Non, je ne regrette rien

Non, je ne regrette rien

1.

            Végre itt volt. Végre itt volt a pillanat, amire Will oly régóta vágyott. Francis Dolarhyde bevégzi azt, amire Ő nem volt képes. Meg fogja ölni Hannibalt, és nagy valószínűséggel őt is. Will már régóta vágyott a halálra, arra, hogy semmit ne érezzen.

            Ő ugyanis szerelmes volt Hannibalba, bár ezt még magának is nehézére esett bevallani. Mindig is volt egy különleges vonzódás kettőjük között, de egyszerűen soha nem volt képes ezt elfogadni. Tudta, mit tett Hannibal, hogy mikre képes, és tisztában volt vele, ha anno vele tart, Ő is átalakulna olyanná, mint Ő. Mégis, minden porcikája vele akart lenni. Az elmúlt pár év Hannibal nélkül, maga volt a pokol.

            Amikor másodszorra utasította vissza Őt, akkor jött rá csak igazán, mit veszített el. Próbált normális életet élni. Feleségül vette Mollyt, és a munkába menekült. Egyikőjük se volt szerelmes a másikba, és ezt tudat alatt mind a ketten tudták. Willnek szüksége volt Mollyra, hogy megpróbálja elfelejteni Hannibalt, és a múltját, Mollynak meg, hogy legyen a fia számára egy apaminta. Will azt hitte, ha távol tartja magát tőle, akkor kiveri végre a fejéből a körülötte forgó gondolatokat.

Egyik látogatásánál megtudta Bedeliatól, hogy Hannibal szerelmes belé. Ez elindított egy lavinát a lelkében. Éjjelente vele álmodott, ahányszor Mollyval szeretkeztek, akkor is csak őrá tudott gondolni. Amikor meglátogatta Hannibalt, megkérdezte tőle, hogy hiányzott-e neki. Szenvtelenül azt hazudta, hogy nem, miközben legszívesebben az arcába üvöltötte volna, hogy rettentően hiányzik, és a légző lyukakon keresztül legalább az arcát megsimogatta volna. Szenvedett minden egyes nap. Még jobban utálta az életét, mint Hannibal előtt és tudta, hogy csak egy lehetősége van megszabadulni a kínjaitól; ha mindketten meghalnak.

            Dr. Lecter szóval tartotta Francist, Will pedig belekortyolt a borába. A gondolatai vágtáztak, nem is hallotta a mellette zajló beszélgetést. Hannibal rá tekintett, Ő vissza rá, és ekkor minden megváltozott. Az a vékony, rozoga gát, amit azért épített magában, hogy elfojtsa iránta érzet érzelmeit, átszakadt.

Mi van akkor, ha még is csak van más lehetőségük? Ha mégis sikerül túlélniük ezt az éjszakát, és elmenekülnének? Ha sikerülne mindenkivel elhitetni, hogy meghaltak? Willnek kész volt a terve, de azt nem tudta, hogy Hannibal tényleg szereti-e? Számtalanszor megölhették volna egymást, de egyikőjük sem volt képes rá. Ha a férfi még se szereti, akkor is megölheti, és végre nem fog érezni semmit.

Will a fegyveréhez nyúlt, hogy megölje Francist, de Ő gyorsabb volt. Innentől kezdve számára megszűnt a világ. Csak két dolog jutott el a tudatáig. Hannibal megmentette őt, és Ő is meg akarja védeni mindenáron.

            Először nem érzékelte, hogy vége. Francis Dolarhyde teste ott hevert vérbe fagyva mellette. Összhangban voltak, és végre megértett minden szépséget, amit mesélt neki.

Erőtlenül mászott oda hozzá.

– Tényleg feketének tűnik a holdfényben – állapította meg, ahogy szétnézett vérrel borított testén.

Hannibal felsegítette és megtartotta erőtlen testét.

– Látja, Will? Mindig is ezt akartam magának. Kettőnknek…

Will fejében csak ez az egy szó visszhangzott, kettőnknek…

– Gyönyörű…– suttogta erőtlenül, miközben Hannibal pulóverébe kapaszkodott, és csak a vérrel borított ajkait tudta nézni.

Puhán, becézve kezdte el csókolni, miközben minden egyes másodpercben remegett, hogy mit fog szólni Hannibal. Nem volt mitől tartania, ugyanis a másik mohón viszonozta ajkaik játékát. Végre egymásra találtak, soha nem érezték magukat ennyire boldognak, élőnek. A csókjuk hiába keveredett vérrel, nyállal és könnyel, mégis a legfinomabb mennyei manna volt, amit valaha is éreztek. Will gyengéden átölelte a férfit. A mellkasára hajtottja a fejét, és megnyugodott végre a lelke. Átkarolta a nyakát szorosan, és lerántotta magával a mélybe.

            A sziklák csupaszok, így nem volt semmi, ami tompíthatta volna az esésüket. Az óceán sós vize marta a sebeiket, mintha újra megszúrták volna őket. Hannibal minden erejével szorosan ölelte. A karjával enyhítette a becsapódást, ami abban a pillanatban, hogy a vízbe értek, eltört. A férfi kicsúszott a kezei közül, és süllyedt le a mélybe. Hannibal, amikor észrevette, hogy nincs vele, gyorsan utána úszott. Az áramlat neki sodorta Willt a hegyes szikláknak, beverte a fejét, majd egy újabb hullámcsapás következtében majdnem a hasát nyársalta fel. A doktor a felszínre úszott, ép karjában tartva az eszméletlen férfi testét.

           

            A telihold fénye bevilágította a partot. Évekkel ezelőtt, amikor megvette ezt a nyaralót, talált az óceán felől egy rejtett barlangot. Fentről nem lehetett látni, csak a vízből, de még úgy is csak egy keskeny hasadéknak tűnt. Hannibal előrelátó volt, egy vízálló ládát rejtett el az egyik szikla tövében, vészhelyzet esetére, ha menekülnie kellene. A dobozban csak a legszükségesebbek voltak, gyógyszer, kötszer, infúzió, injekciós tű, egy eldobható, vízálló mobiltelefon és készpénz. Tartalmát rendszeresen ellenőrizte, az utóbbi időben azonban helyette Chiyo látta el ezt a feladatot. Hannibal folyamatos összeköttetésben állt vele, még az elmegyógyintézetben is. Nem csak a Vörös Sárkánynak hagyott üzenetet a Tattlerben, hanem neki is. Az FBI figyelmét valahogy elkerülték a szex hirdetések. Chiyo fel volt készülve, csak az Ő hívására várt. Hannibal elkezdett úszni a barlang irányába, közben végig azért imádkozott, hogy Will élje túl. Megcsókolta őt, végre nem utasította el, mint már annyiszor előtte, ezért muszáj túlélnie.

            A partra kihúzta Will testét, és oldalra fordította, hogy felköhöghesse a vizet, majd fél percre megengedte magának azt a luxust, hogy fújjon egyet. Elterült a földön, majd amikor meghallotta, hogy elkezd a másik köhögni, egyből felpattant.

– Will, miért tetted? – kérdezte, miközben kisöpört egy hajtincset az arcából.

– Meghaltunk?

– Még nem, de ha nem látjuk el a sebeidet, akkor igen. – Aggódott érte. A feje erősen vérzett.

– Azt akartam, hogy azt higgyék, meghaltunk. Nem bírok nélküled élni. Ha nem akarod, hogy veled legyek, akkor hagyj itt és menekülj.

Will nagyon erőtlen volt. Hannibal gyengéden megcsókolta. Hogyan is gondolhatta ez a buta fiú, hogy nem akar vele élni? Mióta dédelgette ezt az álmot, és most nem tudta elhinni, hogy a szerelme kéri tőle, vigye magával.

– Nem hagylak el, ne félj, velem maradsz, megígérem.

Elővette a dobozt a rejtekhelyéről, és amennyire törött karja engedte, bekötözte Will hasát és fejét. Ujjaival kitapogatta a sérülést, nem-e tört be a koponyája. A sebe a hasán csúnya, ott volt nem sokkal mellette, amit anno Ő ejtett rajta és átkozta magát az egészért. De most talán jóváteheti. Will újra összetörte a teáscsészét, és most úgy áll össze, ahogy eddig soha. Egy jobb és szebb csésze lesz belőle. Együtt közösen kötözték be egymás sebeit, erősen véreztek mindketten. Hannibal elővette a mobilját és tárcsázta Chiyo számát, majd félmeztelenül hozzá bújt a férfihoz. Hiába volt június, nagyon átfagytak. Gyengéden ölelte Willt, és a homlokát csókolgatta.

            Kis idő múlva Will azt hitte, rosszul lát. Egy fekete vitorlás közelített feléjük, mintha a pokolból jött volna értük. Szinte teljesen beleveszett az éjszakába, Ő is csak azért látta, mert túl közel volt hozzájuk. Chiyo, mint Kharón vezette a vitorlást.

Leugrott a fedélzetről, felsegítette Willt, és bevitte a kabinba. Odabent minden luxusról árulkodott. A belsejét sötét fa borította, puha, meleg érzést keltve. A hajóbelsőben két fürdőszobás kabin volt, egy étkezővel egybekötött nappali, és egy hajókonyha. Szinte már luxusjachtnak számított. Chiyo bevezette Willt egy franciaágyas kabinba. A szolid berendezés ellenére tudta, hogy ez csak Hannibal hálója lehet. A franciaágy mellett két éjjeli szekrény volt, egy pad az ágy végében, egy ruhásszekrény és egy íróasztal, rajta egy apró lejátszóval. Amint Will lefeküdt, elvesztette az eszméletét. Hannibal és Chiyo eltüntettek minden nyomott, ami arról árulkodott, hogy valaki volt itt, majd felszálltak mindketten a hajóra. Chiyo azonnal kerített infúziót és vért. Hannibal számára volt elegendő, de aggódott, hogy Willnek kevés lesz. Bekötötte a vért, a másik férfinak egyelőre csak só oldatott. Muszáj lesz orvoshoz menniük, mindketten rengeteg sérülést szenvedtek, és aggódtak, nehogy belső vérzése legyen Willnek. A nő menet közben kidobta a vízbe a két véres ruhadarabot. Nem szólt semmit a két férfi láttán, bár látta, hogy megcsókolták egymást.

           

            Tudta, hogy kit kell keresniük, már telefonon értesítette is. Hannibal, amíg praktizált, gyakran kezelt egy magán sebészt. A férfi tudta jól, hogy kötelezi a titoktartás, és benne megértő hallgatóságra talált. Nem egyszer mesélte el neki, hogyan csalta meg a gazdag feleségét prostikkal, férfiakkal, nőkkel, még volt, hogy állatokkal is. Pusztán ez a tény elég lett volna ahhoz, hogy tönkre tegye az életét, ha kitudódik, de volt olyan, akiket meg is ölt. Vagyona egy részét a felesége elől elrejtette. Elmesélte az orvosnak, hogyan hozott létre különböző alapítványokat, amiknek a számlaszáma a Kanári-szigeteken van. Hannibal élvezte a kis társalgásukat, ám soha nem felejtette el a részleteket. A férfi tartozott neki, és ez most az életüket menti meg. Még így legyengülve is simán megölhetné az orvost, de ha ezt megteszi, azonnal lebuknak. Csak a zsarolás és a készpénz erejében bízhatott.

            Chiyo kikötött egy ház magán kikötőjében. A család három hónapra elutazott, hetek óta figyelte a területet. Bérelt egy fekete kis furgont, a kamerákat pedig kikötötte. Senkinek nem fog feltűnni, hogy itt voltak. Hannibal amennyire tudott, segített Willt leemelni a hajóról, majd tolószékbe rakták, és úgy tolták el a furgonhoz.

            Elmentek a sebészhez, aki már várta őket. Rettegett Hannibaltól, de így is búsás készpénzt kapott azért, hogy ne mondja el bárkinek is, hogy mi történt. Megvizsgálta CT-n Willt, és összevarrta a sebeit. Szerencsére nem volt belső vérzése, viszont törött bordái és erős agyrázkódása igen. A másik férfi sem volt sokkal jobb állapotban, de őt csak a szerette sorsa érdekelte. Némán tűrte az orvos öltéseit, miközben le sem vette a szemét a szuszogó alakról. Miután ellátták őket, kaptak megfelelő mennyiségű vért és gyógyszert tasakokban, majd visszatértek a hajóra. Will még mindig eszméletlen volt, az egészből nem érzékelt semmit. Hannibal csak reménykedni tudott, hogy az orvos tényleg alaposan kivizsgálta, és túléli ezt a megpróbáltatást. Ameddig el nem nyomta az álom, ébren vigyázott rá, és megsimogatta, ahányszor a fájdalomtól összerándult az arca.

***

            Jack Crawford dühösen állt a szikla perem szélén. A vérnyomok egyértelműek volt. Jimmy Price nem tévedett, és ezt Ő is tudta. Will csak úgy tudta megölni Hannibalt, hogy magával is végzett. Egy ekkora esést nem élhettek túl. Helikopterrel végig kutatták a partot, de semmit nem találtak. Az autót nem vitték magukkal, és semmilyen nyom nem utalt arra, hogy nem a vízbe vetették magukat. Jackben még élt a halovány remény, hogy talán Will túlélte, de tudta, hogy erre nincs sok esély.

2.

            Álmomban süllyedek a jeges mélység felé. A testemet elnyeli a hideg, sós víz, befolyik az orromon, a számon keresztül. Fájdalmat már nem érzek, hagyom, hogy a mélység húzzon magával. Aztán egyszer csak egy fekete árnyalak úszik felém, megfog a csuklómnál fogva, és kiemel a vízből. A partra húz, megcsókol, és ettől én is átváltozok azzá a fekete árnnyá, mint ami ő is. A testemből, mint a tüskék, agancsok nőnek, a lelkemet átjárja a sötétség. Ordítanék a fájdalomtól, de a szám néma sikolyba torkollik. A fejem majd széthasad, ahogy az agancsok kinőnek belőle. Érzem a lüktető fájdalmat, és ez a fájdalom ébresztet fel.

            Sötét volt, és sokáig kellett gondolkodnom azon, hol is vagyok. Automatikusan azt gondoltam, hogy Floridában, és Molly szuszog itt, mellettem. De valahogy nem volt ismerős az illata. Ez az illat egy régi barátra emlékeztet, már amennyiben barátnak lehetett nevezni.

Hannibal örökre megváltoztatta az életem, és átformált az ő kénye-kedve szerint.

Az én kis „normális” életem, ami egy csapásra megváltozott, miután ő belépett. „Normális”. Elnevettem magam ezen a szón. Én soha nem voltam normális, a szóhagyományos értelmében. Ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy normális vagyok.

Gyakran álmodtam vele, milyen is lett volna, ha nem utasítom el, és együtt élnénk. Álmaimban erotikus fantáziák lebegtek, és amikor izzadságban fürödve felébredtem, Molly testét használtam, hogy enyhítsem a maró fájdalmat.

            Ahogy körbenéztem a szobában, ismeretlennek tűnt a hely. Újabb lázálom? Megint nem tudom, mit csináltam, hol vagyok, hogy kerültem ide? Nem, az nem lehet.

Gondolkodj!

Megrohamoztak az emlékek. A Vörös Sárkány utáni hajsza, Hannibal, ahogy megöltük Francist, ahogy megcsókoltam, és levetettük magunkat a mélybe, a hajó.

Szóval nem csak álmodtam, tényleg megtörtént.

Elfogadtam végre a felkínált lehetőséget.

Amikor Hannibal megállt előttem az autóval, és megkérdezte, hogy egy-e az utunk, mondhattam volna nemet. Hazamehettem volna a „normális” életemhez, vagy ott helyben hagyhattam volna, hogy megöljön, vagy én öljem meg magam végre. De nem ment. Nem voltam rá képes. Vele akartam lenni. Vele akarok lenni. Meg akartam halni, de a lehetőség, hogy talán még is csak szeret, és velem akar lenni, erőt adott.

            Most itt feküdt mellettem és nekem végig kellett vennem a lehetőségeinket. Álmomban én is átalakultam azzá, ami Ő. Mindaz a halál körüli szépség, amit átéltem, vonzó dolog a számomra? Képes lennék, újra embert ölni, ha kell? Pusztán élvezetből? Nem tudom. Hannibal egyszer azt mondta nekem, képes lenne lemondani a gyilkolásról a kedvemért. Tényleg így van, vagy csak akkor is manipulált? Szeretném azt hinni, hogy igen képes. Rengeteget gondolkodtam kettőnkről, amíg Ő Olaszországban volt. Akkor nem gyilkolt pusztán élvezetből.

– Jó reggelt, Will!

Hannibal hangja visszarángatott a gondolataimból. Észre se vettem, hogy ébren van, és engem néz.

– Hannibal!

Ő az egyetlen ember a világon, akinek képes vagyok a szemébe nézni. A tekintete tele volt reménnyel, akárcsak az én lelkem.

– Hogy érzed magad?

– Rettenetesen fáj a fejem – válaszoltam kimerülten.

– Nem csodálom. A szikla, aminek nekicsapódtál, kis híján szétzúzta a koponyád. Hozzak fájdalomcsillapítót?

– Ne, maradj, kérlek!

A karomban infúzió, fáj tőle a vénám.

– Örülök, hogy végre magadhoz tértél, aggódtam érted.

– Végre? Mióta vagyok itt?

– Három napja.

Három nap. Hosszú idő. Vajon elhitték, hogy meghaltunk?

– A teáscsésze újra összetört. Mi volt a célod? Új fejezet, vagy új könyv kezdődik?

– Ha engem kérdezel, új könyv. Számomra a halál nem csak metaforikus volt. Tényleg szeretnék az emberek szemében meghalni, és egy új életet kezdeni.

Az utóbbi pár évben rengeteget gondolkodtam magunkon. Ezek a gondolatok odáig vezettek, hogy, elvesztettem az időérzékemet. Összeolvadt a múlt, a jelen és, az álomképek. Azt hiszem, az Uffizi Galériában beszélgettünk arról, mi történne, ha szétválasztanának minket. Én nem éltem túl.

Az a sok látszat, amit azért hoztam létre, hogy „normális” életet élhessek, önbecsapás volt. Üres hazugságok tömkelege, hogy kiverjelek a fejemből, de nem sikerült.

Hannibal, amikor felszolgáltad a bárányt, tényleg azt akartad, hogy elmenjünk békével?

– Igen. Megteremtettem számunkra egy új életet, de te elutasítottad, újra és újra.

A kérdés itt nem az, hogy én szeretném-e, hanem hogy te szeretnéd-e?

Készen állsz mindarra, amit nyújtani akarok neked?

Boldog lennél mellettem, vagy inkább visszamennél a feleségedhez?

Keserűen felnevettem.

– A feleségem mellé, akit nem szeretek, a gyerekhez, aki nem az enyém, és mellesleg soha nem fog elfogadni apjának? Végeztem azzal az élettel. Megértem, ha nem akarod, hogy veled tartsak.

– Will, túl régóta vágyok arra, hogy velem tarts. Az imágóm immáron teljes az irányodba. Megengedem, hogy teljesen megismerj, tudd, milyen is vagyok igazából. Ahogy én átformáltalak téged, te is át tudsz formálni? Jobbá tudsz tenni, úgy érzed?

– Minden erőmmel azon leszek, Hannibal. Egyszer már tégláról téglára lebontottál mindent miattam, képes lennél erre újra? Képes lennél feladni mindazt, ami téged boldoggá és kielégülté tett?

– Igen. És te képes lennél újra ölni, ha kell?

– Ha kell, akkor igen. A védelmünk érdekében.

Mosolyogva nézett rám. Sikerült neki… Elérte, azt, amit akart. Vajon én is elérem azt, amit akarok? Meg tudom őt javítani? Visszaállítani olyanná, mint amilyen Mischa halála előtt volt? Nem az ő hibája volt, tudom. Ha Mischát anno nem ölik meg,- és etetik meg vele, akkor is ezzé vált volna? Nem hiszem. Akkor elbukott, és egy olyan élet felé lökték ezzel, ami nem neki való. Tudom, hogy legbelül jó ember, csak ezt neki is el kell hinnie magáról. Az én szeretetem elég lesz ehhez? Egyáltalán Hannibal szeret engem, vagy csak játszadozik továbbra is az érzéseimmel?

– Képes vagy elengedni a múltat, és igazából megbocsájtani? Nem úgy, mint Isten, hanem őszintén, tiszta szívvel? Eltemetni mindazt, ami történt?

– Elég időt töltöttem azzal, hogy eltemessem. Leromboltam mindent, ami a régi életünket jelentette. Minden elhangzott mondat, cselekedet megszűnt abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy veled tartok. Hannibal, képes vagy bennem bízni? Elhinni, hogy veled akarok lenni?

– Igen. Amikor megmentettelek Masontől, elképzeltem, hogy végre velem tartasz, de te nemet mondtál.

– Miért adtad fel magad? Azt akartam, hogy szabadon élj. Csak én vagyok az egyetlen, aki képes megtalálni téged, de én akkor feladtam a harcot.

– Pontosan. Feladtad a harcot. Megértettem, hogy nem állsz készen arra az életre, amit én nyújtani akarok neked, és, hogy neked ehhez idő kell. Nem akartam egy olyan életet élni, amiben én nem jelentek számodra semmit. Számtalan alkalommal bebizonyítottam neked, hogy mennyit érsz nekem.

Will, amikor megcsókoltál, tényleg komolyan gondoltad, vagy csak figyelemelterelés volt, hogy leugorhassunk a szikláról?

– Soha életemben nem gondoltam semmit annyira komolyan, mint azt. Nem volt veszíteni valóm, hiszen meghaltam. A félelmeimet és a gátlásaimat levetkőztem, csak a nyers vágy maradt, hogy megmutassam neked, mit érzek igazából.

Sokat beszélgettem Bedeliával rólad. Reménykedtem, hogy mond olyat nekem, amivel kiverhetem a fejemből az irántad érzet érzéseimet, de ami ott elhangzott, az csak tovább növelte a szenvedéseimet.

Hannibal, tényleg igaz volt, amit Bedelia mondott az irántam érzett érzéseidről? Képes vagy minden álca és manipulálás nélkül kimutatni a valódi érzelmeidet?

– Tudom, hogy hihetetlen számodra, de igen. Az első pillanattól lenyűgöztél. Ahogy Zeusz szerelmes lett Ganümédészbe, úgy én is a te lelkedbe. De meg akartam adni neked a lehetőséget arra, hogy megnézd, milyen is lenne az életed nélkülem. Hagytam, hogy rájöjj, mit is szeretnél igazán. Végül engem választottál, és ahogy Zeusz elrejtette Ganümédészt Héra elől, úgy én is elrejtelek a világ elől.

Kimondta.

Virágnyelven, ahogy szokta, de kimondta. A szemébe néztem, tudtam, hogy képes rezzenéstelen arccal hazudni, de nem hazudott. Bedeliának igaza volt. Szavait bizonyítandó, közel hajolt hozzám. Éreztem az ajkai, a lélegzete melegét, ahogy hozzám közelített, de nem csókolt meg. Ziháltam a bennem lévő feszültségtől. Miért nem csókol meg? Aztán rájöttem.

Hannibal engedélyt kért tőlem.

Előre nyúltam, amennyire az infúziós kezem engedte, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam.

Ahogy ajkunk összeért, mintha áram rázta volna meg a testem. Éreztem, hogy élek.

Amikor legutoljára megcsókoltam, fájdalomtól és az adrenalin lökettől nem éreztem igazán, mennyire finom. Puhán becéz a nyelvével, ajkai édesen fogták közre az enyémet. Elvesztem. Soha senki mást nem akarok csak Őt. Hihetetlenül gyengéden bánt velem, ezt az oldalát eddig nem ismertem.

Percek múlva elszakadt a csókunkból, kezével átölelte a nyakam, és a homlokához húzott. A homlokunk összeért, zihálva néztünk a másikra. Ki nem mondott szavaink nyoma ott volt az ajkunkon. Az ujjai az arcomat simogatták, óvatosan, a varratot kikerülve.

– Látod Will, mindig is ezt akartam neked, kettőnknek. – Elmosolyodott, és én vele együtt mosolyogtam. A lelkem nyugalomra talált. Bárhova is menjünk, bármi is lesz a sorsunk, én vele tartok. Soha többé nem küzdök, ellenne. Magához húzott, a fejemet a mellkasára hajtotta. Hallgattam a szíve dobogását. Azt mondták, nincs szíve, pedig van. Hatalmas, amit én többször is összetörtem. Végre úgy éreztem, magunk mögött hagytuk a múlt árnyait, és esélyt adtunk magunknak a jobb életre.                                                      

– Aludj Will, sokat kell még pihenned.

Igaza volt, éreztem, hogy mennyire kimerült voltam még mindig. A szívdobogása hangjára aludtam el, miközben az ujjai a fejemet simogatták a kötés alatt.

3.

            Hiába hatalmas az emlékezet palotám, hiába van uralmam az elmém és a testem felett nappal, az álmaimat akkor sem tudom kontrollálni. A rossz emlékeket várbörtön őrzi, éjszakánként, mint a mérgező gázok, kiszivárognak és belepik az elmém.

            Álmomban újra 1977. októbere van, Litvániában vagyok, és a fővárosba utaztunk, Vilniusba. Ha tudtuk volna mi fog történni, soha nem indulunk útnak. Tizenkét éves voltam, Mischa még csak négy. A tanárommal mentünk, neki be kellet menni az egyetemre, Mischának új cipőre és kabátra volt szüksége, nekem új könyvekre, a tanulásomhoz.

Otthon a származásunk miatt nem kaphattunk semmit. Mr. Jakov zsidó származású, mi pedig előkelő családnak számítottunk, ami miatt a párt nem nézett ránk jó szemmel. A helyzetet csak tovább fokozta apánk kommunista ellenes megnyilvánulásai. A húgom pár hónapos volt, amikor a KGB emberei érte jöttek. Apánk nem bírta magát türtőztetni, tudta jól, mi vár rá. Nekiesett a tiszteknek, akik ott helyben lelőtték, mint egy kutyát. A párt innentől kezdve mindig árgus szemekkel tekintett ránk. A több száz éve birtokunkban lévő kastélyt állami tulajdonná akarták tenni, és mindent elkövettek azért, hogy ez megtörténjen. Anyánk oroszlánként védelmezte a kastélyt, amikor elmentünk.

            Sűrű, nagy pelyhekben esett a hó, vihar közelgett. Mischával az egyetem előtt vártunk, amikor megjelent a tömeg. Az emberek folyamatosan tüntettek és lázadtak a Szovjetunió ellen, de úgy tűnt, ez pont ma csúcsosodott ki igazán. Többezres tömeg vonult felénk az utcákon, mindegyik kiabált, kántált valamit. A KGB emberei álruhában beépültek a tüntetők közé, jegyzeteket készítettek, nagy megtorlás várt mindazokra, akik itt voltak. Transzparens a kezükben, miközben lovas rendőrök próbálták a csőcseléket féken tartani. Mischa imádta a lovakat. Szorosan fogtam a kezét, mégis a tömeg elsodort minket. Apró keze kicsúszott az ujjaim közül, a tömeg félrelökött, és láttam még az arany fürtjeit eltűnni a tömegben. Elszaladt a lovak után. Félrelökdöstem az embereket és indultam, hogy megkeressem. Két férfi fogta közre. Amikor megláttam őket, megfagyott az ereimben a vér. Hiába voltak civil ruhába öltözve, ezer közül is felismertem ezt a két arcot. Apánkat ez a két KGB-s tiszt lőtte le. Azóta is folyamatosan fel-feltűntek a birtok körül, tudták, micsoda értékeket rejt a kastély. A kezénél fogva ráncigáltam volna el tőlük, amikor megéreztem, hogy Mihail Petrov egy fegyvert szegez az oldalamhoz.

– Velünk jöttök váltságdíjért cserébe. Nincs kiabálás, vagy itt helyben megölünk mindkettőtöket.

Gleb Szidorov a karjában fogta Mischát, az ujjai úgy tekeredtek a nyakára, mint a kígyó. Nem volt mit tennem. Hagytam, hogy elrángassanak minket a kocsiig és betuszkoljanak az autóba.

            A hóesésből hatalmas vihar keletkezett, nem lehetett látni az utat. Mischa elől ült Gleb mellett, én hátul Mihaillal. Hiába beszéltek litvánul, az akcentusuk elárulta orosz származásukat.

– Anyátok értetek biztos, hogy megadja végre magát. Az összes ékszert, pénzt, festményt lefoglaljuk, magunknak aztán megszökünk. Nem fogjuk az államnak átadni. Miután megkaptuk, amit akartunk, felgyújtjuk a kastélyt, ti pedig mehettek Isten hírével.

Az utakat és a tömegközlekedést lezárták, nehogy a tüntetésből forradalom legyen. Eltévedtünk. Riese mellett haladtunk el a mellékúton, a hó mindent vastagon beterített. A sötétben egyszer csak egy szarvas ugrott az autó elé. Gleb a csúszós, jeges úton megcsúszott, bele egyenesen a folyóba. Gyorsan kikaptak minket, de az autót már nem lehetett kihúzni. Gyalog kellett tovább mennünk. Kétnapi járásra volt a kastély, mégse jutottunk el odáig mindannyian.

            Mischát a karomban vittem, pufók kis ujjai a nyakamat szorongatták. Nagyon lassan haladtunk, a térdünkig ért a hó. Muszáj volt megszállnunk éjszakára, nem mehettünk tovább.

Az erdőben találtunk egy tanyát. Mihail bekopogott, majd amikor a házigazda kinyitotta az ajtót, fejbe lőtte. Átlépett a hulláján, majd körbenézett a házban. Az öreg egyedül lakott, csak állatai voltak. Kidobták a holtestet az udvarra, minket pedig elzavartak aludni. Nem tudtunk volna elszökni, még ha akartunk volna, akkor se. Amikor a folyóba estünk a ruhánk teljesen átázott. Mischa új ruhája nálam volt, az övét ki tudtam cserélni, de az enyém teljesen vizes maradt.

Másnap reggelre a hó eltorlaszolta házat. A hőmérő mínusz 30 fokot mutatott. Feldaraboltuk és elégettük az öreg összes bútorát, könyvét, mindent, amiből csak tüzelőt lehetett csinálni. Semmink nem maradt. Három hét alatt feléltük az összes élelmet, ami a házban volt, és a tüzelőt. A hó még mindig nem olvadt el. A ház fogságában voltunk a semmi közepén.

Az egész csak úgy él bennem, mint egy lázálom. Nagyon beteg voltam. Csak arra emlékszem, hogy az élelmünk elfogyott, Gleb pedig próbált utat vágni a házból kifelé. A hó úgy betemetett minket, hogy az ajtót se lehetett kinyitni. Az ujjai lassan elfagytak a hidegtől, ahogy próbált kiutat ásni. Az időjárás nem kedvezett nekünk. A hóvihart újabb és újabb havazás követte. Úgy tűnt, nincs remény.

A negyedik héten Gleb és Mihail sokáig beszélgettek, majd odajöttek hozzánk. A testem égett a láztól, de legalább ezzel is tudtam melegíteni Mischa testét. Mihail kirángatta a kezemből. Küzdöttem, ahogy csak tudtam, de a láz és egy erős ütés leterítettek. Soha többé nem láttam a húgom…

Öt hét telt el, amikor végre sikerült Glebnek utat vágnia a házból kifelé. A karámban megfagyott állatok húsát ettük, addig, amíg nem tudtunk útnak indulni.

            Hat hét után egy kötelet raktak a nyakamba, a kezemet összekötötték és úgy ráncigáltak haza. A KGB emberei megelőztek bennünket. A hivatalos jelentés szerint anyánk leesett a lépcsőn, az igazság viszont az volt, hogy halálra verték. A kastélyt teljesen kifosztották, bár nem sok mindent találtak. Anyám előrelátó volt. Minden értékünket elrejtett több helyen, a házban csak annyi pénzt tartott, ami a mindennapi megélhetéshez volt szükséges. Mischa halála nagyon megviselt, megnémultam. Az otthonomból Állami Szállást csináltak a magamfajtáknak, ahogy ők nevezték. Politikai foglyok gyerekeivel lett tele a kastély.

Gleb még utoljára odasúgta nekem búcsúzóul: – Ízlett a húgod?

            Izzadva ébredtem. Így kezdődött minden. Az emberevés, a gyilkosságok. El tudom mindezt törölni? Tényleg képes ez a lényem meghalni, ahogy Willé is meghalt, amikor leugrottunk? Gleb halott, őt öltem meg elsőnek. Mihail is halott most már, hála Chiyonak és Willnek. Legalább élete végéig szenvedett, ahogyan én is fogok. Megbocsájtok Mischának. Gyerek volt még, és ki tudja, lehet, hogy ha nem ott lettünk volna, hanem máshol, akkor is ugyanez történt volna velünk.

***

            Mindig is elfoghatatlannak hittem magamat, mégis az FBI legjobb személyprofilozójával éltem együtt. Will Graham tökéletes társ volt a számomra, nem is tudnék jobbat elképzelni. Egy átlagember soha nem értené meg azt, ami köztünk van, de mi soha sem voltunk átlagosak. A kölcsönös tisztelet a másik iránt átalakult lassan szerelemmé. Soha nem mondtuk ki még a másiknak, hogy szeretlek, de a csókunkkal mindig kifejeztük. Tudom, hogy az életem örökké megváltozott mellette. De én ezt nem bántam. A szerelme mindent elsöpört, ami eddig én voltam. Jobb ember leszek általa.

            Ha nem utasított volna vissza korábban, nem kellene ezen a hajón vesztegelnünk, élhetnénk azt az életet, amit először megálmodtam magunknak. Abban az életben Abigail is szerepelt, körbejárhattuk volna a világot szabadon. Jack Crawfordnak senki nem hitt volna bizonyítékok híján, Will eltűnésével az utolsó nyom is eltűnt volna. Szomorúan megcsóváltam a fejem. Átkoztam azt a napot minden egyes nap. Tudom jól, a múltat nem lehet megváltoztatni, bármennyire is próbáltam.

Abigal halott, Mischa hallott. Az a teáscsésze soha nem fog újra összeállni. Megígértem Willnek, hogy előtte nem beszélek a múltról és ezt betartom.

Ahányszor átkötöztem a hasán a sebét, mindig szembesültem a múlt tetteivel. Mindazt, amit elkövetettem, most végtelen szerelemmel és gyengédséggel akarom kárpótolni. Minden egyes alkalommal kicsit meglepődött, ahányszor gyengéden bántam vele. Szívem szerint kitörölném az emlékeit, hogy soha ne kelljen azokat a fájdalmakat újra átélnie.

Nem beszélt a múltról, elégedettnek tűnt, nem voltak rémálmai. Még mindig nagyon gyenge volt, nem akartam, hogy felkeljen. Ápoltam a testét, lelkét, egyaránt. Nem csak neki volt erre szüksége, nekem is jólesett a törődés. Hosszú idők óta nem éreztem magam ilyen jól.

            Egy hete utaztunk a hajón, elsősorban a nemzetközi vizeken. Csak éjjel haladtunk, nappal mindig kerestünk egy öblöt, ahol kiköthettünk. Radarral figyeltük a környéket, mielőtt bárki is észrevehetett volna minket, továbbálltunk. Anno, amikor összekészítettük a hajó felszerelését, nem gondoltam volna, hogy Ő is velünk tart.

            Will a hálószobánkban állt és bűntudatosan nézett rám. Nagyon gyenge még, le akartam korholni, amiért felkelt.

– Hannibal, nem gondoltam át ezt eléggé. Amikor leugrottam veled a szikláról, nem volt semmi tervem, most pedig össze vagy zárva velem egy hajón, és én nem tudom, hogy legyen tovább.

A tekintetem ellágyult, és megsimogattam az arcát.

– Drága Williamem, nekem már évek óta megvan a tervem az ilyen esetekre.

– Miért nem csodálkozom… – Behunyta a szemét és elfordult tőlem. – Ha nem ugrunk le, akkor is megszöktél volna, igaz?

– Csak akkor, ha te azt mondod, soha többet nem jössz hozzám, és ezt tettekkel is bizonyítod. Azt akartam, hogy tudd, engem mindig megtalálsz. Egyek vagyunk.

Hátulról átöleltem és gyengéden hozzábújtam, hogy enyhítsem a mérgét. Az orrom beletemettem a vállgödrébe és beszívtam az illatát.

– Alaszka megfelel? Anchorage mellett, a lakott területtől távolabb vettem egy házat évekkel ezelőtt. Nem sokkal az után, hogy Amerikába költöztem és kialakítottam a praxisom.

– Nem félsz attól, hogy ránk találnak?

– Chiyo nevén van minden. A ház, a hajó, az autó. Neki nincs priusza, és ha velem történne valami, ennyivel tartozom neki. Az egész tervem Őrá építettem. Ő a királynő a sakktáblámon.

–  A legértékesebb figura, aki szinte minden lépésre képes. Valahogy illik rá.

– Anyámtól megtanultam, hogy mindig legyen egy másik tervem. Számtalan helyen rejtettem el pénzt, iratokat. A házat én terveztem, mindent én választottam. Ezt a hajót is én vettem, amikor megvásároltam a nyaralót, és megláttam a barlangot. Amikor az orvosit elvégeztem, Chiyot megtanítottam mindenre, ami vészhelyzet esetén szükséges. Lelkes és készséges diáknak bizonyult. Megtanítottam a sebészet alapjaira, gyógyszertanra, vénázni és epidurális érzéstelenítőt beadni. Mikor feladtam magam, megígérte, hogy várni fog rám. Nem én kértem. Ameddig én az intézetben voltam, addig Ő Anchorage-ban élt. Ismeri a környéket, megtervezte az utat, mindent elintézett. Ha ő azt mondta volna, hogy nem vár meg, nem tudom, hogy szöktünk volna meg. Az FBI nem nézte a szex hirdetéseket a Tatlerben, de még ha ellenőrizték is volna, akkor sem tűnt volna fel nekik, hogy Chiyonak üzentem benne. Amikor eljöttél, hogy segítsek a Vörös Sárkányt elkapni, megüzentem neki a pontos adatokat. Mindent előre megtervezett. Hol köt ki, kit kell keresni, és hogy jutunk haza. Rád nem számított, beismerem. De én sem. Mégis ne hidd, hogy nem vagyok végtelenül boldog, hogy velem vagy.

Végre megfordult a karomban és megcsókolt. Erősen magához ölelt, és én nem engedem el.

– Szóval Alaszka?

– Igen. Tetszeni fog neked. Van egy folyó is, tudsz horgászni, ha csak a medvék másként nem gondolják. – Felnevettem, ő pedig komolyan nézett rám.

– Feküdj le végre, kérlek.

– Hannibal, állandóan csak fekszem. Haszontalannak érzem magam. Inkább meséld el, hogy akarsz eljutni Alaszkába?

– Ha lefekszel, mindent elmesélek.

Megadóan felsóhajt, majd ágyba bújt végre.

– Jó fiú.

Odafeküdtem mellé, hogy ne érezze magát annyira rosszul. Olyan volt az ágyban, mint egy elárvult kutyakölyök.

– Hogy akarsz mindenen keresztülmenni? Mi a keleti parton vagyunk, Anchorage pedig a nyugatin van. Nem hiszem, hogy ezzel a hajóval eljutnánk odáig.

– Nem, ebben igazad van. Kanadában, Halifax-ban kikötünk, onnan repülővel Seattle-be, Seattle-ből pedig Anchorage-ba utazunk.

Láttam, mennyire sokkolta a tervem.

– Képes vagy repülőre szállni? Pláne Seattle-ben? Mindenütt köröznek. Egyből letartóztatnak minket.

– Nem, ha jó az álcánk, és van egy remek okirat hamisítónk.

– Csak azt ne mondd, hogy Chiyo ért az okirat hamisításhoz.

– Nem, de ismer egy nagyon jót. Még egyszer sem bukott le.

– Rendben, de milyen álcánk lesz?

– A lehető legjobb, nyugodj meg. Nem lesz gond. Bízd magad rám ez ügyben.

– Mikor akarsz repülőre szállni?

– Egy hét múlva, július negyedikén.

– Nagyon nagy lesz a tömeg, rengetegen lesznek.

– Igen. Sok ember, egyenlő fáradtabb dolgozók. Csökken a koncentrációjuk.

– Félek, hogy ez kevés lesz.

– Ne aggódj! Minden rendben lesz, megígérem. Biztonság esetére lesz egy B terv is.

– Rendben. Viszont, ha már úgy is az ágyhoz láncolsz, akkor hadd dolgozzam ki a karaktereket. Biztonság kedvéért kell egy háttér sztori. A papírok mikor lesznek készen?

– Ha szükséges, akkor holnap éjjel kikötünk az egyik kikötőben, és Chiyo elmegy az iratokért. Viszont előtte fényképet kell csinálni, és el kell maszkírozni magunkat.

– Ráérünk még ezzel, csak nagyjából meséld el, amit tudnom kell, egyelőre név nélkül felvázolom, és utána majd egyeztetünk.

– Rendben.

Mindent elmeséltem neki, ő pedig némán bólintott. Papírt és tollat kért, majd heves munkába kezdett. Nem akartam zavarni, így hagytam hagy dolgozzon. Estére már készen volt a vázlattal.

            Gyorsan eltelt a maradék kis időnk. Július másodika. Eljött a nap, amikor el kellett maszkírozzuk magunkat, megcsinálni a fényképeket és a papírokat. Willnek nem mondtam, de igyekeztem minden egyes másodpercet kiélvezni vele, nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy az út után is együtt leszünk még.

Ez alatt a két hét alatt amennyire lehetett, megnövesztettem a szakállam. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, de kénytelen voltam. Lassan felszívtam az injekciós tűbe a szilikont, és az arccsontomba fecskendeztem. Utána a szám és az orrom következett. Nem szerettem, nagyon kellemetlen érzés volt, és egy erősebb nyomástól elmozdulhat, de az álcáért mindent. Befestettem fekete kimosható festékkel a hajamat, majd betettem egy fekete kontaktlencsét. Innentől Chiyora bíztam magamat. Jóval öregebbnek sminkelt a koromnál, ez még rosszabbul esett. Végül felvettem a szemüvegem. A drága, jó minőségű öltönyt le kellet cserélnem olcsó, de azért minőséginek látszó darabokra.

Nem láttam, Chiyo mit tett Willel. Nem akarta, hogy meglássuk egymást, amíg nem készült el.

            Amikor végre kiengedte a kabinból, először nem ismertem rá. Szerencsétlent, teljesen átalakította. Minden érzékem berzenkedett attól, hogy még egyszer így, ilyen ruhában lássam, de nem volt mit tenni, muszáj volt.

Levágta az én imádott göndör fürtjeimet, az arcáról rengeteg smink segítségével eltüntette a hegeket, és sokkal, de sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál. Mint aki épp most lett nagykorú. Ráadásul ez a ruha… Lógó farmer, valami feliratos, rikító színű póló és kapucnis pulóver. Ezt a férfit a legfinomabb selymekbe kellene öltöztetni, nem ilyen szakadt, koszos ruhákba. Willel perceken keresztül csak néztük egymást, a másikat keresve az álarcaink alatt. Szinte biztos, hogy senki nem fog minket felismerni. Ahogy Chiyo látta az elképedést és talán az undort az arcomon, elégedetten mosolygott. Ez volt a célja. Lefotózott minket, majd elment a papírokért.

            Amikor elment, Will a számára legfontosabb dolgokat utoljára leegyeztette velem.

– Hannibal, van néhány nagyon fontos dolog. Le kell mondanod a luxus élvezetéről. Tudom, mennyire fontos a számodra, de legutoljára is így találtak rád. Két ember van a világon, aki teljesen jól ismer. Az egyik ellened van, ne feledd!

– Nem hiszem, hogy Alana még egyszer segítene bárkinek is engem újra elfogni. Jobban félti ő annál az életét. Bedelia számolja a napokat, amit meghagytam neki, amíg az asztalomra nem kerül. Jack Crawford pedig kiöregedett vadászkutya.

– Kiöregedett, de erős és okos. Ezt soha ne felejtsd el! Elég egy rossz lépés és lebukunk. És kérlek, legalább addig, amíg nyomoznak utánad, ne ölj meg senkit. Vagy ha nagyon muszáj, ne különleges módon hagyd hátra a hulláját. Hagyd egyben, fojtsd meg, de ne csonkítsd meg az ehető részeit.

– Mindent megpróbálok, de lemondani a luxuscikkekről nagyon nagy kérés, amikor most is a világ legdrágább emberével vagyok.

Kivételesen elpirult, majd elmosolyodott. A szégyenlőssége a legszebb dolog volt a világon.

– Tudod, hogy, hogy értem…

– Tudom. Ígérem, mindent megteszek.

            Will, ahogy meglátta az új papírokat, felnevetett a nevemen.: Dr. Thomas Williams.

– Átlagos név kellett. – Próbáltam mentegetőzni.

Nem mutattam ki, hogy mégis mennyire jól esett Chiyo figyelmessége, hogy ezt választotta. Így ha nem is tudatosan, de hozzá tartozom.

Számomra az Ő neve volt mulatságos: Christopher Lamb. Hiába hívják báránynak. Én tudom, hogy belül oroszlán. A legveszélyesebb a világon.

            Will, amikor megkapta a papírokat Chiyotól, még egyszer átolvasta a vázlatait, hibát keresve.

Az én karakterem sebész volt, a frissen vett, romos háza felújítása közben beszakadt a padló és lezuhant. Összetörte a csípőjét, mindkét lábát több helyen, a gerince is megsérült. Évek óta tartató rehabilitáción vesz részt, hogy újra járni tudjon. Addig tolószékkel közlekedik, és feladta sebészi karrierjét a kezelések miatt. Művészettörténet könyvet ír, ezzel pótolva hiányzó bevételét. Tud járni, de még csak pár lépést. Rendszeres ellátásra és terápiára szorul. Az orvosok beleegyeztek abba, hogy „vidéken” kezelje magát. Természetesen megvan minden orvosi engedély, szükség esetére. Ragaszkodtam ahhoz, hogy megtartsam a doktori címet. Ha ne adja Isten, bármi történik Willel, hivatalos keretek között is megmentem az életét, ha kell.

            Chiyo az ápolónőm, ezért viszünk magunkkal ennyi gyógyszert és felszerelést. Csak is olyat, amivel nem akadunk fenn a vámon. Vészhelyzet esetén megvannak a papírok, nem lehet gond.

Will karaktere pedig az én régi barátom. Az apjával együtt szolgáltam a seregben, Irakban. Miután az apja meghalt, én vettem át az apaszerepet jelképesen. Motorcsónak szereléssel foglakozott, de a munkáját Thomas miatt otthagyta, és most csak vele foglalkozik.

– Hannibal, biztos, hogy ragaszkodsz a tolószékhez? –  Will aggódott, nehogy emiatt akadjunk fent az ellenőrzésen.

– Az emberek kellemetlenül érzik magukat a fogyatékos személyek mellett. Gyorsabb lesz az ügyintézés. Remélhetőleg így nem fognak sokat vacakolni a papírokkal.

Az utóbbi egy hétben rengeteget gyakoroltunk a tolókocsival. Nem fog feltűnni senkinek, hogy csak egy hete csináljuk.

            Este lefekvéskor, amikor megcsókoltam muszáj volt neki elmondanom a legfontosabbat.

– Will ha engem elkapnak, te mondd azt, hogy én kényszerítettelek, hogy velem gyere. Megértetted? Semmi hősködés. Nincs értelme annak, hogy téged is börtönbe zárjanak…

Láttam a szemén, hogy nem érdeklik a szavaim. Csak némán bólintott, de tudtam, belül mást érez. Kész volt meghalni értem. Ő is tudta, hogy ha elkapnak, ott helyben megölnek. Akkor ő pedig a golyó elé veti magát. Nem ezt a sorsot szántam neki. Azt szeretném, ha boldog lenne, és nem akarom, hogy szomorkodjon miattam. Az életemnél jobban szeretem, és mindent megadnék azért, hogy ő tovább éljen.

***

Seattle, nemzetközi reptér, Július negyedikei hétvége.

            Will és Hannibal beálltak becsekkolni. Chiyo külön sorban állt. Hannibal azt akarta eredetileg, hogy mindenki külön sorba álljon, ha baj van, ne rántsa magával a többieket. Will nem bírta őt ott hagyni.

Rengeteg ember gyűlt össze, mindenki az ünnepre való tekintettel utazott. Sikerült beállniuk a sorba, egy turistacsoport, és egy sokgyerekes család közé. Will végig nagyon feszült volt. Nem beszélgettek sokat, nem akartak feltűnést kelteni. A check pointnál a hölgy végtelenül fáradtnak tűnt. Gond nélkül keresztüljutottak mindenen. Will fellélegzett, mihelyst befordultak a repülő felé vezető folyosóra.

            Hirtelen becsukódott mögöttük az ajtó és hátulról lefogták őt. A kanyarban megjelent Jack Crawford és egy csapat állig felfegyverzett FBI-os. Will hiába próbált szabadulni, üvöltött, harapott, rúgott, de már késő volt. Jack lelőtte Hannibalt. Will torkaszakadtából üvöltött és ömlöttek a könnyei.

4.

            Hannibal hűvös ujjai ébresztették. Idegesen nézett szét, folyt róla a víz. Még mindig a hajón voltak, az indulás előtti éjszakán. Csak álmodta az egészet, még is annyira valóságos volt, hogy tovább folytak a könnyei. Hannibal gyengéden ölelve csókolta, hogy megnyugtassa. A párja álmában beszélt, és üvöltött tudta, hogy rémálma volt.

– Azt álmodtam, hogy...

– Ssss… Tudom. Nyugodj meg, csak álom volt. Nem így lesz.

Szeretne hinni a saját szavainak, de ő is tisztában volt a lehetőségeikkel. Annak az esélye, hogy zökkenőmentesen túljussanak mindenen, igen csekély volt. Ha valaki ott fent, tényleg létezik, és azt akarja, hogy ők ketten együtt legyenek, akkor a férfi álma nem következik be.

– Különben is. Egyes kultúrák úgy tartják, ha álmunkban valaki meghal, akkor az hosszú életet jelent az illetőnek.

Will ettől elmosolyodott, és egy kicsit enyhült a félelme.

            Egész nap, csak egy dolog járt a fejében. Az álma ébresztette rá. Nem akart úgy meghalni, hogy nem lett teljesen Hannibalé. Még soha nem volt férfival, de álmában már számtalanszor együtt voltak. Tudta, hogy ha megteszi ezt az egy lépést, az élete végleg megváltozik. Aztán emlékeztettette magát, hogy ő már meghalt. Új életet kezdett. Egész nap ideges volt, és kerülte a másik tekintetét. Nyitott könyv a számára, egyetlen pillantás is elég, hogy mindent elmondjon. Félt az elutasításától, viszont mindennél jobban kívánta a férfit.

Halifax, Kanada, július 3.

            Késő este volt már, amikor kikötöttek. Estére, a látogatók számára bezárták a kikötött, így kisebb feltűnés nélkül ki tudtak kötni. Will, a vacsoránál, ha lehet, még a szokottnál is csendesebb volt. Szüksége volt az alkoholra, és Hannibalnak feltűnt, hogy már a második pohár bor csúszott le a torkán. Látta rajta, hogy feszült, és félt, hogy a holnapi nap túl nagy megpróbáltatás lesz a számára.

– Immáron kalóz életünk véget ért. Holnap végleg felszállunk, és elhagyjuk ezt a hajót. Bekel valljam, jó érzés lesz végre szilárd talajt éreznem a lábam alatt. Mindent elintéztél Chiyo?

– Persze. A hajó az elkövetkezendő fél évben itt marad, előre kifizettem a kikötői díjat. Éjszaka elmegyek a jegyekért. Hajnalban visszajövök, befejezem a sminketeket, és mehetünk. A poggyászt már összekészítettem.

            Will csak némán bólintott. Ahogy belekortyolt a borába, Hannibal tekintette találkozott az övével. Az elméjében lejátszódott, hogy mit is szeretne csinálni a férfival. Hiába próbálta titokban tartani, ez az egy pillanat elég volt. A szerelme arcán átsuhant egy árny, és alig észrevehetően bólintott. Ettől elvörösödött, és inkább a tányérját nézte az est további részében. Miután megvacsoráztak, Chiyo utoljára leellenőrzött mindent, majd elindult a reptérre.

            Will a vacsora után, visszavonult a kabinjukba. A lemezek között nézelődött, muszáj volt valami zenét betennie, hogy ellazuljon, és megnyugtassa az idegeit. Ahogy nézte a cdket, egy ismerősre bukkant, és a szobát halk sanzon töltötte be. Leült az ágy szélére, és a jegyzeteit nézegette, amikor Hannibal belépett a szobába. Félhomály uralkodott, és ahogy ránézett érezte, hogy elveszett. Az a hihetetlen erő, és elegancia ami minden ragadozóból sugárzik, őt is a bűvkörébe vonta. Nem érdekelte az elutasítás lehetősége, se az, hogy mi fog történni. Megkel próbálnia.

            Hannibal hallgatta a zenét, és elmosolyodott. – Vajon szándékosan ezt tette be?

– Non, je ne regrette rien. Will, hogy érzed, te sem bántál meg semmit sem?

– De igen – közben oda sétált hozzá, és mohón elkezdte csókolni.

– Bánnám ha ezt nem tenném meg.

            Kioldotta a férfi nyakkendőjét, és a földre dobta. Hannibal belemordult a csókjukba, és élvezettel adta át magát neki. Will ahol csak érte csókolta. Gyorsan megszabadította az ingétől, és csodálattal nézte. A testét még megannyi horzsolás borította, a hasán varratok hegei, a hátán Mason pecsétje csúfította a testét, számára mégis tökéletes volt. Nem talált rajta, egy olyan pontot amit nem akart érinteni, csókolni. Túl régóta vágytak a másik testére. Élvezettel harapott a  nyakába, miközben a keze felfedező útra indult a testén.

            Hannibal felnyögött, ez már túl sok volt neki. Finoman akart báni vele, a legbelső vágyai szerint viszont, élve felfalta volna. Gyengéd erőszakkal lökte le az ágyra, majd fölé hajolt, egyik kezén megtámaszkodott, a másikkal az arcát simogatta. Látta, hogy az erekciója fájdalmasan feszül a nadrágjában, és elégedetten elmosolyodott.

– Biztos hogy ezt akarod Will? Nem akarom, hogy megbánd.

Ő válaszul csak elmosolyodott, és megcsókolta, miközben nekifeszítette az erekcióját az övéhez. Hannibal torkából állatias nyögés tört fel, és hevesen kezdte el csókolgatni.

            Az ingét szétszakította, nem volt türelme az apró gombokkal bíbelődni. Ahogy Will gyönyörű hasán siklott a nyelve, vészjelző kondult az agyában. A másik még nagy valószínűséggel még nem volt férfival, és neki nem biztos, hogy lesz alkalma még egyszer ki élvezni a testét. Mohóságát gyengédség váltotta fel, és gyönyörködve nézett az előtte fekvő férfira. Will ajkai résnyire nyílottak, a szíve szaporán vert és kapkodva vette a levegőt. Kezei a másik arcát simogatták, és a szemeiben olyan szerelem és vágy tükröződött, hogy Hannibal lelke ellágyult. Ha itt és most meghalna, akkor is boldog lenne, mert övé lett a világ legszebb ajándéka.

            Lassan lehúzta róla a nadrágot az alsójával együtt, és felsóhajtott. Sok szépséget látott már életében, de ilyet még soha.

– Gyönyörű vagy – suttogta majd megnyalta az ajkait, szemében pedig a vadászat fénye csillogott. Apró csókokkal haladt a belső combján felfelé, míg el nem érte a péniszét. Amint végig nyalt rajta, elégedetten felnyögött, és megemelte a csípőjét. A doktor elmosolyodott, ahogy látta mennyire kívánja őt. Lassan a szájába eresztette a merevedését, és határozottan kényeztette. Lassú kínzásba kezdett, holott az ő teste is követelte volna az érintést. Ki akart élvezni minden egyes másodpercet a férfi testén, de az nem hagyott neki sok időt erre. Teste remegni kezdett, ajkait egyre artikulátlanabb nyögések hagyták el.

–  Kérlek...

            Óvatosan kiengedte a szájából a férfiasságát, bár nehezére esett abbahagyni, a gyönyörének a fokozását. Lefeküdt mellé az ágyra, ép kezével megsimogatta az arcát, miközben a szemébe nézett.

– Mit szeretnél Will?

– Téged – nyögte.

– Mondd ki!

– Kívánlak, szeretkezz velem, kérlek...

Még mindig nem hitte el, hogy nem álmodik. Olyan régóta vágyott ezekre a szavakra.

– A legszebb ajándékot adod nekem, és én ezt a legnagyobb gyönyörrel akarom viszonozni. Megpróbálom, a legkevesebb fájdalmat okozni neked. – A férfi mellette csak némán bólintott.

            Hannibal felkelt az ágyról, és oda sétált az éjjeliszekrényhez.

Will oda állt mögé, és átölelte hátulról. Apró csókokat lehelt a nyakára, miközben a keze végig siklott a nyakán, le a nadrágjáig. A társa hátra hajtotta a vállára a fejét, amint megérezte a testén az ujjait. A férfi gyors mozdulatokkal ki szabadította a merevedését a nadrágjából, és elkezdte simogatni. Elbűvölve nézte, ahogy a keze mozgott a másik férfiasságán.

Hannibal felnevetett magában – még hogy kezdő… Will ujjai már is olyan nagy hatással voltak rá, hogy minden erejére szüksége volt, hogy ne élvezzen el. Megfordult a karjaiban, megcsókolta majd újra visszalökte Őt az ágyra.

Levetkőzött, majd a tenyérébe folyatott a jázmin-levendula illatú kézkrémből. Szétkente a krémet Will fenekén, és az ágyékán. Lassan készítette fel a testét a behatolásra. Amikor már három ujja könnyedén mozgott benne, és megjelentek az első vágy cseppjei is, abba hagyta a kényeztetését.

            A férfi csalódottan nyögött fel alatta, amint ott hagyták az ujjai. A krémből, a saját merevedésére is folyatott, és vastagon bekente vele.

– Készen állsz? – suttogta, miközben a szemébe nézett.

Ő válaszul csak felhúzta a térdeit, és hagyta, hogy belé hatoljon.

Hannibal kéjesen, Will fájdalmasan nyögött fel. Testét éles fájdalom járta át. Maga mellett a takarót markolta, szemei alól könnyek hullottak. Szerelme lecsókolta az arcáról a könnycseppeket. Hiába hatolt milliméterről milliméterre belé, sajnos ezt a fájdalmat így se tudta megakadályozni. Törött kezével, amennyire tudott maguk közé nyúlt, és elkezdte kényeztetni a másikat, így enyhítve a fájdalmán. Amikor érezte, hogy enyhül Will testében a feszültség, lassan megmozdította a csípőjét. A kezének, és a csípőjének a mozdulatait összehangolta.

– Enged el a fájdalmat kérlek… – suttogta a fülébe hipnotizáló hangon.

– Túlságosan finom vagy. Ha tudnád milyen régóta vágytam erre. Te vagy a legdrágább kincsem.

            Will csak a férfi szavaira tudott koncentrálni, a fájdalom helyét hirtelen átvette a gyönyör mindent elsöprő ígérete. Hangosan elkezdett nyögni, a teste a másik minden rezdülésére reagált.

– Csináld – utasította Hannibal, és a kezét a férfiasságára tette, hogy Ő jobban tudjon mozogni. Megtámaszkodott az ágytámlában, és követte Will keze mozgását a csípőjével. A testük összehangolódott, mint egy szimfónia. Szerették volna, ha hajnalig tart a szeretkezésük, de erre esélyük se volt.

            Will teste egyre sűrűbben remegett meg alatta, és ajkait egyre hangosabb, kéjes nyögések hagyták el. Kinyitotta a szemét, látni akarta maga fölött a férfit, akinek oda adta magát. Rengetegszer elképzelte milyen is lesz vele, de ez minden álmát felülmúlta. A földöntúli látvány elragadta.

– Édes Istenem, Hannibal!

A háta ívbe feszült, a testét elborította az orgazmus. Gyönyöre végig folyt az ujjain, és a hasán. Hannibal lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy magával ragadta a gyönyör. Megfogta magtól csöpögő ujjait, és a szájába vette. Amint megérezte a férfi ízét a szájában, tudta neki is vége van.

– Te angyal – nyögte miközben utoljára mélyre hatolt belé, és elélvezett. Orgazmusa mindent elsöpört. A teste felett nem tudott uralkodni, az izmai önkéntelenül remegtek, miközben artikulátlanul üvöltött. Erőtlenül ernyedt Willre. Egymás karjaiban feküdtek némán. Nem volt mit mondaniuk, a testük mindent elmesélt helyettük.

– Hogy vagy? – nézett rá miközben megérezte, hogy elkezdte simogatni a haját.

– Istenien – mosolyodott el. Életében nem volt még ilyen orgazmusa, pedig nem egy nővel feküdt már le.

– Nem szívesen mondom, de gyere menjünk fürdeni. Lassan indulnunk kell – mondta, miközben megsimogatta az arcát.

             A zuhanyból kilépve Will tudta, hogy egy vallomással még tartozik a másiknak.

– Egy valamit még, megbántam volna. Ha nem mondom el neked, hogy szeretlek.

Hannibal megmerevedett.

– Bocsáss meg – mondta, majd kiment a fürdőből gyorsan magára kapta a földön heverő nadrágját, és elrohant. Nem akarta, hogy a másik lássa mennyire elgyengült a vallomásától. Olyan erővel törtek rá az érzelmek, amelyekkel nem bírt. Bármire fel volt készülve, még arra is hogy Will közli vele ez túl sok volt neki, és inkább visszatér a régi életéhez. Ez az egy szó, túl soknak bizonyult a számára.

            A férfi nem értette mi történt, azt hitte megbántotta a másikat. Felöltözött, és elindult, hogy meg keresse a párját. A fedélzeten talált rá, a hajó korlátnak támaszkodott, és a csillagos eget nézte.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Elragadtak az érzelmeim. Félek, hogy nem éljük túl az utat, ezért mindent el akartam neked mondani, ami bennem lakozik. Ha tudtam volna, hogy ezzel megsértelek nem mondtam volna. Ezen túl soha többé nem mondom neked – mondta, de nem mert oda menni hozzá.

            Hannibal mélyen beszívta a levegőt.

– Emlékszel még arra a fogolyra, akire Chiyo vigyázott? Mi volt az egyetlen dolog, amit kért tőled?

Willnek nehezére esett vissza emlékezni. Olyan régen volt.

– Hogy beszéljek hozzá.

– Pontosan. Számomra ez az egy szó, ugyanolyan elemi erővel bír, mint számára az, hogy beszélj hozzá. Mischa, volt az utolsó aki ezt mondta nekem. Az elmúlt évtizedekben elhittem, hogy én egy szívtelen szörnyeteg vagyok, akit nem lehet szeretni. A legelső pillanatban, hogy megismertelek megérintetted a lelkem, és mindennél jobban vágytam arra, hogy te is így érez irántam. De ez képtelenség, Will. Nincs egy olyan történet se, ahol a szörny ne bukna el. A szörnyeket az angyalok nem megmenteni, elpusztítani szokták.

            A férfi odament hozzá, és átölelte olyan erővel ahogy csak bírta.

– Ne mond ezt még egyszer. Szeretlek, ha kell a nap minden egyes másodpercében elmondom. Nem érdekel a múltad. Te az én bukott angyalom vagy, és ha te engemet angyalnak tartasz, akkor letépem a szárnyaim, csakhogy veled lehessek. Te vagy az én Beatricém. Keresztül megyek érted a poklon ha kell, bármire képes vagyok érted. Enged, hogy szeresselek. Kérlek...

Hannibal nem tudta mit feleljen. Soha életében nem találkozott ennyi szeretettel. Megfordult a másik karjaiban, és a mellkasára hajtotta a fejét. Tehát tényleg szereti, és azt mondta, hogy őt lehet szeretni.

– Szeretlek – suttogta, és megcsókolta a férfit, akire oly régóta vágyott. Hagyta, hogy a csókjuk elhallgattassa a gondolatait.

            Körülöttük az ég bíbor színt kezdett ölteni. Visszamentek a kabinba, és mindent összepakoltak. Chiyo rövid időn belül megérkezett. Minden apró hibát kiküszöbölt, Willel levitték a holmijukat az autóba, majd Hannibalt beültették a tolószékbe. A nő visszament a hajóra, és amennyire csak tudta eltüntette maguk után a nyomokat. Némán tették meg az utat a repülőtérig, holott tudták, lehet ez az utolsó alkalom, hogy együtt vannak.

            A repülőtér rideg, hófehér fényeit megszakították, az emberek színes áradatai. Az ünnep és a hosszú hétvége miatt rengeteg ember utazott. Halifax turista látványosság, könnyen el tudtak vegyülni a tömegben. Zökkenőmentesen jutottak túl az ellenőrzéseken, és szálltak le Seattle-ben.

Seattle, Nemzetközi repülőtér, Július 4.

            Seattle már sokkal veszélyesebbnek tűnt. Will feszült volt, nem tudta az álmát kiverni a fejéből. Körülöttük fegyveres örök sétálgattak, az ünnep miatt kettőzött biztonsággal. Kutyákkal bombákat, és drogokat kerestek, ahogy elhaladtak mellettük megborzongott. Tudta, hogy a kutyák megérzik a félelmet, és próbálta magát türtőztetni.

– Nyugalom Christopher. Tudom, hogy utálsz repülni, de sajnos ez most elkerülhetetlen. Autóval túl hosszú lenne az út. Merülj el a csendes patakodban, hajtsd hátra a fejed, és ne gondolkodj.

Will már érezte is az arcán a hűs permetet, hallotta, ahogy az orsó csobban a víz felszínén. Ez segített. Végtelen hosszúnak tűnt a sor, az óra pedig minden egyes ketyegésével türelmetlenebbé tette.

Tikk-takk, tikk-takk. Vajon hány másodperc maradt az életükből?

– A neved Christopher Lamb, huszonkét éves vagy. Virginában születtél. Motorcsónak szereléssel foglalkozol, a barátodat kíséred az úton… – Mantrázta magában.

Tudta, minden álca ellenére, ha valaki levetkőztetné őket, egyből kiderülne a személyazonosságuk. Chiyo bármennyire is ügyes, a forradás nyomokat, a hegeket, és Mason pecsétjét, még ő se tudta eltüntetni.

– A neved Christopher Lamb…

            Egy biztonsági őr lépett oda hozzájuk.

– Kérem jöjjenek velem.

Will nagyot nyelt, nem mert elindulni. Hannibal megérintette a kezét.

– Gyere Christopher.

Elkezdte tolni a tolószéket. Végük, lebuktak gondolta. Halifaxban felismerték őket, és lejelentették. Jack Crawford fog rájuk várni. Chiyo külön sorban állt. Úgy tett, mint aki semmit nem vett észre, csak a pillantásuk találkozott. Végtelenül sajnálta, de semmilyen érzelem nem jelent meg az arcán. Némán követték a biztonsági őrt, de valami nem stimmelt. Nem az őr szoba felé vették az irányt, hanem az első osztály várója felé.

– Cégünk új szolgáltatást vezetett be a fogyatékkal élőknek, és a kísérőiknek. A gyorsabb ügyintézést, és kényelmesebb várakozást megkönnyítendő, az első osztálynál kell bejelentkezni, és várni a gépindulásig. Ezzel szeretnénk megkönnyíteni az utazásukat, és bizalmat ébreszteni cégünk iránt.

– Nagyon szépen köszönjük – mosolygott rá Hannibal, mihelyst bent voltak a váróban.

Will a stresszt oldandó, megivott egy dupla whiskyt jéggel. Minden porcikája remegett. Tényleg elhitte, hogy végük. Azután csak mosolygott, mint a kisgyerekek. Szíve szerint megölelné, és megcsókolná Hannibalt, itt mindenki szeme láttára, de még csak a kezét sem foghatta meg.

Tizennégy órás repülőút után fáradtan, de végtelenül boldogan álltak Anchorage reptere előtt. Hihetetlen volt, de sikerült.

– És most merre? – kérdezte Will.

– Haza – mondta Hannibal megkönnyebbülve, és leintett egy taxit.

5.

Kora reggel, Atlanti-óceán, Július

             A halászok fáradhatatlanul merítették a hálóikat, a legkülönbözőbb halakra várva. A hajó falán egy megsárgult papír hirdette, az eltűnt emberek fényképeit. A rendőrség minden egyes nap rájuk járt, találtak-e valamit, és még az állatvédőkkel is meg kellett küzdeniük. Újabb merítés. A sok hal között, egy cápa élettelen testét találták. Korábban az illegális horgászok levágták az uszonyát, és visszadobták a tengerbe. Nekik is vissza kellett volna dobniuk, de a parancs, az parancs. Kénytelennek voltak magukkal vinni a cápa tettemet.

            Jack Crawford, elborzadva állt a hal feldolgozó üzem közepén. Nemrég kapott egy hívást, hogy találtak valamit. Elegáns viseletével kirítt a tömegből, de nem csak a viselete keltett feltűnést. Hála az újságoknak, – első sorban Freddie Loundsnak – mindenki tudta kicsoda. Az újságok tele voltak az ő fényképével, hogy hány embert küldött halálba, csak hogy elfogják a Vörös Sárkányt, és még ráadásul egy pszichopata bűnözőt is sikerült kieresztenie. Az újságok mészárosnak nevezték el, holott az ő kezéhez, egy ember vére sem tapadt. A lelkéhez annál több. A tárgyalást már megkezdték ellene. Tanúk híján, és a közvélemény nyomásának engedve, inkább kivégzésre számított, semmint meghallgatásra. Mindenki, aki anno támogatta a tervét elérhetetlenné vált.

            Will Grahamet és Dr. Hannibal Lectert hivatalosan eltűntnek nyilvánították, bár gyakorlatilag a holttestüket keresték. Amikor kiérkeztek a helyszínre, mindent átkutattak. Helikopterrel pásztázták a partot, nappal pedig a búvárok keresték őket. Vérnyomokat találtak a sziklákon ahol Willék leugrottak, és most itt volt az utolsó bizonyíték, hogy Will minden valószínűséggel meghalt.

            Minden halásznak, hal feldolgozó üzemnek, kiadták a parancsot, hogy ha megtalálják a holttestet, vagy bármit azonnal értesítsék őket. A halászok által ma behozott cápa gyomrában két véres ruhadarabot találtak. Nem volt szüksége törvényszéki vizsgálatra, egyből felismerte. Tudta, hogy az ing csak Willé lehet. Ez volt az utolsó csepp. Will Graham hivatalosan is halott. Érezte, hogy rosszul lesz, majd megpróbálta az öklendezését visszafogni. A padlót beborító haltetemek, vér, és rothadó hal szaga nem volt segítségére.

FBI központ, patológiai labor.

            A hideg acél, és üveg teremben már számtalanszor járt, most még is kirázta a hideg. Legutoljára akkor volt ennyire rossz hatással rá ez a szoba, amikor Beverly Katz teteme felett álltak ugyan így. Akkor is Jimmy Price és Brian Zeller voltak itt vele. Nézték az előttük lógó két véres ruha cafatot. A feje lüketett, nem hit Beverlynek, és meghalt, nem hit Willnek, és ő is meghalt. A haláluk az ő lelkén száradt.

Megtörten álltak mind a hárman. Számítottak erre a napra, nem hitegetették magukat azzal, hogy a férfi túlélhette.

– Most is csak azt tudom mondani, nem kötelességük ezt tenni.

A laborban Jimmy Price, beazonosította a ruhákon található vérnyomokat.

– Ember maradványokat nem találtunk a cápa gyomrában, de ha meg is ette őket, azt ennyi idő alatt megemésztette. Ez itt Will Grahamé – mutatott a szürke ingre. – És ez Dr. Hannibal Lecterré.

– És ez biztos?

– A korábban tőlük vett DNS minták alapján, igen. Sajnálom Jack.

Csak némán bólintott és kisétált.

Megírta a jelentést, majd összehívta a tárgyalóteremben az egész csoportot.

– Mint az bizonyára tudják, Will Graham különleges ügynököt legutoljára akkor látták, amikor Dr. Hannibal Lecter segítségét kérte, Francis Dolarhyde – avagy a nagy Vörös Sárkány – elfogásához. Az akció kudarcba fulladt, Dolarhyde megölt öt rendőrt, és Dr. Lectert szabadon engedte. Will Graham, Dr. Lecterrel, tartott az ő nyaralójába, ahová Francis követte őket. Will tőlem személyesen Dolarhyde megölésén kívül, azt az utasítást kapta, hogy ölje meg Dr. Lectert. Ahogy azt olvashatták, Dolarhyde brutálisan megcsonkított testét találtuk csak meg a helyszínen. Will Graham és Dr. Hannibal Lecter hollétéről azóta se tudunk semmit. A nyomozás során csak vérnyomokat találtunk, illetve a nyomok arra utaltak, hogy Will Graham nagy valószínűséggel levetette magát a szikláról Dr. Lecterrel. Mindkét személyt eltűntnek nyilvánították.

Ma reggel, az Orca halászhajó fedélzetén, kifogtak egy cápát nem mesze Dr.Lecter nyaralójától. A cápa gyomrában két félig megrágott, és megemésztet ruhadarabot találtunk. Azonosították őket, az egyik Will Grahamé, a másik Dr. Hannibal Lecteré. A nyomok egyértelműek, de továbbra sem adjuk fel a nyomozást. Will Graham után még folyik a keresés, Dr. Hannibal Lecter ellen pedig az elfogatási parancs. További utasításig szigorú hírzárlat van érvényben. Az FBI hivatalosan is a hősének tekinti Will Grahamet, bármi történt is.

Valamint ezúton szeretném bejelenteni, hogy végleg felmondok, és nyugdíjba vonulok. Kérem, fogadják el a felmondásomat. Köszönöm.

            Jack beadta az FBI-nak az azonnali nyugdíjazási kérelmét, összepakolt, és végleg elment. A tudat, hogy Ő üldözte a halálba Willt, túl mélyen érintette. Bebörtönözte, mert nem hit neki, a haláltorkába küldte nem egyszer, hiába figyelmeztették számtalanszor, hogy ne tegye. Elrángatta a családjától, csak hogy még egyszer utoljára segítsen neki. Engedte, hogy újra a doktor közelébe férkőzőn pedig tudta jól, milyen hatással volt rá. Túl sokat várt el tőle. Addig hajszolta, míg meg nem ölte.

Otthon felbontotta az első üveg whiskyt, amelyet számtalan másik követett.

***

            A taxis csodálkozott a Hannibal, által bemondott címen. A férfi megnyugtatta, hogy navigál, csak menjen nyugodtan. A várost elhagyva haladtak az országúton. Jobb oldalt erdő vette őket körül, bal oldalt hegyek. A taxi leparkolt a megadott helyen. Will is, és a taxis is értetlenül néztek rá. Gyakorlatilag az erdő szélén álltak, a semmi közepén. A taxis segített nekik kipakolni és kiszállni, de még mindig értetlenül nézett rájuk. Hannibal megmutatta neki, a bekötő utat a házhoz és a postaládát, így a taxis megnyugodott és elindult.

            Will még mindig értetlenül nézett rá, de elkezdte tolni a tolókocsit be az erdő mélyére. Kis idő múlva a fák között meglátott valamit. Ott volt elbújtatva a ház, a természettel teljes összhangban. Sokban hasonlított ahhoz a nyaralóhoz ahol legutoljára voltak, csak ezt kívülről nem festették fehérre. Csupa fa és üveg, a tetőn pedig nap kollektorok voltak. A bejárat felől, egy széles folyó hömpölygött, a folyón túl mezők és hegyek terültek el.

– Gyönyörű – a lélegzete is elállt a látványtól.

A ház, folyó felőli oldala tiszta több centi vastag üvegfal volt. A falakat belül sötétszürke palalapok borították. A nappalit egyszerűen, mégis elegánsan rendezték be. A kandalló előtt egy őz barna üllőgarnitúra volt, két oldalán pedig végig könyvespolcok. A szoba végében egy kis dolgozó rész volt kialakítva. Az antik íróasztalon szinte megbújt a vékony laptop. Egyedül a teret uraló csembaló utalt a ház tulajdonosára. A konyha nem akkora, mint a Baltimore-i házban, de így is hatalmas volt. Középen egy nagy, több négyzetméteres konyhapult foglalt helyett.

            Hannibal kiszállt a tolószékből, és kézen fogta.

– Gyere, körbevezetlek.

A hálójuk berendezése egyszerű eleganciát sugallt. Lerakták a csomagjaikat, és bevezette a fürdőszobába. Willnek tátva maradt a szája. A fürdőszoba, degradáló kifejezés volt. Inkább egy luxus wellnessnek számított. Két személyes zuhanyzó, esőztetővel, hangulatvilágítással, paddal, hatalmas nagy süllyesztett pezsgőfürdős kád, és egy szauna volt benne. Az egyik falat növények borították. Hiába volt ez is szürke, tele volt élettel.

– Majd később felfedezzük, de előbb gyere mutatni, akarok még valamit.

A folyosó végén lévő ajtóhoz vezette. Az ajtó egy csónakházhoz vezetett. Két csónak volt bent, egy kis halászcsónak, és egy motorcsónak. Ismerte a márkát, tudta milyen sebességre képes.

– Ha menekülni kéne – állapította meg a tényt magában. A férfi mellette csak helyeselt.

– Gyere. Ettől otthon fogod magad érezni.

            Benyitott egy ajtón és előre engedte. Willnek tátva maradt a szája. A falat végig pecabotok tarkították – a legjobbak természetesen –, az asztalon különféle csalik. A másik falat különböző puskák, és fegyverek.

Külön helység volt a húsok és a halak feldolgozásához.

– Magadra hagylak – mosolygott a férfi, az ámulatát látva. Will szétnézett. Ami egy profi horgásznak szükséges, az itt mind megtalálható, sőt még talán több is. Elmerült a felszerelés tanulmányozásában, megfeledkezve az időről.

            Hannibal a tükör előtt állt, törülközővel a dereka körül. Lefürdött, a hajából kimosta a festéket, kiszedte a kontaktlencsét, és most végre megborotválkozhat.

Még mindig hihetetlen volt számára, az elmúlt huszonnégy óra eseményei. Túljutottak az ellenőrzéseken, nem buktak le, szeretkezettek, és a legfontosabb, Will viszont szereti. Még mindig visszhangoztak a fülében, a férfi szavai. Szüksége volt a másikra, bele akart temetkezni a testébe, kiadni minden feszültségét, ami felgyülemlett benne, és meghalni a karjaiban.

A pulton előtte egy bőrkötéses fa doboz állt, a tartalmát szépen egyenként, egymás mellé kipakolta. Megnyugtatgató volt számára ez a szertartás. Jobban szeretett a hagyományos módszerrel borotválkozni. Az állványról elővette borzszőrpamacsot, és beállította a forró vízzel teli edénybe, hogy a szállak fellazuljanak. Az ezüst borotvakését megfente a bőrszíjon, majd a borotvaszappanért nyúlt. Kinyitotta a kis fatégelyt, és mélyet szippantott a szantálfa illatú krémből. A pamaccsal sűrű habot kevert, és elkezdte bekenni az arcát.

            Will megállt az ajtóban, és onnan nézte. Hihetetlen volt számára a tény, hogy egy másik férfi teste ilyen hatással legyen rá. A fejében felsejlettek a tegnap éjjel történtek. Soha életében nem élt át olyan intenzív élményt, mint az ő karjaiban. Odasétált hozzá, és hátulról átölelte.

Ölelő karjai kizökkentették a férfit a szertartásból. Lerakta a pamacsot, és átölelte a karját.

– Köszönöm.

– Mit köszönsz Will?

– Azt hogy itt lehetek veled, és hogy ennyire gondoltál rám.

A doktor arca ellágyult. Ezt Ő is mondhatná a másiknak. Felemelte az aszatról a borotvakést, és oda nyújtotta neki.

– Tessék.

A férfi értetlenül nézett rá.

– Szeretném, ha te borotválnál meg.

– Hannibal, én még soha nem csináltam ilyet.

– Nem baj.

Fogott egy széket, és leült Will elé.

– És ha megváglak?

– Szeretném megmutatni neked, hogy mennyire bízok benned.

– Ugye tudod, hogy volt idő, amikor mindennél jobban arra vágytam, hogy megöljelek.

– Igen tudom. Ép ezért, adom most ezt oda neked. Ahogy te az én kezembe adtad az életed, úgy én is a tiédbe adom az enyém.

Will nagyot nyelt. A másik belé vetett bizalma elképzelhetetlen volt a számára, de belátta, hogy igaza van. Ő is a kezébe adta az életét. Elvette tőle a borotvát.

– Az emberi bizalom hiánya növeli a vallás szükségletét. Ha nem tudsz megbízni másokban, Istenben kell bíznod. Én benned jobban bízom, mint Istenben, Will.

            Csak nézte előtte a férfit. Hihetetlen, hogy az elmúlt pár év mennyire megváltoztatta őket. Az éles pengével bármikor elvághatná a torkát, most még is mindennél jobban féltette a másik életét.

Lassú, apró mozdulatokkal haladt végig az arcán, miközben végig érezte magán a barna szempár tekintetét. Ahogy Hannibal néma megadással tűrte, hogy azt tegyen vele, amit akar mindennél jobban izgatta. Az egészben volt valami fojtottan erotikus, ahogy átölelte a derekát, miközben ő a nyakánál borotválta.

– Nem félsz, hogy elvágom a torkod?

– Nem különösebben.

– De megállítanál igaz?

– Bízom benned. Ha te úgy látod jónak, legyen. De tudom, hogy nem fogod megtenni.

Will lenézett rá, és megcsókolta.

– Soha többé nem tudnék, neked szándékosan ártani. Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem.

Hannibal nem válaszolt. A barna szempár elveszett a kékben.

– Ha meg akartál volna ölni már megtetted volna. Nem lennél most itt velem, és nem intézted volna el, hogy kiszabadulhassak.

A férfi kezében megállt a borotva.

– Honnan tudod?

– Will, Will, Will… Tudod jól, hogy nyitott könyv vagy a számomra. Még ha nem is ismernélek ennyire jól, akkor is elég lenne az, hogy Alana azt mondta, a te ötleted volt. Meg kell hagyni amit Dr. Chiltonnal tettél… Nem volt szép dolog. De büszke vagyok rád.

– Rossz ember volt, és rosszá tett téged. Csak saját magának köszönheti, amit kapott. Nem én tettem vele. A következményekkel nem számoltam, de tény, hogy csupán egy paraszt volt a sakktáblámon.

Hannibal elégedetten nézett Willre. Képes volt a pásztorkutyából kiűzni az ösztönt, hogy megharapja a bárányt. Az ujjai végig kúsztak a férfi hátán, vissza a csípőjére, majd le a combján. A másik biztos keze meg-megremegett az érintéseitől.

Mire Will befejezte a borotválást, mindketten szaporán vették a levegőt.

– Gyere, fürödjünk meg.

Ő pedig néma megadással tűrte, hogy bevezesse a zuhany alá.

            A meleg víz záporozott a testükre, miközben a szemükkel mondták el a másiknak mindazt, amit az ajkukkal nem tudtak. Hannibal mohón kezdte el csókolni. Arra számított, hogy túl erős lesz neki, de meglepetésére, ő még mohóbbnak bizonyult. Felnyögött, ahogy az alsó ajkaiból elkezdett szivárogni a vér, de a testét még szorosabban neki nyomta a másiknak.

– Kívánlak – nyögte az ajkai közé.

– Érzem, fordulj meg!

Will ujjai, Hannibal nyakáról a péniszére csúsztak, mire Ő belemart a vállába, egy kéjes nyögés közepette. Lassan letérdelt a doktor előtt.

– Mit csinálsz? Will mit csinál… Oh…

Hátra vette a fejét, ahogy a férfi alatta végig nyalta a merevedését.

            Will még soha nem csinált ilyet, a lehető legtöbb gyönyört akarta nyújtani a férfinak, de nem tudta mit tegyen. A doktor kéjes nyögése azonban erőt adott neki. A szájába csúsztatta a merevedését, és lassan elkezdte a nyelvével izgatni. A másikat minden erejével a gyönyörhöz juttatni, a legszebb dolognak tűnt a világon. A férfi fölötte nem hitt a szemének. Az ő imádott párja ott térdelt a lábai előtt, a szájában a férfiasságával, miközben magát kényeztette. A nyelve tapasztalatlan, mégis az ártatlansága lenyűgöző volt. A látvány túl soknak bizonyult, legszívesebben két lökéssel elélvezett volna. Artikulátlanul nyögött Will felett, ezzel újabb bátorságot adva a férfinak.

–...El fogok élvezni…

A férfi nem válaszolt. Megkapaszkodott a csípőjében, és még mélyebbre engedte a szájában a péniszét, amennyire csak tudta. Hannibal hangosan nyögte a nevét, a körmei a vállába vájtak, mélyen, és egész testében remegve beleélvezett a szájába. A férfi gondolkodás nélkül, nyelte sűrűn a magját. A fejét a combjára hajtotta és hagyta, hogy a másik alászálljon a mennyországból. Hannibal testét még percek múlva is remegés járta át. Amikor a teste megnyugodott, Will ölelő karjaiban találta magát.

– Ennyire szeretlek. Bármire képes lennék érted. – Mondta, és megcsókolta. Ahogy a testük összeért Hannibal érezte, Will kemény, és lüktető merevedését.

 – Azt hittem, hogy te is...

– Neked akartam örömet szerezni.

– Én drága egyetlen Willamem… – a férfi ajkairól, mint az imádság, ez úgy hangzott.

– Gyere velem.

            Elzárta a csapot, és kihúzta maga után a zuhanyzóból. Némán megtörölgette a testét, amit a másik szolid megadással hagyott. A hálószobában az összes takarót és párnát félre rántotta, majd oda fordult a férfihoz.

– Feküdj le. – Hangja rekedtes volt, az előbb átélt orgazmustól, és tele gyönyörrel teli ígérettel.

Will lefeküdt az ágyra, és át adta a testét a másiknak. A férfi ajkai becézve haladtak végig a testén, mire ő meg-megemelve a csípőjét kereste az érintését. A másik nyelve lassan siklott végig a péniszén, mire ő kéjesen felnyögött. Végre megkapta azt a kényeztetést, amire úgy vágyott. Egész nap ki volt éhezve a férfi érintésére. A tudat, hogy bármikor elveszítheti anélkül, hogy hozzá érhetne, vagy megcsókolhatná, az agyát bénította.

            A férfi nyelve lassú kínzásba kezdett, ujjait benyálazta, és lassan a fenekéhez ért vele. Will nyögései felgyorsultak, kapkodta a levegőt, ujjaival a másik nedves hajába túrt. Hannibal hiába élvezett el pár perce, a férfi teste nagyon izgatóan hatott rá.

– Gyere...Kérlek...

            Will már nyújtott is felé egy tubust. Még Seattle-ben elment egy drogériába, csak most értette meg miért. Síkosító. Boldogan vette ki a krémet a kezéből. Felizgatta a tudat, hogy a tegnapiak után még mindig kívánta őt. Lassan bekente magát síkosítóval, miközben a másik szemét kereste. A férfi a kezét nézte, és önkéntelenül megnyalta az ajkait. Will fenekére is kent a krémből bőséggel, majd lassan belé hatolt. Nem volt akkora ellenállás, mint korábban, de a szeméből így is könnycseppek folytak végig az arcán. Hannibal lágyan lecsókolta őket, majd a szemébe nézett. Lassan mozdította meg a csípőjét, miközben simogatta a férfit, hogy párologjon a testéből a feszültség. Ajkai hol a torkát, hol a száját becézték. Will teste kezdte visszhangozni az élvezet hullámait.

– Hihetetlenül finom vagy.

– Még... Kérlek...

            Hannibal felnyögött, a másik telhetetlenségtől. Kezeivel megtámaszkodott mellette, hogy még mélyebbre tudjon hatolni a testében. Will kéjesen felnyögött, ahogy elmerült benne, majd ott folytatta a pénisze kényeztetést, ahol a másik abba hagyta. Kezével felvette a másik ütemét érezte, hogy nem fogja bírni túl sokáig. Egyre sűrűbben, és hangosabban nyögött a férfi alatt, míg Ő élvezettel nézte, ahogy lassan felemészti a testét a gyönyör.

– Szeretlek, Will… Add nekem...

A férfinak csak ennyi kellett. A testét elborította az orgazmus hullámai. Péniszéből lüktetve ömlött a magja, végig folyt az ujjain, a hasán, és a mellén fehér csíkot hagyva. Hannibal felemelte, magtól csöpögő ujjait, és a szájához emelte. Még pár mély lökés, és ő is elélvezett. Lihegve nézett Willre, aki angyali tekintettel még a mennyországból alászállva nézett rá. Hannibal elmosolyodott, majd lenyalta a maradék spermát a hasáról. Kifulladva feküdtek egymás karjaiban.

– Hogy lehetsz ennyire finom? – kérdezte Hannibal, miközben a férfi nyakába fúrta az orrát.

– Te vagy a finom, és nem értem mit művelsz velem. – Mondta félig álmos hangon. A másik betakarta magukat a takaróval.

– Aludj, vigyázok rád.

Will kimerülten, teljesen kielégülve aludt el a férfi karjaiban, aki vigyázta álmát.

***

Balltimore, Maryland. FBI központ, Agusztus 29.

            Jack Crawford a feje fölött forgó ventilátor lapátjait nézte. A feje fájdalmasan lüktet, a másnaposságtól szinte alig látott. Az utóbbi időben nem volt egy józan napja sem. A falak szinte összenyomták, és kipréselték belőle a levegőt. Az augusztusi hőség nem volt a segítségére. Több mint két hónap telt el Will eltűnése óta. A keresést hivatalosan is feladták, Szeptember negyedikén lesz a temetése.

            Szeretett volna végre otthon lenni, letudni ezt az egészet, de még nem húztak le elég bőrt róla. Kade Prurnell fenyegetően nézett rá. Már nincs felette hatalma, és ezt ő is tudta. Végleg leszámolt az FBI-al.

– Mr. Crawford, azért hívattuk ma be utoljára, hogy újra megbeszéljük a történteket. Igaz az, hogy maga kérte fel Will Grahamet, Francis Dolarhyde elfogására?

– Igen, igaz.

– Annak ellenére, hogy kilépett az FBI-tól?

– Igen. Nem ismertem nála alkalmasabb embert a feladatra. Dolarhyde akkora már két családot mészárolt le kegyetlenséggel, nem hagyhattam, hogy a következő holdtöltetkor újabbat öljön meg.

– Tehát azt mondja Will Graham, önként jelentkezett a feladatra?

– Némi rábeszélés árán.

– Jack, magának már számtalanszor mondták, hogy ne küldje Willt terepre. Mégis megtette.

– Igen asszonyom.

– Dr. Bloom a bíróságon is elmondta, külön kérte magát, hogy ne tegye. Ezek után maga mégis kiküldte. Will Graham annyira belerokkant a maga által rárótt teherbe, hogy egy egész sorozatot adott le Garett Jacob Hops testébe. Ezek után maga elküldte Dr. Hannibal Lecterhez, és figyelmen kívül hagyta Dr. Bloom aggodalmait. Azzal a férfival, Dr. Lecter elhitette, hogy megölt nem egy embert. Azt az embert letartozták maga miatt Jack. Azaz ember börtönben volt.

– Oda nem én juttattam, hanem maga, és ezt maga is nagyon jól tudja. – Jack agyvize kezdett felforrni.

– Mr. Crawford én csak a kötelességemet tettem, ellentétben magával. Minek kérte ki a szakértők tanácsát, ha nem hallgatott rájuk?

– Mert bíztam benne.

– Térjünk vissza. Miután felkérte Mr. Grahamet a profil elkészítésére, mi történt?

– Will, Dr. Lecter segítségét kérte. Egyedül nem tudta teljesen összeállítani a gyilkos profilját. Francis nagyon okos ember volt, de úgy érezte csak a doktor érti meg. Hannibal irodájából telefonált, és a Tattler hirdetéseiben tartották a kapcsolatot. Még egy WC papírt is sikerült bejuttatnia hozzá, az üzenetével. Dr. Lecter megtudakolta Will otthoni címét, és eljuttatta Francishez. Ő majdnem megölte Will feleségét. Willt ez nagyon mélyen érintette, és még jobban el akarta kapni a Vörös Sárkányt.

Kieszeltünk egy tervet. Freddie Lounds segítségével megjelenítettünk egy képet a Tattlerben, melyen biztosan látszott, hogy hol rejtőzködik a sárkány utáni kutatás alatt. Ő volt a célpont, de a képen Dr. Chilton is szerepelt. A tervünk balul sült el. Hiába adtunk a doktor mellé őrizetet, nem tudtuk megvédeni a Sárkány haragjától.

Végső megoldásként csak egy lehetőségünk maradt, ha kihasználjuk Francis rajongását. Dr. Bloom beleegyezésével, Dr. Lecternek egy áll szökést akartunk rendezni, és ott elfogni a Vörös Sárkányt. Azt az embert öt rendőr, és Graham ügynök kísérte át egy szövetségi börtönbe. Nem számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy Francis megöli mind az öt rendőrt, és esélyünk se lesz elkapni. Will volt az utolsó, aki elkaphatta.

A nyomokból arra tudtunk következtetni, hogy Hannibal elvitte, vagy rabolta magával, az egyik lopott rendőrautóval.

A sárkány Dr. Lectert meglőtte, Willt pedig megszúrta. Erről nincs pontos adatunk, a törvényszéki nyomozok csak igen keveset tudtak megállapítani. Francis Dolarhydeot megölték.

Will Graham, tőlem személyesen azt az utasítást kapta, ha tudja, ölje meg Hannibalt, ha nincs más lehetőség. Tudtam, hogy még egyszer nem fogja magát feladni.

Nem tudjuk biztosan mi történt. A vérnyomok szerint Will, és Hannibal levetették magukat a szikláról bele az óceánba. Búvárok vérnyomokat találtak a környező sziklákon, illetve megtaláltuk egy cápa gyomrában a ruhadarabjaikat.

– Dr. Bedelia Du Maurier szerint, figyelmeztette magukat, hogy ne tegyék, és esztelenség, amit csinálni akarnak. Igaz ez?

– Igen. Dr. Du Maurier tényleg említette, de Dr. Bloom volt az intézet igazgatója, és egyben Dr. Lecter kezelő orvosa. Az ő engedélyével tettük mindazt, amit tettünk.

– Nos, Dr. Bloom eltűnt, így senki nem tudja igazolni a maga tetteit.

– Kérem, higgye el, ha lett volna bármilyen más lehetőségünk azt tettük volna.

– Mr. Crawford. Maga azt kéri, higgyek magának, amikor maga számtalan alkalommal bebizonyította mennyit ér az Ön szava. Nem ez az első találkozásunk, de szerencsére az utolsó. Soha életemben nem találkoztam még egy olyan emberrel, aki ennyi kárt okozott volna, és ennyi életet pazarolt volna el, mint maga.

– Még is mit tehettem volna? Hagytam volna, hogy az az elmebeteg újabb, és újabb családokat mészároljon le? Sürgetett az idő. Csak olyat tettem, ami az ügy előre haladását szolgálta. Megbántam a tetteim, és soha nem fogok tudni megbékélni mindazzal a tudattal amit tettem. Igen meghalt öt rendőr, Dr. Chilton megégett, Dr. Bloom, és Dr. Lecter megszökött, és meghalt az én legjobb emberem. De akkor is fel tudom mutatni Francis Dolarhyde testét. Hosszú éveken keresztül szolgáltam, rengeteg gyilkost fogtunk el, és sok új embert képeztem ki. Úgy érzem eleget adtam az Akadémiának.

– Mr. Crawford jól érzem, hogy magából árad az alkohol?

– Igen, sajnálom. Nehezen bírom a nyomást.

– Mivel magától felmondott, és Dr. Chilton nem tett maga ellen feljelentést, ezért felmentem a vádak alól. De tudnia kell, hogy az aktáján feltüntetik, hogy nem beszámítható.

– Értem. Bármit is mondjon, akkor józan döntés volt.

Jack haza ment az üres házához, és lerogyott a kanapéra. Bella halála óta a nappaliban aludt. A hálóban nem nyúlt semmihez, érintetlenül áll. Felbont egy újabb üveg italt és hagyta, hogy az alkohol elnyomja a gondolatait.

6.

Nemzeti Emlékpark, Szeptember negyedike, Virginia.

            Molly kézen fogva sétált, rezzenéstelen arccal, Walterrel. Nem Will, volt az első férje, akit eltemetett. Négy éve már, hogy eltemették Walter apját. Molly akkor sokkal jobban megtört. Napokig csak sírt, mély depresszióba esett. Egyedül maradt a fiával, és egy rakás adóssággal. Nagyon magányosnak érezte magát, szüksége lett volna egy férfiölelő karjaira.

Szakadt az eső, amikor a semmi közepén lerobbant az autójuk. Molly bekopogtatott a legelső házba, amit talált segítségért, így találkozott Willel.

            Most így visszaemlékezve tudta, hogy több időt kellett volna adnia magának a férje halála után. Will is, és Molly is, olyanok voltak, mint azok a kutyák, akiket örökbe fogadtak. Elárvultak, senkinek nem kelletek és csak egy kis szeretettre vágytak. Apát akart a fiának, és vágyott egy olyan életre, ami biztos, stabil hátteret nyújt neki. Akkor azt hitte szerelmes a férfiba, de csak az érzésbe volt szerelmes hogy van valaki mellette.

            Nem sokat tudott a férje múltjáról. Azt tudta, hogy az FBI-nál dolgozott, hogy többször megtámadták, de azt nem, ki követte el mindezt ellene. Nem tudta, hogy bezárták korábban.

Mindig látta a szemében, hogy hiába vannak együtt, nem ez az élet, amire igazán vágyik. Amikor Jack Crawford eljött segítséget kérni Willtől rábeszélte, hogy segítsen neki. Abban bízott, hogy ha visszamegy a régi életéhez, nem fog neki többé hiányozni. Nagyot tévedett.

            Amíg a férje távol volt, rájött pár dologra. A fia soha nem fogja apjaként elfogadni Willt, mindig is lesz köztük legalább két lépés távolság. Nem érezte igazán a másik hiányát. Tisztában látta az érzéseit és elgondolkodott kettőjükről. Rájött, hogy, soha nem volt szerelmes a férfiba, csak együtt érzet vele és szeretett volna gondoskodni róla.

Jó az, hogy egy olyan házasságban él, ami biztos hátteret biztosít, de csak szánalmat érez a másik iránt?

A fiát belekényszeríteni egy olyan helyzetbe, amiben kényelmetlenül érzi magát?

A válasz a kérdéseire előbb jött, mint gondolta volna. A Vörös Sárkány megtámadta őket, kis híján megölte őt is, a fiát is. Ráébredt a férje hiába ment el az FBI-tól, a múlt árnyai soha nem fogják elereszteni.

            Amíg a kórházban volt, Willről rengeteg cikk jelent meg. Akkor ismerte csak meg igazán a férfi múltját. Waltert az osztálytársai mindenről felvilágosították, és ő nem tudott mit mondani a fiának. A többiek állandóan bántották, a nevelőapja és közte a viszony még tovább romlott. Walter megharagudott az anyára, elvesztette a belevétett bizalmat. Nem értette, hogy mehetett hozzá egy ilyen férfihoz, hiszen még ő is érezte, hogy valami nem stimmelt vele.

            A Vörös Sárkány támadása, az újságcikkek, a folyamatos zaklatások tönkretették az életüket. Egyedül abban reménykedhetett, hogy, a férfi eltemetésével, talán nyugalomra találnak. Szinte meggyűlölte, azért amit velük tett. A kórházban már eldöntötte, hogy elválik tőle, azt hitte annyival letudhatja az egészet. Az újságírók soha nem hagytak nekik békét, állandóan zaklatták őket. Nem volt nyugtuk se az otthonukban, se az utcán. A fiát át kellett íratnia egy másik iskolába, és nagy valószínűséggel el is költöznek. Egyetlen egy előnye származott a Willel való kapcsolatból, az anyagi biztonság. Emiatt már nem kellett aggódnia. A vagyona mind rászállt egyedüli örökösként. Meg kellett volna játszania a gyászoló feleséget, aki szegény, szerencsétlen férjét siratja, de képtelen volt rá. Még az emlékét is ki akarta törölni, hogy valaha együtt voltak.

            Nem ide akarták eltemetni a férjét, de az FBI ragaszkodott hozzá hogy hősi halottként kezeljék. Sokan jöttek el, végső búcsút venni Willtől. Molly, és Walter egyenesen álltak az üres koporsó mellett, és kimérten fogadtak minden egyes részvétnyilvánítást. A gyászolók közt több olyan személy is volt, akit szívesen elküldött volna, de nem tehette. Nagyon idegesítő volt számukra a tudat, hogy a tv, és a média közvetítette a temetést.

            A kígyózó sorból egy elegáns, vékony, hosszú szőke hajú, hölgy lépkedett oda hozzájuk, lakozott tűsarkúban. Molly a legjobb ruháját vette fel, de ennek a nőnek a viselete mellett, szinte hajléktalannak érezte magát. Gyűlölte, hogy itt van, de nem csak az öltözéke miatt.

– Molly kérem, fogadja őszinte részvétem. A férje... Igen együtt érző ember volt.

A nő lassú, hipnotizáló, és fennhéjázó hangjától, csak még ellenszenvesebb volt a számára.

– Remélem téged is elkap az a szemét. – Gondolta magában.

– Dr. Du Maurier. Örülök, hogy eljött hálásan köszönöm.

– Nem tehettem mást.

Újabb tömeg, és még egy ellenszenves nőszemély. Freddie vörös tincsei ráomlottak a vállára, ahogy zokogva ölelte át. Legszívesebben bemarkolna, és jó alaposan megcibálta volna a haját.

– Molly úgy sajnálom. – Odahajolt közel a füléhez, ahogy átölelte, és úgy súgta – Játszd meg, hogy sírsz, úgy többet fizetnek.

Molly szemei szikrákat szórtak, ahogy elment előtte. Még jobban megacélozta magát. Nem fog sírni, nem fog érzelmeket kimutatni. Ez nem temetés, ez színjáték.

            A tömegből oda ért hozzájuk az, akit a legeslegjobban gyűlölt. Erősen szorította Walter kezét, nehogy felpofozza Jack Crawfordot. Ahogy Jack végig haladt a sorok között, nagyon sok FBI-os hátat fordított neki. Egyedül Miriam volt mellette, aki támogatta.

– Molly tudom, hogy érez irányomban. Nem tudok mit mondani csak azt, hogy nagyon sajnálom.

– Sajnálja Jack? Van fogalma arról mit tett? Nem csak a halálba üldözte a férjemet, tönkre tette az én és a fiam életét. Nem tudunk kimozdulni otthonról, mert mindenhova követnek. A fiamat nem egyszer megverték, mert idézem „dilis” a nevelő apja. Fogalma sincs arról mit tett. És ha ez még nem lenne elég, van pofája ide tolni a képét, azt mondani, hogy nagyon sajnálja, amikor ez a temetés is csak egy csapda. Hány FBI-os van itt csak a temetés miatt? Egy se igaz? Takarodjon a szemem elől. – Gyűlölettel a hangjában sziszegte a szavakat, rajtuk kívül senki nem hallotta.

            Jack megtörten elsétált. Nem hibáztatta az özvegyet, igaza volt. Szerencsétlen Willt még a temetésén is arra használta az FBI, hogy csalit állítson Dr. Lecternek. Bedelianak megígérte a doktor, hogy meg fogja enni. Ismerik Őt annyira, hogy tudják, nem hagyna ki egy ilyen eseményt, mint Will temetése. Gusztustalannak tartotta az egészet. Nem az ő ötlete volt. Neki már semmi köze nem volt az FBI-hoz. Rosszul esett neki, ahogy a volt kollégái hátat fordítottak neki, de nem hibáztatta őket. Egyedül abban bízott, hogy ha Hannibal mégis csak itt van, sikerül az előtt elfogniuk, mielőtt Bedelia is úgy jár, mint Dr. Chilton. Hiába adtak őrizetet mellé tudta, hogy a férfit semmi nem állítja meg. Miriammal mindenkitől távol álltak meg, az ő arcán több fájdalom volt, mint amennyi Mollyjén valaha is lesz.

            A temetésre Bedelia nem is figyelt. A gondolatai cikáztak, néha-néha körbe pillantott, hátha felfedezi Hannibalt a maszkok alatt. Nem bízott az FBI-ban. Ha ennek vége és szabadon távozhat, szedi a holmiját és ő is eltűnik akárcsak Alana. Egyedül abban reménykedett, hogy Hannibal már nincs életben, és az ő testét is elnyelte az óceán. Érdeklődve figyelte Molly vonásait, egy szerető feleségnek amilyennek beállították számára, nem így kéne kinéznie.

– Innen is látszik, mennyire nem ismerjük a másikat. – Gondolta magában.

            Felcsendültek az Amazing Grace dallamai, a koporsót leengedték a földbe. Molly és Walter dobtak egy marék földet a sírra, majd átvették az összehajtogatott zászlót. Mindenki leróta utolsó tiszteletét, majd szépen lassan elkezdtek az autóikhoz sétálni. Jacket, Miriam támogatta. Az újságírók utoljára megrohamozták őket, egész közel nyomva az arcukba a mikrofont. Szinte fröcsögtek a gyűlöletöl.

– Hogy képzelte, hogy eljött a temetésre?

– Hány embert küldött a halálba idáig?

– Nem szégyelli magát?

– Az özvegy megbocsájtott?

Jack nem válaszolt, csak megtörten beült az autóba. A legjobb emberét, és egyben a legjobb barátját veszítette el.

***

            Will a karjaimban aludt. A bőre álomtól édes illatú, a haja göndör fürtjei puhán terültek el a karomon. Imádtam ezekbe a fürtökbe szagolni, vagy csak belemarkolni szex közben. Hihetetlen, ami velünk történt. Még mindig nem értettem. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy az álmok valóra válhatnak. Azt kívántam, bár tudná, mekkora hatalma van felettem. Mindenről képes voltam lemondani érte, nem volt olyan, amit ne tettem volna meg ezért a fiúért. Egészen kivirágzott amióta együtt vagyunk, még is aggódtam érte. Will már annyiszor utasított el, és amiket tettem vele hihetetlennek tűnt, hogy még is itt van. Újra, és újra bebizonyította nekem minden egyes nap, hogy szeret.

Legbelül én még is rettegtem. Mi van akkor, ha másik életet szeretne? Nem érezné jobban magát egy normális ember mellett? Pontosabban egy nő mellett? Ha megfogalmazódott bármi ilyesmi a fejében, az csak tegnap történhetett.

            Will, és én immáron két hónapja éltünk Alaszkában. Chiyo nem sokat volt velünk, egész nap őrt állt, vagy vadászott a közeli erdőkben, hegyeken. Willt elbűvölve néztem ahányszor csak horgászott, újabb és újabb rajzot ihletve meg közben. Lenyűgöző látvány volt, én pedig örömmel szolgáltam fel neki a halat, amit kifogott. Minden rendben volt, élvezte az itteni életet. A motorcsónak szereléshez továbbra is ragaszkodott, hiába próbáltam róla lebeszélni. Nem akartam elrontani a játékát, így ráhagytam. Az ügyfelekkel soha nem találkozott, vagy ha igen mindig eltakarta az arcát szájmaszkkal, miközben sűrűn köhögött.

Emberhús amióta együtt vagyunk, nem került az asztalunkra. Nem bántam, a vele való életem teljes boldogságot nyújtott, nem volt szükségem ilyenekre. Amikor megismertem, egy idő után nem csak az ételért kezdtem el gyilkolni. Kíváncsi voltam mennyire tudja magát beleélni az én gondolkodásomba, és letudom-e nyűgözni őt. Nem éreztem szükségét annak, hogy a harmóniát, ami köztünk volt, megzavarjuk ilyenekkel. A lenyűgözés meg maradt, csak ép más módszerekkel értem el.

            Hazai híreket Chiyo követte figyelemmel laptopon, egy mobil internetes pendriveon keresztül. Az IP-címet meghackelték, így nem lehetett lenyomozni. Az FBI hivatalos oldalán, még mindig rajta voltam, a top tíz keresett bűnözők listáján. Nem sokkal az után, hogy ide jöttünk robbant a hír. Egy cápa gyomrában megtalálták a véres ruháinkat. Az FBI csak hetekkel később adta hírül. Hivatalosan is hallottnak nyilvánítottak Willt.

            Tegnap volt a temetése. Az FBI saját halottjaként kezelte, és dísztemetést rendeztek neki. A tv is közvetítette. Ő pedig szenvtelenül nézte végig. A legmeglepőbb még is Molly volt számomra. Özvegyhez képest nagyon hideg és kimért volt. Ha nem lenne itt Will a karjaimban, akkor azt feltételezném róla, hogy Ő ölte meg.

Soha nem beszélt róla, mégis amikor meglátta, megváltozott az arckifejezése. Elszomorodott Molly láttán, és én önkéntelenül is csak arra tudtam gondolni, hogy hiányzik neki. Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot. Miután meglátta Őt, kiment a szobából, nem nézte tovább. Én végig néztem, kíváncsi voltam kik búcsúztak el tőle, hátha felfedezzek pár ismerős arcot, akinek még tartoztam némi ígérettel.

            Nem meglepő módon Freddie Lounds is ott volt a temetésén. Aki jobban meglepett, az Jack Crawford volt. Mindenki az ő lelkére verte Will halálát és a temetés után is nagyon sokan lerohanták, hogy, hogy képzeli ezt. Nagyon rossz bőrben volt, meg mertem volna rá esküdni, hogy sárgásak a szeme fehérjéi. Vele volt Miriam Lass is, aki támogatta őt és még nagyon sokan az FBI-tól, akik ismerték Őt.

            Legnagyobb meglepetésemre, még egy ismerősarc volt a tömegben. Nem bújt el, ahogy Alana. Bedelia mint mindig, végtelenül elegánsan kalapban és Channelben állt, és tekintetével néha szétnézet. Nagy valószínűséggel engem keresett a tömegben.

Ha lett volna fogalma arról, hogy mennyire hálás vagyok neki… Ha anno nem mondja meg Willnek, hogy szeretem talán soha nem lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy velem akarjon meghalni.

– Miért nem alszol? – Will álmos, rekedt hangja visszarángatott a gondolataimból. Imádtam, amikor ilyen a hangja. Szex közben is ilyen, és én önkéntelenül is csak arra vágytam, hogy megnyugtassa háborgó lelkemet.

– Rajtunk gondolkodtam, pontosabban rajtad… – Látta a szememben a szomorúságot, és megijedt. Felült az ágyban és úgy meredt rám.

– Boldog vagy velem Will? – Szinte hallottam, ahogy leszakadtak a súlyos kövek a mellkasából, amikor fellélegzett.

– Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. – Mosolygott, de látta a szememben, hogy még mindig szomorú vagyok. Nem tudtam hazudni neki. Olyanok voltunk egymásnak, mint a nyitott könyv. Will ahányszor a szemembe nézett, mindig eszembe jutott, hogy csak velem tesz kivételt, egyedül az egész világon.

– Mi a baj? – Nem tudtam előle elrejteni az aggodalmamat.

– Nem volnál boldogabb, ha visszakapnád a régi életedet? Ha nem ugrunk le a szikláról, és haza mehettél volna Mollyhoz, mintha mi se történt volna?

– Miből gondolod ezt? – hangja haragos, de muszáj volt ezt megbeszélnem vele.

– Tegnap annyira szomorú voltál, amikor megláttad Mollyt, biztos hiányzik… – Will keserűen felnevettet. Valahogy nem illett ide.

– Hannibal, tegnap, amikor megláttam Őt, igen szomorú voltam De nem azért, amiért te gondolod. Sajnáltam, hogy ennyi időt pazaroltam egy olyan emberre, aki még csak nem is próbálta tettetni, hogy szomorú a „halálom” miatt. Mindenem az övé lett, és én semmit nem tudok neked adni.

– Will te magadat adtad nekem, és ez nekem mindennél többet jelent. Az se érdekelne, ha hajléktalanként élnénk egy híd alatt, amíg velem vagy. Biztos jó ez így neked? – Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, muszáj volt hallanom.

– Hannibal…

Gyengéden simogatta az arcom, miközben a szemembe nézett.

– Én aznap vagy így, vagy úgy, de meghaltam volna. Elegem volt az üres életemből, abból hogy hazudjak magamnak. Ahányszor vele voltam csak arra tudtam gondolni, hogy veled vagyok. Meg akartam szabadulni a maró fájdalomtól, ezért meg akartam öletni magam. Mondtam neked egy magam nem lettem volna képes megölni magam, pedig szerettem volna.

            Megrázkódtam a szavaitól. Borzalmas volt belegondolnom, hogy meg akarta magát ölni.

– Amikor rám néztél, hinni akartam Bedelia szavaiban. Ennyin múlott. Higgy, nekem kérlek…

És én hittem neki. Hagytam, hogy a borostás arca hozzá dörgölőzőn az államhoz, és cserepes ajkai végig szántsák a nyakam.

– Soha többé ne akard megöletni magad, megértetted? Szükségem van rád!

– Mutasd meg kérlek, mutasd, mennyire kellek.

Nem tudtam, nemet mondani a kérésének. Megcsókoltam, majd elkezdtem simogatni a testét. Hálásan simult a kezemnek, és én élveztem, el akartam veszni a testében. Felkeltem mellőle az ágyból, mire csalódottan nyögött fel.

– Gyere velem, kérlek. Van valami, amit az óta szeretnék megtenni amióta ideköltöztünk.

            Kézen fogva vezettem be a fürdőszobába, és bekapcsoltam az esőztetőt. Szinte csak permetezte a testünket, de melegséget árasztott. Megcsókoltam és behúztam a zuhanyzóba. Letettem a földre magunk mellé a síkosított, és rá néztem.

A testén végig folyt a víz, a halvány fehér bőre párolgott a víz permettől. Végig húztam a kézfejem a kockás hasán, egészen az ágyékáig. Mohón megnyaltam az ajkaim. Nem szoktam előtte térdelni, – jobban szeretem az ágyban vagy állva kényeztetni – de ez most különleges alkalom volt.

            A hátát neki támasztotta a falnak, én pedig élvezettel vettem a számba a hívogató merevedését. Szívtam, nyaltam, miközben ő az eszét vesztette. Benyálaztam az ujjaim és lassan belé hatoltam. Felnyögött és a hajamba markolt. Folyamatos kényeztetéssel tágítottam, felkészítve a testét a behatolásra. Már nagyon vártam, hogy elmerülhessek a testében. A péniszem fájdalmasan lüktet, de nem akartam Willnek fájdalmat okozni. A teste már hozzá szokott az enyémhez, ám amit most tenni akarok vele, ahhoz jobban fel kellett készülnie.

– Hannibal... Kérlek… Gyere...

Nem bírtam ellenállni. Könyörgött, az én nevemet súgta. Fogtam a síkosított, bekentem vele a fenekét és a merevedésem, majd felálltam hozzá. A szemeiben örült vágy sugárzott. Szinte perzselt a szemével, lélegzetállító volt. Megfogtam a karjait és a nyakam köré fontam. Megkapaszkodtam a fenekében és felemeltem. A hátát neki nyomtam a falnak és lassan milliméterenként belé hatoltam. Hátravette a fejét, nyögött, a körmei a húsomba vájtak. A nyakát csókoltam, miközben lassan megmozdultam.

– Imádom a tested. Soha nem tudok vele betelni...

            Végig csókoltam a testét, erősen tartottam és lassan mozogtam benne. A sóhajai nyögéseké erősödtek, és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy ne élvezek el. De most minden róla szólt. Kicsit jobban elhúztam a csípőjét a faltól, és úgy húztam magamra, hogy minden egyes lökéssel a prosztatáját izgassam. Will pénisze kettőnk között csúszkált, ezzel megkapta azt a kényeztetést, amire annyira vágyott.

– Érzed Will… Érzed, mennyire szeretlek? Hogy csak rád van szükségem?

– Hannibal… Ez... Túl… Sok... Finom… Még…

A csípőmozgásom ütemére nyögte a szavakat, és én tettem, amit kért. Tudtam, hogy mindjárt el fog élvezni, ezért csak az arcát néztem miközben mélyre hatoltam belé. Szinte felnyársalta magát, a teste megremegett, a szája néma sikolyra nyílott és átjárta az orgazmus. Nem bírtam betelni a látványával. A világ leggyönyörűbb dolga volt, ahogy elragadta a gyönyör.

Megtartottam erősen a testét, de a rajta végig futó remegések, ahogy a feneke pulzált körülöttem, túl sok volt és éreztem, én sem bírom tovább. Mélyre hatoltam a testébe. A fejemet a vállaiba temettem, a körmeimet mélyen a combjaiba vájtam és elélveztem.

Minden erőm elszállt. Lihegve átkaroltam és óvatosan lefeküdtem vele a földre. Will fölöttem, a mellkasomra hajtotta a fejét. A víz tovább záporozott a testünkre és én kimerülten csókoltam Őt.

– Soha ne hagyj el, kérlek...

– Csak bízz bennem, és szeres.

– Bízok benned Will és szeretlek. Megkel mutatnod milyen is ez. Szeretni a másikat minden feltétel és érdek nélkül.

– Még soha nem voltál szerelmes?

Némán ráztam a fejem.

– Soha. Nem volt olyan kapcsolatom, ami nem az érdekről szólt volna. Te vagy az első és az egyetlen, ezt ne feled.

Érzetem, ahogy megremegett a szavaim nyomán, de nem bántam. Soha nem leszek képes elmondani neki, mit is érzek iránta igazán.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy, nem ismerhetjük teljesen a másik embert, csak akkor, ha szeretjük. A szeretet által látjuk meg benne a lehetőséget. A szeretetünk által látja meg, a szeretett személy is, a benne rejlő lehetőséget. És ha kifejezzük, a lehetőség valóra válik.

– Ennyire jól emlékszel rá?

– Csak most értettem meg igazán. Hannibal én látom a lehetőséget, látom milyen vagy igazából. Szeretném, ha te is az én szememmel látnál. Szeretném, ha elengednéd magad és hagynád, hogy szeresselek úgy, ahogy megérdemled.

Nem válaszoltam csak némán megcsókoltam. Nem tudtam mi az, amit igazából megérdemlek, de biztos nem az, hogy ennek az angyalnak a szeretettét élvezzem, akit az én megmentésemre küldtek.

–  Félek Will…

Felnevetett.

– Te? Az nem létezik. Te soha nem félsz semmitől.

– „Nem is csoda, hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát a világosság angyalává. Nem meglepő tehát, ha a Sátán szolgái olyan álarcot vesznek fel, hogy az igazság szolgáinak látsszanak. Végül azonban megkapják, amit a tetteikkel megérdemeltek.”

– Hannibal, te nem vagy Sátán.

– Pedig már neveztek annak.

– Mitől félsz?

– Hogy a pásztorkutya visszatér a gazdájához, megtagadva farkas voltát.

Végre kimondtam… Állandóan attól féltem, hogy Will elhagy. Visszaszalad az FBI-hoz az én szívemmel. Mert még ha nem is ad fel, ha nem kapnak el, a szívemet akkor is magával viszi.

– Ha a pásztorkutya vissza is tér, akkor csak azért fog, hogy megtámadja a juhászt és felfalja a nyájat. Soha nem hagylak el. A kezembe adtad az életed emlékszel? Bízz bennem ugyanúgy minden nap.

Bízni a másikban, feltétel és érdek nélkül szeretni, kimutatni az érzéseimet. Mind hihetetlenül nehéznek tűnik. Még is megteszem. Ő érte bármit.

7.

Balltimore, Maryland, December

 Jack Crawford szemét bántotta a napsütés. December eleje volt, mindent vastag hó borított, és a nap vakítóan szikrázott rajta. Miriam Lass várt rá. Nem volt olyan nap, hogy ne látogatta volna meg az elvónon. Ő volt az egyes egyedüli, aki végig kitartott mellette. Hiába szolgált hosszú, hosszú, évtizedeken át az FBI-nál, senki nem akadt, aki támogatta volna a nehéz időkben.

Miután megtalálták Will és Hannibal véres ruháit, – és Willt halottnak nyilvánították – az italba menekült. A nyugdíjazási kérelemmel egy kevés papírmunkát megspórolt ugyan az FBI-nak, de így se úszta meg a kihallgatást. Hosszú heteken át tartó tárgyaláson vett részt. Hiába mutatta fel Francis Dolarhyde hulláját, kevésnek találták ahhoz képest hány ember halálát okozta a veszélyes küldetéssel. Természetesen Dr. Alana Bloom elmenekült, nem volt, aki mellette tanúskodott volna. Végül az FBI ejtette a vádakat, labilis idegállapotára hivatkozva. A tárgyalás végére szinte nem maradt olyan napja, amikor józan lett volna. Az ivásba menekült, és megpróbálta elhallgattatni lelkiismeretét, nem Ő tehetett Will haláláról.

Amikor bevonult, csak Willt minősítették halottnak, Hannibal után még folyt a nyomozás. Bár minden erejével azért imádkozott, hogy Ő is legyen halott.

Bella halála óta gyakran találkozott Miriammal. A lány még mindig hitt benne, és végig támogatta. Próbálta az újságírókat távol tartani tőle amennyire csak tudta, és mindig rendbe szedte, ha tárgyalásra kellett mennie. Nagyon hálás volt neki. Ő volt az, aki elhozta ide az elvonóra, és minden egyes alkalommal meglátogatta. Miriam szerint ő mentette meg az ő életét, szerinte viszont fordítva történt. Feltűnt neki a lány szokatlan közelsége, és reménykedett benne, hogy nem lát bele többet a dologba a kelleténél. Kedvelte a nőt, de Bella volt az utolsó szerelme. Soha senki mást nem fog tudni úgy szeretni, mint őt.

Lassan oda sétált  hozzá, és üdvözölte. Nem vették észre, az egyik parkoló autóból sűrűn kattogó fényképezőgépet. Freddie Lounds nem akart kihagyni egy mozzanatot sem. Titokban már szerelmi szálat fűzött kettőjük köré. Szépen megszedte magát a Hannibal sztoriból. Könyve sokkal jobban fogyott, mint Dr. Chiltoné. Amikor Jack elbukott, és Hannibal megszökött, ismét megugrott a Tatler olvasóinak a száma, Freddie pedig nem volt rest közölni a híreket. Rendesen meghurcolta a férfit, és az hogy alkoholba menekült csak még jobban kapóra jött neki. Ő volt az egyetlen, aki abban reménykedett, hogy Hannibal életben van.

Miriam hazafelé vezetett Jackkel. A műkarját már egész ügyesen tudta használni, szinte már megszokta. A férfi feszültnek tűnt. A nő tudta mire kíváncsi, de nem akarta ezzel már most lerohanni.

– Mik a hírek?

– Jack..

– Kérem Miriam – a nő nagyot fújt.

– Az FBI hivatalos közleménye szerint holnaptól halottnak minősítik Dr. Hannibal Lectert.

– Ez csapda igaz?

– Igen. Dr. Chilton szerint ez legyezni fogja a hiúságát. Ha még életben van, akkor biztos, hogy gyilkolni fog, csak hogy bebizonyítsa hamvaiból is képes feltámadni. Ha valahol a világban gyilkolni fog, akkor egyből elkapjuk. Dr. Du Maurier szerint pedig felesleges. Legjobban az bizonyítja, hogy már nincs életben, hogy Ő még él. Ha Dr. Lecter élne biztos, hogy eljött volna Will temetésére. Egy ilyen alkalmat nem hagyott volna ki, akár álcázva is. Hannibal mindig megtartja a szavát. Bedelianak megígérte, hogy megöli, ahogy Alannának is.

 – Alanat sikerült megtalálni?

– Igen egy olasz kisvárosban bújtak el Margotval és Nathanielel. Nagyon sokáig kutattak utánuk. Alana átadta Dr. Chiltonnak az intézet igazgatásának jogait. Margot vagyonából pedig életük végig ellesznek, nem kell értük aggódni.

– Hogy van Dr. Chilton?

– Jól. Sikeres volt a bőrátültetése. A sebészek szerint nyáron már nyugodtan sétálhat emberek között.

Amikor beléptek a lakásba, Jack elképedve látta mit tett a nő. Kitakarította az egész lakást, a hűtőt feltöltötte.

– Miriam...

– Gondoltam így kényelmesebb, és kisebb a kísértés.

– Köszönöm.

– Főzök egy kávét.

Jack meghatódott. A hálószobához szerencsére, a nő nem nyúlt. Mindent úgy hagyott, ahogy Bella idejében volt, mielőtt beteg lett volna. Elpakolta a holmiját majd kisétált az étkezőbe.

A másik vállára tette, egy pillanatra a kezét.

– Nagyon hálás vagyok mindenért.

Miriam szerette volna, ha a férfi keze hosszabb ideig időzik rajta, de ma pont ezért jött. Ma elmond mindent neki

Megitták a kávét majd felállt.

– Jack tudom, hogy még nincs karácsony, de ezt muszáj most oda adnom.

Átnyújtotta a borítékot, majd nézte a másik elképedt arckifejezését.

– Tekintse karácsonyi ajándéknak, vagy a sikeres rehabilitáció megünneplésének vagy annak, hogy anno megmentette az életem. Egyszer említette mennyire szeretné megnézni az Északi-sarkkör fényeit. Ez egy turistaút. Anchorageból indul karácsonykor. Gondoltam örülne neki.

Jack elmosolyodott, és végre átölelte. Az ölelésük kicsit hosszabb ideig tartott, mint az illendő lett volna. Miriam ránézett, és nem bírta tovább titokban tartani. Megcsókolta őt. A férfi először viszonozta a csókját, majd még is elhúzódott tőle.

– Sajnálom. Nem megy. Még nem.

– Sajnálom. Nem akartalak megbántani.

– Térjünk erre vissza később, ha hazajöttem, jó? Át kell gondolnom ezt az egészet.

– Persze megértem. Magadra hagylak.

Miriam fogta a táskáját, és megalázottan sétált ki Jack házából.

***

Will számára az idő relatíve fogalommá vált, amióta együtt voltak Hannibalal. Nem számított semmi más, csak Ő. Azt tudta, hogy december vége felé járnak, de hogy pontosan hányadika van, azt nem. Üres volt az ágy maga mellett, amikor felébredt. Ilyen még soha nem történt. Mindig a férfi mellett ébredt, és a másik hiánya furcsa nyugtalanságot keltett benne.

A nappaliból dulakodás hangja szűrődött be. Azonnal kiugrott az ágyból, és kivette a fiókból a fegyverét. Lassan, lopakodva közelítette meg a nappalit, végig a folyosón csőre töltött fegyverrel. Amikor oda ért elképedt.

– Hannibal mi a jó édes...

– Helló Will, segítenél?

Hannibal, egy legalább két és fél méteres fenyőfával birkózott.

Letette a fegyvert az asztalra, és segített beállítani a talpfába a fát.

– Mit csinálsz? – a hangja tele volt feszültséggel.

– Karácsony van, ha nem tudnád. Pontosabban Szenteste.

– Azt hittem megtámadott valaki!

Hannibal elmosolyodott, amikor meglátta a fegyvert az asztalon. Ki oldotta a biztosítékot majd ránézett.

– Jó tudni, hogy legalább te megvédesz. – Nevetve csókolta meg a homlokát.

Fújt egy nagyot, majd ő is elkezdett nevetni a képtelen helyzeten.

– Honnan szerezted ezt a hatalmas fát?

– Az erdőből.

– Képes voltál, hajnalban kimenni az erdőbe fát vágni? Egyáltalán mióta ünnepled te a karácsonyt?

– Amióta van kivel, és miért ünnepelni. Sok éven keresztül nem volt rá okom, most végre van.

Megsajnálta a férfit. Gyengéden megcsókolta, majd fogott egy díszt.

– Gyere, díszítsük fel a fát.

Mire Chiyo felébredt, készen voltak a díszítéssel. A fát beborították a kézzel készített üveg díszek, ezüstös csillogással. Will elmosolyodott, Hannibal gyermeki lelkesedése láttán. Végre igazán boldog, és felszabadult volt. Magában csak megcsóválta a fejét. Ha valaki neki tavaly ilyenkor azt mondja, hogy jövőre Alaszkában Hannibalal, fog karácsonyozni kinevette volna. Most mégis, sehol máshol nem lett volna szívesebben az egész világon, mint itt.

A vásárlásaikat mindig Chiyo intézte, Will csak nagyon ritka esetben ment be a városba, Hannibal szinte soha. Amit lehetett, interneten rendeltek, és egy külön erre a célra bérelt postafiókba kérték a szállítást. Chiyo tudta mit kap karácsonyra. Előző éjjel sokáig fent volt, még egyszer körbe járta a környéket, hogy minden rendben van-e. A csomagját már korábban összepakolta. Hannibaltól egy hetes Miami nyaralást kapott all inclusive ellátással. A férfi mondta neki, hogy addig marad, amíg csak akar, de nem akart sokáig távol lenni, és nem is nagyon szívesen ment a turisták közé. Will titkon örült, hogy nem lesz itthon, és végre kettesben lehetnek a párjával. Hannibal átadta a borítékot, a nő megköszönte, majd indult is gyorsan. Az ajtóból még oda súgta Willnek, hogy az ő ajándékát Hannibal, a laptopján találja.

Will oda sétált Hannibalhoz és a nyakát átkarolva magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Végre kettesben lehettek, és neki ez kellett az Ő ajándékához. A pénzt, amit keresett, mindig oda adta, magának soha nem tartott meg semmit. Gondolkodott mit adjon a férfinak, de mit lehet adni egy olyannak, akinek szinte mindene megvan?

Hannibal átnyújtott neki egy borítékot.

– Ez a tiéd, pontosabban kettőnké. Még pontosabban, Christopher és Thomas ajándéka.

Először nem értette, de amikor kinyitotta a borítékot, minden világos lett. Két jegy volt benne. Egy turistaútra szólt, ami elsősorban a Denali Nemzeti Parkba viszi a turistákat északi fénynézésre.

– Egyszer régen említetted mennyire szeretnéd látni. Jobban szeretem volna kettesben megnézni veled, de így kevésbé tűnt kockázatosnak.

– Hannibal… Köszönöm. De te gyűlölöd a turista utakat.

– Veled elviselem. Bármire képes lennék csak, hogy neked örömet okozzak. Szeretném neked megmutatni a világ összes csodáját, és ha ehhez némi kellemetlenség társul, ám legyen.

Ezután, egy kis ezüstcsomagolású dobozt nyújtott át neki.

– Ez pedig tőlem neked, vagy fordítva. Nézőpont kérdése.

Will kinyitotta a kis dobozt, és szokásától eltérően elpirult. A dobozban egy piros tépőzáras csokornyakkendő volt, és egy olyan alsó, aminek a fenekénél nem volt textil csak gumiszalagok. Nagyot nyelt, és már pusztán a gondolattól, hogy mit fog tenni vele ebben a másik, merevedése lett. Aztán elmosolyodott, – ezt a játékot ketten játsszák – gondolta magában.

– Ezt csak este fogom felvenni a vacsoránál. Az ajándékokat tudtommal este szokták kibontani.

Hannibal mélyet sóhajtott. Nem erre számított. Általában ha megkívánták egymást, akkor ott abban a pillanatban mihelyst lehetett egymásnak estek. Most hogy üres az egész ház, a szerelme azt kérte várjon estig.

– És még valami. Ma én főzők. Ez az én ajándékom neked. És meg kell ígérned, hogy nem jössz ki a konyhába, nem szólsz bele abba hogyan főzők.

Ez már túl sok volt. Nem elég, hogy a másik azt mondta, estig kell várnia, de még az imádott konyhájából is kitiltotta

– Megpróbálom – hangja tele volt kellemetlenséggel. – Azt legalább elárulod, mit főzöl?

– Meglepetésnek szántam, de legyen. Halászlét. Tudod a nagyszüleim magyar származásúak voltak, még ötvenhatban disszidáltak. A nagymamámmal főztük ezt mindig karácsonykor. A papám tanított meg horgászni, és motorcsónakot szerelni. Miattuk szeretem meg ennyire. Nagyon nehéz volt beszerezni a halat. Legalább kóstold meg, kérlek. Ha nem ízlik, ígérem azt eszünk, amit csak szeretnél.

Hannibal néma megadással bólintott. A férfi soha nem mesélt neki a családjáról, és ez meglepte. Úgy látszik ez a karácsony, mindkettőjükből kihozta a nosztalgikus hangulatot.

Will eltűnt a konyhában, Hannibal pedig leült a bőr fotelba könyvet olvasni a kandalló elé.

Pár perc után ki kiabáltak neki a konyhából:

– Chiyo azt üzeni, nézd meg a laptopodat, az ő ajándékát ott találod.

Lette a könyvét az asztalra, és oda sétált a géphez. Amint bekapcsolta, azt hitte rosszul lát. Tényleg ez élete legszebb karácsonya.

Rengeteg oldal volt megnyitva mindegyik arról szolt, hogy az FBI feladta a keresést, és hivatalosan is halottnak nyilvánították. Ami a legmeglepőbb volt a számára, hogy különböző keltezésekkel jelentek meg a cikkek. Amint elkezdte őket tüzetesebben is olvasni, akkor vette csak észre, hogy mekkora csapdát állítottak fel neki. Ha nem lenne együtt Willel, és a régi életét élné, újra elkapták volna. Az FBI-nál nem maradt senki, aki Ő utána nyomozna. Jack Crawford, ahogy a Tattlerben Chiyo olvasta, teljesen leépült alkoholista lett, utána Freddie össze akarta boronálni Miriammal, de ő ebben nem hitt. Alana eltűnt, és számára túl értékes volt a Willel való békéje semmint, hogy megkeresse, és behajtsa rajta az ígéretét. A legutolsó oldal, amit megnyitott, az FBI hivatalos oldala volt. Ott felszólítás volt, minden egyes nyomozónak, hogy senki ne folytasson utána nyomozást.

           

„Túl sok időt, kollégát, és pénzt áldoztunk erre az emberre. A meglévő bizonyítékok egyértelműek, Dr. Hannibal Lecter hivatalosan is halott.” Kade Prurnellnek hitt. Ő volt az, aki meghurcolta Willt, majd Jacket. Behunyta a szemét, ahogy megrohamozták az emlékek. Az emlékezett palotája óriási, és akárcsak a másik, ő is eltemette a múltat. Mégis néha, akarva akaratlanul, megrohamozták az emlékek. Ilyenkor mindig a férfi testébe temetkezett, csak hogy megnyugtassa magát, a másik itt van, és szereti, minden rossz ellenére, ami velük történt. Muszáj elmondania Willnek mi történt. Megígérte neki, hogy nem háborgatja a konyhában, de ez egy olyan hír, amit muszáj vele megosztania, és minimum egy pohár Chardonnay-val megünnepelniük. A nappaliból nem látott rá a konyhára, így amikor oda ért tátva marad a szája. El is felejtette, miért is indult hozzá.

Will szinte teljesen meztelen volt, csak a kedvenc kötényét kötötte magára. Hannibalnak, a lélegzete is elállt a látványtól. Lassan oda sétált, és hátulról szorosan átölelte a másikat. Will épen hagymát szeletelt, ahogy átölelte megcsúszott a másik keze a hagymán, az éles kés pedig a kezébe vájt.

– Basszus… – káromkodta el magát a férfi.

A kezéből a vér a kötényre folyt, ahogy Hannibal felemelte vértől csöpögő kezét. Miközben végig a szemébe nézett, lassan elkezdte szopogatni a kezéből a vért. Will behunyta a szemét, és a szájába harapott, nehogy felnyögjön hangosan. A köténye sem takarhatta el, milyen hatással volt rá a másik szája.

– Ejnye. Kitiltasz a konyhámból, ellopod a kedvenc kötényem, és utána még össze is piszkolod. Ráadásul még káromkodsz is…

Hannibal szavai úgy hatottak rá, mint a kígyóhipnotizáló tekintette áldozataira. Lemerevedett, és csak a folytatásra várt.

– Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Először is kimosom, a mocskos szádat utána pedig elfenekellek.

            Will nagyot nyelt. Tudta, hogy a másik nem szó szerint érti, amit mondott mégis vágyott a folytatásra. Ahogy a férfi ajkai lassan a nyakához értek, felnyögött. Hannibal egy hirtelen mozdulattal megfordította a tengelye körül, és rányomta a mellkasát a hideg gránit pultra. Felnyögött a hirtelen hidegtől, de eszében sem volt elmenekülni. A felső teste végig nyúlt a konyhaszigeten, a feneke hívogatóan meredt a másik felé. A férfi egy kézzel lefogta miközben megkerülte a szigetet. Elérhető távolságba húzta az olívaolajt majd elengedte.

Letolta a nadrágját, Will pedig felemelkedett a pultról, hogy hozzá férjen, és kényeztetni kezdte. Felsóhajtott, mihelyst megérezte a férfi nyelvét maga körül, megtartotta a másik fejét a hajánál fogva, és ütemesen kezdett el mozogni. Will szája készséges volt, és ez még jobban felizgatta. Felvette az olívaolajjat, és bekente vele a kezét. Kicsit előbbre hajolt, megtámaszkodott a párja mellett a pulton, és a fenekét kezdte el kényeztetni. A férfi alatta felnyögött, a nyelve még erősebb mozgásba kezdett. Hannibalnak ez túl sok volt.

Elhúzódott tőle, majd felrántotta a pultról. Lihegve néztek egymásra. Hevesen kezdte el csókolni, majd egy rántással letépte róla a kötényt. Levette a nadrágját, majd még mindig a pulton tartva Willt, belé hatolt. A férfi a pultszélét szorította a lökései ellen. Erősen fogta a csípőjét és gyors ütemet diktált. Nincs kegyelem. A másik alatta folytatásért könyörögött. Hannibal felhúzta a vállainál fogva szorosan átölelte egy kézzel, a másikkal a férfiasságát kényeztette. Willnek csak ennyi kellett, nyögései egyre hangosabbak lettek, míg végül a másik nevét nyögve elélvezett. Teste minden porcikája remegett, erőtlenül hanyatlott a pultra. Mohón szopogatta az ujjait, majd két mély lökéssel ő is elélvezett. Lihegve borult a férfi hátára, a nyakát csókokkal borította, és hálásan bújt hozzá.

– Ezt soha nem tudom megunni.

Will elégedetten mosolyogott. – Remélem is, mert én sem.

Megfordult a férfi alatt, majd megcsókolták egymást.

Willnek csak a zuhanyzóból kilépve jutott eszébe, hogy a másik ígéretétől eltérően kiment hozzá a konyhába.

– Tartozol egy bocsánatkéréssel!

– Én, miért?

– Nem arról volt szó, hogy nem jössz ki hozzám?

– Sajnálom cara, de muszáj lett volna megosztanom veled Chiyo ajándékát, csak elterelted a figyelmem.

Will felnevetett.

– Mit mondtál nekem az előbb?

Hannibal felsóhajtott. Hihetetlen mennyire szentimentális ma, hihetetlen mennyire szentimentális lett Will mellett.

– Cara, olaszul drágám.

Átölelte a férfit, majd könyörögve nézett rá.

– Kérlek, hagy menjek ki a konyhába főzni. Szeretnék én is finomat főzni neked.

Will nagyot sóhajtott, mint akinek túl nagy kérést kell teljesítenie.

– Rendben, gyere. De csak ha nem segítesz. Egyedül szeretném megcsinálni neked.

A férfi csak mosolyogva bólintott, majd ott folytatták a főzést ahol félbe szakadt. Amikor elmesélte Willnek a híreket, a férfi fellélegzett. Most már nyugodtan élhetnek, nem kell attól tartaniuk bárki is felismeri Hannibalt.

Hannibal elővett két kötényt, az egyiket magára, a másikat az ő dereka köré kötötte.

– Ha kérhetem, ezt ne vérezd össze.

Hangosan felsóhajtott. Nem ő tehetett róla, hogy megvágta magát.

Hannibal előkészített miden hozzávalót. Meglepetten nézett végig a pulton. Egy hadseregnek elegendő hozzávaló sorakozott, katonás rendben.

– Várunk még mást is?

A másik felnevetett.

– Ha le is mondtam a különleges hozzávalókról, a tálalás szépségről nem mondok le.

Will elmosolyodott. A férfi az utóbbi időben nem fordított akkora jelentőséget a tálalásnak, mint régen, de azért így se lehetett főzésnek nevezni azt, amit csinált. A művészet sokkal helyesebb kifejezés. A finom mozgások, ahogy a paradicsomot hámozta, hogy a héjából rózsát készítsen, olyan szeretet és tisztelet lengte körül, hogy önkéntelenül elszégyellte magát, ahogy az étellel bánt.

– Hogy csinálod?

– Micsodát?

– Azt hogy így bánsz az étellel. Hogy így tálalsz.

– Az ételt mindig is nagy becsben tartottam. Voltak idők, amikor nem volt mit ennünk, így nem szeretem a pazarlást. Úgy gondolom túl rövid az élet, így mindent, amit csinálunk, ki kell élvezni, és megadni a módját mindennek. Miért ne lehetne egy általános dolgot, művészi szintre emelni? Bizonyos kultúrákban, a mai napig étellel áldoznak az Isteneknek. Miért ne lehetnénk a magunk Istenei? Mi nem érdemeljük meg, ugyanazt a kényeztetést, amit ők kapnak? Ha Isten képére teremtettünk, akkor egyenlő bánásmód jár nekünk is, úgy hiszem. A tálalás művészetét Lady Muraszakitól tanultam. Japánok Kaiszekinek nevezik. Erről Chiyo tudna igazán mesélni neked. Az ételkészítést a tökéletesre való törekvés hatja át, annak tisztelete, hogy mások számára készítünk valamit, ami az evés által lényünké válik. Az vagy, amit megeszel.

– Megértem az érveidet, de számomra az étel, az étel.

– Will, Will, Will…

Oda állt mögé, megfogta a kezét, és úgy vezette a kést.

– Ahogy pucolod a halat, érezd, ahogy a folyóban úszott, és kövesd azt a mozgást. Ne csak táplálékként gondolj rá, hanem mint egy olyan lényre, ami erre lett hívatva. Miért ne adjuk meg neki a végső tiszteletet azzal, hogy szépen bánnunk vele?

Will csak megcsókolta Hannibalt.

– Legyen, ahogy akarod. De én akkor is szívesebben nézem, ahogy te csinálod, neked ez természetesebb.

Később azon vette észre magát, hogy önkéntelenül is, de finomabban bánt az étellel.

Főzés közben egyszer csak Hannibal ránézett.

– Mit szeretnél a születésnapodra?

– Hol van az még?

– Előbb, mint gondolnád. – Nevetett fel a férfi.

Titokban már meg volt a terve, de szerette volna hallani a másik vágyait is.

– Szóval mit szeretnél?

– Bármit kérhetek?

– Persze, amit csak szeretnél. Mi a vágyaid tárgya?

– Te.

– Cara, engemet már rég megkaptál. Mit szeretnél?

– Téged.

– Nem értem.

           

Will letette a kést és mélyet lélegzett. Nem tudta, hogy mondja el a másiknak mi a legnagyobb vágya. Még saját magának se, tudta rendesen megfogalmazni.

– Ne értsd, félre kérlek. Szeretném megtudni milyen, amikor én…

Hannibal egy pillanatra megállt. Ránézett a férfira, és látta mennyire nehezére esik a másiknak kimondania, amit szeretne. Zavart, az arca lángolt, és maga előtt a konyharuhát markolászta.

– Nem akarom, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz, csak miattam.

– Nincs olyan, amit meg tagadnék tőled. A kívánságod számomra parancs.

– Ugye tudod, hogy nem akartalak megbántani. Csupán a kíváncsiság hajt. Ígérem csak egy alkalomról lesz szó.

Hannibal a mutatóujját a szájára tette, hogy elhallgattassa.

– Nyugodj meg, megértem. A többit pedig bízd rám. Előttem soha ne szégyelld magad.

Will fellélegzett, és rámosolyodott. Életében először alig várta már, hogy születésnapja legyen.

8.

Will csak ült, és bámulta maga előtt az asztalt. Újra Baltimore-ban érezte magát, Hannibal házában, ahogy végig nézett a férfi által fényesen feldíszített asztalon. A környékbeli fenyő és magyal ágakból fűzért készített, közéjük kristályvázákba állított gyertyákat tett, és apró üveggömbökkel díszítette. A füzér két végén egy-egy üvegbura állt, tele díszekkel. Csak most vette észre, hogy egy szarvas szobor is volt az asztalon. Még soha nem említette a másiknak, hogy az ő metaforájában mindig is szarvasként gondolt rá.

Hannibal egész állónap sütőt-főzött, már meg is kérdezte tőle várnak-e még valakit, annyi étel készült. Azért bekellet, hogy vallja magának, együtt főzni nagyon jó érzés volt. Hannibal tanította mit, hogyan csináljon. A háta mögé állt, és folyamatosan vezette a kezét. Felszabadultak voltak mind a ketten. Most még is feszülten érzete magát. Felelevenedett benne, azaz este, amikor bárányt ettek, és neki vissza kellet utasítania őt. Menekült a gondolat elől.

Az ünnepre való tekintettel, kivételesen kiöltözött. A haját hátrazselézte, bézs színű selyem inget, és sötét barna nadrágot vett fel. Alatta ott volt az ajándékba kapott alsó.

Hannibal széles mosollyal az arcán megjelent, két gőzölgő leveses tányért hozva.

– Halászlé, Will módra. Bocsánat a fantáziátlan elnevezésért, de nem jutott jobb az eszembe.

Letette elé a tányért. Will ízlésesen próbálta tálalni az ételt, de tudta esélye sincs a másik mellett. Lenézett a vörös lére és látta, hogy kicsit rásegítettek. A leves tetejét a férfi színes paprika csíkokkal, és petrezselyemmel díszítette.

– Hannibal, te komolyan gondoltad, hogy ezt mind megesszük?

A kész ételeket nem látta, csak még díszítés előtt.

– Kis adagokat csináltam és legalább csak kóstold meg.

– Rendben, de egy feltétellel, ha te is megkóstolod a levesem.

– Elfogadom, de mi van akkor, ha történetesen nem ízlik? Nem akarlak megsérteni vele.

– Egyezünk meg. Megkóstolod, ha nem ízlik, azt csinálsz, és akkor, amit csak akarsz velem.

– És ha ízlik?

– Akkor is azt csinálsz velem, amit csak akarsz, de én szabom meg mikor, és hol.

– Ugye tudod, hogy így akarva, akaratlanul is azt fogom mondani, hogy nem ízlik?

– Csak légy őszinte, a többit megbeszéljük.

Hannibal kicsit félve kanalazott bele a levesbe. A férfi még soha nem főzött neki és az ő kifinomult ízlésének nehéz eleget tenni. Amikor megkóstolta, minden erejére szüksége volt, hogy leplezze előtte, mennyire ízlett neki az étel.

– Sajnálom Will. Ma éjjel az enyém vagy.

– Ennyire nem ízlik, vagy csak az egyezség miatt mondod ezt?

– Nem tagadom, hogy ízeltess, de azért még van mit csiszolni rajta.

Elmosolyodott. Ez a férfitől hatalmas bóknak számított.

Miután megették a levest, Hannibal újabb és újabb tányérokat hozott.

–  Konyakos rák articsókával.

Amikor ránézett a tányérra, még feszültebb lett. Elszokott a látvány konyhától. A tányér közepén articsóka állt, a húsát kivájták, a közepén, mint egy fészekben garnélarák volt. Két oldalán sült lilahagyma virágok helyezkedtek el. A hagyma szeletek, mint a lótuszvirág szirmai terültek el, folyamatos árnyalatnyi színkülönbséggel, a közepe, mint a bibe meredt az ég felé. A mártás a tányérom egy fekete folyót ábrázolva terül el alattuk. Csak nézte az ételt. Nem mert hozzá nyúlni.

– Blini füstölt lazaccal, kaviárral és kapros tejszínes mártással.

Vékonyra szeletelt lazacból készült rózsák, amiknek a közepébe csírák voltak tűzve, mintha a rózsa közepéből nőttek volna ki. A rózsák alatt apró, pici palacsinták, rajtuk kapros tejszínes mártás. A lazacos palacsinták, voltak a tavirózsák a tányéron. A tavirózsák folyamát egy-egy kaviár sziget szakította meg. Leginkább a lapos fekete vulkáni kövekre hasonlítottak.

– Ratatouille pouple, saucisson sec pur porc aux myrtilles, toasts maison.

Utálta, amikor Hannibal, franciául szolgálta fel az ételt. Amikor lenézett a tányérra meglepődött. A pirítóson, francia lecsó, a tetején pedig egy polip lila csápjai tekeregtek, köztük fekete áfonyás kolbász darabkák. Hiába volt szép a tálalás, a zöldségekből készült virágok, nem tudták ellensúlyozni azt az erőt, ami a polipból sugárzott. Olyan érzése volt, mintha bármelyik pillanatban életre kelnének a csápok, és meg akarnák őt fojtani.

– Nem vagy a pulyka híve igaz?

– Egyedül karácsonykor követtem, az otthoni hagyományokat. Ilyenkor nem kerül hús az asztalra, csak hal, és gyümölcs.

– Szoktál gondolni Litvániára?

– Nem. Az emlékezett palotám zárt abban az irányban. Vannak termek, amik az ottani ízeket, illatokat idézik, de ennyi. Mischa emlékével együtt mélyre van zárva.

Will a bor után nyúlt, hogy enyhítse a feszültségét. Az asztalon, a keze mellett meglátta a szarvas szobrot.

– Furcsa hogy pont ezt a díszt tetted az asztalra.

– Mi kivetnivalót találsz benne? A szarvas jelképe mára szinte egybefolyt a karácsonnyal.

– Régen ahányszor rád gondoltam, mindig szarvasként jelentél meg az elmémben.

Mosolyogva nézett rá.

– Butaság nem?

– Nem tartom különösebben annak. A szarvast a megújulás, újjáéledés szimbólumaként tartják számon. Az agancsáról úgy tartották a nap sugarát jelképezi és kivédi a rossz varázslatokat. Védelmező szerepe is elfogadott a sámánizmusban. Ezek szerint számodra jó ómennek bizonyultam? Védelmezőnek?

– Ha védelmezőnek nem is, de mindenesetre jól megkavartad az életem.

– És ez bánt téged?

– Már nem.

Hannibal fellélegzett. Titkon félt, hogy Willből előtörnek a régi félelmek, és elveszíti.

– Nem mehetnénk a nappaliba vagy máshova? Feszélyez ez a légkör.

– Gyere, a desszertet úgy is a hálóban akartam felszolgálni. – Szándékosan fogalmazott kétesen. A szemei sejtelmesen csillogtak a gyertyák fényében, vággyal teli ígérettel. Will érezte, hogy máris feszült a nadrágja az ágyékánál.

Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, neki nyomta Willt az ajtónak, és hevesen csókolni kezdte. Will felnyögött a heves birtoklási vágytól, és még közelebb húzódott hozzá. Ledobta róla a földre a zakóját, majd a mellényét. Az ujjai a férfi világoskék ingének gombjain időzött, amikor megérezte, hogy a másik tolja le a nadrágját. Hannibal ott hagyta az ajkait, és elégedetten szisszent, ahogy meglátta az alsóneműjét. Megmarkolta a fenekét, és még szorosabban húzta oda magához.

– Érzed Will mennyire kívánlak?

Válaszul csak felnyögött. Az erekciója fájdalmasan feszült, és neki csak egy vágya volt, minél előbb kielégülni.

– Kérlek…

– Már is Will, de ma én diktálok, emlékszel?

Fájdalmasan felsóhajtott. Hannibal fürge ujjai teljesen levetkőztették.

– Amit ma tenni akarok veled, ahhoz kell a te beleegyezésed is. Csak olyat fogok tenni, amit te is akarsz. Ha nem tetszik, amit csinálok, csak szólj, és abba hagyjuk.

Némán bólintott. Bármit tehet vele a másik, megbízott benne.

– Ülj le.

Leült törökülésbe a férfi elé, ő pedig leguggolt, és egy selyemkendővel bekötötte a szemét. Nagyot nyelt érezte, ahogy az erős karok felsegítik, és oda vezetik az ágyhoz. Hannibal hanyatt fektette az ágyon, majd kiment a szobából. Will jégkockák csilingelését hallotta. Aztán egyszer csak megérezte, ahogy a testén lassan végig halad hol a férfi ajkai, hol pedig egy jégkocka. Megremegett a különös kettős érzéstől. A másik szája forró volt, a jéghez képest. Vágyakozva emelte fel a csípőjét, szerette volna végre a másik ujjait magán érezni, de csalódnia kellett.

A társa felemelkedett az ágyról levetkőzött, majd a fejéhez sétált. Will csak az érzékeire hagyatkozott, így azonnal megérezte a másik vágycseppjeinek illatát. A kezeivel előre nyúlt, magához húzta a csípőjénél fogva, és lassan a szájába eresztette a merevedését. Hannibal állatiasan felnyögött, nem erre számított, de nem akarta elrontani Will játékát. Lassan előredőlt és ő is folytatta a szájával a másik kényeztetését. Alatta a férfi nyelve még mohóbb lett, kezével húzott, miközben a szájával ellentétes irányban szívott. Ujjaival hol a fenekét, hol a heréit simogatták.

– Will… El fogok élvezni…

De Ő nem akarta meghallani a szavait. Az ujjaival megkereste a prosztatáját, és továbbra is szívta feszesen a makkját. Hannibal nyögve, hörögve élvezett el. Olyan élményben volt része, mint még soha. Kimerülten roskadt mellé, és levegő után kapkodott. Legnagyobb meglepetésére hiába élvezett el, még mindig határozott erekcióval bírt.

– Will, hogy csináltad ezt?

– Internet – felelte kuncogva.

A szemén még mindig ott volt a kendő, nem vette le. A kuncogását egy határozott csókkal fojtották el. Hannibal megfordította a vállainál fogva hasra, majd elkezdte simogatni a fenekét. Will alatta felnyögött, a fejét a párnába temette, és meg-megemelte a csípőjét a másik irányába. Hiába szeretne ő is kielégülni, egyelőre erre esélye sincs. A férfi szétfeszítette a térdeivel a lábait, és lassan belé hatolt, miközben letépte róla a kendőt. Kéjesen felnyögtek mindketten. Will ujjai a párnát markolászták, az arcát a párnába temette. Hannibal megtartotta magát felette, és lassú mozgásba kezdett. Minden egyes lökésére felnyögött, miközben Ő a nyakát csókolgatta. Érezte mennyire eszét veszti a másik alatta, de a birtoklási vágya erősebb volt annál, semhogy a másiknak kedvezzen.

– Az enyém vagy Will. Csak az enyém.

– Kérlek…

Könyörögött a kielégülésért. Hannibal az ujjait a szájába dugta, a másikkal maguk alá nyúlt. Épen hogy csak hozzá ért, neki ennyi is elég volt. Minden érzéke egyszerre robbant, az agyát a gyönyör bénította. A teste minden porcikájában megremegett, a háta ívbe feszült. Egyszerre élveztek el, a másik nevét nyögve. Hannibal sokáig csókolgatta, miközben még szorosabban hozzá bújt.

– Mano mielé, mano mielasis. Az én drága szerelmem. Szertelek ugye tudod?

A férfi már nem válaszolt, a kimerültségtől halkan szuszogott a karjaiban.

Másnap reggel, idegesen nézett Hannibalra. A csomagjaik készen, lassan eljött az indulás ideje. Will kint állt a ház előtt, taxit kellett volna hívnia, de furcsa idegesség lett rajta úrrá. Valami az súgta neki ne menjenek, túl veszélyesnek tartotta az utat. Hannibalt még csak nem rég minősítették halottnak félt, hogy véletlenül elszólják magukat, és a másikat a rendes nevén szólítják, vagy valaki felismeri őket az álcákon keresztül. Chiyo most nem volt velük, hogy rendesen megcsinálja a sminkjüket, és ők nem biztos, hogy meg tudják csinálni minden egyes nap ugyanolyanra. Hannibal látta rajta, hogy valami nincs rendjén. A kezében a mobilját szorongatta, és furcsa idegesség volt a szemében.

– Will mi a baj? Nem talál ide a taxi?

–Nem tudom, hogy mondjam el neked. Nagyon köszönöm az ajándékod, de kérlek, ne menjünk el. Félek. Mi van akkor, ha valami balul üt ki? Ha valaki felismer minket? Nemrég minden tele volt a fényképünkkel. Nem maradhatnánk itthon? Kérlek…

Hannibal meglepve nézett rá, de igazat adott neki. Túl korai lenne még ennyire a nyilvánosság közé menniük.

– Rendben, ahogy akarod. Telefonálok az irodának.

– Köszönöm.

Máris jobban érzte magát. Szilveszterig az övéké a ház, odakint mindent hó borít. Majdcsak elütik az időt valahogy, kuncogott magában.

***  

Chiyo türelmetlenül nézte a szalagot, mikor tűnik fel végre az ő csomagja. Jó érzés volt számára újra itthon lenni. Jól érezte magát a nyaraláson, de a tömeg nagyon idegesítette. Nem ehhez volt hozzászokva. Fázósan megborzongott, majd felvette a Hannibaltól kapott kabátot. Hagyományos eszkimói viselet. Egy igazi eszkimó azonnal észreveszi, hogy nem ide valósi, de az átlagembernek nem feltűnő. Így könnyebb volt elrejtenie a származását. Ahogy várt a csomagjára, újabb emberáradat tódult mellé. Megjött az a repülő, amivel a fiúknak is kellett volna utazniuk. Chiyo nem értette, Will miért mondta le az utat ilyen hirtelen.

Amikor közelebb ért hozzá a csoport, egy ismerős hangra lett figyelmes. Ledermedt, ahogy tudatosult benne kié ez a hang. Sok éve már hogy találkoztak, akkor megmentette az életét a férfinak cserébe, hogy megtudja hová vitték Hannibalt. Akkor még nem szívlelte Willt, bár az érzései most se sokat változtak. Nem bízott benne, annyiszor bántotta Hannibalt. A bizalom hiánya, most tetőfokára hágott. Jack Crawford ott állt tőle néhány méterre. Háttal álltak egymásnak, Chiyo csak a kapucni árnyékából tekintett rá. Hallotta, ahogy beszélgettek, és az első gondolata az volt, hogy Will elárulta őket.

– Hogy érezte magát Jack?

– Köszönöm, igazán lenyűgöző látvány volt. Sajnálom, hogy Bella nem láthatta.

– Azért rendes a kollégájától, hogy befizette.

– Igen, nagyon hálás vagyok neki.

A nőt elöntötte a méreg. Will szólt Jacknek, és azért jött, hogy elfogja Hannibalt. Ha tényleg így van, puszta kézzel öli meg. Muszáj ennek utána járnia. Ha tényleg Ő fizette be Jacket, akkor most kiderül. Nem tudhatott az útról. Saját maga vette a jegyeket, és nála volt egészen karácsonyig. Még csak nem is beszéltek róla egymással, a férfi pedig nem volt a szobájában. A szobáját egy láthatatlan csapdával ellenőrizte, egy vékony ceruza betétet csúsztatott mindennap a zsanérba. Ő mindig kivette mielőtt bement, de ha bárki más ment volna be, nem vette volna észre. A ceruzahegy az ajtónyitásra összetörik, és a földön ott marad a nyoma. Soha senki nem járt a szobájában, a ceruzahegy mindig a helyén volt. Felkapta a csomagját majd elviharzott az autóhoz. Nem vette észre a barna szempár követését, aki szintén egyből felismerte, hiába volt az álcája.

Chiyo megállt az utazási iroda előtt, és mély levegőt vett. A terv, amire készült annyira buta, gyerekes, hogy hihetetlen volt, de nincs más lehetősége. Vagy szépen csinálja, és talán sikerül, vagy erőszakkal, de akkor viszont mindenkit magával ránt.

Körbenézett, látta, hogy az utcán nincs térfigyelő kamera, bent az irodában viszont van. Már múltkor kifigyelte, hogy kettős könyvelés van. Az internet gyakran akadozott, így az iroda kénytelen volt egy füzetbe feljegyezni a megrendeléseket.

Kivett a csomagtartóból egy dobozt, tele volt petárdával és tűzijátékkal. Este akarta őket meggyújtani, egy kis ünnepi hangulatot keltve, de most csak ez az egy esélye maradt. Az iroda mögötti kukához sétált. Leemelte a fedőt, majd meggyújtotta az egyik kanócot. Lassan égő fajtát vett szerencséjére. A dobozt betette a kukába, óvatosan ráemelte a fedőt apró rést hagyva, nehogy elfojtsa a szikrát.

Besétált az irodába. Örömmel vette tudomásul, hogy sikerült a másik kolléganőt kifognia. A külsején látszott, hogy vidéki lány, de a városi életre vágyott. Könnyen lepénzelhető, és nem az értelmesebbik fajta, mosolyogott Chiyo.

– Szép jó napot! Miben segíthetek?

– Üdvözlöm, a segítségére lenne szükségem…

A mondatott nem tudta befejezni, mert kintről hatalmas durranás hallatszott. Ijedten néztek fel. A fiatal szőke lány először megijedt, és kereste a hang forrását. Amikor rájött, honnan szólt, elkáromkodta magát.

– Azok a nyomorult kölykök már megint szórakoznak.

– Segíthetek?

– Nem, nem köszönöm maradjon csak. Vetkőzőn le, egy perc és jövök.

A szőke lány kisietett a hátsó ajtón poroltóval a kezében. Csak erre várt. Úgy vette le a kabátját, hogy közben szándékosan leverte a füzetet. Ahogy felemelte a földről, egy gyors pillantás is elég volt neki. Az utat Szeptemberben fizették be, nem sokkal Will temetése után. A befizető neve Miriam Lass. Chiyo magában felnevetett.

– Még is csak igaza van Freddie Loundsnak, és van köztük valami?

Nagyon nem ismerte Miriamot, de tudta kicsoda. A név mellett ott volt a telefonszám is.

– Ki kell nyomoznom, tényleg ő volt-e. – Gondolta magában.

A szőke lány ziláltan tértvissza.

– Elnézését kérem, sajnos minden szilveszterkor ez van. Néhányan petárdázni akarnak, de amikor lebuknak, a kukába dobják. Hol is tartottunk?

– Ott, hogy a segítségére lenne szükségem. Megtudhatom a keresztnevét?

– Persze elnézést, hogy nem mutatkoztam be Tracy Finnagen.

– Nos, kedves Tracy, a barátaimat befizettem egy útra, de sajnos nem tudtak elmenni, így lemondták az utat. Van rá mód, hogy visszakérjem a pénzemet?

– Nem nagyon sajnálom, de tiltja a szabályzat. Csak másik útra lehet befizetni, természetesen a kaució elvesztésével.

– Értem nagyon sokat segített. Van egy régi ismerősöm, akinek sokkal tartozom. Ne haragudjon. Amikor kiment levertem a füzetét véletlenül, és ahogy felemeltem, megláttam a listáján a nevét, és eszembe jutott. Nagyon régen nem beszéltem vele. Talán ismeri is, a neve Miriam Lass. Egy időben sokat cikkeztek róla az újságok.

– Igen, így már emlékszem. Itt volt, beszéltem vele. Fél karját levágta egy szörnyeteg, és fogva tartotta. Szerencsétlen...

Chiyo magában feldühödött a szörnyeteg szón, de leplezte. Szóval Miriam itt volt.

– Még egy kis segítségre lenne szükségem Öntől kedves Tracy…

Kivett a táskájából százdollárost és összehajtogatta. Sokba fog ez a kis játék nekik kerülni, de nem érdekelte. Will ártatlan, és Hannibal boldogsága minden pénzt megért.

Olyan észrevétlenül adta oda az pénzt, hogy a kamerák biztos nem vették észre. Tracy szeme elkerekedett az összeg láttán.

– Szeretném, ha részt venne egy kis játékban.

Miriam telefonja megcsördült.

– Hallo?

– Jó napot kívánok, Tracy Finnagen vagyok a Fiderline Travel utazási irodától. Ön Miriam Lass?

– Igen, én vagyok. Történt valami?

– Nos, igen. Az adatbázisunk szerint, Ön személyesen befizetett egy útra bizonyos Jack Crawfordnak.

– Igen, így volt. Történt valami Jackkel?

– Nem, dehogyis asszonyom, nyugodjon meg. Minden évben szilveszterkor sorsolást szoktunk tartani, egy kedves vásárlónk ajándék all inclusive ellátásban részesül két hétig Miamiban. Meséltem Önről a főnökömnek, és az Önök története annyira meghatotta az igazgató urat, hogy úgy döntöttünk, idén Ön kapja meg az ajándék utat.

– Ez valami átverés?

– Nem hölgyem, ez igaz. Így szeretnénk kifejezni a hálánkat azért, amit az országért tett.

– Én nem is tudom, mit mondjak…

– Csak mondja azt, hogy köszönöm.

– Persze, köszönöm.

Miriam hangja nagyon elcsigázott volt.

– Még soha nem nyertem semmit.

– Akkor itt volt az ideje.

– Ugye tudja, hogy ha ez átverés, akkor feljelentem?

– Természetesen asszonyom, de higgyen nekem.

– Nagyon szépen köszönöm, viszont hallásra.

– A viszont hallásra, és Boldog Újévet.

Chiyo mindent elrendezett, majd beszállt végre az autóba. A mobilján látta, hogy tíz nem fogadott hívása volt Hannibaltól.

– Biztos ideges, már több mint két órája fel kellett volna hívnom.

Tárcsázta Hannibalt.

Hannibal a konyhában ép az esti malacsültet készítette elő. Amikor megszólalt a telefonja felsóhajtott. Soha az életben nem felejtette el, ezt a hívást.

– Chiyo, minden rendben?

– Nem egészen. A reptéren találkoztam Jack Crawforddal... Amivel ti is mentettek volna…

Chiyo hangja nagyon szaggatott, csak szavakat lehetett hallani.

– Nem értelek mi történt?

– Láttam Jacket… Együtt utaztatok volna… Utána jártam… Will árult el…

– Will elárult? Az nem lehet.

– … Will…

A vonal megszakadt. Hannibal megdermedt. Will elárulta. Még is csak feladta őt. Érzte, ahogy a düh elárasztja a testét.

Chiyo elkáromkodta magát, amikor rájött, hogy nincs térerő, és képtelenség visszahívni a férfit. Ismeri Hannibalt. Tudta jól, hogy ő is Willt fogja hibáztatni. A felét nem tudta elmondani annak, amit akart. Beletaposott a gázba, és azért szurkolt, hogy oda érjen mielőtt még nem késő.

9.

Will mosolyogva, kielégülten sétált ki a konyhába Hannibalhoz. Nem sejtette milyen veszély leselkedett rá.

– Mit tettél Will?

Hannibal hangja hűvös, szenvtelen volt.

– Nem értem, mit tettem?

A férfi megragadta a torkánál fogva, felemelte és nekilökte a falnak.

– Tudod te azt nagyon jól. Elárultál.

–  Nem árultalak el senkinek. Engedj el.

– Nem! Miért tetted?

A hangja kimért, nyugodt volt, miközben a szemei szikráztak a haragtól és a csalódottságtól.

– Beszélj, érthetőben nem értem miről beszélsz.

– Ne ad az ártatlant, Will. Nagyon jól tudod, miről beszélek. Ennyit jelentett neked az elmúlt fél év? Ennyit jelentet neked a szerelmem?

– Nem értem…

– Akkor kicsit felvilágosítalak. Chiyo, látta Jacket leszállni a gépről. Arról a gépről, azzal a turistacsoporttal, amivel nekünk kellett volna mennünk, ha te nem mondod le.

Will elsápadt.

– A pásztorkutya immáron visszatért a juhászhoz, hogy együtt öljék meg a farkast.

– Én nem…

– Ne hazudj. Eleget hazudtál.

– Nem hazudok. Fogalmam sincs, hogy történhetett, nem árultalak el. Higgy, nekem kérlek.

– Higgyek neked? Hogyan? Mikor tervelted ki? Azon a csodálatos éjszakán a hajón? Volt bármi igazság a szavaid mögött?

– A kezedbe adtam az életem, ahogy te is az enyémbe. Miért nem öltelek meg akkor?

– Mert te nem akarsz megölni csak láncra verni.

– Gondolod, hogy azért, hogy elkaphassalak lefeküdtem volna veled? Én soha nem voltam előtte férfival nem úgy, mint te. Kettőnk közül te hazudtál nekem. Soha nem is szerettél.

Az ajkai felhasadtak, ahogy Hannibal ökle eltalálta. Az arca véres mosolyra húzódott.

– Itt van végre, a valódi éned. Levetted végre az álarcot. Fejezd be, amit elkezdtél. Ölj meg, és tálalj fel a tányérodon. Tépd ki a szívem. Akkor talán meglátod benne magad és rájössz, hogy csak érted dobogott és nem hazudtam neked. Ölj meg végre. Ölj meg ahogy Abigailt is.

Fuldoklott, egyre nehezebben kapott levegőt. Hannibal ujjai kitapogatták a gégéjét. Egy apró nyomás és kész vége. Megszűnik minden. A szívét mardosó fájdalom ellen, azonban nem volt ellenszere.

– Enged el.

– Szervusz Chiyo. Milyen volt az utad?

A nő csőre töltött puskával állt. A puskacsövét neki szegezte Hannibalnak.

– Enged el.

– Nahát, te is átálltál a másik oldalra? És még is miért ne öljelek meg mindkettőtöket?

– Nem Will szólt Jacknek. Enged el.

– Még is miből gondolod?

– Miriam Lass fizette be az útra. Ha rendesen tudtam volna veled beszélni, tudnád. Beszéltem Miriammal, elintéztem mindent. Személyesen volt itt.

– Kitervelték előre.

– Gondolkodj már az Istenért! Nem tudott az útról csak az indulás előtt egy nappal. Jack jegyét Szeptember tizedikén vették meg. Akkor még te sem tudtad, hogy oda fogtok menni.

Hannibal lejjebb engedte Willt, a torkát még mindig erősen szorította.

– Csak egy kérdést tegyél fel magadnak. Miért most? Ha fel akart volna adni, már rég megtehette volna Seattleben is.

– Eresz…

Will hangja fröcsögött a gyűlölettől. Hannibal összeomlott, és a keze lehanyatlott maga mellé.

– Sajnálom. Bocsáss meg, kérlek... Azt hittem...

A másik szó nélkül félrelökte, és beviharzott a hálóba. Elővette a hátizsákját, bepakolt néhány meleg ruhát, iratokat, annyi készpénzt-amennyit keresett, majd kivette az fiókból a pisztolyát. Két szó visszhangzott csak a fejében, el innen.

– Will mit csinálsz?

– Elmegyek. Nincs itt miért maradnom. Nyugodj meg Chiyo. Nem fogom senkinek sem elárulni, hogy itt vagytok. Bár úgyse hisztek nekem.

Kilépett a folyosóra. Hannibal megtörten nézett rá. Willnek a szíve szakadt volna meg érte, ha nem lett volna darabokban. A férfi letérdelt elé, és lehajtotta a fejét. Will egy pillanatra megtorpant.

– Bocsáss meg kérlek. Látod térden állva könyörgök.

– Elmegyek. Nincs miért maradnom. Nem szerettél soha csak manipuláltál. Bebizonyítottad, hogy nem vagy képes a szeretetre. Minden egyes mozdulatod, szavad, hazugság a számomra.

Hannibal ledermedt a szavaitól. Mintha a másik éles kést szúrt volna a szívébe. Először azt hitte, hogy elárulta, holott ő árulta el a szerelmüket. Will volt az egyetlen ezen a világon, aki képes volt benne meglátni a jót, és őt is eltaszította magától. Mozdulatlanul tűrte, hogy a szerelme örökre eltűnjön az életéből.

Will elsétált a térdeplő férfi mellett, ki a házból. Odakint sötét volt, mindent hó borított. Neki még is csak egy vágya volt, minél messzebb kerülni az erdőbe, távol a háztól, mindentől, ami fáj. Amennyire a lába bírta szaladt be a sűrűbe, miközben az arcán végig folytak a jéghideg könnyei.

Nem értette Hannibal, hogy volt képes ezt tenni? Azt hitte megváltozott, jobb ember lett általa. A szeretetével akarta megváltoztatni. Elhitte minden szavát, azt hogy tényleg szereti, miközben most azzal szembesült, hogy semmi nem volt igaz belőle.

Az erdő ismerősen megnyugtató volt a számára, újra Virginiában érezte magát. Sikerült kikapcsolnia az agyát egy rövid időre, és amíg a lába bírta futott, amilyen messzire csak tudott.

– Az elmúlt fél év volt életem legszebb korszaka, azt hittem meg tudom változtatni, ki tudom űzni belőle a gonoszt szeretettel. Számtalanszor megölhettük volna a másikat, én még is minden egyes porcikámmal azon voltam, hogy őt megvédjem. Kiborít, ha bele gondolok mi lett volna, ha elutazunk és találkozunk Jackkel. Még most is megremegek a gondolatra, hogy meghalhatott volna, amikor majdnem megölt. – Gondolatai keserűen törtek elő belőle, ahogy a lábai kezdtek elfáradni.

Lassított a tempón és sétált. Távolból farkas vonyítást hallatszott, de az ő tudatáig nem jutott el.

Chiyo oda sétált Hannibalhoz és felsegítette. Már több mint két órája térdelt, ugyanúgy ahogy a férfi hagyta, mozdulatlanul. Teljes letargiába esett. Szótlanul tűrte, hogy a nő bevezesse a hálóba és lefektesse. A végtagjai teljesen elgémberedtek, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, ami a mellkasában a pusztított. Számtalanszor kívánta bár visszafordíthatná az idő kerekét, most még is az egész életét oda adná, ha megtehetné. A legjobbat az életében dobta el magától. Will nem egyszer utasította vissza, el is árulta, de ez a fájdalom sokkal rosszabb volt annál, mint amit akkor átélt. Most esélyük volt a boldogságra, amit ő lökött el pusztán azzal, hogy nem volt képes megbízni a másikban. Azt hitte képes feltétel nélkül megbízni benne, de egy ilyen banális félreértés is elég volt ahhoz, hogy ezt lerombolja. Némán nézte a plafont és érezte, ahogy egy könnycsepp végig gördült az arcán.

Will egyre mélyebbre került az erdőben, a feje felett megjelentek az első tűzijáték fényei.

– Szép kis újév…

Önkéntelenül is eszébe jutott, hogy akartak ünnepelni.

Miért kellett a boldogságukat így eldobni? Miért nem volt képes bízni benne Hannibal? Nem adott neki elég okot arra, hogy bízzon benne?

A férfi bizalmatlansága, ahogy reagált, felébresztette benne az emlékeket. Azt a bizonyos éjszakát, amiről soha nem beszéltek. Mit tett akkor? Elárulta Őt. Azt mondta neki vele tart, meg ölik Jacket és elszöknek. Ehelyett mit tett? Mint egy kettős ügynök, mindkettőjük kezére játszott és nem tudta eldönteni kinek szurkoljon. Amikor Olaszországban újra találkoztak, akkor is meg akarta Őt ölni. Miért csodálkozik tehát azon, hogy egyből azt hitte, hogy feladta Jacknek?

Hannibal egyszer azt mondta neki, hogy a szeretetben elvesztjük az eszünket, de a gyűlöletben észnél kell lenni és számítóan cselekedni. Hannibal nem számítóan cselekedett, elvesztette az eszét. Nem manipulálta, ahogy ő azt mondta neki. Ha manipulálta volna nem így bánt volna vele. A férfi egyik gondolatszála mindig a szórakozás körül forog. De most nem az ő érzelmeivel szórakozott, hanem ezt az igényét az ágyban élte ki. Ha csak arra kellett volna neki, hogy ki használja a testét, nem így bánt volna vele. Will tudta milyen is az, számtalanszor megtette Mollyval.

Ráébredt arra, hogy Hannibal szíve összetört. Ha a férfi szemével nézi az eseményeket, ő is egyből magára gyanakodott volna. Csak ő neki volt indítéka ezt tenni a múltban. Az egész egy félreértés volt. Ha a másik rendesen tudott volna beszélni Chiyoval, ez az egész nem történik meg. Bár tudta volna, hogy anno, évekkel ezelőtt, megbeszélte Jackkel lékhorgászás közben, hogy együtt elmennek erre az útra Bellával. Az egész balszerencsék sorozata. Megbocsájt Hannibalnak. Tudja, hogy ha tényleg elhitte volna, amit hallott, nem hagyott volna neki ennyi időt, egyből megölte volna.

A lábai nyomát követte vissza az erdőben. Órák óta gyalogolhatott, sejtelme sem volt milyen mesze került. Szívében megújult erő fakadt, és elkezdett futni.

– Hannibal nem adta fel a közös élet lehetőségét. Újra és újra megbocsájtott nekem. Itt az ideje, hogy én is ezt tegyem. Muszáj hinnem neki, hogy tényleg szeret. Bekel neki bizonyítanom, hogy képes vagyok hinni neki és nem elmenekülni. Azért hitettem el mindenkivel, hogy meghaltunk, hogy együtt élhessek vele. Megbocsájtok neki, én is ezt tettem volna fordított esetben. De ő képes lesz megbocsájtani nekem? Eltiportuk egyetlen röpke pillanat alatt mindazt, amit az elmúlt fél évben felépítettünk. Talán most képesek leszünk arra, hogy végleg megöljük a múltat és teljesen megbízunk a másikban? Ha együtt maradunk nincs más esélyünk. Ha Hannibal még se akar velem maradni, megértem. Ebben az esetben két lehetőségem van. Visszatérek a remete életmódhoz valahol az Isten háta mögött és ott várom a halált a szép és a rossz emlékek között őrlődve egy falka kutyával, vagy a szimpatikusabb megoldás, végre tényleg meghalok. Hannibal mellett lehet csak nyugodt az életem. Vissza kell hozzá mennem. Beszélnem kell vele.

A feje felett egyre sűrűbben záporoztak a tűzijátékok a messzi városból. Reménnyel a szívében futott a fény irányába, a fény a várost jelenti, a város közelsége pedig a másik közelségét.

Hallotta az újabb vonyítást, de nem törődött vele. Az erdő tele volt állatokkal, de idáig még soha nem merészkedtek közel hozzájuk. Gondolatai csak Hannibal körül forogtak.

Az első marás az arcát érte, ahogy az egyik farkas hátulról ráugrott. Leterítette a földre a súlyával és megtámadta. Will küszködött, nagy nehezen megfordult, de érezte, hogy egy másik farkas a bokáját kezdte el rángatni. A kezével próbálta védeni a fejét és az arcát, a lábával rugdosott. Sorban érkeztek a többiek, egy egész falka támadta meg. Ahol csak érték, harapták. A bokája kificamodott a ráncigálástól. Sikerült kiszabadítania az egyik kezét és a fegyverét próbálta elővenni. A farkasok folyamatosan rángatták, az egyik hozzá fért a derekához és az oldalába mart. Will felüvöltött a fájdalomtól és érezte, ahogy egy darabot kiszakítottak a húsából. A pisztoly kicsúszott a kezéből, a hóban matatott utána, majd amikor nagy nehezen megtalálta, leadta az első lövést. Mellé lőtt, az erdő visszhangzott a zajtól. Még öt lehetősége volt, miközben állandóan marcangolták.

Hannibal a dörrenést hallva felpattant az ágyról, mint akit árammal ráztak meg. Tudta, hogy Will meg akarta ölni magát, sejtette, hogy az Ő fegyvere volt. Újabb lövés hallatszott. Kirohant a szobából. Chiyo ijedt pillantásával találta magát szembe.

– Ez csak Will lehetett. Muszáj megtalálnom.

Felkapta a kabátját és elemlámpát keresett. A nő már nyújtotta felé.

– Veled megyek.

– Ne, te maradj itt, hátha visszajön. Ha megtalálom hívlak.

– Hannibal, mit akarsz csinálni? Mi lesz ha Will visszajön?

– Nem tudom. De azt igen, hogy veszélyben van, és a világnak szüksége van rá.

Kirohant az erdőbe és az elemlámpa segítségével megtalálta a férfi lábnyomait. Futva indult neki ő is a tájnak. Autóval képtelenség lenne mesze menni, a fák túl sűrűn nőttek ahhoz. Futás közben újabb és újabb lövéseket hallott, végül csak a néma csendet.

Will az egész tárat kiürítette mire sikerült elűznie a farkasokat. Sajnálta az állatokat, de nem hagytak neki más választást. Négy farkas halt meg, a másik kettő elmenekült. A táskájából jobb híján keresett egy pólót és azt szorította az oldalához. Minden erejét összeszedte, felállt, és bicegve elindult újra. A sebe erősen vérzett, a ruháit szétszaggatták, a testén számtalan karmolás és harapás nyoma volt. Rettenetesen fázott. Ahogy haladt előre érezte, hogy az ereje egyre jobban elhagyja. Próbált rendületlenül menni, de menet közben nem egyszer összecsuklott alatta a lába. Csak Hannibalra tudott gondolni. Muszáj megbocsájtania, muszáj visszamennie, de a teste nem fogja bírni. Fél úton lehetett, amikor újra elesett, de már nem bírt felkelni. A hideg földön a hóban feküdt, próbált erőt gyűjteni, de nem sikerült. A kimerültség és a vérveszteség legyőzték.

– Sajnálom Hannibal...

A szemeire sötétség borult.

Hannibal elvesztette az időérzékét. Nagyon rég követte már Will nyomait mire észrevette. A földön feküdt, mellette vértócsa. Egy pillanatra megtorpant. Mégiscsak megölte magát. Bevégezte azt, amit ő nem tett meg.

– Nem az nem lehet.

Oda rohant a földön fekvő alakhoz és megfordította. Most látta csak, hogy a teste tele volt harapásokkal, és az oldalából egy nagydarabot kitéptek. Lőtt seb nem volt rajta. Nem tudta milyen állat támadta meg a férfit, de nagyon rossz állapotban volt. A teste teljesen kihűlt. Levette a kabátját és rá terítette.  A hátizsákból keresett egy vastag pulóvert és gyorsan belebújt.

 Újra Litvániában érezte magát, csak most nem Mischa testét cipelte, hanem Willét. Akkor sem tudta mi lesz a végkimenetel, most csak imádkozni tudott, hogy végre jó történjen.

Ahogy lehajolt, hogy felvegye az elemlámpát akkor vette észre a lábnyomokat. Will visszafelé indult. Egy halovány remény azt súgta neki, hogy talán felé ment visszafelé, de elhessegette. Nem hitt abban, hogy a másik valaha is megbocsájt neki.

Szorosan magához ölelte a jéghideg testet és amennyire tudott futott vele. Nem mert sokáig futni tudta, hogy az erejére még sokáig szüksége lesz. Chiyoval már beszélt, úton volt feléjük.

– Tarts ki Will, kérlek.

Soha nem hit Istenben, vagy a Bibliában. Most mégis magában azért fohászkodott, hogy a szerelme túlélje. Menet közben szembesült egy ténnyel. Muszáj lesz orvost hívniuk. Kórházba nem viheti, akkor egyből lebuknának. A sebeit el tudja látni, de veszettség elenni oltásuk nincs. Fél úton találkozott Chiyoval. Betették a férfit a kocsiba, betakarták és amennyire a sötét erdő engedte, száguldottak haza. Már pirkadt mire hazaértek és befektették Willt az ágyba.

Chiyo segítségével kitisztogatta, ellátta és összevarrta a férfi sebeit.

– Farkasok. – Mondta Chiyo ahogy végig nézett az előttük fekvő testen. Látott már ilyet korábban.

Ahogy Hannibal hozzá ért Will testéhez érezte, hogy forró. Testére kicsapódott az izzadság, zihálva vette a levegőt. Nem tudta mitévő legyen. Muszáj beszélnie egy orvossal, viszont az felismerheti. De már nem érdekelte. A másikért mindenre képes. Magán hagyta a műtősmaszkot, úgy engedte be az orvost. Elmesélte neki, hogy Will még tegnap ment el vadászni, de megtámadták a farkasok. Csak most találták meg, a sebeit ellátta, de muszáj oltást kapnia. Az orvos kivizsgálta és megállapította, hogy súlyos tüdőgyulladást kapott. Egyelőre beleegyezett, hogy otthon kezeljék, de ha rosszabbodik, az állapota azonnal kórházba kell, hogy vigyék. Hagyott náluk gyógyszert, majd megbeszélték mikor jön újra.

Hannibal a karosszékbe omlott, kezébe fogta férfi tűz forró kezét. Willnek láz álmai voltak, magában hol beszélt, hol kiabált.

– El kell mennem… Hannibal… Mennem kell…

Idegesen a hajába túrt és fel alá járkált a szobában.

– Még az álmaiban is menekül tőlem. Örökre elveszítettem.

10.

Will még sokáig összefüggéstelenül beszélt. Hannibal nem értette teljesen a szavait, csak azt hallotta minduntalan, hogy mennem kell. Minden reményét elvesztette. Miközben a másik csak azt hangoztatta magában, hogy vissza kell mennie Hannibalhoz. Az öntudatlanság állapotában lebegett. Álmában az erdőben kóborolt, és próbált visszatérni, követte futva a szarvast, aki folyamatosan menekült előle.

Hannibal nem mozdult Will mellől. Folyamatosan adta neki az antibiotikumot és figyelte az állapotát. Lassan negyvennyolc órája volt fent, nem evett és nem ivott semmit. Újra börtönben érezte magát, de most nem az üvegfalak, az elméje és érzelmei tartották fogva.

Chiyo kerülte őt, de aggódott érte. Egy tálcán ételt és innivalót vitt be neki.

– Javult valamit az állapota?

– Nem sokat. Még mindig magas láza van a legtöbb, amit tehettek érte egyelőre, hogy cserélem a testén a borogatást. Ha nem megy lejjebb a láza, akkor kénytelen leszek hűtőfürdőt alkalmazni. Még rosszabb esetben bevinni a kórházba.

– Hannibal muszáj enned valamit…

Rettentessen, nézett ki. A szemei vörösek, és testileg, lelkileg megtört.

– Kedves tőled, hogy aggódsz, de jól vagyok.

Chyio, leült az ágyal szembeni fotelba, onnan figyelte a férfit.

– Hannibal én…

– Még meg sem köszöntem neked, hogy ennyit segítettél. Nem biztos, hogy képes lettem volna rá egyedül.

– Ez az egész miattam van.

– Ne hibáztasd magad. Nem miattad van, hanem miattam. Látod, egy aprócska félreértés, ennyi is elég volt, hogy bebizonyosodjon, mennyire vagyok képes hinni ebben az egészben. Te jobban bíztál benne, mint én. Utána jártál, én pedig egyből elkönyveltem, hogy elárult. Pedig tudom, hogy nem kedveled Willt.

– Először én is azt hittem, hogy ő volt. És igen nem kedvelem túlságosan. Számomra nem makana. Ő rá csak úgy tudok tekinteni, mint a te vakasudra. A te párod, és ezt tiszteletben tartom.

Hannibal felállt a fotelból és oda sétált Chiyo elé. Will kezdett magához térni, de a láztól égtek a szemei, nem bírta kinyitni őket. Némán hallgatta a beszélgetésüket.

– Már nem az én párom.

– Gondolkodtál azon mi lesz veletek?

Hannibal arca megrándult.

– Velünk? Nem lesz többé olyan, hogy velünk. Örökre kitörlöm a kettőnk emlékét. Mihelyst meggyógyul, elküldöm innen jó mesze, hogy soha többé ne is gondoljon rám.

Hannibal nem bírta tovább és kiment a szobából. A nő felsóhajtott és utána ment. Will szíve, ha lehet, még több szilánkra tört.

– Hannibal szereted őt nem?

– De igen. Pont ezért küldöm el. El kell tudnom engednem őt végleg.

– És mi van akkor, ha a lábnyomok nem véletlenek voltak? Mi van akkor, ha tényleg feléd indult vissza?

– Ne kelts bennem hiú reményt, légy szíves.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Adok neki elég időt, azt akarom, hogy tisztán lásson. Elárultam. A bizalmatlanságom, amiről azt mondtam neki, hogy eltöröltem, tönkre tett mindent.

– „Semmi sem félelmetesebb a kételkedésnél. (…) A kételkedés embereket választ el. Olyan méreg, ami barátságokat porlaszt szét, és kellemes kapcsolatokat darabol fel. Olyan tüske, ami irritál és sebez, olyan fegyver, ami öl”.

-  Ne idézz nekem most Buddhát légy szíves. Itt én vagyok a fegyver, ami öl, nem a kételkedés.

– Képes lennél bízni benne végre? Nem, úgy ahogy eddig.

– Ő az egyetlen, aki képes lenne erre megtanítani, de már nem fog.

– Tudsz most őszinte lenni?

– Mondjam el neki hogy, igazából mit érzek?

– Igen, kivéve, ha nem vagy biztos az érzéseidben. Mert, ha feltöröd azt a kagylóhéjat, azután meggondolod magad, ő előbb hal bele a magányba, minthogy valaha is újra bízzon valakiben. Tanulj meg végre bízni, ha nem megy, akkor ne áltasd se őt, se magad. Küld el. Merd szeretni őt úgy, ahogy Ő szeret téged.

Will az éjszaka közepén ébredt fel. Automatikusan kereste maga mellett Hannibalt, aztán eszébe jutott mi történt. A férfi ott aludt mellette a fotelban. Szerette volna megérinteni a kezét, megkérni rá feküdjön oda mellé, de nem tehette. Chiyonak azt mondta vége köztük mindennek. Ezek után, hogy kérhetné tőle, hogy feküdjön mellé, amikor tudta, hogy örökre el fogja őt küldeni. Bárcsak képes lenne felkelni és elmenni. Nem akarta megvárni, míg a másik küldi el, de az izmai nem engedelmeskedtek. Még a karját is nehezére esett felemelni, nemhogy felkelni. Nemrég még minden vágya az volt, hogy beszélhessen vele most még is rettegett tőle.

– Nem. Az lenne a legnagyobb gyávaság, ha elmennék. Muszáj vele beszélnem. Hallanom kell tőle, hogy nem akar, hogy nem bocsájt meg. Akkor elmegyek.

Másnap reggel arra ébredt, hogy a doktor vizsgálja. Amikor Hannibal észrevette, hogy magához tért fellélegzett, de nem akarta kimutatni. Muszáj elengednie Willt.

– Will, hogy érzed magad? – Magáznia kellene, de az, az utolsó határ, hogy végleg kiirtsa magából, ami köztük volt. Arra még nem állt készen.

Will próbálta kinyitni összetapadt, cserepes ajkait, de nem ment. Nagy nehézségek árán csak annyit tudott kinyögni, hogy vizet kér. Óvatosan megitatták. A másik szemeit kereste, de nem találta.

– Köszönöm.

– Hogy érzed magad?

– Nagyon fáj mindenem.

– Magas lázad volt, tüdőgyulladást kaptál.

Hannibal hangja hűvös, az orvos – beteg hangvételt próbálta magára ölteni.

– Tüdőgyulladást? Hogyan?

– Mire tudsz vissza emlékezni?

Will elszomorodott.

– Mindenre.

Hannibal belül megremeget, de nem akarta, hogy a másik lássa, mennyire sajnálja.

– A hóban találtunk rád. Ott feküdtél a földön. A ruhád teljesen átázott. Több napig magas lázad volt, altatunk, hogy ne térj magadhoz és gyorsabban gyógyulj.

Szíve szerint megsimogatta volna az arcát, elmondta volna, neki mennyire sajnálja, és addig csókolná, míg csak levegőért nem kapkodnak, de nem tehette.

– Hannibal én…

– Nem kell semmit mondanod. Ha meggyógyulsz, adok pénzt, keressünk neked szállást és elmész innen örökre.

A férfi feldühödött.

– Úgy küldesz el, mint egy luxus prostit? Mint egy megunt elhasznált szeretőt?

– Mégis mit vársz tőlem Will?

– Csak ennyit jelentettem neked? – hevesen kezdett el köhögni, és elkékült a rátörő köhögő rohamtól.

– Fogalmad sincs, mennyit jelentesz nekem! – Hannibal üvöltött. A lelke összetört, és nem érdekelte mit fog mondani a másik, kiadott mindent magából. Muszáj lesz ellöknie Őt magától, nem tehet mást.

– Tudod milyen érzés elküldeni a másikat, akit szeretsz? Van fogalmad róla?

– Képzeld, van! És neked arról, hogy aki szeret, aki azt mondja, bízik benned, meg akar ölni?

– Igen! Ne tégy, úgy mintha csak én lennék a hibás! A kurva életbe Will! TE ugyan olyan bűnös vagy, mint én!

Hannibal zihálva vette a levegőt. Soha, semmi, nem tudta kimozdítani úgy a nyugalmából, mint most ez a beszélgetés. Még amikor gyilkolt, akkor is higgadt tudott maradni. A másik, csak elkerekedett szemekkel nézett rá. Soha nem hallotta még a férfit káromkodni, és ez meglepte.

– Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? Mert akkor ne ápolgass, és ne akarj elküldeni, mint egy kurvát. Eltűnök most azonnal!

– Mégis, hogy akarsz elmenni? Felállni se tudsz!

Will arcát elöntötte a méreg. Elég volt. Ezt nem hallgatja tovább. Minden erejét összeszedte és megpróbált felállni. Hannibal csak nézte tehetetlenül. Ha hagyja, hogy elmenjen, abba bele fog halni. Túl gyenge még. De nem tarthatja maga mellett. Elkel engednie.

A férfi nagy nehezen, remegve felállt és elindult a ruháiért. Két lépést tett, de a teste nem bírt többet. Forgott vele a világ, a lábai remegtek, érzete, hogy mindjárt összeesik. Hannibal erős karjai tartották meg.

– Engedj. Miért akarsz itt tartani, ha nem kellek neked?

– Legalább várd meg, amíg meggyógyulsz. Ígérem, utána azt tehetsz, amit akarsz.

– És ha nem akarok meggyógyulni?

A doktor ledermedt. Magához akarná ölelni Willt, szorosan tartani, csókolni, de nem tette. Csak tartotta az erőtlen testet.

– Will…

– Vissza akartam jönni hozzád. Beszélni akartam veled. Te viszont meg se akarsz hallgatni, csak el akarsz zavarni. Akkor minek akarod, hogy meggyógyuljak?

– Mit szeretnél, mit tegyek?

– Mondd ki, mit érzel irántam igazából. Mondd ki, hogy nem kellek neked többé.

Hannibal érezte, hogy nem bírja magát tovább távol tartani a másiktól. Igen azt kellett volna mondania, hogy nem kell neki többé. Hogy menjen el. De nem volt képes rá.

– Gyere, visszafektetlek.

– Mondd ki! – A férfi, zihált a megerőltetéstől.

Hannibal, olyan erősen magához ölelte az erőtlen testet, amennyire csak képes volt. Nem akart a másiknak fájdalmat okozni, soha többé.

– Szükségem van rád. Te vagy az én jobbik énem. Csak veled vagyok teljes, te vagy a vizem, a levegőm, a mindenem. Soha senkit nem szerettem, és nem is fogok úgy, mint téged. De tudom, hogy neked jobb lenne nélkülem. Ráébredtem arra, hogy nem vagyunk képesek túllépni a múlton. Nem akarom, hogy olyan életet élj, amiben attól kell félned, mikor tör belőlem elő a Sátán. Bocsáss meg, mindenért, amit eddig tettem, és ne kínozd magad többet velem.

A másik átölelte az Őt tartó karját, és a vállára hajtotta a fejét.

– Vissza akartam jönni hozzád. Elmondani neked, hogy megértettem, amit tettél. Új és jobb életet akartam veled kezdeni. De így nem megy, hogy folyamatosan ellöksz magadtól. Hajlandó vagy adni nekünk még egy esélyt? Együtt elfelejtjük a múltat, és mindent a legelejéről kezdünk. Úgy mintha most ismertük volna meg egymást. Elegem van abból, hogy állandóan a múlt miatt aggódjak. Ami elmúlt az elmúlt. Kész vége. Képes vagy bízni bennem?

– Will én…

– Másként nem megy. Ha nem tudod, megtenni elmegyek, és nem kell aggódnod.

– Nem akarom, hogy elmenj még egyszer. Soha ne hagyj el.

– Csak akkor maradok, ha végre képes vagy teljesen megbízni bennem, és igazán kimutatni mit érzel.

– Mindent megteszek érted mano meilé. Kérlek, higgy bennem! Hidd el minden egyes szavam, és tettem.

– Hiszek neked.

Will érezte. ahogy a lelke egy pici darabja a helyére került. Rengeteg apró szilánk van, de ketten talán képesek lesznek újra összerakni. Hannibal óvatosan elhúzódott tőle.

– Feküdj le, kérlek. Még nagyon beteg vagy.

Engedelmeskedett a kérésnek, érezte, hogy mennyire gyenge még.

Hannibal, gyengéden betakarta, és végre ránézett. A másik szeme csillogott a láztól, és hiába tűnt gyengének, és esetlennek, sokkal erősebb volt, mint ő. Képes volt neki újra és újra megbocsátani, és szeretni.

– Tudom, hogy nincs jogom bármit is kérni tőled… De szeretném, ha egy valamit megtennél. Kérlek, gondolkodj el kettőnkről.

– Hannibal…

– Kérlek! Most zaklatott vagy, le vagy gyengülve. Ne hoz meg olyan döntést, amit később megbánhatsz. Amíg meggyógyulsz, ígérem, itt leszek neked, de csak annyira amennyire szükséges. Nem akarom, hogy bármi is befolyásolja a döntésed.

A férfi megadóan bólintott, de tudta jól nincs min gondolkodnia. Szereti, és ezen semmi nem változtat.

***

Whakon, Minnesota, Egyesült Államok. Január

Nigel Stoker kesztyűs kezéről szopogatta a vért. A vér imádata, - ezért vette fel a Stoker nevet,- ezzel is tiszteletet akart adni. Szerencsére, nem tűnt fel senkinek elsőre.

– A mesternek igaza volt, nincs ennél jobb érzés a világon.

Nem ez volt az első gyilkossága, de abban az első, hogy nem egy hajléktalant vagy drogost fojtott meg. Hetek óta figyelte áldozatát. Egyedülálló, harmincas nő, átlagos külső, senkivel nem találkozik, és nem is jár sehova. Az ő tervéhez tökéletes volt. Gondosan ügyelt mindenre. A kihalt vadászház, megfelelő helyszínnek bizonyult. Ez a nő volt számára a kezdet, hogy lerója tiszteletét a mester emléke előtt.

Sokat gondolkodott rajta, vajon érdemes-e arra ez a lány, hogy a művészet ezen az oltárán áldozza fel, de hamar rájött, hogy soha, senki nem lesz elég jó már erre a célra. Aki a legmegfelelőbb lett volna, meghalt. Még élt a lány, amikor egyenként kivette a szerveit, de semmit nem érzékelt a kokain ködén át. Most itt feküdt előtte, és ő egyenként varrta vissza a hiányzó szerveket. Kíváncsi volt, vajon mennyi idő múlva veszik észre, hogy nem a lány szervei azok. Minden egyes szerv, mástól van. A virágok ott sorakoztak mellette az asztalon, majd ha felszúrta a lányt az agancsra, akkor ülteti be őket. Azálea, karmazsin vörös rózsa, bükköny, hortenzia, írisz, mindegyik jelentéssel bírt a számára.

– Bár megérte volna a mester, és látná az első tiszteletadást Ő felé. Vagy, legalább ne lettem volna ilyen gyáva, és megírtam volna neki, mennyire dicsőítem az Ő munkásságát. Soha nem leszek olyan jó, mint amilyen Ő volt.

           

            Nigel Stoker rajongásig szerette Dr. Lecter „munkásságát”, de túlkésőn találkozott először vele. Amikor Hannibal börtönbe került, és megjelentek a cikkek, a képek, akkor értette meg, mekkora zseni volt ez az ember, és ő is azzá akart válni, mint Ő. Meglátta a művészetet a műveiben, és zseniálisnak tartotta az intelligenciáját. Amennyi információt csak tudott összegyűjtött róla, a gyilkosságairól, az életéről, a módszereiről, hogy mi alapján jutottak el oda, hogy Ő volt a tettes. Ha nincs azaz átkozott Will Graham, a mester ma is élne. Meggyászolta a halálát, még sírkövet is állíttatott neki. A sírjára minden nap karmazsinvörös rózsákat vitt, ezzel is kifejezve a gyászát. Olyanná akart válni, mint, Ő. Eggyé akart válni vele, vagy ha lehet tovább fejleszteni az Ő munkásságát.

Végig nézett az overallján. A mester mindig átlátszott hordott, az övé fekete volt. A fejére bukósisakot húzott, a szőrzetét pedig rendszeresen borotválta, a hajával együtt. Egy aukción sikerült megszereznie az Ő borotváját. A legnagyobb becsben tartotta, és csak ilyenkor használta, amikor Őt akarta követni.

            A lány testét a karjában cipelte el az agancshoz. Egy határozott, és erős rántással rádobta, majd hagyta, hogy a tüskék tegyék a dolgukat. Késsel rájuk dolgozott, hogy még jobban felnyársalják a tetemet. A vér lassan megfeketéllet a test oldalán. Erőss karjaival szétfeszítette a bordákat, és mint egy virágos ládában, szépen egyenként elhelyezte benne a virágokat. A szív mellé helyezte a rózsát, a legfontosabbat. A virágokat behintette földel, majd ott hagyta a tetemet. A vadászházba visszatérve minden nyomott eltakarított. Ki fogják tudni mutatni a vért, de tőle DNS-t nem fognak találni. Túl régóta volt a szakmában, tudta, hogy megy ez. A szerveket egyenként tasakokba helyezte, majd bepakolta a hűtőládába, gondosan a jég közé. A szerv piacon aranyat robbanthatna ezzel a táskával, de neki más célja volt vele. Végre kipróbálja Dr. Lecter receptjeit. Biztosította a csapdát, majd elsétált.

***

Anchorage, Alaszka, január.

            Hannibal betartotta az ígéretét. Willel csak annyit érintkezett amennyit a mindennapok megköveteltek tőle. Ellátta a sebeit, kezelte a betegségét, és főzőt neki. Amennyit tudtak, beszélgettek, tégláról téglára építették fel a beszélgetéseiket, gondosan ügyelve a szavaikra.

Will mindennél jobban vágyott a másik közelségére, de az folyamatosan megtagadta tőle. Éjszaka, amikor Hannibal azt hitte, hogy ő már mélyen alszik, megengedte magának azt a luxust, hogy befeküdjön az ágyba mellé és átölelje. Minden egyes hátralévő percet ki akart élvezni. Félt, hogy örökre el fogja veszíteni. Nem hibáztatná érte a másikat, ha elhagyná, tudta jól, hogy mit tett.

Will immáron három hete gondolkodott rajtuk, ő pedig kerülte a témát, nem hagyta, hogy eljussanak odáig. Holnap jön az orvos, tudta jól, hogy azt fogja mondani a férfi meggyógyult, és nem képes abban hinni, hogy vele marad. Nem akarta magát ilyen reményekkel áltatni, úgy csak jobban fog fájni az elválás.

            Másnap, amikor Dr. Brown megérkezett, Hannibal kiment a konyhába. Chiyo engedte be az orvost, Will pedig mosolyogva fogadta. Rettenetesen unta már a fekvést, nem engedték felkelni, csak ha nagyon muszáj volt. A bokája, és a sebei rendbe jöttek, és a tüdeje is kitisztult. Az orvos megengedte neki, hogy felkeljen, de csak rövid ideig.

– Kerülje a megpróbáltatásokat, kérem. És ha lehet, ne menjen vadászni nyárig.

Will felnevetett.

– Rendben megígérem.

Nagyon boldog volt, hogy végre felkelhet. Végre senki nem tilthatta meg neki, hogy azt tegyen, amit akar. Amint az orvos elment, remegő gyomorral indult ki a konyhába. A konyha rossz emlékeket idézet benne, ezért a régi módszerhez fordult. Hagyta, hogy az arany inga elsuhanjon a szeme előtt, ezzel kitörölve mindazt, ami azon a bizonyos napon történt. Helyébe elképzelte újra a szép emlékeket. Amikor Hannibalal együtt főztek karácsonykor, hogy hogyan szeretkeztek a pulton, az étkezőasztalon… Elmosolyodott. Szeretné újra ezt a fesztelen légkört átélni. De nem tudhatta, a másik mit gondol róluk, vajon Ő is szeretné, ha maradna?

Odasétált Hannibalhoz, és óvatosan remegő kezekkel átölelte a derekát.

– Hiányzol.

– Itt vagyok Will.

– Tudod, hogy-hogy értem. Jól esik, hogy ápolsz, hogy törődsz velem, hogy finomakat főzöl, de nekem rád van szükségem. Elegem van a távolság tartásból, nem akarok falat kettőnk közé. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Veled akarok maradni.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen, ha te is. Ha nem, szedem a holmim.

Will elengedte Őt, és elindult a háló felé.

– Nem mész te sehová. –  Mondta Hannibal, ellentmondást nem tűrő hangon, és a kezénél fogva magához rántotta. A tarkójára emelte az egyik kezét, a másikkal a derekát ölelte, és lassan megcsókolta. Legszívesebben felfalta volna, de nem akarta el ijeszteni a másikat. Annyira hiányzott neki, azt hitte örökre elveszítette. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy higgadt tudjon maradni.

– Tényleg ezt akarod?

– Igen. Te vagy az ikerlángom, nélküled nem létezem.

Meglepetten nézett le rá.

– Mióta lettél te ilyen spirituális?

– Melletted mi nem lettem? – Nevetett fel Will. Hannibal szorosan átölelte.

– Jó, hogy újra nevetsz.

– Jó, hogy újra átölelsz. Nem érdekel mi lesz, veled maradok. Tiéd az életem. Azt teszel vele, amit csak akarsz. Ha ellöksz még egyszer magadtól, akkor ölj meg.

– Ha ellöklek még egyszer magamtól, akkor először te téped ki az én szívemet, utána én a tiédet. Hogy vagy képes szeretni egy ilyen embert?

– Valaki azt mondta, nem irányíthatjuk, kibe szeretünk bele.

Szorosan odabújt Will mellé, és átölelte. Csak most értette meg igazán, Consuelo de Saint-Expupéry szavait.

„Van egy nagy kikötő az életemben, Te vagy az, és én bármikor, bármilyen időben kikötök ott, mert akkor fogad be engem, amikor csak akarom”.

 Will, képes újra, és újra befogadni őt. Az ő lelkében is kell, hogy legyen egy kikötő a másik számára. Ez az utóbbi pár hét rettenetes volt, de arra viszont megtanította, hogyan bízzon meg a másikban, hogyan mutassa ki az érzéseit iránta. A lelkét új érzés töltötte el, olyan, amit eddig csak haloványan érzett, most viszont teljes erővel tört rá. A férfi mindent elsöprő szerette eltöltötte énjét, és mindent felülírt, ami eddig ő volt. A nyakába fúrta az orrát, és beszívta az édes illatot. Elképzelte milyen parfüm illene hozzá, és nem érdekelte a másik későbbi esetleges tiltakozása, megrendeli neki. Tökéletes kiegészítése lesz az ajándékának. Élete legszebb születésnapját akarja neki adni, és addig már csak két hete van hátra.

11.

Whakon, Minnesota, Egyesült Államok. Február

            Clarice Starling újra az iskolapadban érezte magát. Hány éve is? Hat? Hét? Már végzett a vizsgáival, amikor besétált Will Graham előadására. Akkor látta majdnem, ugyanezt a képet. De csak majdnem. Marrisa Schurr tini lány volt, az itt látható test viszont egy felnőtt nőé.

           

A földbe szúrt agancs a virágállvány, a test a kaspó, amiből virágok nőttek ki. A levegőt füst, égett hús és édeskés illat töltötte be. Mellettük a füstölgő vadászház. Amikor be akartak menni, ellenőrizni a helyszínt, egy gyújtószerkezet működésbe lépett, és felgyújtotta az egész házat. Két kollégája égett bent. Tudta, mit fognak mondani, kinek a műve ez, de ő tudta, hogy nem az övé. Dr. Lecter halott, de még ha élne is, nem végezne ilyen kontár munkát.

            Brian Zeller, a holtestet vizsgálgatta. Valami nem stimmelt, de nem értette mi. A mellkasba kotort föld, és a virág halom között nehéz volt megtalálni a belső szerveket, majd csak a boncoláskor fogják tudni, tűztessen megvizsgálni. Azonosították a holtestet. Gabriela Marija Matujovc. Szlovén bevándorló. Takarítónőként dolgozott, nem beszélte jól a nyelvet, de mindig tisztességesen elvégezte a munkáját. A munkahelyén tűnt fel a hiányzása, tíz napja tűnt el. Ahogy Brian arrébb tolt egy virágot, bogarak másztak elő. Önkéntelenül hátrahőkölt, Jimmy Price pedig jót nevetett rajta. Clarice csak nézte. Ez biztos nem Hannibal műve. Ez egy rekviem. Beletúrt a hajába, és idegesen kezdett el fel-alá járni. Ha igazak a sejtései, akkor nagyon nagy bajban vannak.

– Mi a véleményük uraim?

– Ez nem lehet Lecter műve. Ő ennél sokkal precízebb, pontosabb volt. Aki ezt csinálta kezdő. A bordákat kézzel feszítette szét. A vágás nem pontos, kicsit recés. A virágokat rendszeresen öntözte, gondozta ezt a testet. Figyelhette, hogy mikor veszik észre. Staring, ugye nem gondolja, hogy Dr. Lecter feltámadt hamvaiból?

– Nem, nem gondolom. Amit én gondolok sokkal rosszabb ennél.

Baltimore, Maryland, Egyesült Államok

            Joseph Hooper idegesen olvasta Starling jelenését. Ő lett a Viselkedés Tudományi Részleg vezetője, miután Jack Crawford elment. Ahogy végig nézett az előtte álló karcsú, női alakon, nem tudta róla elképzelni, hogy kibírta a kiképzést. Átlagos, nyeszlett, kis falusi lánynak tűnt a vörös hajával, a hófehér szeplős bőrével.

– Szóval azt mondja, ez nem Dr. Hannibal Lecter műve?

– Igen azt. Dr. Lecter nem végzett volna így az áldozatával. Ez egy óda, egy rekviem Lecter emlékének.

– Mégis miből gondolja?

– Dr. Lecter fő műveit akarta rekonstruálni. Ez csak a kezdet. Újra gyilkolni fog. A virágok mind szimbolikus jelentéssel bírnak. A sötét karmazsin vörös rózsa, a gyász jele. Az azálea vigyázz magadra, mértéktartás, törékeny szenvedély. Kínában a nőiesség. A bükköny, viszlát, elindulás, áldott öröm, köszönöm a szép időszakot. A hortenzia jelentése köszönöm, hogy megértesz, de jelenti a ridegségét és a szívtelenségét is. Az írisz a barátságod sokat jelent a számomra, hűség, remény, bölcsesség, bátorság, elismerés. Minden egyes virágnak meg van a maga szerepe, elbúcsúzik Hannibaltól, lerója előtte a tiszteletét, de újra ölni fog. Újra és újra bebizonyítja mennyire szép volt, amit ő tett. Lehet, hogy tovább is akarja majd fejleszteni az Ő művét. Nem fog leállni, amíg el nem kapják. Még valami, ez nem szerepel a jelentésemben, most tudtam csak meg. A belső szerveket eltávolította, és öt különböző emberével helyettesíttette.

– Milyen szerveket?

– Vese, tüdő, szív, máj, bél. Csak az ehetőket. Az interneten hozzá lehet jutni Dr. Lecter receptjeihez, persze jó pénzért.

– Sikerült azonosítani az áldozatokat?

– Még folyik a nyomozás. Maradtak még Hannibalnak ellenségei?

– Dr. Chilton, Dr. Du Maurier, Dr. Alana Bloom. Nekik mind megígérte, hogy megöli őket. Dr. Chilton bőrátültetésen van, őt a John Hoppkisban kezelik. Dr. Du Maurier és Dr. Bloom hivatalosan eltűntek. Csak Dr. Bloom hol létéről tudunk.

– Muszáj figyelmeztetnünk őket. Ez csak a kezdet, és ha bátrabb lesz, ők következnek.

– Van még egy valaki. Ő vele még talán beszélni is tud, ha hajlandó rá. Jack Crawford.

– Mr. Crawford?

– Igen. Ő nyomozott Dr. Lecter után, amíg csúfos bukást nem szenvedett. Beszámítatlannak minősítették, úgy tudom alkoholista lett. Legutoljára Miriam Lass volt, aki beszélt vele, tőle talán többet megtudhat.

– Köszönöm Mr. Hooper.

– Elmehet Starling.

Starling némán bólintott majd kilépett az irodából.

– Seggfej – gondolta magában. – Soha nem leszel olyan jó, mint Jack volt, és soha nem fogod tudni őt helyettesíteni.

            Jack Crawford, meglepetten fordult az ajtó felé. Nem várt senkit, és már nagyon régóta nem kopogtattak az ajtaján. Miután hazajött Alaszkából, beszélt Miriammal. Elmondta neki, hogy nem képes megadni neki azt, amit a lány szeretne. Szerencsére Ő nem tört meg, igazából számított erre a válaszra. Amikor elmesélte a váratlanul nyert utat, Jackben vészjelző kondult. Az hogy látta az ázsiai nőt Alaszkában, Miriam hirtelen nyert útja, túl gyanússá vált neki. Együtt örült a lánnyal, de nem akarta vele megosztani az aggodalmait. Tudta, hogy azt hinnék megörült, és az agyára ment a Lecter téma. Ezért azt hazudta, hogy nagyon megtetszett neki a táj, ezért oda költözne. Miriam titkon örült neki, hogy elmegy. Tudta, hogy hazugság, amit a férfi mond, inkább arra tippelt, hogy itt túl sok a nyomasztó emlék, és az ismerős, ezért menekül. Jó utat kívánt neki, és megígérte, hogy többé nem keresi.

            Újabb kopogtatás. A férfi idegesen dobta le a dobozt, ami a kezében volt, és odament az ajtóhoz. Meglepődött, amikor kinyitotta az ajtót. Utoljára akkor látta ezt a nőt, amikor kitüntették évfolyam elsőként. Neki dolgozott, de ritkán találkoztak személyesen.

– Mr. Crawford. Talán, emlékszik még rám. Clarice Starling különleges ügynök vagyok. Szeretnék önnek feltenni pár kérdést. Bemehetek?

– Miss Starling, ez kihallgatás?

– Nem, csak a segítségére lenne szükségem. Csak pár kérdést tennék fel.

Mélyet sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót. Clarice besétált a nappaliba. Mindenütt dobozok, szinte egy ülő hely sem volt már.

– Bocsásson meg a rendetlenségért, amint látja, épp költözöm. Miben segíthettek?

– Mr. Crawford, maga volt a Dr. Hannibal Lecter elleni nyomozás vezetője.

– Ne emlékeztessen rá.

– Tudna nekem bármit mondani Dr. Lecterről?

– Az aktáját látta?

– Természetesen igen.

– Azon kívül csak egy dolgot tudok, mondani magának. Ne nyomozzon utána. Meghalt, és tudtommal leállították a nyomozást. Örüljünk annak, hogy az a Sátán elbukott. Miért nyomoz utána?

– Ezért.

Clarice megmutatta Jacknek, Gabriela fényképét. A férfi elborzadva nézett rá. Először a ázsiai nő, utána Miriam útja, és most ez a kép. Ez nem lehet véletlen. Lecter él.

– Mikor készült a kép?

– Ma. Még tart a boncolás, de egy bizonyos nem Dr. Lecter követte el. Én attól tartok akadt egy rajongója. Nem tud, valaki olyanról, akit esetleg megemlített volna? Akár egy volt páciens, bárki?

– Dr. Lecter, elégette az összes feljegyzését a pácienseiről. Nem sokat beszéltem vele ilyenekről. Erről Will… Bocsánat a néhai Will Graham, tudott volna Önnek mesélni. Ő ismerte a legjobban. Nem hiszem, hogy tudnék Önnek bármi újat is mondani kisasszony.

– Mr. Crawford. Feltennék még egy utolsó kérdést. Amikor Dr. Lectert, és Will Grahamet, Mason Verger parancsára elfogták, magát úgy tudom, szintén fogva tartották a Questra tagjai. Hogy menekült meg?

– Ezt honnan tudja?

– A helyszíni leírásból. Maga nem lőhette le őket. Az ott talált infúzióban olyan anyag volt, amitől lebénult. Megtalálták az ujj lenyomatait és a DNS-ét a helyszínen. Maga azt mondta Lecter ölte meg őket. De ez nem igaz, ugye? Ki szabadította ki magát?

A férfi arcán elkezdett folyni a veríték.

– Ha elárulom mi történt, jegyzőkönyvbe veszi, és jelenti a főnökének. Nem fognak nekem hinni, mivel hivatalosan beszámíthatatlannak minősítettek. Gondolja, hogy hinni fognak magának? Egy olyan emberre hivatkozik, akire azt mondták nem normális.

– Mr. Crawford, ez már az én dolgom. Válaszoljon, kérem a kérdésemre. Sokat segítene. Lehet, hogy Ő csinálta ezt a gyilkosságot.

– Ő, nem tehette. Egy vékony, ázsiai nő. Nagy valószínűséggel Japán származású. A nevét nem tudom. Azért szabadított ki, hogy elmondjam neki hová vitték Willt és Hannibalt. Ezt kérem, hagyja ki a jegyzőkönyvből. Legutoljára Anchorage-ban láttam viszont. Nem tartom kizártnak, hogy Dr. Lecter mégiscsak él, és vele van. Az a nő, a testőre. Ezért költözöm el. Muszáj, utána járnom. Hivatalosan, nem nyomozhatok Dr. Lecter után. Sem én, sem pedig maga. Ha beigazolódik a sejtésem, értesíteni fogom magukat, de nagyon remélem, hogy nincs igazam. Most pedig, ha megbocsájt Miss Starling…

– Persze, nagyon köszönöm. Nagyon sokat segített. Jó utat, és kérem, szóljon, ha bármi még eszébe jutna.

A férfi csak némán bólintott, majd elvette tőle a névjegykártyát. Amint Clarice kilépet az ajtón, széttépte és a kukába hajította. Ha bármit is megtud Hannibal hollétéről, saját kezűleg öli meg. Most nem fogja azzal vesztegetni a lehetőségét, hogy megveri. Egyből lő. Utána már azt tehet vele, amit csak akar.

***

New York, Egyesült Államok

            Nigel Stoker elégedetten nézte magát a tükörben. A legújabb öltönye megszólalásig hasonlított a mesteréhez. Muszáj volt sajátot csináltatnia, sajnos az ő méretei nem egyeztek a mesterével. Világos vajszínű három részes, merinói gyapjú öltöny. A legfinomabb anyag. Sokáig keresgéltet a szabóval, mire megtalálták ugyanazt az árnyalatot. Az anyagon halványan keresztülfutottak a kockák, hozzá illő bronz barna, kasmír mintás nyakkendőt vett fel. A mester tudta, hogy kell egy igazi férfinak kinéznie. A sötét öltönyöket a tárgyaló terembe készítette, a világost pedig vadászatra. Ma nem áldozatot, ma prédát keres. A zsebébe még becsúsztatta a díszzsebkendőt, és újra végig tekintett magán. Tökéletes. A lágyan rásimuló öltöny elrejtette, mégis kihangsúlyozta mennyire izmos is alatta.

A bárban beállt egy csendesebb sarokba. Az italát lassan szürcsölte, miközben a táncteret pásztázta. Egyből észrevette a prédát. Szinte ordított róla az önbizalomhiány. Húszon éves lány, eredetileg barna, de szőkére festette a haját. A ruháira biztos azt mondaná márkásak, valójában semmivel sem jobbak a szupermarketekben kaphatóknál. A sminkje erőltet, nem bírta a lába a magas sarkút, sántított. A járásán látszott, hogy már nem józan. Nigel lesem vette róla a szemét, mindenhova követte a tekintetével. A lány a bár felé tartott, amikor észrevette.

– Bingó.

Amikor a tekintetük találkozott, a férfi szemében vörös fény gyúlt. Egyből levette a szemét a lányról, és másfelé kezdett el tekintgetni. Hagyta, hogy a préda jöjjön oda hozzá. Bekapta a csalit, ebben biztos volt. A lány lassan oda sétált hozzá.

– Szia.

Nigel lesújtóan nézett végig rajta, a lány még nyomorultabbul érezte magát.

– Helló, miben segíthettek?

– Az előbb láttam, hogy nézel, gondoltam ide jövök, köszöni hozzád.

– Tévedés. Nem téged néztelek, hanem a bárt mögötted, van-e a kedvenc whiskysemből.

A lány még jobban elbizonytalanodott. Most vagy hagyja elfutni, és keres másikat, vagy pedig beéri elsőre vele. Később még mindig lejöhet vadászni. A lány csalódottan felsóhajtott. Nigel puhán megsimogatta a kézfejével a karját.

– Miért jöttél ide, azért mert azt hitted néztelek, vagy amúgy is ide jöttél volna?

– Nem lett volna bátorságom…

– És szeretnél maradni? Szeretnél lefeküdni ezzel a férfival?

A lány szeme elkerekedett. A férfi tudta milyen hatással van a nőkre, és ezt nem volt rest kihasználni. A lány csak némán bólintott.

– Gyere.

Kézen fogva kivezette a bár mögötti sikátorba. Nem tartotta méltónak rá, hogy az ágyáig elvigye. Erőszakosan kezdte el csókolni, a lány érzete, ahogy a szájából folyik a vér, miközben az ujjak a bugyijában vesztek el. Belenyögött a csókjukba. Egyszerre akarta el lökni a másikat, és még többet akarni belőle. A férfi kiszakította magukat a csókjukból, ízlelgette a nyelvén a vért.

– Térdelj le.

A lány engedelmeskedett. Soha nem csinált még ilyet, de a férfiparancsoló hangja minden ellenkezést, vagy riadalmat kitörölt az agyában. A szájába vette a férfi péniszét, és lassú mozgásba kezdett. Nigel megragadta a hajánál fogva a tarkóját, és heves durva, rohamot diktált. A nő alatta öklendezett, a szeméből folyt a könny. Amikor érezte, hogy kelőképen merev, lerántotta magáról a száját.

– Állj fel.

 A nő remegő térdekkel felállt, és hagyta, hogy a férfi a falnak szorítsa a mellkasát. Határozottan hatolt belé, még a bugyiját se vette le. Az erős kezek befogták a száját, hogy ne lehessen hallani, ahogy, nyög. A férfi gyors, kemény menetet diktált, majd miután elélvezett, visszacsúsztatatta a péniszét a nadrágjába, és elsétált. A nevét sem tudta, a másiknak, de nem is érdekelte igazából.

***

Baltimore, Maryland, Egyesült Államok

            Clarice besétált a nagy tölgyfa ajtón. A levegő áporodott volt, de még így is belengte valami misztikus, megmagyarázhatatlan légkör. Ahogy felkapcsolta a lámpákat, és körbe tekintett, akkor értette meg csak igazán miért nem feltételezték Hannibalról, hogy gyilkos lehet. Még sok év elteltével is, áradt az elegancia az egész házból. A bútorokat letakarták, a helyszínt lezárták. Végig sétált az étkezőn, tudta mik történtek itt, szinte érezte a helység lüktetését. Nagyon kevés bizonyítékot sikerült találniuk, a korábbi áldozatokból.

 A konyhában ép a késeket nézegetette, amikor hallotta, hogy valaki bejött a házba. Elővette a fegyverét, és óvatosan kisétált az előszobába. Egy aktatáskás, öltönyös férfi állt az ajtóban, és meglepetten nézett rá.

– Azonosítsa magát.

– A nevem Charles Morgan, Dr. Lecter hagyatéki ügyvédje vagyok, és ön kisasszony illegálisan tartózkodik itt.

– Bocsásson meg, Dr. Morgan, a nevem Clarice Starling, FBI, különleges nyomozó vagyok, és felkértek kutassam át Dr. Lecter házát.

– Dr. Lectert, úgy tudtam az FBI halottnak minősítette, és leállítottak minden nemű nyomozást.

– Igen, ez igaz, de most muszáj újra szétnéznem itt. Nem árulhatom el önnek miért.

– Sajnálom Miss Starling, de már nem tartozik az FBI hatáskörébe a ház. Mivel Hannibalt halottnak nyilvánították, így az ügy immár az én kezemben van. Követnem kell az elhunyt utasításait. A házat, és mindent, ami benne van, elárverezik. Nem tartózkodhat itt tovább.

– Értem. Feltehettek pár kérdést?

– Amennyiben nem sérti az ügyfelemet, úgy igen.

– Nyílt vagy zárt árverés lesz?

– Zárt. Igazság szerint, formaság az egész szinte. Már megvan a vevő.

– Megkérdezhettem ki vette meg?

– Sajnálom, ezt sajnos nem mondhatom meg, de rövidesen úgy is megtudja.

– A ház értéke kihez fog kerülni, van valaki kedvezményezett esetleg?

– Nos Miss Starling, ezt már tényleg túlmegy minden határon, de mivel alapítványról van szó, így elmondhatom. A Mischa Angyalai nevű alapítványhoz fog menni a befolyó összeg.

– Mischa Angyalai?

– Igen. Dr. Lecter által létrehozott alapítvány, ami árvaházakat támogatott, már nagyon régóta. A húgáról nevezte el. A kommunizmus idején a családját nem hivatalosan, de kivégezték. Ezután a saját kastélyukban létrehozott, pártellenes, árva gyerekek szállására került. Az ottani körülmények nagyon megviselték. Megfogadta nem hagyja, hogy másokkal is ezt tegyék. Ezért hozta létre az alapítványt, hogy a gyerekeknek jobb körülményeket tudjon biztosítani.

– Hannibalnak voltak érzései?

– Nem volt ő olyan lelketlen szörnyeteg, mint amilyennek beállítják.

***

Anchorage, Alaszka, Február

            Hannibal a konyhában készítette elő a kobe szeleteket. Tudta, hogy Will imádja a steaket, ezzel akart neki kedveskedni. Nagyon régóta készült erre a napra. Ma minden erejével azon lesz, hogy bebizonyítsa, mit is jelent neki a másik. Nem csak az étellel, és az ajándékokkal, tettekkel akarja neki bizonyítani. Mindig megtartja a szavát, történjék bármi is, nem felejtette el az egyetlen kérést, amit az ünnepelt kívánt.

Will kisétált a konyhába, és átölelte a derekát.

– Mi finomat főzöl?

Arra számított, hogy Hannibal valami lehetetlen francia étel menüsort sorol fel, olyan tálalással, hogy nem tudja eldönteni mit, ehet meg belőle, és mit nem.

– Kobe marha Rib-Eye steaket, burgonyával, mandarinos édeskömény salátával. A kedvencedet akartam csinálni, és muszáj megkóstolnod a kobe húst. Egyszer vagy negyven éves.

Will felsóhajtott. Nem szerete amikor a férfi különleges dolgokat vásárolt, de most az egyszer igazat adott neki.

– Megkel, hogy valljam, nem emlékszem mikor készítettem utoljára ennyire… Egyszerű köretet.

– Tudom, és hálás is vagyok érte.

Csak amikor leültek az asztalhoz, akkor vette észre, hogy egy hely üres.

– Chiyo?

– Akadt egy kis elintézni valója. Nyugodj meg, mire befejezzük a vacsorát itt lesz.

– Pont most akadt elintézni valója?

– Elment a díszvendégünkért.

– Senki ember fiát nem akarok látni, rajtad és maximum rajta kívül.

– Rendben megígérem, hogy senki emberfiát nem fogsz látni. – Mosolyogott rá a férfi.

Ahogy beleharapott az ételbe, élvezettel felnyögött. Soha életében nem evett még ilyen finom steaket.

– Elismerésem a szakácsnak. – Mosolyodott el.

A szakács csak elégedetten bólintott. Will hallgatag volt egész este, csak a tányérját nézte.

– Bánt az évek múlása?

– Csak az bánt, hogy nem érzem magam bölcsebbnek.

– A korral nem leszünk bölcsebbek, de megtanuljuk felidézni, vagy elfelejteni valamennyi poklot, amit átéltünk. Attól függ, mit szeretnénk.

– Én, felejteni szeretnék minden emléket.

– Megértem. Az emlékezet adja a hallhatatlanság pillanatait, de a feledékenység a lélek egészségét. Jó felejteni.

– Kettőnk múltját még jobb, és egészségesebb. Mindkettőnknek.

Amint befejezték a vacsorát, hallotta, hogy egy autó állt meg a ház előtt. Idegesen nézett a másikra.

– Ez csak Chiyo lehet, gyere, üdvözöljük. Még fel se köszöntött téged.

A sötétségben erősen koncentrált. Látta Chiyo alakját feléjük közelíteni, de olyan furcsán tartotta a kezét.

– Boldog Születésnapot Will!

A nő kabátja megmozdult. Egy pici, sötét barna – világos barna szőrgombolyag tűnt elő. Elképedve meredt hol Hannibalra, hol Chiyora. Egy kis kutya. A kutya trikolor, lelógó kis fülei voltak, pisze fekete orra, és legnagyobb meglepetésére kétszínű szeme. Az egyik szeme kék, a másik barna. Mérhetetlen örömmel vette ki, a nő karjaiból a puha szőrgombolyagot.

– Annyira köszönöm! Gyönyörű!

– Szívesen Will, tudom, mennyire hiányoznak a kutyáid. De ő az első és egyetlen, nem lesz másik.

A férfi csak mosolyogva bólintott, nem tudott betelni a kiskutyával.

Bevitte a házba, hogy jobban megnézhesse. Hannibal oda ült mellé a kanapéra.

– Milyen fajta?

– Eredetileg szibériai huskyt akartam neked. Szeretem volna, ha van valamid, ami rám emlékeztet. Már vemhes volt a szuka, amikor megbeszéltem a tenyésztővel, hogy egy kant szeretnék. Kétségbeesve hívott, amikor megszülettek a kölykök. Ő volt az egyedüli kan, de a szuka megszökött, amikor tüzelt. A tenyésztő nem vette észre, csak amikor megellet. A szomszéd golden retrieverével összeállt. Menhelyre akarta adni, és visszaküldeni a pénzt. Mondtam neki előtte küldje el a képeket. Amikor megláttam, tudtam, hogy ő kell neked. Amúgy is imádod a keverék kutyákat, de ez a kutya…

– Olyan, mint mi.

– Pontosan.

– Van már neve?

– A tulajdonos Demonnak nevezte el.

Hannibal arcán látszott mennyire borzalmasnak tartja ezt a nevet.

– Ha rajtam múlna, Kerberosznak nevezném el.

Will felnevetett. Sejtette, hogy a férfi valami lehetetlen nevet talál ki.

– Mit szólnál a Dante-hoz?

– A kedvenc költőmről akarod elnevezni?

Hannibal arcába szökött a vér, aztán megadóan felsóhajtott.

– Legyen. A te kutyád, a te születésnapod.

Will csókot nyomott az arcára, majd még szorosabban ölelte a kiskutyát. Tökéletes társ lesz számukra. A kutya tulajdonságai olyanok, mint ők, és a barna szemek, a szerelme szemeit idézték benne.

– Magatokra hagylak.

Hannibal homlokon csókolta, majd elment. Ott maradt kettesben a kiskutyával. Chiyo autójából, kipakolt mindent. Az összes kutya felszerelést megtalálta. Sokáig játszottak még Dantéval, meg is feledkezett az idő múlásáról. Amikor ráébredt arra, hogy egyedül van, befektetette a kiskutyát a kosarába, és elindult megkeresni a férfit. Tényleg, ez volt élete legszebb szülinapja.

            Amikor benyitott a hálóba, olyan látvány tárult a szeme elé, ami elsőre földöntúlinak hatott. Nem tudta elképzelni, még is mikor vitte véghez mindezt a másik. Végtelenül giccses volt, mégis jól esett neki. A szobát beragyogták a mécsesek lángjai, a földön vörös rózsaszirom szőnyeg. Hannibal ott térdelt a mécsesek közepén, csak a piros csokornyakkendő volt rajta.

– Boldog születésnapot Willam!

Még a szava is elállt.

– Hannibal én…

– Nem ez volt a kérésed?

Nem tudta mit mondjon. Az óta a bizonyos nap óta nem szeretkeztek, és most ez… Hirtelen túl soknak bizonyult. Tényleg mindent megkap, amit csak szeretne. Ahogy végig nézett a férfin, minden elfojtott vágy, minden ki nem mondott szó, el nem csókolt csók, minden egyszerre tört rá.

Oda sétált Hannibalhoz, felsegítette a földről és hevesen elkezdte csókolni. Annyira, végtelenül hiányzott neki, a másik teste. Ujjaival ahol érte, simogatta, a nyelve pedig követte az ujjai nyomát. Ölelésében az ágyra lökte a másikat, és hol az ujjaival, hol a nyelvével kényeztette a férfiasságát. Hallotta a másik nyögését, hogy figyelmeztette álljon le, de nem érdekelte. A legnagyobb gyönyört akarta nyújtani neki, így még mélyebbre engedte a szájában a péniszét. Hannibal nem bírta tovább. Will hajába kapaszkodott, és hagyta, hogy a testét elborítsa az orgazmus. Még sokáig kapkodta a levegőt, miközben érezte, ahogy a férfi mellé feküdt, és simogatta.

– Nem erről volt szó…

– Nekem most erre volt szükségem. Arra, hogy érezd mennyire hiányoztál.

– Örökre összetörtelek igaz?

Will, válaszul csak megcsókolta. Érezte, ahogy a másik ujjai lassan levették róla az ingét.

– Azt akarom, hogy szeress, hogy mutasd meg, hogy kell szeretni.

– Tényleg ezt akarod?

Csak nézte a felé nyújtott tubust.

– Csináld. Azt akarom, hogy minden darabod újra összeálljon.

Hannibal hangja parancsoló volt. Elvette tőle a tubust, és levetkőzött. Zavarban volt. Amikor a kívánságát elmondta, már akkor szégyellte magát. Érezte magán a másik mohó tekintetét, de nem tudott ránézni. Hannibal élvezte a zavarát. Hogy bátorítsa felült, és segített szétkenni a krémet a merevedésén miközben megcsókolta. Will felnyögött, érezte, ahogy a férfi ujjai körül ölelik, a szája a nyakára csúszik, és ő önkéntelenül Hannibal ágyékéhoz nyúlt. Hiába húzta el a kezét másik minduntalan, Őt is bekente a zselével.

Hannibal lefeküdt, és magával rántotta az ágyra. Vezekelni akart mindazért, amit tett, úgy gondolta, nem érdemli meg a gyönyört, csak a fájdalmat. Will folyamatosan csókolta, simogatta, miközben felkészítette a testét. Hannibal minduntalan elhúzta a kezét a férfiasságáról.

– Azt mondtad mutassam meg, hogy kell szeretni. Akkor engedd...

 A férfi által felkínált lehetőség, az hogy végre érezheti a másik testét, izgatta az érzékeit, de a gondolataival nem bírt. Nem ezt érdemelné meg. Fájdalom, és kínzás járna mindazért amit Willel tett. Arra számított, hogy a férfi gyors lesz és mohó, csak a saját igényeivel fog törődni. Vágyott a fájdalomra, vezekelni akart.

– Gyere, kérlek…

Will lassan hatolt belé. Hannibal ura volt a testének, némán behunyt szemmel tűrte az intenzív, éles fájdalmat. Will az ajkaiba harapott, hogy elfojtsa a nyögését, majd folyamatos csókokkal borította el a férfi testét. Most se engedte, hogy a másik ellökje a kezét, hiába akarta lefogni.

– Enged.

Hannibal alatta mélyet sóhajtott, és megadta magát neki. Will szorosan átölelte, miközben megmozdította a csípőjét. Lassan mozgott, és csak a párjára tudott koncentrálni, a mozgásával a prosztatáját ingerelte. Érezte, ahogy párolog a másik testéből a feszültség, ahogy a körmei a húsába vájnak, ahogy a fogaival felhasítja a bőrt, de nem bánta. Teljesen összeolvadtak.

 Hannibal csak most értette meg igazán mi az a szeretkezés. Soha senkivel nem volt ilyen élménye, és soha nem is adott ilyet, még a szerelmének sem. Hogyha most feltépné Will bőrét és alábújna, akkor se tudna ennyire intenzíven egyesülni vele. A másik szoros ölelése, becézése, halk nyögései, ahogy a férfiassága köztük mozogott, együtt egy katartikus élményt nyújtottak. A nélkül robbant a testében az orgazmus, hogy bárki hozzá ért volna. Nem csak fizikai, de lelki kielégülést is nyújtva ez által. Will simogatta az arcát miközben elélvezett. A látvány, ahogy a másikat elragadta a gyönyör, elég volt ahhoz, hogy őt is magával ragadja az orgazmus. Hangosan felnyögött, és közben letépte a fogaival a csokornyakkendőt. Ezzel, kibontotta az ajándékát.

Érezte, ahogy új erő éledt benne. A tudat, hogy ő volt az első férfi, akinek Hannibal átadta magát, az agyát perzselte. Lihegve feküdtek egymás karjaiban. Még mindig hálásan csókolta, és simogatta a másikat.

– Meg se érdemelek. Túl sokat adsz, és én túl önző vagyok, és elveszem mind.

– Csak annyit adok, amennyit megérdemelsz. Szeretlek Hannibal, és köszönöm.

Hannibal némán nézett rá, és megsimogatta az arcát. Mostantól csak azon lesz, hogy mindezt a szeretett viszonozza neki.

Will másnap reggel a tükörben nézte magát. A teste tele volt foltokkal, harapásnyomokkal, véraláfutással, karmolásokkal, de nem bánta. Csodálatos éjszakája volt. A teste új fényben derengett. Minden egyes folt a testén egy szerelmi vallomás volt. Ha, csak egyszer is mutathatta meg Hannibalnak, milyen is az ő szerelme, akkor is boldogan hal meg.

12.

            Nigel elégedetten hallgatta a bíró ítéletét.

– Nem bűnös.

Tudta, hogy ez lesz. Soha nem veszített. Nemzetközi védőügyvédként meg szokta hogyan kell hazudni, és manipulálni, hogy ő nyerjen. Piti kis ügy volt a számára, de nem utasíthatta vissza a felkérést. Tudta jól, hogy a bajban ő is számíthat a segítségre. A mester sötétkék kockás öltönyét vette magára, és ebben, ha lehet még verhetetlenebbnek érezte magát.

Már megvannak a következő kiszemelt áldozatai. Mindkettő egyedülálló. A férfit még itt helyezi el, a nő viszont kényesebb téma. El nem tudta képzelni, hogy a mester, hogy volt képes a planetáriumig elvinni észrevétlenül. Nem, neki valami egyszerűbb hely kell. Ahol dolgozni is tud. Van egy gyárépület a közelben, ott elvégezheti a piszkos munkát. Az üvegeket már megrendelte. Sokára fogják megtalálni a nőt, annyi szent.

 Milford Mill, Maryland, február

            Késő este volt, amikor Bob Widen hazaért. Felkapcsolta a lámpát, és lepakolt a konyhában. Nem vette észre a holtpontban álló férfit. Nigel kloroformot szorított a szája elé. A férfi küzdött egy darabig, majd feladta. Nigel elvonszolta a nappaliba, majd leültette a forgó székbe és körbe kötözte. Elővette az ollóját, és szétvágta az arcát merőlegesen, a szájával egy vonalban. Már majdnem végezett a füléig való vágással, amikor a férfi kezdett magához térni, és üvöltött. Lágyan megsimogatta az arcát, szétkenve a vért. A férfi remegett alatta, hallotta, ahogy maga alá vizelt. Valamit próbált mondani, de nem tudott. A két erős kar, két irányba kezdte el szétfeszíteni az állkapcsát. A férfi hörögött, majd néma csend. Csak a vére spriccelése hallatszott már. Nigel egy pohárba fogta fel a vért, majd megitta. Kiszáradt az erőlködéstől.

***

Dijon, Franciaország, március

            Az öltönye felett viselt fekete műbőr overall senkinek nem tűnik fel, úgy hogy mellette ott a bukósisak. Első ránézésre motoros overallnak tűnik, nem pedig egy olyannak, ami arra készült, hogy az ember könnyen letakaríthassa róla a vért. A vonat sebesen száguldott vele Párizs felé. Megtehetné, hogy repülővel utazzon, de így biztos az alibije. A vonatjegyvásárláshoz nem kérnek igazolványt, készpénzzel fizetett így semmi nincs, ami azt bizonyítaná, hogy elment a szállodából. A szoba ajtaja kulccsal záródik, teljes motoros felszerelésben hagyta el a szállodát, és úgy is fog visszajönni.

A tárgyalása jobban sikerült, mint remélni merte volna. A vád ügyvédnője, Ophelia Côté nem bírt neki ellenállni, és felment vele a hotelszobájába. Kihasználta a testét, keményen megbüntette azért, amiért a tárgyalóteremben veszített elenne. Jó pár nyugatot tett az italába, így nem fog felébredni, de ha bárki kérdezné, vele töltötte az éjszakát. Muszáj volt ilyen cselhez folyamodnia, idegen ország, idegen emberek. A Montmartre felé tartott, ott fogja elhelyezni a mester legszebb művét. Pimavera. A sport táskájában megtalálható volt minden kellék, ami ehhez szükséges. A Montmartre tele van általában fiatalokkal, bohémekkel, akik kifekszenek a dombra, zenét hallgatnak, sört isznak, vagy ép egymásnak esnek egy sötét, félre eső helyen. Tökéletes helyszín az ő művéhez. Hideg márciusi szél fújt, nem lesznek túl sokan kint, kevesebb a szemtanú.

            Amikor odaért, nem kellett csalódnia. Pár ember lézenget csak, a hideg és a minimálisan megmaradt hó, elkedvtelenítette az embereket. Fogta a táskáját, és körbe járta a terepet. Egy eldugott, félreeső helyen talált egy fiatal párt. Úgy tett, mint aki nem látja, mit csinálnak. A férfi és a nő hevesen egymásnak estek, és kiélték vágyaikat. Az utca végéből, a sarokról figyelte őket.

Ilyenkor, péntek este, szórakozni szoktak menni a fiatalok. Nem egy dílert látott menet közben.

Tökéletes. Miután a pár befejezte, elhaladtak előtte.

– Hé, srácok, egy kis tea nem kéne?

 Tökéletes volt a franciája, bár egy nagyon picit érződött rajta az akcentus.

A fiatal pár egymásra nézett. A srác megvonta a vállát, miért is ne?

– 20 g-ot kérnék.

– 10€ lesz.

A srác oda adta a pénzt, és elvette a kis zacskót. A sarkon befordulva mélyet szippantott, majd lassan elkezdett kóvályogni. A lány megtartotta, miközben korholta.

– Szégyelld magad, nekem nem is adtál!

A fiú lassan kezdett összeesni. A lány nehezen tudta megtartani, ezért odasétált vele a dombra és leültek. A lány talált egy olyan részt ahol a hó már elolvadt, a srácot lefektette maga mellé a földre. Nigel követte őket. Erre várt.

A lány, csak egy apró tűszúrást érzett a nyakán. Lassan szédülni kezdett, és oda feküdt a párja mellé. A három test elveszett a sötétségben. Nigel, feltűnés nélkül húzta ki a nyakából a mérgezett nyilat. Elhelyezte a két testet, a ruhájukat levágta. A felvételeken csak annyi látszott, hogy egy magas, motoros öltözékbe öltözött férfi, segít két emberen. Szépen betakargatta, a testüket valami pokróccal. Elrendezte az ágakat, a ruhájukat pedig begyömöszölte a táskájába. Majd a legelső kukába kidobja, nem foglalkozik vele. Végül ráhúzta a fejükre a parókát. Az egész nem tartott tovább egy percnél. Lassan felállt, és elsétált, mintha mi sem történt volna. A két betakart testet, csak másnap reggel találták meg. A férfi kék volt a ciántól. A vérében drogot nem találtak.

            Clarice Starling dühösen fújtatott. Nincs egyetlen egy nyom sem, amin elindulhatna. A férfi, akit eddig kerestek két mintát követett. Egyedülállókat ölt, Dr. Lecter módszere szerint. De ez most más. Ez egy pár volt. A férfi bőre kék a ciántól, a nő nyakán halványan dereng piros szúrás nyom. Il monstro. Az olaszok így nevezték el, a doktor által elkövetett gyilkosságot akkoriban. Úgy tűnik a gyilkos csak azokat a tetteit másolja, amik lenyűgözték őt. A brutális kegyetlenség mögött megbúvó szépséget keresi. Ahogy Clarice végig nézett a listáján, látta, hogy nem maradt már sok lehetősége. Amik még a listáján szerepeltek, soha nem tudták Hannibalra bizonyítani.

Az egész részleg átutazott Párizsba. A férfi akármilyen származású lehet, mindig másik országban, vagy másik államban ölt. Csak onnan tudtak erről a gyilkosságról, hogy kiadták az összes rendőrségnek az értesítést. Az Interpol körözési listájára is feltették, de személyleírást nem tudtak adni. Nincs DNS, nincs ujjlenyomat. Lefotózták a holttesteket. A meglepő egyedül az volt, hogy nem vitt el, semmilyen szervet. Ezek szerint a férfi nem idevalósi, vagy nem tudta megfelelően előkészíteni a húst.

Amit most kapott hírt, végkép felhúzta. Muszáj lesz bevonniuk a médiát. Idáig nem adtak a gyilkosságokról közlést, de ezt az ügyet nem tudják titokban tartani. Muszáj hazamennie Balltimore-ba, és beszélnie Dr. Chiltonnal. Amire azaz ember készül… Esztelenség.

Balltimore, Maryland, John Hopkins kórház.

           

            Dr. Frederich Chilton most beszélt a plasztikai sebésszel. A bőre nyolcvan százalékát már sikerült visszaállítaniuk, és biztosította a felől, hogy időben meggyógyul. Júliusban nagy premierre készül, addigra muszáj rendbe jönnie. Miriam Lass lövése után megtanulta, hogyan sminkelje ki magát, hogy ne látszódjanak a hegei, de most ez bonyolultabb megoldást követel. Ameddig nem találtak bőrdonort, oxigén kamrában kezelték. Számtalan műtéten volt túl, de a legnehezebb még hátra volt. Az arc és a fejbőr rekonstruálása nehéz feladat lesz. Előbb még az ajkait is helyre kell hozniuk. Részben elégtétel volt a számára, hogy Francis Dolarhyde volt az egyik donor, de Will Graham szerinte, jobban megérdemelte volna ezt a státuszt. Freddie Loundsra egyedül azért nem haragudott, mert szerződést kötöttek. Jó zsíros szerződést. Az ő könyve csúfosan megbukott, de a Freddievel közösen írt könyveik, nagy sikerre tehetnek szert. Mindenkiről kitálalt. Hannibalról, Willről, Francisről… Ő a szakmai oldalt, Freddie a bulvár oldalt hozta.

Egy vékony nő állt meg előtte. Sötétkék kosztümöt viselt, fehér inggel, a blézerére kártya tűzve.

– Dr. Chilton? Clarice Startling vagyok különleges nyomozó, FBI.

– Jó napot Miss Starling. – az S hangok hiányoztak az ajkak hiánya miatt.

Clarciet nem viselte meg Chilton külseje. Amit az utóbbi két hónapban látott ahhoz képest szinte felüldűlésnek számított.

– Szeretnék feltenni Önnek pár kérdést, ha megengedi.

– Miss Starling, szükséges ügyvédet hívatnom?

– Amennyiben nincs rejtegetni valója, úgy nem. Dr. Hannibal Lecterről szeretnék érdeklődni. Ha jól tudom, maga ismerte őt.

– Az hogy, ismertem, erős kifejezés. Soha sem ismertem. Hiába próbáltam analizálni, nincs a mai napig arra kifejezés sem szakmai, sem emberi, hogy mi volt Ő valójában.

– Ha ennyire nem szerette, miért akar emléket állítani neki?

– Emléket? Én nem akarok neki emléket állítani.

– Dr. Chilton legjobb tudomásom, szerint maga vette meg Dr. Lecter házát, ahol múzeumot akar nyitni. Nekem ez úgy néz ki, mint aki emléket akar állítani.

– Emléket igen. De nem Hannibalnak, hanem mindannak amit elkövetett. Egyes kultúrákban a bűnt, és a bűntettet azért ábrázolják, hogy mindenki lása és szégyelljék. Ő nem szégyellte, ünnepelte a tetteit. Szeretném ha, az emberek látnák, a pszichopaták köztünk élnek, és mennyire megférkőzhetnek mellettünk.

– Dr. Lectert pszichopatának tartja?

– Mint már mondtam, nincs arra szó, vagy kifejezés mi volt Ő.

– Miért nem tartja annak?

– Megtalálható benne a pszichopata, és a szociopata személyiségjegyei. Azt mondták, ami a húgával történt, az vezette rá arra, hogy embert öljön. Szerintem amúgy is megtette volna.

– Amikor Will Graham orvosa volt, felmerült az un ortodoxkezelés. Volt más páciens, akinél ezt alkalmazta?

– Csak egynél emlékeim szerint.

– Tudom, hogy tiltja a titoktartás, de megkérdezhetem a nevét? Vagy ez szigorúan bizalmas?

– Nem a páciensem volt. Egy ügyvéd barátom, ő ajánlotta a figyelmembe ezt a módszert. Nigel Stoker.

– Dr. Chilton. Szeretném nagyon, de nagyon, megkérni Önt egy szívességre. Ne nyissa meg a múzeumot, és ne adassák ki a könyveket Freddie Loundssal. Az elmúlt két hónapban nem szűrődtek ki információk, de ez a tegnapi nappal megváltozott. Dr. Lecternek akadt egy rajongója. Eddig legalább három gyilkosságát lemásolta, de ez csak amennyiről tudunk. A legelső áldozatban, akit megtaláltunk, öt különböző ember szervei voltak. Mind a hét áldozat, más, és más államból vagy országból való, más és más, foglalkozásúak. Nincs köztük összefüggés. Tegnap újabb két áldozatot találtunk, ezúttal Franciaországban. Maga szerint ki lesz a következő? Ha megnyílik a múzeum, és ott fog táncolni Hannibal sírján?

– Maga fenyeget engem Miss Starling?

– Nem, én csak jobb belátásra akarom bírni. Ez a férfi nem fog leállni, és az eddigi munkái alapján, nem lehet Hannibal. De a pszichopata jellemzői megvannak. Nem tudjuk, mikor, hol, kit fog megölni legközelebb. Ha gondolja, őrizetet rendelek a szobája elé.

– Az őrizet juttatott legutoljára ide. A múzeumot, és a könyvet pedig nem mondom le. Túl sok pénzt, és energiát pazaroltam rá ahhoz, hogy feladjam. Ég önnel Miss Starling.

Clarice felállt, és elsétált. Ő figyelmeztette Chiltont. Soha nem felejti el a beszélgetésüket.

***

Anchorage, Alaszka, március

            Chiyo izgatottan hívott minket a laptopjához. Hannibal ép az Ő általa elejtett nyulat készítette elő vacsorára, bár még csak az ebéden voltunk túl. Amikor ránéztem a laptopra elborzadtam. Élőben láttam már ezeket a képeket, akkor se tetszett. De a minta egy kicsit megváltozott, nem volt száz százalékosan ugyanaz, mint amit Hannibal elkövetett. Ez csak hasonlított rá, és ép ez volt benne a rossz. Valaki le akarja másolni, piedesztálra emelni mindazt, amit Ő tett. Idegesen néztem rá.

– Van egy rajongód…

– Megkel, hogy valljam, imponál. Bár részben csalódott vagyok, azt hittem te leszel az, Will.

Elengedtem a fülem mellett, már nem vettem fel az ilyen jellegű beszélgetés folyamát.

– Jelent ez bármi veszélyt ránk nézve?

– Veszélyt? Nem. Sőt, ha valaki akarna nekünk ártani, csinálhatunk belőle bűnbakot. Az emberek szemében mi meghaltunk. Az hogy Ő, egy rekviemet ír, az nekünk csak kedvező. Nincs senki, aki tudtommal tudná, hogy itt vagyunk. Láttál valakit Chiyo?

– Csak vadászokat, de őket is jóval a birtokon túl. Ártalmatlan mind. Nem fognak ránk találni, ha meg igen… Meg vannak a módszereink.

– Igen, de ha ránk találnak, akkor el kell, innen költözünk.

Idegesített, mennyire félvállról vették ezt az egészet.

 – Van még elrejtve valahol házad?

– Nincs. Leszámítva a kastélyt Kutiškiai-ban. De oda soha nem megyek vissza, és túl veszélyes is lenne. Ha rájönnek arra, hogy élünk, elsőre biztos ott keresnének. Ha muszáj, költözünk, akkor visszatérnék Európába, Franciaországba. Francia állampolgárokat nem adnak ki az amerikai hatóságoknak.

– De mi nem vagyunk azok.

– Oh drága, Williamem… Papírt mindig lehet szerezni.

Igen, papírt lehet. De rajtunk még az se segítene.

Hannibal visszanézett a laptopra.

– Tetszik ez a fiú, félénk, de tapasztalt. Nem ész nélkül csinálja, amit tesz. Kíváncsi vagyok mikor lép ki az árnyékomból. Will, ugye most nem éled bele magad az ő gondolkodásába?

– Nem hiányoznak azok a rémképek. Nem akarom, de nem tehetek semmit az ellen, ha beleférkőzik az elmémbe.

Megborzongtam az említésükre. Gyűlöltem őket. A legnagyobb átok a mérhetetlen empátiám, az hogy képes vagyok a másik fejével gondolkodni, elképzelni kit, hogyan ölt meg. Azért részben hálás is vagyok érte. Nem lennék most itt a férfival, akit szeretek, ha nem tudtam volna elképzelni az Ő szemszögéből a történteket, azt hogy, mit miért tett.

– Még szerencse, hogy van egy pszichiátered, akivel megbeszélheted. – Nevetett fel.

Csak bosszúsan fújtattam, mire Ő átölelt, és engesztelőn megcsókolta az arcom.

– Együtt elűzzük a gonoszt, megígérem.

– Megyek, megsétáltatom Dantét.

Kisétáltam az erdőbe. A nap szikrázóan sütött a fák között és hallottam, ahogy a vízcseppek a jégcsapokról csöpögtek. Olyan volt, mintha egy hegedű húrját pengetnék. Az erdő, és a víz közelsége mindig megnyugtatott, még ha rossz emlékek is kötöttek az erdőhöz. Dante ugrándozott a hóban, nagyon jól érezte magát, én pedig hagytam, hogy a lábaim minél beljebb vigyenek bennünket. A gondolataim Hannibal szavai körül forogtak. Együtt elűzzük a gonoszt…

Ahogy néztem a havon az árnyékom, láttam a fejem mellett elterülő szarvasagancsokat. Nem öltem meg senkit a Sárkány óta, mégis attól, hogy vele éltem, én is átváltoztam. Szinte hallottam a szarvas fújtatását, ahogy megláttam, az én agancsos árnyékom mellett elterülő másikat. Némán sétáltam tovább, Ő pedig pár lépéssel mögöttem jött. Nem akart megzavarni. Megálltam, hagytam, hogy utolérjen.

– Minden rendben?

– Aggódom, hogy túl lazán kezelitek ezt a helyzetet.

– Emiatt ne aggódj. Lehet, hogy annak tűnik, de én is látom a veszélyt mögötte. Az újságok újra előveszik mindazt, ami elmúlt, feltépik a régi sebeket. A te lelkeden is felszakadtak a régi sebek Will?

– Nem tudok rá válaszolni. Eltemettem mindazt, ami volt. Folyamatosan új életet akarok kezdeni, megszüntetni minden kapcsolatot a múlttal, de az nem enged. Mint valami fekete folyadék, beáramlik a testembe, és kitölti a lényem. Nem hagy menekvést. El tudunk szakadni tőle valaha?

– Az emlékeink a fejünkben élnek. Csatolhatunk hozzájuk képet, illatot, érzéseket, de mindig a fejünkben maradnak. Idővel megkopnak, elhalványulnak, majd tejesen eltűnnek. Jobban éreznéd magad, ha kitörölném az emlékeidet?

– Nem. Annyit kérek tőled, hogy nyugtass meg. Mond azt, hogy minden rendben lesz. Nem kell semmitől tartanom, és itt leszel nekem.

Átöleltem a derekát. A közelsége megnyugtatott.

– Számomra a szavak ilyenkor hasztalanok. Elcsépelt mondatok, amik csak elfátyolozzák a tiszta gondolkodást. Az egyetlen mód, ami megnyugtatja háborgó lelkemet, ha beléd temetkezhetek. Akkor helyre áll az univerzum, és minden megnyugszik. De a kívánságod, számomra parancs. Minden rendben lesz. Nem kell semmitől tartanod, itt leszek neked.

Felnevettem azon milyen pókerarccal mondta mindezt. Hogy volt képes ennyire higgadt maradni, amikor én máris éreztem, hogy igaza van. Csak az Ő testében találok nyugalmat. Csak vele vagyok teljes, és békés. Oda hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. A kezem elveszett a kabátja alatt, a nadrág gombjain. Éreztem, hogy csak a szavai hűvösek, a teste ugyanúgy vágyik rám, mint én Őrá.

– Mit csinálsz, Will?

A hangja már is zihált, és karcos. Tudta nagyon jól, hogy mit akarok. Őt, most azonnal. Nem érdekelt, hol vagyunk, ki láthat meg, szükségem volt rá.

– Kipróbálom a te módszered.

– Értem. Fordulj meg.

Felnyögtem. Tudta mennyire kell nekem, ezért nem finomkodott. A kezeimet megtámasztottam a fatörzsön, miközben éreztem, ahogy Ő már a nadrágomat csúsztatta le.

– Nem akarom, hogy megint megbetegedj…

Megremegtem a hidegtől. A keze forró volt a jeges levegőhöz képest, pedig ma melegnek számított az idő. Egyik kezével a merevedésem simogatta, miközben a másikkal felkészítette a testem. Hangosan felnyögtem. Ismerte minden porcikám, tudta hogyan kergessen az őrületbe gyors, vagy lassú halállal. Azt akartam, hogy megnyugtasson, hogy elvesszen a testemben, és egyé váljon velem. Csalódottan sóhajtottam fel, ahogy elvette a kezét a péniszemről, és megkapaszkodott a csípőmben. Körmeim, a fakérgét hántották, ahogy belém hatolt. Az egyik kezét még a csípőmön tartotta, a másikkal engem kényeztet. Nem finomkodott, gyors és nyers volt. Hangosan felnyögtem, és Ő is hangot adott végre az érzéseinek. Hallottam, ahogy a nyögései felerősödtek, és még vadabb tempót kezdett el diktálni. A testem megremeget, nem bírtam sokáig. Tudta mire vágyom, és megadta. Az ujjaival követte a péniszemen a saját mozgását, gyors kielégülést ígérve. Fogaival élesen belém harapott. A fájdalom gyönyörrel keveredett, és én elélveztem.. Hátravettem a fejem, és állatokat megszégyenítő módon üvöltöttem. A kezeim a fatörzsébe vájtak, miközben Ő tartotta vadul rángatózó testemet. Éreztem, ahogy újra felnyársalt, hogy spermámtól csöpögő ujjal cuppogott a szájában, és véresre karmolta a csípőm miközben Ő is elélvezett. A teste erőtlenül rogyott az enyémre, és mindketten kimerülten lihegtünk.

Saját magamat is nehezemre esett megtartani, de az Ő édes terhe, számomra pillekönnyű volt.

– Egyet értek veled, a te módszered jobb. – Mondtam neki lihegve.

Éreztem, ahogy minden feszültség távozott a testemből, és az orgazmusommal együtt elszállt. Gyengéden belecsókolt a nyakamba, és mintha mi sem történt volna, ott állt előttem a szokásos eleganciával, és a zsebkendőjét nyújtotta felém. Csak a hanyagul összegombolt kabátja, árulkodott az elmúlt percekről. De a szeme az mindent elmondott. Szerettem, amikor ezzel a végtelen rajongással nézett rám. Miután rendbe szedtem magam, boldogan néztem rá.

– Együtt mindent megoldunk?

– Együtt mindent megoldunk. Gyere, Dante már rég haza ment, és téged is fel kell melegíteni. Van is erre pár ötletem…

Felnevettem. Hiába élveztünk el, a mi vágyaink soha nem lesznek kielégíthetőek.

13.

Philadelphia, Pennsylvania, Egyesült Államok. Március

            Clarice Starling türelmesen várt, a tárgyalóterem bejáratánál. Nehezen egyeztet időpontot a férfival, nem hagyhatta, hogy megint eltűnjön. Amióta beszélt Dr. Chiltonnal, azóta kereste az ügyvédet. Utána nézett az életének, feddhetetlen. Gyakorlatilag makulátlan. Kitűnővel végezte az iskoláit, és a praxisa során egy pert sem veszített. Még egy gyors hajtásért sem, kapott soha büntetést. Hitele nincs, párkapcsolata nincs. Valahogy túl tökéletesnek tűnt.

Magas, robusztus, de izmos férfi lépett oda hozzá. A haja le volt borotválva, vékony, szögletes, fekete műanyag keretes szemüveget viselt. Barna szem, körülbelül két méter magas. Széles orrnyereg, vékony száj. Áradt belőle az elegancia, Claricenek mégis olyan érzése támadt, hogy ha a férfin nem lenne öltöny, jobban beleillene egy testépítő magazinba, vagy egy edzőterembe. Sötétkék, halvány fehér kockás öltöny, a selyem nyakkendője bronz, bordó inda mintákkal. Ahogy ránézett az öltönyre, eszébe jutott, hogy mintha mát látta volna már korábban is ezt az öltönyt. De nem tudta megmondani, hol.

Bemutatkozott a férfinak, és felmutatta az igazolványát.

– Mr. Stoker, beszélhettek önnel?

– Dr. Stoker, ha kérhetem. Miben lehetek a segítségére?

– Bocsásson meg. Dr. Stoker, ha jól tudom, maga nem egy pszichopatát képviselt a praxisa során.

– Igen, hol a vád, hol a védelem oldalán, de mindig megnyertem a pert.

– Dr. Chilton azt mondta, Önnel barátok.

– A barátok erős túlzás. A mi találkozásaink, pusztán szakmai jellegűek voltak. Mint azt Ön is említette, elég sok pszichopatával volt dolgom. Segített megérteni az Ő gondolkodásmódjukat. Rengeteg pszichológiai tanulmányt néztem át. Olvastam az un ortodoxkezelésekről. Volt egy elítélt, akivel nem tudtunk dűlőre jutni. Azt reméltem, ezzel a kezeléssel talán sikerül előbbre lendíteni a pert. Nem akartam senkit olyanra kényszeríteni, amit én nem próbáltam ki előtte. A kezelés kudarcba fulladt. Mire az elítélt az újabb tárgyalásig jutott volna, meghalt. A saját nyelvét nyelte le.

– Hallott Dr. Hannibal Lecterről?

A férfi szemében, megmagyarázhatatlan vörös fény gyúlt.

– Igen, ügyvédi körökben nagy port kavart az ügye. Magunk közt szólva, ha én lettem volna a vád ügyvédje, nem úszta volna meg életfogytiglannal, elmebetegségre hivatkozva. Pláne nem úgy, hogy különleges körülmények között éljen élete végéig.

– Nem hallotta, hogy Dr. Lecter meghalt?

– Meghalt? Nem követtem a híreket. Csak amikor a tárgyalása volt, akkor követem szakmai okokból.

– Tudna nekem mondani bárkit is, az Ön volt ügyfelei közül, akit lenyűgözött Dr. Lecter munkássága?

– Nem igazán. Mindegyik egytől egyig, nagyon narcisztikus személyiség. Csak a saját tetteikkel foglalkoztak, de azt dicsőítették. Miért kérdezi ezt Miss Starling? Elhunytak után, tudtommal nem nyomoz az FBI.

– Egy férfi rajong Dr. Lecter munkásságáért. Eddig titokban tudtuk tartani, azért nem hallhatott róla. Eddig négy teljes áldozatot találtunk, akit Ő ölt meg.

– Teljes?

– Volt, akiből csak maradványokat találtunk. Fontos lenne, hogy emlékezzen volt-e bárki, aki akármilyen nemű vonzódást mutatott, Hannibal munkássága után.

– Sajnálom Miss Starling, nem segíthettek.

A férfi ezután szó nélkül elsétált Clarice mellől. A nőn furcsa borzongás lett úrrá, ahogy elsétált mellette. Nem tudta megmagyarázni miért, de nagyon ellenszenvesnek tűnt neki a férfi.

Anchorage, Alaszka, Március

            Jack Crawford az elmúlt két hónapot az alaszkai élet megszokásával töltötte, kutatni nem volt ideje. Szokatlan volt számára, hogy az olyan alapvető dolgok, mint a meleg víz és az áram, nem mindennaposak itt. Komoly átalakításon kellett átesnie a házának, mire mindenre fel tudott készülni. A rettentő hideget is nehezen viselte. Hannibal fényképével körbejárta a környéket, de senki nem tudott neki segíteni. Az ázsiai nő után való kutatás még haszontalanabbak tűnt, fénykép híján esélye se volt. Elkezdte figyelni a környékbeli boltokat, szupermarketeket, hátha talál valami használhatót. Utolsó reményeként végig járta a taxisokat Hannibal fényképével, a reptéren.

– Nem látta véletlenül ezt a férfit? Az ismerősöm, és eltűnt tavaly nyár óta. Legutoljára azt mondta ide jön.

– Életemben nem láttam.

– És egy ázsiai nőt? Bármi szokatlant?

– Volt egy furcsa fuvar, tavaly. Egy ázsiai nő, meg két férfi. Az egyik tolószékes volt, és az erdő közepén volt a házuk.

– El tudna vinni oda?

– Sajnálom, de már nem emlékszem. Annyi ilyen hely van, akkor is úgy navigáltak, hogy oda találjak. Különös volt annyi szent.

Jack megköszönte, majd adott borravalót a férfinak. A tolószéket még el tudta képzelni, na de két férfi? Ki lehetett a másik? Hannibalnak volt segítője? A taxisnak nem volt ismerős a fénykép, és senki nem látta a városban. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de Jack Crawford már nem hitt a véletlen egybeesésekben. Tudta, hogy Hannibalt egy módon lehet a legjobban azonosítani, még ha nem is gyilkol, a luxusról nem mond le. Itt semmilyen luxuscikket nem lehet vásárolni, tehát vagy rendeli, vagy elutazik értük.

Bement a város legnagyobb hentes üzletébe. Abban reménykedett, hogy itt talán nyomot talál. Az üzletet régi módi hangulatot árasztott. A falakat plafonig csempe borította, régi réz pénztárgépet használtak, és különböző húsok lógtak mindenütt. A választék, alaszkai mércével nézve igen nagy volt.

– Jó napot kívánok, mit adhatok?

– Jó napot érdeklődnék, hogy különleges húsokat be tudnak szerezni? Vacsorát rendezek a barátaimnak, és szeretném Őket meglepni.

– Mire gondol pontosan?

– Nem is tudom. Mit ajánl?

– Az attól függ mennyit szán rá időben és pénzben. Ha engem kérdez, akkor kobe vagy vagyu steak a legjobb.

– Azt meghiszem, nincs is jobb egy jó steaknél. – Nevetett fel Jack. – Mennyi ideig tart a rendelés?

– A legutóbbi rendelést karácsony előtt adták le, és február elején érkezett meg.

– Legutóbbi rendelés? Van más örült is, rajtam kívül, aki ezt rendelt?

– Igen. Volt itt egy férfi. Magas, elegáns, az ilyet nem felejti el az ember. Látszott rajta, hogy nem gond neki ilyen ételt megvenni, és tudta hogyan kell elkészíteni. Nem gyakran találkozik az ember ilyennel.

– Véletlenül nem ez a férfi volt?

Jack oda nyújtotta a fényképet a hentesnek.

– Nem, biztos, hogy nem. Teljesen más arca volt.

– Az egyik ismerősöm. Tudja eltűnt, és itt látták utoljára. Nem volt vele véletlenül egy ázsiai nő?

– Nem, egyedül volt. Akkor mennyit rendeljek?

– Fél kilót legyen szíves.

A férfinak ez az egy információ, rengeteg pénzébe került, de megérte. Hannibal biztos, hogy itt van, és él. Az arcát ezek szerint átplasztikázhatta, azért nem ismeri fel senki. Viszont a nőt, senki nem látta. Hatalmas Alaszka, Ő az egyetlen, aki a nyomára vezethetné. Nem tehet mást, mint vár.

Topeka Állami Kórház, Kansas, Június

            Egy filmes stáb készülődött a legújabb horror filmjük elkészítéséhez, ez volt a legmegfelelőbb helyszín. A kórház kertje tele volt sírokkal, bár csak tizenhat sírkő volt a kertben. Az épületet ezerkilencszázkilencvenhétben zárták be, azóta nagy ritkán megengedték a filmeseknek, hogy itt forgassanak. Egész Amerikában a leghíresebb, egyben egyik legkegyeletlenebb, elmegyógyintézete volt. A stáb boldogan vette végig a termeket, szinte érezték az elhunytak szellemeit a falakból sugározni. Az egyik kórteremben, a kellékes vette észre először. Nem ők hozták oda, és nem látta még másik filmben sem. Amikor rájött, hogy nem kellékkel van dolguk, hanem valódi a test, elkezdett üvölteni a többieknek. Sokkot kapott. A stáb némelyik tagja hányt, miközben a kamerás mindent felvett. Mire kiért a rendőrség, és az FBI, addigra a videót eladták médiának, és felkerült az internetre.

Jimmy Price és Brian Zeller, eddig is gyűlölte azt a férfit, aki ezeket a gyilkosságokat elkövette, de most egy olyan sebet téptek fel bennük, amit sokáig gyászoltak. Egy sztriptíz táncosnő teste volt az üveglapok közé elhelyezve, mint egy műtárgy. Öt vastag üveglemez, az elsőben a nőt félbevágta, a következőkben pedig egyre kisebb darabokat hagyott meg belőle. Pont, mint Beverly Katz. Nagyon szerették a kolléganőjüket, és sokáig gyászolták a halálát. Clarice elborzadva nézte. Levegő, levegőre volt szüksége, mielőtt ő is a kollégái sorsára jut. Mihelyst megnyugodott, oda ment a két törvényszéki korboncokhoz, hogy megtudja mit sikerült megállapítaniuk. Brian felnézett rá, és elkezdett magyarázni.

– A tetem legalább négy hónaposnak tűnik. Az oszlás már megindult, a bogarak, és a lárvák állapotából is erre tudunk következtetni. Pontos vágást készített. Valószínűleg fűrészel darabolta fel, de nem itt. Ehhez nagy térre volt szüksége. Lefagyasztotta a testet, utána körfűrésszel anatómiai ábrákat készített. Nem hinném, hogy visszajött volna nézni a művét. Szándékosan rejtette el.

– Miért nem akarta, hogy megtaláljuk? Talán különleges volt számára? – Jimmy érdeklődve nézett rájuk.

– Nem ez egy játék… Kíváncsi volt mennyi idő telik el, mire észreveszik. Szándékosan helyezte el itt a testet. Tudta, hogy ide csak olyan emberek jönnek, akik biztos, hogy eljuttatják a médiának a művét. Amikor Beverlyt ölték meg ugyan így, akkor Freddie Lounds tudta meg elsőnek, hogy megölték. Talán ez az utolsó tiszteletadás Hannibal felé?

Clarice titkon reménykedett, hogy vége.

– Nem hinném. A listáján nem szerepel a palermói esett?

Clarice értetlenül nézett Brianre.

– Dr. Lecter ott hagyta a „törött szívét”. Egy ember összes csontját összetörte, és gyakorlatilag addig „origamizott” vele, amíg emberi szívformát nem öltött. Igen… Látványos volt. Csodálom, hogy a mi kis Fannibalunk még nem tette meg.

Clarie a szemét forgatta. Nem tetszett neki az elnevezés, bármennyire is találó volt.

– Lehet, hogy már megtette, csak még nem találtuk meg.

– Nem hiszem, ahhoz igen komoly szerkezetre lenne szüksége. Hannibal akkoriban a középkori kínzóeszközök kiállításért volt felelős. Megvolt hozzá az eszköze. De puszta kézzel, nem tudom hogyan lehetséges véghezvinni. Azért nem tartom kizártnak, hogy megpróbálja.

Clarice igazat adott neki. Úgy néz ki, a gyilkos most kezd belelendülni.

Anchorage, Alaszka, Június.

            Az itt töltött hat hónap kifizetődni látszik. Végre a nyomára bukkantam. Az ázsiai nő feltűnt a szemem előtt, igaz csak távolról láttam. Az elmúlt három hónap alatt, hiába kutattam nem találtam. Nem túl sok bolt van a városban, így le tudtam szűkíteni a keresést. A legforgalmasabbal kezdtem, de hamar rá kellet jönnöm eredménytelenül. Órákat, napokat töltöttem, hol a boltban, hol kin, az utcán várva. Volt, aki hajléktalannak nézett, bár a külsőm erre nem adott okot. Amikor már feltűnővé vált a gyakori látogatásom, vettem egy vadásztávcsövet. Sokat segített. Hihetetlen micsoda kultúrája van itt a vadászatnak. Olyan eszközöket vehetnek meg az emberek, amikről azelőtt még csak nem is hallottam. Vadászkések, puskák garmada, és ami a számomra a legfontosabb, nyomkövető rendszerek. Sikerült vennem egy olyan nyomkövető chipet, amit el tudok rejteni az autón, és bármikor nyomon tudom követni a pontos koordináták alapján, akár a telefonomról is. Az eddigi kutatásaim kudarcba fulladtak. Hiába néztem a boltokat, mindig elkerültük egymást.

Most pedig, egy szerencsés véletlen folyamán itt volt. Nem láthatott meg, túl mesze volt, én pedig a kocsiban ültem. Mivel nem tartózkodtam otthon, kénytelen voltam a hivatalos leveleimért bemenni a postára. Az FBI-tól jött, fogalmam sincs, miért kerestek, vagy mit akarnak tőlem még egyáltalán. Az Ő nyomozásuk, ahogy olvastam, ép oly eredménytelen volt, mint eddig az enyém. Kívántam, legyen nekik is olyan szerencséjük, mint most nekem. A nő befelé igyekezett. Gyorsan kiszálltam és átfutottam az úton. Az autó előtt úgy tettem, mint aki megbotlik, és elestem. Ahogy felsegítettek, megkapaszkodtam a hátsó sárvédőben, hogy felhúzzam magam. Senkinek nem tűnt fel, ahogy felragasztottam a nyomkövetőt belülre. A nő nem vehetett észre, bent hatalmas tömeg volt. Lassan, bicegést színlelve, bementem a könyvesboltba, a posta mellett. A sorok között megbújva, élesítettem a nyomkövetőt, a telefon szerencsére egyből megtalálta a jelet. Most már nem volt más dolgom, mint várni. Láttam, ahogy a nő kilép a postáról, több dobozt cipelve. Magamban a homlokomra csaptam. Miért nem jutott eszembe az a lehetőség, hogy mindent rendelnek? Manapság szinte mindent meglehet rendelni az internetről. Az FBI-tól való kilépésemmel megszűnt annak a lehetősége, hogy bárki után nyomozhassak, vásárlások, kamera felvételek, vagy bármi által. Megvártam, amíg a nő elhajtott, majd amikor eltűnt a látóhatáron, kifizetem egy könyvet, és autóba szálltam. Elhajtottam a legközelebbi boltig, több napi hideg élelemért, és vízért. Az elkövetkező pár napot megfigyeléssel fogom tölteni.

A GPS szerinti helytől, jóval távolabb álltam meg. Nem csodáltam, hogy a taxis nem tudott volna ide vezetni. Az út mellett végig erdő húzódott, elsőre senkinek nem tűnt fel sem a bekötő út, sem a postaláda. A talajtakaró vastag, szinte érintetlennek tűnt. Egy Toyota Hiluxnak gyerekjáték itt közlekednie. Hagytam, hogy a nő hazamenjen, tudtam most már hol lakik. Gyalog végig jártam a környéket, les helyet keresve. Az autót leparkoltam a többi mellé. Épp vadász szezon volt, az erdőt ellepték a vadászok. Egy autóval több, vagy kevesebb nem számított. Fogtam a fegyverem, táskámba látcsövet, élelmet, vizet, és takarót tettem. Neki indultam a hegyeknek. Az erdőből, egyelőre nem mertem megközelíteni a házat. Menet közben találtam egy vadász lest, a tetejéről könnyen beláttam a környéket, de el is tudtam volna bújni. Ha a nő erre közelítene, gondolkodás nélkül lelőném. Nem volt már veszíteni valóm. A távcsövemmel megtaláltam a házat. A fák sokat eltakartak, de azért az embermozgást figyelemmel tudtam követni. Senkit nem láttam a házból kijönni az erdő felé. A ház előtti terep, és a folyó beláthatatlan volt a számomra. Hosszas várakozás után megláttam a nőt, puska volt a karján. Egy kutya tartott vele, nyakában távcső. Követtem a mozgásukat. A nő a környéket mérte fel, mintha keresne valakit. A vadászokkal nem találkozott, messzi ívbe elkerülte őket, csak a távcsövével követte a mozgásukat. Amikor befejezte a járőrözést, akkor visszament a házba. Ez megismétlődött négy óránként. Éjszaka nem jött ki. Nem volt semmi jel, ami arra utalt volna, hogy bárki más is tartózkodna a házban. Három napot töltöttem a megfigyeléssel, holnap lemegyek a hegyről.

Átálltam az autóval, ne legyen senkinek gyanús, hogy ott parkolok. Minden holmimat a kocsiban hagytam, csak a fegyveremet vittem magammal. A nő katonai pontossággal követte a menetrendjét, így könnyedén ki tudtam számolni, mikor nem lesz otthon. Lassan közelítettem meg a házat, nem akartam zajt csapni. Hannibal úgy fogta el Miriam Lasst, hogy mezítláb osont a háta mögé. Rajtam, a sűrű aljnövényzetben még az sem segített volna. Nem voltam benne biztos, hogy bármit is találok, de muszáj volt bemennem a házba. Mozgást hallottam bentről, vízcsobogást. A nő tudom, hogy elment. Ezek szerint még se egyedül élt, van itt valaki. Felhúztam a kakast a pisztolyomon, és lassan haladtam a házfala mentén.

 14.

Anchorage, Alaszka. Június

Érdeklődve figyeltem a híreket. A Freddie Lounds által, utánam elnevezett Fannibal lassan kezdett rajtam túl nőni. Láttam a munkáján a magabiztosságot, az érzést, hogy senki nem állíthatja meg. Tény, hogy semmit nem tudnak róla. Ügyes, nagyon. A legutolsó nőnek, akit megtaláltak képei elárasztották a netet. Szép, precíz munka sokat javult. Nem engedtem, hogy Will meglássa. Nem vallotta be, de tudtam, hogy rémálmai vannak ismét. A múlt felemésztette. Hiába kértem, hadd töröljem ki az emlékeit, nem hagyta. Az elmúlt egy év volt, életem legszebb kalandja, bár árnyak borították. Az a bizonyos szilveszteri nap, a legrosszabbat hozta ki belőlem, de egyben a legjobbat is. Sok mindenre megtanított minket.

Hallottam, hogy befejezte a fürdést, így én is kikapcsoltam a laptopot. Chiyo elment Dantéval sétálni, én pedig kinyitottam az üvegajtót, hogy a „meleg” kicsit beáramoljon. Alaszkai viszonylatban ez a kellemes húsz fok már hőségnek számított, és én élveztem a napfényt. Leültem az ajtónak háttal, a csembalóhoz és elkezdtem játszani Will kedvencét. Debbusy: Clare de lune. Megértem, amiért ennyire szeretette ezt a dalt, lágy, kedves, nyugtató. Olyan mintha az ember a vízen ringana, és minden gondja a zenével együtt tovaszállna. Mintegy altató. A zene mindent ellepett, és beáramlott a lényembe. Megszűnt a külvilág, csak én léteztem, és a hangszer. Így eshetett meg, hogy nem hallottam a léptek zaját.

Mire megéreztem az illatát, már késő volt. A golyó élesen mart bele a testembe. Ép, hogy csak súrolta a gerincem, és keresztülrepülve, befúródott a csembaló kemény fájába. Leestem a székről, és ziháltam. A kezem a sebemre szorítottam, és vártam a támadom. Nem váratott magára sokáig. Nem lepett meg, hogy itt látom.

– Jack, rég láttam. Hogy van?

– Sokkal jobban, hogy tudom, hogy él. Nem hittem volna, hogy valaha is eljön ez a pillanat. A drága barátnője, segített nyomra bukkanni.

– Meglep a módszere. Nem ezt szoktam meg magától. Hová lett a puszta kezes harc, a nyers vadság, ami eddig magában volt?

– Ne féljen Dr. Lecter, ez személyes bosszú Willért. Nem szóltam senkinek, nem fogják letartóztatni. Saját magam akarom elintézni. Nem vesztegethettem időmet azzal, hogy puszta kézzel essek magának. Tudom, hogy az hova vezetett idáig. Most nem akarom, hogy még egyszer sebesülten, de elmenjen. Már nem tartozom Önnek hálával Belláért. Magatehetetlenné akartam tenni, ahogy hallottam úgyis van egy tolószéke. Bár megígérem, mire végzek magával nem lesz rá szüksége…

Jack elindult felém, a keze ökölbe szorult. Láttam, ahogy Will, a háta mögött osont végig a folyosón fegyverrel a kezében, mezítláb. Okos fiú… Nem nézhetek rá. Lesem vettem a tekintettem Jackről, nem akartam, hogy idő előtt észrevegye. Bíztam Willben, még akkor is, ha nem tudtam, a róka melyik nyúl visítását hallotta meg. Az enyémet, vagy Jackét? Aztán ahogy megállt mögötte, megláttam a szemeit. Földöntúli harag dúlt bennük. Mondtam korábban, a bárány haragja a legveszélyesebb. Isten óvjon tőle.

– Helló, Jack.

Jack megfordult, egy pillanatra talán meglepődött. Egy határozott lövés a fejbe, és elterült a földön. A vére sebes folyóként folyt végig a padlón. Will könyörtelenül megölte. Büszke voltam rá. Szenvtelenül lépet keresztül a testen, és oda térdelt mellém.

– Jól vagy?

Csak a kimeneti sebet látta, a bemenetit szerencsére nem. Nem éreztem a lábam… Nem akartam meg rémíteni.

– Will, tudod, hol van kötszer. Azonnal hívd Chiyot.

Elszaladt a táskámért, közben hallottam, ahogy telefonált. Gyors nyomókötést tett a hasamra, ekkor vette csak észre a hátamon lévő sebet.

– Az a rohadék…

Érzékeltem, ahogy a düh elveszi az eszét.

– Nyugodj meg, most már meghalt. Amire kérni foglak ahhoz végtelen türelem, és higgadtság kell. Segítened kell Chiyonak engem megműteni, bízom benned, menni fog.

Éreztem, ahogy forgott a világ. Sok vért veszítettem, de nekem kellett legjobban észnél lennem. Irányítanom kellett mindkettőjüket.

Chyioval ketten kihoztak egy lepedőt. Arra ráemeltek, és úgy vittek be a hálóba. Már előkészítettek mindent. A gerincemben az érzéstelenítőt szinte nem is éreztem. Reménykedtem benne, hogy a golyó csak ideget súrolt, a bénultságom pedig csak átmeneti. Éreztem, ahogy Will, remegve fogta a kezem. Teljesen kiborult, pedig muszáj volt, hogy észnél legyen. Tükrök segítségével megmutatták a bemeneti sebet. Ha Jack nem lett volna alkoholista az utóbbi időben, akkor biztosabb lett volna a keze, és sikerült volna neki a gerincemet eltalálnia. A golyó ép hogy elkerülte. Mindent elmondtam mit, hogyan, csináljanak. Csendben, de pontosan dolgoztak. A sebeimet ellátták, összevarrták. Miután megműtöttek Chiyo idegesen nézett rám. Tudtam, mi jár a fejében. Ez volt a második hiba, amit elkövetett.

– Megyek, eltakarítok…

– Hagyd, majd én. Ragaszkodom hozzá. – Will hangja csak úgy szikrázott.

– A golyót akkor is ki kell szedni… Azt legalább bízd rám.

– Bízzam rád?! Te tehetsz mindenről! Tudtommal azt is rád bíztuk, hogy figyeld a környéket, hogy ne kövessen senki, pláne nem Jack Crawford!

– Hidd el mindent elkövettem… Nem tudom hogyan…

Muszáj volt őket megnyugtatnom. Mindkettőt szerettem a magam módján, nem hagyhattam, hogy emiatt veszekedjenek.

– Chiyo menj ki, kérlek, hadd beszéljek vele négyszemközt.

Azonnal kiviharzott a szobából. Tudtam, hogy ezzel megsértettem, de jobban járt még így is. Will végre észrevette magát. A keze ökölbe szorult, már a támadás határán volt. Leült mellém a fotelba, és megfogta a kezem.

– Mint két rossz gyerek. Fejeztétek be kérlek, örökre. Azzal, hogy bűnbakot kerestek nem lesz jobb. Egyetlen emberre tudjuk hárítani ezt, és ez a nehezebb dolog. Jacket keresni fogják, a testével pedig valamit csinálni kell. Tudom, hogy nem akarod, tudom, hogy rémálmaid vannak, de te vagy az egyetlen, aki ezt el tudja intézni.

Megadóan lehajtotta a fejét, aztán amikor feltekintett rám, valami ismeretlen fény gyúlt a szemében. Nála ezt a fényt még soha nem láttam. A vadászat fénye, cinkossággal keverve.

– Rendben megteszem. Érted mindent.

– Köszönöm. Büszke vagyok rád.

– Hannibal nem azért csináltam…

– Tudom, hogy nem azért csináltad, de akkor is megleptél vele. A pásztorkutya megtámadta, és megölte a juhászt. Nem gondoltam volna, hogy képes leszel ilyen kegyetlenül lelőni Őt.

– Amikor megláttam mit tett veled, elöntött a végtelen harag. Soha nem utáltam még ennyire, mint most. Tönkre tette az életem, a boldogságunk, visszarángatott a halálból, egy olyan múltba, amihez már semmi közöm. Gyűlölöm.

– Nyugodj meg. Gyere, feküdj ide mellém.

Megadóan felsóhajtott, oda feküdt mellém, és a vállamra hajtotta a fejét. Kimerült, de megnyugtató volt számára a közelségem. Hihetetlen volt ez az elmúlt egy év.

– Felelj nekem őszintén, meg fogsz gyógyulni?

– Persze, miért kérdezel ilyeneket?

– Tudod jól, hogy értem. Fogsz tudni járni?

Nem kerülte el a figyelmét. Nem tudtam előtte titkolózni, pedig muszáj volt.

– Nagy valószínűséggel igen. Csak perifériás ideget ért a golyó. Lehet, hogy lesznek fájdalmaim, vagy bottal fogok járni, de az évfordulónkon végig táncoltatlak az egész házon.

Elkerekedett szemekkel nézett rám.

– Remek táncos vagyok, akár elhiszed, akár nem. De megértem, hogy ha nem akarsz ápolni, és egy bottal járó férfival sántikálni.

– Hannibal ezt verd ki a fejedből egyszer, és mindenkorra vagy befogom a szád.

Egyből félreértettem, amit mondott, és elmosolyodtam.

– Rendben lesz minden, és veled maradok, történjen bármi.

– Tudom mano meilé, te vagy az én őrangyalom.

Elvesztem az ölelésében. Éreztem, ahogy az ujjai a hajam simogatták, gyengéd mozdulatokkal, amíg el nem aludtam. Bárki is küldte ezt az angyalt az én megmentésemre, soha nem lehetem érte elég hálás.

           

***

Megvártam, amíg Hannibal egyenletesen szuszogott a karomban, és csak utána keltem fel. Kész volt a tervem. Senki nem tudott róla, de én is követem a híreket. Tudtam, hogy a gyilkos mely gyilkosságokat rekonstruálta már, ismertem a gondolkodás módját. Két lehetőség közül választhattam, én még is a nehezebbik utat választottam. Hannibal, Ricardo Pazzit a múltja miatt ölte meg úgy, de amire én készültem, az részben személyes ügy volt. Csodáltam, hogy még nem tette meg, de az is lehet, hogy próbálkozott vele, de még nem sikerült neki. Felidéztem magamban a képet, ahogy ott álltam a Norman király kápolnában, Palermóban, és elképzeltem hogyan csinálta.

„Szilánkokra törtem minden csontot. Összetörtem, dinamikus, formálható lettél. Megnyúztak. Hajlítás, kitekerés, trímelés. Fej, kezek, karok lábak. Műkertészet.” Szinte éreztem a megtört szív utolsó dobbanását a kezem alatt. Az én szívemet, lelkemet, és testemet ugyanígy összetörte, újra, és újra. Azt hittem a halál megmentett tőle, de Ő még a halálban is utánam nyúlt, hogy még egyszer visszarántson. Most már soha többé nem tud visszarántani.

Kimentem a nappaliba, Chiyo még ott térdelt fölötte. Idegesen pillantott rám. Már elszállt a haragom, de csak is Hannibal miatt voltam engedékenyebb vele.

– Sikerült kiszedned a golyót?

– Igen megvan, de a lőpor nyom megmaradt.

– Igen, tudom. Van itthon sósav vagy bármi, ami szét tud marni csontokat?

– Van, ne aggódj. Mondtam neked, hogy én elintézem.

– Nem, ne haragudj, de ez személyes ügy. Majd ha végeztem, szólok. Addig kérlek, takaríts fel.

Nem vitatkozott velem, inkább elment. Megfogtam a tettemet a lábánál fogva, és hátra húztam egészen a csónakház mögötti részhez, ahol a halat, és a húst készítettük elő. Felvettem Hannibal overallját, már meg se lepődtem azon, hogy itt is van egy. A hajamat sapkával lefogtam, kesztyűt vettem fel, és neki láttam a hús elkészítésének. Számomra már nem volt ember, csak egy elintézni való feladat. Felkészültem lélekben a több órás feladatra, gondosan ügyelve minden egyes mozdulatomra. A felesleges részeket, a mosogatóba dobáltam, egy tálba pedig, amit megtartottam. A tálal, keresztülsétáltam a lakáson, és betettem a hűtőbe. Én fogom elkészíteni, ennyivel tartozom magamnak, és Hannibalnak. Amikor elkészültem, hátra léptem egy lépést. Tökéletes, szinte megszólalásig ugyanolyan volt. A gond egyedül akkor van, ha a gyilkos is elkövette ezt. De nem érdekelt. Jack azt mondta senkinek nem szólt. Hittem neki. Tudtam milyen elszánt tudott lenni.

Szóltam Chiyonak. Megrökönyödve nézett rám, pedig már Litvániában látta mire is vagyok képes.

– Ez nem a te terved.

– Nem. De az én szívem is úgy érez, mint akkor Hannibalé. Ha gyászolok is valamit, akkor csak azt, hogy a boldogságunkat megint tönkre tették. Azt, hogy megint fenn áll az esélye annak, hogy elkapnak minket, megint menekülni, rejtőzködni kell. Szerettem itt élni. Sajnálom, hogy emiatt el kell mennünk.

– Hozok egy ládát, abba beleteheted. Mikor viszed el?

– Mennyi az idő?

– Már késő este van.

– Hannibal felébredt?

– Nem, nyugodj meg.

– Rendben. Megtaláltad a kocsiját?

– Igen, ide álljak vele a ház elé?

– Igen, légy szíves. Most elviszem. Nem akarom többet látni az életben.

– Azokkal mi legyen?

Mutatott a mosogató irányába.

– Azt csinálsz vele, amit akarsz, csak tüntesd el.

– És ami a hűtőben van?

– Azt bízd rám, ahhoz kérlek, ne nyúlj.

A Chiyo által hozott ládába tettem a testet. Az overallról letakarítottam a vért, és felvettem az Ő kabátját. Nem ejtettem ki a nevét soha többé, Ő már halott. Betettem a kocsiba a ládát, és megtaláltam a kesztyűtartóban a papírjait, lakáskulcsát. Nagyon nehezen találtam meg a házat. Bevittem a nehéz ládát, majd körbe néztem. A kertben, meg is találtam azt, amit kerestem. A bogrács állványra szúrtam rá a testet, úgy állítottam ki a nappaliban. Nem volt olyan látványos, mint ahogy azt Hannibal tenné, de talán elég jó, hogy elhiggyék Ő volt. Ha valami látványosabb helyen állítottam volna ki, egyből a nyakunkra zúdítottam volna egy csomó rendőrt, nekünk pedig időre volt szükségünk. Amíg Hannibal nem gyógyul meg, nem találunk házat, addig itt kell maradnunk. Időt kell nyernünk, és aki időt nyer, életet nyer. Fáradtan mentem haza. Benyitottam a hálóba, láttam, hogy még mélyen alszik. Szerettem volna én is mellé feküdni, de inkább a konyhába vettem az irányt. Ősi recept, szintén a nagyszüleimtől. Biztos nem örülnének neki, ha megtudnák, milyen alapanyagból készítettem a hagyományosan marhából készült ételt.

Hannibal mellet ébredtem. Az órára néztem, és láttam, hogy már délután két óra van. Nem fürödtem le az óta, és szégyenlősen néztem végig magamon. Az arcomon még ott voltak a vércseppek. Nem szólt semmit, csak lecsókolta őket egyenként.

– Főztem neked ebédet. Tudom, hogy te szoktál főzni, de most nem engedhetem, hogy felkelj.

Kibotorkáltam a konyhába, és egy tálcán szervíroztam neki az ételt.

– Te nem eszel?

Kérdése meglepett, aztán elgondolkodtatott. Behoztam a saját adagomat, és leültem mellé az ágy szélére.

– Mit főztél?

– Vadász pörköltet.

– Úgy tudtam nem a vadászt, hanem a vadat szokás megenni.

– Néha a mesék másként alakulnak, mint ahogy azt megszoktuk.

Elégedetten mosolyogott rám, és beleharapott az ételbe. Kíváncsian néztem az arcát. Még soha nem főztem így, de a mosolya megnyugtatott. Ebéd közben megbeszéltük az éjszaka történteket, én pedig elégedetten ettem meg az ebédet. Soha többé nem bánthat.

Másnap dühösen olvastam a híreket. Muszáj volt megnéznem megtalálták-e a hullát, de erre a híre nem számítottam.

– Az a rohadt, szemét, pöffeszkedő pojáca…

Hónom alá kaptam a laptopot, és feszülten mentem be a hálóba. Nem akartam zavarni Hannibalt, tudtam mennyi pihenésre lett volna szüksége, de ezt muszáj volt vele megbeszélnem. Elé tettem a laptopot, Ő pedig gyorsan végig futotta a hírt.

– Te tudtad ezt?

– Amióta hivatalosan meghaltunk, nem tartom az ügyvédemmel a kapcsolatot. Fogalmam sem volt erről. Azt láttam, hogy pénz érkezett a számlámra, hogy eladták a házat, na de ez… Még Fredericktől is gusztustalan.

– Pénz érkezett a számládra? Én ezt nem értem, a cikkben az áll, alapítványnak ment az összeg.

– Will, Will, Will… Az összeg egy része tényleg oda ment, a másik része viszont hozzám. Mondtam neked, mindig van egy-két tervem, vészhelyzet esetére. Az alapítványt tényleg segítő szándékkal hoztam létre, egyben biztos fedezékként. Arra az esetre, ha halott lennék, vagy azt akarnám, hogy annak higgyenek. Chiyot is így biztosítottam. Emiatt nem kell aggódnunk, nem tudják meg, hogy a pénz a miénk. A számlaszám a Kanári-szigeteken van, áll néven természetesen, hozzá tudunk férni. A nagyobb problémát a múzeum jelenti. Újra tele lesznek az újságok a képünkkel.

– Elhalasszuk a költözést?

– Ne. Muszáj elmennünk, Jack miatt.

Gyűlölet sugárzott belőlem, ahogy kiejtette a nevét.

– Ne ejtsd ki előttem a nevét soha többé. Amit tettem, még az is kevés ahhoz, hogy elfelejtsem, mennyire gyűlölöm őt.

– Nyugodj meg. Inkább koncentráljunk a jövőre. Elkel költöznünk, de ez jelen esetben kizárt.

– Mit szeretnél, hova menjünk? Tényleg Franciaországba szeretnél költözni?

– Igen. Keresnél házat, ha megkérlek?

– Persze. Van valami kívánságod? Konkrét úti cél?

– Nincs. Megbízom az ízlésedben.

– Az én ízlésemben? – Felnevetettem. – A mi ízlésünk fényévekre van egymástól.

– Rád bízom. Nekem mindegy hová megyünk. Számomra csak az a fontos, hogy ott legyél.

Megadóan bólintottam, és hosszas kutatásba kezdtem. Nem volt úti célom, csak egy kikötésem volt, hatalmas konyha. Amikor megtaláltam az ilyen szempontból tökéletes házat, akkor vettem észre, hogy pont egy turista látványosságot sikerült kifognom. Dinan… Ahogy néztem a képeket a középkori bájos kis faluról, egyből a szívembe lopta magát. Aztán egy éles kés szúrását éreztem. Nem lenne szabad magam beleélnem, hogy eljuthatunk oda. Az esélyünk talán még csekélyebb volt, mint legelső alkalommal. Meg akartam mutatni Hannibalnak a házat, de ő hallani sem akart róla. Rám bizott mindent.

Két hét alatt mindent elrendeztünk. Chiyo előre utazott Datnéval, Ő fogja kibérelni a házat. Kevesebb papír munka, kevesebb lebukás. Fájt a szívem Dante miatt, de ha nem jutunk el a célunkig, inkább vele legyen biztonságban, semmint menhelyre dugják. Chiyo megtanított minket sminkelni, hogy jobban hasonlítsunk a fényképekre. Aggódtam mennyire sikerül a terv. Hannibal még mindig nem kelt fel, és féltem, hogy titkol előlem valamit. Amikor eljött a búcsúzás pillanata, nehezen engedtem el őket, nem tudhattam vajon viszont látjuk-e még egymást, még ha haragudtam is Chiyora.

Hannibalnak finom vacsorát főztem, és félve nyitottam be hozzá. Aznap volt az évfordulónk, ahogy Ő hívta. Furcsa volt ezt az Ő szájából hallani. Kettőnk közül azt hittem, én vagyok a szentimentálisabb. Nem így képzeltem el ezt a napot, de még annak is örültem, hogy egyáltalán megértük. Ahogy benyitottam hozzá, felnézett a könyvéből, és elmosolyodott.

– Ígértem neked egy táncot…

– Hannibal ne viccelődj.

A szemem elkerekedett, ahogy lassan felállt. Tett két lépést, és csak az orra egy apró rándulása mondta el, fájdalmai vannak.

– Ne tedd ezt, kérlek.

– Mindig megtartom az ígéretem.

Átölelte a derekam, és én csak hagytam, hogy vezessen. Finom, lassú, mozgást diktált. Alig mertem hozzá érni, vagy közelebb bújni hozzá. Féltem, hogy összetöröm. Ahogy ránéztem, akkor tudatosult bennem, ez számára is bizonyíték. Bizonyíték, hogy még mindig ura volt a testének.

– Nem voltál benne biztos, hogy járni fogsz. Igaz?

– Csak abban voltam biztos, hogy ma táncolni fogok veled.

A vállára hajtottam a fejem. Tudtam, micsoda belső harcot vívott magában. Engem akart megvédeni, azért nem mondta el. Hannibal mindig elérte, amit akart, számára nem volt lehetetlen.

15.

Balltimore, Maryland, Július

            Végre eljött a nap, amit úgy vártam. Hónapokkal korábban elfogyott az összes jegy, nekem még is sikerült időben vennem. Hálás voltam Dr. Chiltonnak amiért megnyitotta a Mester házát. Elvegyültem a több száz fős tömegben, és élvezettel jártam körbe a szobákat. A megnyitó beszédet későbbre tartogatták, először sokkolni akarták az embereket. A csőcselék nyámmogva, borzadva nézett szét. Ostobák. Soha nem értik meg a lényeget. Ahogy besétáltam az étkezőbe, megakadt a szemem a kandalló feletti képen. Boucher: Léda és a hattyú. Rendkívül szemérmetlen, és provokatív. Senki másnak nem jutna eszébe ilyet kitenni, csak a mesternek. Éreztem, ahogy a kép inspirál, és magába húz. Igen, ez lesz a következő művem. A konyhába belépve megérintett a lüktetés. Élvezettel simítottam végig az ujjaimat a pulton, szinte éreztem, ahogy a vér rátapadt a kezemre, érintésem nyomán. Lenyűgöző volt. A pince még több ötletet adott, a sajátom kialakításához. A plafonról hússzárításhoz kampók, és láncok lógtak. A vért így könnyebb kifolyatni az áldozatból, ha fejjel lefelé, bokánál összekötve felakasztják. Fájdalommal töltött el, hogy a házból semmit nem vihettek el. Egy apró, kicsi ereklye, végtelenül boldoggá tett volna. De már az is hatalmas nagy szó volt, hogy itt lehetek.

 Az irodába belépve meghajoltam a mester tudása előtt. Mennyi könyv, és szinte biztos voltam benne, hogy mindegyiket olvasta. Mámor ittasan lépkedtem szobáról, szobára. Az egyik ajtó mögött meghallottam Frederick hangját. Egy nővel beszélgetett, és nekem felfordult a gyomrom.

– Elképesztő, mennyien kíváncsiak ennek a szörnynek az életére.

– A szörnyeteg szót, én a maga helyében kihagynám Frederick. Nem emlékszik mi volt, amikor legutoljára becsmérelt egy sorozat gyilkost?

– Miss Lounds, maga fenyeget?

– Oh eszem ágában sincs. Az olvasóink így is nagyon lelkesek, de egy kis szenzációhajhászás soha sem árt. Én a maga helyében vigyáznék, miket mondok a hallottakról.

– Maga beszél? Ki ment be Will Grahamhez fényképet készíteni, amikor kómában volt? Ki fotózta le Beverly Katz hulláját? Ki talált ki minden történetet, és tette tönkre az életét nem egy embernek? Hosszú a lista, sok szárad a lelkén.

– Igen, de az én életemet is kockára tettem. Ha emlékszik, engem megöltek…

– Igen, persze… hogy aztán, mint főnix feltámadhasson… A kannibálunk meghalt, és ezzel nagy szívességet tett az emberiségnek. Egy ilyen gusztustalan, nyálkás, féregtől megszabadult a világ. Menjünk, itt az ideje a nyitóbeszédnek.

Minden dühömet elfojtva álltam arrébb, hogy ne lássanak meg. Frederick ismert, nem akartam találkozni vele. Most még nem. Lesz rá alkalmunk. Az orvosoknak kár volt annyit vesződniük vele…

Elvesztem a tömegben, így egész nap bent tudtam maradni. Szerencsére túl sokan voltak, így senkinek nem tűnt fel, hogy órák óta itt járkáltam. Nem hagytam el a házat. Minden egyes kis zugot tüzetesen átnéztem. Megtaláltam a kapcsolótáblát, könnyen kilehet tépni a biztosítékot. Estig vártam, amíg mindenki elment. Dr. Chilton utoljára szétnézett a házban. Engem nem vett észre, sem Ő, sem a kamerák nem láthattak. Kitéptem a biztosítékot, ezzel megszűnt az áram. Chilton a sötétben tapogatózott, a botjával próbálta felmérni a terepet. Először a biztonsági őrt fojtottam meg, aztán mentem csak oda hozzá. Lassú, kimért lépésekkel, nem siettem sehová. Egész nap a lépéseket számoltam, mint a vakok. Tudtam, hol van, merre tartott, óriási nagy előnyöm volt vele szemben. Egy gyors határozott ütés, és ájultan terült el a földön. Levittem a testét a pincébe, kikapcsoltam a kamerákat, mielőtt a tartalék generátorműködésbe léphetett volna. Kisétáltam az autómhoz, és kivettem belőle a sport táskámat. Vészhelyzet esetére mindig magamnál tartottam egy-két felszerelést. Elsőre senkinek nem tűnne fel a tartalma. A kötél, ami benne található, autóvontatásra használják, ami egy négy kerék meghajtásos telepjárónál, nem feltűnő. A bukósisak, és a motoros felszerelés sem kelthet senkiben gyanút. Fejfájás elleni gyógyszer, a címke szerint. Az üvegben valójában cián kapszulák voltak. Egy kis üveg arcszesz, kloroform tartalommal. Egy váltás ruha. Átlagos táska, átlagos tartalom, első ránézésre. Visszasiettem a pincébe, Frederick már kezdett magához térni. Újabb határozott ütés, nem túl erős, csak annyira, hogy az eszméletét veszítse. Nem akartam még, hogy meghaljon. A sárkány fél munkát végzett, én nem fogok.

Összekötöztem a csuklóját rögzítő bilinccsel, a lábát vastag kötéllel. Felakasztottam a kampóra fejjel lefelé. A konyhában még ott voltak a mester fantasztikus kései. Megcsókoltam a pengét, és csak utána láttam neki a munkának. Chilton közben felébredt. Láttam sikolyát, de a fülemig nem jutott el. A kis mini lejátszó ott feszült a zsebemben, a sisak alatt a fülemben a fülhallgató. Angyali zene szólt. A kórus hangja lágyan szállt hol a magasba, hol lezuhant a mélybe. Thomas Tallis: Spem in alium. A legszebb mennyei muzsika. Nem szerettem hallani, amikor sikoltottak. Szánalomra méltó számomra, hogy mennyire gyengék. A bokától haladtam lefelé a nyúzásban, közben tálba folyattam a vérét. A dolgozóban fogom kiállítani. Tökéletes szobor lesz belőle. A milánói dómban láttam először, lenyűgöző látvány volt. Sajnálatomra, nem volt olyan izmos, mint Marco d” Agrate szobra. Ahogy ő lehúzott a mesterről még egy bőrt, úgy én is lenyúztam róla. Szinte éreztem, ahogy a mester szelleme ott volt mellettem, ahogy vezette a kezem. Nem voltam elég ügyes, a bőr sajnos csak darabokban jött le, nem lett olyan szép egyenletes, ahogy szerettem volna. Nem baj, majd később összevarrom egyé.

Hajnalodott mire befejeztem a szobrot, a pincében megtaláltam minden hozzávalót. Nyomot nem hagytam magam után. Szerettem volna a nap első sugaraiban megnézni a művem, de sajnos erre már nem volt időm. Egy hattyút kellett keresnem sürgősen. Átléptem a biztonsági őr tetemét, és mintha mi sem történt volna, kisétáltam a kocsimhoz, és elhajtottam. Még van pár órám remélhetőleg, amíg észreveszik mi történt.  Addigra én már a tárgyalóteremben leszek. Clarice ott volt tőlem egy karnyújtásnyira, még se vette észre kivel áll szemben. Ostoba liba. Soha nem fog elkapni.

            Nem kellett sokat kutatnom a megfelelő hattyú után. Rengeteg preparátor dolgozott, szerte az államokban. Eredetileg interneten akartam rendelni, de sajnos a többségnek nincs webshopja, egyedi kérést pedig nem teljesítenek. Érdeklődve tekintettem körbe a boltban. Megannyi állat nézett velem szembe üveges tekintettel. Ahogy a fény megcsillant a szemükön, mintha élnének, és követtek volna a szemeikkel. Hihetetlen mikre képesek a drótokkal, és cérnával. Motorral jöttem, a felszerelésemet nem vettem le. Nem tudhattam van-e biztonsági kamera, nem kockáztathattam. A boltos, ha meg is lepődött nem mutatta.

– A megrendelt hattyúért jöttem, azt mondták elkészült.

– Igen hozom már is. Motorral van? Nagyon nagy, nem fogja tudni elvinni. Ha gondolja meg tudjuk oldani a szállítást, némi felárért.

– Bármilyen helyszínre tudnak szállítani?

– Amennyiben befér az ajtón, és nem kell lépcsőn cipelni, úgy igen.

– Nagyszerű. Megnézhetem előtte?

– Persze, jöjjön velem.

Ott volt előttem a tökéletes hattyú. Hófehér tollai, mint az angyalok szárnyai meredezttek.

– Bevallom magának, még nem találkoztam olyan megrendeléssel, ahol azt kérték ne csináljam meg teljesen.

– Egy fotózáshoz lesz, a fotós még nem tudja, milyen pózba akarja helyezni. A szárnyak nyitottsága volt a fontos. Nem akar photoshoppal dolgozni, élő hattyúval pedig képtelenség lett volna. Így a modellnek is, és a fotósnak is könnyebb.

– Így már világos. A fejét egyelőre ezzel a rúddal kipeckeltük, egy egyszerű mozdulattal ellehet távolítani.

– Köszönöm, akkor fizetnék is.

– Rendben. Tudja, mi még a régi módi hagyományokhoz ragaszkodunk, kézzel írjuk a számlákat, ebbe a számlatömbbe.

Elém tolt egy kis füzetecskét, hogy írjam alá. Egy pillanatra megakadtam. Először álnevet akartam írni aztán, mint a rossz gyerekek csíntevés előtt, elmosolyodtam. Kalligrafikus írással írtam alá: Dr. Hannibal Lecter. Magamban jót nevettem, a férfi pedig nem is nézte meg az aláírást. Eltette a pénzt, és megírta a szállítólevelet.

Las Vegas, Nevada

            Egy utcai fülkében álltam, az egyetlen még működő telefonon tárcsáztam a számot. A szám előtt hangtorzító volt. A második csengésre vette fel.

– Freddie Lounds.

– Miss Lounds… Örülök, hogy hallom a hangját.

Francia akcentust erőltettem magamra, déli tájszólással. A hangtorzítóval együtt, felismerhetetlen volt a hangom.

– Kibeszél?

– Az, akit maga csak úgy nevez, Fannibal.

– Ez egy vicc?

– Nem Miss Lounds, ez komoly. Kettőnk közül ön szokott viccelni, én komolyan veszem, amit csinálok.

– Mit akar tőlem?

– Nos, magára ragyogott a szerencse csillaga. Exkluzív interjút akarok adni magának, hogy jobban megértse mit is csinálok. Ugye nem szeretne olyan sorsra jutni, mint Dr. Chilton a Vörös Sárkányról készített cikk után?

Szinte éreztem a verejtéke illatát.

– Ugye tudja, hogy értesítenem kellene a rendőrséget?

– Oh, hogyne tudnám. De mindketten tudjuk, hogy nem fogja. Jobban érdekli, magát annál a sztori semmint, hogy szólna nekik.

– Miből gondolja?

A hangja fölényeskedő volt, próbálta magát megjátszani. A szajha…

– Abból, hogy ismerem magát Miss Lounds. Arról nem is beszélve, hogy elárulta magát. Azt mondta kellene…

A vonal túloldalán néma csend. Elnevetem magam. Ennyit ért a bátorsága.

– Ugyan Freddie tudom, hogy akarja. Csak magának vagyok hajlandó nyilatkozni, ezt vegye megtiszteltetésnek. Mit nem adott volna érte, ha Hannibalal készíthetett volna interjút? Hiszen még a rendelőjébe is elment csak, hogy kifaggathassa Will Grahamről. Tudom, hogy akarja, ne kéresse magát, mert megkeressek mást.

– Ne, várjon! Persze, hogy elvállalom.

Bingó.

– Mit szeretne? Hol legyen az interjú?

– Ha szól a rendőrségnek, az interjút törlöm! Kicsit utazni fog. Vegas megfelel? A Dreamin hotel, elnöki lakosztály. Már lefoglaltam a maga nevében.

– Az én nevemben?! De hát az egy vagyon!

– Oh, semmiség lesz ahhoz a vagyonhoz képest amit keresni fog a sztorival. Holnap délután két óra. Ne késsen.

Azzal bontottam is a vonalat.

Bérelt autóval jártam, másik cégtől pedig motort béreltem. A szállodába két napja bejelentkeztem. A szobát Freddie asszisztenseként foglaltam le, úgy tudták interjút fog készíteni, és fotózás is lesz. A szobát előkészítették, a ládát nem bontották fel. A hotelben a saját nevemen voltam bejelentkezve, amíg zajlott a tárgyalás, senkinek nem volt gyanús. Még reggel hagytam el a szállodát, öltönyben. Az irodába bementem, látott mindenki. Egy órakor jelzetem, hogy egy találkozóra kell mennem, egy régi kliensemmel. Mindenki bólintott, és mondták ma már nem is kell visszamennem. A régi kliens… Sokkal tartozott nekem, nem merte volna azt mondani nem találkoztunk. Háromszoros életfogytiglant kapott volna, ha nem mentem meg. A motort korábban leparkoltam egy nyílt parkolóban. Nyilvános WC-ben öltöttem magamra a felszerelést, az autót máshol leparkoltam. Átszálltam a motorra, és elindultam a hotelhoz. Miss Lounds már várt.

Két kopogtatás. Kinyitotta az ajtót, meg se szólalt, már sokkoló rázta a testét. A kamerák csak annyit láttak, hogy kinyílt az ajtó, én pedig besétáltam. A földön fetrengő nőből, semmi nem látszott.

Amikor elvesztette az eszméletét, egy székre ültettem. A hátizsákomból elővettem az erre a célra vett bilincseket. Átlagos, bármely szexboltban kapható felszerelés volt. Igényes, de masszív darab. A bokáit a szék lábához bilincseltem. A mellkasán keresztül vezetett szíjjak, a kezeit hátul fogták össze. A haját összefontam, és csuklójához rögzítettem. A feje hátrafeszült, a szája egy vonalban volt a torkával. Van, aki ezt erotikusnak tartja, hatalmi harcnak, én csupán kelléknek a művem bevégzéséhez. Nem akartam kötelet használni, nyomot hagyott volna a hófehér bőrön. Kezdett magához térni. Elővettem még egy kelléket a hátizsákomból, a „könyvét”. Azt a mocskos, szemét, vécépapírt, amit ő könyvnek nevezet. Sikoltani akart, de nem volt ideje. A kezemben tartott lapokat lenyomtam a torkán. Újra, és újra.

– Az a sok szemét, a sok hazugsága vezetett idáig Miss Lounds.

Már nem hallotta, amit mondtam. Az első papírlappal megfulladt, ahogy az öklömet lenyomtam a torkán.

A szoba hideg fehérsége, és ünnepélyes kékje körül vett minket. Húsz oldalt nyomtam le a torkán, mire éreztem, nem fért már belé több. Liliom illat szállt a levegőben, és elgondolkodom azon, vajon tényleg volt olyan, aki ettől halt meg? Azt mondják mérgező az illata. Ennek a nőnek az volt. Kioldoztam a székről, és elégedetten láttam, hogy nem hagyott nyomot a testén a bilincs. Nem volt ideje túl sokáig ráncigálni magát. Lefektettem az ágyra, és előkészítettem a helyszínt, mintha csak színpadi kellékes lennék.

Szándékosan választottam ezt a szobát. A berendezése rokokó hangulatot árasztott, egy kis modern eleganciával vegyítve. A bútorok korall kékek, ezüstös csillogással. Az egészben volt valami tiszteletet parancsoló. Szétfeszítettem a ládát, és megvizsgáltam a hattyút. Gyönyörű, volt és sértetlen maradt. A chaise longuet oda toltam az ablak alá. A nehéz selyemsötétítő függönyöket, mint a baldachint elrendeztem körülötte. Oda sétáltam az ágyhoz, és lenéztem a nőre. Túl csontos volt az eredeti képhez képest, de a művemnek megfelelt. Levágtam róla a ruhákat, a létező legkevesebbet akartam hozzáérni. Számomra mocskos volt. Ömlött belőle a szenny. Amikor Chilton vérében fürödtem nyúzás közben, akkor sem éreztem magamat ennyire mocskosnak, mint tőle. Levetkőztetem, és ráadtam a ruhát. A chaise longueon elhelyeztem, és addig igazgattam a testét, amíg tökéletes nem lett. A hattyút utoljára állítottam oda mellé. Sajnáltam, hogy ilyen alantas, gusztustalan, dolgot kellett látnia a halála után. Talán megbocsájtott, és inkább arra emlékezet hogyan szelte át az égkékjét.

Hátra léptem két lépést, és úgy szemléltem meg a művem. Tökéletes. Ha lett volna esélyem, a mester házában állítottam volna ki, de amióta megtalálták Fredericket, erre nem volt esélyem. A házat örökre lezárták, és le fogják rombolni legnagyobb bánatomra. A ház megannyi titkot rejtett, de legalább hősi halált fog halni, és utoljára dicsfényben ragyogott. Megmostam a kesztyűs kezem, majd kisétáltam a folyosóra. Mielőtt az ajtót bezártam, elköszöntem Miss Loundstól hangosan, és gesztikulálva, mintha még mindig élne. A folyosón nyugodt szívvel sétáltam végig, és belevettem magam a Las Vegasi örök nyüzsgő életbe.

16.

            Clarice idegesen dobolt a körmével a pulton. Jack, – a neki küldött levelet – még mindig nem vette át. Aggódott a férfiért. Úgy tűnt, a gyilkos módszeresen keresi fel Hannibal ellenségeit, és félt nem-e Ő lesz a következő. A postán végtelen sor állt, mire sora került és elmagyarázta miért jött, minden türelme elveszett. Több mint egy hónapja küldte el neki a levelet, amiben megkérte jöjjön el vallomást tenni. Tudta, hogy minden kapcsolatot megszakított az FBI-al, de azért egy hivatalos értesítésre biztos, hogy reagált volna. Nem volt mit tennie, muszáj elutaznia Alaszkába és megkeresnie. Emlékezett a legutolsó beszélgetésükre, miszerint attól félt, él még Dr. Lecter. Ha igaza volt, akkor az ég kegyelmezzen annak a megmaradt pár embernek, akiket életben hagyott.

            A szemei előtt mindenegyes nap leperegett a kép, ahogy Dr. Chilton hulláját megtalálták. A jegyszedő talált rájuk. Szerencsétlent az óta is a pszichiátrián kezelik. Vasárnap volt a megnyitó, hétfőn a múzeumok zárva tartanak. Se a biztonsági őrnek, se a doktornak nem volt családja, így senkinek nem tűnt fel a hiányuk. A kamerák nem rögzítettek semmit. A gyilkos kihúzta a biztosítékot, utána kikötötte a kamerákat. Hiába nézték a látogatókról készült videót, semmi gyanús nem volt rajta. Rengetegen voltak, a tömeg szinte egy halmaznak tűnt a felvételen.

            Amikor kiérkeztek a helyszínre, először azt hitték, hogy ez is csak egy, a sok kiállított borzalom közül. A reggeli napfény betűzött a hatalmas ablakokon. Vékony fénysugár talált magának utat a nehéz függönyökön keresztül. A teremben szinte lehetett látni a porszemcsék szállingózását. Groteszk módon mintha Isteni megvilágítás lett volna. Aztán megérezték a szagot, a mindent ellepő döghús szagot, és tudták ez igazi. Dr. Chiltont úgy állították ki, mint Szent Bertalant a milánói dómban. A testét teljesen megnyúzták, bal kezében a könyve Hannibalról, a jobban pedig a kés volt, amivel, nagy valószínűséggel megnyúzták. A teste köré stólaszerűen volt rávetve a saját bőre. A törvényszéki nyomozók megállapították, hogy végig élt miközben nyúzták. Egyszerűen elborzadt ettől a sok kegyetlenségtől. Megértette a gyilkos üzenetét. Ahogy Frederick még a halála után is lehúzott pár bőrt Hannibalról, úgy Ő is megnyúzta őt. Még mindig emlékezett arra hogyan könyörgött az orvosnak, hogy ne nyissa meg a múzeumot, de azt csak a pénz érdekelte.

            Freddie Loundsért nem ejtett senki könnyet. Az Ő halála szinte már természetesnek tűnt, mindazok után, amit az életében művelt. A könyve, Hannibalt gúnyoló lapjait találták meg a torkában. A többi áldozathoz képest az Ő halála, szinte kegyes volt. A szállodában nem tudtak semmit mondani. Előre telefonált az asszisztense, hogy egy interjút fog készíteni, egy olyan emberrel, akinek nem tudja a nevét, sem azt, hogy néz ki. A férfi a telefonban csak annyit kért tőlük, kezeljék diszkréten a helyzetet, ne lepődjenek meg, ha esetleg egy maszkos ember megy be hozzá. Fotózás is lesz, készítsék ehhez elő a lakosztály, valamint egy futár fog hozni egy faládát. A tartalmát átvilágították, nem volt benne bomba, így minden teketória nélkül a szobába szállították. Freddie kissé idegesnek tűnt, amikor megérkezett, de a hotel büszke a diszkréciójára, így nem faggatták. A kamerákon csak annyi látszik, egy motorsisakos férfi belépett szobába, majd körülbelül egy óra múlva kisétált. Freddie gépéről töltötték fel a képet a Tattler.com-ra.

            A képen a nő szinte teljesen meztelen volt. Egy hálóinget ugyan ráadtak, de az úgy volt rajta elhelyezve, hogy szinte semmit sem takart. A fejét párnákkal ékkelték ki, a kezei a ruhája redőit szorongatták, mintha Ő maga húzta volna fel, hogy a hattyú jobban rá láson. A lábai a kanapé két oldalán hanyagul feküdtek, a szemérem nyílásánál a hattyú fejével. A kép alatt felírat, „A Fannibal legújabb műve, a művészet oltárán.” A fotó szinte megszolgálásig hasonlított az eredeti festményre. Először sokáig gondolkodott, hol látta ezt a képet. Aztán amikor eszébe jutott, megfagyott az ereiben a vér. A gyilkos biztos, hogy járt Dr. Lecter házában, vagy a megnyitó napján, vagy még korábban. Az étkezőben, a kandalló fölött Boucher: Léda és a hattyú című képe volt kiállítva, ugyanaz, ahogy a gyilkos rendezte el Freddiet. Rettentően ízléstelen volt számára a gondolat, hogy valakinek ez a kép tetsszen. Pláne evés közben nézegetni. Rengeteg ember volt vacsorára hivatalos a doktornál, a lista szinte végtelennek tűnt. Egyedül még egy nyomban bízhatott, a preparátor, akitől a hattyút rendelték. Még Őt meglátogatja, utána kivesz szabadságot, és megkeresi Jack Crawfordot, bárhol is legyen Alaszkában.

Caldwell, Hannibal St. Idaho, Egyesült Államok, Birodalmi állatkitömő bolt.

           

A preparátor boltban a hideg is kirázta. Az állatok élettelen szeme, ahogy még is mozogtak és követték a tekintetükkel, rossz érzéssel töltötte el. Egy idős úr jött ki hozzá, megtört, már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia, de látszott rajta nincs más társassága az állatokon kívül. Alacsony, kopasz, remegő májfoltos kezek, de a szeme még tele volt élettel.

- Mr. Hodges, Clarice Starling vagyok az FBI-tól, lenne néhány kérdésem.

Az öreg megrémült, még soha nem volt dolga még csak a rendőrséggel sem nem, hogy az FBI-al.

- Mi dolga az FBI-nak velem? Soha semmit nem követtem el.

- Mr. Hodges kérem, őrizze meg a nyugalmát. Egy rendelésről szeretnék érdeklődni. Ön tudtommal nemrég készített egy hattyút, kifeszítetett szárnyakkal, a nyaka viszont nem volt rögzítve.

- Igen, igen. Szokatlan megrendelés volt, de az úr, aki érte jött, azt mondta, hogy fotózáshoz lesz, és még nem tudják, pontosan milyen beállításokat szeretnének. Szoktak ilyet kérni, nem gyakran, de volt már rá példa. Ez tudtommal nem bűncselekmény.

- Nem uram jól tudja, ez nem bűncselekmény. Olvass Ön újságot?

- Már nagyon régóta nem.

- Egy riporternőt, Freddie Loundsot, megölték és az Ön által készített hattyúval állították ki, egy fényképen. Nagyon fontos lenne, hogy mindent elmondjon erről a rendelésről.

Az öreg remegett, Clarice látta mennyire sokkolta az információ, viszont tudta, hogy sokk alatt jobban megered az ember nyelve. A táskájában volt a fénykép, ha kell azt is megmutatja, a cél érdekében mindent.

- Egy férfi telefonált, hogy egy hattyút szeretne, csak a szárnyait merevítsem ki, úgy mintha éppen leszállna. A nyakát azt mondta hagyjam hajlékonyan. A megrendelő kérése mindig is szent volt a számomra, nem kérdezősködtem, csak amikor érte jött. Egy motoros férfi jött érte. Amikor megláttam, hogy motorral van, mondtam neki, hogy azzal nem fogja tudni elvinni, túl nagy ahhoz a doboz. Bejött velem hátra, megmutattam neki a hattyút, elégedett volt. Megkérdezte hova tudunk szállítani, mondtam neki, hogy szinte bárhova. Egyedüli kikötésként azt adtam meg, hogy ne legyen lépcső és, hogy beférjen az ajtón. Egy szálloda címét adta meg, azt mondta ott lesz a fotózás.

- Tudna róla személyleírást adni? Bármilyen ismertetőjelet?

- Semmit nem láttam belőle, csak a szemét. Barna szeme volt, apró ráncokkal a szeme körül. Olyan ötvenes lehetett. Magas volt, nagyon magas és izmos. Ennél többet nem tudok, mint már mondtam motoros felszerelésben volt. Talán ez az egy még segíthet. Tudja, régimódi vagyok, kézzel írom a számlákat ebbe a tömbe.

Clarice elé csúszatott egy kis kék számlatömböt. Az öreg visszalapozott a megrendelésre, és megmutatta neki. A nő csak állt és nézte. Dr. Hannibal Lecter. Jacknek mégiscsak igaza volt? Hannibal él? Vagy csak a gyilkos játszadozik velük?

- Mr. Hodges, ezt le kell foglalnom, tárgyi bizonyíték. Magán kívül ért még valaki ehhez az oldalhoz?

- Nem, de Ő sem ért hozzá. Kesztyűben volt.

- Nem volt önnek gyanús, hogy motorosruhában volt?

- Nem, szoktak jönni más motoros futárok a megrendelésért.

- Van biztonsági kamerája?

- Sajnos nincs. Volt, de elromlott. Egy ideje már ki akarom cseréltetni, de ahhoz tőke kéne.

- Köszönöm. Ha bármi eszébe jutna még, kérem, hívjon.

Ahogy a napfényben állt, észrevette az utcatáblát. A gyilkos nem véletlenül választotta ezt a boltot. Hannibal street.

***

            Anchorace, Alaszka, Július

Az elmúlt egy hónap megkavarta az életünket, fenekestül. Jack támadása mindent felborított, amit addig magunk köré építettünk. Chiyo a hőn szeretetett csembalómat elpusztította, nem tarthattuk meg. A golyó befúródott a fába, túl kockázatos lett volna megtartani.  A házat kénytelennek voltunk eladni, amíg mindannyian itthon voltunk, elintéztük a papírokat. Könnyen találtunk rá vevőt, a harminc napos átadási időt lerövidítettük. Holnap mi is végleg elköltözünk Franciaországba.

A sérüléseim kívülről begyógyultak, de még mindig egy kicsit sántítottam. Haragudtam magamra, amiért nem voltam kellően ura a testemnek, de már az is nagy szó volt, hogy járni tudtam. Willnek nem mondtam el micsoda küzdelem volt, hogy újra tudjam mozdítani a bal lábam, bár szerintem legbelül tudta. Éjszakánként, amikor mélyen aludt, folyamatosan gyakoroltam. Bizonyítanom kellett magamnak, hogy képes vagyok rá. Nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy miattam tétlenkedjünk, így is már rég el kellett volna, hogy költözzünk. Will szerzett nekem egy sétapálcát. Először hallani sem akartam a dologról, de kénytelen voltam vele egyet érteni. Szerencsére ízléses darabot talált, ezüst markolattal, és art deco mintákkal, a markolatán.

Az elmúlt egy évben mindketten megnövesztettük a hajunkat, Chiyot nem akartam megkérni, hogy vágja le, rendes borbélyról pedig szó sem lehetett. Csalódottan sóhajtottam fel, amikor szembesültem a ténnyel, hogy ma muszáj lesz levágnunk mindkettőnkét. Will göndör fürtjei túlságosan feltűnőek, én pedig szolidaritást vállalok vele. Minden jellegzetességünket el kell tüntetnünk, a legkisebb hiba is az életünkbe kerülhet. A polcokon sorakó számtalan smink, kellék, festék, csak még jobban elszomorított. Vége a fesztelen életünknek.

Will a vállamra tette a kezét és nyújtotta felém a hajnyírót.

– Vagy csináljam én? – kérdezte.

Kivettem a kezéből, ő pedig leült elém.

- A tiédet nem vágjuk le.

Megállt a kezemben a gép. A padlót beborították a puha fürtök és értetlenül néztem rá.

– Nem vagyok Sámson, hogy a hajamban hordjam az erőmet.

– Tudom, de néztél a tükörbe? Senki nem ismerne meg.

Valóban, a szakállam összes árnyalatot öltött, a hajam pedig összefogva omlott a hátamra. Mindig is gondosan ügyeltem a külsőmre, szinte már kínosan, de most szinte hajléktalan veteránnak is elmehettem volna a megfelelő ruhákkal.

– Szóval kivetnivalót találsz a külsőmben?

– Dehogy. Ép ellenkezőleg. A lehető legjobb álcának tartom, azon kívül tetszik. Szeretem.

Ujjaival puhán végig simított a hajamon.

– Ahogy akarod mano mielé. A kívánságod számomra mindig parancs, tudod.

Elégedetten mosolygott.

– Félsz a holnapi naptól igaz?

Titkolta előlem, de felesleges volt. Tudtam minden belső harcáról, még a kimondatlanokról is.

– Már úgy megszoktam a halál közelségét, mintha csak a harmadik lakótársunk lenne. Túl sok minden történt velünk. Szinte már furcsa lenne, ha nem lengene minket állandóan körül.

– „Attól remegsz, mi nem jön, és mit el sosem veszítesz, azt kell folyton siratnod.”

– Nem vagyok Faust, és te nem vagy Lucifer tudtommal.

– Igazad van, nem vagyok. Ha én lennék Lucifer, más lenne a világ elhihetted.

– Milyen lenne a te világod? Mint Dante pokla?

– Dante ábrázolása, sokban hasonlít az én pokolbeli elképzelésemhez.

– És ott nekünk hol lenne a helyünk?

– A mi helyünk kedves Williamem, a trónon lenne. Ketten uralkodnánk a kénköves pokolban, miközben az ellenségeinket ennénk meg újra és újra.

– Valahogy éreztem, hogy ezt fogod válaszolni.

Halkan felnevetett, én pedig befejeztem a hajvágást. Szomorúan tekintettem végig a padlón. Legalább egy tincset szerettem volna megtartani, de nem tehettem.

            Papírzsákos porszívóval összeszedtük a hajat. A kertben tűzet gyújtottunk, és elégettünk mindent, ami hozzánk köthető lett volna. Indulás előtt, másnap reggel az egész házat utoljára hypoval kitakarítottuk. Mindent kesztyűben csináltunk és az utolsó kis DNS nyomot is próbáltuk eltüntetni. A külsőnket átalakítottuk, és újra Christopher és Thomas nézett egymásra. Az autóval kimentünk a reptérre, az új tulaj ott várt minket. Láttam Will szemében a csalódást, ahogy elsiklanak mellettünk a fák és neki ott kell hagynia hőn szeretett otthonát. Mindig is úgy tekintett rá, tudom. Ahogy a reptéren haladtunk keresztül a tömegen, egy vékony vörös hajú nő haladt el mellettünk. Will szerencsére a tőlem kapott erős nyugtatók miatt nem vette észre, de nekem feltűnt. A nő egy pillanatra megtorpant, miután elmentünk egymás mellett. Mint aki szellemet látott, visszafordult, és Will irányába nézett. Aztán megcsóválta a fejét, és ment tovább. Ekkor találkoztam először Clarice Starlinggal. Ha tudtam volna, milyen csapást mér az életemre, visszafordultam volna, és ott helyben megölöm.

***

            Párizs, Franciaország

            Fáradt voltam az egész napos úttól, de végtelenül boldog. Alaszkából Seattle-ig gyors volt az út, Párizsig viszont végtelen hosszúnak tűnt. Furcsa volt újra Franciaországba mennem. Lady Muraszakit juttatta mindig eszembe. Rendkívüli nő volt, nagyon szerettem. Végtelen hálával tartoztam irányába és nem először az életemet köszönhettem neki. A fiatalságom, a buja évek, az egyetemek, mind-mind Párizshoz és Franciaországhoz kötöttek. Anyanyelvi szinten beszéltem a nyelvet, Willnek viszont gondjai voltak vele. Egy olyan országban, ahol ennyire büszkék a kultúrájukra, a nyelvükre, gondjai adódhatnak, de nem aggódtam érte. Mindig is találékony embernek tartottam tudtam, hogy feltalálja magát. Jack halála óta sokat változott, magabiztosabb és határozottabb lett. Amikor Párizsban leszálltunk a repülőről, észrevettem, hogy cinkosul rákacsintott az egyik stewardessre. Hihetetlen mértékű féltékenység támadt bennem, de amikor megértettem miért tette, követtem a példáját.  Sikerült. Leszálltunk és senki nem várt ránk. Az egyik félreeső helyen megcsókolt. Illetlennek tartottam, le akartam érte korholni, de megértettem, hogy neki erre most volt szüksége.

            A TGV sebesen robogott alattunk, csak a táj változásán érzékeltük a sebességet. Gyorsabb volt így közlekednünk, mintha Chiyo értünk jött volna autóval. Rennes-ben voltunk kevesebb, mint három óra alatt, de így is lassan huszonnégy órája voltunk úton. A vonaton Will egy kicsit aludt, a ráncok a homlokán kisimultak. Láttam rajta, hogy egy picit megnyugodott, de nagyon feszült volt még mindig. Tudtam mire vágyik és azt is, hogy megadom neki. Bármit, csak a lelke nyugalomra leljen.

            Amikor leszálltunk a vonatról, Dante boldogan csaholva szaladt oda hozzánk. Megható volt látni Őt, ahogy beletemeti az arcát a bundába és szorosan öleli a kutyanyakát. Chiyot először hűvösen köszöntötte, majd mégis átölelte. Boldog volt, hogy újratalálkoztak. Rosszul voltam, amikor megláttam milyen autóval jött értünk Chiyo. Sajnos rákellet jönnöm, Dante miatt le kell, mondjak a Bentleyk minden gyönyörérről.

            A ház újabb sokként ért. Kicsit távolabb helyezkedett el Dinnan-tól, szinte egy majorsággal felért. A ház még az ezernyolcszázas években épült, de a tulaj valamiért úgy gondolta, modernizálni kell. A nyerstéglát fehérre festették, a zsalukat levendula kékre. A bejárat fölött lugas, rajta lilaakác végig futtatva. A kertben szökőkút, a giccs legfelső határát súrolva. Belépve még jobban elképedtem. Már kezdtem azon morfondírozni magamban, hogy kicseréltettem az összes bútort, ezt pedig elégettem.

– Nem lehet lecserélni a bútort, már kérdeztem.

Will ki nem mondott szavaimra reagált. Ez a shabby chick stílus, ami a modernkor provence-i hangulatát akarta idézni, vérlázítóan ízléstelen volt. Nem értettem, hogy választhatta ezt a házat. A berendezési stílusomat ismerte, tudta miként reagálnék egy ilyen házra. Annak persze örültem, hogy Chiyonak külön háza volt a miénk mellett, de nem lehetett másikat találni, ahol ugyanúgy meglett volna neki a külön lakórész? Éreztem, ahogy az ujjak körül ölelik a kezem és rángatnak.

– Gyere, megmutatom miért ezt választottam.

Kívülről nem tűnt fel a színt eltolás. Levezetett egy lépcsőn és nekem tátva maradt a szám. A ház egyetlen olyan helysége, ahol mindent megtartottak eredetinek, amit csak tudtak. A konyha elképesztően hatalmas volt és teljesen felszerelt. Megtartották az eredeti polcokat, tűzhelyet és a kandallót, de kiegészítették modern technológiával is. A pult fölött rácsról lógtak le a rézedények és a fűszerek. Külön sajtkészítő helység is tartozott hozzá. Szinte könnybe lábadt a szemem, a gyönyörűségtől.

– Hetven négyzetméteres. Amikor megtaláltam, tudtam, hogy nem fog tetszeni a bútorzat, de sajnos a tulaj ragaszkodott hozzá. Egyetlen vágyam volt, téged boldoggá tenni. Mind a tiéd.

Mosolygott rám az ajtóból, és látta milyen gyermeki rajongással fedeztem fel az újabb és újabb lehetőségeket a konyhában. Kicsit más szemmel néztem a házra. Mint a szülő, aki tudja, hogy vannak hibái és csúnya foltjai a gyermekének, de az övé és szereti.

***

            Amikor beléptem a hálóba egy száll törülközőben, Will mohó tekintetével találtam magam szemben. Egészen közel jött hozzám, az ajtót mögöttem becsukta.

– Meg gyógyultak a sebeid?

Bólintottam, mire Ő neki nyomott az ajtónak és vadul csókolni kezdett. Az ujjai szinte letépték rólam a törölközött. A mellettünk levő szekrényről felemelte a tubust és kapkodó mozdulatokkal készítette fel a testem. Nem volt időm, hogy bármit is szóljak, de nem is akartam. Hagytam, hogy felemeljen a földről és az ajtónak nekitámasztva magáévá tegyen. Gyors volt és határozott. Erősen lökött én pedig éreztem, ahogy a hátamon a seb újra felszakadt. Pár mély lökés és elélvezett. Lassan leengedett a földre, a feje a nyakgödrömbe bukott. Éreztem, ahogy a forró könnycseppjei végig gördülnek a testemen, miközben Ő folyamatosan csak a bocsánatomért esedezett. Nem volt mit megbocsájtanom neki. Én tanítottam meg neki, hogyan adja ki magából a feszültséget ilyen módon. Gyengéden megcsókoltam és hagytam, hogy megnyugodjon.

            Éjjel az ágyban, örömmel hallgattam a nyugodt szuszogását. Csak bízni tudtam abban, hogy ebben a házban több időt tölthettünk, mint eddig összesen. Boldog reményekkel tekintettem egy szebb és fényesebb jövő felé. Ez a jövő tele volt illattokkal, ízekkel, színekkel és Willel. Mindezt Ő jelentette számomra. Nem érdekelt többé a berendezés, az hogy miért itt lakunk, semmi. Amíg Ő boldog és velem van, addig én is vagyok.

17.

Anchorage, Alaszka, Július.

            A reptéren azt hittem szellemet láttam. Amikor leszálltam a repülőről és indultam a taxik irányába, két férfi haladt el mellettem. Az egyik idősebb volt, bolttal járt, semmi különleges nem volt a külsejében. Nem Ő keltette fel az érdeklődésemet, hanem a mellette lépkedő fiatal férfi. A korát tekintve nem lehetett Ő, emlékeztettem magam. A fiatal férfi vonásaiban felfedezni véltem Will Grahamet. Megnyugtattam magam, sokban hasonlított rá, de ez a férfi maximum huszonöt évesnek nézett ki. Úgy látszott, már annyit foglalkoztam velük, hogy mindenkiben az Ő vonásaikat keresem.

            Jack háza előtt állva, furcsa borzongás lett rajtam úrrá. Teljesen elhagyatott környéken élt, több kilométeres körzetben sehol egy szomszéd. A ház mellett ott állt az autója, de a rajta megtelepedett por, az elhanyagolt kert, arról árulkodott, rég nem járt itt senki. Az ablakon benézve nem láttam semmit, csak a sötétséget. Kicsit jobban hunyorogtam, és akkor mintha egy alakot véltem volna felfedezni a nappali közepén. Kopogtattam, de nem jött válasz. Megismételtem újra és újra. Semmi. Megfogtam a kilincset, a zár engedett. Ahogy beléptem és felkapcsoltam a lámpát, a szám elé kellett tennem a kezem, hogy ne kezdjek el hisztérikusan sikoltozni.

            Dr. Brian Zeller említette nekem korábban, „Hannibal megtört szívét”, ahogy Ő nevezte. Mégiscsak sikerült a gyilkosnak. Most itt volt a szemem előtt. Az áldozatott nem tudtam azonosítani, a szív felismerhetetlen volt. Az oszlás, a rovarok és a férgek alapján legalább egy hónapos lehetett. Lüktettet velem a szoba. Levegő után kapkodva kimentem a ház elé és leültem a verandára. Remegve tárcsáztam a számot. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem Jack teste volt ott.

            Mintha csak egy üvegfalon keresztül néztem volna, ahogy a fiúk dolgoztak. A testet nagy nehezen leemelték az emelvényről. A házat átkutatták, de semmi nyomott nem sikerült találniuk. A vakuk kattogása néha kirángattak a gondolataim közül, máskor viszont pont segítettek gondolkodni. Jack azt mondta, hogy egy ázsiai nőt keres. Lehet, hogy sikerült neki megtalálni és Ő ölte meg? Nem, az nem lehet. Vékony, törékeny nő. Ehhez viszont erő kellet. Végtelen sok erő. Aki erre képes volt, az elmebeteg. Még ha valaki haragból is gyilkolta volna meg, akkor se tett volna ilyet. Ez bosszú, végtelen sok fájdalommal keverve. Muszáj kinyomoznom kitette ezt. Gondolkozz Starling! Nem létezhet, hogy nincs semmilyen nyom! Ha Jack tényleg azt a nőt kereste, akkor végig követnie kellett. Meg kellett először is találnia, de hatalmas Anchorage. Itt maradok. Muszáj végig vennem az útvonalat, amit Jack végig járt.

– Starling! Találtunk valamit!

Fellégeztem, ahogy meghallottam ezt a két szót. Oda sétáltam a két férfihoz, akik papír fecniket nyújtottak felém.

– Pár számla az egész, de hátha segít.

A számlákon különböző dátumok. A legutolsó keltezése június hatodik volt. Kicsivel több, mint egy hónapja készült. Egy könyves bolt és egy élelmiszerbolt számlája. Itt lehetett legutoljára. Néztem az élelmiszerbolt listáját, több napra elegendő hideg élelemnek tűnt. Csupa olyan, amit az ember könnyen magával tud vinni, ha hosszabb időre elmegy otthonról. A számlák között sok értelmetlen volt, aztán megakadt a szemem a legfontosabbon. Egy vadászbolt számlája. A tétel nem volt ráírva, csak az összeg. Hagytam a többieket tovább dolgozni, itt most már úgyse tehettek semmit. A helyszínelőkön múlik minden. Fogtam a holmim és felkerestem az egyetlen nyomot, amiben bíztam, a vadászboltot.

            Ahogy benyitottam az üzletbe, megint az a különös érzés kerített hatalmába, mint a preparátornál. A falakról lelógó puskák, a trófeák, idegennek számítottak az én világomban. Felmutattam a jelvényem, mire az eladó rögtön készségesebbnek tűnt. Az alaszkai férfiak lenézik a nőket, tudom, pláne a rendőrnőket.

– Meg tudná nekem mondani, mit adott el ennek a férfinak?

Felmutattam Jack fényképét, a számlával együtt. Sokáig gondolkodott, majd elkezdett a számítógépében kotorászni. Utáltam ezt a sok felesleges kört, amit futnom kellett, de csak ez vihetett előre.

– Meg is van. Egy nyomkövető rendszert vásárolt. A legpontosabb mérést adja, pár centiméteres különbséggel képes megállapítani bármilyen állat távolságát. Vadászok szokták használni. Tudja, nem illegális. Vannak olyanok, akik még a vadászidény előtt kinéznek maguknak egy-egy szarvast, vagy medvét. Nyugtatólövedékes puskával megjelölik, és amikor eljön az idény, könnyebben megtalálják a kiszemelt állatott. Van, aki a kutyájába vagy a macskájába oltatja be. Sok az elkóborolt állat, az állatorvos pedig nem ér rá ilyenekkel foglalkozni állandóan. Bármelyik okos telefonról követhető az állat. Ha van az embernek GPS-e, a pontos koordináták ismeretében megtalálja.

– Vissza lehet követni a chip nyomát?

– Csak a telefonon keresztül. A program elmenti a legutolsó kereséseket.

– Köszönöm.

            Ahogy kiléptem az üzletből, egyből telefonáltam.

– Jimmy, megtaláltátok Jack mobilját?

– Azt még nem, de egy nagyon érdekes dolgot igen. Nem fogod elhinni. A gyilkos hagyott egy olyan nyomot, amit még mindig nem értek. Találtunk egy barna göndör hajszálat.

– A gyilkos nyomott hagyott? Ez nagyszerű.

– Igen az lenne, csak hogy nem hiszem, hogy a gyilkos-é lett volna. Ha pedig igen, akkor elkezdek hinni a kísértet históriákban.

– Ezt nem értem.

– A hajszál, amit az autópadlóján találtunk, Will Ghrammé. Nincs kutatólaborunk, szóval a teljes DNS tesztig még várnod kell, de minden jel arra utal.

– Jack nem ezt az autót használta korábban? Lehet, hogy magával vitte Willt valamikor.

– Mi is erre gondoltunk először, de az autót itt vette. Nem hozta magával a régit.

Csak álltam és meredtem a telefonomra. Először a férfi a reptéren, most meg ez. Mégsem jól láttam? Tényleg létezhet az, hogy Graham ügynök ott sétált el mellettem? Az nem lehet. Meg kell találnunk azt az átkozott mobilt. Az talán elvezett minket.

            Mire vissza értem a helyszínre, megtalálták a telefont. Izgatottan nyitottam meg az alkalmazást, ami jelzett, hogy még mindig aktív a chip. Kocsiba vágtam magam és száguldottam a nyom után. Egy terepjáróhoz vezetett. Fegyverrel a kezemben szólítottam fel a bent ülőt, hogy azonnal szálljon ki. Fiatal srác szállt ki, épp hogy elmúlt tizennyolc vagy még annyi se. Ő nem lehetett a gyilkos. Térdre vetette magát előttem, egész testében remegett.

– Nem csináltam semmit. Nem tudtam milyen cigit adtak a srácok, csak amikor beleszívtam. Elárulom az összes nevét, csak ne csukasson le kérem!

– Fogja be!

A nyafogó hangja végtelenül idegesített. Egy férfi amilyennek tartotta magát, ne rinyáljon.

– Honnan szerezte az autót?

– Vettem.

– Kitől?

– Egy fiatal ázsiai nőtől, de csak később vettem át. A jogsimat csak most kaptam meg.

– Mikor vette át?

– Tegnap, egy fiatal pasitól vettem.

– Le tudja írni a külsejét?

– Nem néztem. Átlagos srác volt. Talán mintha kék vagy szürke szeme lett volna. A haja rövidre nyírt, nem volt valami magas. Tucat ruhát viselt.

– Volt vele más is?

– Nem, egyedül volt.

– Hol adta át az autót?

– A reptérnél. Azt beszéltük meg, hogy előtte találkozunk, mert elutazik. Odaadta a kulcsokat és már ment is. Az egész nem tartott tovább egy percnél. A papírokat már korábban elintéztük.

– Meg tudná mondani az ázsiai nő nevét?

– Valami Chiyo. Ott vannak a papírok a kesztyűtartóban.

Kivettem a lapokat és átfutottam. Sugiyama Chiyo.

– Amikor aláírták a papírokat, vagy amikor megnézte az autót, volt ott más is?

– Nem. Egy parkolóban találkoztunk, ott írtuk meg a szerződést.

– Látta valaha is ezt az embert?

Megmutattam neki Jack fényképét.

– Soha.

– Le kell foglalnom a kocsiját.

A hajszálról, amit találtunk, később kiderült, hogy tényleg Willé volt. Sajnos Jack elhozta magával a régi FBI-os kabátját, a Virginiai házból. Nem értettem miért kötődött ennyire egy ilyen emlékhez. Graham sosem volt hivatalos nyomozó. Talán a közös múltjuk miatt. Az autót tüzetesen átvizsgáltuk, de nem találtunk semmit. Az üléseket bontóból hozatták és kicserélték. Az autóban egy ujjlenyomat nem volt. Találtunk némi kutyaszőrt, de ennyi. Csak a suhanc DNS-e.

A telefonon sikerült visszakövetni a GPS koordinátákat. Ahogy követtem autóval a nyomot nem értettem. Egy teljesen elhagyatott helyhez vitt, az erdő szélére, és mutatta forduljak be. Az autó nehézkesen ment a terepen, folyamatosan súrolta az alvázat az aljnövényzet. A fák közt pár perc után megláttam egy házat. Ide jött Jack. Ezt kereste. Leparkoltam a ház előtt és fegyverrel a kézben haladtam tovább.

            Ijedt szemű kislánnyal találtam magam szemben. Egy család éppen költözködött, tele volt a ház dobozokkal. Leeresztettem a fegyverem, és felmutattam a jelvényem. Amikor elmagyaráztam nekik, hogy egy gyilkosság után nyomozok, a nő hisztérikus lett. Soha nem értettem, az emberek miért borulnak ki ezen ennyire. Ha látta volna mindazt, amit én az elmúlt több mint fél évben, akkor megérteném. A férfi elküldte a gyereket a nővel együtt, mi pedig leültünk az asztalhoz beszélgetni.

– Nagyon sajnálom, hogy így magukra rontottam, de értse meg. Meghalt egy ember és ez az utolsó nyom ahol lehetett. Muszáj átkutatnunk a házat.

– Ma költöztünk volna be. Az irodától tegnap kaptuk meg a kulcsokat. Minden rendben volt a papírokkal, semmi gond nem volt. Nem értem…

– Nem volt valami gyanús, amikor megnézték a házat?

– Nem. Az ingatlanos vezetett minket körbe. Egy ázsiai nőttől vettük a házat. Még örültünk is neki, hogy szinte azonnal költözhető.

– Más ember nem volt vele véletlenül? Egy férfi?

– Nem.

– Mikor hirdették meg a házat?

– Körülbelül egy hónapja talán. Két hete vettük meg. Tessék, itt vannak a papírok.

A papíron ugyanaz a név szerepelt: Sugiyama Chio.

– Tudom, hogy ez most egy nehéz pillanat Önöknek, de elkel hagyniuk a házat néhány napra. Hozzá nyúltak bármihez is?

– Mindenhez.

Elkáromkodtam magamat úgy, hogy ne hallja. Hívtam a fiúkat és megvártam, amíg a család elmegy. Mindenkitől ujjlenyomatot és DNS-t vettek, az összehasonlítás miatt.

            A helyszínelők megkezdték a munkát, luminolal lefújtak mindent és elsötétíttek a házat. Az egész ház egyöntetűen kéken világított. Reakcióba lépett a szétkent hypoval, így esélyünk sem volt vérnyomokat keresni. Találtunk egy hátsó helységet, ahol vadászfegyverek és pecabotok voltak. A szobát egy másik szoba követte, ahogy körbe néztünk rájöttünk, hogy itt készítették el a levadászott állatokat, vagy az ép a kifogott halakat. A luminolal itt se értünk sokat, viszont DNS mintát sikerült találnunk. Mindent átnéztünk, amit csak lehetett. A házban csak a családtagoktól találtunk ujjlenyomatot, de hosszas kutatás után találtunk bőr pigmenteket. A matracokat elvittük magunkkal. Egy rögtönzött labort állítottunk fel, a helyi rendőrséggel együtt működve. Utáltak minket, de ezt a jó kedvű kollégámat nem érdekelte. Jimmy mint mindig, most is a szokásos pattogó stílusában kezdte el mesélni mit talált, amikor megérkeztem.

– Szóval, mint azt tudod ujjlenyomatot szokás szerint nem találtunk. A DNS minták viszont annál többet hoztak. Nem fogod elhinni kinek találtuk meg a mintáit. Will Grahammé és Dr. Hannibal Lecteré.

– Az nem létezik…

– Mi se hittük el. A rengeteg különböző állat és ember mintái között ott voltak az Övékké is.

– A gyilkos, hogy tudott tőlük DNS-t venni?

– Oh, Ő sehogy. Ugyanis nem gyártott mintákról van szó, hanem igazikról. Ami még jobban meglepő, nem is tudom, hogy fogalmazzak… Ondó mintát találtunk a matrac szövetei között.

– Kiét?

– Mindkettőjükét.

– Ha élne még Freddie Lounds, olyan öröm táncot járna, hogy bejött a feltételezése…

Bosszús pillantásom elhallgatta Briant.

– Akkor, ha jól értem, Will és Hannibal még élnek?

– Ha nem csal a teszt, márpedig biztos, hogy nem csal, akkor igen. Élnek és virulnak. De az eddigi gyilkosságokat nem ők követték el.

– Miből gondolod?

– Hannibal munkásságát számtalanszor láttam, de az eddigiek egyikre sem hasonlítottak.

– A szív?

– Nem az Ő műve és nem is a Fanniballé. Aki azt tette, alacsonyabb férfi volt, legalább egy fejjel az eddigi gyilkosságokhoz képest. Ahogy ráhúzta a testet a karóra, látszik mennyire magasra kellett emelnie és erőből tolnia, hogy beleszúrja. A Fannibalunk magasabb és izmosabb. Azt akarták elhitettetni, hogy Ő követte el a gyilkosságot, de a szögek és a kifejtett erő nem stimmel.

– Tehát akkor, ha jól értem, Jack oda ment a házhoz, ott találkozott Hanniballal és Willel és megölték?

– Nagyon úgy tűnik. Sajnálom Clarice.

Megborzongtam. Forgott velem a világ. Életem legnagyobb hibáját követtem el. Ott mentek el mellettem a reptéren, én pedig elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy Will volt az.

            Amint befejeztük Alaszkában a kutatást, visszatértem Baltimore-ba, a központba. Egy üres pincehelyiséget elfoglaltam magamnak, és kineveztem irodának. Mindenkitől távol, csöndben és nyugalomban tudtam dolgozni. A reptértől elkértem a biztonsági felvételeket és egész nap azokat nézegettem. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy megkeressem azt az alakot, akit keressek a tömegben. Egy fiatal és mellette egy jóval idősebbnek tűnő, bottal járó férfi tűnt fel a képeken. Az arcukat nem lehetett látni. A fiatalon kapucni a szemébe húzva, a tőle távolabb lépkedő idősebben kalap. Nem figyeltem fel a bottal közlekedő férfira, amikor elmentek mellettem. Nem úgy tűnt mintha bármi közük is lenne egymáshoz. A felvételen jól látszott, hogy Seattle-be tartó járatra szálltak fel. Sokáig könyörgöttem az ottaniaknak mire megkaptam a felvételeket. A két férfi ismét feltűnt, a kamerák rögzítették, ahogy Párizs felé utaztak tovább. A francia kollégákkal a kommunikáció elképzelhetetlennek tűnt. Több mint egy hónapig leveleztem velük mire sikerült kikönyörögnöm, amit akartam. Állandóan tolmácshoz kellett, hogy szaladgáljak, mert angolul nem voltak hajlandó értekezni. Az Ő felvételeik még használhatatlanabbak voltak, mint az összes többi együtt véve. Pixeles, szakadozó kép. Nagyon sokáig tartott mire megtaláltam őket. A repülőről leszálltak, majd kisétáltak az épületből. A kamerák többet nem mutattak. Dr. Lecter rengeteg nyelven beszél, bárhol el tud helyezkedni Európában. A nyomuk ezzel elveszett. Ha valamilyen kamera rögzítette is az útjukat, azt évekig tartana megtalálni. Egyetlen lehetőségünk maradt, újra körözést kell kiadnunk ellenük. Megígértem magamban Jacknek, bármi történjék is, kinyomozom a halálát és elkapom őket.

18.

Dinan, Franciaország, Szeptember

            Az elmúlt két hónapban sokat változott az életünk. Az FBI megtalálta a hátrahagyott ajándékomat és megtudták, hogy élünk. Végtelenül dühös voltam magamra, amiért nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy a magasságom elárul bennünket. Alacsonyabb vagyok a gyilkosnál, így sajnos egyből rájöttek arra, hogy nem a Fannibal követte el a gyilkosságot. Hiába tüntettünk el minden nyomott, a legalapvetőbb dologra nem gondoltam. Az a szemét nyomkövetőt tett Chiyo autójára, így talált ránk. Átkutatták a házat és megtalálták a DNS-ünket. Azt hittem végleg elvesztünk és örökre bujkálnunk kell. Szerencsére Chiyo előre gondolkodott és álnéven bérelte ki a házat. Meglepődve tapasztaltam, hogy a médiát nem értesítették rólunk. Csak belső információt tüntettek fel, ezek szerint nem voltak teljesen biztosak a dolgukban vagy nem akartak, pánikot kell tenni.

A nevünk kitudott, de ami meglepett a hol létünk nem. Okos döntés volt gyalog elindulni a vonat állomásig, elvesztették a nyomunkat. Új személyazonosságit kellett csináltatnunk, új névvel és papírokkal. Immáron megszűntem Christopher Lamb lenni és helyette Jonathan Brown lettem. Hannibal ragaszkodott a Willams vezetéknévhez, bár én veszélyesnek tartottam. Ha meg is találták az előző személyink fényképeit, a mostanival összehasonlítva nem ismernének ránk. A szakállunkat mindketten megnövesztettük, bár az enyém nem lett tökéletes. Próbáltam minél sűrűbbre növeszteni, de az alatta megbúvó hegek hátráltattak.

Boldogan éltem Hanniballal és a mi kis paradicsomunkká tettük a házat. Gondosan belaktuk és amennyire a tulaj engedte kicsit átalakítottuk. Az egyik földszinti hálót kineveztük dolgozónak és könyvtárnak. Esténként rendszeresen ültünk a kandalló előtt, Dante a lábunknál pihent mi pedig élveztük az idillt. Az utóbbi időben többet dolgoztam, mint eddig bármikor. Minden lehetséges munkát elvállaltam és szokásomtól eltérően nem adtam oda a megkeresett pénzt. Karácsonyi ajándékra gyűjtöttem és egyedül Chiyot avattam be a tervembe. Hannibalon láttam, hogy rosszul esik neki a sok távollétem, de nem kérdezett semmit. Tiszteltben tartotta a döntésemet. Új hobbiba kezdett, kiélte a szakácsművészet iránti szenvedélyét és álneveken különböző nyelveken, gasztroblogokat írt. Nagyon ügyelt rá, hogy csak olyan recepteket írjon, amik nem köthetők hozzá. A tálalás művészetét az interneten megoszthatta a lelkes közönséggel. Saját készítésű sajtokat is készített, én pedig örültem annak, hogy elfoglalja magát.

Késő este volt, Dantet sétáltam az utcán egyedül. Hannibal elaludt olvasás közben, nekem pedig nem volt lelkem felébreszteni a szokásos esti sétánkhoz. Dante előre szaladt, és az egyik legutálatosabb emberhez ment oda. Gyűlöltem ezt a férfit, mindig bűzlött az alkoholtól és soha nem mulasztott el pár bántó megjegyzést tenni, hol ránk, hol a kutyára. Szerencsétlen kutya nagyon barátságos volt és elkezdett a férfira ráugorni. Mire szólhattam volna, hogy jöjjön vissza, hangos nyüszítést hallottam.

– Te büdös korcs takarodj!

Dante arrébb sántikált, én pedig odarohantam a férfihoz.

– Mit csinált a kutyával?

– Azt, amit magának kellett volna. Jó nagyot belerúgtam. Na, mi van? Csak nem fog egy ilyen rühes dögért megharagudni? Tudok én szebbet is csinálni vele…

            Láttam a bicska pengéjét villanni a sötétben. Neki estem a férfinak és leterítettem a földre. A bicska mesze csúszott a földön, én pedig ököllel vertem a férfi arcát. Megállás nélkül ütöttem, miközben a mellkasán térdeltem. Az utca kihalt és sötét volt, senki se látott meg. Amikor már nem éreztem csontot, csak pépet, abba hagytam. A kezemről folyt a vér, pár csontszilák is beleállt. Dante odaszaladt mellém és farok csóválva nyalogatta az ujjaimat. Elővettem a telefonom és tárcsáztam. Az első csörgésre felvette.

– Will?

– Segítened kell, akadt egy kis gondom… a holnapi vacsoránkkal.

– Értem, merre vagytok?

Bediktáltam neki a pontos címet.

– Mindjárt ott vagyok. Meglátott valaki?

– Nem.

– Rendben.

Nem kérdezett semmit, tudta mit tettem. A kocsi némán állt meg mellettünk, a reflektorokat nem kapcsolta fel. Én még mindig Dantéval ültem a földön, Őt simogattam. Hannibal kiszállt az autóból a hullára rá se nézett. Bőrkesztyűben nyújtott felém egy pár másikat, de megállt a mozdulatban, amikor meglátta a kezemet.

– Szebben is dolgozhatnál…

– Ne haragudj, elragadott a hév.

– Nem tesz semmit. Gyere, tüntessük el.

A kocsi csomagtartóját előrelátó módon kibéleltük nejlonnal. A test tompán puffant, ahogy betettük.

            A konyhában a hideg acél pulton feküdt előttünk kiterítve. Hannibal gondosan átvizsgálta a hullát.

– A fej használhatatlan, azt le kell vágnunk és elégetnünk. A máj úgyszintén. Nem fogom még a kutyának se odaadni, nem akarom elrontani az ízlését.

– Van ízlése?- Nevettem fel.

– Kifinomultabb, mint gondolnád. A többi részét majd, csak ha felvágtuk, azután tudom megnézni. Gyere, előbb kitisztogatom a sebed.

Az étkező asztalnál ültünk a sérült kezem egy tálforró vízben, miközben gyengéd mozdulatokkal a kezemet ápolgatta. Ismerős volt ez a jelenet, korábban már átéltük. Akkor még az Ő arcát képzeletem magam elé, miközben ütöttem.

– Meg sem kérdezed miért tettem?

– Nyilván jó okod volt rá. Be kell, hogy valljam, már nekem is megfordult a fejemben, de nem tudtam te, hogy reagáltál volna, ha megteszem. Modortalan, otromba ember volt, rászolgált a halálra.

– Megrúgta Dantét, aztán meg akarta késelni.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmi történhetett. A másik tippem az volt, hogy ne adj Isten felismert.

– Ha felismert volna, nem így intézzem el. Amikor meghallottam a nyüszítést és megláttam a kést, végtelen harag gyúlt bennem. Minden eddig felgyülemlett dühömet, frusztrációmat rázúdítottam.

– Látom. Gyakorlatilag pépé verted az arcát, csodálom, hogy a te kezed nem tört el. Tudom, milyen heves tudsz lenni és ez tetszik. Az én kis gyilkos párom.

A szememet forgattam a megfogalmazáson majd elnevettem magam. Képtelenség, hogy ilyeneken nevettek, de annyira groteszk fordulatot vett az életünk, hogy már semmin nem botránkozom meg. Nincs veszíteni valóm. Ha bárki veszélyezteti, az életünket megölöm, nincs kegyelem. Együtt főztünk, a húst gondosan elkészítettük, a csontokból pedig kocsonyát fűztünk. Hannibal tudta miből mit lehet készíteni, semmi nem ment kárba. Danténak is adtam kárpótlásul a húsból. Nem zavart, hogy ember hús került az asztalunkra ismét. Volt valami fenséges abban, ahogy az ellenségeinket elfogyasztottuk. Én arra a hétre nem vállaltam munkát. Féltem, hogy a sérült kezem bárkinek is szemet szúr. A biztonság kedvéért, újra együtt sétáltattuk a kutyát esténként.

            Pár hét telt el az óta a bizonyos este óta, amikor egy idős hölgy tartott felénk szinte teljesen meztelenül, késő este az utcán. Zavartan beszélt összefüggéstelenül, majd összeesett. Ismertem a hölgyet látásból, előkelő, értelmes nő, valami nem stimmelt. Idegesen néztem Hannibalra.

– Muszáj segítenünk.

– Szaladjatok haza a táskámért.

Oda szaladt az idős hölgyhöz, én pedig futva hoztam neki az orvosi táskáját.

– Agyvérzése van. Hívd a mentőket.

Adott neki egy injekciót, miközben én a mentőket hívtam. Amikor letettem a telefont, egymásra néztünk. Ha most megvárjuk őket, akkor lebukhatunk, de ha elmegyünk a nő meghal.

– Maradunk, nem lesz gond, bíz bennem.

Csak bólintani tudtam. A mentők gyorsan megérkeztek és Ő mindent elmesélt nekik. Sikerült a hölgy életét megmentenie, én pedig gyakran meglátogattam a kórházban. Elmeséltem neki mi történt, és igen jól összebarátkoztunk Mademoiselle Madeleinenel. Sokat beszélgettünk, én vittem haza a kórházból.

            Amikor hazaértünk, Hannibal is meglátogatta.

– Mademoiselle.

Lehajolt és olyan eleganciával csókolta meg Madeleine kezét, hogy esküszöm féltékeny lettem rá.

– Úgy hallottam, Ön mentette meg az életemet.

– Csupán véletlen egybeesés volt, hogy éppen arra jártunk Jonathannal.

– Monsieur Sebastian, ne szerénykedjen, kérem. Jonathan elárulta nekem, hogy Ön igen remek szakács.

– Attól tartok, túloz az értékeimet tekintve.

Az idős hölgy el volt ragadtatva Hannibal stílusától, láttam rajta, rég nem talált ilyen jó beszélgető partnert. Egy vaskos, bőrkötéses könyvet vett fel maga mellől, az asztalról.

– Ezt fogadja el, kérem, hálám jeléül. A családomé volt, nagyon sok nemzedék óta. Ebbe írtuk mindig a recepteket. A könyv körülbelül kétszáz éves. Mindig anyáról gyermekre szállt, de nekem nincs gyerekem, a húgom pedig eltűnt. Huszonhat éves volt, amikor megszökött valami férfival. Tíz éve legalább, hogy meghalt. Úgy tudom, van egy gyereke, de még csak a nevét sem tudom. Nincs, akinek átadhassam és szerintem Önnél jobb kezekbe nem is kerülhetne.

– Nagy becsben fogom tartani, igazán megtisztel.

Újabb kézcsók, újabb pirulás. Mi van velem? Soha nem voltam még ilyen. Hannibalnak egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássa, mennyire féltékeny vagyok. Szégyelltem magam, de a mohóság, ami a szemében szikrázott egy pillanatra, még tovább tüzelte a vágyam. Látta a szenvedésem és élvezte. Még legalább vagy egy órát elbeszélgettek, mire azt mondta, hogy mennünk kell. Amikor látta, hogy kicsit enyhül bennem a vágy, mindig tett egy apró mozdulatot, gesztust, amivel tudta, hogy újra felkelti az érdeklődésem. Amikor végre elmentünk és magunk mögött becsuktuk az ajtót, egyből a falnak nyomtam.

– Miért kínzol ennyire?

– Mert tudom, hogy te is élvezed. Az illem az első Will, mindenekfelett.

Felsóhajtottam, hogy lehet ilyen? Nem érzi, mennyire kívánom?

A keze egyből megtalálta a merevedésem a nadrágomban, én pedig felnyögtem. A csípőm előre lendült a kezének. Még többet akartam belőle, most.

– Annyira türelmetlen vagy, soha nem bírsz várni…

A keze eltűnt rólam és elkezdette levenni a kabátját és a sálját. Igaza volt, türelmetlen voltam, szükségem volt rá. Nem vártam, meg amíg levetkőzik, térde vetettem magam előtte. Kéjesen felsóhajtott, ahogy a számba vettem a hívogató merevedését. A nyelvem vad mozgásba kezdett, azt akartam Ő is úgy az eszét vessze miattam, ahogy én Ő miatta. A hajamba kapaszkodott és diktálta az ütemet. Azt sem bántam volna, ha ott és akkor elélvez, de neki más tervei voltak velem.

– Állj fel.

Felálltam, Ő pedig kézen fogva vezetett be a nappaliba. A nadrágomat letolta rólam, beült a fotelba és neki háttal maga elé állított. Kivette a fiókból a tubust és magára folyatta a krémet miközben az ujjaival a fenekembe hatolt. Felnyögtem, ahogy kényeztetni kezdett engem is, majd egy határozott rántással az ölébe húzott. Felhördültem, ahogy kitöltött. Ziháltam, azt hittem nem kapok levegőt, aztán megmozdult a csuklója körülöttem. Hátra vetettem a fejem a vállára, és élvezettel nyögtem, miközben Ő, lassú csípő mozgásba kezdett.

– Még kérlek…

– Emeld fel a csípőd.

Tettem, amit kért, megtámaszkodtam a karfákban és hagytam, hogy gyors, vad tempót diktáljon. A lökései határozottak és erősek voltak, én pedig éreztem, hogy nem bírom sokáig. A nevét üvöltve élveztem el, miközben Ő felnyársalt szinte magára. Hátravettem a fejem a vállára, a nyakamba harapott és Ő is elélvezett.

–  Még mindig féltékeny vagy? – lihegte a nyakamba.

Felnevettem.

– Nem tudom, próbáljuk ki.

Csak nevetve megcsókolt én pedig boldog voltam, hogy az Övé lehettek.

***

             A híreket még mindig figyelemmel követtem, hátha írnak valamit rólunk. Szerencsére a mi létezésünket még mindig nem mondták el a médiának. A gyilkos újabb és újabb áldozatokat mutatott fel, a művészet oltárán. Nagyon inspirálóak a művei, bármelyik performance művész megirigyelné. Ami meglepett, hogy hol modern művet választott, hol klasszikust. A Romániában elhelyezett Utolsó vacsora kifejezetten ízléses volt, bár az alanyok összeállításával nem értettem egyet. A részeg férfiakból álló összevarrt csoportkép, nekem túl lealacsonyító volt, az eredeti alkotáshoz képest. A férfi kilépett az árnyékomból és saját stílust kezdett magára ölteni. Egy valamit továbbra is megtartott, a szervek gyűjtését. Sejtettem, hogy Ő is arra használja őket, mint én anno. Bár az utóbbi időben került emberhús az asztalunkra, ami viszont meglepőbb volt, hogy nem általam hanem Will által. A férfit, akit megölt, senki nem kereste.

Mademoiselle Madeleine, remek beszélgető partner volt. Sok időt töltöttünk nála, hol mindketten, hol csak én egyedül. A tőle kapott receptes könyvből rengeteg ételt megfőztem és mindig vittem belőle neki. Will, minden egyes házimunkát örömmel végzett el nála, valahogy furcsán meghitt volt a légkör. Sokat mesélt az életéről, a húgáról, akit ezerkilencszázhatvanhatban látott utoljára. Huszonhat éves volt, Madeleine pedig harminchat. Tíz év volt közöttük mégis a húga halt meg előbb.

– Furcsa dolog ez, hogy az idősebb testvér éli túl a fiatalabbat, nem gondolja?

– De, sajnos átérzem a fájdalmát. Nekem is volt egy húgom, Mischa. Mi nem tölthettünk annyi időt együtt, mint maguk. Kislány volt, amikor egy balesetben meghalt. Mai napig gyászolom az emlékét.

– Közel álltak egymáshoz, érzem a hangjából.

– Apánk helyett is, az apja voltam. Felelősnek érezem magam a halála miatt. Egy autó balesetben halt meg, anyánkkal együtt.

– Csodálom, hogy maga túlélte.

– Nem hiszek a csodákban. Az univerzum valamiért ezt a sorsot jelölte ki nekünk. Hiszem, hogy minden okkal történik és minden előre meg van írva.

– Ahogy maga és Jonathan kapcsolata is?

Meglepetten néztem a hölgyre. Mindig is kínosan ügyeltünk arra, hogy a külvilág felé ne mutassuk ki az érzelmeinket egymás iránt.

– Nem kell titkolózniuk, tudok én mindent. Ahogy magára néz, amikor nem veszi észre magát, az mindent elárul. Tudja a mi időnkben ez tiltott dolognak számított, elitélendőnek. Soha nem értettem egyet vele, de tartom magam annyira felvilágosultnak, hogy elfogadjam létjogosultságát. Mindig is elleneztem, még a házasságot is, de ahogy magukra nézek minden világos lett. Hogyan ismerkedtek meg?

Ha elárulnám neki az igazi történetet valószínűleg meg kéne ölnöm, ha csak magától nem kap szívrohamot…

– Jonathan rendőrként dolgozott, én pedig sebészként. Biztos feltűnt már Önnek, a forradások az arcán. Szégyelli a testét, tele van hegekkel. Két szörnyeteg támadta meg. Több lőtt seb, vágás és heg van a testén. Miután megtámadták szolgálatteljesítés közben, kilökték egy ablakon. Tiszta vér volt, amikor behozták hozzánk, a kórházban aznap én voltam ügyeletben. Sokáig tartott mire helyre hoztuk, de lelkileg nagyon megtört. Sebészet előtt, pszichiáterként dolgoztam, tudtam segítségre van szüksége. Feladtam az állásom és magamhoz vettem, hogy helyre hozzam. A hosszú idő alatt a barátságunk átalakult mássá, de a múlttól nem tudtam megvédeni. Azért költöztünk ide, hogy felejtsen. Gondoltam az új környezet váltás, jótékonyan fog hatni rá.

– Rendes magától, hogy feladott érte mindent, de nem bánja?

– Soha nem bántam meg. Az Ő társasága mindennél fontosabb a számomra, részben pedig úgy érzem, felelősséggel tartozom érte.

– Ha így érzi, és tényleg szereti, akkor ne engedje el. Én is elengedtem a húgomat, akinek a gyászjelentését csak az újságokból tudtam meg. Mutassa meg neki mennyit jelent, ha egy valamit megtanultam a hosszú évek alatt, akkor ez, az.

             Madeleine szavai gyökeret vertek az elmémben. Igaza volt, én mégis kétségek között őrlődtem. Will sokkal többet dolgozott, mint eddig és féltem talán nem elég neki a társaságom. December előtt nagyon szomorú volt, aztán egyik nap vidáman jött haza a munkából. Meglepett ez a hirtelen változás, de nem tettem szóvá, ahogy azt sem, hogy nem adja oda a keresetét. Nem voltunk rászorulva a pénzre, Ő mégis ragaszkodott hozzá. Chyioval megbeszéltem, hogy felutazunk Párizsba, a karácsonyi vásárra, kulináris ételeket és borokat vásárolni, nem sokkal karácsony előtt. Will, ha lehet még furább volt. Örült annak, hogy egyedül lehet végre, és mi egész nap elmegyünk. Nem értettem a viselkedését. Azelőtt mindig ideges volt, ha külön utaztunk bárhova is, ma pedig szinte madarat lehetett volna vele fogatni.

            Némán utaztunk a vonaton Chyioval, akinek feltűnt a viselkedésem. Látta rajtam, hogy valami zavart. Egészen közel hajolt hozzám, úgy suttogta.

– Sebastian, mi a baj?

Nem mertük egymást a rendes nevünkön szólítani, ha elmentünk otthonról.

– Aggódom Jonathanért. Mostanában nagyon furcsán viselkedik. Mintha nem élvezné a társaságom…

Chyio csak a szemét forgatta.

– Nekem nem úgy tűnt. Az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg készül valamire? Bármit is gondolsz, hidd el, nem úgy van. Nincs miért kételkedned. Nem tette volna meg mindazt, amit tett, ha nem akarna veled lenni.

Igaza volt. Will teljes mértékben olyan lett, amilyenek mindig is akartam és szinte teljesen az enyém. A teljességhez már csak egy dolog hiányzott.

            Korán sötétedett, a nagy tömegben pedig könnyedén el tudtunk vegyülni. Árusok tömkelege kínálta a portékáikat, én pedig élvezettel merültem el a kézműves termékek világában. A rendes üzletek kínálatának beszerzését Chyiora bíztam, én maradtam a vásárban, nem mertem kockáztatni. Az eladók között, egy ékszerész előtt haladtam el. Amikor beszéltem Mademoiselle Madeleinenel, már akkor elkezdtem magamban érlelni a gondolatot, most az úton, pedig tovább szövögettem ilyen jellegű terveimet. Csak egy röpke pillantást vetettem a standra, amikor megláttam valamit. Tudtam, hogy ez egy jel. A karikagyűrűk között volt egy szélesebb, gravírozott gyűrű. Nem ez keltette fel a figyelmem, hanem a mintája. A gyűrűn két szarvas bak volt látható, mögöttük erdős táj, a háttérben mesze még egy őz. Tudtam, hogy ez kell nekem. Ahogy felemeltem és körbe forgattam a gyűrűt, akkor vettem észre, hogy a hátoldalán egy vadász van fegyverrel. Oda nyújtottam az ékszerésznek a gyűrűt, némi borravalóval.

– Le tudná nekem csiszolni róla a vadászt, ha megkérem?

– Természetesen, de meg fog látszani, nem baj?

Csak megráztam a fejem. Szimbolikusabb már nem is lehetne, még ha csináltattam volna, akkor se. A két szarvas legyőzte a vadászt.

– Szöveget gravírozzak bele?

– Igen, kérem.

Egy papírra nyomtatott betűkkel leírtam, a kért szöveget, majd visszanyújtottam a férfinak. Elcsodálkozott a feliraton, de nem szólt semmit. Miután befejezte, a kukába dobta a fecnit. Megadta a pontos címét, ha gond lenne a mérettel, hol keressem. A mellényzsebembe dugtam a kis dobozt, a megfelelő alkalomkor adom majd csak oda.

            Amikor hazaértünk hallottam, hogy Will zenét hallgat, de nem szólt tisztán. Nem egy hivatásos zenész keze volt ez, hanem mint egy tanáré. Kérdőn Chyiora néztem, aki csak bátorítóan rám mosolygott. Elindult a konyhába, a frissen vett csomagokkal, én pedig megkerestem a zene különös forrását.

            A szalonban találtam meg a hang forrását és nem hittem a szememnek. Will ott állt és mosolygott, a kezét egy csembalón pihentette, amit éppen hangoltak. Elképedve néztem rá.

– Jó lesz monsieur Brown?

– Az urat kérdezze, az Övé lesz.

Kiszáradt a torkom. Néma csodálattal néztem a hangszert. Nagyon régi, kopott, de én első látásra beleszerettem. Csak bólintottam a férfi pedig összepakolt. Will kikísérte és kifizette, majd újra visszajött hozzám.

– Boldog Karácsonyt, Hannibal. Bár tudom, hogy addig még van egy hetünk. Ne haragudj, kérlek, újat akartam. Azért dolgoztam ennyit, hogy vehessek neked egyet, de nem sikerült elég pénzt összegyűjtenem. Amikor mademoiselle Madeleinek elmondtam, megígérte nekem, hogy eladja a sajátját. Tudom, régi, kopott, nem egy mai darab, nem is biztos, hogy tisztán szól, de nem tudtam másikat venni.

– Ne sértsd meg kérlek, lelke van.

Ujjaimat végig futtattam a falapon, szinte cirógattam. Leültem a székre, a billentyűk játékra hívogattak, de még egy kicsit várniuk kellett.

– Gyönyörű, nagyon hálás vagyok érte.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, én pedig elérkezettnek láttam az időt. Benyúltam a mellényzsebembe és oda nyújtottam neki a kis dobozt. Tágra nyíltak a szemei, ahogy kinyitottam.

– Williamem, hozzám jössz?

– Igen, egy feltétellel. Ha együtt uralkodunk a poklon.

A mosolya minden heget beforrasztott a lelkemen, én pedig boldogan csókoltam meg.

19.

Dinan, Franciaország, Február

            Hannibal az utolsó ruhadarabokat pakolta a bőröndjébe. Will halkan szuszogott még az ágyban, az Ő bőröndje már készen állt. Meglepetést akart szerezni a férfinak, a születésnapjára. Amikor mindennel elkészült, elegáns háziköntösében kávét hozott ezüst tálcán. Ahogy a férfi megérezte az illatot, felébredt és mosolyogva nézett a másikra.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt, Will! Főztem neked kávét.

Will hunyorogva nézett szét a szobában. Belekortyolt a kávéba, majd értetlenül nézett fel.

– Mik ezek a bőröndök?

– Elutazunk. Kérlek, készülődj. Lassan indulunk, kell. Már mindent bepakoltam, ami kellhet.

– Na jó, de mégis hová?

– Időben mindent megtudsz. Ne aggódj, ezt pedig vedd be.

Egy kis pirulát csúsztatott a kezébe. Ismerte, kapott már ilyet korábban. Nyugtató. Akkor kapott legutoljára ilyet, amikor ideutaztak.

– Repülni fogunk?

– Igen többször is. De kérlek, most készülődj, majd a gépen mindent elmesélek.

Kikecmergett az ágyból és elkészült. Bármit is tervezett a másik, nagyon nem örült neki.

            Amikor felszálltak Párizsban a repülőre, csak akkor fordult oda kérdőn a férfihoz.

– Szóval?

– Szerettelek volna igazán meglepni, ezért nem avattalak be a terveimbe. Franciaországban szerettem volna veled egybekelni, de sajnos nem volt rá lehetőség. A törvények ugyan engedélyezik, de nagyon sok papírmunkával jár, arról nem is beszélve, hogy nagy feltűnést keltenénk, ha csak ketten lennénk ott. Szóval úgy döntöttem, hogy…

– Vegasba megyünk?

– Jonathan mikor szoksz már le arról, hogy állandóan a szavamba vágsz?

– Bocsánat.

– Igen, oda megyünk. Már mindent elintéztem előre. Bocsáss meg, amiért nem avattalak be a terveimbe, de meglepetést akartam. Szeretném, ha minél előbb az enyém lennél.

– Nem tudhatjuk, mennyi időnk van igaz?

– Damoklész kardja mindig is ott fog lógni a fejünk felett.

– Csak az a kérdés mikor sújt le ránk.

– Ne légy ilyen gyászos, kérlek. Minden rendben lesz.

Will hit neki. Az alattuk elterülő táj suhanni látszott. Az, hogy újra Amerikában lesznek nyugtalanította, de a tudat, hogy mire készül a másik, kíváncsivá tette. Neki is voltak tervei ez ügyben.

Stratosphere hotel, Las Vegas

            Másnap este elegánsan, szmokingban álltak az előtérben. Hannibal a papírokat intézte, oda adta az engedélyt, Will pedig félre hívta az egyik asszisztens hölgyet, hogy egy kérését teljesítse. Egy apró pendriveot adott oda, egy bizonyos szám volt rajta. Ahogy végig nézett magukon, a hajtókájukra készített virág túl egyszerűnek tűnt, a megszokott szokásos virág halom költeményhez képest. Vörös rózsa borostyán levelekkel. A nyolcvanas évek giccs parádéját idézte fel benne.

– Miért ezt választottad?

– Szimbolikus jelentessük miatt. A borostyán a házastársi szerelem, a hűség, a ragaszkodás jelképe. A vörös rózsánál, pedig soha nem volt erősebb szerelmi vallomás.

Csak mosolygott a férfira. Lehet akármilyen virág, amit ma tett, annál nagyobb szerelmi vallomás nem létezik. Az életét tette kockára azért, hogy ma egybe kellhessenek.

             Amikor elkérték a gyűrűket, Hannibal idegesen tekintett rá.

– Mindenre gondoltam, de erről az egyről, megfeledkeztem.

– Én nem.

Egy kis tasakot vett elő, és kicsúsztatta belőle az Ő gyűrűje, szinte pontos mását. Egyetlen egy különbség volt, a benne lévő felírat.

– Nem csak te készültél meglepetéssel.

Nem sokkal az után, hogy megkérték a kezét, csináltatta ugyanannál az ékszerésznél. Az ezüst tálcán két szarvas mintás gyűrű volt. Az egyikben mano mielasis felírat, a másikban my dear love.

            A százharmadik emeleten voltak a Bella Luna teremben. Az ezüst terem, puhán ölelte őket körül. Alattuk a város milliónyi fényben derengett, de az Ő mosolyuk még ennél is jobban csillogott. A szertartás alatt, Bach: Goldberg variációból, az Aria Da Capo szólt, Hannibal kedvence. Csak hárman voltak, ők ketten és az anyakönyvezető. A szertartás végén a recepciós hölgy írta alá a papírokat, a tanú helyett. Amikor Will leírta az új nevét, csak akkor értette meg, Hannibal miért ragaszkodott ennyire, a Williams vezetéknévhez.

– Mindent előre elterveztél, igaz?

– Csak a véletlennek egybeesése volt.

– Te soha nem hiszel a véletlenekben.

Hannibal rámosolygott és megcsókolta.

– Először tényleg az volt, utána tudatos. Hivatalosan is az enyém vagy.

            Másnap reggel Hannibalt, Will kényeztető nyelve ébresztette. Az ujjai a testén haladtak végig, miközben a szája, a pénisze köré záródott.

– Neked is jó reggelt, Will! – a hangja zihált, de álmosságnak már nyoma sem volt.

– Gondoltam, így ünnepelhetnénk meg, a házasságunk első reggelét.

– Ha a többi is ilyen lesz, nem tiltakozom.

Hátra vetette a fejét és felsóhajtott. A férfi szája újra megtalálta és élvezettel vette birtokba a testét. A nyelve lassan mozgott, a teljes őrültbe kergetve őt. A férfi hátába karmolt, a csípőjét előre lendítette. A kényeztető nyelv megtette hatását, még többet akart a másikból. Felült és maga alá temette. Hevesen csókolta, a kezét pedig rá kulcsolta Will merevedésére.

– Kérlek...

A szája elmerült a másik ágyékában, miközben kezek markoltak a hajába, még mélyebbre taszítva a fejét. Készségesen adta át magát, a férfi vágyainak, amelyek kielégíthetetlennek tűntek. Az ujjai elmerültek Will fenekében, aki mohón lökte előre a csípőjét. Érezte, hogy neki sem kell sok, a vágycseppek keserűsége már ott volt a nyelvén.

– Gyere, kérlek… kérlek...

Oda hajolt hozzá, hogy megcsókolja, mire Will átölelte a nyakát és megfordította maga alatt. Ráült a combjaira, és hátranyúlt a síkosítóért. Elégedetten mosolygott rá, a kezeibe folyatott a sűrű krémből és felmelegítette. Hannibal feltámaszkodott, összekulcsolta a kezeiket a péniszükön, és együtt oszlatták szét a krémet. Újra Will fenekéhez nyúlt, aki megemelte a csípőjét. Az ujjai helyét átvette a pénisze és lassan belé hatolt, kéjes nyögés kíséretében.

– A tiéd vagyok.

Feje alá párnát tett, hogy jobban lássa a másikat. Will lassan eresztette le a csípőjét, miközben felsóhajtott. Két oldalt maguk mellett összekulcsolták az ujjaikat. Folyamatosan a férje szemébe nézett miközben mozgott. Hannibal feje fölé emelte a kezeit, vasmarokkal lefogva azokat.

– Az enyém vagy, csak az enyém.

Gyorsított a mozgásán és előre hajolt, hogy megcsókolja a férfit maga alatt. Hannibal még nagyobbat lökött a csípőjén.

– Még, kérlek! Erősebben!

Nem tudott ellenállni a könyörgésnek, átölelte a derekát és felült. Az egyik keze megtalálta a szerelme péniszét, a másikkal hátul összefogta a csuklóit. Vad tempót diktált, Will pedig hátra vetett fejjel üvöltve elélvezett. Hannibal a nyakát csókolgatta, miközben még mélyebbre hatolt és őt is magával ragadta az orgazmus.

            Lihegve, erősen ölelték egymást, féltek, hogy ha elengedik a másikat örökre vége. Körülöttük megszűnt a világ.

Hannibal óvatosan hanyatt feküdt, magával húzva a másikat. Az izzadságtól nyirkos testükre húzta a takarót. Amikor a légzésük rendeződött komolyan nézett Willre.

– Módosítani kell a házastársi esküt.

A férfi értetlenül nézett rá.

– Ezt kötelezővé kell tenni minden reggel.

Will elnevette magát és megcsókolta.

            Amikor később ránézett a mobiljára, látta, hogy öt nem fogadott hívásuk volt Chiyotól. 

– Szia, Chyio mi újság?

– Szia, Will! Éljen az ifjú pár! Sajnos rossz híreket kell közölnöm. Reggel átmentem mademoiselle Madeleinhez, infarktust kapott és meghalt.

– Sajnálattal hallom, szerettem nagyon.

– Tudtok valakit, akit értesíteni lehet?

– Nem volt senkije rajtunk kívül. Állítólag a húgának született gyereke, de még a nevét sem tudta. Azt se hogy fiú, vagy lány. A temetést el tudod kezdeni intézni? Még ma indulunk haza.

– Persze, elintézem. Ne siessetek, várjátok meg a papírokat, utána gyertek. Feladok egy gyászjelentést, mihelyst meg tudom a pontos dátumot.

– Rendben köszönöm, ígérem a temetésre hazaérünk.

Dinan, Franciaország, Február

            Bedelia Du Maurier szétnézett a poros, álmos kis városban. Még soha életében nem járt itt, pedig az anya idevalósi volt. A temető felé igyekezett, soha nem látott nagynénje temetésére. Az anya megígértette vele, hogy megkeresi és meglátogatja a nővérét. Soha nem tette meg, most is csak azért jött el, mert úgy érezte ennyivel tartozik az emlékének.

             A Hannibalal eltöltött idő, örökre megváltoztatta. A gondolkodás módja teljesen más irányt vett, másként látta a világot. Nem értette igazán saját magát, mit keress itt, amikor az utóbbi időt azzal töltötte, hogy különböző országokban bújt meg. Azt mondták Dr. Lecter meghalt, aztán akadt egy rajongója, aki módszeresen ölte meg Hannibal korábban életben hagyott ellenségeit, áldozatit. Alanáról nem tudott semmit, de a többiekről tudta, hogy mind meghaltak. Ahogy lépkedett a sír irányába, két férfi állt a koporsó előtt. Mindkettő hosszú hajú, az egyik szőkés barna magasabb, a másik sötétbarna, egy fejjel alacsonyabb. Először nem kondult vészjelző az agyában, csak amikor odaért melléjük.

– Dr. Du Maurier örülök, hogy látom. Meglep, hogy itt találkozunk.

Bedelia elborzadva nézett a férfira. Tudta, vége van.

– Én is örülök a találkozásnak, Hannibal…

Hannibal lehajolt, hogy kezet csókoljon neki. Will csak bitcentet neki.

– Bedelia.

– Mr. Graham.

Hárman voltak, a pap ekkor jelent meg. A temetés gyorsan lezajlott. Bedelia egy széken ült, a két férfi mögötte állt. Végig magán érezte a vasmarkok szorítását.

– Igazán megtisztelne minket, ha velünk vacsorázna. Tudja, nem rég volt az esküvőnk és lakodalmat még nem is rendeztünk, vendég híján.

– Modortalanság lenne visszautasítanom a meghívást, igaz?

– Attól tartok igen, Bedelia. Maga is tudta jól, hogy ez lesz.

Hagyta, hogy a két férfi beültesse az autóba. Egy apró tűszúrást érzett csak, aztán mély álomba merült.

            Gyertyákkal megvilágított étkezőben találta magát. Átöltöztették, fekete mélyen dekoltált csipkés estélyi volt rajta, magas sliccel a combján. Az asztal három főre volt terítve, elegáns kristály és ezüst étkészlettel. Tompának érezte magát, furcsa színekben játszott a szoba. Aztán halványan elkezdtek neki derengeni az emlékképek. Az hogy találkozott Hannibalal, hogy ér szorított kötött a lábára, újabb injekció, aztán a vágás. Nem is érezte a morfium ködén át. Hannibalban volt annyi tisztesség, hogy eltompítsa az érzékeit. Újabb sötétség és most tért magához. Ahogy végig nézett az asztalon, látta a lábát. Csak sejthette, hogy az van előtte. A tálalás legtökéletesebben rejtette el, milyen hús is került az asztalra. Ha nem tudná mi is az, akkor még ínycsiklandónak is tűnhetne a levelekkel göngyölt hús, virágokkal és gyertyákkal körbe rakva. Az asztalon maga előtt talált egy hegyes villát. Szaporán vette a levegőt, lépéseket hallott. A megfelelő időben ez lesz az egyetlen támadó eszköze. Ha a nyaki vagy a combi főütőérbe szúrja, akkor talán van némi esélye.

            Will elegánsan megjelent és leült az asztalhoz. Bedelia mély megvetéssel nézett rá.

– Nem hiszem el, hogy maga is részt vesz ebben.

– Maga tanácsolta Bedelia, hogy tapossam el a vergődő madarat. Én csak meg fogadom a tanácsát.

Hannibal egy tálcával a kezében lépett be. Letette az asztalra, és elkezdte felszeletelni a húst. Feltűnt neki a villa hiánya, de egyelőre nem tette szóvá. Szervírozott mind a hármójuknak. Amikor oda ért Bedelia mellé, a nő belé akarta szúrni a villát, de Ő gyorsabb volt és kicsavarta a kezéből.

– Ezt most ide visszateszem. Kérem, ne próbálja meg újra.

Bedelia gyűlölettel nézett rá, Hannibal pedig leült vele szemben. Will élvezettel nyögött fel, ahogy beleharapott az ételbe.

– Elismerésem a szakácsnak.

– Maga szánalmas kis féreg.

– Vigyázzon a nyelvére Bedelia, különben kénytelen leszek azt is kivágni.

– Fenyeget Hannibal? Ebben a helyzetben? Ne higgye azt, hogy azért mert levágta a fél lábam nem tudom magam megvédeni.

– Nem hiszem, de azt tudom, hogy elszaladni nem tud.

Will nem értette a viselkedését. Korábban már beszélgettek erről.

– Csak a saját szavait tudom idézni. Gyilkolni és embert enni, morálisan elfogadható. Miért hibáztat, amiért azt teszem, amire az evolúció késztet? Az ellenségeink elfogyasztása ősi természetű, mélyen eredendő szokás. Csak a moralitás, a társadalmi norma mondatja velünk az ellenkezőjét. Mindenkiben gyökerezik mélyen. A gyengeség elvetése ősi ösztön és ép oly természetes, mint az önfenntartásé. Ha így gondolja, akkor miért nem kóstolja meg?

            Bedelia rátámaszkodott az asztallapra és felhúzta magát. Felemelt egy kést és elhajította Hannibal irányába. A dobás nem talált, a férfi még a levegőben elkapta a kést. Will felállt és az asztallapra szorította a mellkasát. A kristály poharak csilingelve törtek szét a padlón. Hannibal kirántotta a kést a húsból, amivel szeletelt, és Bedelia halántékán keresztül szúrta. Csak a zihálásuk hallatszott, aztán a vér csöpögése. Az asztalon, az élettelen test megtörte a kompozíciót.

– Sajnálom, hogy tönkre tette az estét. Sohasem kedveltem. Mit csináljunk vele? – kérdezte Will, kósza mosoly kíséretében.

– Csak a szokásost…

Hannibal a damasztszalvétával fogta meg a kést, és úgy rántotta ki. Másnap reggel, velős rántottát ettek.

20.

Baltimore, Maryland, március (Clarice)

            Lüktet a fejem a sötétben. Az irodám falait beborították a halottak fényképei. Az egyik falon Dr. Lecter áldozatai, a másikon a Fannibalé és egy külön álló kép. Jack. Nem tudjuk kiölhette meg, az egyetlent, akire tippelnek, pedig nem vagyok képes elfogadni. Will Graham nem ölhette meg, még ha életben is van, akkor sem. Hannibal nyomára nem sikerült bukkannunk, hiába próbáltam a felvételek alapján rájönni merre mehettek. A reptéri utasok névlistáján soha többet nem szerepelt ugyanaz a két név, de ezen nem lepődtem meg. Jelen pillanatban félretettem a Hannibal utáni nyomozást. A Fannibal számomra sokkal fontosabb lett.

            A férfi igen termelékeny volt az utóbbi hónapokban, rákapott a művészetre. Freddie után először egy nőt találtunk, Cipruson. Első ránézésre nem volt benne semmi furcsa, Jan Vermeer van Delft: Leány gyöngy fülbevalóval című képének az élőszereplős mása is lehetne. Csak, hogy a nő szemét kivágták és üvegszemekkel helyettesítették, a turbán alatt pedig hiányzott az agya.

            A következő áldozatot csak az után találtuk meg, hogy kiderült, Dr. Lecter él. Elutaztam Litvániába, a kastélyba. Titkon talán reménykedtem benne, hogy ha nem tudja meg, hogy rájöttünk a titkára, akkor ott él. Csalódnom kellett, Őt nem találtam ott, csak két újabb holttestet. Az egyiket a pincében találtam meg, de az nem mostani volt. Több éves. A helységben dulakodás nyoma látszott, és egy ketrec maradványai. A férfit úgy állították ki, mint egy szitakötőt. A szárnyak, ahogy megcsillant az üvegen a halvány fény, még szépnek is mondhatóak lettek volna. Aztán a családi kriptában ért a sok, ott egy frissebb hulla volt. Rengeteg kötéllel függesztette fel a szénné égetett testet. A fekete alak mintha az égből szállt volna alá szárnyakon. A lábai a levegőben lógtak, a hátából több méter fesztávú bőrszárnyak álltak ki. Az embernek olyan érzése volt, mintha maga az ördög szállt volna le. Amikor azonosították a művet, akkor tudatosult bennem, tényleg az volt. Paul Fryer: Lucifer-e. Hátborzongató látvány volt.

            Aztán Románia, Da Vinci: Az utolsó vacsora. Egy kis falucska kocsmájának a kerthelyiségében állította ki. Mindegyik férfinak arzént tett az italába. Dróttokkal addig ügyeskedett, amíg sikerült őket a megfelelő pózba állítani. Semmit nem találtak sehol. Egy árva hajszálat se. Tökéletes volt. Újabb áldozat, ezúttal Mexikóban. Itt annyiban hibázott, hogy nem volt teljes a kép. Vagy megzavarták közben, – amit kétlek –, vagy nem akart még egyszer egy hattyút beszerezni. Ez volt mind közül a legocsmányabb. Az eredeti kép is gyomorforgató, de élőben látni a szagokkal, még rosszabb volt. Egy kövér, szakállas férfi ült a kádban. A gyilkos az ajkaiba illegális szilikont fecskendezett, amitől lilás-vöröses árnyalatot öltöttek, majd összevarrta őket. A kezek a kádperemén pihentek, méhkaptár volt beléjük ültetve. A homlokon csillag alakú bemetszés. A férfi mintha még most is élt volna, úgy meredt ránk. A kád a vérével volt tele, a tetején almák úszkáltak.

           

            A gyilkos új módszert váltott, egy klasszikus, egy modern. Eszembe jut, amikor az intézetben kötni tanítottak bennünket, egy sima-egy fordított, egy sima-egy fordított.

– Gondolkozz Clarice az Istenért! Nem létezik, hogy nem hagyott nyomott, valami csak kellett, hogy legyen!

Újra a képek felé vettem az irányt, amikor megakad a szemem Dr. Chiltonon. A gyilkos Hannibal házában állította ki, a megnyitón. Ott kellett, hogy legyen. Heteken keresztül nézték a felvételeket, de semmit nem találtak. Túl nagy a tömeg mindig azt mondták. Elővettem a felvételeket és betöltöttem a gépembe. Tényleg hatalmas volt a tömeg. Újra és újra megnéztem egymásután. Csak a tízedik nézésnél tűnt fel egy apró mozzanat, egy férfi megsimította a konyhapultot. Szemet hunyhatnánk e fölött a mozdulat fölött, de olyan gyengéden tette, hogy elkezdett érdekelni. Követtem a szememmel annak a férfinak a mozgását. Most már nem tekertem a felvételt. Amikor végig néztem, nem értettem eddig miért nem vették észre. A férfira illet a leírás. Két méter magas, izmos, fehér férfi. Ott volt egész nap, szobáról-szobára járt, mindent tüzetesen megnézett. Amikor néztem a kiáradó tömeget, Ő nem volt köztük, tehát elbújt az épületben. Ott volt a gyilkos végig a felvételeken és senkinek nem tűnt fel. A férfi arcát baseball sapka takarta, még a technikusok se tudtak belőle jobb képet csinálni. Amennyire tudták, felnagyították a képet. Eléggé homályos volt, de nekem halványan derengett, mintha láttam volna már valahol. Idegesen túrtam a hajamba, újabb kört téve az irodámban, amikor visszatértem. Ahogy köröztem a szobában, megakadt a szemem egy a Hannibalról készült képen. Elborzadtam. Találkoztam a gyilkossal létezhet az? Ugyanaz az öltöny, amit Dr. Stoker viselt. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de már annyi véletlen egybeesés történt. Muszáj utána járnom.

Dinan, Franciaország (Will)

            Hannibalnak nagy meglepetéssel készültem. Nagyon nehéz volt elintéznem, rengeteg pénzbe került, de az Ő boldogsága mindennél többet jelentett a számomra. A nappaliban ült a kandalló mellett, a kényelmes kis foteljában, amikor oda sétáltam hozzá. Egy kis ezüst borítékot nyújtottam át neki széles mosollyal az arcomon.

– Tessék, ez a tiéd. Vedd, akár úgyis, mint megkésett nászajándék.

– Nászajándék?

Meglepődve nézett rám, én pedig élvezettel néztem az elképedését.

– Will ezt, hogy csináltad?

– Már régen lefoglaltam a jegyeket, de csak tegnap kaptam meg. Jövő héten lesz az előadás, csütörtökön. Hétvégére nem tudtam volna jegyet szerezni.

– De ez akkor is…

– Lehetetlen? Igen az is volt.

– De te utálod az operát.

– Te viszont imádod, és ahova te mész oda megyek én is.

– Köszönöm.

Az ölébe húzott és megcsókolt.

– Szóval, jövő héten akkor mi leszünk a fantomok?

Értetlenül néztem rá.

– Az ötös páholyba szól a jegy.

– Ne haragudj, de még mindig nem értem.

– Úgy tartják a párizsi operaházban volt egy szokás, miszerint az ötös páholy az operaház fantomjáé. Kötelesek voltak neki fenntartani, mert különben a fantom szörnyű haragjával néztek szembe. Ezernyolcszázkilencvenhatban a csillár ellensúlya rázuhant a nézőtérre. Gondolom nem akartak a nézőkben pánikot keltetni, hogy esetleg nem stabil az épület, ezért azt mondták a fantom haragja volt.

– Micsoda szimpatikus úriember. Mintha emlékeztetne valakire…

– Will…

– Csak vicceltem.

– Nagyon hálás vagyok érte, ugye tudod?

Csak mosolyogtam. Annyira jó érzés volt neki örömet szerezni. Azt a pár órát meg valahogy túlélem az operában.

Baltimore, Maryland (Clarice)

            Nem adhattok ki egy emberre körözési parancsot, csak egy megérzés miatt. Elkértem a légitársaságok utazási listáját, a gyilkosságokkal megegyező időpontban. A cél állomás ahol a holttesteket megtaláltuk, nem hoztak eredményt. Aztán csak az országra összpontosítottam. Franciaország: Dr. Nigel Stoker, Magyarország: Dr. Nigel Stoker, Lettország: Dr. Nigel Stoker, és ez így ment az összes helyszínnél. Ahol nem volt akkora nagy a táv, hogy ne lehetett volna vonattal vagy busszal megközelíteni, ott a szomszédos országokban szállt le a gépről. Az államokban nyugodtan mehetett autóval, nemzetközi védőügyvédként pedig senkinek nem tűnt fel, hogy sokat utazik.

– Aláírás, kell, hogy legyen egy aláírás valahol tőle… A szállodákban mindig alá kell írni a recepción a papírokat.

Feltelefonáltam a kollégáknak, elhozták-e a vendégkönyv másolatát a Dreamin holtelből. Amikor megkaptam, elképedtem. A saját nevét írta be. Ott volt előttem feketén-fehéren. Dr. Nigel Stoker. A gyilkosság előtt pár nappal jelentkezett be, és csak amikor kitudódott, hogy mi történt, utána jelentkezett ki az összes többi vendéggel együtt. Nincs más bizonyítékom csak ez az egy. Az írásszakértők összehasonlították az aláírást a preparátor bolti számlával. Egyezett.

Párizsi Operaház, Párizs (Nigel)

            Az utolsó pillanatban sikerült szereznem a jegyet. Nem a legjobb helyre szólt, de muszáj volt, követnem a következő áldozatot. Magamban már elterveztem, hogyan fogom kiállítani. A tervben az időzítés a lényeg. Szent Teréz extázisa. A szent szó eléggé kétes értelmű ennél a műnél. A szobron a nő majdhogynem orgazmus közeli állapotban fekszik, ahogy keresztülszúrja az angyal a dárdájával. Folyamatosan figyeltem az áldozatomat és egyben a prédámat. A hölgy elegáns estélyiében bájologott mindenkivel, az előtérben pezsgőt szürcsölgetve. A szünetben elcsábítom, és a megfelelő pillanatban fogom leszúrni. Az ágyamat már előkészítettem a művelethez.

            Ahogy körbe néztem, lenyűgözött ennek az épületnek a monumentalitása. A hihetetlen pompa és ragyogás ami körbe veszi, az ember egy megelevenedett mesekönyvben érezte magát tőle. Vajon a mester járt itt? Biztos. Egy ilyen hely, az Ő kifinomult ízlésének való. Nagyon sajnáltam, hogy nem találkoztam vele személyesen a kastélyban. Mindenféleképpen a terveim között szerepelt, hogy ellátogatok oda. Amikor megláttam az FBI oldalán, hogy nagy valószínűséggel mégse halt meg, azon nyomban elkezdtem szervezni az utamat. Reménykedtem benne, hogy ott találom, de sajnos egy hátrahagyott hullán kívül semmi mást nem találtam. Tudtam, hogy csak is az Ő műve lehetett. Gyönyörű volt. Arisztotelész szavai zengtek mindig a fülemben, ahányszor csak felidéztem magamban. „Vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy a holtak ábrázolásai.” Tényleg gyönyört váltott ki belőlem.

            A közelben találtam egy magányos parasztot, aki meg akart támadni, amiért a kastély közelébe merészkedtem. A szerencsétlen. Egy határozott, jól irányzott ütés elég volt ahhoz, hogy megrepedjen a lépe. Hagytam meghalni, addig elmentem a városba némi felszerelésért. A kripta inspirálóan hatott rám. Hannibalt annyiszor nevezték Sátánnak, gondoltam miért ne adnék neki egy saját bukott angyalt? Először felgyújtottam a testet, majd a megfelelő pillanatban leöntöttem vízzel. Nem akartam, hogy porrá égjen. Azt akartam kormos égett színt kapjon, de azért még felismerhető legyen. Rengeteg dróttal és kötéllel sikerült kifeszítenem a testet. Aztán eszembe jutott a legfontosabb a szárnyak. Különböző gazdaságoktól vásároltam disznóbőrt, abból csináltam őket. Elégedetten néztem a művem. A mester büszke lesz rá, ha majd meglátja.

            Kényelmesen elhelyezkedtem és színházi távcsővel kémleltem a nézőteret. Faust sokakat érdekelt, az embereket mindig is vonzotta az a gondolat, mi lenne ha… Mi lenne ha, eladnám a lelkemet ezért, vagy azért. Azt hiszik attól jobb életük lesz. Az ostobák. A lelküket már így is eladták, még ha nem is vették észre. Megnyugtató számukra az a tudat, hogy nem idézték meg a Sátánt, nem kötöttek szerződést, így nem adták el magukat. Valójában mind az Ő kezében vagyunk.

            Ahogy nézelődtem az áldozatomat keresve, mosolyogva nyugtáztam, hogy az ötös páholyt nem adták ki senkinek. Úgy látszik nem csak legenda, hogy az operaház nem adja ki a fantom miatt? Elkezdődött a darab, a fények elsötétültek. Utoljára rátekintettem az áldozatomra, majd a színpad felé fordultam. Amikor a legelső dal után kicsit világosodott a szín, csak akkor vettem észre, hogy nem üres a páholy. Két „fantom” is ült benne, és ez nem csak szóvicc volt. A hivatalos verzió szerint mindketten meghaltak. Nem hittem a szememnek. Nem akartam elhinni. A vonásaik alapján csak sejteni lehetett, hogy ők azok, de én túl sokszor néztem a mester arcát ahhoz, hogy ne ismerjem fel. A haját megnövesztette hátul összefogta és sűrű, dús szakállt növesztett. Az orra és az arccsontja kicsit más volt. A mellette ülő férfit csak sejteni véltem, hogy kilehet. Amikor tudatosult bennem, kicsoda, elöntött a vágy, hogy oda menjek, és puszta kézzel öljem meg. Aztán elkezdtem gondolkodni. A mester él és itt van mellette a legnagyobb ellensége. Lehet, hogy azért mert Ő is arra készül, amire én? A francba a lotyóval, muszáj lesz oda mennem hozzá, bemutatkozni neki és együtt elpusztítani ezt a fattyút. Hosszan szövögettem a terveimet, mit és hogyan fogok csinálni.

(Will)

            Hannibal hátradőlt az ülésben és behunyt szemmel hallgatta az operát. Csak az ajkak néma rezdülése mutatta, hogy néha a színészekkel együtt énekkel. Erősen összeszorította a szemét, ha szerinte valaki nem megfelelően játszott, vagy nem úgy énekelte ki a hangot, ahogy az Ő elvárásainak megfelelt volna. Szándékosan érkeztünk késve, nem akartam, hogy a tömegben bárkinek is szemet szúrjunk, bár ez szinte lehetetlennek tűnt. Hannibal már rég nem járt bottal és szinte fel se tűnt, hogy sántítana még. Egy ideig figyelemmel követtem a darabot, de gyorsan meguntam és inkább Őt néztem, ahogy élvezettel merült el a zenében.

– Miért nem a darabot nézed Will?

– Mert te érdekesebb vagy.

– Érdekesebb, miért?

– Mert ilyenkor megjelennek az érzelmek az arcodon. Nem irányítod őket mint általában és ez tetszik.

– Nem mindig irányítom őket.

– Tudom. De akkor nem tudok, csak az arcodra koncentrálni.

Egy halvány mosolyt kaptam, de azért lekorholt.

– Csak nézd a darabot, kérlek.

Újra a színpadra tekintettem. Faust ép aláírta a szerződést Mefisztóval. Odahajoltam egészen közel a füléhez úgy suttogtam.

– Nem értem miért adja el a lelkét.

– Azért mert újra akar kezdeni mindent, hogy elismert tudós legyen…

– Ismerem a darabot, de akkor sem értem. Az emberek miért pazarolják ilyen dolgokra a kívánságaikat? Fiatalság, pénz, hírnév… Egyiknek sincs értelme.

– Te nem adnád el a lelkedet Will?

– Én már eladtam a lelkem, amikor beléd szerettem.

Rám nézett és megcsókolt. Hihetetlen volt ez számomra. Nyilvános helyen még csak a kezemet sem fogta meg, a lépteinkkel mindig távolságot tartottunk egymás mellett. A francba az operával. Haza akarom vinni a szállodába és a magamévá tenni. Érezte rajtam a feszültséget, ezért rendre intett.

– Ezért nem csókollak meg, nyilvános helyen. Nézd végig a darabot, így is kellemetlen nekem, hogy korábban kell távoznunk.

– Tudod jól, hogy muszáj.

– Nem ismerne fel minket senki, a tömegben pedig elvegyülnénk. Úgyis mindenki sietne haza.

Megadóan bólintottam. Legyen, ahogy Ő akarja. A vállára hajtottam a fejem, és úgy néztem a darabot. Egy kicsit megbökött a vállával, de szerencsére nem húzódott el, megtűrte a modortalanságom. Tudja jól, nem ez az én világom. Az enyém otthon maradt, Chyioval és Dantéval.

(Nigel)

            A terveim szövögetése közben, néztem őket a távcsövemmel, amennyire képes voltam. Élvezett volt nézni a mestert, ahogy átadta magát a kultúrának, minden eleganciával és finomsággal. Egy előkelő arisztokrata a mai napig, még ha a külseje nem is ezt sugallja. Ahogy néztem őket, olyan pillanatnak voltam a tanúja, ami elképzelhetetlennek tűnt a számomra. Soha nem gondoltam volna. A mester megcsókolta júdást. Hogy tehette ezt? Az a féreg ott fekszik a vállán, a kulturális értelem legcsekélyebb jelét mutatva, és megcsókolta Hannibalt! Ennek a férfinak a halálát szövögettem egészen idáig, hogy majd ketten megöljük, erre kiderül, hogy együtt vannak. Leizzadtam. Az nem lehet. A mester nem árulhatta el így, saját magát. Nem árulhatott el így, engem.  Eddig azt hittem, nincs olyan, amit ez az ember meg ne tett volna. Számára nincs érzelem, morál, együttérzés vagy bármi emberi érzés. Azt hittem, hogy Ő is olyan, mint én. A legfőbb vágyait éli ki, és nincs akadály, ami az útjába állna. Pláne nem az ilyen kis tetű, mint Will Graham. Ő juttatta börtönbe, Ő volt, aki elárulta újra és újra, meg akarta ölni! Most pedig megcsókolja?! Nem ez túl sok. Higgadtan kell gondolkodnom.

            A mester számomra elbukott, kész vége. Nem mester számomra az aki az ellenségét nem pusztítja el, hanem a keblére öleli. Mégis csak gyenge, ahogy a többi ember. Hagyta, hogy manipulálják, hogy más ember legyen belőle. Hogy ember legyen belőle. Azt hittem Ő más, mint a többi, hogy Ő érti, mit teszek, és Ő is ezt tenné. Tévedtem. Ugyanolyan romlott, esendő, mint mindenki más. Nem Ő Mefisztó. Itt én vagyok az. Sajnálom, hogy ennyi időt pazaroltam rá, egyben hálás vagyok, amiért megmutatta az irányt. A sárkány azért akarta elpusztítani, hogy átszálljon rá az ereje. Vajon minden egyes tettem, amit hátrahagytunk, ereje belénk száll? Ha így van, akkor kell az Ő ereje. Szükségem van rá, még egyszer utoljára. Velem teljes lesz mindaz, ami belőle hiányzik.

(Hannibal)

            Will türelmetlenül várta a darab végét. Tudtam mennyire nem szereti az operát, ezért hálás voltam neki, amiért eljött, és próbáltam nem minden egyes másodpercben jó modorra nevelni. Bár a dorgálás saját magamnak is szólt. Egy gyenge pillanatomban megfeledkeztem arról hol is vagyunk, és engedtem a vágyaimnak. Azaz egy lopott csók is túl nagy hatással volt rá, és még jobban várta a haza menetelt. Szerettem ilyenkor a végsőkig feszíteni a húrt. A hotelünk a Rue de Rivolli utcában volt, a Tuileriák kertjével szemben.

            Balzsamos, meleg éjszakánk volt. A levegőben virágillat szállt, és nem láttuk értelmét taxival tovább menni, inkább gyalog indultunk neki az útnak. Már majdnem a Concorde térnél voltunk amikor Will oda hajolt hozzám.

– Követnek minket.

– Tudom.

– Intézzük el itt?

– Nem, menyünk a térre. Ha nem komolyak a szándékai, akkor nem fog megtámadni minket ott.

– Együtt elintézzük. Szeretlek.

- Én is. Az én, mindenre elszánt gyilkos férjem.

Megszorította kezem és utána át sétáltunk a térre, mint akik mit sem sejtenek. A férfi tisztes távolságból követett minket, nem hallhatta a beszélgetésünk. Elkezdtük kigombolni a kabátunkat és alatta a szmokingot, a könnyebb mozgásért. A szökőkút előtt álltunk meg és hagytuk, hogy utolérjen minket. Amikor oda ért megfordultam.

– Monsiuer miben lehettek a segítségre?

– Dr. Lecter. Holnap coeur chargé -t készítenék két főre, de nem kaptam szívet.

– Sajnálattal hallom. Ha gondolja megadom a hentesem címét, nála mindig ízleteset lehet kapni.

– Nekem a maguké kell.

A férfi előre lendült és meg akarta ütni Willt, de én kirántottam a karját.

(Clarice)

Amikor megtudtam, hogy Dr. Stoker Párizsban van, azonnal utána repültem. A helyi rendőrséggel vitáztam az éjszaka folyamán, amikor megszólalt mellettünk a rádió.

– Három férfi verekszik a Concorde térnél, többen is jelentették.

Érdeklődve néztem a parancsnokra.

– Mindennapos eset, biztos részegek.

Nő vagyok, amerikai vagyok, FBI-os vagyok. Mind hátráltattató tényező az ő szemükben.

– Van térfigyelő kamerájuk?

Gúnyos horkantás volt a válasz.

– Ha meg engedi, megnézném azt a három részeg férfit.

– Tessék.

Megnyitotta a képet és én elfehéredtem. Az egyik Dr. Stoker volt, akit épp egy másik férfi fojtogatott, miközben előttük egy harmadik feküdt a földön. Ahogy hunyorítottam feltűnt a férfi göndör tincsei.

– Úristen! Azonnal oda kell mennünk!

A parancsnok bambán bámult rám.

– Ott nem három férfi van, hanem két sorozat gyilkos és egy volt FBI ügynök, aki veszélyben van!

– Képzelődik kisasszony. De ha annyira akarja, adok maga mellé két rendőrt, menjen, intézze el.

Kivágódtam az ajtón a két rendőrrel a nyomomban. Ha tehettem volna az Ő lábukat tapostam volna a gázon.

(Hannibal)

            Will hősiesen harcolt. Ahogy kicsavartam a férfi kezét, neki ugrott és a rugós kését a hasába szúrta. A férfi mellbe rúgta és Ő elterült a földön. A férfi perdült egyet a tengelye körül ki szabadította a karját és elkezdett ütni. Folyamatosan hátráltam az ütései elől, de azért volt, ami talált. Hagytam, így legalább gyorsabban fáradt. Will felrugaszkodott a földről és tiszta erőből lökte fel a férfit. Elterültek mindketten a padlón, és ököllel ütötte ahol, csak érte. Arra nem számított, hogy a támadónknál is van kés. Csak a penge villanása látszott, aztán egy erőtlen nyögés. Láttam a pengét a hasfalban eltűnni. Will legurult a férfiról, Ő pedig fölé görnyedt.

Vasmarokkal téptem fel és elkezdtem fojtogatni. Erősen tartottam, de Ő egy fejjel magasabb volt nálam és erősebbnek is bizonyult. Hiába tartottam erősen, a karomat átölelve felemelt és folyamatosan neki lökött a villanyoszlopnak. A hátam rettenetes fájt. A karom elernyedt, és elterültem a padlón. Megfordult és újra Will felé vette az irányt. Minden erőmet összeszedtem. Nem bánthatja, nem engedhettem. Will megvárta, amíg oda ért hozzá és a mellkasába szúrta a kést. A férfi üvöltött és elkezdett tántorogni. Felugrottam és újra neki estem. Az ujjaimat belemélyesztettem a sebébe és elkezdtem tágítani. Vergődött a kezeim alatt, aztán elájult. Ledobtam a kőre és szaladtam volna oda a férjemhez. Megfogott és a vállaimnál fogva, előre lendített és a fejemet többször beleverte a kút peremébe. Éreztem, ahogy az orrom eltörik, hogy felhassad a fejem. Elsötétült a világ. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, ahogy Will újra nekiront. Alacsony volt hozzá, a férfi egy ütéssel leterítette. Újra és újra felkelt, ahol érte verte, a keze a sebeibe markolt. A férfi addig taszigálta, míg elég közel nem ért a késhez. Fel akartam kelni, de az erőm kezdet elhagyni.

            Will újra neki rontott, pedig már láttam a lábain megcsillanni a vért. Minden erőmet összeszedtem és remegve felálltam. A férfi két ütés között lehajolt és felemelte a kést. Megragadta Willt a tarkójánál fogva, és újra és újra lendült a keze. Aztán elengedte, Ő pedig elterült a földön. Nem mozdult. A lábai megremegtek, ahogy a férfi rátérdelt és a mellkasa felé vette az irányt a késsel. Amikor rárontottam, már sikerült felvágnia a mellkasát a szívével egy vonalban. Megragadtam a férfit és tiszta erőből az Obeliszk előtti vaskerítéshez rántottam. A szerelmemből kivett késsel ágyékon szúrtam, mire kettégörnyedt. A feje lejjebb került, a lándzsák egyikére szúrtam a szemüregén keresztül. Még élt és nyöszörgött, amikor elmentem mellőle, de tudtam, hogy pár percen belül úgy is elvérzik. Onnan már nem szabadul.

Odatérdeltem Will elé. A mellkasa erőtlenül emelkedett és süllyedt, a szemei csukva voltak. A szemem sarkából láttam a kék fényeket, de nem foglalkoztam velük. Muszáj Őt megmentem, nem halhat meg. A testén számtalan szúrás nyom, a mellkasán lévő vágás miatt nem lehet újra éleszteni, de szívmasszázs nélkül meghal. A kezem tiszta vér volt és mocsok, ha belenyúlok, a sebébe belehalhat a szepszisbe, de ha nem teszek semmit, akkor is meghal. Szétfeszítettem a sebet és kitapintottam az erőtlenül dobogó szívet. Óvatosan kezdtem el pumpálni, miközben két fegyveres rendőr és egy nő szintén fegyverrel rohantak oda hozzánk. Elkezdtek kiabálni franciául.

– Emelje fel a kezét és tegyen egy lépést hátra!

– Ha elengedem, meghal!

– Dr. Lecter engedje el, és felemelt kezekkel tegyen egy lépést hátra!

Ez angolul volt, a nőtől jött.

– Értse meg! A szívét fogom a kezemben, ha nem pumpálom, meghal! Miért nem hívnak segítséget?!

– Engedje el, különben lövünk!

– Hozzanak már segítséget! Addig nem engedem el! Miért nem segítenek?

            Szétfeszítettem két kézzel a sebet, hogy jobban lássak és közelebb hajoltam. Egy dörrenés hallatszott, aztán egy golyó hatolt a testembe. Utoljára csak a hideg padlót éreztem magam mellett és Will meleg vérét a kezemen. Mielőtt elvesztettem az eszméletem, akkor tudatosult csak bennem, hogy végig litvánul beszéltem.

Megyei Elmegyógyintézet, Baltimore, Maryland. Négy évvel később (Clarice)

            Gondosan ügyeltem Dr. Bloom minden egyes szavára, amit a biztonságom érdekében mondott. Dr. Chilton halála után az igazgató helyettes vette át ideiglenesen a kórház igazgatását, aztán amikor Dr. Lectert elfogták, újra Alana lett az igazgató. Kínosan ügyelt a szavaira, tudta mi történt azon az éjszakán.

– Vigyázzon, nagy valószínűséggel meg fogja magát pszichésen terhelni. Nagyon megváltozott a modorra.

– Rendben, köszönöm.

Az a bizonyos éjszaka…

            Az egyik ideges remegő kezű rendőr azt hitte, Hannibal meg akarja enni Will szívét, így lelőtte. A lövés a fejét érte, de nem volt halálos. Csak a boncoláson derült ki, valójában nyitott szívmasszázst alkalmazott, meg akarta menteni az életét. Mr. Graham vagy Mr. Williams, bárhogy is nevezzük, meghalt mire kiért a mentő. A média tudomást szerzett mindenről. Arról is, amit a legnagyobb titokban tartottak és mindent kitálaltak. Az újságok gyilkos férjeknek nevezték el őket, a magazinok címlapjai tele voltak az ő képükkel. A pszichológusok csak úgy ontották magukból a különböző esett tanulmányokat, mivel már nem volt senki, aki tiltakozhatott volna. Mollyt még jobban megviselte. Nem akarta a volt férjét eltemettetni, az FBI által felállított hősi sírt, pedig lerombolták. Egy névtelen temetőben temették el, később pedig exhumálták, egy állítólagos végrendeltre hivatkozva. A Lecter kastély, családi kriptájában lelt végső nyugalomra.

            Dr. Nigel Stokerre soha nem tudtuk rábizonyítani a gyilkosságokat, de a lakásán talált tárgyi bizonyítékok tömkelege is elég volt. Az ázsiai nőt, akit Jack úgy keresett, soha nem találtuk meg. El akartuk fogni és elítéltetni, de igazából nincs okunk, amiért ezt tehetnénk. Egy olyan nő ellen indítsunk tárgyalást bűnrészesség miatt, aki egy olyan embert bújtatott, akire mi hivatalosan azt mondtuk meghalt? Nincs az a bíróság, aki a mi javunkra döntene. Futni hagytuk, ezen kívül más bűne nem volt.

            Dr. Lectert elítélték hússzoros életfogytiglanra, az ügyvédjének ismét sikerült elmebetegségre hivatkoznia. Saját bevallása szerint nem ölt embert, amíg együtt voltak, egyedül Nigelt ölte meg. Alana kegyes volt hozzá, ha jó volt a maga viselte, akkor megkaphatta a könyveit, a rajzait és az egyetlen képet, amin a férjével együtt látható. Az esküvőjük napján készült. Még mindig nem fogom fel, hogy voltak képesek egymásba szeretni, de ez már nem az én dolgom.

            A cipőm sarka hangosan kopogott, ahogy a folyóson lépkedtem. A kezemben egy akta, ezért jöttem Dr. Lecterhez. Ez az ügy túlnyúlt rajtunk és reménykedtem benne, hátha Ő hajlandó lesz segíteni. A mappán egy gúnynév szerepelt: Buffalo Bill.

Megálltam az üvegketrec előtt. Hannibal ismét a régi külsejére emlékeztet, rövidre nyírt haj, szakáll nélkül. A szemét lehunyta, a kezei a háta mögé kulcsolva. Mélyet szippantott a levegőből és utána nyitotta ki a szemét.

– Hello Clarice!

– Hello Dr. Lecter!

Vége

Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álmomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám, s ezer csókkal borítanám a kezét. Ó, ha ilyenkor, még félig az álom révületében, utána nyúlok, és ettől felébredek - könnyek árja zuhog fuldokló szívemből, és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.

Johann Wolfgang von Goethe