem szükséges, köszönöm. Először úgyis, Önökkel szerettem volna beszélni.

– Rendben. Kérem, kövessen. Mutatom az utat.

– Be kell, hogy valljam, meglepett, hogy Ön nyitott ajtót, és nem a ház ura.

– Mi kivetnivalót talál abban, hogy én engedtem be magát?

– Olyan, mintha itt lakna.

– Ép a kertbe indultam, amikor kopogtatott.

– Ott van, az a gyönyörű szép nagy háza, miért nem ott tölti az idejét?

– Mint már említettem, gyakran élvezzem, Mr. Graham társaságát. Közös ügyek kötnek össze bennünket, amik lefoglalják minden időmet. Nem látom okát, miért Őt hívjam át, amikor itt, otthonosabban érzem magamat.

– Milyen közös ügyek, kötik össze magukat?

– Attól tartok, ez egy olyan információ, amit nem szívesen osztanék meg Önnel.

– Mr. Lecter, Önök jelen pillanatban, nincsenek olyan helyzetben, hogy előttem titkolózzanak.

– Mr. Crawford, maga fenyeget? Megtudhatnám végre, a látogatása okát?

– Máris.

            Beléptünk a dolgozószobába, és bemutattam egymásnak a két férfit. Will szeme, fenyegetően csillant, ahogy ránézett, megérezte a veszélyt.

– Mr. Lecter, a tudomásom szerint, Ön bált rendezett, nem is olyan rég. Az eseményen, meg volt hívva számos vendég, köztük Paul Krendler, és az édesanyja Marissa, valamint Jame Gumb, és Benjamin Raspail. Mind nemesi, jó módú család tagjai.

– Megválogatom a társaságom, ez talán nem probléma.

– Nem, uram, ez tényleg nem probléma. A gond csak az, hogy a fent említett négy személy eltűnt, azóta, a bizonyos nap óta, és legutoljára, az Ön vendégeként látták Őket. El tudná nekem mondani, mi is történt azon az estén?

–  Nem emlékszem, mikor mentek el. A vendégek nagy része, köszönés nélkül távozott, amit roppant modortalannak tartok. Mentségükre legyen mondva, nem egy olyan részeg volt, hogy a szolgáimnak kellett, őket kikísérniük a hintójukig.

– A szolgái, képesek lennének felismerni, kiket segítettek a kocsikba?

– Biztos, hogy nem. Mind egyszerű teremtés, az ételek nevét, és kinézetét, is hónapokon keresztül gyakoroltattam velük.

A társamat, már nagyon idegesítette, ez a lassú tempó, ahogy a beszélgetés folyt. Jobban szeretett egyből a lényegre térni, és nem köntörfalazni.

– Mr. Crawford, megtudhatnám végre, miért hallgat ki minket, az otthonomban?

– Igen, Mr. Graham. Ön, nem szereti, a bálokat igazam van?

– Igen, jól tudja. De ez nem, bűn. Mások is vannak így, és őket sem gyanúsítgatják.

– De az már gyanús, hogy az estély közepén eltávozott, és senki nem látta utána. Ha, olyan jó barátok Mr. Lecterrel, mintahogyan azt állítják, hogy lehetséges, hogy köszönés nélkül távozott?

– A gróf és én, már korábban elköszöntünk egymástól. A kertben, tettem egy utolsó kört, hogy Abigailel beszéljek, mielőtt elmentem volna. Az unokahúgomat, ott hagytam a bálban, fiatal, azt akartam, hogy szórakozzon. Hannibal, hozta haza, a bál végén.

– Többen látták, ahogy Mr. Lecter hintójával elvágtatott, ellentétes irányba, mint ahol lakik. Hová ment?

– Igen, akadt még némi elintézni valóm.

– Az éjszaka közepén? Ilyen sietősen?

– Miss Verger, gyerekkori ismerősöm. Értesítettek, hogy rosszul van. Várandós, így aggódtam érte. Ő hozzá siettem.

– Értem. Egyébként, köszönöm, hogy említette a Verger családot, mivel róluk is, szerettem volna kérdezni. A hölgy bátyja, a gróf ültetvényén halt meg. Bent égett a házban, de Miss Margot, és maguk ketten, sértetlenül megúszták. Hogy lehetséges ez? Egyáltalán, mi történt?

– Miss Verger, meglátogatott minket, és hosszúra nyúlt a beszélgetésünk. A néhai Mr. Verger, igen ittas állapotban jött el hozzánk, hogy elvigye magával. A húga már viselős volt, nem akartuk, hogy a fivére, részegen vigye haza. Mason, tántorogás közben, fellökött egy asztalt, a rajta lévő lámpással együtt. Kiömlött a bálna olaj, mindent beterített, a tűz sebesen terjedt. A ruhája lángra kapott, neki ment a függönynek, és az egész ház kigyulladt. A húga, az eszméletét vesztette a megrázkódtatástól, ezért ketten gyorsan kivittük Hanniballal. Vissza akartam menni a testvéréért, de nem tudtam. A tűz, már a bejárati ajtót is elérte, próbáltam az ablakon keresztül, de esélyem sem volt. A szolgák, mind kihasználták a lehetőséget, és elmenekültek. Senki nem volt, aki segíthetett volna. Az életünk megmentése, fontosabbnak tűnt, a ház eloltásánál, így a Verger birtokra mentünk, hogy Miss Margot, ne érje sérülés. Igen sajnálatos, esett.

– És az Ön apja, is meghalt?

– Hivatalosan nem mondták ki, de én úgy gondolom, hogy igen.

– Miért, olyan biztos ebben, Mr. Graham?

– Atyám, igen precíz ember. A hajó, amivel utazott épségben kikötött, legutoljára még látták is, hazafelé tartani. Nem tűnt volna el, csak így. Errefelé sok a rablótámadás, ezért is valószínűsítem, hogy megölték.

– Kerestük, de nem találtunk holtestet, azóta se, és senki nem is látta. Mintha, a föld nyelte volna el.

– Kitudja? Lehet, hogy elásták a testet, miután megölték. Túl régóta tűnt el, hogy azzal hitegessem magam, hogy életben van. Meggyászoltam már, a halálát, és én ezzel le is zártam magamban, az ügyet.

Néma csendben nézték egymást, miközben a seriff, Will arckifejezését fürkészte. Nem tudta, hogy Ő ölte meg, de furcsa volt neki, mennyire szenvtelenül beszél a haláláról. Nem akarta tovább feszegetni a témát, így áttért egy kényesebbre.

– Nos, ameddig nincs jelen a hölgy, kérdeznék még egy valamit. Ön úgy mutatja be, és úgy emlegeti  Miss Hobbsot, mint az unokahúgát. De, utána néztem a családjának. Mindkét szülője, egyetlen gyermek volt, ahogy Ön is. Elárulná, nekem végre az igazságot?

– Mr. Crawford, miért olyan fontos ez?

Kezdett idegesíteni a férfi. Túl sokat tudott, és túl feltűnő lenne ahhoz a halála, hogy megölhessük.

– Miss Hobbssal, látták utoljára táncolni, Paul Krendlert. Félek, hogy egy olyan titkot rejtegetnek előlem, ami akadályozza a nyomozást. Mr. Graham, árulja el, végre kérem! Kicsoda Abigail Hobbs?

A párom kérdőn nézett rám, és én, helyeslően bólintottam. Nem volt mit tennünk, meg kellett mondanunk.

– Abigaillel, a szegény negyedben találkoztunk. Eltévedtünk, és Ő volt az egyetlen, aki segíthetett rajtunk. Beszédbe elegyedtünk vele, és kiderült, hogy árva. A szüleit megölték, neki pedig nem volt mit ennie. Megsajnáltam, és mivel nincs saját gyermekem, így befogadtam Őt. Hanniballal közösen tanítjuk, és viseljük gondját. Ez Ön szerint bűn, Mr. Crawford? Egy ártatlanon, segíteni?

– Hivatalosan, el kéne vinnem a lányt.

– Egy árvaházba, igaz? Eddig is verekedet, az élelemért. Miért taszítaná egy olyan helyre, amikor itt mindent megkap? Szabad akaratából van velem, nem kényszerítettem semmire. A nevemre akarom fogadni, Ő lesz az egyedüli örökösöm.

– Miért, mondja mindenkinek, hogy az unokahúga?

– Mert, félek a botránytól.

– Ha az emberek megtudnák, hogy a lány, nem vérszerinti rokona Willnek, hogy az utcáról szedtük össze, legyen akármilyen művelt, soha nem fogadnák el. Tényleg ezt akarja? Tönkre tenne egy életet, csak egy kis, ártatlan hazugság miatt?

Tudtam, hogy ezzel az egyel, megfoghatom. A seriff, még nem döntött a lány sorsáról, de szándékában állt, elvinni tőlünk. Bármennyire is, nagy bajba kerültünk Abigail miatt, megvédem Őt, mindenáron.

– Beszélhetnék a hölggyel?

– Természetesen, ide hívom.

A folyosóra kilépve, a lányunk, félve nézett rám, a kezeit tördelte, miközben fel, s alá sétált a folyosón. A hatalmas kék szemek, remegtek a lámpások fényében.

– Tud mindent, igaz?

– Igen. Láttak téged Krendrellel, és azt is tudja, hogy nem vagytok rokonok, Willel.

– Most, mit csináljak?

– Ne aggódj. Csak légy határozott, ne inogj meg. Mond azt, amit megbeszéltünk.

Kinyitottam előtte az ajtót, és beléptem a csupa selyem, és szalag felhő után. Crawford, meghajolt előtte, de kezet nem csókolt neki. Távolságot akart tartani vele, amíg nem ismeri meg, igazán. Próbálkozhat, de soha nem fogja teljesen kiismerni. Ez a kiváltság, csak nekem jár.

– Miss Hobbs, mint azt bizonyára a gróf úr elmondta magának, azért vagyok itt, mert Önnel látták utoljára Paul Krendlert, a legutóbbi bálon. Kérem, meséljen el mindent.

– Nincs mit, mesélnem. Felkért egy táncra, és én, igent mondtam. A dal végén, nagyon melegem lett, ezért felajánlotta, hogy kikísér a kertbe. Sétálgatunk, és egy kicsit beszélgetünk. Nem nagyon, akadt közös témánk. Az úriember, megkérte a kezemet, de én kikosaraztam, és visszasétáltam táncolni.

– Miért kosarazta ki? A maga helyzetében, én örültem volna, ha egy ilyen kérőm akad.

– Mégis, minek néz engem, Mr. Crawford?

– Kérem, ne játssza meg magát, tudok a származásáról.

– Attól, hogy ott születtem, még van bennem becsület, és nem fogok, egy tudatlan senkihez hozzá menni, bárki is legyen az apja. Van gyereke?

– Nem, nincsen.

– Mindjárt gondoltam.

– Abigail!

– Remélem, tisztában van vele kisasszony, hogy csak egy vékony papírlap választja el, az árvaháztól, és az utcától. Fegyelmezze magát, ha velem beszél.

Lenézően mérte végig a lányunkat, bennem pedig feléledt az atyai ösztön.

– Hiába, kívül fényes, de attól még belül, rohadhat az alma.

Ezt már én sem tűrhettem, szó nélkül.

–  Biztosíthatom a felől, hogy a hölggyel, semmi probléma nincs, és a legjobb neveltetést kapja. De, hogyha fenyegeti, ne csodálkozzék, hogy felvágja a nyelvét. Mr. Crawford, mindannyiinkat kihallgatott, és amit látja, egyikünk sem tud, semmit. Meg kérem, hogy ha nincs több kérdése, akkor távozzék.

– De, van még kérdésem. Milyen közös ügy, köti össze magukat Will Grahammel, ami miatt ennyi időt töltenek együtt?

– Európába készülünk költözni, végleg itt hagyjuk az államokat. Williamet, már nem köti ide semmi, nekem pedig hiányzik a hazám, és az ottani kultúra. Miss Hobbs tanítatása, is csak így lehet teljes, szerintem.

Will, egy pillanatra elképedt, amikor meghallotta a terveimet, de szerencsére a seriff nem látta. Figyelmeztetően nézett a lányunkra, nehogy eláruljon bennünket.

– Mikor, készülnek elmenni?

– Hamarosan. A tervünk már megvan, egyedül, a birtokok felett kell még döntenünk, de rövidesen, az is megtörténik. Amennyiben, nem kíván minket letartóztatni, úgy lehet, hogy pár héten belül, el is indulunk. Úgy is, nem sokára indul, a Santa Monica, Franciaországba.

– Párizsba készülnek?

– Oda is. Bejárjuk az egész kontinenst. Láthatja, egy ilyen út megtervezése, igen komoly előkészületet kíván.

– Nos, Mr. Lecter. Nincs Önök ellen, terhelő bizonyítékom, amiért jöttem, így nyílván nem fogom magukat letartoztatni. Ameddig, Miss Hobbs ügyében nem születik döntés, úgy addig szabadon járhatnak. Ha viszont, bármit megtudnak, kérem, azonnal értesítsenek.

– Mi sem, természetesebb.

– Nos, Mr. Graham, Lecter gróf, Miss Hobbs, örültem a találkozásnak.

– Úgyszintén.

Will testtartása, a macskákéhoz volt hasonlatos, mielőtt a zsákmányra ugranak. Kikísértem a férfit, mielőtt a társam rávetné magát, majd néztem, ahogy ellovagol, a sötét udvaron.

            A dolgozóba visszatérvén, a családom feszülten figyelt, vajon milyen híreket tudok nekik mondani, amik nem hangoztak el.

– El akarja vinni, Abigailt. Eldöntötte, hogy mindegy mit csinálunk, nem tágít. A bíró a barátja, így nagyon fontos neki, ez az ügy. Azzal, hogy becsmérelted a fiát, csak még jobban feldühítetted.

– Ugye, nem hagyjátok, hogy elvigyen? Nem élhettek emberek között! Meghalnék, ha kivinne az utcára fényes nappal!

Hisztérikusan pillantott, hol az egyikünkre, hol a másikunkra. Gyengéden, megsimogattam a haját.

– Nyugodj meg, nem hagyjuk, hogy bárki is ártson neked, amíg mi élünk. Elköltözünk. Ez, az egyetlen egy kiút.

– Tényleg, Európába akartok menni, miattam?

– Ha nincs más választásunk… Ez egy kopó. Nem fog tágítani sem tőled, sem Hannibaltól. Azt is kinézem belőle, hogy innen egyenesen Margothoz ment, kihallgatni.

– Amikor elindult, akkor még nem gondolt rá, de nem tartom kizártnak. Gondolod, hogy elárulná az igazat?

– Biztos, hogy nem. Jobban félti Ő, annál az életét.

– Öljük inkább meg, a seriffet. Akkor nem kell elmennünk.

– Abigail, ez a gondolkodás vezetett ide. Tudom, hogy mind a hárman, szívesen a torkának estünk volna, de ez, a létező legrosszabb döntés, amit meghozhatunk. El kell költöznünk, nincs más lehetőség. Ha az államokban maradunk, tönkre teszi mind a hármunk hírnevét, ellehetetleni az itteni létet, és akkor még el sem próbált vinni téged.

A lányunk szorosan ölelte a derekamat, nem akart elengedni. Tudtam, hogy az éhség, lassan szörnyű kínok közt, fog rátörni, de ez most fontosabb volt mindennél.

– Will, mit tegyünk? Margot, bármelyik nap szülhet. Várjuk meg a baba érkezését vagy, hajlandó vagy, itt hagyni?

– Margot, erős lány. Tud magára vigyázni, nem féltem. A legjobb bábát, fogadta fel maga mellé, nem hiszem, hogy bármi gondja akadna. Mi előbb kezdjük el a költözést, úgy hiszem.

– Egyetértek. Csak, a legszükségesebbeket vigyük magunkkal.

– Mi legyen a birtokokkal?

– Eladjuk mindet. Tudok is rá vevőt, számtalan új gazadag szeretne szert tenni, egy akkora területre, mint amilyen az ültetvény. Az, hogy leégett a ház, sajnos ront az értékén, de, az utóbbi száz évben, nem aggódtam a pénz miatt.

Mosolyogva néztem rájuk. Elképzeltem az új életünket, ahogy Abigailt a legjobb párizsi szabók öltöztetik, ahogy Willel végig járjuk Firenzét, és az ókori Róma nyomait, miközben Platón eszméiről társalgunk. Csodálatos lesz. Végig vettem a fennmaradó, kötelességeimet. A kutyák miatt, szerencsére, már nem kellett aggódnunk. Nem sokkal, Will apja halála után, Alanának ajándékoztuk az összeset. Csak, a birtokok maradtak. Tovább szövögettük a terveinket, majd elkezdtük, a szokásos esti vadászatunkat.

            Két héttel később, megpakolt faládákkal álltunk, a Santa Maria előtt. A víz, tinta fekete volt, ahogy a hajó oldalát mardosta. Rengeteg ember készülődött, az igen hosszú utazásra. Számtalan bőrönd, ládák, hordók, és zsákok hevertek szanaszét. Mind, rogyásig megpakolva, szárított húsokkal, zöldségekkel, gabonákkal. A látszat kedvéért, mi is vittünk magunkkal emberi ételt, de a mi éhségünket, az soha sem, csillapítaná. Szomorúan gondoltam bele, hogy ha, a hajón nem fog pestis pusztítani, akkor kénytelennek leszünk beérni, a patkányok vérével. Az emlékétől is, felfordult a gyomrom. Nagyon gyorsan kihűlt a vérük, és émelyítően rossz ízük volt. Rengeteget kellet, ahhoz összegyűjteni, hogy jól lakjunk vele. A családom, eddig még nem szorult rá erre a táplálkozásra, már korábban felkészítettem, őket. Willnek nem jelentett gondot, de Abigail undorodott az egésztől. Világ életében, ezek elől a gusztustalan lények elől menekült, nehogy Őt egyék meg, most viszont, fordult a kocka. Az üldözöttből, vadász lett, de ez, nem csak a patkányokra volt igaz. A seriff eddig nem jelentkezett, de csak idő kérdése lett volna, mikor állít be hozzánk újra. Meg kellett előznünk, és én nem bántam, hogy emiatt fel kell adnunk az eddigi életünket.

            Ahogy, felszálltunk a fedélzetre, távolról hallottam csak egy gondolatot. Egy olyan emberét, akiről azt reméltem, sikerült leráznunk. Jack Crawford, vágtatott a lovával a hajóhoz, de számára, már túlkésőn. A készülődést befejezték, a vitorlák, fehér árnyként lebegtek az égen, amikor felhúzták őket. A vasmacska nehéz lánca, fémesen csilingelt, és a hajó elindult velünk, az öreg kontinensre. Hárman álltunk a fedélzeten, a holdfényében sütkérezve, mire a seriff, oda ért a lovával. A hajó már mesze volt, csak a mi, éles szemünk láthatta. Mosolyogva, integettem neki búcsút.

– A soha, viszont nem láttásra, Mr. Crawford!

– Megmenekültünk, igaz? Oda, már nem követhet minket.

– Igen, Abigail. Oda, Ő nem jöhet utánunk, bármennyire is szeretne.

A lányunk, kettőnk derekát átkarolva nézte a távolodó alakot, tele reménnyel a szívében, amit a számára új világ jelentett.

9.

            Az Atlanti-óceán, fekete selyemként terült el alattunk, a hajóval, a habokat elnyelve siklottunk a vízen. Az éjszaka, soha nem látott csillagos égként ragyogott, ahogy a fedélzeten állva gyönyörködtem benne. Félre kellett vonulnom, és végig gondolnom, az elmúlt idők tetteit. Tudtam, hogy a társam így is tud mindenről, de nekem szükségem volt a magányra. Abigail elvesztésének a lehetősége, egy olyan tettre kényszerített, amire nem voltam büszke. Megöltem három ártatlan embert, ezzel a nyakunkra hozva, temérdek bajt. Elkellet, hogy hagyjuk az otthonunk, és másik kontinensre költöznünk. A jövő izgalmakat tartogatott, egy olyan kalandot, amit magamtól, nem tettem volna meg. Nem vonzott soha, hogy más világokat megismerjek, most mégis boldog voltam, hogy megtesszük.

A lábamnál, egy óvatlan patkány szaladt el, de az én gyors kezem, elkapta. Már hetek óta éltünk, ezeknek az állatoknak a vérén, és lassan fogyatkozni látszottak. Az éhség, szüntelenül mardosott minket, egy vámpírnak is kevés lett volna, az a mennyiségű rágcsáló, ami a hajón maradt. Az út még hosszúnak ígérkezett, így a családom felvetette annak a lehetőségét, hogy a hajón, különös, „halálos járvány” terjedjen el. Újra embert kellene ölnünk, de egy ilyen, zárt közösségben, nehezebbnek tűnt, semmint azt elsőre hittem.

Az éjszakai hideg ellen, mindenki a hajó belsejébe húzódott, a fedélzetre ritkán lépett ember. A társalgok, volt, hogy hajnalig megteltek élettel, örökké folyt a kártyaparti, a beszélgetések, és az italok végeláthatatlan áradata. A szalonban, a szivarok nehéz illata, elnyomott minden mást, a levegőben. Nem szerettem ezt a légkört, számomra fojtó volt. Velem ellenben, Hannibal, gyakran megfordult a társaságban. Élvezte a beszélgetéseket, az intrikák, a titkok garmadát, ami a felszín alatt meglapult. Az utasokról, már mindent tudott, ki, honnan, érkezett, merre tart, van- e valakije. Nem egy magányos kereskedő volt köztük, akit, senki nem hiányolna, ha Őt ölnénk meg.

Öljek ártatlanokat, vagy tegyem ki magamat, az éhezés, minden kínjának? Ez egy, nehéz döntés volt, számomra. Amikor, legutoljára ártatlant öltem, akkor abban a pillanatban, természetesnek tűnt. Ösztönből cselekedtem. Nem gondolkodtam rajta, csak a lányunk védelme volt a fontos. Vajon, az emberiség, tényleg ér annyit, hogy megválogassam, kihal meg, és ki nem? Isten, válogatás nélkül öl. Miért, lennék én különb nála? Hiszen, én vagyok maga a Sátán, az emberek szemében. Sátán jobb lenne, mint Isten? A halál nem válogat, én miért teszem? Gondolataimat, apró lépések zavarták meg.

A sűrű ködben, egy fiatal nő sétált, a fedélzeten, az arcát pirosra festette a hideg. A haja, szoros kontyba volt fogva, a vállára terített kendőt, erősen szorította a hideg szélben. Ismertem a múltját. A férje meghalt, gyereke nincsen, a családjához készült visszamenni, Spanyolországba.

 – Kitudja, lehet, hogy már ott se várja, senki.

Ahogy ránéztem, a kreol bőre ellenére, a nyaki ütőere, kéken világított a holdfényben. A mardosó üresség, csak még erősebb lett, a halandók közelében. A fejemben, egy apró hang, folyamatosan ezt kántálta: csak egy gyors marás, ennyi lenne az egész. Ha hallgattok rá, az én éhségem végre, némi enyhülést találna. Hívogató volt, és nekem döntenem kellett. 

Újra az égre néztem, és tudtam a választ. Mind rászolgáltunk a halálra, miért, Ő lenne, a kivétel? Ellöktem magamat a korláttól, és mögé sétálva, halálos ölelésbe vontam. Nem vett észre semmit, a gondok terhe elnyomta, az érzékeit, én pedig gyorsan ettem. A vére mámorító volt, soha nem élveztem ennyire, az emberi vért, mint most. Miközben szívtam, rájöttem arra, hogy Hannibalnak, végig igaza volt. Isten, az állatok, az emberek, mind válogatás nélkül ölnek. Mi sem vagyunk, különbek náluk. Most először, nem éreztem bűntudatott, a gyilkosság miatt. Lehet, hogy még megváltás is, volt számára a halál.

A nő teste összeesett, ahogy végeztem vele, csak az én erős karjaim tartották. Rajtunk kívül, senki nem volt a fedélzeten, így nem kellett aggódnom a halála miatt. Az ernyedt, vér nélküli testet, az egyik karosszékbe ültettem, a kezeit úgy rendeztem el, mintha, még mindig a kendőjét szorongatná. Arra járva, senkinek nem tűnt volna fel, hogy a fiatal özvegy, nem a csillagos eget nézte. Utoljára, megsimítottam a haját, mielőtt végleg ott hagytam volna.

– Köszönöm, Maria.

Hálás voltam neki, amiért segített rajtam.

            Gyorsan, elhagytam a fedélzetet, hogy visszatérjek a családomhoz. Nem tűrhetem, hogy tovább szenvedjenek, az én eszményképeim miatt. Menet közben, a sötétben megbúvó emberek hangját hallottam, és láttam, hogy nyomorognak. Könnyű volt megfeledkezni arról, hogy nem mindenkinek jutott olyan sors, mint nekünk. Csak a tehetősebbek, engedhettek meg maguknak átlagos kabint, a mérhetetlen vagyonosok, szinte lakosztályt. Hannibal, a hajón se akart lemondani a luxusról, a legfényűzőbb volt a kabinunk, amit csak bérelni lehetett. Belül, minden pompa, és fény volt, túl díszes az én ízlésemnek, de legalább végtelenül kényelmes. Szinte, mintha nem is hajón lettünk volna, a szobában étkező-, és íróasztal, és baldachinos ágyak voltak elhelyezve, mindez a legjobb minőségben, amit csak egy ilyenre helyre, tenni lehetett. Az egész kabint birtokba vették a könyveink, az étkezőasztal, szinte roskadozott a súlyuk alatt. Szerencsére, az egyetlen ablakot is, a zsalu gondosan eltakarta, így nem kellett attól tartanunk, hogy a nap esetleg betűz. Koporsóink, a hajótérben bújtak meg, míg mi az ágyakban aludtunk kényelmesen.

 Belépve, a lányunk nem volt a szobában, nyilván elment a többi hölggyel beszélgetni. Nem szokott gyakran ilyet tenni, de a vele, korabeli társaságot néha igényelte. A társamat, a fürdőszobában találtam meg, a kádban fürödve. Mosolya, mindent elárult. Tudta, mit tettem, és hogy milyen döntésre jutottam.

– Büszke vagyok, rád.

– Amiért embert öltem vagy, mert egyet értek veletek?

– Mindkettőért. A korlátaid, amiket felépítesz, csak a fejedben léteznek.  Enged el őket, és élvezd azt, ami vagy. Légy büszke a mivoltodra, a halandók úgyse teszik meg. Mi vagyunk, a teremtés koronái, és alattunk áll, minden halandó lélek.

Leültem mellé a kád peremére, a vízben, tétován végig futatva az ujjaimat.

– Istent akarsz, játszani?

– Istent, te játszottál, amikor megválogattad, ki a gonosz, és ki nem. Én csupán teszem azt, amit az ösztönöm diktál. Evés, gyilkolás, szeretkezés. Ezek a legősibb, legprimitívebb, vágyaink, amiktől soha nem fogunk szabadulni. A másik elpusztítása, mindig bennünk lesz, nem tudjuk elnyomni, még akkor se, ha erkölcsileg mások szerint, az lenne a helyes. Az egyház, áltál jóváhagyott törvények, erkölcstanok, a mai napig irányítják az életünket, és eltiporják mindazt, ami eredendő, mert úgy vélik, az állatias. Szerintük, az új szülött is bűnös, mert tisztátalan az, ahogy megfogant. Azért keresztelik meg, olyan gyorsan őket, hogy nehogy, pokolra kerüljön a lelkük. Mi végre?

Nagyot sóhajtottam.

– Minden halandó, a menybe akar jutni, miközben, a földi poklot élik át.

– Ha, van mennyország. Nem tudhatjuk.

– Mi biztos, hogy nem.

Elmosolyodott, és hívogatóan nyújtotta felém a karját. Előre hajolva csókoltam meg. A nyelvemen még ott volt, az özvegy vérének az íze, amitől Hannibal felmordult.

– Akkor, nem ellenzed végre, hogy embert együnk?

– Nincs más választásunk. Vagy mi, vagy ők.

– Okos fiú.

A karját, még mindig a nyakam körül tartotta, a róla csöpögő víz, végig folyt a ruhámon. Amikor végig néztem rajta, elfogott a vágy. Még mindig nem hittem el, hogy Ő az enyém.

– Ahogy, te az enyém…

Újra megcsókolt, és én, nem tudtam magam tovább, távol tartani tőle. Őt akartam, most. Érezte, rajtam a változást, és elmosolyodott.

– Nem szeretnél, csatlakozni?

Nekem csak ennyi kellett. Türelmetlenül dobáltam le magamról a ruhákat, és ültem be mellé a kádba. Az ajkaink ott folytatták, ahol abba hagyták, a mellkasára feküdtem, nem törődve a kiömlő vízzel. Az ujjai a hátamat simogatták, miközben éreztem, a hasamnak neki feszülő erekcióját. A kezemmel, magunk közé nyúlva izgattam, és élvezettel hallgattam, ahogy felnyög érintéseim nyomán. A nyakamat, és a fülemet harapdálva, utánozta az én mozdulatimat a péniszemen, engemet a teljes őrületbe taszítva. Csak egy vágyam volt, Őt magamban érezni. A szabad kezét végig csúsztatta a tarkómon, a hátamon, le egészen a fenekemig. A csípőmet kicsit megemeltem az irányába, ezzel megkönnyítve a behatolást.

– De türelmetlen vagy – mosolyodott el.

– Mindig, ha rólad van szó.

Ahogy, elmerült bennem két ujjal, felnyögtem, a fejemet hátrafeszítve. A fogait, az ádámcsutkámba mélyesztette, és gyorsított mindkét keze mozgásán. Egy kézzel a kád peremébe kapaszkodtam, a másikkal még mindig Őt izgattam, míg a lábai között térdeltem. Tudtam, tehettek én bármit, az Ő hihetetlen önuralmát, soha nem tudom megtörni. A sóhajaink felgyorsultak, a valóság számomra megszűnt. Csak Ő volt, és én. Meg akartam halni a karjaiban.

– Kérlek…

Még szorosabban kulcsoltam össze rajta az ujjaimat, mintha bennem mozogna, és gyorsítottam a mozgáson. Élvezettel, hátrahajtotta a fejét, a két karját lelógatta a kád peremén, átadva a testét nekem. Halkan felsóhajtott, és én csak gyönyörködni tudtam benne. A résnyire szétnyílt ajkai, árulták el az arcán, hogy Ő is kíván. Az ágyékát felém mozdította, azt hittem, így akar elmenni. Azt sem bántam volna, csak láthassam az extázisát, de neki más tervei voltak.

– Gyere.

Ráültem a csípőjére, és lassan magamba fogadtam. Kéjesen sóhajtottam fel, ahogy elmerült bennem, és újra falni kezdtem az ajkait. Szorosan ölelt, hogy a csúszós vízben, ne váljunk szét, ezzel még mélyebbre hatolva belém. Hiába mozgott lassan, mindenegyes lökése, egy kéjmámor volt. A veszőm kettőnk hasa közt mozgott, és én teljesen elvesztem. A nyakamat csókolgatta, simogatott, míg én, a váll gödrébe temetve az arcomat, csak nyögni tudtam, és Ő a fülembe sóhajtozott. Fantasztikus érzés volt, és én azt kívántam, bár örökké tartana, miközben a testem, erre esélyt se hagyott. Az ölelése, csókja, olyan testi-lelki kielégülést hozott, amire nem voltam felkészülve. Mégis csak létezik mennyország, és mi megláthatjuk. Mert az itt, és most van. Némán kiáltottam fel, ahogy elélveztem, miközben Ő halkan, karcos hangon nyögve, velem zuhant. A szája a fülem mellett zihált, és én kimerülten öleltem.

– Szeretlek. – suttogta, és a tarkómat simogatta. Lassan, szeretem volna visszazuhanni a valóságba, kiélvezni ennek a percnek, minden egyes pillanatát, de a körülmények, nem engedték.

            A kabinajtó, halkan nyílt, és csukódott, a lányunk visszatértét jelezve. Kiszálltunk a kádból, és kapkodva öltöztünk fel. A szobába belépve, megállapítottam, hogy Abigail bőre, halványabb volt, mint eddig, a vér hiány, rajta is megmutatkozott. Az arca, még a szokottnál is sápadtabb volt, az éhezés, Őt is megviselte. Hannibal, széles mosollyal az arcán, üdvözölte, és rögtön tudata vele a fejleményeket.

– Nagyszerű hírem van, Will végre velünk tart.

– Ezt, nem értem.

– Felhagytam, az ártatlanok védelmével, a mi túlélésünk fontosabb.

– Akkor, ez azt jelenti, ehetek végre embert? Nem kell többé éheznem? Nem kell rágcsálót ennem a hajón? Szabadon vadászhatok?

– Igen, de csak módjával. Nem ölhetjük meg mindet.

Boldogan szaladt oda hozzám, és a nyakam köré, fonta a karjait. A vékony test nekem préselődött, és amilyen szorosan csak tudtam, öleltem. Mindenre képes voltam, csak hogy ne veszítsem el őket.

– Szerencsére, maradtak még patkányok. Rájuk foghatják, hogy betegséget terjesztenek.

– Ha nem szívód ki, az utolsó cseppig a vérüket, akkor túlélik, csak betegek lesznek.

– Képes leszel, kontrollálni az éhséged?

– Igen. Ez után a diéta után, bármire képes vagyok.

Vidám kacagása, betöltötte a teret, én pedig boldogan néztem őket. Jól döntöttem, semmi kétség.

            Másnap reggel, az első, lepedőbe csomagolt hullát engedték a vízbe, amelyet még sok másik követett, utunk során. Az utasok a patkányharapásnak nézték, a marásaink nyomát, így senki nem gyanakodott ránk. A hajón furcsa, lázzal járó betegség terjedt, ami nem csak, a legénységet sújtotta. A szegényebb osztályból, választottuk az első áldozatott, utána a gazdagabból. Nem válogattunk, csak ettünk. Sok ember, dőlt ágynak a láz miatt, volt, aki napokig haldoklott, de olyan is akadt, aki túlélte. A pestis több áldozatott szedett volna, mint amennyit mi hagytunk magunk után.  Az élet elcsendesedett, ritkábban rendeztek partit, de a mulatság így se ért végett. Hannibal hajnalig kártyázott, vagy mulatozott a többiekkel, míg mi Abigaillel olvasgattunk. Csak kis időre hagytuk el egymást, amikor vadászni mentünk.

Egyik éjjel, az előttem kiterített térképen követtem az utunkat, és meglepő felfedezést tettem. Már elhagytuk Spanyolországot, de a további haladásunk, nem stimmelt. Soha nem kérdeztem rá, hová is tartunk, egészen mostanáig.

– Hannibal, nem Franciaországba megyünk?

– Nem, kedves Williamem. A seriffnek, azért mondtam, mert kíváncsi voltam, mennyire ellenezné egy politikailag, igen kényes időben, az oda való utazást. A hajó nevét is, szándékosan rosszul adtam meg. Így esélye se volt, megakadályozni az utunkat. Szicíliába tartunk, még két hét körülbelül, és megérkezzünk, ide.

A térképen rámutatott, Girgenti városára.

– Itt megpihennünk, utána beutazzuk egész Olaszországot, ha van kedvetek.

– Fantasztikus lenne, de én nem beszélek olaszul. – szomorodott el a lányunk.

– Nem, de a latinod lassan perfekt lesz, és az is elég, ne aggódj.

– Szóval, Olaszország?                                                  

– Igen.  A művészetek, a kultúra, a filozófia, a történelem fellegvára. Élvezni fogod. Rengeteg helyett akarok nektek mutatni.

Buzgón, a könyvek, és a tekercsek fölé hajolva, belemerültünk a terveink szövögetésébe, miközben csengő jelezte, az újabb utas halálát.

***

            A seriff, ritkán hívatott magához, a gyakoribb az volt, hogy én mentem hozzá, és vittem a leszállítandó „árut”, ahogy én neveztem. Fejvadászként megszoktam, hogy nem kell az emberi normákkal törődnöm, azt tehettem, amit csak akartam. A szemembe húztam a kalapomat, megszokásból, hogy eltakarja, a testi fogyatékosságomat a számon. Nem túl gyakran, beszéltem emberekkel, de az én módszereim mellett, erre nem is volt szükség. Amikor beléptem, gyorsan észbe kaptam, és magamra erőltettem, némi jó modort. A szoba, emlékeztet arra, hogy hol is vagyok, és milyen az átlag polgárok élete. Az iroda, sötétzöld tapétával volt bevonva, és egy hatalmas mahagóni íróasztal állt a közepén. Vele szemben egy szék, kicsit távolabb a sarokban, egy aranybarna bőrfotel volt. A falakon, körben könyvespolc, mintha, valami előkelőség, dolgozószobájába csöppentem volna. Újra ránéztem a serifre, és most is meghökkentett. Az előttem ülő férfi túl elegáns volt, a hivatásához képest. A bársony, puha pamut, nem illett, egy ilyen foglalkozású emberhez, de a ruhája lágyságát, a szigorú arca ellensúlyozta. Ő szemlátomást jól érezte magát benne. Én megörülnék, ha így kéne felöltöznöm, de az én munkámhoz, nem is illene. Mindig ugyanazt viseltem. Vásznat és bőrt. Csak akkor vettem másik nadrágot, ha kiszakadt, mosásról pedig szó sem volt. A csizmámon, vastagon tapadt meg a por, lépéseim nyomán szálingózott a levegőben. Az emberek azt mondanák a viseletemre, hogy nyers és durva. Pont, mint én. Nem érdekelt a véleményük, nekem nem kellet megjelennem, tekintélyt, vagy elő kellőséget parancsolnom. Még mindig nem értettem, miért kellett itt megjelenem. Ha valaki engem hív, akkor nagy baj van.

– Mr. Craford!

– Mr. Dolarhyde! Kérem, foglaljon helyett.

A bőr fotel nyekergett a testem alatt, ahogy elmerültem benne. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kényelmes helyem legyen, így kiélveztem a helyezetett.

– Az ügy, amiért hívattam, roppant kényes. Négy ember eltűnése után kezdtem a nyomozást, de úgy tűnik, gyilkosság áll a háttérben.

– Miért ennyire fontos?

– A négyből, kettő, a bíró fia, és a felesége. Egy bizonyos, gróf Hannibal Lecter bálján, látták őket utoljára, három hónapja. Az ügyet tovább bonyolítja, hogy Mason Verger, a fent említett gróf ültetvényén halt meg, lassan egy éve. A férfinek van egy barátja, William Graham, valamint egy árva lány, akit magukkal vittek, és Mr. Graham, a saját unokahúgaként mutat be mindenkinek. Amikor kihallgattam őket, az ügyel kapcsolatban, azt mondák, elutaznak Franciaországba. A lány, nem törvényesen van velük. El akartam vinni egy árvaházba, de mire megtehettem volna, már úton voltak. A hajó, amivel elmentek, nem Franciaországba tart. A másik bökkenő, a kis meséjükben, hogy ezt találtam az ültetvényen.

Egy arany pecsétgyűrűt csúsztatott elém, selyem zsebkendőn. A gyűrűbe, „V” monogram volt vésve.

– Mr. Verger, bent égett a házban, ahová a húgát követte, a bizonyos éjszakán. Mr. Lecter, és Mr. Graham, megmentette a viselős nőt, de a bátyját nem.

– És?

Kerültem az „S” hangok kiejtését, amennyire csak lehetett, nem akartam, hogy gúnyolódás tárgya legyek, a beszédhibám miatt is.

– A gyűrű, nem a ház romjai között volt, hanem, onnan jóval távolabb találtam meg, az ujj maradványaival együtt. Arra következtettem, hogy minden bizonnyal, Mr. Masont megölték, és Miss Verger, nem mondja el a teljes igazságot. Egy fiút szült, a saját bevallása szerint, a bátyjától, aki megerőszakolta. Ha így van, akkor volt indoka, megölni Őt. Azt állítja, ez a két férfi mindvégig hősiesen küzdött, és az elutazásukig, védelmezték Őt. Nem hiszek neki, szerintem együtt terveltek ki mindent, és hálából nem tanúskodik. Ő, és a fia, az örökösök, nem lehet megtámadni a végrendeletet. A bátya halálát, hivatalosan balesett okozta, így egyelőre, vele nem foglalkozunk. Ameddig, nincs meg az összes személy, és nem tudjuk őket együtt kihallgatni, addig hagyjuk, hagy ringassa magát abba a tudatba, hogy nem tudunk semmit. Jelen pillanatban, az lenne a feladata, hogy mennyen el a Lecter ültetvényre, keressen még nyomokat, és hozza haza, Hannibal Lectert, Will Grahamet és Abigail Hobbsot. Itt van róluk a fantomrajz.

Összehajtogattam a képeket, és betettem a mellényzsebembe. Ha tényleg Európába kell utaznom utánuk, akkor sok időm lesz a tanulmányozásukra.

– Tudja, Mr. Crawford, nem szokásom, ilyen nagy utat megtenni, és végig cipelni az embereket.

Az elém tolt vastag boríték, mindent elmondott.

– A bíró busásan megjutalmazza, addig itt az előleg, és az útiköltség. Nincs kikötés. Hozza haza őket, élve vagy holtan.

Magamban elmosolyodtam. A jó öreg Jack, nagyon jól tudta, hogy én csak holtan hozok el, bárkit is. Nem mindig egy darabban, de holtan.

            Még aznap munkához láttam, nem akartam egy percet sem vesztegetni. A volt, Lecter birtokra mentem elsőnek, megbizonyosodni arról, hogy tényleg nincs több nyom. A gróf ültetvényének a maradványait, lassan átvette a természet, látszott rajta, hogy rég nem járt itt, senki. A földet, elárverezték, de az új tulaj még nem jelentkezett, így hosszú munka elé nézhettem. Körbe jártam az egész terepet, bármi élet, vagy nyom után kutatva, amíg Reba, békésen legelészet. Körbenézve, teljesen elhagyatottnak tűnt. Az üres viskók jelezték csak, a néhai rabszolgatelep helyét. Mind elszökött, egy se jött vissza, menedéket keresni. A nővények még a kunyhókba is betörtek, a derekamig ért a gaz. Újra kimentem, és még mindig a birtok határán haladva, kutattam tovább. Már több órája voltam itt, amikor az elburjánzott levelek között, feltűnt egy rész, ami mintha kicsit rövidebb lenne a többinél. Érdeklődve figyeltem. Jack, nem vette észre? Vagy, el sem sétált idáig? Állatok, nem legelhették le, furcsa volt, hogy szabályos alakzatot öltött. Visszasétáltam a lovamhoz, és elővettem az ásómat. Ha igazak a meglátásaim, a seriff nagyon boldog lesz. A bíró, már nem annyira...

            A talaj, nem tűnt keménynek, az ásóval gyorsan lapátoltam a földet mellém, amikor is, megakadtam. A kezemmel, folytattam tovább az ásást, és megütötte az orromat, a jól ismert szag. A bomlás szaga. A göröngyöket, félresöpörve, megláttam a néhai Mrs.Kendlert. Az oszlás már megindult, a bőre aszottan tapadt a csontjaira, csak néha az apró mozgások, jelezték a férgeket alatta. A csont fehéren fénylett, ahol már befejezték a lakmározást, az élősködők, tiszta munkát végezve. Kiszabadítottam a nőt, a rögtönzött sírjából, és megláttam végzete okát. A nyakát, valaki eltörte. A feje furcsa pózban állt, a csigolyái élesen meredtek kifelé. Rövidesen, megtaláltam mellette, a másik három eltűnt személyt. A fia hasán, lyuk tátongott, lehet, hogy kibelezték, de ebben nem voltam biztos, a rovarok és férgek, ellenem dolgoztak. A másik kettőből, ami megmaradt, nem árulkodott a haláluk nyomáról. Tudtam, hogy mindet megölték, és azt is, hogy kik tették. Óvatlanok voltak, hogy pont ide temették a hullákat. Tárgyalásra se, lenne szükség, rögtön kivégeznék őket. Értesítettem a serifet, a biztonság kedvéért, aki megnyugtatott, hogy csak halva kell nekik, a három személy. Azt tehettek velük, amit csak akarok. Másnap, kora hajnalban szálltam fel, a legelső kereskedő hajóra, ami az én, kis elveszett báránykáim felé vezetett.

10.

            A hajón, számtalan alkalommal néztem végig, a három ember képét, akiket meg kellett találnom. Nem ők voltak az egyetlenek, akiket kerestem, a megsárgult papírok között, még több másik személy is lapult. Mind férfi, csak ez a lány volt, az egyedüli nő. Sajnáltam, szeretem a nőkkel eljátszadozni, mielőtt megöltem volna őket. Mindegyik, bármire hajlandó lett volna, csak hogy ne adjam el őket. Azt hitték, azzal, hogy velem lefekszenek, mindent megoldanak, megjavulnak, és eltörlődik mindaz, amit eddig tettek. Nagyot tévedtek. Még nem végeztem velük, amikor elvágtam a torkukat, vagy beléjük mártottam a késemet. Az extázisom, csak úgy lehetett teljes, ha ők közben, meghaltak. Az üveges szemükben, láttam magamat, ahogy beléjük ürítettem a magomat, majd, miután kiszórakoztam magamat, az igazi munkának álltam neki. Szerencsére, az egész holtestre, ritkán volt szükség. A megrendelőim, általában megelégedtek a fejükkel, vagy más ismertető jelükkel, amik a durva vászonzsákomban, kis helyen elfértek. A lényeg csak az volt, hogy tudják meghalt az, akit úgy kerestek. Nem mintha, eltemették volna bármelyiket is. Nagyon ritkán kérték, hogy az egész test kell, de azt csak otthon vállaltam. Ilyen hosszú úton, nagy kolonc lenne pár holttest.

Nem lettem volna hajlandó, ekkora utat megtenni, három emberért, de a listámon szereplő, bűnözők közül, volt egy, aki Londonban bujkált.  Búsás jutalom járt érte, az előlegből pedig, futotta egy kitérő útra. Így számomra is kifizetődőnek látszott. Egyelőre, úgyis csak találgathattok, hová is mentek. A seriffnek azt mondták Franciaországba, de Ő nem hitte el nekik. A Santa Maria, nem érte el a francia partokat, de ha minden igaz, visszafelé megállnak itt is. Az idő nem sürget, amíg ők azt hiszik, hogy szabadok, addig nyugodtak. Nem fognak elmenekülni, bevárnak engem, szépen lassan, bárhol legyenek is.

 Londonban leszállva a hajóról, örültem annak, hogy végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt, de az örömöm nem tartott sokáig. Megszoktam a nyugalmat, a magányt, de ez a bűzős, koszos város, és az emberáradat, elriasztott egy pillanatra. Újra visszavágytam a végtelen sztyepékre, a hegyekbe, ahol csak Reba volt a társaságom. Ha nem lett volna fontos, hogy megkeresem azt az embert, biztos, hogy visszaszállok, és nem maradok itt tovább. De a munka, az munka. A vállamra vettem a batyumat, a másik kezembe, a híres zsákomat, és belevetettem magam ebbe, a városnak nevezett lepratelepbe.

Két napomba telt a kutatás, de megtaláltam azt a férfit, akit kerestem. Megváltoztatta a nevét Frederick Chiltonról, Abel Gideonra. Mindig rossz ómen, egy halott nevét felvenni. Gondolom, azt képzelte, az ír név, megnyerőbb lesz a közösség számára, és engemet félrevezethet vele. Mindenkivel elhitette magáról, hogy jó ember, gazdag, minta polgárnak adta ki magát, miközben otthon bankrablásért, és gyilkosságért körözték. Folyamatosan, a nyomában voltam, előlem nem menekülhetett el. Amikor a közelébe érkeztem, a feleségével korzózott az utcán, a gyerekük tőlük távolabb ugrándozott. A járókelők hangosan köszöntötték, mindenki hajbókolt neki, amit Ő, egy fejbiccentéssel viszonzott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Őt ünneplik. Messziről figyeltem az idilli képet, és úgy döntöttem, ép itt az ideje, ennek véget vetni. Ismert engem, az államokban megelőzött a hírnevem. Ahogy befordult a sarkon, és meglátott, rémület gyúlt a barna szemekben. Eldobva a kalapját, és a sétapálcáját, futva indult neki a sikátoroknak, mindent hátrahagyva. Az eddig tiszteletre méltó úriember, mindenkit félre lökve szaladt, ahogy a lába bírta, folyamatosan hátra- hátra pillantva. Azt hitte, én nem tudom Őt követni, helyismeret híján. Az én éles szemem, és fürge mozgásom elől, azonban, nincs menekvés. Három háztömbnyit szaladt, majd lihegve megállt. A térdére támaszkodott, a tekintetével engemet keresve. Azt hitte, már nem követtem, és megúszta.

Csak az utca irányába nézett, nem vette észre, hogy én, fentről leselkedek rá. A házak alacsonyak voltak, könnyedén felmásztam a tetőkre, és onnan követem. A magasból, ráugrottam a hátára, és kérdezés, vagy beszéd nélkül belémártottam a késemet. A recés penge, gyorsan utat talált, amikor a hátába szúrtam. A tüdeje sípolva szörcsögött, ahogy próbált levegőt kapni, de ez nem volt elég a halálához. Hisztérikus sikoltozásra lettem figyelmes, és hátra pillantva láttam, hogy az asszony utolért minket.

– Gyilkos! Rendőrt!

Nem törődtem vele, inkább visszafordultam a férjéhez. A macskaköveken, a cipője kopogása árulta el csak, hogy elszaladt, nyilván rendőrért. A férfi hátába kapaszkodva, néztem utána. A mozgását elnézve, még volt, pár percem mire visszaérnek. A test alattam, megrogyott, és elterült a földön. Lemásztam róla, és neki kezdtem a feladatomnak.

Munkám végeztével, felemeltem a holmimat, hogy elpakoljak, amikor észrevettem, egy papír köteget a földön. Csak, az ismerős sárga lapok árulták el, hogy az enyémek. A körözési papírjaim, a mocsokban hevertek. Nyilván, amikor dulakodtunk kiestek a zsebemből, én pedig nem vettem észre. Teljesen tönkre mentek, újat kell, hogy csináltassak. Szerencsére a másolatot is elfogadják, ha az eredeti megvan. Muszáj, egy nyomdászt keresnem. A vállamra vetettem a zsákomat, benne a bizonyítékkal, és elindultam a kereskedők irányába. Az özvegy, és a rendőr, meglepődnek majd a fej nélküli hullán, de ahogy mondani szokás, én csak a munkámat végeztem.

Az utcákon, hatalmas volt a tömeg. Amikor leszálltam a hajóról, az is kisebb fajta sokként ért, de a fő úton, még nagyobb volt. A társadalom minden rétege megfordult, a lovas hintók, nem győzték kerülgetni a kéregetőket. A szememet nyitva tartva haladtam, hátha, gyorsan nyomra bukkanok. Számtalan cégér virított, különböző áruikat hirdetve, de amit én kerestem, azzal egy se foglalkozott. Nem akartam, ilyen dolgokra, sok időt vesztegetni, így az egyik könyvesboltban kértem segítséget. A helységben áradt a doh, és a penész szag, mindent, vastag por borított, a könyvek közül, nem egy szétázott a lyukas tető miatt. A káoszban, nem volt rendszer, mindent a rendetlenség uralt. Nem találtam az eladót, hiába kerestem mindenhol. Már éppen ki akartam lépni, amikor megakadt a szemem a falon, egy rézkarcon. Soha nem értékeltem, az ilyen művészetet, de ennek a műnek, a hihetetlen pontossága lekötötte a figyelmemet. Annyira lefoglalt a tanulmányozása, hogy csak másodjára hallottam meg, az eladó kérdését.

– Mit adhatok?

Lesem vettem a szemem a képről, úgy mondtam neki.

– Egy nyomdászt keresek, a környéken, tudna egyet ajánlani?

– Sok van, de ha legjobbat akarja, keresse fel azt, aki azt rajzolta.

Most először, néztem rá. Ezt, egy nyomdász rajzolta? Látta az arcomon a meglepődést, és ki nem mondott kérdésemre válaszolt.

– Nem csak azzal, foglalkozik. Magának való, de igen, művelt ember. Fest, rajzol, verseket ír, politikában is részt vesz. Tiltakozott a maguk háborúja ellen is.

– Miből gondolja, hogy Amerikai vagyok?

– A külseje, elárulja.

Az arcomra gondolt, vagy a ruhámra? Feldühített, ezzel a modorral. Ő ítélkezett felettem, amikor nem végezte rendesen, a dolgát?

– Megadná, a címet? Nem érek rá!

 – Persze, persze...

 Egy papír fecnire, felfirkálta a pontos címet, elmagyarázta, hogy jutok el oda, és én végre mehettem a dolgomra.

Még útbaigazítással is, nehezen találtam oda. A nyomdász előtt állva, megértettem, miért nem volt, a többi bolttal együtt. A város külső kerületébe űzték, a többi hasonló, nem kívánt iparossal együtt.  A házból, töménytelen füst szállt fel, és mindent elárasztott, a szúrós festék szag. Birkahúggyal locsolt, árbocvitorlák, és kötelek között bukdácsolva, lehetett csak eljutni hozzá. Nem sokkal arrébb, ráadásul a bőrcserzők is dolgoztak, így elviselhetetlennek tűnt a bűz. Amikor végre benyitottam, a gépek zaja mindent elnyomott, hiába köszöntem, nem érkezett válasz. Azt hittem egyedül vagyok, így elkezdtem szétnézni. A szerszámok, nem érdekeltek, de a mester asztalán lévő, számos rajz jobban foglalkoztatott. Kíváncsi voltam, vajon a többi műve is, olyan élethűen pontos, mint amilyen a boltban volt. Az egyikből, csak egy részletet láttam, de volt benne valami, ami megfogott. Félre söpörtem a többi képet, hogy jobban megnézhessem. Először csak a hatalmas izmok tűntek fel, a végtelen erő, a magabiztosság, szinte lüktet tőle a kép. Egy férfi volt a középpontjában, aki háttal állt. Aztán jobban megnézve, meglepődve vettem észre, hogy a lénynek, akit először embernek néztem, szarva, szárnyai, és farka van. Nem értettem. A lábánál, egy nő, rémülten emelte fel a kezét, sikoltozott, nehogy a lény eltiporja. Mintha lenne bármi esélye arra, hogy könyörgéssel, megmentse magát. Magamra emlékeztet, mielőtt a bűnözőnőket megölném. Az a bizonyos pillanat, amikor rájönnek arra, hogy hiába tettek bármit, nincs kegyelem. A lényből sugárzó erő, letaglózott.

– Még is, milyen jogon turkál, a holmim között?

– Nem tudtam, hogy a magáé. Munkát hoztam, ezeket kellene újra nyomatni, már amennyire fel tudja őket használni.

Fel sem néztem a férfira, úgy adtam oda, neki a papírokat. Nem voltam képes, levenni a szememet a festményről.

– Lenyűgöző, igaz?

 – Igen, de nem értem.

– A Nagy Vörös Sárkány és a Napba Öltözött Nő. Bibliai jelenet. Olvasta Ön, a jelenések könyvét Mr...

– Dolarhyde. Franci Dolarhyde.

 A nevemben lévő „S”- t, szándékosan hagytam ki mindig, a beszédhibám miatt. Féltem, hogy az emberek gúnytárgya lennék, így is, megbámulták a számat.

– Nem, nem olvastam még.

– Az emberiség végét írja le. A Sátán, vagy jelen esetben Sárkány, a megtestesült gonosz, aki azért jött a Földre, hogy mindent elpusztítson. Háborúval, gyilkosságokkal, testvér-testvér ellen fordul, és az emberiség elveszti, a kereszténységbe vetett hitét. A képen a Sárkány eljön, hogy elpusztítson mindent, megegye a születendő gyermeket, hogy Ő uralkodhasson a világon.

– Maga szerint, sikerülhet neki?

– A világon uralkodni? Igen. Attól tartok, ez most következett be. Nem normális, hogy az emberek így fejlődnek. Nézze meg! Ma már, minden gépesítve van! Több ember él, ebben a városban, mint azt elbírnánk! Én mondom, a Sátán műve ez!

Nem is figyeltem, a hablatolására. A képen a Sárkányt néztem. Gyönyörű volt. Mindent eltiport, és mindenki felett uralkodott. Az a mérhetetlen szexuális erő, ami sugárzott belőle, minden gondolatomat felülírta. Én is, ilyenné akarok válni.

– … Képzelje, a múltkor, egy ismerősöm írt levelet, a Santa Maria-n utazott. Mindenki beteg lett, kivéve három embert.  Furcsa láz lett a hajón úrrá, nagyon sokan meg is haltak. Aztán, amikor ezek leszálltak, vége lett a betegségnek. Azt mondták, ők voltak az ördögök…

– Megismételné?

A hajó említésére, felkaptam a fejemet. Elmesélte még egyszer, és bennem egyből felébredt, a vadász ösztön.

– Hol szálltak ki?

– Nem emlékszem, de ha gondolja, elolvasom a levelet újra.

– Kérem, nagyon fontos lenne.

A férfi elment, és én, a tekintetemet újra a képre fordítottam. Olyan érzésem volt, mintha egyé akarna válni velem. Csak én tudtam, mit is képvisel. Nem azt akarta sugallni, amit a művész gondolt. Sokkal, de sokkal több volt mögötte.

– Itt van, látja… Szicíliában szálltak ki.

Gyorsan átfutottam a levelet, aztán, megakadt a szemem, pár lényeges szón. Két, középkorú férfi, és egy fiatal nő. Csak, éjszaka látták őket. Ez érdekes.

– Lemásolná, nekem a képeket?

– Nagyon piszkosak, de meglátom, mit tehettek.

Most már tudtam, hol vannak azok, akiket keresek. A legelső hajóval, elmegyek utánuk, és megkeresem őket. Újra, a festményre néztem. Szinte, erőt merítettem belőle, a rám váró feladathoz. Muszáj, a lány fölé magasodnom, ugyan így. Át kell élnem mindazt, ami a lényből áradt. Az uralkodást, a minden feletti hatalmat. Eddig csak halványan éreztem ezt, most viszont szinte egyé vált a lényemmel.

– Tessék, itt vannak. Ha gondolja, ki is színezhettem magának.

– Nem, jó lesz így Mr. Blake. Köszönöm. És roppant hálás vagyok, hogy megmutatta a rajzát.

Mielőtt összehajtottam a papírt, újra megnéztem a lány arcát. Jól fogunk szórakozni, a halála előtt.

***

A sós, tengeri szellő megcsapta az arcomat, a narancs, és az olajfák illatával keverve. Mennyire, más volt ez a levegő, az otthonihoz viszonyítva! Főleg ahhoz képest, ahol felnőttem, és ahonnét atyáim elhoztak. Egy olyan élettől megmentve ezzel, ahol csak a romlás, és a pusztulás várt volna rám. Mindketten, teljesen különböztek a szüleimtől, egy dolgot kivéve, a gyilkosságot. Willnek, soha nem említettem, de a vérszerinti apám, nemegyszer használt csalinak, hogy valakit megöljön. Az áldozatokat én figyeltem ki, én vezettem a vesztőhelyre, és végül Ő volt az, aki megölte őket. Muszáj volt ezt tennem, ha nem akartam, hogy megverjen. Pénzért, bármire hajlandó lett volna, amit aztán elivott, vagy elkártyázott, miközben nekünk nem volt mit ennünk. A mama volt az, aki lopta az élelmet, de még így is kevés volt. Egyedül rágcsálókat ehettünk volna, de más példájából okulva, nem mertük. Sok család halt meg, rettenetes kínok között, amiért ezekből a fertőzött állatokból ettek. Apám, gyakran fenyegette anyámat részegen, hogy megöli, és végül meg is tette. Nem felejtem el, azt az éjszakát. Akkor találkoztam először, a számomra igazi atyáimmal.

Először is, Willel. Ő volt az, aki megölt, és megmentettet egyszerre. Rettegtem tőle, a vámpírok meséi hozzánk is eljutottak, és amikor láttam mit tett, tudtam nincs menekvésem. Hannibal szerint megmentett apámtól, azzal, hogy megölte Őt, és majdnem engem is. Pedig, próbált megölni, de nem sikerült neki. Azt mondta azért, mert jobban féltette az életemet, semmint, hogy el tudta volna venni azt. Vajon, ha nem lett volna, ennyire lelkiismeretes, akkor is életben hagyott volna? Szerettem azt hinni, hogy igen. Túlságosan kedveltem őket ahhoz, semmint, hogy másként gondoljak, arra az estére. Emlékszem, a gróf adott nekem új életet, és egyben új családot. Talán érthetetlen, miért egyeztem bele olyan gyorsan, hogy egy legyek közül. Magam sem értettem. Csak azzal tudtam magyarázni, hogy a személyisége, olyan erővel bírt felettem, hogy ha akartam volna, se tudtam volna neki ellent mondani. De, igazából nem is volt más lehetőségem, vagy velük maradok, vagy pedig meghalok. Az akkori életemnél, minden vonzóbbnak tűnt, de Will, kezdetben nem akarta, hogy egy legyek közülük. Féltem tőle, az Ő kezében volt az életem, és addigra bármire hajlandó lettem volna, csak ne öljenek meg. Soha, nem lehetek nekik eléggé hálás, amiért úgy döntöttek, legyek a lányuk.

            Mindig, atyámnak neveztem őket, családomnak, holott vér szerinti kötelék, a hagyományos értelemben, nem volt közöttünk. Egy idegen számára, érthetetlen lenne az a kapcsolat, ami engemet, és a számukra két vadidegen férfit összekötött. Én még is, jobban kötődtem hozzájuk, mint az igazi szüleimhez. Tőlük mindazt megkaptam, amit Ők nem adtak meg nekem. Mindketten, végtelenül szeretek, a maguk módján, és nekem ez bőven elég volt. Annyira különböztek egymástól. Will, mindig is az érzelmesebb volt, Ő gyakran megölelt, és megpuszilt, amikor a gróf nem látta. Tudta, mennyire szükségem van erre, ahogy neki is. Hannibal, egészen más volt. Ő számára az illem, a protokoll volt a minden, az hogy helyesen viselkedjek, művelt legyek, és tökéletesen nézek ki. Először ezt ridegnek tartottam, de rájöttem, hogy Ő így fejezi ki a szeretetét, én pedig igyekeztem mindenben a kedvére tenni.  Két teljesen különálló személyiség, még is jól kiegészítették egymást, összecsiszolódtak, mint két tökéletesen megmunkált ékkő.

Tudatában voltam, mekkora gondot is okoztam a bálon. Majdnem elveszítettem, a miatt a nyomorult fiú miatt, mindent, ami oly kedves volt a számomra. Ismét, Will volt az, aki megmentett, azon az estén kétszer is. Nem tudom, mit csináltam volna, a fiú anyjával, ha Ő nem segít. Teljesen pánikba estem, amiért látta mit tettem. Ha atyám, nem lett volna ennyire hidegfejű, abban a pillanatban, lehet még jobban elvesztünk volna. Addig a percig, nem is voltam igazán tudatában, mi is vagyok, mit is teszek valójában. Hogy gyilkosság, amit teszek, nem pedig élelemszerzés. Aztán, amikor megjelent másik atyám is, akkor döbbentem rá, mit is tettünk. Soha nem féltem úgy Hannibaltól, mint akkor. A hideg szótlansága megrémített, a mozgása annyira fenyegető volt, hogy attól féltem, ott helyben széttép. El akartam menni, elmenekülni minden elől, és elbujdosni, de nem tartottam, bölcs döntésnek.  Nem tudtam volna, szó nélkül ott hagyni őket, amikor annyi mindennel tartoztam nekik. A bocsánatáért könyörögtem inkább, és Ő hála az égnek, megadta nekem. A balszerencse ellenére, a családunk, eddig nem látott módon összekovácsolódott, és minden akadály leküzdésére készen álltunk. A seriff, hiába próbált minket szétszakítani, nem sikerült neki, és nem is fog. Nem számított az, hogy miatta, egy új kontinensre kellett, hogy költözünk, már semmi nem tartott minket az államokban. Számunkra, csak mi hárman voltunk, és én nagyon boldog voltam velük.

A Szicíliai élet, bámulatos volt, még ha csak, éjszaka tekinthettem is meg. Az örök mozgás, a szagok, a különböző emberek, új izgalmakat ígértek, és ott voltak még, a vacsorában bővelkedő sikátorok. Minden turistának tiltották, hogy a fő utcáról letérjenek, rablóktól hemzsegtek, a mellékutcák. Engem nem zavart, Paul óta, megtanultam megvédeni magamat. Szerettem egyedül sétálgatni esténként, atyáimat otthon, kettesben hagyva. Tudtam, hogy több van köztük, mint barátság, bár előttem nem mutatták, vagy tettek megjegyzést ez irányban, de engem nem zavart. Szerettem őket, és csodálatos volt, amit tőlük kaptam, az utóbbi egy évben, és ezt meg akartam hálálni egy ajándékkal. Az utcákon, számtalan bolt kínálta a portékáit, de egy sem felelt meg az én elvárásaimnak. Egy olyan kifinomult ízlésű úrnak, mint amilyen Hannibal, nehéz a kedvére tenni, pláne nem, holmi bóvli dologgal. Csalódottan, sóhajtottam fel. Hiába volt nálam rengeteg pénz, az igényeim túl nagyok voltak.

Aztán, ahogy közeledtem a belváros felé, megláttam egy könyves bolt kirakatában azt, amiről eddig csak leírásokat olvastam. Nem hittem el, hogy tényleg jól láttok. Közelebb mentem, és megcsodáltam, a borjúbőr borítású könyvet. Csak, száznyolcvan darab készült belőle, és egy pont itt volt. Elmosolyodtam magamban. Tökéletes. Az ajtón benyitva, kis csengő jelezte az érkezésemet, de válasz nem érkezett. A boltos, még a sötétség ellenére is dolgozott, ép egy könyvet restaurált, amikor beléptem. A szemüvege, az orra hegyére csúszott, a bőre izzadságtól csillogott, a nyelvét pedig enyhén kidugta, úgy koncentrált a feladatára. Nem akartam megzavarni a munkájában, így addig gyönyörködtem, újdonsült szerzeményemben.

– Túl drága az, magának.

Megfordultam, és láttam a pökhendi, lenéző arckifejezését. Nem állt fel a székről, csak megfordult, kezében még mindig az ecsetet tartva. Arra sem méltatott, hogy köszönjön nekem.

– Magának is, Jó estét. Van elég pénzem, kérjen bármennyit, megveszem.

– Úgy látszik, nem éretett meg, kisasszony. Nem eladó, magának.

– Még is, miért? Talán, nem jó a pénzem?

– Nőket, nem szolgálok ki. Távozzon.

Pár perccel később, a vastag bőrkötéses könyvvel a kezemben, távoztam a boltból, miközben dudorászva haladtam végig az utcákon. Atyáim, végtelenül boldogok lesznek.

            A villánk, a városon kívül helyezkedet el, mindenkitől nyugalmas messzeségben. Csak, vándorok haladtak el a környékünkön, így mi háborítatlanul tudtunk pihenni. A távolban fölénk magasodott, a templomok völgye, az Istenek, és a hősök nyughelye, ahogy atyám néha emlegette. Valóban, lenyűgöző volt. Ahányszor rápillantottam, mindig elgondolkodtam azon, vajon akkor is éltek már vámpírok? Létünk eredetére nincs magyarázat, ha csak a Bibliai fordítások, nem tévesek.

– Merre jártál, Abigail?

Will, mosolyogva fogadott, és egyből magához ölelt.

– Csak nézelődtem, és ezt találtam.

A kezemben lévő vastag könyvre nézett, és máris, egy rosszalló pillantás volt a válasz.

– Találtad?

– Igen. Nem akarta nekem, eladni…

– Így, elvetted. Tényleg, ennyire fontos volt, ez a könyv?

– Majd mindjárt, meglátod.

Mosolyogva, csusszantam be mellette az ajtón, és indultam a nappali irányába. Hannibal a karosszékében ülve, szokásához híven könyvet olvasott, de amint meglátott letette maga mellé.

– Atyám.

Pukedliztem előtte, míg a háta mögött Will, gúnyosan mosolygott. Tudta, mennyire nem szerettem, ezeket a felesleges köröket, de mindketten, jobban tiszteltük annál Őt, hogy ilyen apróságok miatt lázadjunk.

– Jót, sétáltál?

Egy pillantással végigmért, és nekem csak most jutott az eszembe, hogy előtte nincs titok.

– Igen, és ajándékot hoztam nektek. Egy igazi, ritka kincs, de te úgyis tudod mi az, és hogy, hogy jutottam hozzá. Képtelenség, téged meglepni.

Csalódottan sóhajtottam fel, és ültem le a szófára.

– Attól, hogy tudom, hogy mit hoztál, csak még izgatottabb vagyok. Add ide, kérlek.

Will, kérdőn nézett rám. Ha már Hannibal is, izgatott, akkor tényleg komoly a dolog. Ahogy átnyújtottam nekik, mindketten elképedve néztek rám.

– Gutenberg, Bibliája. Úr Isten, ezt hol a pokolban találtad!

– Nem ott, csak egy könyvesboltban. - kuncogtam hangosan, de a korholó tekintett miatt, úgy éreztem, muszáj magamat megvédenem.

- Esküszöm, hogy ki akartam fizetni, de nem fogadta el a pénzt. Azt mondta, nőket nem hajlandó kiszolgálni. Az ostoba. Azért mert nő vagyok, ne olvassak semmit, csak hímezek, meg daloljak…

– Ne is foglalkozz vele, az ilyennek nem érdemlik meg, hogy ezt a szépséget, birtokolják. Helyesen cselekedtél.

Will, szóra sem méltatta, a másik apám szavait, inkább hosszan elmerült a könyv tanulmányozásában. Fel se nézett belőle, úgy szólt rám.

– Elszakadt a ruhád.

A selyemszoknyámból, egy nagydarab hiányzott. Észre se vettem, mikor történhetett.

 – Sajnálom, Hannibal.

– Most az egyszer, elnézem, de ígérd meg, legközelebb, nem leszel ilyen óvatlan. Tudod jól, hogy nehezen találunk neked varrónőt.

– Igen, tudom. Tényleg sajnálom.

Will bátorítólag, újra rám mosolygott. Mindig, ilyenek voltak. Az egyik, a tudás, a szépség, az etikett világában élt. A másik pedig, a taníttatásomat, és a nevelésemet komolyan vette, de inkább annak örült, hogy velünk van, hogy megértjük, és szeretjük egymást. Igaza is volt. Kell ennél több?

11.

            A vacsora utáni, éjszakai kalandozások örökösek lettek. Úgy éreztem, enyém a város, senki nem állíthat meg. Nem volt olyan hely, amit nem ismertem volna, megvoltak a kedvenc részeim is. Gyakran mentem, a templomok völgyébe, az ősi görög romokhoz, figyelni, hogyan állnak az ásatások. A régészek szüntelenül dolgoztak, újabb, és újabb leleteket tárva fel. Érdekes volt, a vastag falakban, bástyában megbúvó sírok. Számtalan hőst temettek itt el, de engemet jobban érdekelt az, ami a mélyben lapulhatott. Találtam empusákról leírást, és reménykedtem benne, hátha van valami bizonyíték itt eltemetve, a romok alatt. A görög mitológiákban, számtalan utalást találtam létünk eredetére, és én kíváncsi voltam, vajon, ez a anno karthágóiak, görögök által uralt település, ahol ennyi templomot állítottak, tartogat számomra is valamit? Mindenesetre, már maga a légkör megnyugtató volt, a puszta csend, és a magány. Itt nem kellett a szabályoknak megfelelnem, járhattam mezítláb, nem kellett azon aggódnom, mit teszek, vagy mondok rosszul. Számomra, már ezért érdemes volt ide eljönni. Szerettem atyáimat, de néha fojtó tudott lenni az a légkör, ami otthon körül vett.

            Ahogy a templomok között sétáltam, észrevettem, hogy halvány fény sugárzik az egyik gödörből. Úgy látszott, egy túlbuzgó régész, még itt maradt dolgozni, nekem tökéletes vacsora partnernek. Néma léptekkel közelítettem meg, amikor megfordult. A barna szemek melegséget árasztottak, a fekete haja szinte fehér volt, a meszes talajtól. Ahogy rám nézett, mintha villám csapott volna belém, a lábam földbe gyökerezett, egyszerűen letaglózott a puszta mosolyával. A poros kezével törölte le az izzadságot a homlokáról, vastag, fehér csíkot hagyva ezzel az arcán. Ettől a mozdulattól, felém áradt a vérének csábító illata, és ez kijózanított. Eszembe juttatta, mit is akartam tenni.

– Mit keresel itt, ilyen későn, bella?

Szépnek szólított, és ez megint megállított, egy pillanatra. Végül is, elbeszélgethettek vele, mielőtt megölném.

– Érdekelnek az ásatások. Szeretek erre járni, figyelni a munkát, de nappal túl sok az ember és a zaj. Ilyenkor, nyugodtan nézelődhetek. És te? Te miért nem vagy ágyban, ilyenkor?

– Ugyanazért, amiért te is. Túl sokan vannak. Szeretem a nyugalmat, és ezt a kis szépséget, csak magamnak akartam.

Egy váza maradványait porolta le, az ecsetjével. Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézem a mintát. Egy kígyó testű, női alakot ábrázolt.

– Ez Lamia?

– Igen. Ismered, a mondát?

Sértőnek találtam a csodálkozását, de amikor ránéztem rájöttem, hogy nem csodálkozva, hanem elismerően nézett.

– Rengeteget tanulmányoztam, a történetét. Egy asszony, akitől elrabolták a gyerekeit, majd megölték őket. Elkeseredésében kígyóvá változott, és gyerekek vérét szívta. Zeusztól, ugyan ajándékként megkapta, hogy kivehesse a szemeit, hogy ne láthassa a halálukat újra, és akármilyen alakot ölthessen magára, de ez neki kevés volt. Öröké bolyongott, a halott gyerekeit megbosszulva. Nagyon tragikus történet, mindig megsajnálom.

Kétkedve megcsóválta a fejét.

– Szerintem, nem létezett.

– Nem hiszed el, hogy léteznek vérszívó nők?

Kihívóan néztem rá. Szívesen megmutathatom neki, mekkorát tévedett.

– Zeusznak annyi szeretője volt, és mindegyik, tragikus körülmények között élt. Szerintem, csak ezzel magyarázták, a túl sok gyerek halált. Nehéz elhinni, hogy egy olyan csodaszép lány, mint te, átváltozhat kígyóvá.

Megleptek a szavai, és egy pillanatra elbizonytalanítottak a szándékomtól.

– Szépnek tartasz?

– Nagyon.

– És mi van akkor, ha a szépségem, mást rejt a mélység alatt? Akkor is, el tudnál fogadni?

– Az, attól függ.

– Mitől?

– Ettől.

Még mindig, a gödörben állva, nyújtotta fel a karját, és húzta közelebb a fejemet. Puhatolózva csókolt meg, nem úgy, mint Paul. Lágy volt, és kedves, nem erőszakos, és durva. A vadászból, préda lettem, de egy cseppet sem zavart. Új, különös, mámoros érzés kerített hatalmába, olyan, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik csak másokon láttam. Az arcom lángolni kezdett, a szívem szaporán vert, és alig kaptam levegőt. Egy halandó vette el az eszemet, egy emberrel csókolóztam, ahelyett, hogy megöltem volna. Esztelenség volt. De mégis, annyira jól esett. A szeretetnek egy teljesen új, eddig ismeretlen formája. Tiltott dolgot tettünk, de nem érdekelt. Az összes, eddigi cselekedetem tiltott volt, miért a szerelemem, ne lehetne az?

– Most már tudom, mit rejtegetsz.

Egy pillanatra, megijedtem. Megérezte, a hegyes fogaimat? Még is csak, meg kell, hogy öljem?

– Te egy boszorkány vagy, és első látásra, elrabolod a szívemet.

A mosolya ragyogott az éjszakában, az én lelkemet, egészében betöltve. Kettőnk közül, Ő volt az, aki a szívemet elrabolta.

– Bella…

A fülem mögé, simította a kósza tincsemet, majd a kezét az arcomon nyugtatta. A válla felett elnézve észrevettem az átkozott napot, ami lassan felkelni készült. Meg is feledkeztem, az idő múlásáról. Hannibal azonnal észreveszi, ha ilyen piszkosan megyek haza,  nagyon kellett sietnem. Megfogtam a kezét, és levettem az arcomról.

– Muszáj lesz, mennem. Atyám rettentő dühös lesz, ha nem talál otthon.

– Láthatlak, még?

Ez egy, igen nehéz kérdés volt. Ha, igent mondok, azzal veszélybe sodorhatok mindenkit. Engemet, a családomat, az életünkkel játszanék, de ennek a fiúnak a csókja, felülírta minden veszély érzetemet. Butaság volt, de az első szerelem gondolata, teljesen elvakított.

– Holnap, éjfél után a városfalnál.

– Ott leszek, bella.

– Ne szólíts így, kérlek. A nevem, Abigail Hobbs.

Megfogta a kezem, és megcsókolta.

– Francesco Pazzi.

Ismertem ezt a nevet, a múltját, olvastam róla korábban. A legutolsó Francesco Pazzi, megölt egy Meddiccit, amiért a család örökké kegyvesztett lett.

– Ugye nem…

– De, sajnos igen. Anyám ragaszkodott a névhez, bármennyire is rossz ómen. Egy örök bélyeget, kaptam ezzel, amit így próbálok kárpótolni.

Kezével, a kiásott műtárgyak felé mutatott.

– Akkor, holnap.

Szorítottam meg a kezét, majd elszaladtam. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, futásnak eredtem. Emberi szem számára, túl gyors a mi mozgásunk, nem akartam vele megrémiszteni.

            A villánk kapujában, gyorsan visszavettem a cipőmet, és próbáltam leporolni a ruhámat. Szaladás közbközben, tudatosult bennem csak, hogy Hannibal előtt, nincs titok. Ha megtudná, hogy egy halandóval voltam, akit nem öltem meg, éktelen haragra gerjedne. Muszáj lesz, elterelnem a gondolataimat mellette. Nehéz lesz, csak Francesco járt az eszemben.

– Abigail, merre jártál?

Hannibal nyitott ajtót, és az Ő éles szeme elől, nem tudtam elrejteni, mennyire piszkos lettem.

– Csak, megnéztem az ásatásokat. Nagyon sokat haladtak. Tudtad, hogy vannak műtárgyak Lamiáról? Gondolj csak bele, az első vámpírábrázolások egyike lehet.

Ezzel a témával, sikerült elterelnem a figyelmet a külsőmről, és komoly mitológiai, és művészettörténeti irányba terelni a beszélgetést. A szidás, így sem maradt el, de kisebb volt, mintha a teljes igazságot megtudta volna. Korán nyugovóra tértünk, és én izgatottan vártam az estét.

            Francesco, a megbeszélt helyen várt, elegáns viseletben, hatalmas csokor virággal. Annyira izgatott voltam, hogy a vadászat a háttérbe szorult. A mindent elárasztó mosolya, az életszemlélete, továbbra is lenyűgözött. Minden éjjel várt rám, újabb, és újabb csokorral. Az éjszakáink, ugyanúgy teltek, csak Ő létezett, semmi más.  Karöltve sétálgattunk a kikötőkben, félreeső kertekben, padokon csókolóztunk, semmiségeket suttogva a másiknak, vagy csak a fűben feküdtünk, és a csillagokat néztük, miközben beszélgettünk.

– Miért lettél régész? Tényleg azért, mert a családod hírnevét akarod jóvátenni?

– Részben, igen. De mindig is érdekelt. Nem nekem való a földeken való munka, a családom mindig is értelmiségi volt, műpártoló, még ha ezt az ősöm a sárba is tiporta. Sajnos, hiába telt el lassan háromszáz év, egy Medici gyilkost, soha nem felejtenek el. Örökre rányomta, a véres kéz lenyomatát a családunkra. Te soha nem érezted magadat felelősnek, egy olyan dologért, ami nem a te hibád, még is úgy érzed, vezekelsz érte?

– Atyám, arra tanított, hogy nincs miért szégyenkeznem, de én legbelül úgy érzem, hogy igen is van miért. Már az, hogy itt vagyok veled, szégyenletes dolognak számít.

Felemelte az államat, hogy ránézek. A mosolya kérlelő volt, és engem megnyugtatott.

– Semmi rosszat nem tettünk. Szeretjük egymást, és ez nem elítélendő dolog, mindegy, hogy más mit mond.

Megcsókolt, majd visszafeküdt a fűbe. Elnézve az arcát, tudatosult bennem mennyire szerettem Őt. Annyira, hogy az már fájt. Pár hete ismertem még csak, de a szerelem, szinte elvette az eszemet. Mellette ülve, azt kívántam, bár tudná az igazságot. Azt hogy mi vagyok, hogy mennyire féltem, nehogy atyáim, Őt egyék meg vacsorára. Tudtam, hogy csak egyféleképen védhetném meg, ha egy lenne közülünk. Az öröklétben lehetne a társam, soha nem hagynánk el egymást.  Mindenre képes lettem volna érte, nem ismertem akadályt, egyet kivéve. A halandóságát.

– Abigail. Hozzám jössz?

***

            A lányunk, izgatottan fészkelődött előttem a széken, egy percig nem bírt nyugton maradni.

– Hannibal, engedj végre. Szeretnék már menni.

– Abigail, a frizurád komoly munkát jelent. Hová sietsz ennyire?

– Nem hagyhatnánk, inkább kibontva a hajamat? Éhes vagyok.

Valóban, a bőre utoljára akkor volt ilyen fehér, amikor a hajón hosszú hetekig éheztünk.

– Enged, hagy menyen. Tudod jól, hogy így is tökéletes.

Will keze a vállamon, mindig elég volt ahhoz, hogy engedjek a kérésüknek.

– Rendben.

A lány, mihelyst elengedtem, egyből felpattant és a tengelye körül megpördülve fordult a társamhoz, egy csókot nyomva az arcára.

– Köszönöm, Will.

Azzal, mint a szellő, eltűnt.

– Tőlem, el sem köszönsz?

Hiába kiabáltam utána, csak a súlyos tölgyfaajtó csapódása volt a válasz.

– Nagyon nem tett neki jót, hogy ide költöztünk.

– Hogy érted ezt?

– Néz rá! Teljesen megváltozott az utóbbi időben. Nem vadászik velünk, állandóan külön utakon jár, és éppen, hogy csak nem pirkad mire hazaér.

– Túl szigorúan kezeled, őt.

– Valóban? Az elmúlt hónapban, kizár a fejéből. Kontrollálja a gondolatait, mintha, titkolni akarna valamit előlem.

– Hannibal… Mindnyájunknak nehéz, hogy hallod a gondolatainkat. Neked fogalmad sincs arról, hogy mekkora teher ez nekünk. Folyamatosan önkontroll alatt élünk, és neki jó néha ez alól kiszabadulni. Hagyd, hagy éljen egy kis életet, hogy szabadon gondolkodhasson. Neki minden új, emlékezz csak vissza, milyen körülményekből hoztuk el. Térre van szüksége, és ha ezt nem adjuk meg neki, lehet, hogy csak rontunk a helyzeten.

– Talán, igazad van. Jó, hagyom. Hagy járja, a maga útját.

– Köszönöm.

Hálásan csókolt meg, miközben még szorosabban magamhoz öleltem. Elég volt kicsit intenzívebben falnom az ajkait, máris éreztem, a combomnak neki nyomódó merevedését. Hihetetlen volt, milyen gyorsan reagált, az én testemre. A nyakába haraptam, a kezemet végig csúsztatva a testén, körülölve a tenyeremmel az ágyékát. Tudtam mire vágyik, de szerettem egy kicsit játszani vele.

– Szóval rossz, hogy hallom a gondolataidat?

– Na jó, nem mindig…

Elmosolyodtam, és elengedtem.

– Menyünk vacsorázni, utána minden mást megbeszélünk.

– Szó sem lehet róla.

Mohón csókolt, és az ujjaival a mellényemet kezdete el kigombolni. Tudtam, ha most megállítom, azt soha nem bocsájtja meg nekem. Falt és harapott egyszerre, annyira heves volt, hogy nem bírtam magamat megtartani, és mindketten a szófára zuhantunk, de ez Őt nem állította meg. Egy pillanatra sem engedett el, úgy tűnt, nincs egy tűhegynyi hely se a testemen, amit ne csókolna, vagy érintene. Az ingemet türelmetlenül feltolta a nyakamba, feladva a rétegek ellenni küzdelmet. Az én Willem. Soha nem értékelte a kifinomult eleganciát, az öltözékéket, azt hogy miként tegye el őket, hogy ne gyűrődjenek, de most az egyszer nem bántam. A nyelve végig haladt a hasamon, majd a merevedésem fölé hajolt. A lélegzette szinte lyukat égetett az ágyékomra, olyan forró volt, és én már nagyon kívántam. Előre lendítettem a csípőmet, hogy elérjem a gyönyörű ajkait, de Ő letérdelvén az ágyvégébe, ott hagyott. Egy rántással tépte le rólam a csizmáimat, majd feljebb emelte a tekintetét. Semmi nem takarta el előtte, mennyire kívánom, a nadrágomon lévő folt és a szűk helyen lüktető férfiasságom árulkodott róla, mennyire szeretnék már elmerülni a testében. Diadalmasan mosolygott rám, és újra teljes testtel rám feküdt.

– Szóval, hogy volt az a vacsora?

A csípője egybe olvadt az enyémmel, neki dörzsölve a péniszét, az enyémnek. Ahogy a két vesző a puha anyagon keresztül érintkezett, észveszejtő volt. Hangosan felnyögtem, és hátra vetettem a fejemet. Lassú csípő körzéseket írt le, néha az ajkaimra ráhajolva, vagy csak úgy mozgott rajtam, mintha szeretkeznénk.

– Meg akar ölni-gondoltam magamban.

Tagadhatatlanul élvezte, hogy ugyanúgy vágyom rá, mint Ő én rám. Azt hitte, csak nekem van hatalmam felette, pedig a valóság ettől távolabb állt. Kettőnk közé nyúlva, meglazítottam a nadrágját, és megsimogattam a merevedését, remélve, hogy így végre megkapom azt, amit akarok. Az ajkaiba harapott, hogy elfojtsa a vágyát, feltett szándéka volt az őrületbe kergetni. Mohón, a számat falva megcsókolt, a kezemet kihúzta a nadrágjából, és a fejem fölött összekulcsolta mindkettőt, majd újra ott hagyott. A szófa végén megállt, a tenyerét végig simítva a belső combomon, miközben megnyalta az ajkait. A csípőm, önkéntelenül megmozdult, minden vágyam az volt, hogy a gyönyörű szája körül öleljen, hogy annyira elmerülhessek benne, amennyire csak befogadni képes. Közel hajolt a merevedésemhez, beletemette az orrát, és beszívta az ágyékom illatát. Azt hittem, szétreped a nadrágom, a kielégületlenségem elviselhetetlen volt, és Ő továbbra is játszott velem. A nyelvét végig futatta a sötét folton, majd újra fel akart egyenesedni, de én a hajába markoltam és megállítottam.

– Ne merészelj, elmenni.

– Különben?

Gonoszul mosolygott, és a kezét végig futtatta a férfiasságomon. A veszőm megremegett, kis híján elélveztem. Ezt nem hagyhattam tovább. Szorosan átölelve, tepertem le magam alá a földre. Lerángattam róla a már nedves nadrágot, és a sajátomtól is megszabadultam. Elégedetten sóhajtottam fel, ahogy megszabadultam a textil fogságából, a péniszem nagyot rándulva ugrott előre. Will előttem feküdt a földön, csak a hófehér inge maradt rajta, szaporán vette a levegőt, és a merevedéséből már csöpögött az ondó. Lenyűgöző látvány volt, érezni akartam az ízét, a zamatát, de kárpótolni is akartam magamat mindazért, amit tett. Ahogy kieszeltem a tervemet, a makkom még feszültebb lett, de nem érdekelt, élveztem ezt a fájdalmat, de egyben nyugalmat is erőltettem magamra, hogy véghez tudjam vinni mindazt, amit elképzeltem.

– Maradj így.

A feje végéhez térdepeltem, a gyönyörű teste előttem terült el, és előre hajolva falni kezdtem az ajkait, miközben suttogtam a szavakat.

– Nem játszhatsz velem büntetlenül, ugye tudod? Keményen, meg foglak ezért hágni. De előtte, szeretném, ha megtennél nekem valamit. Valamit, amivel nagyon tartozol a kis előadásod után.

Belenyögött a csókunkba, és én már nem bírtam tovább. A két combom közé fogtam a füleit, és a szájába csúsztattam a merevedésem. Artikulátlan hangokat adtam ki magamból, ahogy elmerültem benne, és Ő folyamatosan szívott, falt. Úgy szopta a veszőmet, mintha az élete múlna rajta. Éreztem, ahogy próbálja a torkára engedni a makkomat, és én azt hittem, menten tele élvezem a szűk kis száját. Hasztalan volt minden higgadtságom, az Ő végtelen odaadása mindig lenyűgözött. Előre hajolva vettem a péniszét a számba, míg az ujjaimmal a fenekét tágítottam. Hiába töltöttem ki a száját teljesen, így is felnyögött, és én ettől a hangtól az eszemet vesztettem. Szétfeszítettem a farpofáit, és a nyelvemmel izgattam, hatoltam be az ánuszába, míg a kezemmel a merevedését szorosan az ujjaim között tartva simogattam. A nyelve még vadabb lett, szinte már fuldokolt tőlem, a nyögései az egész szobát betöltötték. Túl jól sikerült az izgatása, kiengedett a szájából, hogy még jobban hangot adjon az elégedettségének, amitől én csalódottan sóhajtottam fel.

– Hannibal, kérlek…

Elértem, hogy Ő is annyira megörüljön, mint én, de nekem ez nem volt elég. Három ujjal hatoltam belé, amitől a háta ívbe feszült, és úgy dobálta a testét, hogy azt hittem, leesek róla.

– Kérlek… Könyörgök, gyere…

 – Készen állsz arra, hogy keményen, magamévá tegyelek?

– Igen.

A sóhaja szinte elveszett a levegőben, a vágytól kiszáradt a torka, a hangját valahol mesze hagyta. Felálltam róla, és utasítottam, hogy térdeljen elém. A bőre csillogott az izzadságtól, a száján még ott fénylett az én spermám, és én megvesztem érte. A csípőjébe kapaszkodva húztam magamra, és egy mély lökéssel hatoltam belé. Halkan felkiáltottunk mind a ketten, és éreztem, ahogy összeszorítja magát körülöttem.

– Még nem élvezhetsz el.

A kérés mindkettőnknek szólt, annyira szűk volt, és forró, hogy azt hittem egyből elélvezzek. Gyors, vad tempóban járattam a veszőmet benne, néha kihúzva egészen, hogy aztán újra felnyársalhassam. Hörgése betöltötte az egész házat, felső teste hullámzott, a magja halkan csöpögött a padlóra.

– Hannibal. Érints meg, kérlek…

A csípőjét hiába ráncigálta, nem engedtem, hogy Ő irányítson. Meg se hallottam a kérését, azt akartam, hogy a nélkül élvezzen el, hogy hozzá érnék. A vad tempó, amit diktáltam, esélyt se adott arra, hogy magához nyúljon, szüksége volt mindkét kezére, hogy megtartsa magát a lökéseim ellen. Beállítottam a megfelelő pozícióba, és elérve a prosztatáját, hatoltam újra és újra belé. Szinte üvöltött a kéjtől, könyörgött, hogy még folytassam. Teljesen kihúztam magamat belőle, és élvezve néztem végig, ahogy magába fogadja a makkomat és, ahogy elérvén azt a bizonyos pontot megremeg, és nyög alattam. Mindketten a végső határig feszítettük a húrt, már nem sok kellett nekünk az orgazmushoz.

– Még kérlek! Ne hagyd abba! Erősebben!

Megőrjített a kérése. A testemről folyt az izzadság, kapkodtam a levegőt és próbáltam eleget tenni a kívánságának. Kicsit előrébb hajoltam, hogy még mélyebbre hatoljak belé, és lendítettem a csípőmet előre. A harmadik ilyen lökésnél, összeszorította körülöttem az izmait, az ánusza szoros satuként ölelt és hullámzott, remegett körülöttem, és én a bőrét felhasítva élveztem belé. Az orgazmusom, úgy tűnt végtelen, teljes sötétségbe taszítva hallottam csak, egy másik hangot magam mellett, és tudtam, Ő is velem zuhan. Valahol távolról érzékeltem, ahogy az ondója melegsége elárasztja a kézfejemet, amivel mellette támaszkodtam meg, miközben a hátára borultam. Úgy éreztem, még mindig ürítem magamat, egy tenyészbika teljesítményével vetekedve. Elengedte magát, kimerülten roskadt le a padlóra velem együtt. Szinte eszméletemet vesztve feküdtem mellé, és csókoltam a nyakát, míg vissza nem zuhantunk a valóságba, ahol már másfajta éhség mardosott minket. Oldalt fordulva simogattam, és apró csókokat leheltem a testére türelmesen várva, hogy visszatérjen hozzám.

– Majdnem megöltél…

Elfúlva suttogta, amitől elkacagtam magamat.

– Te is, engemet.

Elmosolyodott, és még szorosabban fészkelte magát az ölelésembe úgy, hogy a feneke, az immár ernyedt péniszemhez ért. A váll gödrébe temettem az arcomat, és az izzadt, szeretkezéstől nehéz bőre illatát mélyen magamba szívtam. Istenem, ez lesz a végzetem. A gyönyörű testén végig nézve, úgy éreztem, még egyszer magamévá tudnám tenni, újra és újra, de most sajnos, más dolgunk volt.

– Szívesen feküdnék veled itt hajnalig, de ígértél nekem egy vacsorát.

Hangos sóhaj, volt csak a válasz a kijelentésemre, és tudtam, Ő ép úgy nem akart elindulni, ahogy én sem.

– Gyere. Rendbe tesszük magunkat, gyorsan túlesünk rajta, és utána, ha Abigail nem ér addig haza, újra magamévá teszlek.

A kijelentésemre felkapta a fejét, és elmosolyodott. Megnevetett a lelkesedése, ahogy kitépte magát a karjaimból, és fürgén indult a fürdőszoba felé. Sejtettem, hogy egy ilyen ígérettel, rá tudom venni bármire. A szememet a tökéletes testén pihentetve néztem utána, ahogy az ingén kívül teljesen meztelenül eltűnt, az én nedveimmel végig folyva a combján. A pillantott örökre az emlékezetembe vésve, újra hálát adtam, hogy rátálaltam. Kicsivel később elkészülvén, kézen fogva vezettem ki a házból, és a város felé vettük az irányt.

            Szerettem ezt a vidéket. A szűk sikátorok, a kanyargós utcák, a mesebeli házikók, olyan volt az egész város, mint egy valóra vált festmény. Első látogatásomkor is lenyűgözött, de jobban élveztem, hogy volt kivel mindezt megosztani. Sokban megkönnyítette a helyzetünket, hogy Will, felhagyott az emberek védelmével. Nem mondta soha sem, hogy élvezné amit tesz, de legalább nem érzett miatta bűntudatot, így gyorsabban ment a vadászat, mint eddig. Hamar jóllaktunk, és kivételesen nem volt kedvem haza menni. Az ég felhőtlen volt, szikráztak a csillagok, és kellemes volt a levegő. Az egész túl szép volt ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk.

– Olyan szép esténk van, nem maradunk még egy kicsit? Abigail, úgy se jön haza hajnalig.

– Rendben. Még az is lehet, hogy találkozunk vele.

– Nem lepne meg, kisebb ez a város, semmint Ő azt hiszi.

A lányunk nevének említése, újra felidézte bennem a ma esti, és eddigi cselekedeteit, és át akartam gondolni a történteket. Nem érdekeltek mások gondolatai, csak a sajátomra akartam koncentrálni, ezért nem hagytam, hogy átvegyék felettem az irányítást. Ahogy, elhaladtunk a leanderek alatt, eszembe jutott, hogy minden egyes nap, újabb és újabb virágcsokrokkal tér haza, és az arca is mintha másmilyen lenne.

– Neked nem tűnt fel rajta, semmi változás?

– Kin, Abigailen? De feltűnt, csak nem szeretem faggatni a titkairól. Tiszteletben tartom a magánéletét, ahogy Ő is a miénket.

– Szerinted jó ötlet, ennyire szabadjára engedni? Egyszer már majdnem elárult minket, miatta kerültünk ide. Félek, hogy újabb és újabb hibát fog elkövetni.

– Hannibal, mi is elkövettük, a magunk hibáit.

– Igen, de az nem az életünket veszélyezte. Túl fiatal, és meggondolatlan tud lenni. Amit akar, abban a pillanatban elveszi, és nem gondolkodik.

Will megállt egy pillanatra, és meglepetten nézett rám.

– Nem te dicsérted meg, amiért elhozta a könyvet?

– A szándékkal egyet értettem, a tettel kevésbé. Túl feltűnő az a példány, félek, magunkra irányítja a figyelmet.

– Nahát. Meglep, hogy elkezdtél aggódni amiatt, hogy kiket és, hogyan öl meg.

– Ez mindig is aggasztott, még ha nem is mondtam ki. Ami a bálon történt… Végzetes hiba volt. Itt nem ismernek minket, elvileg nem vagyunk veszélyben. De mindig elég, egy apró rossz döntés, hogy mindent eltiporjunk.

– Nem hiszem, hogy ennyire felelőtlen…

Nem tudta befejezni a mondatott. A sarkon befordulva, egy olyan látvány tárult a szemünk elé, amire egyikőnk sem gondolt. Vakok voltunk mindketten. Annyira a saját boldogságunkkal voltunk elfoglalva, hogy nem vettük észre, más is szerelmes lehet, rajtunk kívül.

            A lányunk, egy padon ülve csókolózott, egy fiatal férfival. A bőre kreolsága, az arcéle elárulta, hogy helybéli. Nem láttak meg minket, szemlátomást a környezetükkel foglalkoztak a legkevésbé.

– Szerinted, vadászik?

Lehunytam a szemem, és utat engedtem a gondolataiknak. Minden, eddig előlem elfojtott titok, nyilvánosságra került, és nagyon nem örültem annak, amit megtudtam.

– Hozzám jössz?

A fiú, nem először kérdezte tőle. Halkan felmordultam magamban. Muszáj, közbe avatkoznunk…

– Látod, ide vezet, ha szabadjára engedjük…

Próbáltam, higgadtságot magamra erőltetni, nem megölni ott helyben azonnal a férfit.

– Abigail!

A pár rémülten vált szét. A lányunk, először meglepődött, aztán dühös lett.

– Ennyire bíztok bennem? Hogy követek?

– Most azonnal, velünk jössz. Nincs kifogás!

Megragadtam a karjánál fogva, úgy ráncigáltam el.

– Majd mindent megbeszélünk, de ennek nem itt, és nem most van az ideje.

– Eressz!

– Nem!

– Legalább, hagy köszönjek el!

– Rendben, köszönj el. Az illem az első.

– Mindig csak az illem az első, de az hol marad, amit én szeretnék? A te világodban, az érzelmek hol vannak?

Kirántotta a karját a kezemből, és odaszaladt a férfihoz. A nyakát átölelve köszönt el tőle.

– Sajnálom, Francesco…

– Semmi baj, bella. Majd holnap beszélünk.

– Azt majd meglátjuk. Gyere, Abigail.

Will nyújtotta felé a kezét, és a lányunk kelletlenül, de elfogadta.

Végtelenül dühös voltam Abigailre. Amikor már senki nem látott minket, megragadtam a karját, és magammal szembe fordítottam.

– Van fogalmad róla, hogy mibe keveredtél? Egy halandóba szerettél bele. Még is hogy képzelted?

– Szeretem Őt, és Ő is szeret engem. Feleségül akar venni.

– Tudod te, hogy kinek a fia? Egyszer már bajt hoztál a nyakunkra, még egyszer ezt akarod? Néha kételkedem, a józan ítélőképességedben. Nem elég, hogy egy halandóba vagy szerelmes, hanem egy Pazziba!

– Jézusom…

Will is tudta, micsoda botrány lenne, egy Pazzi halálából. Hiába kegyvesztettek, a nemesi család sarjainak az elvesztése, újabb vizsgálatot hozna a nyakunkba. Szárazföldön, csak éjjel közlekedhetünk, nem tudnánk megfelelően elmenekülni.

– Neked, úgy is csak egy játék babának kellek! Soha nem érdekelt, én mit szeretnék vagy, hogy milyen érzéseim vannak. Neked csak arra vagyok jó, hogy idomíthass.

Elengedtem a karját, és higgadtan néztem rá. Nem mutathattam ki, milyen hatással voltak rám a szavai. Az gyengeség lenne.

– Elfejtetted mindazt, amit adtunk neked? Hogy hol a helyed, hogy mivel tartozol nekünk? Nélkülünk, éhen haltál volna, ezt ne feledd.

– Lehet, hogy éhen haltam volna, de ott legalább szabad voltam. Soha nem kárpótolhatjátok mindazt, amit elvetettek tőlem. Ő az egyetlen, aki megért.

Ezután némán mentünk haza. Nem tudtuk, mit is mondhatnánk. A család, amit alkottunk, úgy tűnt darabokra hullott. Will, imádta a lányunkat, de engem sem akart elveszíteni. Abigail, amikor hazaértünk elviharzott mellettünk a szobája, az ajtaját kulcsra zárva. Aggódva nézett utána, majd rám.

– Szerelmes, igaz?

– A legrosszabb módon. Teljesen elvakította. Egy halandóba szeretett bele! Van fogalmad róla, hogy ez mit jelent?

– Sajnos, van.

A társam teljesen letört, és én idegesen róttam a köröket a szobában.

– Nem szeretnék elválni tőle, de ha veszélyeztet minket, nem lesz más megoldásunk. Muszáj őket elválasztanunk, valahogy.

– Ha megölöd a fiút, akkor örökre meggyűlöl.

– De még is, mit akarsz tenni William?

– És ha, átváltoztatnátok?

Megfordulva láttam, hogy Abigail ott áll az ajtóban.

– Szeretnék magamnak, egy párt. Neked ott van Will, nekem senkim sincs!

– Jelen pillanatban, nem vagy olyan helyzetben, hogy bármilyen kérésed legyen.

– Sajnálom, hogy nem szóltam, de tudtam, hogyan vélekednétek. Igen szeretem, Őt. Vele akarok maradni. Nekem is vannak érzéseim.

– Nem maradhatsz vele.

– Will is halandó volt, mielőtt átváltoztattad. Őt, miért nem lehet?

– Azért, mert veszélyes lenne. Egy Pazzi. Gondolj csak bele. Ha meghal, a családja el akarja temetni, a családi kriptába. Egy hét a virrasztás, éjjel-nappal. Mit csináltok addig? Éheztetted, vagy ölje meg a gyászolókat? Ha pedig eltűnik, mindent fel fognak érte kutatni. Nem lesz nyugtunk. Tudom, hogy az első szerelem elvakít, de hallgass ránk, nekünk van igazunk. Már így is, túl sokan vagyunk. Egyébként is van, fogalmad róla mekkora veszélyt jelentene, ha megtudná, mik vagyunk? Mit tennél akkor, ha nemet mondana? Te igent mondtál, de ha Ő nemet mond, akkor meg kell, hogy haljon. Ezt akarod? Meg akarod ölni? Mert akkor tedd meg gyorsan, de társat nem kaphatsz!

– Elegem van, az örökös szabályaidból, a parancsolgatásodból! Mindig mindent megszabsz. Neked csak az illem, a szabályok az elsők. Mit érünk velük? Soha, semmire nem jók! Állandóan kontrollálod a gondolataimat, a cselekedeteimet. Nem vagyok egy idomított majom!

Soha nem emeltem kezet rá, most még is legszívesebben felpofoztam volna.

– Addig, amíg nem tudsz higgadtan gondolkodni, takarodj a szemem elől.

– Szóval ennyi?

– Igen, ennyi. Örülj annak, hogy ennyivel megúszod. Még is, mit képzelsz magadról?

– Azt, hogy a lányod vagyok, és hogy talán van némi beleszólásom, az életembe!

– A lányom, nem viselkedne így. Csak egy esztelen, gyermek tesz ilyen felelőtlen dolgot, mint amit te tettél. Feküdj le. A többit, majd holnap megbeszéljük.

Gyászosan lehajtotta a fejét, és elsétált a koporsóink irányába.

– Beszélek vele.

A társam utána eredt, engemet egyedül hagyva a gondolatokkal.

***

Abigail után eredtem, muszáj volt vele beszélnem. Amikor észrevett, a karomba vetette magát, és szorosan hozzám bújt.

– Te megértesz, ugye?

– Meg.

– Akkor, átváltoztatod Őt nekem?

– Nem tehettem.

– De hát, miért?

– Mert erről, nem mi döntünk. Ő változtatott át minket, joga van neki meghozni a végső döntést.

Kiszakította magát a karomból, és dühösen ellökött.

– Azt hittem te más, vagy mint Ő. Te ölted meg az apámat, majdnem engem is megöltél, ennyivel tartozol nekem! Ha szeretsz, megteszed!

Soha nem láttam még ilyennek a lányunkat, eddig fel sem tűnt mennyire manipulatív.

– Ne zsarolj engem, megértetted? Ezzel csak rontasz a helyzeteden. Megbíztunk benned, azt hittük, hogy azok után, ami történt, nem csinálsz ilyen esztelenséget. Kész tények elé állítottál minket, és azt se hagytad, hogy átgondoljuk a lehetőségeket.

– Miért? Átgondolnátok? – csattant fel dühösen.

– Ameddig így viselkedsz, addig biztos, hogy nem. Ide leülsz, írsz egy levelet Francesconak, amiben leírod, hogy egy hétig nem találkoztok. Ha ez alatt az egy hét alatt találkoztok, nem viselkedsz rendesen, akkor örökre elveszíted annak a lehetőségét, hogy át gondoljuk a helyzetet. Én fogom neki kézbesíteni, a többit majd megbeszéljük. Most pedig, feküdj le. Velünk mész vadászni, és utána nem hagyhatod el a házat.

Átvettem Abigailtől a levelet, és megvártam, amíg köszönés nélkül, magára hajtja a koporsó fedelet.

                                                                                                                 

A nappaliban, a társam nyugodtan ült a karosszékben, mintha semmi sem történt volna.

– Számítottál erre?

– Reménykedtem benne, hogy erre nem kerül sor, de be kell, hogy lássam, elkerülhetetlen volt.

Csak idegesen bólintottam.

– Tudom. Abban a korban van, amikor az első szerelmek, a házasságok köttetnek. Nem ítélhetjük el azért, amiért olyat tett, amit az érzései súgtak neki. Ő csak szeretne egy normális életet élni. Olyan nagy bűn lenne, ha Őt is átváltoztatnánk?

–  És mi lesz azután, Will? Már most is, el akar minket hagyni.

Csalódottan nyögtem fel, és ültem bele a fotelba. Észre se vettem, hogy még mindig a papírt szorongatom.

– Mi az a kezedben?

– Egy levél, a fiúnak. Megírattam vele, és megígértem neki, hogy átgondoljuk a dolgot.

– Bölcs döntésnek tartod? Hiú reményt, kelteni benne?

– Annyira képtelenség lenne, Őt is átváltoztatni?

– Emlékszel, még a hajóútra? Arra, hogy mennyire éheztünk? Gondolj bele, mi lett volna akkor, ha még eggyel többen lettünk volna? Esztelenség lenne, és ezt te is tudod. A származásáról, pedig ne is beszéljünk.

– És ha megszöknek?

– Abigail, túl mohó ahhoz, hogy időben abba hagyja a szívást, magától nem lenne képes átváltoztatni a fiút. Talán, ha hagyunk neki időt, magától rájön mekkora butaságot is csinált. Azt a levelet pedig, égesd el.

– Nem, ne haragudj. Ennyivel még tartozom, a lányunknak.

– Nem sokáig fog már így érezni irántad. Minél jobban nem kapja meg, amit akar, annál rosszabb lesz.

– Bízom benne, hogy nincs igazad. Jó éjt Hannibal.

Azzal kisétáltam az ajtón, és futva indultam neki, a Pazzi villának. Nem maradt sok időm, a nap már fel kellőben volt, mire hazaértem. Kimerülten feküdtem a társam mellé, és próbáltam elnyomni magamban a belső hangot, ami folyamatosan azt suttogta, elveszítettem a lányomat, örökre. Másnap, amikor felébredtünk, Abigail koporsója, üres volt.

***

Nagyon kellett sietnem, vissza akartam érni, mire a többiek felébrednek. Nem bírtam volna ki, egy hetet nélküle. Minden vágyam az volt, hogy mi előbb láthassam. Nem érdekelt ki láthat meg, szinte suhantam a házukhoz. A magas házfal, ami a kertet körülvette, eltakart minket, egy fa alatt megbújva, senki nem vett észre kettőnket. Mohón csókolt, amikor oda értem, és én elvesztem a karjaiban. Nem érdekelt mit tettem, tudtam, csak vele akarok maradni.

– Abigail! Bella! Azt írtad, nem találkozunk.

– Muszáj volt megszöknöm, nem bírtam volna ki.

– Ki volt, az a két férfi tegnap?

– Ne foglalkozz velük…

– Na de, mégis…

– Az apám, és az unokabátyám… Hosszú történet, és nekem most nincs sok időm. Vissza kell érnem, mielőtt rájönnek, hogy megszöktem. Tényleg, szeretsz?

– A világon, mindennél jobban, bella.

– Akkor, szökjünk el.

– Most? Jól meggondoltad? Az előbb még, attól féltél, hogy észreveszik, hogy elmentél otthonról.

– Nem, holnap. Szálljunk fel az első hajóra, és tűnjünk el innen. Benne vagy?

– Még, mindig nem mondtál, igent…

– Ha igent mondok, akkor megszöksz velem?

– Igen.

– Hozzád megyek, de előtte, tudnod kell valamit rólam… Egy nagyon, súlyos titkot hordozók, ami téged, és a jövőbeli életünket is érinti. Nem vagyok teljesen az, aminek gondolsz…

– Abigail!

Hogy gondolhattam azt, hogy elbújhatok előlük?…

– Ennyit ér a szavad? Nagyot csalódtam benned.

Will, dühösen ráncigált el, Francesco karjaiból. A kezemet még nyújtottam felé, de be kellet látnom, hasztalan.

– Megígérted, hogy vársz egy hetet, és viselkedni fogsz! Még is, hogy gondoltad ezt?

A ház előtt a mi hintónk állt. Nem láttam Hannibalt a bakon, így reménykedtem benne, hogy csak a másik apámmal kell, szembe néznem. Vele könnyebbnek tűnt, tudtam, hogy Ő velem van, csak az én érdekeimet nézi. Ahogy kinyílt az ajtó, csalódnom kellett. Atyám, merev arckifejezéssel ült bent. Hiába ráncigáltam Will karját, hogy engedjen el, hiába sikoltoztam, erőszakkal betuszkolt a hintóba, és ránk zárta az ajtót. Rettegtem attól, hogy megöli a páromat.

– Francesco!

– Abigail, ülj le.

Ez a nyugodt, hideg, érzelemmentes hang. Megőrjített.

– Nem fogja megölni, nyugodj meg.

Hinni akartam neki, és inkább leültem vele szemben, a karjaimat magam előtt összefonva.

– Ha nem érünk ide időben, tényleg képes lettél volna, elárulni minket?

– Miért nem olvasod ki a fejemből? Hisz, úgy is szeretsz a gondolataimban olvasni. Nem igaz,atyám?

Behunyta a szemét, hogy tompítsa az élét annak a maró gúnynak, ami belőlem áradt.

– Kíváncsi voltam, képes vagy-e a szemünkbe hazudni újra. Mit tettél volna, ha azt mondja, így nem fogad el? Igen mélyen vallásos család, azon se lepődnék meg, ha ezüst keresztel akarna megölni.

– Ő, nem olyan…

– Ő szeret engem, nem úgy, mint te. – Tettem hozzá magamban. Nem bírtam rá se nézni, csak az ablakon bámultam kifelé.

– Nem jelentek neked semmit, igaz? Csak egy, babát látsz bennem.

– Fogalmad sincs, mennyit jelentesz nekünk. Ép ezért, visel meg minket a viselkedésed.

–Willt, gondolkodás nélkül átváltoztattad. Kinézted magadnak, kiszívtad a vérét, megbetegítetted, hagytad, hogy haldokoljon, és csak utána változtattad át. Egyetlen nap alatt döntötted el, hogy Ő kell neked. Én több ideje vagyok együtt Francescoval, és még se teszed meg. Miért?

– Azért, mert így látom jónak. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy egy ilyen döntést meghoz.

– Ahhoz bezzeg nem voltam túl fiatal, hogy eldöntsem emberek vérén élve éljek tovább, igaz? Ahhoz, érett voltam? Csak azért csináltad, hogy szórakozz velem, és amikor már nem úgy viselkedek, ahogyan szeretnéd, akkor már rögtön nem is kellek. Úgy kezelsz, mint egy idomított állatot!

– Ha úgy kezelnélek, akkor most nem lennél itt!

– Mert, akkor mi lenne? Megettél volna? Tessék, itt a nyakam! Csináld!

– Abigail…

– Nem vagyok a játékszered, tudod? Hús-vér lény vagyok.

– De nem ember. És ezt, soha ne feledd. Nem lehetsz anya, feleség, szerető. Nem érintkezhetsz halandókkal, és nem láthatod a napfényt.

Végre megérkeztünk haza, és Will a kezét nyújtva segített ki a hintóból. Ahogy a karomat fogva húzott be a házba megfordultam, és utoljára néztem rá Hannibalra.

– Gyűlöllek!

– Tudom.

A hangja egy apró rezdülése árulta el, mennyire fájt neki, amit mondtam. Nem érdekelt. Tönkre tette az életemet, és egy olyanba taszított, amit magamtól soha nem választottam volna.

***

Abigail szavai, bár nem nekem szóltak, éles tőrként hatoltak a szívembe. Az én hibám volt, amiért átváltoztattuk, az én felelősségem lett volna megölni Őt. A szobájába belépvén kirántotta magát a kezeim közül, és dühösen fordult felém.

– Bántottad, Őt?

– Egy újjal nem nyúltam hozzá. Tiszteletben tartom, hogy Ő számodra mennyire fontos.

– Ha ennyire tiszteletben tartod, miért nem változtattad át?

– És te, miért szöktél el? Ha egy perccel később érkezünk, elárultad volna neki mi vagy!

–Miért ennyire lényeges ez?

– Mit tettél volna akkor, ha azt mondja így nem fogad el? Ha ránk hozza az egész várost, és mindannyiunkat meg akartak volna ölni?

– Ő, nem olyan. Szeret engem.

– Mi is szeretünk, és féltünk.

Egy lépést közelítettem hozzá, és meg akartam simogatni a haját. Mérgesen rántotta el magát az ujjaim elől, és a szobában körözve dobálta felém a szavait.

– Ti nektek, csak gyerekpótléknak kellek. Egy mű családot akartattok, ha már az emberi életben, nem sikerült. Elpusztították a családomat, csak hogy ne legyen más választásom, minthogy veletek éljek.

Feldühítettek a szavai, és eszembe jutott, mit mondott a társam.

– Hannibalnak igaza volt. Elfelejtetted honnan jöttél, mit tettünk érted. Igen, megöltem az apádat, de ha nem ölöm meg, akkor téged is megölt volna.

– Ezt, csak Ő mondja neked! Semmi bizonyítékotok nincs erre.

– Ne beszélj így, az apádról!

– Ő nem az apám, ahogy te sem.

Ha ott helyben megölt volna, az se fájt volna jobban, mint ez az egy hűvös mondata. Lehunytam a szememet, és próbáltam magamon erőt venni, hogy ne omoljak össze előtte. A hangomban lévő keserűség talán, elég bizonyíték volt a számára, mit jelentettek számomra a szavai.

– Nem Ő volt az, aki bebizonyította, mennyit jelentesz neki, hanem te, most nekem. Azt hittem többet látsz bennünk, de úgy látszik tévedtem. Képes lennél, pár hét ismeretség kedvéért, eldobni mindent? Tényleg ennyire fontos, az a fiú?

– Igen.

Kimondta. Ennyi. Vége. A kártyavár, amit építettem összeomlott.

– Félre ismertelek, Abigail. Sajnálom. Szabad vagy. Tégy úgy, ahogy jónak látod, de én a helyedben aludnék rá egyet. Ha bármit éreztél irántam, irántunk, akkor ezt kérlek, tedd meg. Maradj itt ma, gondolj végig mindent, és holnap este, ha úgy gondolod meny el. Vissza se néz, ne is köszönj el tőlünk.

Azzal ott hagytam a lányunkat, tudva, hogy lehet ez volt az utolsó beszélgetésünk. Nem voltam képes felfogni, hogy tényleg ennyire elvakított. Azt hittem szeret minket, és tényleg egy családnak képzeltem magunkat, mostanáig. De Ő inkább a társam ellen fordított volna, mindenre képes lett volna, csak hogy elérje a célját. Hazudott nekünk, mindvégig. Ha tényleg így van, ha Őt jobban érdekli holmi fiú, akkor jobb is, ha elhagy minket. Leroskadtam a nappaliban a fotelba, és csak akkor vettem észre, hogy a társam eltűnt. Sejtettem mire készült, de én túl önző voltam ahhoz, hogy megállítsam.

12.

           

            Egy újabb buta, naiv lány, akit magamévá tehettek. Ennyit jelentett számomra, Abigail Hobbs. A legelső találkozásunkkor, azt hittem vele nehezebb dolgom lesz sőt, hogy egyáltalán nem kaphatom meg, mert jóval okosabbnak tűnt az eddigieknél. Csalódnom kellett benne. Ahogy a többi lányt, Őt is túl könnyű volt levenni a lábáról. Ugyanaz volt a módszerem mindegyiknél, szépnek hívtam őket, amitől mindegyik elvesztette az eszét. Az első csók után elértem azt, hogy még többet akarjanak, elszökjenek a családjuktól, maguk ellen fordítsanak mindenkit, csak engem akarjanak. A csillagokat lehoztam nekik az égről, elhitettem velük, hogy mennyire szeretem őket, hogy csak Ők léteznek, és természetesen a szándékaim nemesek, feleségül akarom őket venni. Nem volt még egy se, aki ne az ágyamba kötött volna ki az oltár előtt. Miután elvettem, ami kellet, szélnek eresztettem őket. Nem éreztem egyik iránt sem bűntudatot, ha ennyire esztelennek, akkor megérdemelték, ami történt. Hiába jöttek utána a családomhoz, gyerekkel, szülővel, csak verésre és szégyenre számíthattak. A város tele volt a fattyaimmal, ahogy apám nevezte őket.

            Abigaillel, a szökést aznap éjjelre terveztük. Gyakorlott voltam ebben, nem először csináltam ilyet. A zsákom előttem hevert, félig már bepakoltam,de csak a látszat kedvéért, nehogy feltűnjön a lánynak, hogy szó sincs arról, hogy vele maradjak. A kikötőbe beszéltük meg a találkát, ott fogunk majd felszállni, a Victoria fedélzetére. Ismertem a kapitányt, mindig erre a vitorlásra szálltam fel az ép aktuális hölggyel, ha a szárazföldön nem kaphattam meg. Nem egy akadt, aki felvetette, hogy a fedélzeten kelljünk egybe, de én hajthatatlan voltam. Ragaszkodtam az egyházi esküvőhöz, ahogy ahhoz is, hogy a nászt még előtte háljuk el.

– Már úgyis egymásáéi vagyunk, minek várjunk pár napot? Szeretlek, és azt akarom, hogy teljes lehessek veled.

A hajón végül beadták a derekukat, a kitartó csábítás minidig meghozta az eredményt. Miután szeretkeztek velem, az éjszaka leple alatt, egy mentőcsónakban eveztem ki a partra. A lányok sorsa többé nem érdekelt, én meg kaptam, amit akartam, boldoguljanak, ahogy akarnak. Volt, aki visszajött, de olyan is akadt, akit eladtak rabszolgának. Mindenki a saját cselekedetei felett úr, nem felelhettek másokért is.

A határozott kopogás miatt, abba kellett hagynom a pakolást. Az ajtót kinyitván, apám állt előttem, és dühösen nézett a csomagomra.

– Francesco, már megint elmész?

– Igen, de tudja, hogy visszajövök. Legfeljebb, pár nap az egész.

– Most ép kinek a családját teszed tönkre? Maradt még olyan lány a városban, akit még nem hágtál meg?

Mérges volt, de engem nem érdekelt különösebben. Egyke gyerek voltam megszoktam, hogy azt tehettek, amit csak akarok, később úgy is majd megenyhül. Nem törődve vele, tovább dobáltam a zsákomba a holmimat.

 – Úgy látszik. Ez, amerikai. Újdonság. Hófehér bőre van, nem, azaz unalmas sötét, mint a többieknek. Kíváncsi vagyok, vajon másban is tud, újdonságot mutatni…

– Szerencse, hogy anyád már nem él, és nem hallja ezt! A szíve szakadna meg!

– Atyám, ne legyen rám mérges. Ígérem, megállapodom. De addig, hagy éljek egy kicsit.

– Szégyent hozol a családunkra…

– Arra nem én hozok szégyent, azt már megtette korábban az ősöm. Nem emlékszik? Pedig még a nevemet is, utána kaptam.

– Egyszer, ez lesz a veszted meglásd!

– Lehet, de addig is, ha megbocsájt, indulnom kell. Egy hölgyet, nem illik megvárakoztatni.

Felkaptam a zsákomat, átöleltem atyámat, és indultam a kikötő irányába.

            A sötétségben való tájékozódás, nem jelentett gondot, gyakran kóboroltam éjjelente, könnyedén oda találtam. A hajók, sűrűn ringtak egymás mellett a vízen, az égen egy felhő sem volt, nyugodtnak ígérkezett az utunk. Azt hittem késni fogok, de meglepődve tapasztaltam, hogy korábban értem ki, Abigailnek még nyoma sem volt. Lehet, hogy meggondolta magát? Az nem lehet. Annyira szerelmes volt belém, hogy nem tudtam elhinni, hogy ne jönne el. Talán, az a két férfi tartja fogva. Tudtam, hogy Amerikából jöttek, de annyira különös volt a külsejük, kicsit félelmetes, főleg a magasabb, idősebbé. A lány azt mondta, ne foglalkozzak velük, mégis azaz erő, ami belőlük sugárzott, egy pillanatra elbizonytalanított. Őket nem lehetne csak úgy elzavarni a háztól, ha hozzánk jönnének követelőzni. Van bennük valami, megfoghatatlan. Igaz, csak a világos hajút tudtam jobban szemügyre venni, de szerintem abnormális, ahogy a hófehér bőre, a koponyára tapadt. Mintha nem is emberi lény lenne. És a körmei. Csak képzelődtem, hogy hegyesek voltak?

– Szia caro! Csak nem rám vársz?

Ahogy végig néztem az előttem álló nőn, éreztem, én lettem be cserkészve. Szőke haj kontyba fogva, fehér bőr, zöld szemek, és elegáns viselet. Elmosolyodtam. Kurtizánnal, még soha nem voltam.

– Bella. Jól érzem, hogy kegyed, germán származású?

Csilingelve kacagott fel a nő, és a legyezője mögül, bizalmasan hajolt hozzám.

– Nem szoktam ilyet tenni, de te tetszel. Ha van kedved, megkaphatsz, egy órára ingyen. Kíváncsi vagyok, mivel szédítetted el, ezt a sok lányt a városban. Vajon, igazak a legendák? Tényleg akkora?Nagyot nyeltem, ahogy a keze elindult végig a ruhámon. Nem kurtizánhoz volt méltó ez a tett. Ők általában az eszükkel hódítanak, és nem a testiséggel. Szétnéztem, a lány még sehol nem volt, bennem pedig felébredt a vágy. Akár kurtizán, akár közönséges szajha, fehér lánnyal, még soha sem voltam, egy ilyen lehetőséget nem szalaszthattam el.

– Várok valakit így, sem messzire, sem szobára, nem vihetlek. Van egy eldugott utca rész arra, gyere, ott csináljuk, ha nem baj.

Kézen fogtam a nőt, és elvezettem a kihalt házak közötti sikátorba. Onnan könnyedén beláttam a mólót, ha a lány megérkezik minket nem fog észrevenni, de én igen. Mohón vetettem bele magamat a hófehér keblekbe, és tűrtem fel combig a szoknyáját.

***

            Megfogadtam, hogy bármi áron, de megvédem a családomat. Nem hagyom, hogy holmi fiú miatt, felbomoljon mindaz, amit eddig felépítettünk. Ha megölöm a Pazzi kölyköt, azzal örökre elveszítem Abigailt. Tudtam mit tervez, hogy meg fog szökni vele. A lázadozására, csak egy hatásos módszer létezett. Csalódnia kell benne, csak úgy térészhez. A fiú szándékai nem tisztátalanok, de ezt hiába is mondanánk neki, a lányunk egyikünknek sem hitt már. Egy olyan tervet kellett kieszelnem, ami örökre megtöri a szívét, de egyben, magunkhoz is láncolom vele. Csak bennünk bízhat, csak velünk lehet boldog, senki mással. Tudtam, mennyire gyűlölt minket a történtekért, de még volt egy szikrányi esély, hogy ezt megfordítsam. Nem szóltam Willnek a terveimről, de Ő is ezt tenné, ha tudná mindazt, amit én.

 Abigail, hiába hitte azt, hogy jól ismeri a fiút, valójában, semmit sem tudott róla. Csak én ismertem igazán, és minden okom megvolt rá, hogy távol tartsam tőle. Francescot, elbűvölte a lányunk szépsége, de ha adódott más nő, egyet sem utasított vissza. Mindegyiknek, akivel eddig volt, mindig ugyanazt mondta. Bella, bella. Szép. Persze, hogy nem volt olyan lány, akinek ne legyezte volna a hiúságát, ha szépnek hívták. A Pazzi fiú jól ismerte a csábítás művészetét, vagyonos volt, művelt, és jó képű. Számára természetes volt, hogy kihasználja, az ártatlan, naiv lányokat. Elhitette velük, hogy csak Ők az egyetlenek, hogy házasodjanak össze, és éljenek boldogan. De az oltárig, egyel sem jutott el, csak a nászágyig. Számtalan fattya volt a városban, az emberek gondolatain keresztül mindent tudtam róla. Azzal viszont, soha sem számolt, hogy ez egyszer majd, visszaüt. Rossz lányt akart elcsábítani, és megbecsteleníteni.

A szökésük előtti éjjelen, elmentem otthonról. Abigail, ép Willel veszekedett, és hallottam, ahogy megtagadja, mint apját. Engem gyűlölhetett, de ezt nem hagyhattam. A város felé vettem az irányt, és egyenesen az egyetlen bordélyházhoz mentem. Kivételesen, nem vacsorázni tértem be, testiségről pedig szó sem volt, mióta Williammel együtt voltunk.  Csupa szőke szépség fogadott, és a madame készségesen sietett a segítségemre.

– Drága jó uram! Válaszon leányaim közül, de vannak itt arany ifjak, vagy a külön teremben talál állatokat, ha úgy tetszik. Pihenjen meg nálunk. Vegyen egy fürdőt, vacsorázzon, masszíroztasson, majd válaszon kedvére valót. Legyen nyugodt, mind egészségesek és tiszták. A titkát pedig megőrizzük.

Huncutul kacsintott rám, és belém karolva akart körbe vezetni. Finoman elhúztam a karját, nem akartam udvariatlan lenni.

– Igazán nagyon kedves, de nincs sok időm. Egy igazán szép hölgyet keresek, ha nem nagy kérés, fehér bőrűt.

– Csak, fehér bőrű lányaim vannak, tudja, a Pápa védi a nemzeti büszkeséget, így megtiltotta, hogy olasz lány dolgozhasson. Csak germánokat alkalmazhatok. Itt van például Ő, egy igazi kuriózum. Giselle!

A hívásra egy nő lépett elő, az egyik mellékszobából. Ahogy félrelebbentette a függönyt, mintha a germán mondákból lépett volna elő. Brünnhilde megelevenedett mása. A hullámos hosszú haja, aranyként omlott a vállára, a zöld szemei igézőek voltak, az orra körül, apró szeplők látszottak. Fehér, átlátszó köntös szerű ruhája, sokat sejtetve ölelte körül, nem utcai viseletet viselt, hogy hívogató alakját ne rejtse el. Minden halandó férfi vágy álma lehetett, ez a szűzies szépség.

Mosolyogva néztem.

– Tökéletes.

            Az egyik emeleti szobába belépve, a lány egyből levette a köntösét, és engemet is le akart vetkőztetni, de én elkaptam a kezét.

– Hálás vagyok, és tudom, hogy ez a dolgod, de nem ezért jöttem. A segítségedet akarom kérni.

A zsebemből elővettem egy kis erszényt, és letettem az asztalra. Az érmék koccanása és a súlya elárulta neki, hogy tele van.

– Mit kell tennem?

– Van egy fiatal fiú, talán ismered is. Franceso Pazzi. Szeretném, ha holnap éjjel elcsábítanád. A kikötőben fog várni valakit, de nem akarom, hogy találkozzanak.

– A lányával?

– Szóval, akkor ismered.

– A híre, még hozzánk is elterjedt. Volt olyan lány, aki ide akart jönni, dolgozni, de nem vehették fel. Szegény, utána öngyilkos lett.

– Akkor megérted, miért fontos, hogy ne találkozzanak.

– Igen.

– Intézd úgy, hogy nyilvános helyen legyetek, a többit bízd rám. Ha megteszed, holnap még egyszer ennyit kapsz.

– Önnek, bármit.

A lány cinkosul mosolygott, ahogy felemelte a kis erszényt, és az arcához szorította. Én pedig, nyugodtan térhettem haza. A tervem első részét, sikeresnek tudhattam.

Will, hazaérkezvén nagy örömmel, és izgatottan fogadott. Minden reménye bennem volt, de lekellet, hogy lombozzam.

– Megölted? Ezért mentél el?

– Nem, és te sem ölhetted meg.

– Miért?

Kétségbe volt esve. Nem akarta elveszíteni a lányunkat, bárhogy is viselkedett az utóbbi időben, szerette.

– Mert azt akarom, hogy Ő döntsön. A fiú hazudik, rettenetesen sokat. Bebizonyítom neki, hogy milyen is valójában. Ha így is Őt választja helyettünk, akkor nincs mit mondanom. Szabad akaratából van velünk, ezt ne felejtsd el. Joga van, elmenni. Ezt el kell fogadnunk.

– Tudom, de nehéz.

Szorosan átöleltem.

– Hinnünk kell, hogy tudja, mit csinál.

– Helyesen fog dönteni, szerinted?

– Bízom benne.

– Tégy úgy, ahogy jónak látod, de én nem akarom látni, ahogy örökre kisétál az életünkből.

– Rendben.

Amikor éjjel felkeltem, Will nem volt mellettem, sem sehol a házban. Nem hibáztattam, én is nehezen néztem szembe a lehetőségekkel.

–Abigail?!

Óvatosan kopogtattam a szobájánál, a lányunk még mindig mérges volt ránk. Dühösen nyitotta ki az ajtót, majd visszament a bőröndjéhez.

– Elmegyek, nem tarthatsz vissza.

– Nem is akarlak. Segítek összekészíteni a holmidat, és kiviszlek a kikötőbe. Ennyivel, még tartozom neked.

Egy darabig még vizsgálgatott, szándékaimon gondolkodva, aztán újra pakolni kezdett. Némán tettük egymás után a bőröndjébe a ruhákat. Nem akartam ráerőltetni a beszélgetést, Ő pedig, nem értette a viselkedésemet. Fejébe vette, hogy mindenáron meg akarom akadályozni Őt abban, amit tenni akart. Miután befejeztük a készülődét, utoljára végig nézett a házon, tekintetével a másik apját keresve.

– Will?

– Ő, nem tart velünk. Elment előre vadászni, majd ott találkozunk.

– Azt mondta, ne köszönjek el tőle, ha elmegyek.

– Nagyon rosszul esett neki az, amit tegnap mondtál.

Beszívta a levegőt, majd dacosan nézett utoljára vissza.

– Már nem számít.

Hiába titkolta, fájt neki a másik elutasítása legbelül. Úgy érezte, helyesen cselekszik, és ezt kell tennie. Egy dáma nyugodtságával az arcán, segítettembe, a hintóba, és ültem fel a bakra. Abigail, kihajolt az ablakon és úgy szólt ki nekem.

– Ha nem oda viszel, akkor is kiszököm. Ugye, tudod?

– Légy teljesen nyugodt, az én szándékaim, tiszták.

Elengedte a füle mellett, amit mondtam, és csak a fiú körül jártak a gondolatai. Annyira szerelmes volt, és én ezt tönkre kellett, hogy tegyem. Teljesen össze kellett, hogy törjem, mint egy drága porcelán teáscsészét, a saját érdekében, hogy utána újra összerakhassam, a saját kedvem szerint.

A kikötőhöz közelítve, meglepődtem. Will ott várt minket, az arca rezzenéstelen volt, de legbelül tombolt. Legszívesebben, már a fiú fejével a kezében várt volna minket. Ő már látta, mit tett a Pazzi kölyök. Hallgatott rám, de attól még félt, hogy a lányunk rossz döntést hoz, és megbocsájt neki.

– Abigail.

– Will.

Nem is olyan rég, még ölelve köszöntötték volna egymást, most szinte, megfagyott a levegő körülöttük, olyan hűvösek voltak. A lányunk, a hintóból kiszállva a fiút kereste, a hiánya egyből gyanús lett neki.

– Láttad Francescot, vagy már megölted?

– Abigail…

– Válaszolj, Will!

Hangosan, kiabálva követelte a választ. Még mindig jobban bízott benne, mint bennünk. A társam, meg akarta kímélni a látványtól, ami a háta mögött zajlott. Tudta, milyen hatással lenne rá. Úgy érezte, mintha egy kést mártana bele egyenesen a szívébe.

– Nem akarom, hogy megtud…

– Megölted?! Hogy lehetsz ilyen!

A párom, szomorúan csóválta csak meg a fejét.

– Fordulj meg, kérlek.

A lányunk, lassan megfordult. A döbbenet az arcán, leírhatatlan volt. A szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson fel a látványtól. Gieselle, Francescoval közösült úgy, ahogy megbeszéltem vele. Távol álltak tőlünk, de a mi éles szemünk elől nem volt menekvés, mindent látott a legapróbb részletekig. Szerencsétlen lányunk, az apja mellkasába fúrta az arcát, és hisztérikusan sírt. Will hol a haját, hol a hátát simogatta, és a fejét csókolgatta, nyugtatólag.

– Sajnálom. Nem akartam, hogy lásd, de nem hagytál más választást.

– Miért, nem mondtad el? Hallod a gondolatokat, tudtad mit csinált!

Dühösen nézett rám, de saját magára, még dühösebb volt.

– Próbáltalak figyelmeztetni, de te nem akartál meghallgatni.

– Hogy lehettem, ennyire ostoba?

– Semmi baj, elvakított a szerelem.

Will próbálta csitítgatni, Abigail, többször megremegett, majd abbahagyta a sírást. A szemében harag gyúlt, úgy nézett újra rám.

– Mondj el, mindent. Tudni akarom.

Elmeséltem neki a lányokat, hogy vele is ezt tette volna, és hány gyereke volt szerte a városban. Némán hallgatott, miközben a szavaim elképesztették. Nem tudta felfogni ép ésszel, hogy valaki így kihasználhasson másokat. A könnyek újra el kezdtek folyni az arcán, vége láthatatlannak tűnt.

– Megértem, ha nem hiszel nekem, de ha gondolod, kérdezz meg bárkit. Ugyanezt fogják neked mondani, amit én. Sajnálom. Nyugodtan elmehetsz vele, ha szeretnél, nem fogunk tartoztatni. De ha úgy döntesz, hogy velünk maradsz, akkor tárt karokkal várunk vissza.

– Megbocsájtjátok nekem, mindazt, amit eddig mondtam, és tettem?

Hüppögve, könyörgőn, nézett a másik apjára. Tőlem jobban félt, benne volt minden bizodalma.

– Ha megígéred, hogy többé nem viselkedsz így, akkor igen.

– Annyira, sajnálom.

Ujjaival, Will kabátjába kapaszkodott, és tovább zokogott. Örültem annak, hogy mindketten feketében vannak, így nem volt feltűnő a folyamatosan csorgó vér.

– Gyere, menyünk innen.

A társam gyengéden átkarolta, és beültette a hintóba. Becsuktam az ajtót, nem akartam, hogy bárki is lássa ilyen állapotban. A lányunk, meglepődve nézett rám.

– Te nem jössz velünk?

– Mit szeretnél, a fiúval?

A szemeiben végtelen gyűlölet lobogott. Felidézte magában mindazt, amit mondtam neki azt, hogy hogyan cincálta szét a családunkat, és másokét. Bosszút akart állni, mindenért.

– Azt akarom, hogy szenvedjen.

Elmosolyodtam. Okos kislány.

– A szívét, viszem el neked. Induljatok.

Will csak némán helyeslőn bólintott, és a lovaknak csettintve indultak haza. Rám, még várt egy befejezetlen feladat.

            A fiú még mindig nem végzett, amikor oda értem. A pár gyorsan szétrebbent, Giselle úgy tett, mint akit megzavartak, és pironkodva, a szoknyáját igazgatva ment el, miközben észrevétlenül vette ki a kezemből a Júdáspénzt. Francesco, megijedt a jöttömre, gyorsan magára rántotta a nadrágját, és próbált menekülni. Felismert, de azt nem tudta mekkora bajban van.

– Nahát, nahát… Egy újabb szégyene a Pazzi famíliának.

–Nem csináltam semmit a lányával. Esküszöm!

– Tudom, hogy nem csináltál vele semmit, még. De azt is tudom, hogy mit akartál. Azt hitted, azért mert nem vagyunk idevalósiak, azért mindent megúszhatsz? Ccc…

– Az apám nagyon dühös lesz, ha hozzám ér! Nem hagyná annyiban!

Elmosolyodtam, kivillantva a fogaimat. Felsikoltott rémületében.

– Az apád, csak akkor tudna megbosszulni, ha tudná, ki tette ezt veled. Szánalmas kis féreg vagy, még eledelnek sem lennél jó.

Felkaptam a lábamnál egy patkányt, és kiszívtam a vérét. A fiú összevizelte magát, félelmében. Elegem lett a színjátékból, eldobtam a döglött állatott, és fenyegetően lendültem feléje. Futásnak eredt, de én egy pillanat alatt előtte teremtem. A környék kihalt volt, így nem kellet a miatt aggódnom, hogy bárki megláthat, azt tehettem vele, amit csak akartam. Szabadjára engedhettem a dühömet. A torkánál fogva megragadtam, és neki dobtam a falnak. Nyekkenve terült el a földön, és rémülten kúszott tovább. Meg akartam alázni, még a halálában is.

– Az visz a vesztedbe, ami eddig az eszedet irányította. – Mondtam neki, és csak a körmöm villanása látszódott.

A kezemet a fiú ágyékára tettem, és egy rántással, leszakítottam a golyóit. Keservesen üvöltött alattam, pattogzottak a könnyei.

– Az engedetlen, megvadult állatokat, kasztrálni szokták, hogy megnyugodjanak. Talán ez a módszer nálad is beválik, de én kétlem, hogy ennyiből tanulnál. Sok lánynak okoztál szenvedést, ez most viszont személyes ügy. Összetörted a lányunk szívét, így kénytelen leszek, egy másikkal helyettesíteni.

Egy mozdulattal törtem ki a nyakát, majd a késemmel vágtam ki a szívét. Kis ládikába helyeztem az ökölnyi szervet, és a mellényzsebembe rejtettem. Nem szívtam ki a vérét, nem akartam, hogy akár egy csepp is, ebből a mocskos disznóból belém kerüljön. Elvettem az értékeit, majd kerülő úton indultam a város irányába vacsoráért.

            A házunkba belépve, Abigail repült a szobán keresztül, hogy átöleljen. Még mindig, vértől maszatos volt az arca, de már megnyugodott.

– Bocsáss meg, soha többé nem kételkedem bennetek. Rettenetesen, sajnálom.

– Megbocsájtok. Újra, a családunk tagja leszel?

– Igen, atyám.

Szégyenlősen mosolygott, és én megcsókoltam az arcát. Kíméletlenek voltak a szavai, amikkel engem vádolt, de legbelülről jöttek. A legtisztább érzéseit árulta el nekem, és tudtam, hogy nekem kicsit engednem kell a szigorból.

– Hoztam neked valamit, ami mindig erre a napra fog emlékeztetni.

A zsebembe benyúlva, elővettem a kisdobozt.

– Ez az?

– Igen.

Leült a legközelebbi fotelba és kinyitotta a fedelet. Sokáig, csak értetlenül nézte a szervet.

– Azt hittem, hogy másmilyen lesz. Elkorcsosult, fekete, vagy torz. De ugyanolyan, mint a többi emberé. Semmiben sem különbözik.

– Az elméje volt torz, és a tettei.

Oda ültem mellé a szék karfájára, és vigasztalólag megsimogattam a haját. A szavaimra felkapta a fejét, és felpattant.

– Mi, talán nem vagyunk, azok? A kulturált embereknél, tabunak számít az élet elvétele.

– Ahogy, az Ő összes tette is. A halál nélkül, nincs irányunk. A halál kilátása az, ami a nagysághoz vezet.  A legtöbb hitünket, a legtöbb tettünket, a halál motiválja, legyen az ember, vagy más milyen lény. Más, vagy mint a halandók, másként táplálkozol, de attól még nem vagy rosszabb náluk, pláne nem ennél a szemétnél.

Elragadott a hév, így gyorsan lágyítottam a szavaimon. Nem akartam neki még több lelki sérülést okozni.

– Ne, emészd magadat. A lényeg, hogy nem történt nagy baj, és itt vagy velünk.

– Igen.

Újra átölelt, és az én lelkem végre megnyugodott. Többé nem fogjuk elveszíteni, egy ilyen esztelenség miatt.

– Hannibal, mi lesz a holttesttel? Tudják, hogy velem ment volna el. Láttak a kikötőben.

– Ne aggódj. Amilyen sok embernek ártott már korábban, nem egy dühös apa a gyanúsított, ebben a városban. Azért, a biztonság kedvéért, van egy tervem, csak ha beleegyeztek. Megígértem nektek, hogy körbe járjuk Európát, így tovább utazunk.

– Utazunk? Mégis hová?

– Palermóba, kedves Williamem. Onnan pedig, Olaszországba.

– Egyszer, megmutatod honnan jöttél?

– Abigail. Atyádat, nagyon fájó emlékek kötik oda. Ne emlékeztesd Őt rá.

– Miért is ne? Úgyis, volt bennem egy kis honvágy. Nem lesz olyan izgalmas, mint az oda vezető út, de a táj szépsége, kárpótolni fog.

– Köszönöm.

A lányunk aznap reggel, a mi koporsónkban aludt, szorosan bebújva kettőnk közé. Az ujjacskái, a hajamba túrtak, én pedig az arcát simogattam. Többé, nem gyermek a lelke, hanem egy felnőtt nőjéé, még ha a teste nem is ezt árulta el. Will szorosan ölelte, attól félt újra elszökik, és elveszít minket örökre. Amíg rajtam múlik, addig soha nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen.

13.
 

Ugyanaz volt a visszatérő álmom, amióta megláttam a festményt. A Sárkány a pusztaságban állt, előtte a lány hevert, akit kerestem, de Ő nem rettegett tőle. Kihívóan vicsorogott rá, hiába választották el centik attól, hogy eltapossa Őt. Küzdeni akart, és a Sárkányt ez feldühítette. A vékony test köré fonta a farkát, kiszorítva minden lélegzetet belőle, de Ő beleharapott és karmolt. Aztán, a semmiből a két férfi ördög, a megmentésére sietett. Rávetették magukat, és tépkedték a fenséges lényt. Elszakították a szárnyát, belemartak a húsába és a földre tiporták. Az elpusztíthatatlan nagyságot, megölték. Mindent elárasztott a vakító fény. A Sárkány még utolsó leheletével látta, ahogy a nap elporlasztja mindannyiukat. Az ördögök, a Sárkány, a lány, mind hamuvá lettek. Szinte éreztem a forróságot, és izzadva ébredtem a parányi fogadó szobában, ahol megszálltam. Mit jelent ez az álom?  Hajóút még nem volt rám ilyen hatással, tényleg a festmény akarna, nekem valamit üzeni? Megvontam a vállamat. Soha nem törődtem ilyen zagyvaságokkal, álmokkal, babonákkal, miért most kezdeném el?

Az éjjeliszekrényről elvettem a pohár vizemet, és egy húzásra megittam. Nincs egy teljes napja, hogy leszálltam a hajóról Szicíliában, de én már alig vártam, hogy munkához láthassak, és végre hazatérjek. Sokkal nyugodtabb, régiesebb volt ez a város Londonhoz képest, de engemet akkor sem tudott maradásra bírni. Az órámra nézve láttam, hogy lassan közeleg az este. A kocsmák, remélhetőleg megtelnek élettel, és részegekkel. Ez volt mindig a legelső helyszín, ahol a kutatásaimat elkezdtem. Az emberek közvetlenebbek, beszédesebbek, itallal a kezükben, elég volt két szót mondanom, és ömlöttek a szájukból az információk. Nem kellett sokat kérdezősködnöm, és ezt szerettem. Felvettem a csizmámat, és a kalapomat, és lesétáltam a csehóba. A mulatozás már elkezdődött, így könnyen elvegyülhettem. A bárpultnál az emberek sorban ültek egymás mellett, volt, aki már most olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Én is beálltam közéjük, mintha csak inni jöttem volna. A nagydarab csapos nő, egyből előttem termet.

– Mit kér?

– Egy whiskyt.

Ennyi, és nem több. Soha nem értettem, hogyan képesek mások, tönkre tenni a testüket, az elméjüket ilyen innivalókkal, de a helyzet megkívánta tőlem, hogy csatlakozzak közéjük. Mellettem. mindenki a helyi dolgokról beszélgetett. Semmi érdekes. Aratás, termés, szomszédok. Semmi olyan, ami egy kicsit is használhatónak tűnt.

– Én mondom neked, ami azzal a Pazzi kölyökkel történt, elkerülhetetlen volt. Hány lányt tett már magáévá? Lassan már kulcsra zártuk az ajtókat, nehogy kiszökjenek. Tele van a város a fattyaival, jobb is, hogy megölték.

– Na, igen. Hosszú a lista, akik ezt tehették vele, de kicsit akkor is érdekes. Miért most? Nem egy lett öngyilkos a lányok közül. Miért csak most álltak értük bosszút? Egyáltalán, ki volt az újabb kiszemeltje? Ismerted?

– Állítólag valami amerikai, fehér lánnyal akart megszökni, de odáig már nem jutott el. Jobban is járt az a szerencsétlen fruska, így legalább nem kellett szégyenkeznie. Bár kitudja, meddig jutottak...

– Maga is amerikai, igaz? - Fordult felém az egyik. A mozdulat túl hevesnek bizonyult, a markában lévő sört, egy kicsit kilöttyintette a ruhámra. Micsoda arcátlanság.

– Jaj, bocsásson meg…- A kezével a ruhámat kezdte el tapogatni, hogy lesöpörje róla a cseppeket. Ahogy felnézett az arcomra, rögtön megállt a mozdulatban. Láthatta rajtam, mennyire feldühített.

– Elnézést.

– Igen, az vagyok. Van ezzel, valami probléma?

– Nem, nincsen. Csak, arra lettem volna kíváncsi, mennyire könnyűvérű, tűzessek, az ottani nők.

– Nem tudom, így még nem vizsgáltam őket. Mi lett a lánnyal?

– Ki tudja? Nem sokkal, a Pazzi fiú halála után elmentek.

Ez érdekes, de ahogy hallottam, ez a fiú sok lányt megrontott nem biztos, hogy az én kis báránykáim voltak… a férfi visszafordult a társához, és tovább beszélgettek. Még vagy egy órán át ültem, és hallgattam a beszélgetésüket, de számomra használható hírt nem szolgáltattak. A csapos nő, újra visszajött hozzám, hogy még töltsön. A kezemet a pohár szájára emeletem, jelezvén, hogy nem kérek többet.

– Hány Pazzi család lakik itt?

– Maga tényleg nem idevalósi. Csak egy van. Kérdezzen meg bárkit, és útba igazítják. De ha rám hallgat, nem zaklatja az öreg Rinaldot. A fiát megölték egy hete, a felesége korábban meghalt. Teljesen egyedül maradt. Szerencsétlen. Minden reménye a fiában volt és hiába. Még egy ilyen hasznavehetetlen, rossz kölköt, nem hordott a hátán a Föld.

Az egyik férfi, felemelte a pultról a fejét. A kezével még mindig a korsóját szorongatta, úgy szólt közbe.

– Nana! Halottakról vagy jót, vagy semmit!

– Mondhatsz nekem bármit, akkor is jó, hogy megszabadultunk tőle.

Az csak legyintett rá, majd visszafeküdt. A hátam mögött verekedés tört ki, így jobbnak láttam visszamenni, és aludni. Ha tényleg az a lány volt az, és Ők voltak az amerikaiak, akikről beszéltek, akkor minimum egy hét előnyük volt. Így, hogy nem tudtam merre mehettek tovább, még több előnyre tettek szert. Holnap beszélek az idősebb Pazzival, talán tudja a lány nevét, és akkor segít előbbre lendülnöm.

            Másnap a villa előtt állva, láttam a fekete szalaggal átkötött babérkoszorút. Ezek szerint, a virrasztás még mindig tartott. Levettem a kalapomat, és lassan besétáltam. A férfi megtörten ült a koporsó előtt, körben gyertyák fénye lebegett. Odakint hiába volt verőfényes napsütés, az egész házat besötétítették. Soha nem volt gyerekem, családom, nem veszítettem el még senkit. Nem tudtam átérezni a fájdalmát. Erről a kölyökről, az egész város azt híresztelte mennyire jó, hogy meghalt, ez a férfi pedig itt sírt előttem. Nem értettem.

– Senor, Pazzi?

– Nem érdekel, mit tett a lányával. Épp gyászolok. Takarodjon, vagy megölöm!

Fel se nézett rám, dühösen szitkozódva ejtette ki a száján a szavakat. Úgy látszott, sokan zaklatták, és jöttek táncolni a fia koporsóján.

– Félre értett, nincs gyerekem.

– Akkor meg, mit keres itt?

Felugrott a székből, de egyből megtántorodott, amikor rám nézett. Mindig ez történt. A szememben végtelen gyűlölet gyúlt, ahányszor megláttam az emberek iszonyát, a szám miatt.

– Amerikából jöttem, és a fia haláláról akartam kérdezni.

– Mi köze van, egy amerikainak, Franceso halálához?

–Nagyon remélem, hogy több mint gondolná. Tudok a fiú viselt dolgairól, nem tagadom, de nem emiatt jöttem. Látta az utolsó lányt?

Egy pillanatig még nézett, aztán elfordult.

– Miért kérdezi?

– Ezért.

A kezébe adtam, a körözési papír másolatát. A férfi az arca elé kapta a kezét, ahogy felismerte a képen a lányt. Szóval, tényleg Ő volt az, a szimatom még mindig a régi volt.

– Ez egy körözési lap. Itt az áll, hogy gyilkosság gyanújával! Ő ölte meg a fiamat? Ez a kis, mihaszna szuka?!

Őrjöngött, így gyorsan kikaptam a kezéből a papírt. Nem teheti tönkre, az utolsó ép példányomat.

– Kérem, csillapodjék.

– Hogy nyugodjak meg, amikor szabadon mászkál? Az Isten se tudja, hogy hol!

– Azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem. Volt vele más is?

– Két férfi. Állítólag az apja, meg unokabátya, de őket nem láttam, csak Francesco mesélt róluk. Azt mondta, nem is hasonlítanak az apjával. Nem hiszem el, hogy annyi nő közül…

– Megnézhetem a holttestet?

– Tessék. Nézze meg.

Feltépte a koporsó ajtaját, ezzel feltárva a hullát. A szag ellen fűszernövényekkel bélelték ki, de még így is érződött, a bomlás szaga. A fiú teste már felpuffadt, de az eredeti vonásin látszottak, mennyivel szebbek voltak az enyémeknél. Az arcáról gyorsan elvettem a tekintettemet, és inkább a testét néztem. Az ágyékánál valami furcsa volt.

– Hogy halt meg?

– Nem hallotta a pletykákat?

Nemleges válasszal csóváltam a fejemet.

– Megcsonkították. Kiherélték, aztán kivágták a szívét. A golyóit, a szájában találták meg. A szíve eltűnt. Senki nem tudja, hogy hová. De az is lehet, hogy valami állat megette.

A férfi újra felzokogott, így csak félig figyeltem arra, amit mondott.

– Minő borzalom. Újabb, híres halottja, a Pazzi háznak. Tudtam, hogy nem kellett volna, Francesco után elnevezni. Az asszony volt az, aki ragaszkodott…

Csonkítás… a Krendler fiút is, megcsonkították. Meg tudtam Őket érteni, volt abban valami fenséges, valami birtokló, ha áldozatunkból egy darabot a magunkénak tudhatunk. Érdekes választás, hogy pont a szívét vitték magukkal, de nyilván nem véletlenül.

– … Soha nem lábalok ki a szerencsétlenségből. Először, ellopják a könyvemet, utána megölik a fiamat? Miért, kell ennyit szenvednem Uram?!

Felkaptam a fejemet.

– Mi különleges van egy könyvben, amiért így megbotránkozik az elvesztésén?

– Erről nem hallott? Látszik, hogy műveletlen, földtúró nép mind. Gutenberg, Bibliája. Vagyonokat ért. Egy kedves barátom, Giermo, árulta a nevemben. A szerencsétlen, a kirakatba tette. Rabló-gyilkosság áldozata lett…

Egy újabb Biblia. Miért izgatja ennyire az emberek fantáziáját az a könyv? Hisz nincs benne semmi, egy valamit kivéve. Talán, a Sárkányról van benne illusztráció?

– Képek is voltak benne?

– Miben?

– A könyvben.

– Egyenként, kézzel rajzolt ábrázolások. Egyszerűen lenyűgöző darab.

– A Nagy Vörös Sárkányról is, volt benne kép?

– Úgy emlékszem, igen. De nem vagyok benne, egészen biztos.

Muszáj látnom. Kíváncsi voltam, van-e olyan művész, aki úgy ábrázolta Őt, mint Blake. A gróf szerette a drága, csicsás dolgokat. Egy ilyen ritkaságnak, biztos örülne. Nem lepődnék meg, ha náluk lenne a könyv is.

– Lehet, hogy a lány vitte el.

– Azaz átkozott boszorka! Nem, Giermo előbb halt meg, mint, hogy Ők találkoztak. A fiam ódákat zengett róla. Átokfajzat. Mindig is tudtam, hogy a nők lesznek a veszte, de nem így.

Idegesen körözött, a szemében, megmagyarázhatatlan esztelenség tükröződött. A megszállottság fénye volt ez.

– Maga azt mondta azért van itt, hogy megkeresse. Azt akarom, hogy ha megtalálta, hozza el ide nekem, hogy magam téphessem ki ugyanúgy a szívét.

– Túl sokat kér. A fejéért kapom a pénzt, és nem fogom senki kedvéért élve végig hurcolni, bárhol is legyen.

Egy vaskos, bőrerszényt dobott elém.

– Ennyiért megteszi?

Lehajoltam, és felvettem a kisszütyőt. A súlya rendben volt, de nem elég, egy ilyen munkához.

– Ez előlegnek megteszi. A többit, majd akkor kérem, ha már itt leszek. Csak a lány kell?

– Igen.

Így legalább kevesebbet kell bajlódnom a másik kettővel, és lesz társaságom az útra.

– Megígérem, hogy elhozom.

– Grazie! Grazie mille!

Összecsapta a kezeit és elindult felém, de egy mozdulattal megállítottam.

– Megmondaná, hol találom a könyves boltot? Hátha, találok valami nyomot.

– Persze, persze.

A férfi útbaigazított, én pedig elköszöntem tőle. Úgy látszott a gyász, mindenkit képes megőrjíteni, de ameddig hasznom volt belőle, addig engem nem érdekelt. Közönyösen mentem tovább, azon gondolkodva, mit is fogok tenni a lánnyal. Fantáziámban elképzeltem a férfit, ahogy kivágja a szívét, és rettenetesen sajnáltam, hogy nem én tehetem meg.

            A szűk utcák pontos rendszer szerint épültek fel, így gyorsan megtaláltam a címet. A könyvesboltban, már új tulaj dolgozott, így nem tudott nekem segítséget nyújtani, de megengedte, hogy nyugodtan szétnézek. Körbekutatva a boltot, semmi nyomot nem találtam az előző tulaj vérén kívül. A kezemmel végig simítottam, és ahogy néztem a vérfolyásának nyomát, megtaláltam azt, amit kerestem. Nem is értettem, takarítás közben miért nem vették észre. Egy apró, sárga ruha foszlány volt. A legfinomabb selyem, amit eddig érintettem. Az orromhoz emeltem a rongydarabot, és mélyet szippantottam belőle. Most már az illatát is tudtam.  A vágy, hogy magamévá tegyem és eltiporjam, csak még jobban felerősödött bennem. Összeszorítottam a kezeim között, és eltettem a papírba hajtogatva. Bár lenne valami nyomom arra vonatkozólag, merre is mentek tovább. Szicília hatalmas, ha hajóval mentek tovább, több hét minimum mire újra itt kikötnek, annyi időt pedig nem várhatok.

– Maga mennyire ismeri a környéket? – fordultam a tulaj felé.

– Itt születtem. Miben lehettek a segítségére?

– Hallott arról az amerikai családról, aki itt élt? A lány, a Pazzi kölyökkel volt.

– Oh, hogyne. Állítólag lent laktak a völgyben, majdnem a templomoknál. Francesco azt mondta az apjának, ott találkoztak mindig. Jó fogás lett volna a fiúnak. Csak a nagyon vagyonosok, engedhetik meg maguknak, hogy ott lakjanak.

A becsmérlő tekintette, amivel végig nézett, mindent elárult. Azt hitte nincs elég pénzem, egy olyan hely bérlésére. Ha tudná, hogy akár az egész boltját könnyűszerrel megvehetném…

– Gracie.

Otthagytam, mielőtt valami nem oda illőt mondtam volna. A templomok völgyét, nem kellett megkérdeznem, merre találom. A városfalról könnyűszerrel ráláttam, az ősi szentély maradványokra. Sietősen indultam oda. Ha ott is, ilyen trehány módon takarítottak, talán lesz még esélyem.

***

            Miután, ott hagytuk előző otthonunkat, úgy döntöttünk, nem indulhattunk neki az útnak, amíg itt szét nem néztünk. Ismét egy villát béreltünk, és próbáltunk berendezkedni Palermóban. Mindahányunkat megviselt, az utóbbi idők történései. Abigail, szótlanabb lett, és nem lelkesedett már úgy, mint eddig. Rossz volt nézni, ezt a változást. Soha nem mondtuk el neki, hogy Hannibal szándékosan intézte úgy, hogy lebukjon a fiú. Lehet, hogy legbelül tudta, de nem tett róla említést. Aggódtam érte, attól féltem, hogy egy örök törést hoztunk létre a lelkében. Az elmúlt egy hétben amióta ideköltöztünk, alig evett, úgy kellett unszolnunk, hogy kimozduljon a bérelt házból. Állandóan a könyveket bújta, létünk mivoltán merengve. Meg akarta érteni, mi is Ő. Beszélni akartam vele, és nem hagyhattam, hogy a társam hallja. Megkértem, hagy váljunk szét ma estére, amit Ő készséggel is fogadott. Bár így sem tudtunk előtte eltitkolni semmit. Kettesben maradtunk a nagy házban a lányunkkal, és én alkalmasnak találtam arra az időt, hogy beszélgessünk. Hiába aludtunk mindannyian koporsóban, a saját szobához, mindannyian ragaszkodtunk. Halkan kopogtattam az ajtaján, nem akartam megzavarni a nyugalmát.

– Szabad!

– Bejöhettek, egy kicsit?

– Persze.

Abigail, az ablakpárkányban lévő kiszögelésben ült. Ahogy beléptem, halványan mosolyodott el, és letette azt a könyvet, amit épp olvasott. Azelőtt, mindennél boldogabb volt, ha kettesben lehettünk, és nem kellett a merev szabályoknak megfelelnie. Annyira más volt, ez a visszafogottsága és ez engemet csak még feszültebbé tett. Nem tudtam, soha másokkal rendesen kommunikálni, még a családommal is nehezemre esett. A szobában, kerestem magamnak apró tárgyakat, díszeket, amiket nézegethettek, miközben az ajkaimat harapdálva próbáltam rátérni a témára.

– Szeretnék, veled beszélni… Feltűnt, hogy az utóbbi időben, nem vagy jól. Tudom, hogy a szerelem… hogy a szerelmed, elvesztése fájó dolog. Tisztelem annyira a magán életedet, hogy ne Hannibalon keresztül kérdezem meg, hogy van-e valami más is ezen kívül, ami bánt?

Csak az utolsó szónál néztem rá, és láttam, ahogy egy kicsit megremegett. Felkavartam egy olyan dolgot, amit lehet, hogy Ő hagyott volna leülepedni magában. A pokolba. Miért, kellett nekem kérdezősködni?

– Nem érzed, velünk jól magadat?

– De igen. Csak, Francesco ráébresztett arra, mit is dobtam el magamtól azzal, hogy ez lettem. Igaza volt Hannibalnak, soha többé nem viselkedhettek ember módjára, nem élhettem azt át, amit ők. Te is ezt érezted? Ezért, akartál családot?  Ezért, változtattok át engemet? Hol lennél te most, ha Ő nem változtat át?

Felemeltem a tekintetemet a plafon felé, hogy ne olvassa ki belőlem a maró fájdalmat. Még is hol lennék?

– A föld alatt. Tudom, azt hiszed, hogy rosszat tett velem, pedig a lehető legjobbat. Szerinted, ha nem választ engem, akkor mi lett volna?

Hanyagul megrántotta a vállát.

– Élnél, a feleségeddel és a gyerekeddel boldogan.

Keserűen felnevettem. Mennyire egyszerűnek is hangzott mindez, az Ő szájából.

– Soha, senki nem jött volna hozzám. Nem szerettek, és az apám egyszer úgy is halálra vert volna, ha addig más nem ölt volna meg. Nekünk hiába volt pénzünk, a sorsom akkor is ugyanaz volt, mint a tiéd. Mindketten a föld alatt lennénk. Te is, és én is.

Összevontam a szemöldökeimet, ahogy elgondolkodtam a kérdései értelmén.

– Talán megbántad, hogy átváltoztál?

– Nem. Szeretem ezt az életet, csak jó lett volna, ha én is át élhetem volna mindazt, amit ti ketten. De ez, soha nem adattik meg nekem.

– Soha ne mond, hogy soha.

Mélyet sóhajtott, és a könyveire nézett.

– Will, szörnyeteg vagyok?

Felkaptam a fejemet.

– Miért, hiszed ezt?

– Az összes leírás, minden, amit végig olvastam, azt mondja rólam, hogy egy szörny vagyok. Sátán ivadéka, démoni lény, Káin gyermeke, aki nem érdemeli meg se a boldogságot, se a jót. Ezek szerint, tényleg örök kárhozatra vagyok ítélve, arra, hogy soha ne legyek boldog?

– A mi társaságunk, nem okoz elég boldogságot?

– De, csak szerettem volna, egy olyan kapcsolatot, mint ami köztettek van. Szerinted, én valaha ezt megtapasztalhatom?

Nehezet kérdezett. Ha Hannibalon múlna, a lányunk örökéletére kalitkába lenne zárva, de mindketten tudtuk, hogy ez nem jó megoldás.

– Idővel biztosan. De jelen pillanatban azt tanácsolnám neked, várj egy kicsit, és ne akarj rögtön mindent. Türelmesnek kell lenned.

– Meg akartam mondani neki, hogy mi vagyok. Kíváncsi voltam, hogy vajon képes-e, így is elfogadni.  De, most így visszagondolva, nem vagyok benne bizonyos, hogy képes lettem volna a válaszát elfogadni.

– Mit tettél volna, ha azt mondja, Ő nem akar így élni?

– Valószínűleg ugyanazt, amit Hannibal. Megöltem volna, ahogyan téged is megölt volna, ha nemet mondasz.

Felsóhajtottam. Kicsit rosszul estek a szavai, de tudtam, igaza van. Egy ilyen helyzetben csak két féleképen dönthetünk. Leültem mellé a padra, Ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Gyengéden átöleltem a derekát. Jól esett a közelsége, az óta az éjjel óta, nem volt hozzánk ilyen közel.

– Van helyem, szerinted a világban?

– Volt helyed, de azt elvettem.

– És Ő adott helyette egy másikat.

– Igen. Mindenki számára van hely, ebben biztos vagyok. Ezek a könyvek, teletömték butaságokkal a fejedet. Hasznos a tudás, de csak akkor, ha jóra használod. Igen, az áll benne, hogy szörnyek vagyunk, át tudunk változni különböző teremtményekké, gyerekeket rabolunk el, ezüst karóval, és fokhagymával pusztítanak el minket…

– Fokhagymával?

A lányunk fintorogva nézett rám.

– Ezt nem olvastad? Kelet-Európában, azt akasztják mindenhová, hogy távol tartsák magukat tőlünk.

– Fúj, nagyon büdös lehet.

Felnevettem rajta. Igen, tényleg viccesen hangzott, hogy egy fűzér hagymafélével távol tartsanak minket a vérszívástól.

– Majd megkérjük Hannibalt, menyünk olyan helyre, ahol laknak ilyen családok. Csak, ha akarod.

Kérdőn néztem le rá.

– Igen.

Szorosan magamhoz vontam, a fejét a mellkasomra hajtotta és a haját simogattam.

– Ne gondolj rosszat magadról. Semmivel sem többek az emberek nálunk, bármennyire is azt képzelik magukról. Gondolj bele, egy háborúban hány ember hal meg? Azt a tisztet, aki megöl a háborúban, teszem azt, ötven embert, hősként ünneplik. De ha ugyanezt, nem ott tenné, hanem máshol, egy faluban például, szörnyetegnek neveznék. Minden nézőpont kérdése. Ne higgy, olyan tanoknak, ami elítéli Szodoma városát, de azt helyén valónak tartja, hogy testvér testvérrel hálhat, atya vagy különböző állatok, nemztethetnek gyereket a lányuknak is akár. Mindezt fogd fel úgy, mint egy történetet, és keresd benne a saját igazságodat, mert az egész csak értelmezés kérdése. És ha bárki bántani merészel, vagy rosszat mer mondani rád, saját kezűleg ölöm meg, ebben biztos lehetsz.

– Tudom, és köszönöm.

Végre visszatért a mosolya, és megcsókolta az arcomat. Szégyenlősen mosolyodtam el, miközben legbelül kimondhatatlan öröm járt át.– Ez bántott?

– Igen.

– Akkor jó. Meg fogod találni azt, aki mellett boldog lehetsz örökre úgy, mint én, Hanniballal.

Megpusziltam a homlokát, majd a könyveire néztem.

– Szóval, hol vannak ezek a szörnyűségek?

– Mit akarsz velük csinálni?

– Egyenként kitépkedem az erre vonatkozó lapokat, és elégetem.

– Ne, hagyd. Megértettem a leckét.

– Biztos?

– Igen.

– Rendben.

Szorosan megölet, a karjait a derekam köré fonta. A haját simogattam és élveztem, ahogy hozzám bújik.

– Hiányzott, ez.

– Nekem is. Ne haragudj, amiért mostanában másként viselkedtem.

– Semmi gond, megértem. Gyere, menyünk vacsorázni, kérlek.

Az utcán sétálva, Abigail megfogta a kezemet. Én már jól laktam, de Ő nagyon sokat éhezett az utóbbi időben.

– Will, nem baj, ha én még maradok? Te meny haza nyugodtan, Hannibalhoz. Még szeretnék sétálni, és enni egy kicsit.

– Nem lesz gond?

Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, mire Ő hangosan felsóhajtott.

– Bízom benned, de vigyázz magadra.

–  Megígérem.

Azzal elveszett a tömegben. Nem bántam, már régen volt egy feszültségtől mentes, nyugodt estém Hanniballal.

            Haza érvén, a társam már mindent tudott. Szándékosan irányítottam a gondolataimat a felé, amiről, a lányunkkal beszélgettem. Kíváncsi voltam, neki mi a véleménye, és egyszerűbbnek tűnt, az egészet újra lejátszani a fejemben, mint részletesen elmesélni.

– Jól tetted, hogy beszéltél vele.

– Akkor azt is tudod, hogy mi a véleményem az egészről. Nem tarthatjuk örökké magunk mellett, meg kell neki is adni, egy pár lehetőségét idővel.

– Nem teljesen értek veled egyet, de tudom, hogy igazad van.

– Ne haragudj, de ebben az egyben, kiállok a lányunk mellett.

– Meghajolok az akaratod előtt, és megígérem, hogy ha lesz egy olyan is, akit kicsit is méltónak fogok találni, elgondolkodom a dolgon.

Halkan felnevettem.

– Lesz, olyan valaha is, akit te kicsit is méltónak fogsz találni?

Ismertem az ízlését, a tökéletesnél, soha nem elégedett meg kevesebbel.

– Mindent elkövetek, az ügy érdekében.

            Gyengéden átölelte a derekamat, és megcsókolt. Gyengédnek szánta a mozdultatott, de én mohóbb voltam. Az illata részegítő volt, és többet akartam belőle. Az ujjaimmal a hajába túrtam, és magamhoz húztam a nyakát. A csókunkon keresztül akartam levegőt venni, úgy éreztem, megfulladok nélküle. Tudta, mennyire nagy szükségem volt rá, és ezért még szorosabban magához húzott. A kezét a derekamról a fenekemre csúsztatta, és határozottan belé markolt. Muszáj lett volna abbahagynunk, a lányunk bármelyik pillanatban visszajöhetett volna, de én nem akartam elszakadni tőle. A háló felé tántorogtunk, miközben nem váltunk szét. Éppen, hogy csak beléptünk, a sarkammal csuktam be az ajtót, és vetettem rá magamat. Lelöktem az ágyra, és a csípőjére ülve, vetkőztetni kezdtem. Hiába kívántam rettenetesen, egy mondata nem ment ki a fejemből.

– Tényleg, meghajolsz az akaratom előtt, Abigaillel kapcsolatban?

A nyakamba harapott, és én éreztem, hogy elveszítem az eszem, de hallanom kellett. A két kezem közé fogtam az arcát, hogy megállítsam, lihegve higgadtságot erőltettem magamra, úgy néztem le rá.

– Igen. Mindig meghajlok előtted. Neked fogalmad sincs róla, mekkora hatalmad van felettem.

Egy pillanatra megütköztem, és a sarkamra ültem. Nekem, hatalmam, felette?

– Nincs semmi, amit megtagadnék tőled. Bármit is kérsz, számomra az parancs, minden óhajod, vágyad, ki nem mondott szavad.

Látta rajtam, az elképedést. Soha nem gondoltam volna, hogy Ő így érez irántam. Egy egyszerű kis pondró voltam előtte, mindent neki köszönhettem, és minden tettemet az irányította, hogy neki megfeleljek. Tudtam, végtelen hatalmával bármikor elpusztíthatna engemet, akár egyetlen szavával is, és Ő most azt mondta, hogy nekem van hatalmam felette? Még is hogy? Hihetetlennek tűnt. Hannibal vallomása annyira meglepett, hogy hitetlenkedve néztem rá. Hirtelen el is felejtettem, mit is akartam vele csinálni az előbb. Látta rajtam a zavaromat, ezért felült, hogy elérjen, és újra csókolni kezdett. Az ajkaimat harapva, beszélt hozzám.

– Bebizonyítom neked, mekkora hatalmad van felettem.

A kezemet megfogva vezette végig a testén, a hasán át az ágyékra, de ott nem állt meg. A kezemet tovább csúsztatta a fenekéhez, behajlítva az ujjainkat, és én felmordultam. Még soha nem voltam úgy vele, és meggyőződésem volt, hogy még Ő se volt így mással. Az ajkai átvándoroltak a nyakamra, a fülem mögötti érzékeny bőrt csókolva.

– Tényleg, ezt akarod?

– A tiéd vagyok, William. Tégy velem, amit csak akarsz.

Már a gondolattól is, megremegett a péniszem a nadrágomban, és tudtam, hogy Hannibal is nagyon kíván. Türelmetlenül téptem le a ruhát kettőnkről, és a szépséges testére vetettem magamat.

            Lelöktem magam elé az ágyra, és egy percig csak gyönyörködtem benne. A haja zihált volt, a szoros copf kibomlott, a mellkasa fel-le hullámzott, és az ajkai szétnyíltak. Soha nem értettem meg, hogy ez a fél isten, miért lehet az enyém. Újra birtokba vettem az ajkait, majd haladtam tovább a testén. A nyelvem végig szántott a mellkasán, a kezeimmel követve a mozdulatot. Ahogy a két tenyerem végig simított az ágyékán, elemelte a csípőjét az ágyról, hogy jobban hozzám simuljon. A merevedése hívogató volt, mohón nyaltam végig, a tövétől a makkjáig, majd vettem a számba. A háta ívbe feszült alattam, a hajamba markolva diktálta az ütemet, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva a számban, én pedig hagytam, hogy elérje a torkomat. Mindenre hajlandó lettem volna abban a pillanatban, csak magam körül érezhessem. Az ujjaimmal a fenekéhez értem, mire Ő elengedte a fejemet és hagyta, hogy benyálazzam őket. A nyelvemmel továbbra is izgatva Őt, hatoltam belé, amitől a háta újra ívbe feszült és felnyögött. Mohón faltam, szoptam újra, és tágítottam egyszerre. A kezdeti sóhajtozásai, nyögésekké változtak. Próbáltam türelmes lenni, és lassan haladtam a testébe, miközben a péniszem vadul lüktetett a kielégítetlenségtől. Egy pillanatra sem álltam le, behunyt szemmel élveztem az ajándékát, és azt akartam, veszítse el az eszét Ő is. A csípője rángatózott alattam, a vágycseppjei már a torkomon voltak, és én nem tudtam magam tovább türtőztetni. Annyira régen voltam úgy bárkivel is, hogy az eszemet vette a tudat, hogy Ő vele ezt megtehettem. Kihúztam az ujjaimat, ott hagytam a számmal, mire csalódottan felnyögött. Elmosolyodtam, és az éjjeliszekrényen lévő olaj felé nyúltam.  Mindig oda volt készítve, az ilyen alkalmakra. A péniszemre folytam az aranyszínű nedűt, mire Ő kicsit felemelkedett, és az ujjainkat összekulcsolva, együtt kentük szét rajtam.  Már az érintése is megőrjített, azt hittem nem bírom ki. Belül egyszerre izgatott, és feszélyezett a gondolat, amire készültünk.

– Biztos, hogy ezt akarod?

Kérdeztem tőle két csók között, de Ő válasz helyett, csak hanyatt lökött az ágyon és a két térde közé fogta a csípőmet. A szemembe nézve engedte magát rám, milliméterről milliméterre. Behunyt szemel, átadtam magam a kéjnek, de a hangja visszaráncigált.

– Nézz rám, Will.

Kinyitottam a szememet, és ahogy ránéztem, a vágyködén eszméltem csak rá, micsoda fájdalommal is járt a legelső. Minden vonása szabályos volt, eltitkolta előttem mit érez legbelül, csak az orrán egy apró ránc árulta el. Hálásan simogattam meg az arcát, mire Ő elkapta a kezemet, és a tenyerembe csókolt.

– Látod, ennyire szeretlek. – mondta, miközben lassan megemelte a csípőjét, hogy újra elmerülhessen bennem.

– Nincs semmi, amit megtagadnék tőled.

Nehezemre esett nem becsukni a szememet, és élvezettől nyögve, hátra vetni a fejemet. Az egyetlen kérést, akartam teljesíteni, amit Ő kért tőlem, így tartottam a szemkontaktust. A kezemmel elkezdtem Őt izgatni, amitől kéjesen felnyögött. Éreztem rajta, ahogy lassan átvette a fájdalom helyét az élvezett, és egyre gyorsabban mozgott rajtam. Próbáltam a kezemmel követni a ritmusát, de nehéz volt, amikor már magától a látványtól, ahogy mozgott rajtam, legszívesebben elmentem volna azonnal. Tudta, hogy visszafogom magamat, ezért lefogta a két kezemet a fejem fölé, és előre hajolva csókolt meg. A fenekét finoman összeszorította körülöttem, és úgy csusszant rám utoljára. A csókunk elfojtotta az orgazmus okozta kiabálásomat, a nyakába martam, ahogy végre kirobbant a testemből a gyönyör. A forró feneke lüktetve ölelt körül, és én folyamatosan ürítettem belé a magomat. Nem voltam képes Őt nézni közben, csak amikor már visszaszálltam a menyből. Azt hittem meghaltam. Ahogy tisztult a látásom, hálásan simogattam meg az arcát.

– Köszönöm.

Kihúzva magát belőlem, még mindig rajtam fekve, a testemet simogatta és csókolgatta. Beleharaptam a nyakába, és magunk közé nyúlva, irányítottam a péniszét lejjebb. Hannibal még nem élvezett el, és én nem akartam Őt kínlódva hagyni.

– Csináld. – nyögtem a fülébe, és Ő készséggel teljesítette a kérésemet.

Előkészítés nélkül hatolt a testembe, és a fájdalom újra átjárt. Nem bántam. A lepedőt széttépve magunk alatt hagytam, hogy minél mélyebbre, és gyorsabban hatoljon belém, miközben, hol a nyakamat, hol a fülemet harapdálta.

– Annyira fantasztikus vagy… Te vagy a mindenem.

Még jobban gyorsított a mozgásán, tudtam, nem kell neki már sok. A lábaimmal átkulcsoltam a derekát, még mélyebb mozgásra ösztönözve.

– Csináld még, kérlek! Mélyebben!

Ezzel áttaszítottam, karcos hangon nyögve élvezett belém. A teste hullámzott körülöttem, a vonásai megfeszültek majd kisimultak, ahogy néztem magam fölött ezt az angyalt. Hihetetlen volt az az ajándék, amit Ő adott nekem. Újra es újra belé szerettem, mindenegyes alkalommal. Kimerülten roskadt rám, és egymás karjaiban szuszogva pihegtünk. Abigailnek nem volt igaza. Egy ilyen lény nem lehetett szörnyeteg, csak angyal.

***

            A villánál, nem kellett csalódnom. Mint ebben a városban a többség, a háziasszony, itt is bőbeszédűnek bizonyult, amikor az előző bérlők felől érdeklődtem.

– Fura egy szerzetek voltak, annyi szent. Nem akarták, hogy bárki is szolgáljon a házban. El tudja ezt képzelni? Egy ekkora ház, szolgák nélkül. Azt mondták, az étkezést étteremben oldják meg, főzni nem kell rájuk. De, soha senki nem látta őket, étterembe vagy a piacra menni. Takarításra is csak legyintettek, hogy majd ők elvégzik. Igaz, hogy volt velük egy lány is, de az nem tűnt cselédnek. Ilyet, még soha nem hallottam azelőtt.

Szemöldökömet felvonna néztem rá. Mi rejtegetni valójuk volt, hogy ha még a takarítást is maguk végezték? Egy gróf… Nem sokat tudtam a nemesi rangokról, de annyit igen, hogy tudjam, soha nem végeznének szolga munkát.

– Képzelje, amikor ide értem, olyan makulátlan rend és tisztaság volt, amit még soha nem láttam, egy vendég után sem. Egy porszemet nem hagytak.

– Nem tudja véletlenül, merre mentek tovább?

– De igen. Egy kocsist béreltek a saját hintójukhoz. Az is érdekes jószág volt. Ablak nélküli. Posta kocsik szoktak ilyennek lenni, de ez jóval nagyobb volt… Govanni azt mondta, Palermóba mennek, onnan tovább Olaszországba. Nem tudom, mi lelte az öreget. Elvitte Őket, de az óta nem tért vissza… Mindig is iszákos volt szegény. Gyakran megesett, hogy több napig nem jött haza egy rövidebb útról, de ennyit még soha nem maradt el.

– Mennyi idő, innen eljutni oda?

– Gyalog egy teljes nap, lóval vagy hintóval fél nap körül. Ez attól is függ, hogy milyen az időjárás, tudja… Ők is éjszaka indultak el. Ilyet se hallottam még.

Az öregasszony, csak beszélt tovább, miközben a kezeivel sűrűn hadonászott, és mutogatott. Meg se kellett neki mutatnom a körözési papírt, elég volt neki azt mondani, hogy ismerem a grófot. Hihetetlen, milyen egy pletykás egy népség ez, az én legnagyobb szerencsémre. Egy arany érmét csúsztattam a nő kezébe, az információért cserébe. A nyakamba vettem újra a várost, és elindultam lovat bérelni, hogy neki vágjunk az útnak Palermóba.

14.

            Tényleg, meglepően gyorsan értem Palermóba. Utam során végig vettem mindazt, amit a „Lecter családról” megtudtam idáig. Vagyonosok, nem jelent nekik, semmi, semmilyen anyagi akadályt, és szeretik a luxust. Biztos, itt is valami nemeseknek épített, villát béreltek ki, ha egyáltalán megszállták, és nem mentek tovább. A lányt, a Pazzi fiú el akarta rabolni, de nagy valószínűséggel, megölték mielőtt bármit is csinálhatott volna. Nem ez lett volna, az első csonkolt hulla, akit maguk mögött hagytak, az áldozataik elárulták, lépteik nyomát. Aztán ott volt a könyv, ami szintén, náluk lehetett. Ricardo, elég sok pénzt adott, arra, hogy azt is elhozzam neki. Ha meglesz a lány, akkor megmutattatom vele, hova rejtették el. A családi viszonyokhoz, még mindig ragaszkodtak, a nevüket nem változtatták meg, a származásukat nem titkolták, és nem váltak szét. Aztán, ott voltak még a furcsaságok. Többen, megemlítették, hogy csak éjszaka látták őket. A főbérlő által közölt információ, miszerint nem esznek, otthon, megegyezett a cseléd által mondottal. Azt még megértem, hogy étteremben esznek, és nem otthon, de miért takarítottak ők? Valami nagyon, nagyon súlyos titkolni valójuk volt, és én, ki akartam deríteni.

            Éjszaka lett, mire megérkeztem, pihenésről azonban, szó sem lehetett. Ha ezek hárman, tényleg éjjel merészkednek csak elő, akkor fölösleges időhúzás lenne, alvásra pazarolni az időmet. Kifizettem a kocsist, és a főúton indultam tovább. A két leghíresebb főút, ami keresztezte egymást, kifejezetten a nemeseknek építették, hogy a villáikat, itt húzhassák fel. Még kívülről is agyon díszített épületek voltak az én ízlésemnek, el nem tudtam képzelni, hogy egy ilyenben éljek. A tömeg az éjszaka ellenére is hatalmas volt, három embert, könnyen elnyelhetett. A sikátorokba csak egy röpke pillantást vetettem, a nyomor és a szegénység, itt bújt meg. Nyilván a nemesek szemét bántotta volna, ha az ő útvonalukat keresztezné, ezeknek az embereknek a látványa, ezért kiszorították őket. Az én kis báránykáim, nem fordulnának meg itt, az Ő ízlésüknek, ez túl lealacsonyító lenne. Meg kell őket találnom, és valami zárt helyre üldöznöm. Ennyi emberrel a nyílt utcán nem tudnék végezni a nélkül, hogy egy megszökne, vagy valakinek ne tűnne, fel mit csinálok, és akkor magyarázkodhatnék napestig, kik is Ők, és én mit keressek itt. Valami, nagy csodának kell, ahhoz történi-e, hogy megtaláljam őket.

***

Amióta beszéltem Willel, a lelkem kicsit megnyugodott. Igaza volt, túl szigorúan vettem az írásokat a fajunk eredetével, saját magammal kapcsolatban. Senki sem ítélkezhet felettem anélkül, hogy ismerne. Csak is az atyáim tehetik meg, de Ők is, csak a tetteim miatt, és nem a lényem miatt. Ismét boldogan adtam át magamat a vadászatnak, és a családomat ez megnyugtatta. Hagyták, hogy külön utakon járjunk, így nem volt annyira feltűnő, hogy három hullát hagyunk egy helyen magunk után. Megbeszéltük, hogy hol találkozunk a vadászat végeztével, és onnan megyünk még sétálni. Ezen a városon látszott, hogy ez a főváros, rengeteg volt az ember és a sok vacsora vendég. Nem szűkölködtünk, és én ennek roppant örültem. Az utóbbi idők melankóliáját akartam kárpótolni, az itteni élettel, ameddig nem utazunk tovább. Nyüzsgő, életteli város volt, és ez tetszett nekem. Kedvencem, akkor is a La Kaisa negyedben található, botanikus kert volt. Gyakran mentem oda. Gyönyörű volt, még a holdfényben is. A virágok, a levelek, a pára, minden kéken játszott. Olyan növények voltak itt, amiket eddig soha nem láttam, vagy érintettem. A kert közepén lévő medencében, számtalan hal úszkált, mindig vittem egy kis kenyérmorzsát, amit egymás szájától elmarva, boldogan fogadtak el tőlem. A parkban egyedül lehettem, de voltak magányosan megbúvó hontalanok is, áldozat lehetőségként. Nem aggódtam amiatt, hogy valaki meglát, egy marás és a titkom megmarad. Távol tartottam magamat az emberektől, nem ismétlődhet meg az, ami Francescoval történt.

A citrus ligeteket elhagyva, mentem utoljára még egyszer vadászni. A sötét sikátorokat szerettem, itt bújtak meg az olyanok, mint amilyen én is voltam. Számomra ez egy fajta irgalom volt a részükre, jobb nekik a halál, mint a kilátástalanság nélküli élet. Amikor végeztem, az órámra pillantottam. Lassan indulnom kellett, atyáim már vártak, így a Piazza Indipendenza felé siettem.  A Palazzo de Normannit könnyű volt megtalálni, a hatalmas épületet, messziről észrevettem, így gyorsan oda értem.

– Abigail!

Boldogan öleltem át Willt, de gyorsan elengedtem, amint Hannibalra néztem. Tudtam mi a véleménye erről, nem tartotta illőnek, az érzelmeink kimutatását a nyílt utcán, de kivételesen Ő is, a karját nyújtotta felém. Végtelenül jólesett az ölelése. Olyan ritkán tette meg, így ki élveztem a pillanatot.

– A botanikus kertben voltál.

– Igen.

– Érzem, az illatodon.

Hálásan mosolyogtam rá. Nem azt mondta, hogy kiolvastam a gondolataidból, hanem hogy érzi rajtam a citromfák, Oleander virágainak, és a révtől jövő, sós levegő illatát.  Talán, tényleg leszokik arról, hogy állandóan a fejemben lévő gondolatokat hallgassa? Tudtam, hogy nem tehetett róla, hogy nem szándékosan csinálta, de akkor is zavart. Csak egy jó módszert ismertem ennek az elterelésére, ha a tudásomat bővíthettem.

– Annyira szép ez az épület. Mindig itt találkozunk, de a kápolnában, még soha nem voltunk. Csak nem féltek, hogy ha bemegyünk, akkor történik valami?

Hangosan felkacagtam, ahogy Will a szemeit forgatta, Hannibal pedig korholva nézett rám egy pillanatra, majd elgondolkodott.

– Miért is, ne? Gyönyörű épület, még halandó mércével is. A mi szemünknek pedig, végtelenül gazdag, és lenyűgöző a mozaikok, az ikonok, az arab motívumok gazdagsága. Még van egy kis időnk. Menyünk.

Kézen fogva indultunk, a Capella Palatina irányába, nem sejtve, hogy valaki követ minket.

***

            Azt hittem eltévedtem, amikor megéreztem, egy ismerős illatot. A tenger, és a citrom keveredett, ezzel a különös, édeskés illattal. A kis, Összehajtott anyag fecnit az orrom elé emeltem, és egyezett. A lányé volt. Tisztes távolból követtem, nem vehetett észre, túl sokan voltak. A fő útról egyszer csak letért, és a mellékutcák felé vette az irányt. Meglepődtem, amikor eltűnt az egyik sikátorban. Mit keress itt? Újabb fiú? A válasz, minden eddigi elképzelésemet felülmúlta. Nem hittem el, hogy tényleg jól láttok. Abigail Hobbs, egy vámpír? Egy férfi nyakát szívta, aztán ott hagyta. Amikor oda sétáltam utána, hogy megnézem a szerencsétlent, megtapintva jöttem rá, hogy meghalt. A nyakán, két apró tűszúrás szerű nyom volt, semmi más, és mégis meghalt. Az előbb még állt, szóval nem lehetett akkor is, amikor a lány ide ért.

– Térj észhez, Francis! Megszökik!- Figyelmeztettem magamat, és futva indultam a nyomába. Menet közben is ráérek azon gondolkodni mi történt.

            Mi ez az egész? Soha nem hittem a mitológiában, bibliában, babonákban, most még is ezek kísértenek megállás nélkül. Hallottam már meséket, sokan meg akartak téríteni, azt mondták a hit mindenre megoldást jelent, és hogy láttak olyan lényeket, amik nem is léteznek. Azt hittem az alkohol beszél belőlük, és kinevettem őket. Erre tanúja voltam egy olyan jelenetnek, amit kevés halandó mondhat magáénak. Ez egy jel lenne? Azért láttam a Sárkány képét, azért éreztem egynek magamat vele, hogy ezeket a szörnyeket elpusztítsam? Tényleg, én vagyok a Sárkány, és el kell tipornom a lányt. Nem érdekel a Pazzial kötött egyezség, majd visszaadom neki a pénzt hazafelé, a könyvévvel együtt. Egy ilyen lénnyel, én nem vagyok hajlandó együtt menni egy lépést se.

            Továbbra is próbáltam a tömeggel elvegyülni, így nem vehetett észre. A lány sötét fürtjei között, szinte láttam a megbújó szarvakat, de tudtam, ez csak hallucináció. Külsőre ugyan olyan, mint bármely ember, még a Pazzi gyereknek sem tűnt fel. Most már biztos, hogy Ő ölte meg. Hihetetlen szerencsém volt, hogy belefutottam. El fog vezetni a családjához, az otthonához, a könyvhöz. Még soha nem sikerült, ilyen gyorsan a nyomára bukkannom annak a személynek, akit keressek, miután megtudtam, hogy hol van. Szerencsére, Abigail innentől végig a fő utakon haladt, nem tért le róla soha, így végig tudtam követni. Amennyire csak a látásom engedte, lemaradtam tőle, így messziről észrevettem, a „családját”, ahogy Ők hívták. Még mindig nem hittem el, minden, ami eddig történt, a hosszú hajóút, a kérdezősködések, az utazás, a végéhez közeledett. Elvezettnek a házukhoz, és én haza mehetek végre. Vajon a két férfi is vámpír, és tudják a lányról, hogy Ő az? És akkor összeállt a kép. Soha nem étkeznek, csak este látták őket, és nyilván nem engedték, hogy bárki takarítson náluk, három koporsó feltűnő látvány lenne, mindenki számára. Pláne, egy ilyen pletykás városban, nem kockázhattak. Ez azt is megmagyarázza, miért ablaktalan hintóval mentek, és miért nem jött vissza a kocsis. Megették. Nyilván, nem kockáztatták meg, egy tanú lehetőségét. Újra, a kis trióra pillantva láttam, hogy nem haza tartanak, hanem, be az épületbe. A hatalmas, erődszerű építményben mi dolguk lehet? Azt még megértettem, miért itt találkoztak, de miért mentek be? Mi dolguk itt? Mindegy. Nem ez volt a fontos, hanem, hogy zárt helyen lesznek mind, nem tudnak elmenekülni, megölhetem őket. Nehéz lesz, egyetlen dolgot tudok ezekről a lényekről, elpusztítatlanok, mások állítása szerint. Szerintem a lefejezésbe, még mindenki meghalt. Majd kiderül, mindenesettre, jól fogunk szórakozni. Mosolyogva mentem utánuk, a pár lépés távolságot, továbbra is megtartva.

***     

– Capella Palatina. Szigorú, szépséges és időtlen, ahol a halandóságra csupán a padlóba vésett koponya emlékeztet.

Hannibal halkan suttogott a többieknek, nem akartak, senkit megzavarni az imájukban.

– Szerencsére, a király volt olyan kegyes, az alattvalóihoz, hogy szabad bejáratott engedett a hívőknek. Azt akarta, hogy bármikor közel lehessenek Istenhez, így a kápolna, éjjel-nappal nyitva áll. Nem is értem, miért nem mentünk eddig még be, egyszer sem. Pedig, gyönyörű, páratlan épület.

Néma csodálattal, sétáltak végig a főhajón. Lecter gróf, próbálta a gondolatokat kikapcsolni a fejében, és inkább a díszítésre koncentrálni. Nehezére esett, megszokta, hogy mindig szabad folyást engedjen nekik, de a lányuk kérése fontosabb volt a számára.

– Létezik, még egy ilyen hely? Ahol a keresztény, és az iszlám kultúra, találkozik egy templomban?

Abigail, szinte tátott szájjal nézett szét. Az épület hihetetlen monumentalitása, lenyűgözte őt. Will, csak néma csodálattal nézett szét, de egyben feszélyezte is a légkör. Nem érezte illőnek, hogy három vámpír, egy megszentelt helyen sétálgasson.

– Igen, de Olaszországban, ez az egyetlen. II. Roger király, bölcsen döntött, amikor keresztezte az arab-normann művészetet. Úgy építette, hogy a látogatók számára is, emlékezetes legyen, de Ő is gyönyörködhessen az ikonokban, amíg a mise tart.

Egy pap közelített feléjük, szúrós szemmel. Nem sejtette, hogy az előtte álló három személy, a Sátán gyermekei.

– Kérem, távozzanak. A templomot lassan bezárjuk. A többi hívő, már mind hazament.

– Még öt percet kérnénk, atyám.

A pap továbbra is a rózsafüzérét szorongatva nézette őket, majd rájuk hagyta a dolgot inkább, és elment. A vámpírok számára, nem létezett az idő múlása, csak a napfelkelte miatt számították az időt. Körbe tekintve vették észre, hogy az egész helység üres, csak ők voltak bent. Félve a kevés időtől, Abigail elsiettet megkeresni a padlóba vésett koponyát. Hannibal elgondolkodott, milyen pontatlan elnevezés, az hogy koponya. Az intarzia tulajdonképpen, egy emberi csontváz volt, aki imádkozott.

– Minő bölcs emlékeztetés arra, hogy mindenki így végzi. Hiába hiszik azt, hogy a lelkük a menybe kerül, a testük örökre itt marad, és a férgek martaléka lesz.

– Tessék?

– Csak eltűnődtem azon, hogy mennyire helyén való ez az ábrázolás, egy templomban.

– Szerinted, az embereknek a halálukon kellene töprengeniük, imádkozás közben?

Az ajtó, nyílt és csukódott mögöttük, de ők nem néztek oda. Azt hitték, a pap vagy a káplár sétált vissza, hogy újra figyelmeztesse őket. Nem tudták, hogy Francis ép utánuk sétált, egy alkalmas helyett keresve arra, ahonnét lesből támadhat rájuk. Úgy számolt, egyenként könnyebb lesz velük a dolga, ezért szét akarta őket választani.

– Miért imádkoznak az emberek? Ételért, jó termésért, megbocsájtásért. Azért, hogy a halál után, a menybe kerüljenek. Tulajdonképpen, a halál gondolata lebeg a szemük előtt, amíg imádkoznak. Terményt, gyermeket, jószágot, ételt, mindent felajánlanak Istennek, míg lehet, hogy Ő azon gondolkodik, hogy rájuk omlasztja a tetőt imádkozás közben.

Dolarhyde, hallgatta a beszélgetésüket, miközben egy macska gyorsaságával osont. A lányt akarta megkeresni, de a két férfi elérhetőbbnek tűnt. Menet közben a papba ütközött, aki azonnal szólni akart. Nem hagyhatta, hogy megtudják, rajtuk kívül más is van itt, ezért egy határozott ütéssel leterítette a férfit. Nem szokott ártatlanokat belevonni a feladatába, de ez most egy olyan munkának ígérkezett, ami sok összpontosítást követelt. Magában, újra felidézte a Sárkány képét, és abból merített erőt. Ahogy körbe nézett, meglátott egy apró, keskeny lépcsőt, ami a karzatra vezetett. Onnan belátná az egész kápolnát, és szükség esetén, könnyedén rá tudná vetni magát bárkire is. Fürgén szaladt fel, hiába volt nagyon izmos, a mozgása mindig is gyors volt.

            Will idegesen tekintett az órájára.

– Lassan, tényleg indulnunk kellene. Mindjárt hajnalodik. Megyek, megkeresem Abigailt.

– Hagyd, időben hazaérünk. Lehet, hogy máshova ment az épületen belül. Én itt meg várom, te sétálj oda fel, és onnan láthatod, hogy hol van.

– Nem akarsz a gondolatokban olvasni, hogy megtud, hol van?

Hannibalra, felvont szemöldökkel nézett a társa.

– Megfogadtam, hogy kevesebbet próbálok hallgatózni. Ez volt a kérése, és én próbálom magam ehhez tartani.

– Köszönöm.

William, felszaladt a karzatra, és a korláton áthajolva nézett körbe a teremben. Világítást csak a gyertyák gyér fénye adott, de a káplár egy részét, már annak is eloltotta. A vámpír szemekkel élesen látott a sötétben, de mire megtalálta a lányt, addigra már késő volt. Francis előugrott a rejtekhelyéről, és egy erős lökéssel, keresztülrepítette a férfit a kőpárkányon. Graham, próbált esés közben megkapaszkodni, a levegőben fordult egyet, de több emeletet zuhanva a hátára esett, a mozaik padlón. A gróf kétségbe esve rohant oda hozzá. Hiába voltak hallhatatlanok, fájdalmat ők is éreztek, és ugyanúgy véreztek, mint a halandók. Sebeik gyorsan regnálódtak, de ilyen mértékű sérülésről, elképzelése se volt, mennyi idő a felépülés. A test alatt a padló megrepedt, és vékony vér csík folydogált. Nem értette mi történt. Will lassan kinyitotta a szemeit, és ránézett.

–Hannibal, nem tudok mozogni.

– De hát, mi történt?

A gróf megfogta a társa kezét. Nem akarta elengedni, és ilyen állapotban itt hagyni, de a hang, ami a háta mögül jött, egyből erre késztette. Annyira lefoglalta a másik állapota, hogy észre se vette, mi történik körülötte. 

            Francis, Abigailt maga előtt tartva, közelített feléjük. A lány nyakának, egy hossz recés pengét feszített.

– Hello, Lecter gróf. Ha tudná, milyen régóta vágyom a találkozásra. Ne jöjjön közelebb, vagy elvágom a hölgy torkát. Tudja, kár volt ennyi nyomot maguk után hagyni. Az öreg Pazzi, dupla pénzt fizetett a lányért.

Dolarhyde, még szorosabban magához ölelte a túszát, és megcsókolta az arcát. Abigail megharapta a kezét, mire a kés, egy darabon belevágott a torkába. A fejvadász, hátra húzta a fejét, hogy a vére gyorsabban folyón, de Hannibal már a hátán volt, és belemart a testébe. A lányuk elterült a földön, kezével a kiömlő vért próbálta féken tartani, a társa pedig hason csúszva közelítette meg. Egyedül maradt, a családja védelmére. A halandó erősnek tűnt, egy rántással letépte magáról, és hajította keresztül a termen. Francis, újra a lány fölé magasodott, és fenyegető testtartást vett fel. Felemelte a lábát, mintha el akarná tiporni őt. A kése a földön hevert, a gróf a falra felfutva vett lendületet, egy pörgéssel utána ugrott, és a férfi hátába szúrta. Felszisszent alatta a másik, de a szándékától, nem lehetett el tántorítani. A földön heverő nőbe rúgott, mire Abigail, még mindig a vérző torkát fogva, rávicsorított. A fogai pengeként meredtek elő, felugrott a levegőbe, olyan gyorsasággal, hogy emberi szem nem vehette észre, csak amikor már a padon egyensúlyozva nézett le rá, hogy ráugorjon. A fejvadász, elővette lasszóját, és a lány derekára rátekerve rántotta vissza a földre. Francis érezte a marásokat a testén, az ütéseket, de nem látta támadóit, olyan gyorsan mozogtak. A mozgásukat látva, eszébe jutott, nem emberi lényekkel, van dolga, de úgy gondolta, most Ő se az. Hiába ütötték, szívták a vámpírok, azt érezte, Ő az erősebb. Testéből, már számtalan seb vérzett, de kitartóan küzdött. A nőstény ördögöt letépte magáról, és áthajította a termen.

– Esélyed sincs ellenem. Te csak egy nő vagy.

 A lány, az oltár előtt terült el, és többet nem mozgott. A másik férfi, akit ledobott a karzatról, úgy tűnt nem tud felülni se, így rá nem is fordított figyelmet, egy gerinctöréssel nem fog messzire jutni, gondolta magában. A maradék egy vámpír, kitartóan küzdött ellenne, de hiába támadták meg egyszerre ketten is, a Sárkány ereje, aznap éjjel vele volt, átjárta minden porcikáját. Ő is hallhatatlan, általa. Érezte az újabb vágást a lábán, de tovább ment. Hannibal, újra a férfira vetette magát, a nyakát akarta szegni, hátra húzta a fejét, és mindketten az ég felé tekintettek. A kupolán lassan beszűrődött a napfény, és mindkettőjükben tudatosult, ez az egy, ami elpusztíthatná őket. Francis felidézte magában az álmát, és tudta, ez egy jel volt, útmutatás, hogy mit kell tennie.

– Hiába minden erőfeszítés, Mr. Lecter. A Nagy Vörös Sárkány, mindennél, és mindenkinél hatalmasabb. Senki sem küzdhet ellene.

Megragadta Hannibal karjait, és maga elé lendítette a fején keresztül. A vámpír elterült előtte a földön, és a mellkasára rálépve, két határozott rántással, ugrasztotta ki a helyéről a vállait, ezzel magatehetetlenné téve a karjait. Rátérdelt a mellkasára, és addig ütötte ököllel, amíg az, az eszméletét elveszítette. Az ájult testet felemelte a vállára, és magával cipelte, az oltárnál lévő keresztig. Nem akarta, hogy megszökjön az áldozata, így a nála lévő kötéllel a fához erősítette.

            Will, tehetetlenül nézte végig az eseményeket. A szagáról tudta, hogy ez egy halandó, mégse értette, hogy lehet ennyire erős. Hiába próbált felkelni, érezte, hogy a teste még mindig nem engedelmeskedik.

– Muszáj magadat összeszedned, mert mind meghaltok, egy halandó által.

Az elméjében csak a harag tombolt, hiába nézett gyűlölettel a férfira, miközben levegőért kapkodott, az nyugodtan elsétált mellette, a lányukkal a kezében. Amikor tudatosult benne, hogy merre tartanak, megrémült. Hannibalt későbbre szánta, Abigailt akarta elsőnek megölni. A lány karja élettelenül lógott le, ahogy a fejvadász vitte a karjaiban, a kert felé. A vámpír tudta, csak együtt menthetik meg, a párjával. Minden erejét összeszedte, és nem törődött a fájdalommal, hason kúszva csúszott el, az oltárig. A lépcsőkbe, és a korlátba kapaszkodva, próbálta felküzdeni magát álló helyzetbe. A lábai remegtek, tudta, hogy bármelyik pillanatban eleshet, de minden egyes elvesztegetett másodperc, az életükbe került. A keresztet elérve, hangosan szólongatta a másikat, pofozta az arcát, hogy térjen magához, míg a körmeivel a kötelet vágta el. A csomók engedtek, és a férfi is feleszmélt. Lemászott a feszületről, és átölelte a társát.

- Hannibal, a nap! Elvitte, Abigailt!

Willnek, ennyit is elég volt mondania, a gróf mindent tudott. Odakint felkelt a nap, bármelyik pillanatban elérheti őket is. A súlyos keresztet, amihez Francis rögzítette, kitépte a padlóból, és maga fölött tartva, rohant keresztül a kert irányába. A másik férfi lassú mozgással, bicegve követte, miközben magában azért fohászkodott, ne érjenek oda túlkésőn.

 Dolarhyde, a lábai elé fektette a lányt. Úgy akarta végig nézni a hálát, mint ahogy, a Nagy Vörös Sárkánynak kellett volna, a Napba Öltözött Nőét. Az a történet nem végződött jól, az övé, másmilyen lesz. Ő nyert. Az ördögök, mind meg fognak halni. Halvány mosollyal az arcán, nézte a nap, első bíbor és arany sugarait. A fény folyamatosan kúszott végig a kerten, fel a lépcsőn a loggiára, ahol ők voltak. A hófehér, fedetlen karok elkezdtek perzselődni, amikor megérezte az ütést, a fején. A gróf többször lesújtott rá a talapzat élivel, míg az előtte fekvő test nem mozdult végre többé. A társa közben minden erejét összeszedve, húzta be a lányt, a gyilkos napfény elől. Abigail karjain égési nyomok látszódtak, a sebek mélyén kirajzolódott a hús. Ha pár pillanat múlva később érkeztek volna, a teste további részére is átterjed a tűz, és elporlad. Kétségbeesve ölelte magához a lányukat, aki továbbra sem mozdult. Hannibal, a vállára tette a kezét, és kiemelte a karjai közül a vékony testet.

– Mennünk, kell Will. Menedéket kell keresnünk, és haza nem mehettünk.

A gróf, a lánnyal elindult a templom irányába. A másik férfi, nem mozdult.

– Nem halt meg, ugye?

A társa megállt, és felsóhajtott. Ő sem tudta, mit felelljen. A rettenetes kínok ellenére sem tért magához a lányuk, és ez aggasztotta. Nem bírt rá nézni a másikra, úgy válaszolt.

– Remélem. Azonnal sötétbe kell mennünk, mielőbb nagyobb bajunk lenne.

            A templomba belépve, újra sötétség tört rájuk, és ez egy pillanatra megnyugvással töltötte el őket. Hannibal lefektette a földre a vékonyka testet, és végig nézett rajta. A lány fűzőjét meglazítva, hallotta annak légzését, és erőtlen szívdobogását. Mindketten fölötte térdeltek, azon gondolkodva mitévők legyenek, amikor nyögések kíséretében mozgást hallottak. Tudták, hogy a Sárkány nem lehet az, a koponyájából előbújó agyvelő, egyértelművé tette a halálát. Will idegesen tekintett fel. A pap kezdett magához térni, és nem értette mi történt.

– Friss vére van szükségünk, az talán segít.

Hannibal a lány haját simogatta, a társa pedig csak néma bólintással válaszolt. Még mindig nem volt ereje teljében, de mindent elkövetett, hogy a papot mielőbb odavigye. Még magához se tért az öreg, amikor a nyaki ütőerét felhasították, és a szétfeszített ajkak közé csorgatták. A vér íze, meg tette a hatását, Abigail ereiben elkezdett csörgedezni, és magához térve mohon szívta azt. Magához ölelve a férfit evett belőle, majd fektette maga mellé, miután megölte. Ahogy felnézett a két atyára megkönnyebbült, és átölelték egymást mindhárman. Némán folytak a könnyeik, és elnevették magukat. Túlélték mindannyian. Azonban, a legveszélyesebb gyilkossal még nem számoltak le, a nap kérlelhetetlenül haladt tovább az égen.

– Mennünk kell, gyertek.

Hannibal, kézen fogva vezette őket egy súlyos tölgyfa ajtóhoz.

– Hová megyünk?

– A katakombákba. Nincs más esélyünk, itt kivárjuk az éjszakát, és akkor megpróbálunk megszökni.

Az ajtó csikordulva tárult fel előttük, és ők gyorsan beosontak rajta. A kápolna területén, két hullát hagytak maguk után, egy kitépett keresztet, és megannyi vérnyomot. Csak idő kérdése volt, mikor jönnek a hívők a hajnali misére, és tűnik fel nekik, hogy mi történt. A sötét útvesztőben elveszve haladtak, a falakon néhol mécsesek világították meg az útjukat.

– Hol vagyunk?

– Ide temették, az elhunyt szerzeteseket.

– Ez egy kripta?

– Abigail, nincs más választásunk.

A fali fülkékben mumifikálódott holttestek álltak, az eredeti csuhájukban.

– Egy üres sírt, fülkét, vagy ami még jobb lenne, egy koporsót kell keresnünk.

– Szerinted, fogunk találni?

– Elég zsúfoltnak tűnik.

– Akkor a földön alszunk összebújva, az se érdekel.

Tovább haladtak, menedéket keresve, nem is sejtve, hogy az egyik mélyedésből figyelték őket. 

15.

            Ez a bűzős kripta, sokban emlékeztet arra a börtönre, ahol legelső vámpír napjaimat töltöttem. Amikor onnan kiszabadultam, megfogadtam, hogy soha többé nem megyek még egyszer ilyen helyre, most még is egy váratlan helyzet erre kényszerített minket. Végtelenül dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy egy halandó képes legyen minket megtámadni, és majdnem elpusztítani. Tényleg ennyire gyengék lennénk? Még mindig nem értettem, hogy volt képes minket megkínozni és kis híján legyőzni. Hiszen, mi elvileg halhatatlan, mindenki felett álló lények vagyunk! Mégis könnyűszerrel játszadozott velünk. Ember volt, nem egy másik vámpír, de az ereje felért a miénkkel. A gondolatai egyfolytában a mi elpusztításunk és a Nagy Vörös Sárkány körül jártak. Egy eszme, képes az embereknek ilyen fizikális erőt adni? Tényleg létezik, a hit ereje? Egyszerűen nem értettem. Hogy lehettem ennyire vak? Annyira lefoglalt az, hogy Abigail kérését teljesítsem, hogy kis híján elveszítettem Őt is, és Willt is. Szerencsétlen, még mindig egy kicsit sántított, csodáltam, hogy egyáltalán képes volt mindenre. Tudtam, hogy még mindig fájdalmai voltak, a lányunk meg sokkos állapotba került. A karján az égési heg nem tűnt el nyomtalanul, az is lehet, hogy örökre ott marad neki. Annyira keveset tudtam a létünkről, hogy mi az ami tiltott, és mi az ami nem. Soha nem találkoztam fajtám bélivel, azon az egy vámpíron kívül, aki engemet létrehozott. Tőle nem tudhattam meg semmit, minden tudásomat legendákból, vagy leírásokból szereztem. A napról, mint pusztító erőről is csak Mischán keresztül szereztem tudomást. Abban sem lehettem igazán biztos, hogy Leonid tényleg meghalt. Kicsit megráztam a fejemet, a gondolatot is elűzve magamtól. Össze kellett, hogy szedjem magamat, a családomnak még mindig szüksége volt a segítségemre, és muszáj túlélnünk a mai napot, az éjszaka leszálltával, pedig haza mehettünk.

            Csak a társam és a lányunk gondolatait hallottam, úgy tűnt nincs itt lent senki, rajtunk kívül. Folyamatosan figyeltem, nem hagyhattam, hogy még egyszer valaki az életünkre törjön. A sötét alagutak, megannyi fali mélyedést rejtettek, ahol a barátokat helyezték el végső nyughelyre, de koporsót, egyet sem találtunk. Tényleg igaza lenne Willnek? A földön kell aludnunk, mint az állatoknak? A helyzetünket tekintve, tényleg nincs sok válogatási lehetőségünk, csak ez a mindent elárasztó, szag ne lenne. Nem a bomlás, a döghús szaga zavart, nem is a penész és a doh. Ez valami más volt. Émelyítően büdös, romlás szag, mégis valami édeskés keveredett benne. Muszáj lesz kibírnom, de tudni akartam, mi lehet ez. Az illat a fali mélyedésekből jött, és én elindultam a felé.

– Hová mész?

– Csak megnézek valamit, menyetek csak tovább.

Will tétován nézett rám, majd mégis elindultak. Megviselte Őt is az elmúlt éjszaka történései, azt hitte végre nyugalomra leltünk. Úgy látszott a mi életünk örökké kalandos lesz.

           

            A mellék utakon haladtam tovább, a főútról letérve. A nyomok elárulták, ide az emberek nem nagyon merészkedtek, fáklyák se világították meg az utamat. Az én szemem így is látott, de én inkább az orromra hivatkoztam. Ha a bűz forrása mellett találnánk rejtekhelyet, az se érdekelne. A sírbolthoz közeledvén a szag erősebb lett, de meglepetésemre, nem egy újabb papot találtam a mélyedésben. Egy lény feküdt előttem. A teste koromfekete volt, a bőre aszottan tapadt a testére, a karajai végtelenül hosszúak, és körömszerű karmokban végződtek,mint a miénk, de ez abnormálisan hosszú volt. A mellkasa beesett, csak a bordáira tapadt rá a bőre, és végtelenül sovány volt. Elképedve néztem. Egy újabb, legendás lény volt a szemem előtt. Vendigó… Csak indián törzsek leírása alapján tájékozódtam róluk. Abigail őket is a féle vámpíroknak tartotta. Az emberek úgy tartották a kannibalizmustól, vagy a kapzsiságtól változnak át ilyenné, és maradnak örök életük során ilyenek. Nem tudtam eldönteni, vajon él vagy meghalt, mindenesettre érdekes volt, hogy itt helyezték el. Meg akartam érinteni, amikor is egy hang megszólalt a hátam mögött.

– Ne bántsd, kérlek.

A tengelyem körül megpördülve néztem fel, az előttem álló lényre. A kortársaim közül én is magasnak számítottam, de Ő legalább két fejjel magasodott fölém. Ugyanúgy nézett ki, mint az előttem fekvő alak, a fekete bőre szinte beleveszett a sötétségbe. A hófehér szemei mélyen a szemgödrében voltak, a szája hiába nyílt beszédre, csak a sötétség látszott belőle.

– Üdvözlöm. Nem állt, szándékomban bántani.

Hiába néztem, koncentráltam, nem hallottam a gondolatait. Elvesztettem volna a kepeségem? Nem, az nem lehet. Willt és Abigailt, továbbra is hallottam, már aggódtak értem.

– Nyugodj meg, semmi baj nincs veled. Hallom a gondolataitokat, de te nem hallhatod a miénket. Az évek során kifejlesztettünk egyfajta pajzsot magunk körül, amivel megvédhettük magunkat.

Tűnődve néztem rá. Furcsa érzés volt, hogy minden akaratom ellenére, nem láttok bele mások gondolataiba.

– Gyere, keressük meg a társaidat.

            A lény után sétáltam, és próbáltam én is kikapcsolni az elmémet. Csak most értettem meg azt a terhet, amiről a családom beszélt. Komoly szellemi munkát jelentett, hogy irányítani tudjam a gondolataimat, miközben számtalan kérdés kavargott a fejemben. Nem tudhattam, hogy az előttem sétáló alak, vajon segítő vagy ártó szándékkal közelít-e majd felénk. A teste hiába volt aszott és sovány első ránézésre, a helyenként felbukkanó fényben, kirajzolódtak az izmai. Ha egy halandó majdnem képes volt megölni mindhármunkat, ellenne, akkor esélyünk sincs. Kicsit aggódva pillantottam hőn szeretett társamra, aki megkönnyebbülve nézett rám, amikor meglátott. A mosolya gyorsan lelohadt és elborzadt, ahogy meglátta a mögöttem sétáló alakot. Abigail felsikoltott, és rettegve bújt Will mögé, aki harcra készen vicsorított. Ő is tudta, sokkal erősebb nálunk, de a végsőkig akart küzdeni a családunkért.

– Nem foglak bántani titeket, csak ha ti nem bántotok engemet. Nyugodjatok meg.

A lányunk kicsit óvatosan, de kikukucskált az apja háta mögül. Őt is meglepte ez a nyugodt, mély hang. Volt benne valami magával ragadó, hipnotikus hatása, amitől hinni akartunk neki. Vajon, mi is így hatunk a halandókra?

– Tudom, mi történt veletek és segíteni fogok nektek, de csak erre az egy napra. Utána el kell menetek innen. Nincs több vámpír számára se hely, se élem.

Will értetlenül nézett rá.

– Maga is vámpír?

– Igen. Gyertek, elvezetlek titeket és mindent elmagyarázok.

            Némán haladtunk a kacskaringós labirintusban, amíg el nem értünk egy csapó ajtót. A por és a homok teljesen belepte, így a lény hatalmas lapát kezeivel sokáig ásott, mire elérte. A súlyos tölgy deszka, nehezen engedelmeskedett az akaratunknak, már rég beszorult a helyére. Csak többszöri próbálkozásra sikerült kinyitnunk, és az apró medve létrán haladhatunk tovább a mélybe.

– A halandók ide már nem jönnek. Elfelejtett, ősi hely ez. Itt biztonságban lehettek.

A mélybe leérve, szétnéztünk. Egy kis kör alakú terembe értünk, középen áldozati oltár, félkörívben pedig kövek voltak leterítve, padok gyanánt. A falban, itt is sírkamrák voltak, a mumifikálódott holttestek azonban, nem szerzetesi ruhákat viseltek. A ruházatuk alapján, keleti származásúak lehettek, még a templom újjáépítése előttről származhattak, a normannok előtt. Több száz éves halottak mellett sétáltunk el, akik olyan titkokat tudtak, amit mi csak tekercsekből olvashattunk. Lenyűgöző volt a számomra, Abigail viszont viszolygott tőlük. A hajából nem győzte kiszedegetni, a gyapjúfonál sűrűségű pókhálókat, amik utunk során beleragadtak.

– Itt kell töltenünk az éjszakát?

– Attól tartok, igen.

Kísérőnk görnyedten állt a szűk kis helységben, kezében fáklyákat tartva.

– Tudom, hogy láttunk a sötétben, de így még is csak kényelmesebb.

A fáklyákat leszúrta a földbe és leült az egyik padra. A magassága nem engedte, hogy teljesen kihúzza magát. A lányunk félve nézett rá, Will karjába kapaszkodva, aki dacosan állta a tekintetét.

– Kérlek, üljetek le. Nem ártok nektek, nincs mitől tartanotok.

Még mindig kétkedve, de nagy nehezen hallgattak rá, és mindannyian leültünk vele szemben. A lény, szinte óriásként magasodott fölénk, csak a hangja mély zöngése árulta el, hogy hím lehet.

– Nagyon rég nem találkoztam fajtám bélivel, így üdítő titeket itt látni.

A társam elképedve nézett rá. Nem értette, hogy lehetünk egyek vele? Hiszen annyira különbözött tőlünk.

– Tudom, hogy most lehetetlennek tűnik, de egykoron mi is olyanok voltunk, mint ti. A nevem, Silas, és akit fönt láttál, a párom Aisha. Kétszáz éve élünk, ez alatt a templom alatt, a katakombák bűzős erdejében, és körülbelül hatszáz évesek vagyunk. A legöregebbek, legősibbek, akikről tudomásunk van, és még is itt kell bujkálnunk, rejtegetni magunkat a külvilág elől, ahelyett, hogy mi is szabadon járkálhatnánk, mint ti. Rejtőzködünk, mint valami szörnyszülöttek, miközben a halandóknak kéne félniük tőlünk. De talán igazuk is van. Tényleg azok lettünk. Szörnyszülöttek. Amikor megismertem, az én gyönyörű Aisham, a világ legszebb nője volt. Igazi egyiptomi szépség, jázmin illattal, barna, igéző szemekkel, ölelni való idomokkal. Mindenki ölni tudott volna érte. Gazdag kereskedőként kerültem a hazájába, kívülállónak számítottam, gyarmati hozadéknak a többség szemében, de a vagyonom mindezt felülírta. Első látásra beleszeretettem, és szüntelenül ostromoltam legyen az enyém, míg végül beadta a derekát.  Bár ne tette volna, választott volna inkább mást. Ahogy egybekeltünk,én voltam a világ legboldogabb férfija. Tejben, vajban fürösztöttem, nem volt semmi, amit megtagadtam volna tőle. Korai gyermekáldás elé nézhettünk, és mint minden leendő atya, türelmetlenül vártam a trónörökös érkezését. A feleségemet, megviselte a szülés. Túl sokáig vajúdott, a bába megesküdött, hogy mindketten meghalnak. Haldoklott, a gyerek pedig elakadt a szülő csatornában. Végül hosszas szenvedés után, a gyerek halva született, Aishat pedig súlyos láz kerítette hatalmába. Úgy tűnt Őt is elveszítem örökre, és én beleőrültem a tehetetlenségbe. Végső elkeseredésemben, a sámánhoz fordultam, de a főzetei, gyógynövényei, rá olvasások, semmisnek tűntek. Az állapota tovább romlott, szinte már nem is lélegzett. A sátrunkból kilépve, Alahhoz imádkoztam, a feleségem istenéhez, utolsó esélyként. A csillagos ég gúnyosan tekintett vissza rám, eddig se kaptam tőle segítséget, miért most kegyelmezne meg? Elátkozottam magamban az egészet, és már azt se bántam volna, ha a Sátán jön a megmentésünkre. Minden vagyonomat feláldoztam volna, Aisha életéért. Ti tudjátok, miről beszélek, hisz ti is így éreztek egymás iránt.

Williammel összenéztünk, és megfogtuk egymás kezét. Silasnak igaza volt. Mi is mindent megadtunk volna azért, hogy ne veszítsük el a másikat.

– Imáim, meghallgatásra leltek. Fohászomra, egy elkendőzött arcú idegen jelent meg, akinek csak a szemeit láttam. Sámánunk vadul kántált mögöttünk, míg mi kint beszélgettünk. "Hallottam, feleséged, súlyos bajáról." Az egész közösség ismert, tudták mennyire szerelmes voltam, és hogy bárki segítségét elfogadom. "Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, nem csak, hogy meg tudom menteni az életét, de olyat tudok neki adni, amivel öröké élhet?". Kétkedve hallgattam szavait, ilyen hatalomra senki sem képes. Nem voltam oda valósi, idegennek számítottam az országban, nem ismertem a kultúrát, de az nyilván való volt, hogy az előttem álló férfi, nem emberi lény. Olvastam az ókori történteket, a Bibliát, így volt némi fogalmam a gonoszról. "Nincs már sok ideje, döntened kell." "De még is, mit kérsz cserébe?" Kétségbe voltam esve, és Ő volt az egyetlen, aki minimális reménnyel biztatott, így bíztam benne. "Minden vagyonodat, az összes jószágot, tevét, sátrat, mindent adj nekem, és a feleséged életben marad. Örök ilyen ifjú lesz, sem betegség, sem halál nem fenyegetné többé." Ki mondott volna nemet, egy ilyen ajánlatra? Önző voltam, és nem akartam Őt is elveszíteni, így belementem. A részletekről nem tudtam semmit, hogy mi is lesz ezután az én gyönyörű Aishamból. Ha tudtam volna, talán hagyom meghalni, de abban a pillanatban annyira elment a józan eszem, hogy mindenre hajlandó lettem volna. Kezet ráztam az idegennel, és besétáltunk a sátorba. A sámán még mindig kántált, de amikor meglátta az idegent, rémülten kiabálni kezdett. Démonnak hívta, és mindenféle varázsigéket kiabált felé, miközben sűrűn rázta a botját. A férfi csak elmosolyodott, és egy erős ütéssel leterítette elénk a földre. „Csöndre van szükségem. Ilyen zajban nem tudok dolgozni.”

–Itt kellett volna nemet mondanom, de én balga nem tettem. Keresztülléptem a testen, és követtem az idegent a feleségem heverőjéhez. A színes függönyök, és fátylak között, szinte fehérnek tűnt az én szerelmem. Ajkai kicserepesedtek, és már alig lélegzett. Egy pillanatra megrémültem, hogy túlkésőn érkeztünk. „Ne aggódj, még lélegzik”. Levette a szája elől a kendőt és közel hajolt a nejemhez. „Akkor megegyeztünk?” Utoljára nézett fel rám, én pedig csak bólintani tudtam. Ha meghal Aisha, az ég irgalmazzon ennek a férfinak, mert én nem fogok. Elszörnyedve láttam, ahogy beleharap a torkába. A vállait kezdtem el ráncigálni, le akartam tépni róla, de Ő egy határozott ütéssel, a sátor túlsó felébe lökött. Bevertem a fejemet, szédültem, ahogy kezdtem magamhoz térni, de csak homályosan láttam, hogy mi történt. Amikor megláttam a vért, újra kijózanodottam, és neki estem a férfinak. A feleségem szájába folyatta a vérét, aki azt szinte szürcsölte. Borzalmas látvány volt. Csak ekkor jöttem rá, kivel is kötöttem alkut. Aisha üvöltött, sikoltozott fájdalmában, ahogy átváltozott. Két karom között tartottam, miközben a vámpírral perlekedtem, amiért ilyesmire rávett tudtomon kívül. „De hát miért haragszol, azt mondtad bármire képes lennél, csak hogy megmentsd, ár nem számít. Tessék, meg kaptad, amit akartál.” Hiába gyűlöltem, tudtam igaza volt. Én könyörögtem, hogy mentsék meg és maradhasson életben. A nejem fuldokolva kapaszkodott a ruhámba, és mérhetetlen gyűlölettel nézett rám. Amikor átváltozott, szépsége, ha lehet, csak még erőteljesebb lett, de a lelke az átváltozással megkeményedett. A sámán volt az első áldozata, miközben végig engemet nézett, haraggal a szemében. Könyörögtem a megbocsájtásáért, amiért akarata ellenére ezt tettem vele. Kérleltem, hogy engem is változtasson át, hogy osztozzak a fájdalmában, de Ő hajthatatlan volt. Mérgében elhagyott, és évekig nem láttam újra. Azt parancsolta, hogy én se lássam a Napot, csak éjszaka mehessek ki, ahogyan Ő is. Böjtöljek, és ha készen áll újra megbocsátani nekem, akkor visszajön és engemet is átváltoztat. Rettenetesen fájt az elutasítása, de megértettem. Gyűlölte magát, és inkább lett volna halott, semmint vámpír. Ahogy eltűnt a szemem elől az alakja, a pusztaságba száműztem magamat, és egy földbe vájt kunyhóban vártam rá. Teljesen lesoványodottam, csak azt ettem, amit éjszaka találtam. Minden egyes éjjel vártam a visszatértét, ami három év múlva bekövetkezett. A lába nyomát is megcsókoltam, olyan boldog voltam, hogy újra láthattam. "Megbocsájtasz?" Térdre vetettem magamat előtte, úgy kérdeztem tőle. " Teljesítetted, a kérésemet szerelmem. Készen állsz, egyé válni velem?" Hálásan csókolgattam az arcát, míg Ő belém mart. Egyek lettünk újra, az öröklét várt ránk és Ő megosztotta velem minden titkát és gyönyörét.

– Boldogok voltunk, és bejártuk az egész Világot, nem ismertünk lehetetlent. Utunk során, találkoztunk más fajtánk bélivel, voltak, akik mellénk csatlakoztak, mert már unták a magányos életformát. Kis csapatot alkottunk, nem is sejtve, hogy ez micsoda veszélyt rejt magában. Nem törődtünk a halandókkal, azzal, hogy ne keltsünk feltűnést, élveztük azt, hogy riogathatjuk őket, hogy vadászhatunk rájuk. Volt, hogy egész családokat irtottunk ki. Mindenek felettinek hittük magunkat, és mind a tízen letelepedtünk itt, ebben a városban.  A tenger közelsége remek választásnak bizonyult, gyakran találtunk magunknak vacsorát a kikötőkben. Életmódunk azonban gyorsan feltűnt a halandóknak és fellázadtak ellenünk. Amíg mi békésen aludtunk nappal, addig Ők a pap vezetésével elrabolták a koporsóinkat velünk együtt, és elhozták ide, ebbe a templomba. A katakombákba száműztek bennünket, és egyenként átszúrták a szívűnket karóval. Az ostobák. A szánkba még ezüst keresztet is helyeztek, azt hitték ezzel megölhetnek bennünket. Az éjszaka beköszöntével, dühösen téptük ki magunkból a fa tőröket és támadtunk volna rájuk. A koporsóink tetejét beszögelték, hogy ne tudjunk ki szabadulni, így nekünk szét kellett törnünk azokat. Csak ekkor vettük észre, mekkora hibát is követtünk el. A terem mennyezetén, ahová bezártak minket, fénycsövet csináltak. A hold egy kis kerek ablakon bevilágított, de tudtuk, nappal nincs menekvésünk. A helység falaihoz húzódtunk, kifigyelve az égitestek járását, hol vagyunk biztonságban. Ott maradtunk bezárva, élelem nélkül, a biztos halálnak kitéve. Ha néha, egy-egy patkány befutott közénk, mohón vetettük rá magunkat. Az ételen állandóan veszekedtünk, és gyakran estünk egymásnak. Az évek múlásával, volt, aki nem bírta tovább és kiült a kör közepére, hogy utoljára láthassa a napot. Békés mosollyal az arcukon várták a halált, míg mi a sötétsarokban kuporodva kémleltük őket. A nap első sugarai porrá égették őket, egy erősebb szellő fújta keresztül a termen a hamvaikat ránk. Aishával egymásra néztünk, ez a végzett vár ránk is? Nem hagyhattam, a végsőkig akartam küzdeni.

–Erőnk, fogyatkozott, több évtizedig éltünk már bezárva, és azt hittük soha nem lesz innen kiút. A gödör túl mély volt ahhoz, hogy kimászhassunk rajta, a falak pedig csupaszok voltak, egy kapaszkodó sem akadt rajtuk. Körbe falak vettek minket körül, a téglák között egy apró rés sem volt, ahol kitörhettünk volna börtönünkből. A bezártság kezdett megőrjíteni minket, az előtt szabad folyást engedtünk a gondolatainknak, most viszont mindenki félve őrizte a titkait mások előtt. Egymás ellen fordultunk, és a másik elpusztításán morfondíroztunk, csak hogy több élelemhez juthassunk. Már csak hatan maradtunk, amikor két társunk összeverekedett, és szétmarcangolták egymást. A küzdelemben egyenlők voltak, így, úgy akarták meggyengíteni a másikat, hogy egymás a végtagjait tépték le és hajigálták szét. Miközben egymást ütötték, a nap alá kerültek, de még akkor sem engedték el a másik torkát. Egy testvérpár volt, akik imádták egymást, de a hosszú éhezés még őket is megviselte. Mi sem kerülhettük volna el ezt a sorsot. Haláltusájuk közben, mi éhesen vetettük rá magunkat, a vérrel teli végtagokra. A vámpírvér megmérgezett bennünket, és a megmaradt két társunk ellen fordultunk. Aishat meg akarták ölni, de én ezt nem hagytam. A torkuknak estem, és szívtam a vérüket vele együtt. Annyira elborított minket az étel iránti élvezett, hogy nem vettük észre, mikor haltak meg. Amikor már nem jött több vér belőlük, dühösen dobtuk el a két testet, és eszméltünk csak rá mi történt. Megöltük azokat, akiket szinte a gyerekünkként szerettünk. De ezzel nem fejeződtek be a kínjaink. A földre vetettük magunkat, az éles fájdalom ellen, ami minket átjárt. Az egész olyan volt, mintha a gyomrunkban valami féreg felzabálna bennünket. Üvöltöttünk, ahogy a csontjaink megnyúltak, olyan érzés volt, mintha kerékbe törtek volna minket, de a testünk nem szakadt szét. A láttásunk percekre megszűnt, a kezünk átalakult, ezeké a hosszú karmokká, míg mi fuldokolva okádtuk a fekete vért. Fogtam a feleségem kezét és próbáltam magamhoz visszaráncigálni, mert Ő mindenáron meg akart szabadulni a fájdalomtól, és a nap felé kúszott. Újra az önzőségem kerekedett rajtam felül, és nem hagytam, hogy meghaljon. A csontunk nőtt, míg a bőrűnk összement, a szerveink egy csomóba tömörültek a köldökünk tájékán. Az a hihetetlen fájdalom és kín, semmi ahhoz képest, amit a legelső átalakuláskor éreztünk. Aztán, mintha elvágták volna, nyomtalanul eltűnt és akkor lettünk, ezek…

           

            Silas, csalódottan sóhajtott, és magába roskadt. Elképesztő volt, hallgatni a történetét, és magunkba szívni mindazt a fájdalmat, amit ez idáig átélt. Eddig fel se tűnt, mennyire megtört. Az arca hiába volt merev, maszkszerű, mindenegyes gyötrelem, és kín látszott rajta. Az elbeszélése elgondolkodtatott. Mi is ennyire önzők voltunk Abigailel? Nem, az egészen más esett volt. Muszáj volt ezt tennünk, ha nem így cselekedtünk volna, sokkal rosszabbul is végződhetett volna az egész. Bár, ahogy szétnéztem és felidéztem magamban, hogy pár órája majdnem mindannyian meghaltunk, nem tudtam elképzelni, mi lehetett volna ennél rosszabb. Mindenesetre, tényleg adnom kell egy esélyt arra, hogy társat találjon magának.

– Megkérdezhetem, hogy aztán mi történt?

Will kérdése kirángatott a gondolataim közül. Igaza volt. Még mindig nem értettem, hogy voltak képesek kiszabadulni.

– Először hálásak voltunk, hogy vége. Aztán, ahogy Aisha végig nézett rajtunk, elborzadt. Szégyellte magát. Mindig is hiú volt a külsejére, így képzelhetitek, ez a változás mit okozott a lelkében. Keservesen zokogott, én pedig szüntelenül vigasztaltam, hasztalan. Egy idő után feladtam a küzdelmet, és a teremben kezdtem el körözni. Mérgemben a téglafalba ütöttem, amitől az megremegett, és vastag porfelhő szállt le az égből. A feleségem abbahagyta a sírást, és érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Az új karmaimmal próbáltam rést kaparni a habarcsban, és egyenként bontottam le a köveket, míg akkora nem lett, hogy kifértünk rajta. Szabadok voltunk végre, oly sok év után. A halandók iránt érzett gyűlöletemet, nem tartottam féken tovább. Végig mentünk az útvesztőn, fel egészen a kápolnáig, és akit találtunk, mind megöltük. Számtalan holttestet hagytunk magunk után, de minket csak az éhségünk csillapítása érdekelt. Úgy tűnt semmi sem elég, és a városba merészkedtünk. Szörnyek lettünk, emberi külső mögé már nem rejthettük, mik is vagyunk valójában, így menekültek előlünk. Azt hitték, az ördögök jöttek el értük, kinyílt a pokol kapuja és elvisznek mindenvétkes halandót. Ostobák. A mai napig megünneplik azt az éjszakát. Mindenki sikoltozott, rémülten mutogattak ránk, míg mi sorba öltük meg őket. Nem tudom hányan haltak meg azon az éjjelen, de Aishat, nagyon megviselte. Napkelte előtt könyörgött, hogy menyünk vissza a kriptába, és soha többé ne tegyünk ilyet. A régi otthonunk már nem létezett, több generáció halhatott meg az alatt az idő alatt, amíg mi raboskodtunk, így tényleg nem volt hová mennünk. A katakombákban kerestünk magunknak egy nyugodt helyett, és az óta is itt élünk. A nappalokat alvással töltjük, esténként, ha már nagyon gyötör az éhség, felmegyek és magammal hozok egy-egy halandót, hogy csillapítsa szomjunkat. A feleségem viszont elveszítette minden életkedvét. Először a gyermekünk halála, utána pedig a fogadott gyerekeinké, olyan mély heget égetett a lelkébe, ami megtörte. Ha nem változtunk volna át ezekké, talán akkor is, így végződött volna. Nem tudom. A szomorúsága, az idővel csak fokozódott, az utóbbi pár évben, már nem beszél, nem eszik csak nagyon ritkán. Szinte állandóan fekszik, és én nekem nincs szívem Őt háborgatni. Az emberek kiabálásai, rettegései, ahogy mindenki üvöltötte, hogy szörny, miközben rá mutogattak, túl sok volt neki. Egy dolgot tehettek már csak érte, még ha nem is mondta ki, tudom, mit szeretne és én megadom neki. Ennyivel még tartozom a számára. Most pedig, aludjatok. Éjszaka ébresztelek titeket, és kivezetlek ebből a sírboltból.

Rettenetesen fáradtak voltunk már, valóban jólesett volna a pihenés, de a szavai megrémisztettek.

– Nem fél, hogy meglátják?

– Ép az a célom.

Sejtelmesen mosolygott és elfújta a fáklyákat. Láttuk a sötétben, ahogy távozik és én a szavain merengve aludtam el, míg Abigailt szorosan öleltük Willel. Mi féle esztelenségre készül Silas?

16.

            Abigail az ölembe hajtotta a fejét, úgy aludt, míg Hannibal a falnak támaszkodott. Kívülről úgy tűnt én is mélyen alszom, valójában egész nap nem jött álom a szememre, hiába voltam végtelenül kimerült, és fáradt.  Ahányszor próbáltam elaludni, az elmémben újra és újra ugyanazok a képek peregtek le. Mindaz, hogy magatehetetlenül kellett végig néznem, hogyan küzd a családom, hogy majdnem elveszítettem őket, a lányunk, ahogy a nap égeti a bőrét és küzdöttünk azért, hogy magához térjen újra, rettenetesen megviselt. Ki lehetett az a férfi? Vajon mióta követett minket? Különleges képességei voltak, vagy csak egy egyszerű halandó volt? Az nem lehet. Az embereknek nem lehet ilyen erejük. Vagy mégis? Más is keres minket és tud arról, hogy mik vagyunk? Mi vár ránk, ha innen kimegyünk? A fejemben csak ugráltak a gondolatok, és sorra érkeztek a válasz nélküli kérdések. Aztán, ott volt még Silas. Tényleg, segíteni akar nekünk? Ha meg akarna minket ölni, már megtette volna, ez biztos. Nála van minden tudás forrása, talán Ő választ tud adni a tömérdek kérdésemre, de én nem mertem Őt zavarni.

A története lenyűgöző volt, az a szerelem, amit a felesége iránt érzett, sokban hasonlított a mi kapcsolatunkra Hanniballal. Remegve fogtam még mindig a kezét, nem mertem elengedni. Annyira rettegtem attól, hogy még egyszer elveszíthettek mindent, hogy nem volt nyugodalmam.

– Beszélnem kell vele, nincs más választásom.

Óvatosan megemeltem Abigail fejét, hogy ne ébredjen fel és fektettem le a padra. Hannibal arcát, szinte csak az ujjbegyeimmel megérintve simogattam meg, és leheltem egy halvány csókot az ajkaira. Utoljára visszatekintettem a békésen alvó családomra a létráról, és másztam fel a folyosóra. A csapó ajtót felhajtva jutott csak eszembe, hogy micsoda útvesztőkőn mentünk keresztül, mire ide értünk, és nekem fogalmam sem volt, hol is lehetek. Így hát, elindultam az általam helyesnek vélt irányba, miközben a fáklya fényében remegett az árnyékom. Egy útkereszteződésben végül elakadtam, és tudtam nincs más választásom. Halkan suttogtam remélve, hogy az új ismerősünk meghalja.

– Silas ha nincs ellenére, szeretnék Önnel beszélni. Kérem.

Visszasétáltam a legközelebbi fali fülkéhez, és leültem a peremére a halott kezét beljebb tolva. Az érintésemtől, a bőr elkezdett peregni, mintha több száz éves pergamentekercs foszlott volna darabokra.  A megsárgult bőrfoszlányokat néztem, miközben a lábamnál egy hatalmas fekete árnyék kígyózott. Elmosolyodtam magamban egy rövidke pillanatig, hogy ilyen gyorsan érkezett a kérésemre, de aztán gyorsan fegyelmeztem magamat, nem tudhattam, hogy tényleg válaszolni jött, vagy korholni, amiért megzavartam az álmát.

– Már rég nem alszom, William.

Meglepetten néztem rá. Honnan tudja a nevemet, miért válaszolt ki nem mondott kérdésemre? Ezek szerint, Ő is olvas a gondolatokban, csak én és Abigail nem vagyunk erre képesek?

– Igen, jól sejtetted. Olvasok a gondolataitokban, és tényleg segíteni akarok nektek. Ne legyél ennyire bizalmatlan az irányomba, kérlek.

– Nehéz megbízni bárkiben is, azok után, amin keresztül mentem életem során.

– A társadban, mégis minden feltétel nélkül megbízol, a legelső pillanattól fogva. Ő, miért volt más? Vele, miért tettél kivételt?

A kérdése meglepett. Még soha nem gondolkodtam el ezen, így.

– Nem tudom. Ő volt az egyetlen, aki megértett és éreztem egy fajta bizonyos vonzódást iránta. Olyan volt, mintha nem először találkoztunk volna. Meg tudja ezt érteni?

– Természetesen meg. Az Univerzum, olyan titkokat rejt, amiket mi nem érthettünk meg, még ha számtalan alkalommal is kutattunk utána. Aishaval alkotott kis csapatunk, különböző nemzetiségű vámpírokból állt, mindegyiknek meg volt a válasza a létünkre. Volt köztük egy, Chandan, aki Buddha tanításait mesélte el nekünk. Szerinte, azért vagyunk erre a létre ítélve, mert nem tanultunk az előző életünk hibáiból, de ebben az életben több idő adattik, hogy ezeket helyre hozzuk. Az emberek addig születnek újra és újra, amíg meg nem szabadulnak minden hibájuktól, és akkor végre nem kell átélniük újra a születés és az élet minden fájdalmát. Amit pedig a társadról mondtál, szintén igaz az Ő szemszögéből. Egyek voltunk, de kettészakadtunk, és öröké keressük a másik felünket. Te megtaláltad, ahogy én is. De én el fogom Őt veszíteni, az önzőségem miatt.

– Meg bánta, hogy akkor azt kérte, változtassák át?

– Attól félsz, hogy rosszat tettél, amikor a lányotokat átváltoztattátok?

– Igen. Az utóbbi időkben történtek olyan események, amiért ezzel vádolt minket, és az Önök története is ezt sugallja nekem.

A fejemben újra felsejlettek az elmúlt idők képei, amikor is Abigail egy fiú kedvéért képes lett volna minket elhagyni, és rettenetes dolgokat mondott nekünk. Megbocsájtottam neki, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tényleg így érzett.

– Szívesebben látnád Őt holtan, mint mellettetek?

– Természetesen, nem.

            A fekete maszk elmosolyodott, de én nem tudtam viszonozni a mosolyát.

– Ne aggódj miatta, minden rendben lesz. Szeret titeket.  De ha ennyire bizonytalan vagy a döntésedben, miért nem kérdezted meg a társadat, a lányotok érzéseiről?

– Soha nem akartam rajta keresztül tudakozódni, jobban tisztelem annál a saját érzéseit. Gyakran szoktam vele beszélgetni, de a szemében a szomorúság apró lángja mindig ott fénylik, és ezért vannak kétségeim.

– Nyugodj meg, az idő mindent megold, és neki most arra van szüksége.

– Neki párra van szüksége, de Hannibal szerint túl veszélyes lenne. Maguk tízen voltak, mégis meg tudták oldani, békeségben az együtt élést.

– Rengeteg munkát igényelt, és te magad is láthattad, a bukás várt ránk. Megértem a párod aggodalmát. Egy ilyen hajszálvékony törékeny kapcsolatot nehéz féken tartani, és a lányotok kora is aggodalomra ad okot. Tilos olyan teremtményt létrehozni, aki nem képes önállóan gondoskodni magáról.

– Tud magáról gondoskodni, csak esztelen döntéseket hoz néha.

– Pontosan. Veszélyes magára, és a társadalmunkra. Mindig ügyeljetek rá, és igen, egyet értek veled abban, hogy egy társ jót tenne neki, de ne kapkodjátok el. Még nem találta meg a megfelelő társat, és addig csak áltatnátok Őt. A kétkedés sokkal veszélyesebb fegyver, mindannyiunknál. De, nem ezért hívattál igaz? Hogy a lányotokról beszélgessünk.

– Nem. Rengeteg kérdésem van, és nem tudom, hol kezdjem. Minden gondolatot hall, vagy csak a miénket?

– Az összes lényét, leszámítva az állatokat. Nincs előttem akadály.

– Akkor azt is hallotta, ami oda fent történt velünk?

– Igen. És neked az a kérdésed, hogy ki volt Ő igaz?

– Hogy ki, hogy mi, hogy hogyan tudott minket majdnem megölni? Minden.

– Egyszerű halandó volt Ő is, mint te vagy én, mi előtt vámpírok lettünk. Csupán, Ő is átesett egy olyan átváltozáson, ami nem testi, sokkal inkább szellemi. Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, ami történt, de a tudat ereje, végtelen hatalommal tudja felruházni az embert. Hallottál már te is olyan történeteket, ahol a halandó lehetetlen tettekre volt képes, csupán azért mert elhatározta magát. Az a férfi, mindig is erős volt és gyors, de az eltökéltsége olyan mértékű volt, hogy ledöntötte a halandóság korlátait. Nagyon ritka az ilyen, az emberiség történetében. Ha más hívatást választott volna, a nevét örökre krónikák őriznék.

– Miért, mi volt a hivatása?

– Aisha népe úgy emlegetné, assassin, de ez nem fedné a teljes valóságot. Nem orgyilkos volt, csupán arra bérelték fel, hogy megkeresse az embereket, de Ő inkább megölte őket, és úgy vitte el a bírónak.

– Egy fejvadász volt? De hát azt mondta, hogy a fiú apja külön pénzt fizetett Abigailért.

– Sok ember vére tapadt a kezéhez, és hosszú utat bejárt, mire a nyomotokra bukkant. A szülőhazádból származott. Nem hiszem, hogy lenne még egy valaki a földön, aki ennyire elszánt lenne, mint Ő. Békében élhettek.

            Szavai megnyugtattak, és elűzték minden kételyemet. Jack Crawford egy igazi véreb, de az államokat nem hagyhatta el, ezért küldte Őt utánunk. Vajon, mennyi idő elteltével adna ki parancsot, egy újabb embernek? Silas szerint nem fog senki újra az életünkre törni, de még kise szabadultunk innét. Őket is a emberek zárták be ide, ha minket este meglátnak, nekünk is ez lesz az örök sírboltunk.

– Ti halandónak néztek ki, titeket nem érhet vész.

– Mire készül? Mi a terve, amit tegnap említett?

– Felmegyek az emberek közé, és elvonom rólatok a figyelmet, ameddig ti haza mentek. A halandók meg lesznek rémülve, és nem fog feltűnni nekik hárommal több személy a tömegben.

– És mi lesz Aishaval? Mi lesz, ha magával történik valami?

– Akkor az én szerelmem, végre boldogan nyugodhat.

Nem hagyhattam őket itt. Nem ezt érdemlik.

– Nem akarnak inkább velünk élni? A mi házunk elég nagy, szerzünk koporsót és békésen élhetnek, nyugodt körülmények között. Nem kellene itt maradniuk. Annyi mindennel tartozunk maguknak, legalább ennyit fogadjanak el. A felesége is lehet, hogy felvidulna, ha nem egy kriptában kéne lakniuk.

– Köszönöm a meghívást, még meggondolom. Valóban, jó lenne végre kényelmesen élni.

– Nekem csak a beleegyezésére van szükségem, a többit bízza rám.

Bíztattólag mosolyogtam rá, és a fejemben már meg is született a terv. Segíteni akartam neki és a feleségnek, amiért megmentett minket. Silastól elköszönvén tértem vissza a még mindig alvó családomhoz, és végre álomra hajtottam én is a fejemet.

            Egy mezőn sétáltunk mind a hárman. A lányunk mosolyogva nézett rám, és boldogan futott a réten. De a kép valahogy nem stimmelt. A nap fényesen ragyogott, a haja vörös fényben csillogott, és egy csokor vadvirágot szorongatott a kezében. Próbáltam utolérni, kiabáltam utána, hogy ne menyen tovább, de Ő csak kacagva szaladt. Egy leégett kastély volt a hegytetőn, valamiért oda tartott.

– Abigail, a Nap!

Üvöltöttem utána, és Ő végre megtorpant. Egy szőke lány jött felé hófehér ruhában, és megfogta a kezét. Az arca, olyan ismerős volt, pedig biztos voltam benne, hogy soha sem láttam. Ahogy Hannibalra néztem, minden világ lett.

– Mischa! Mischa, segíts!

Kézen fogva, mosolyogva néztek vissza rám, miközben a testük lángra kapott és porladtak el a szemem láttára. Üvöltöttem, meg akartam menteni, miközben a társam szorosan ölelt.

– Nekik ott a helyük William, nem tehetsz semmit.

A könnyeim záporoztak, miközben a kastély irányából egy férfi alakja körvonalozott ki. Rám vetette magát és erősen ráncigált, de én lelöktem magamról.

– Will! Ébredj fel, Will!

– Abigail? Nem halt meg? Hallom a hangját. Nyisd már ki a szemedet az Istenért!- magamat ostoroztam, hogy térjek végre észhez a lidércálomból. Ahogy kinyitottam a szemet és körbe néztem, láttam magam fölé magasodni Silast, a lányunkat idegesen mellettem, a társamat pedig a terem túlsóvégében, a földön fekve.

– Csak álom volt. Nyugodj meg, mindenki életben van.

A fekete alak hangja hipnotikusan hatott rám, és mintha tényleg jobban éreztem volna magamat. A társam felállt a földről, és előttem térdelt engem vizsgálva.

– Hannibal annyira röstellem, amit tettem. Bocsáss meg.

Szerencsére mosolygott és az arcomon a könnyeket szárította fel. Ahogy ránéztem, újra láttam magam előtt, a hosszú szőkésbarna hajú, világos bőrű, szeplős szépséget, akinek ugyanolyan volt az ajkai és a szeme, mint az övé. Tényleg Mischát láttam, hogy lehetséges ez?

– Nem tudom, hogy volt ilyen pontos képed róla, de igen, tényleg Őt láttad.

– Kicsodát?

A lányunk nem értette mi történt, Ő se látott bele mások gondolataiba, akárcsak én.

– A hallott húgomat látta veled, Mischát. Ne aggódj, segíteni fog nekünk.

Csak némán bólintottam. Az egész testem csatakos volt a rémálom miatti megpróbáltatástól, mocskos a körülményektől, amin keresztül mentünk, és a vértől, amit a könnyeim okoztak. Mély levegőt véve poroltam le magamat, és felállva kérdőn nézve a többiekre. Nem akartam belegondolni az álom jelentésébe, inkább minél előbb magam mögött akartam tudni az egészet.

– Silas, mehetünk?

– Igen, ha készen álltok.

Mindannyian koszosak voltunk, a ruhánk szétszakadt. Ha így megyünk ki az emberek közé, feltűnést keltenénk, de nem érdekelt. Ha bárki az utunkba mer állni, megölöm. A létrán felmászva kézen fogva haladtunk tovább, végig a vezetőnket követve.

A vastag fa ajtó, vaskos fém zsanérokkal választott el minket a külvilágtól, a kovácsoltvas kilincs hívogató volt. Hihetetlen, hogy egy nap bezártság után máris menekülni akarok, amikor a megmentőnk már kétszáz éve volt bezárva. Türtőztetnem kellett magamat, és rá bízni a vezetést. Odakint hangokat hallottunk, sokan voltak bent az éjszaka ellenére is. Egy papot, és egy férfit hagytunk magunk után, mindkettő megmagyarázhatatlan gyilkosság áldozata, a palota mellett. Nem csodálkoznék, ha a templom tele lenne őrökkel. Érdekes volt, hogy a katakombákban nem tálaltak meg minket. Az égiek mégis csak velünk vannak? Lehetetlenség lenne észrevétlenül kijutnunk. Túl sokan voltak kint ahhoz, hogy hárman végezni tudjunk velük, így Silasra kellett hagyatkoznunk.

– Legutoljára akkor léptem át ezt a küszöböt, amikor ezzé váltunk. Ép itt az ideje, hogy az Un lucifero, tiszteletét tegye náluk.

Mosolyogva nézett ránk, és a kezét a súlyos kilincsre emelte. Hannibal megfogta a karját, és megállította a mozdulatban.

– Mindent nagyon szépen köszönünk.

– Szívesen. Will, élek az ajánlattal.

Idegesen bólintottam. Esztelenségre készültem, de nem érdekelt. Ez a szó, lassan már értelmét vesztette a szótáramban, annyi ilyen dolog történt velünk, vagy mi tettünk ilyet, hogy már nem volt éle a szónak.

– Ügyesek legyetek.

Azzal kisétált. Ahogy kinyílt az ajtó, a résen beszivárgott a templom hűvös, viasztól nehéz levegője, a szabadság illata. Összeszorult a torkom, ahogy eltűnt. Pár pillanattal később hallottam, a rémült kiabálásokat, amiket rövidesen puskalövések követtek.

– Nem árthatnak neki, igaz?

Kintről, a teljes káosz hangja szűrődött be, és aggódtam érte. Hannibal nemleges válasszal rázta a fejét, és a vállamra tette a kezét.

– Ideje indulnunk.

            A kilincs könnyen engedett a nyomásnak, és kisurrantunk az ajtón, mint valami tolvajok. Amennyire a helyzet engedte, gyorsan mozogtunk, minél előbb ki akartunk jutni a szabadba, de én egy pillanatra megálltam szétnézni. A teljes zűrzavar uralkodott. Fegyverek a padlón, helyenként kődarabok, és mindenütt vér. A templom néhány padja lángra kapott, a többi széttört, a földön katonák hevertek, ahogy Silas szétdobálta őket. A testéből számtalan seb vérzett, de ez szemlátomást egy cseppet sem zavarta. Többen lőttek rá voltak, akik a testébe kapaszkodva próbálták leszúrni. Felemelte a férfiakat, és mint valami óriás hajigálta le őket magáról, vagy harapta el a torkukat.  Már nem maradtak sokan ellenne, és ez megnyugtatott. A tervemhez ki kell, hogy jusson az épületből Aishaval. A felesége nem tért magához, így neki kell majd kihoznia. A vér illata csábító volt, legszívesebben ott maradtam volna, neki segíteni és minél több emberből táplálkozni, de nem ez volt a legfontosabb feladatom, abban a pillanatban. Gyorsan osontam a családom után. Az utcán hemzsegtek az emberek, egyelőre fogalmuk sem volt, hogy bent az általuk ördögnek vélt személy munkálkodik. A fal mentén lopakodtunk, és amennyire tudtunk, feltűnésmentesen a sötét sikátorok felé vettük az irányt. A ruházatunk, és a külsőnk nem tért el annyira a többiekétől, mintha a fő úton haladtunk volna. Előre siettem, minél előbb haza akartam érni, így a családomat lehagytam. Hallottam a hangokat, ahogy egy férfi meg akarta támadni a lányunkat, de mire észbe kaphatott volna, már belőle lett áldozat. A holdfényben látszott, ahogy a saját kését mártotta belé a párom, miután kiszívta a vérét. Ez elég fenyegetés volt a többieknek, hogy ne akarjanak minket megtámadni még egyszer. Ha minden elcsendesedik, visszajöhettünk vacsorázni, de előbb haza kellett mennünk, és biztonságba helyezni magunkat. A házhoz közeledve, átkoztam magamban Hannibal luxus iránti mániáját. Az otthonunk kivilágított, forgalmas főút mentén helyezkedett el, lehetetlen volt úgy bemenni a kapun, hogy valamelyik szomszéd ne látna meg minket.

– Mit csináljunk? Tele az utca!

– Csak van valami kiút?

A lányunk idegesen nézett a másik apjára.

– Van, de az ugyanolyan veszélyes. Gyertek.

Megkerültük a főutat, és mellékutcákon értünk el, a kertet körülvevő falhoz. A több méter magas kerítés, fenyegetően magasodott felénk, pár percünk volt csak arra, hogy átmászunk rajta. Egymásnak bakot tartva, ugrottunk be a kertbe Abigailel, a társam pedig, neki futásból ugrott fel és mászott végig a meredek falon. Amikor mindhárman bent voltunk, boldogan öleltük meg egymást, de én gyorsan kiszakítottam magamat a karjukból. Rám még egy feladat várt. Hannibal egy pillanatra aggódva nézett rám, de tudtam, hogy Ő is egyet ért a döntésemmel. Segítenünk kell rajtuk.

– Siess haza, kérlek.

Megszorítottam a kezét, a lányunk homlokára egy csókot nyomtam és rohantam az istálló felé, a hintóért.

            Még mindig ugyanaz volt, amivel ide érkeztünk. Elég tágas és nagy ahhoz, hogy a koporsókat kényelmesen szállíthassuk rajta, és mivel nem voltak ablakai, így nappal is tudtunk haladni. Tökéletes volt ahhoz, amit tenni készültem. A lovakat befogva ültem a bakra és siettem a kápolnához, ügyelve arra, hogy ne okozzak feltűnést. Gondolatban folyamatosan figyelmeztettem Silast, hogy jövök és készüljön. A többi hintót és embert kerülgetve, végtelen hosszúnak tűnt az út mire oda értem, de szerencsére, Ő várt rám. Elmosolyodtam, amikor megláttam. A szerzetesi csuha eltakarta a teste nagy részét, bár a lába közepéig ért. A fejére húzott kapucni az arcába lógott, a karjaiban egy fehér gyolcsba csomagolt, első láttásra feltekert faliszőnyeget tartott. Halandó nem vehette észre, hogy a csomag Aishat rejtette. Lesem kellett szállnom, gyorsan beszálltak és helyezkedtek el kényelmesen hátul, és én nyugodt szívvel mehettem velük haza. Most már nem siettem, biztonságban tudhattam őket. A hosszú bekötő úton végig vezetve a lovakat, az ajtóban álltam meg, és segítettem ki mindkettőjüket. Silas, a hintóból kiszállva tépte le magáról a szerzetesi ruhát, és csókolgatta örömében a feleségét.

– Sikerült, agápi mou!* Kijutottunk, soha többé nem kell, oda visszamennünk. 

* Szerelmem, görögül.

Megfordulva, Hannibal várt minket tárt karokkal az ajtóban. Boldog volt, amiért mindannyian épségben visszaérkeztünk.

– Itt barátokra lelnek. Nem fogjuk Önöket háborgatni, egy egész szárny csak az Önökké lesz. Ha gondolják, szívesen hozzunk vacsorát is.

– Nem szükséges, köszönjük. Talán majd holnap.

A megmentőnk olyan végtelen boldogsággal és szerelemmel tartotta a karjában a feleségét, hogy zavarban voltam és inkább más felé tekintettem. De ahogy a pillantásom találkozott a társaméval, engemet is átjárt ez a végtelen szeretett, és nem érdekelt a véleménye, az etikett, odasétáltam hozzá és olyan szorosan öleltem és csókoltam, ahogy csak az erőmből telt. Az elmúlt huszonnégy óra leforgása alatti összes aggodalmam benne volt, és megnyugvásra találtam a karjaiban. Amikor elszakadtunk egymástól, lihegve hajtottam a fejemet a vállgödrébe.

– Bocsássák meg nekem, de muszáj volt.

Silas elnevette magát.

– Ne szabadkozz, Will. Megértem.

Gyengéden a feleségére pillantott, én pedig végre elengedtem Hannibalt. Megsimogatta az arcomat, majd a vendégeink felé fordult.

– Megmutatom a szobájukat.

– Köszönjük.

Mindhárman eltűntek a házban, én pedig lassú, álomkoros léptekkel követtem őket. Az egész valószerűtlen volt, és mégis természetes. Nekik itt a helyük, velünk. A tágas szobában király méretű franciaágy kapott helyett, az átlagosnál kicsivel hosszabb volt, így kényelmesen le tudta rá fektetni a feleségét.

– Holnap elmegyünk koporsót csináltatni, de ma még sajnos be kell, érjék ezzel. A zsaluk nem engedik be a fényt, ne aggódjon. Pihenjenek, este hozzunk vacsorát. Minden jobb lesz, megígérem.

Tényleg hittem benne, hogy itt jó életük lesz, hogy Aisha végre újra a régi lesz. Vissza akartam adni Silasnak a régi szerelmét.

– Köszönjük, William. Holnap, ha megkérhetlek, mielőtt elmennétek vadászni, köszönj be és akkor megbeszélhetnénk a részleteket.

– Mi sem természetesebb. Jó éjszakát.

Behajtottam mögöttük az ajtót és rendbe tevén magamat, csatlakoztam a családomhoz, az éjszakai vadászathoz.

            A lányunk, izgatott volt a vendégeink miatt, hazafelé csak róluk tudott beszélni. Aggódtam érte, a karján a heg még mindig nem tűnt el, de szemlátomást Őt, ezt jelen pillanatban nem zavarta. Csak Silasról tudott áradozni.

– Gondoljatok csak bele, mennyi tudás birtokában állhat? Még az is lehet, hogy Ő tudja a választ a fajunk eredetére. Szegények, mennyire jó lehet nekik végre onnan kiszabadulni.

– Abigail, nem azért jöttek, hogy a te kérdéseidre válaszoljanak. Tudom, lenyűgöző a történetük, de most az a legfontosabb, hogy Aisha újra a régi legyen, és kedvre kapjon. Rengeteg időt kell nekik adnunk, ezt ne feledd.

– Tudom Hannibal, de akkor is. Annyira gyönyörű, ahogy a feleségéről és az életéről mesél, hogy napestig el tudnám hallgatni.

A társam próbálta jobb be láttásra bírni a lányunkat, míg végül nagy nehezen sikerült neki. A beszélgetésüket nem követtem nyomon, a gondolataim egészen máshol jártak. Két vámpír tartózkodott az otthonunkban, akik azt többé nem hagyhatják el. Ugyanúgy börtönbe zártuk őket, ahogy eddig, még ha a falai sokkal tágabbak is voltak, és nagyobb kényelemben volt részük. A külsejük, örökre elzárta őket a külvilágtól. Helyesen cselekedtünk, ez nem volt számomra kérdéses. A gondot inkább, az élelem eljuttatása okozta a számomra.

– Van valami ötleted, hogy oldjuk meg számukra az étkezést?

Észre se vettem, hogy a társam szavába vágtam, annyira elmerültem a gondolatokban. Meglepetten nézett rám, de aztán bólintott.

– Ami azt illeti, van. A szegénynegyedbe elmegyünk hintóval, és elég némi élelemmel becsalogatni őket. A kocsi belsejében elkábítjuk az embereket, így semmit nem vesznek észre. Az egész, humánus lesz. A testeket pedig, a köztemetőkben elrejtjük. Ne aggódj emiatt.

Abigail kicsit megborzongott a terv hallatán. Ilyenkor jutott csak eszébe, hogy Ő honnan származik és, hogy akár Ő is lehetne egy az ilyen szerencsétlen áldozatok közül. Igazság szerint, nem sok híja volt, hogy nem lett az, de Silasnak igaza volt, jobb neki ez az élet, mintha meghalt volna.

            Otthon bekísértem a szobájába, nem akartam még elköszönni tőle. Belépvén leült a fésülködő asztala elé, és türelmes mozdulatokkal kezdte el kiszedegetni a hajából a számtalan hajtűt, amit az apja tett bele, hogy egyben maradjon a frizurája. Az arckifejezése volt az, ami aggasztott. Túl nyugodt volt, a történtekhez képest. Csak engemet viseltek meg az események?

– Beszélhettek veled?

A tükörből nézett vissza rám, egy pillanatra megállva a mozdulatban.

– Persze, valami baj van?

– Csak… - kerestem a szavakat, nem is tudtam, hogy hol kezdjem. Mondjam el neki, hogy mennyire zavar, hogy míg én törött gerinccel a földön feküdtem, addig neki kellett minket megvédenie? Hogy mennyire gyűlölöm a gondolatát is annak, hogy az a heg lehet, hogy soha nem fog eltűnni a karjáról? Muszáj vele őszintének lennem, ez minden bizalmunk forrása. Odahúztam egy széket és leültem mellé, majd megfogtam a kezeit, hogy megálljon végre a haja kibontásában, és csak rám koncentráljon. A két tenyerem közé szorítottam őket, és céltalanul simogattam.

– Csak szerettem volna, megköszöni, hogy olyan hősiesen helyt álltál, az utóbbi napokban. Jeanne D'arcot megszégyenítő módon harcoltál. Nagyon röstellem, hogy nem lehettem jobban a segítségetekre. Egyszerűen, minden erőmet összeszedtem, de nem ment…

A hangom egy pillanatra elcsuklott. Újra láttam Abigailt haldokolni, Hannibalt a kereszten, és én hiába akartam mozdulni, képtelen voltam rá.

– Megtudsz, nekem bocsájtani?

Végig simítottam a hegeken az ujjaimmal, mire Ő kényelmetlenül elhúzta a kezét.

– Nincs mit, megbocsájtanom. Igazából, hálával tartozom neked. Amíg te elmentél Silasért, addig megkértem Hannibalt, mesélje el mi történt. Will, ha te akkor nem segítesz, mind meghaltunk volna. Még mindig nem értem, hogy lehetett valaki ilyenre képes. Észre se vettem, hogy végig követett engem, csak amikor már a kést a torkomnak feszítette. Meg akartam Őt ölni, de nem voltam rá képes. Azt mondta, meghaltál és Hannibalt is megöli, ha nem megyek vele. Mit tehettem volna?

A könnyei elkezdtek folyni, és megtört az arcán a kemény maszk. Ahogy a másik apjától látta, Ő is felvette magára az áthatolhatatlan álarcot, amivel próbálta leplezni az érzelmeit. Furcsa dolog volt, de ez megnyugtatott. Megrémültem mennyire hideg, érzelemmentes volt a külseje, mostanáig. Mindez csak álca volt, azért hogy a belső vihart elnyomja. Átöleltem, és hagytam hagy sírja ki magát.

– Nyugodj meg. Silastól mindent tudok arról a férfiról, és azt is, hogy soha többé nem lesz még egy ilyen halandó, aki megtámadhatna minket.

A könnyei gyorsan elapadtak, ahogy ezt közöltem vele, és kérdőn nézett rám.

– Te tudod kivolt? Áruld el!

Mélyet sóhajtottam. Ha elmondom neki, hogy Jack Crawford küldte utánunk azért, hogy mindannyiunkal végezzen, nem teszek benne még több kárt?

– Egy megszállott volt, aki Amerikából követett minket idáig. Meghalt, többet nem árthat nekünk, ennyi a lényeg.

Megcsókoltam a homlokát, és rámosolyogtam. A haja szanaszét állt, tudtam, hogy Hannibal nem bocsájtaná meg, ha így hagynám egyedül bíbelődni.

– Segítek, kibontani a hajadat és utána feküdj le. Rendben?

– Rendben.

Mosolyogva nézett fel rám, és ült le elém a székre. Még soha nem csináltam ilyet, az ujjaim elvesztek a bonyolult fonatok és tűzések erdejében. Valószínűleg, Ő maga gyorsabban boldogult volna a segítségem nélkül, de erre most mindkettőnknek szüksége volt. Szinte meditatív állapotba kerültünk, és ez a nyugalom jól eső lágysággal töltött el minket. Ahogy befejeztem a haja fésülését, elköszöntem tőle és mentem a páromhoz, hogy kövessem a példáját. Hosszú napunk volt, és jó érzéssel töltött el a tudat, hogy kényelmes helyen alhatok.

            A szobánkba belépve Hannibal háttal állt nekem, tekintetével a Holdban gyönyörködött. Keresztülsétáltam a kisebb lakosztályon, és hátulról átölelve a nyakába temettem az arcomat, és mélyen beszívtam az illatát. Apró csókokat nyomtam a nyakára, és haladtam fel az arcáig. Nem siettem sehova, nyoma sem volt a szokásos mohóságomnak. Minden egyes pillanatot ki akartam élvezni, úgy akartam csókolni, mintha nem lenne holnap. Lassan megfordult a karomban, és puhán, puhatolózva hatolt a számban és lágyan csókolt. Az arcomra emelte a kezét, és az ujjaival gyengéden simogatott, míg végtelen gyengédséggel érintette az ajkai az enyémet. A nyakát ölelve csúsztattam lejjebb a kezeimet és gomboltam ki a számtalan rétegű ruhát rajta, míg egy pillanatra sem hagytam el Őt a számmal. Észrevétlenül vetkőztettük le egymást felülről, csak a nadrág maradt rajtunk. Az ágyékom fájdalmasan lüktet, minden vágyam volt Őt magamban érezni, de nem akartam elkapkodni, semmit. Ott hagytam az ajkait, és a nyelvemmel végig haladtam a tökéletes felsőtestén belemarva a mellbimbójába, amitől Ő felnyögött. A fogaim közzé vettem, és aprókat haraptam rajta, míg a nyelvemmel köröztem körülötte. A hajamba túrva vonta a fejemet közelebb, és élvezettel a hangjában sóhajtott fel. Még egy kicsit játszottam vele, majd a nyelvem siklott tovább a hasán végig a nadrágja vonaláig. Itt egy pillanatra megálltam, hogy a szemébe nézhessek. A haja kicsit csapzott volt, az ajkai nedvesek még a nyálamtól, és vágytól csillogott a szeme. Ahogy az ujjaimat beakasztottam a nadrágja derekába, megnyalta az ajkait. Végig a szemébe nézve toltam le a vékony anyagot a csípőjéről, és a lábait egyenként kicsit megemelve segítettem ki a nadrágjából. Az ablakpárkányba kapaszkodott, és zihálva, véve levegőt engedte magát a számba, míg állta a tekintettemet. Ám ahogy elnyeltem Őt teljesen, a szemeit becsukta és a fejét hátravetve, eltakarva előlem a gyönyörű arcát. A nyelvemmel körülöletem a péniszét, és úgy mozgattam rajta a fejemet, hogy közben spirál módjára haladtam rajta végig.

– Jézusom, Will.

A kezeit tétován a hajamba túrta ismét, és én elmosolyodtam, amikor láttam milyen hatással vagyok rá. Elbűvölve nézte, ahogy eltűntettem újra és újra a szájamban, egyre mélyebbre engedve Őt magamba. A makkja a torkomat érte, és próbáltam nyelni, hogy a vágyát minél tovább fokozhassam, de Ő ezt nem akarta.

– Teljesen megőrjítesz.

Kihúzta magát a számból,és újra az ajkaimat csókolva fektetett le a földre. Egymással szemben hevertünk a földön, szaporán véve a levegőt. Az egyik karja a fejem alatt pihent, párna gyanánt, a másik kezével az arcomat simogatta, és egy pillanatra megállt, hogy a szemébe nézzek. Olyan végtelen szeretett sugárzott belőle, hogy a szívem belesajdult. Tudtam mire gondolt, arra hogy mi lett volna, ha… A nyakamba temette az arcát, és szorosan ölelt. Nem akartam, hogy ezen eméssze magát, inkább kicsit megemelve a csípőmet, letoltam magamról a nadrágot. Érezni akartam a bőre melegét, az egész testemen.

– Szükségem van az ölelésedre, a testedre, szükségem van rád.

Suttogtam neki, miközben megszabadultam teljesen az utolsó ruhadarabtól is, és öleltem Őt szorosan, a lábaimmal átkulcsolva a derekát. A merevedése a fenekemhez ért, és én nem bírtam tovább. Kicsit széjjelebb feszítettem a combjaimat, és hagytam, hogy elmerüljön bennem, míg végig a szemébe néztem. Az érzés, ahogy kitöltött leírhatatlan volt. Lassan mozgott, a kezével a testemet simogatva, míg az ajakaival a nyakamat és az arcomat csókolgatta. A haját simogatva gyönyörködtem benne, ahogy a testét ellepi az izzadság, az arcán apró ráncok és a nyögései sűrűsége jelezték mennyire közel járt az orgazmushoz. Lenyűgöző látvány volt, nem akartam a tekintettemet levenni róla, de Ő megtalálta a péniszemet és a vágy elragadott. Ahogy a tenyere körül ölelt és izgatott, elég volt ahhoz, hogy a nevét nyögve élvezzek el, miközben éreztem, ahogy az Ő magja beteríti belsőmet és karcos hangon nyögve jut el velem az orgazmus hullámaira. Az életet ünnepeltük a szeretkezésünkkel, mégis egy kicsit meghaltunk mindketten. Ernyedten feküdtünk egymás karjaiban, ott folytatva a másik simogatását és a csókolózást ahol abba hagytuk. Minden el nem csókolt csók, minden kihagyott érintést be akartunk pótolni, ami úgy éreztünk kimaradt az életünkből. A valóság valahová mesze szökött tőlünk, és megértettem Silas szavait az újjá éledésről, és a másik fél kereséséről. Nem először vagyunk együtt, az bizonyos. Nem tudhatom, mennyi jut nekünk ebben az életben, de azt végtelen szerelemmel akartam kitölteni.

– Szeretlek-suttogtam neki, és utoljára megcsókolva békésen aludtam el a karjaiban.

            Másnap este vadászat előtt, nem érkezett válasz a kopogtatásomra, hiába dörömböltem már Silas ajtaján. Ígértemhez híven, köszönni akartam nekik. Aggasztott ez a csend, így bár modortalanságnak tartottam, de benyitottam. Amikor beléptem, minden világos lett. Az ágyon két test feküdt egymást ölelve, a testük tökéletesen épp maradt, hála a szélcsendes időjárásnak, de már csak hamu volt. A spalettákat szélesre tárták, a telihold fénye megvilágította a szerelmeseket. Abigail mellettem állt az ajtóban, onnan figyelt. Nem értették miért késlelkedek ennyit, amikor megígértem, hogy egy perc múlva jövök. Egy pillanatra megrendült, amikor meglátta őket, és önkéntelenül a karján lévő heghez kapott. Aztán elszomorodott, és elkezdett sírni. Vigasztalólag öleltük át Hanniballal. Mi, megértettük az okát, miért tették ezt.

– Nem értem. Hisz olyan boldogok lehettek volna, erre mindent eldobott!

A lányunk a kezével, Silas felé bökött miközben tovább záporoztak a könnyei.

– Tartozott ennyivel, a feleségének. Értsd meg, Aishanak ez nem volt már élet. Már többször meghalt volna, ha Ő nem dönt másként. Hidd el, így a legboldogabbak mind a ketten.

A társam a haját simogatta, míg én csak némán álltam. Legbelül tudtam, hogy a férfi ezt fogja tenni, és talán azért is akartam neki segíteni, hogy méltósággal véghezvihesse a tervét.

– Gyere, menyünk vacsorázni, aztán szedsz virágot a botanikus kertben és azzal körbe szórjuk őket.

Próbáltam elterelni a lányunk gondolatait, hogy ne tragédiaként fogja fel az eseményeket. Beléptem a szobába, ügyelve arra, hogy a mozgásommal ne kavarjam fel a levegőt, és behajtottam a zsalukat.

– Örökre itt maradnak, egymást ölelve. Silas is ezt akarná.

Hannibal csak bólintott és örömmel, vegyes gyásszal zártuk rájuk az ajtót. Megmentettek minket, és egy olyan példát mutattak nekünk, amit mi soha nem felejtettünk el. Nem tudtuk mit hoz számunkra a jövő, de mi bizakodva néztünk elébe, mindenre készen.