Aishiteru [Japán szamuráj AU] Hannibal

https://hu.wikipedia.org/wiki/Homoszexualit%C3%A1s_Jap%C3%A1nban#Homoszexualit.C3.A1s_a_harcos_oszt.C3.A1lyban

A vallási körökből a homoszexuális kapcsolatok tradíciója átterjedt a harcos (szamuráj) osztályra, ahol a vakasú korban lévő fiatal fiúk a tapasztaltabb felnőtt férfiak tanoncaiként gyakorolták a harcművészeteket. Ha a fiú beleegyezett, akkor felnőtté válásáig szeretőkké is váltak. A kapcsolatot gyakran szerződésbe foglalták, amiben megfogadták, hogy míg tart, nem lesz másik (férfi) szeretőjük. Ezt a szokást sudónak hívják, ami a vakasúdó (若衆道, „fiatal fiúk útja”) kifejezésből származik. Az idősebb partner, a nendzsaharcművészetekre, harci etikettre és a szamuráj becsületkódexre oktatta a vakasút. Mivel a nendzsa jó példát akart mutatni tanoncának, ő maga is nemesebben viselkedett, így úgy tartották, hogy kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. A pár szexuális kapcsolatának tradicionálisan vége szakadt amikor a fiatalabb fél felnőtté vált, de ideális esetben egész életükben egymáshoz hűséges barátok, partnerek maradtak. A kapcsolat ideje alatt nem tiltották a nőkkel létesített szexuális kapcsolatot, és amikor a fiatalabb fiú felnőtté vált, mindketten kereshettek másik vakasú szeretőt.

A sudóban szigorúan meghatározták a szerepeket. A nendzsa volt az aktív, vágyakozó, míg vakasú a passzív, lojális fél. Felnőtt férfiak nem vehették fel a vakasú szerepet; csak a fiatal fiúk iránt érzett homoszexuális vágyat tartották helyénvalónak. Néha hasonló korú férfiak között is létesültek sudó kapcsolatok, de ezeket is szigorúan nendzsa és vakasúszerepekre osztották.

Aishiteru [Japán szamuráj AU] Hannibal

Újabb ősz köszöntött be az erdőben, a juharfák felvették a legszebb vöröslő színt, amint valaha is láttam. A kertben nem egy fa volt, amit még anno Mischával ültettünk, és a szikár törzsüket elnézve mindig elcsodálkoztam azon, hogy mennyi mindent képesek voltak ezek a fák kiállni. Mennyi mindent képesek voltunk mi ki állni. Már a hatodik ősz ért utol itt, és nem tudtam még mennyi vár rám. Azóta nem voltam lent a városban, amióta a húgom meghalt és én önkéntes száműzetésbe vonultam ide. Nem azért amit tettem, sokkal inkább, azért amit nem tettem meg. Nem enyhítettem Mischa szenvedésein a végső órákban sem, pedig meg tehettem volna. Jobban féltettem annál a családi hírnevet, semmint hogy bárkinek is elmondtam volna, hogy megölte magát. Mindig hűségre, becsületességre neveltek minket, de ezek mit érnek, amikor számomra egy idegen bántani merte Őt? Hiszen apánk helyett, az apja voltam, az én kötelességem lett volna megmenteni Őt, de nem tettem. Túlságosan elvakított mindaz, amit tanultam, ezért nem cselekedtem időben. Pedig megtanulhattam volna, hogy a nihonkokujinnok milyennek az irányukban és ne várjak tőlük sokat. Megölték a szüleinket abban a házban, ahol most élek és elvittek minket, hogy rendes gaijinként nevelkedjünk. Mi mindent megtettünk, amit kértek zokszó nélkül, de ők ezt ki is használták. Az a híres tanításuk, amit belénk vertek, értéktelennek tűnt akkor. Mostanra már eleget gondolkodtam rajta ahhoz, hogy megértsem belőle mi a fontos és mi nem. Meghajoltam a tudásuk és a tradícióik előtt, de voltak olyan nézeteim, amik ellenkeztek mindezzel. Nem éreztem bűntudatott emiatt, szinte teljesen egyedül voltam, csak a néma szolgálólányom élt velem, Ő neki pedig nem voltak elvárásai irányomban.

Shizukát, a szüleitől hoztam magammal ide, akik örömmel fogadták el érte a pénzt, a számukra hasztalan lányért. A nevét is tőlem kapta, a szegényeknél nem volt szokás elnevezni bárkit is, vagy a foglalkozása alapján szólítottak meg, vagy pedig a családban betöltött szerepe alapján. Korábbról jól ismertem, Ő is kitaszítottnak számított, mint mi. Számomra természetes volt, hogy magammal hozzam, Ő pedig nem nézhetett szebb jövő elé. Együtt tettük meg a hosszú utat, nekem nem kellett vele beszélgetnem, és ez sokban megkönnyítette a helyzetemet. Megtanítottam írni és olvasni, így ha korábban keltem fel mint Ő, csak üzenetet hagytam neki az aznapi teendőiről. Ő szerezte be az élelmünket, és végezte a házi munkát. A napjaink pontos rendszer szerint teltek. Hajnalban keltem, a reggeli után a kertben vagy az erdőben meditáltam, utána egész nap edzettem. Volt, hogy sötétedés után is még az erdőt jártam, vagy gyakoroltam. A nehéz edzés után tértem csak haza vacsorázni és utána visszavonultam elmélkedni, elalvásig. Fontosnak tartottam a testem és az elmém kordában tartását, a kemény fizikai megpróbáltatások mindig az életemhez tartoztak, és erről nem voltam hajlandó lemondani. Sajnos, a végtelen munka sem hozta meg mindig a kívánt eredményt, gyakran álmodtam Mischával és ilyenkor nem volt maradásom. Úgy gondoltam a szelleme mindig engem kísért, nem talált békére a lelke, hiába bosszultam meg a halálát. Engesztelésül furulyáztam neki, ahogy azt Ő kérte a halála előtt. Még mindig fájt az elvesztése, hiába telt el már több év. Ő volt az egyetlen a világon, aki maradt nekem, és Őt is elveszítettem.

Aznap is a végkimerülésig edzettem. Közeledett a halála évfordulója, és ilyenkor még közelebb éreztem magamhoz. Előző éjjel megint vele álmodtam, és nem tudtam kiverni a fejemből. Újra kisgyerek volt, a kertben játszott, mint régen. A halakat etetve nekem háttal állt, az ünnepi kimonójában.

– Miért vagy egyedül?

– Mert elhagytál.

Meg fordult és szemrehányóan nézett rám.

– Azért, mert nem vigyáztál rám.

Térdre borultam előtte. Soha nem békélt meg, bármit is tettem.

– Bocsáss meg.

Elmosolyodott és most először mondta ki azt, amit soha előtte.

– Megbocsájtok, de miért vagy egyedül?

– Még is kivel lehetnék?

– Közeledik.

A kezét nyújtottam felé, hogy megérintsem, de Ő eltűnt. Ujjaim csak a levegőt markolászták. Soha nem zavart az, hogy magányosan száműzetésbe vonultam, nem értettem a húgom miért tesz ezért szemrehányást. Az erdőt járva próbáltam választ találni az álom jelentésére. Jobban ismertem a helyet, mint a tenyeremet, így a nélkül tudtam közlekedni benne, hogy nyomot hagytam volna magam után. Mindig vigyáztam a természetre, teljes összhangban éltünk egymással.

Már alkonyodott, amikor megpillantottam messziről valakit. Senki nem ismerte ezt a helyett rajtunk kívül, így egy betolakodó csak rosszat jelenthetett. A fiatal fiú mintha keresett volna valakit, a tekintettével folyamatosan a területet pásztázta. A sűrűből figyeltem, mindenre készen. Ha egy csapat harcos jött volna az elfogásomra, feladnám magamat, de egy ember miatt nem fogom kockáztatni a békémet. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy a nap teljesen lebukott, a fiatal fiú lefeküdt aludni. Az éjszaka jegesen maró volt, így nem értettem miért hajlandó bárki is fedél vagy futon nélkül tölteni az estét a szabad ég alatt, ha csak nem földönfutó az illető. Nem mentem hozzá közel, csak amikor már megbizonyosodtam róla, hogy mélyen alszik. Ahogy a fiút vizsgálgattam, még nagyobb lett a döbbenetem. Arra számítottam, hogy legjobb esetben egy vándor nihonkokujin, de e helyett egy fiatal gaijin feküdt előttem. Mint egy égből pottyant kis manó. A ruházata szakadt volt, mezítláb járt. Először elkönyveltem magamban, hogy a falu ahonnan jöhetett kitaszította, Ő pedig hajléktalan lett, de ahogy jobban megnéztem láttam a kimonója mellett megbúvó katana markolatát. Érdeklődve néztem rá. Ezek szerint, Ő is egy lenne azok közül a keresztény szamuráj leszármazottak közül, akikről anyánk mesélt? Tudtam, hogy nem mindenkit mészároltak le, voltak, akiket a hűbéres úr kötelezett szeppukkura. A vonásai elárulták, hogy talán Ő is félvér, pedig rajta sem látszott semmi a japán vérből. A haját a szokásoknak megfelelően borotválhatták sokáig, de már kezdett megnőni, ezek szerint már rég nem nyúltak hozzá. Érdekelt ez a fiú, hogy vajon mit kereshet itt, és mi lehet a története. A füle mellett csettintetem hármat, még mélyen aludt, így visszamentem a házba. Shizuka már ideges volt a távol maradásom miatt, pedig semmit nem tudott a múltamról. Számára a kimaradásom egyenlő volt azzal, hogy örökre eltűntem. Miután megnyugtattam, elmondtam neki, hogy az erdőben egy idegen van, ezért kint töltöm az éjszakát és megfigyelem. Ahogy elárultam, hogy Ő is gaijin meglepetten nézett rám. Nagyon kevesen voltunk, így megértette miért akarok beszélni a fiúval. Elköszöntem tőle, de meghagytam neki, hogy számítson arra, hogy lehet, nem egyedül jövök haza. Szokásához híven, csak tisztelet teljesen meghajolt és elment aludni. Én voltam a gazdája, így nem ellenkezhetett az akaratomnak, de én ezzel soha nem éltem vissza.

A hajnal első sugarait megelőzve ébredtem, a fiú még mindig ott feküdt a földön. Nem emlékeztem mikor nyomott el az álom, de szégyelltem magamat a gyengeségemért. Virrasztani akartam, megfigyelni a jövevényt. Szerencsére Ő még mindig mélyen aludt, így előtte állva nézhetem, amíg kezdett magához térni. A vonásai valahol mélyen ismerősek voltak, mintha nem először láttam volna Őt. Bármennyire is szívesen nyugtattam a szememet rajta, nem tudhattam milyen szándékkal jött ide, ezért betolakodóként kellett, hogy kezeljem. Éppen csak megrezzent a szemhéja, amikor már a torkának szegeztem a bambusz botomat. Soha nem hordtam magamnál más fegyvert, a hozzá értő kezekben ez ugyanúgy gyilkolásra teremtet, mint bármely másik ember alkotta tárgy. Hunyorogva nézet fel rám a fényben, és amint tudatosult benne a helyzete, egyből a kardja után nyúlt volna. A nélkül akart támadni, hogy bármit is mondott volna, és ez a forrófejűség feldühített.

– Ne merészeld.

Alig érezhetően nyomtam közelebb a bot hegyét, de ez is elég volt neki ahhoz, hogy egy nagyot nyeljen. Félt tőlem, és ezt nagyon helyesen tette. Kívülről soha nem mutattam ki az érzelmeimet, számára nyugodtnak tűnhettem, miközben minden izmom ugrásra készen állt a harchoz. Tudta, ha nem mondja meg gyorsan miért is van itt, az életével játszik.

– Sensei… Azért jöttem, hogy tanítson. Maga az egyetlen, akihez teljes bizalommal fordulhattam, a külsőmet tekintve. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy a tudását átadja nekem.

Végig mérvén megállapítottam, hogy fiú létére, igen nőiesek a vonásai, de ez nem zavart. Volt benne valami szépség, egy olyan kezeletlen ékkő, ami még rengeteg csiszolást kívánt. Fogadjak magam mellé egy tanítványt?  Még soha nem volt tanítványom, csak én voltam másé.

– Hogy hívnak, fiú?

– Nincs hagyományos nevem. Apám nem vett a nevére, az iskolában csak shounennek hívtak.

Szóval jól sejtettem, egy gaijin, ahogy én is. Az apja volt ezek szerint a szamuráj, és a japánok ugyanúgy megvetették, mint minket. Nem értettem, hogy egy apa, hogy tudta a névadást megtagadni egy fiúgyermektől, holott nem volt alacsony származású. Talán a külseje miatt?

– És az anyád, hogy nevezett?

– William, sensei.

William. Milyen különlegesen szép név. Apám könyveiben olvastam utoljára ilyen nevet. Még soha nem találkoztam senkivel rajtunk kívül, akinek nem japán nevet adtak volna. Tetszett. A fiú előttem tartotta magát a hagyományokhoz, nem mert rám nézni, de a tekintette így is végig követett és valahol az arcomon állapodott meg. Szándékosan feljebb is emeltem a fejét, hogy kipróbáljam meddig nem hajlandó a szemembe nézni, de állta a próbát.

– Rám nézhetsz.

Felnézve megláttam az óceán kék szemeket és meglepődtem. Még soha az életemben nem láttam ilyet és ez lenyűgözött. Tényleg egy csiszolatlan ékkő. Az arcomon a híres, no mosollyal  néztem le rá. A japánok mindig ezzel leplezték a valódi érzelmeiket, köztük én is. A legnagyobb fájdalmak közepette is ezt kellett mutatnunk kifelé, nehogy megsértsük mások nyugalmát a mi fájdalmunkkal. Talán a szemem elárult egyedül. Tetszett ez a fiú, sok vizet láttam benne és értelmet. Mischa ezt akarta nekem üzenni az álommal? Hogy jönni fog valaki, akinek segítenem kell? Ő volt az, akire azt mondta közeledik?

– A nevem Hannibal, William-kun. Szóval, te is egy gaijin vagy, és azt szeretnéd, ha végig vezetnélek a vakasúdón? Úgy érzed, én megfelelő mester lennék számodra, hogy végig vezesselek a fiatal fiúk útján? Egy kitaszított, mint te, miért akar szamuráj lenni, amikor már nincs ránk szükség?

– Szeretném, ha átadná nekem a tudást.

Nem, ez túl egyszerű.

– Nem ez a valódi ok, amiért jöttél.

A szemeimben gonosz fény csillogott, és elhatároztam, hogy kiszedem belőlem az igazságot, bármi áron.

– Áruld el.

A bot helyét átvették az ujjaim, amik vasmarokkal ölelték körbe a torkát. Ha nem válaszol, vagy ha rosszul válaszol, haza zavarom. Sokat láttam benne, sőt vonzónak is tartottam annak ellenére, hogy előtte nem néztem még így egy fiúra se, - hiába volt egy nendzsám korában-, akkor is tudni akartam érdemes-e arra, hogy vele foglalkozzak.

– Szeretnék tartozni valahová, valakivel akartam beszélni, aki olyan, mint én.

Minden világos lett. Gaijin volt, és ezt a ki nem mondott kitaszítottságot más nem értheti meg, csak mi. Mint a kóbor kivert ebek, olyanok voltunk. Csak a kutyák falkába tudnak csoportosulni, nekünk erre nem sok esélyünk volt. Csak magunkra számíthattunk, kivételt képezet, ha találtunk egy másik hasonló lényt.

– A falu, ahonnan jöttél, száműzött igaz?

– Igen, sensei. Anyám meghalt, és nekem nincs hová mennem. Ha nem akar egy tanoncot maga mellé, megértem.

Szóval Ő is árva, mint én. Segítenem kell rajta. Talán Mischa küldte, hogy vele bebizonyítsam, képes vagyok megvédeni mást? Egy pillanatig még méregettem az arcát, majd bólintottam. Igen, megéri vele foglalkozni és feladni a nyugalmamat. Ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet, még mindig elengedhettem a saját útjára. Elvettem a kezét a nyakáról, és felsegítettem a földről. Egy kicsit még vártam, amíg összeszedi magát, addig is végig néztem a testén. Nem csak az arca volt lányos, a teste sem kapott még elég kiképzést, de én majd férfit faragok belőle, ha kibírja. Elindultam az erdő irányába, de Ő minduntalan pár lépéssel mögöttem jött.

– Ezen túl velem fogsz élni. Folyamatosan fogom edzeni mind a testedet, mind az elmédet. Megtanítom neked a harcművészeteket, a harci etikettet és a szamuráj becsületkódexet. Amit mondok, azt teszed, soha nem ellenkezhetsz. Megértetted?

– Meg, sensei.

– Nyugodtan szólíthatsz a keresztnevemen, addig, amíg ezt tisztelettel teszed. Az első két leckét kiálltad, meglátjuk a többivel is így boldogulsz-e. És kérlek, ne maradj le, így nem tudok koncentrálni.

Elmosolyodott, és immár szinte egyenrangúként lépkedett mellettem. Egy örök szakadékot kellett, hogy tartsunk magunk között, ezt követelte az illem, de a rés közeledni látszott, ahogy mellettem sétált. A szabályok megkövetelték a távolságtartást tőlem, és amennyire tudtam, ehhez tartottam magamat. Egyelőre nem engedem közel magamhoz, amíg nem ismerem meg, és nem térképezem fel, addig csak egy egyszerű fiú a számomra. De talán lehetne több is. Kíváncsivá tett, fel kelltette az érdeklődésemet, hogy Ő is úgy gondolkodik-e mint én.

– Mit tanultál a Busidóból?

– Egyenes jellem, igazságosság, bátorság, kitartás, jóindulat, együttérzés, udvariasság, igazmondás, őszinteség, becsület, a hűség kötelme, és önuralom. Ezek, a szamurájok legfőbb életmód irányainak, a fő vezérelvei. E tanok szerint kell élnünk.

– Azt tudom, mik szerepelnek a könyvben, én arra vagyok kíváncsi, te mit tanultál belőle. Te, hogyan látod?

Láttam rajta, mennyire meglepte a kérdésem, de számomra ez fontos volt. Nem akartam egy esztelen bábbal élni, amilyennek minket is tanítottak.

– Arra neveltek, hogy ne gondolkodjak, csak tegyem, amit mondanak.

– A birka szelleműség, nem mindig célra vezető William-kun. Ismered, a koi ponty legendáját? A ponty egyszer elhatározta, hogy árral szemben végig úszik a Sárga-folyón, egészen a Sárkány kapuig. Jutalmul a kitartásért, Ő is sárkánnyá válhatott. Mit gondolsz, megszületett volna a legenda, ha a pontyunk úgy dönt, nem változtat a természet, és a dolgok menetén, és nem tör ki belőle? Veled is ezt fogjuk tenni. Addig foglak a kitartás felé hajtani, amíg át nem változol képletesen sárkánnyá, vagy amilyen állattá szeretnél. A változások elkerülhetetlennek, a természet is örök körfogásban van, még ha az emberek meg is akarják ezt változtatni. Az elkerülhetetlen elől nincs menekvés, megtanítják nekünk kezdetektől fogva, hogy a halál a minden napunk részei, parancsra készek lennénk eldobni az életünket, de amikor arról van szó, hogy a munkásságunkat kell eldobni, mindannyiján fejt veszve menekülünk, és céltalanul barangolunk. Gondolom, te is ez elől mentél el. A származásod miatt nem lehettek szép kilátásaid, így a nomád életet választottad társul.

– Maga is ezért jött ide, Hannbial-senpai? Hogy ne kelljen a többi nihonkokujinnal együtt élnie?

– Nem, William-kun. A japánok közelsége engemet nem zavart. Soha nem törődtem mások véleményével, viszont a becsület kódexeket mindig betartottam. Szándékosan vonultam ide, azért, hogy elmém tiszta maradhasson és a testemet is megfelelően tudjam edzeni. Itt nem tartozom senkinek se szolgálattal, csak saját magamnak, a teljes béke és nyugalom erdejében. Van, akit megrémítene ez a fajta függetlenség, engem viszont felszabadít. A saját szabályaim szerint élek. De ne félj, te is gyorsan megtanulsz majd mindent.

Jó példát kellett neki mutatnom és végig vezetni az úton, bármennyire is gyötrelem teljes is lesz az. Az erdő sűrűjéből előbukkant az otthonom, és láttam William-kun csodálkozását a ház láttán. Felsétáltam a magasabb tornácra, és onnan nézettem le a fiúra. Mocskos volt, a ruhája elszakadt, a lábáról szinte vakarni lehetett a sarat, még is megbecsültem ezért. A tiszteletét akarta ezzel kifejezni, de akkor sem engedtem volna így be. Az alacsonyabbik folyosóra lépett, ami keményebb fából készült és ezt a célt szolgálta. Elindultam a belső kert irányába, az ottani o-furó, megfelelő volt az ilyen alkalmakra. A kert volt az én kis menedékhelyem, a legnagyobb békére tettem itt mindig szert. Elég volt a vörös juharfák által nyújtott árnyék, a kis tó, aminek a vízében koi pontyok úszkáltak, és tavirózsák lebegtek a felszínén. Távolabb egy szökőkút csobogott, az egész olyan volt, mint egy megelevenedett mesekép. Legjobban mégis, a cseresznyefát szerettem, ami alá anyám egy padot helyeztet. Mischa imádta, ahogy minden tavasszal vastag rózsaszín lepelként teríti be az egészet.” Olyan, mint a selyem, Hannibal!” Kiabálta és belevetette magát közéjük, nem törődve a későbbi szidással.

William-kun értetlenül nézett rám. Fogalma sem volt róla, miért is hoztam ide. Az o-furó gondosan el volt rejtve, így nem tudhatta mik a szándékaim.

– Tiszta testtel és szellemmel kezdjük a napot. Kérlek, fürödj meg ott. Természetesen később a házban fürödhetsz, de jelen pillanatban…

Végig nézvén a testén megállapítottam, hogy a piszkot szinte vakarni lehetne róla, a ruhája több helyen elszakadt, és rég nem aludt fedél alatt.

– Hozok neked tiszta ruhát és törölközött, addig kezd el nyugodtan.

– Hálásan köszönöm a kegyelmességét, sensei.

Meghajolt előttem, tökéletes tiszteletet mutatva, ami nagyon imponált nekem. Elégedett mosollyal léptem a házba és kérte Shizukát, hogy készítsen elő tiszta törülközött és ruházatott a tanítványom számára. A ruha, amit elővetettem elegánsabb volt, mint amilyet előtte hordott, pedig ez csupán alap darabnak számított. Valamikor vagyonos család lehetett az Övé is, de valószínűbb volt, hogy a hűbéres úr elvette minden vagyonukat a vallási nézeteik miatt. Kivételesen én készítettem ki mindent William-kun számára, és amikor nem figyelt oda, egy röpke pillanatra meglestem a testét, ahogy öltözött. Nem volt tisztességes cselekedet a részemről, de annyira kíváncsivá tett ez a fiú, hogy nem bírtam a vágyaimnak ellent mondani. Valamikor, én is ilyen kis csirke csontozatú voltam, mint Ő, de a nendzsám hosszantartó edzésének köszönhetően megerősödtem, ahogy Ő is megfog, ha végig megy az úton. Amint megkötötte a kimonóját az egyszerű haorijával, kilépett elém, a szemében mindenre készen el szántásággal. Szertartásosan letérdelt elém, és várta az utasításaimat.

– Állj fel. Most már szabadon kelhetsz a házban. Elvárom, hogy a megjelenésedre mindig nagyon ügyelj, és kérdezés nélkül megedd, amit adok neked. Reggeli után meditálunk, aztán edzés testnek és szellemnek, vacsora után pedig pihennünk. Ha nem bírod a kiképzést, inkább meny el. Nem szeretném az időmet egy olyan tanítványra pazarolni, aki nem érdemes rá.

– Nem fogok csalódást okozni, sensei.

– Azt majd meglátjuk. Kövess.

Szerettem volna, ha igaza van, de túl gyengének tűnt első ránézésre, hogy végig vegye az akadályokat. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz igazam.

Az erdőben állva, egymással szemben kezdtük meg a bambusz botokkal a verekedést. Ahogy elkezdtük a harcot, azonnal feltűnt mennyire tapasztalatlan a fiú. Az elméjét kitöltötték a tanult mozdulatok, de a gyakorlatba nem ültette be még egyszer se őket. Tudta, hogyan kell támadni és védekezni, de ha eltértem a megszokott mozdulat sortól, egyből elveszítette a ritmust és a bot súlyosan csattant a testén. Egyszer sem volt képes eltalálni, ellentétben velem, így folyamatosan záporoztam a testére az áldást. Jól tudtam milyen tompa, hosszan tartó fájdalmat okozok neki ezzel, de nem kímélhettem. Engem sem kíméltek, és ha velem akar maradni, akkor vagy kibírja, vagy elmegy. Láttam rajta, hogy kezdett kimerülni, hogy a fájdalom átvette a hatalmat a teste felett és a mozdulatai haragot árasztottak. Mostanra a húsa felhólyagosodott égő sebekből állt, és Ő neki csak egy vágya volt, hogy ezt viszonozhassa nekem akár csak egyszer is. A figyelme lankadt, és úgy döntöttem megadom neki az utolsó csappást. A pálca újra suhant a levegőben, és hiába próbálta kivédeni, a levegőbe ugorva, a feje felett vertem rá egy nagyot a hátára, amitől összeesett. Ez már túl soknak bizonyult neki, lihegve terült el a földön előttem. Ez volt a nagy vízválasztó, muszáj volt a legkegyetlenebbnek lennem vele.

– Feladod, William-kun? Visszamész shounennek  az iskolába? Kitartás nélkül, semmit nem érsz.

Újra rávertem a hátára egyet, és Ő fájdalmasan felnyögött. A földön feküdt előttem, és hiába próbált, nem bírt felállni. Ledobtam mellé a botot, és letérdelvén hozzá, oda hajoltam egészen közel a füléhez.

– Jegyezd meg, kitartás és önuralom nélkül, semmit se érsz. Nyugodtan hazamehetsz.

Felálltam mellőle és elindultam a ház irányába. Ha most nem kell fel, akkor elbukott, nem tehetek érte semmit. Ám legnagyobb elégedettségemre, futva térdelt le elém, és nyújtotta a pálcát felém.

– Kérem, folytassa sensei.

Elmosolyodottam, végig nézvén a csapzott külsején és kivettem a kezéből a fegyvert. Ügyes fiú, nem adta fel. Ahogy lehajoltam, hogy elvegyem a botot, megragadta a csuklómat és rántott le maga mellé a földre. Ráült a mellkasomra és onnan nézett le rám. Gyönyörű látvány volt, a legtökéletesebb, amit valaha láttam és egy pillanatra el felejtettem, hogy hol a helyem. Meglepett a mozdulata, nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyes lehet. Elismerően tekintettem rá, de aztán gyorsan észbe kaptam. Én vagyok a sensei és Ő a gakusei. Kihasználva, a győzelem feletti örömét rúgtam le magamról és terült el előttem a fűben. Ám a következő pillanatban harcra készen állt fel újra, és várta a támadásomat. A bottok hangosan kongtak az erdőben, ahogy újra és újra egymásnak ütődtek, és szépen lassan felvettünk egy kölcsönös ritmust, de a hevességéből nem adott alább. Miközben folyamatosan forogva egymással szemben harcoltunk, úgy éreztem muszáj tanítanom is.

– Lenyűgöző a vakmerőséged, de egyben óvatlan is vagy. Soha ne becsüld alá az ellenségedet. A tisztelet mindenkinek kijár, még ha magadban meg is vetted az illetőt. Soha ne mutasd ki, hogy hol vagy sebezhető, mert abban a pillanatban kihasználja azt.

Egy gyors pördüléssel mögé kerültem és a combhajlatára mértem egy ütést, amitől térdre esett előttem, és zihált. Az egyik legfájdalmasabb részre kapta a csapást, de nem adta fel. A kezeit a bokámra kulcsolta, és erősen rámarkolt. Ki akart ragadni az egyensúlyomból, és hátravetni, de a botot a keze fölé emelve, megállítottam. Eleget láttam ahhoz, hogy elégedett legyek.

– Elég.

Felsegítettem a földről, és a tenyerembe fogtam az arcát részben atyáskodva, részben pedig kárpótlásul, azért amit tettem. Büszke voltam rá és nem álltam meg, hogy ne mosolyogjak rá, igazi mosollyal.

– Sokat kell még tanulnod, de nem vagy reménytelen. Gyere, megmutatom mi lesz a következő feladatod.

A legmegalázóbb, legerőtpróbálóbb feladatok elé állítottam folyamatosan. A közös edzés végeztével fát vágattam vele, elküldtem több zsák rizsért és lisztért a városba, a vállára erősített rúdon hozta a súlyos hordókban a vizet, vagy csak fel kellett futnia a hegyre. Soha nem hagytam neki megállást, a hideg őszi napok ellenére, ömlött róla a víz, de sorra vetette magát alá mindannak a megaláztatásnak, amit kértem tőle minden egyes nap. Amikor már alig állt a lábán, levezetésül csupasz fatörzsön tanulta az ütéseket, vagy íjászkodni tanítottam. Ezt szerettem a legjobban, ilyenkor egészen közel lehettem hozzá, a háta mögé állva irányíthattam a mozgását, és itt nem én okoztam neki fájdalmat, hanem a yumi. Minden egyes lövés után felhasadt az ujja és a hegek szűnni nem akaróak voltak a testén. A kezei elgémberedtek a sok edzéstől, már nem volt képes rendesen behajlítani az ujjait. Tudtam milyen gyötrelmeken megy keresztül, de nem segíthettem rajta.

– Jegyezd meg, William-kun. Nem az eszköz tökéletesedik, hanem az ember fejleszti magát általa. Nincs szükségünk a katanára, segítségre, csak saját magunkra. Ha leküzdöd a fájdalmat, minden a helyére áll.

Gyötrelmes volt látni, ahogy esténként a teste remegett a hidegtől, és a fájdalomtól rándult össze az arca. Nem tudta, de nem egyszer virrasztottam mellette, azon gondolkodva hogyan enyhítsek a szenvedésein. A Búsidó és a kapcsolatunk tiltotta, hogy bármit is tegyek ennek az irányába, de az evőpálcika minduntalan kiesett a kezéből, és nem volt képes enni, miközben nekem békésen kellett falatoznom és jó példát mutatnom. Az volt a kötelességem, hogy megmutassam neki mindazt, amit a hagyományok megköveteltek, miközben a szemem láttára fogyott le. Nem hagyhattam, hogy másként egyen.

– Kezükkel csak a majmok esznek, William-kun. Az önfegyelem része, eltűrni a fájdalmat. Ameddig nem leszel elég türelmes, addig soha nem fog sikerülni. A húsod idővel begyógyul és megkeményedik, akár a lelked. Csak is a hosszan tartó edzéssel juthatsz el a megfelelő szintre.

– Egy szamuráj együtt érző.

Dühösen csapta le az asztalra a pálcákat és szinte fröcsögött, ahogy ki ejttette ezeket a szavakat. Engemet, egy ilyen mondatért éktelenül megvertek és utána még be is zártak egy sötét verembe étlen-szomjan. Nekem is ezt kellett volna tennem, de nem voltam rá képes.  Éhes volt és kimerült. Már több hete mást se csináltunk csak edzettünk, és olyan fáradt volt, hogy nem volt képes enni. Tudtam, hogy táplálék nélkül a teste rövidesen feladja a harcot, de a keze nem engedelmeskedett az akaratának. Lennének erre megfelelő főzetek, amik enyhítenék a görcseit, de én azt akartam, hogy tanuljon a leckéből. Más módszert nem alkalmaztam a fenyítésre, úgy gondoltam ez is bőven elég neki.

– És tisztelettudó, ami te nem vagy. Megvan benned a bátorság, és a kitartás, az őszinteség, az igazságosság, de hol marad a hűség, és az udvariasság? Ezek nélkül nem lehetsz teljes.

Láttam rajta, ahogy elszégyelli magát. Befogadtam az otthonomba, ételt, italt adtam neki, tanítottam és így hálálta meg. Remegő kezeit az ölébe ejtette és elpirulva esedezett a bűnbocsánatért.

– Sajnálom sensei. Bocsásson meg, hogy elragadott a hév.

Megenyhült a szívem a szépsége láttán, és újra felé nyújtottam a pálcákat.

– Meg kell tanulnod uralkodni az érzelmeid felett. Düh, harag, bosszú. Ezek irányítják, az elmédet hagyd, hogy átvegyék a helyüket új érzelmek. Töltse el a szívedet a teljes nyugalom és együtt érzés. Ameddig az eszed irányítja a cselekedetidet és nem a lelked, addig nem segíthetek rajtad. Át kell esned a fájdalmon, ahogy a félelmet is leküzdötted, úgy ezt is le fogod tudni. Mindennek megvan a miértje, és a maga ideje. Hagyd magadat sodorni az árral és ne a testi valóddal gondolkodj.

Aznap éjjel is újra üres gyomorral feküdt le, és nekem döntenem kellett. Ha magától nem lesz képes megtalálni a békét, nekem kell akkor irányítanom. Túlságosan a külsőbehatások rabja volt és én ebből ki akartam ragadni.

           

Másnap reggelre összekészítettem Shizukával egy hátizsákot. A batyuban, kettőnknek elegendő pár napi élelem volt, és egy szakadt futon összetekerve. Készen álltam arra, hogy pár napig tényleg a szabadban éljek, csak hogy Ő végre meglelje a békét. Még aludt, amikor hajnalban felkeltettem, hosszú út elő nézhetünk.

– Gyere, ma a lelkedet fogjuk edzeni.

Az erdőbe kiérve, a hegyekbe vettük az irányt és a sziklák között megbújó vízeséshez vezettem. A leomló víztömeg hatalmas robajjal hullott alá, tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy teljes önfegyelem mellett tudjon csak az ember meditálni.

– Meg kell tanulnod kizárni a külvilágot. Azt akarom, hogy itt ülj és mélyedj el a belsődben, amennyire csak képes vagy rá, és találj rá arra a pontra, ami a legnagyobb nyugalmat és biztonságot jelenti neked az életben. Én, a vízesés tétjénél várni fogok rád. Ha megtaláltad a békédet, utánam jöhetsz, és együtt eltöltjük a vacsoránkat, ha még ma sikerül. Ha nem, akkor addig maradunk itt, amíg nem sikerül, mindegy mennyi ideig tart.

Azzal ott hagytam egyedül abban bízván, hogy tényleg együtt ehetek vele végre és visszatér az életkedve. A másnak kimerítő utat könnyedén tettem meg, néha a csupasz sziklákba kapaszkodva a meredek lejtőn. Jól ismert tisztásra érkeztem, a zarándokok gyakran fordultak itt meg, és kialakítottak egyfajta tábor helyett. A kidőlt fatörzs tökéletes padként szolgált, megvédve a hakanámat a kosztól. Felkészültem az egész napos várakozásra, és amíg tűzet raktam, volt időm elmélkedni kettőnkről. Egyértelművé vált számomra, hogy az érzelmeim William-kun iránt túlnyúltak a mester-tanítvány kapcsolaton. Úgy éreztem képes lennék szeretni Őt, ha Ő erre hajlandóságot mutatna. De magamtól nem vallottam volna be neki az érzéseimet, azzal felrúgnék minden számomra fontos szabályt. Igen, lehetnék a nendzsája, de csak akkor, ha Ő is akarja. Nem akarok olyan súdó kapcsolatot, mint amilyen az enyém volt. Én nem dönthettem, a nendzsám úgy gondolta ez a vele járója a tanításomnak, a felnőtté válásomnak. Érzelem nélküli kapcsolat volt a számomra, amiből csak a tudás emlékét vittem magammal. Még csak vonzalmat se éreztem iránta, nem úgy, mint William-kun iránt. Megörültem ahányszor ütnöm kellett, ahelyett hogy simogathatnám a testét. Ameddig Ő nem ad jelet, addig csak plátói érzelmeket táplálhattam iránta, semmi többet.

Újra éreztem magam mellett Mischa közelségét, mintha Ő is ott ülne mellettem, és nézné a nyárson várakozó frissen kifogott halakat. Egyet neki ajánlottam fel, ahhoz egyikünk sem nyúlhat. Ha a gakuseim megjelenik, akkor mind az övé lehet. Addig is, a húgomnak zenéltem, ahogy mindig is szoktam a lelkünk megnyugtatása képen. Ahogy játszottam, önkéntelenül tévedtem arra a dallamra, amit akkor furulyáztam utoljára, amikor meghalt és emiatt abbahagytam a zenélést. Nem akartam újra feleleveníteni azt az emléket fényes nappal, épp elég volt az álmaimban. Ahogy kinyitottam a szememet, észrevettem magam mellett a fiút és a lelkemet végtelen boldogság járta át. Az arca megváltozott, élettel lett teli és átjárta a nyugalom. Elrévedve nézte a lobogó tűzet, a bőrét narancssárgás meleg fénybe festette és a vonásai levedlették végre a lányos jelzőket. Annyira gyönyörű volt, hogy a szívem belesajdult és tudtam elvesztem, ha nem uralkodok magamon, akkor mindent bevallok neki a nélkül, hogy Ő jelet adna. Türtőztetnem kellett magamat, nem ezért vagyunk most itt és szerencsétlen már nagyon éhes lehetett, mégis türelmesen várt.

– Örülök, hogy sikerrel jártál William-kun. Megengedem, hogy ehess, kiérdemelted.

– Köszönöm sensei.

Hálásan meghajolt előttem és boldogan vetette rá magát az ételre.

– Látom, megtaláltad a belső békédet. A mozdulataid sokkal nyugodtabbak, és sugárzik belőled az erő.

Szinte falta a forró húst, de még ezt is egyfajta mértékkel tette és én büszke voltam rá. Az illemet betartva abbahagyta a falatozást, hogy velem beszélhessen.

– Hálás vagyok Hannibal-senpai, amiért ennyit segít nekem.

– Szívesen. Elárulod nekem, mi a békéd tárgya? Mi volt az, ami a fényhez vezetett?

Elpirult, és én magamban tudtam, hogy számára szégyenletes a válasz.

– Bocsásson meg, a tiszteletlenségem miatt sensei. Nem szándékosan tettem…

– Bármi is az, nyugodtan elmondhatod. A szüleidre gondoltál?

Remélhettem csak, hogy az elveszetett őseire emlékezett, esetleg egy kedves gyerekkori emlékre, és nem egy lányra vagy szeretőre.

– Nem, senpai… Egyik hajnalban, láttam magát, ahogy a kertben furulyázót a cseresznyefa alatt. Az arca, annyira más volt akkor. Olyannak még soha nem láttam. Újra felidéztem magamban az emléket, és megértettem mindazt, amit az önuralomról és a fájdalom kimutatásáról mondott. Nem tudom ez- e a megfelelő szó, de elképzelvén, hogy maga mellett ülök a padon, otthon éreztem magamat, biztonságban. Úgy éreztem ott a helyem. Ne haragudjon, amiért esztelenségeket beszélek…

Jól emlékeztem arra a hajnalra, Mischa halálának az évfordulója volt. Annyira letört a gyász, hogy nem húztam be magam után rendesen a sódzsit, miután meglestem Őt álmában. Akkor először vészeltem át könnyebben azt a napot, William-kun előtt napokig csak holtkorosként járkáltam. Ez volt a jel, amire vártam. Tudtam, hogy a húgom küldte ezt a fiút, de talán nem csak azért, hogy megmentsem, hanem azért is, hogy valakit szerethessek. A kérdés csak az volt, hogy Ő vajon akarja-e ezt? Nem mert rám nézni, leszegte a fejét, és én nem voltam többé ura a saját szabályaimnak. Az álla alá helyzetem a kezemet, és felhúztam magához. Az ajkamat óvatosan hozzá érintettem az övéhez, puhatolózva, hogy vajon elhúzódik-e. Hallottam a meglepett sóhajtását először, de nem mozdult el, és a sokadik érintés után szétnyíltak az ajkai. Puhán a szájába dugtam a nyelvem és megkerestem az övét. Annyira jó érzés volt, mintha ezer tűzijáték szállt volna fel, körülütünk és én végre megtapasztaltam azt, milyen is az, amikor az ember szeremből csókolózik, és nem érzelmek nélkül teszi mindezt. Voltam már nővel is, férfival is, de ez összehasonlíthatatlan volt azokhoz képest. A nyelve bársonyosan simogatta az enyémet, a kezemmel gyengéden simogattam az arcát és én megtaláltam a rég elveszített békémet. Nehezen váltak el az ajkaink a homlokunkat összeérintve, lihegve néztük egymást.

– William-kun, leszel a vakasúdom?

– Megtisztel, nendzsa.

Végtelen mosollyal nézettem rá, de aztán elkomorodottam. El kell neki mondanom, tudnia kell rólam mindent. Csak Ő ítélkezhet felettem, senki más.

– Mielőtt végleg igent mondanál, mondanom kell valamit. Mit tudsz rólam, a múltamról?

– Csak annyit sensei, hogy a földesúr halála után száműzetésbe vonult.

– A valóság ennél sokkal bonyolultabb. A szüleink építették azt a házat, ahol most lakunk, egyfajta nyaralónak. Amikor üldözni kezdték a keresztényeket, ide menekültünk. A végsőkig védtük egymást, minket a korunk miatt életben hagytak, de nekik nem kegyelmeztek. A szüleink halála után, engemet és a húgomat Mischát, Date Maszamune, anyánk testvére és annak felesége, Muraszaki vett magához. Atyánktól kapott neveinktől megfosztottak minket, onnantól kezdve Chyio-channak, és Tokunaga-senpainak kellett egymást szólítanunk mindenki előtt. Csak amikor ide elszöktünk, akkor hívhattuk egymást a számunkra rendes keresztnevünkön. Maszamune-san, szintén szamuráj család sarja volt, azonban csak engemet akart taníttatni, Mischaval más terveik voltak. Hiába lehetett volna szamuráj nő, nem nézték jó szemmel a származását. Muraszaki-san tanította, a lehetőségeihez mérten szép jövőt szerettek volna teremteni neki. Kezdetben dühös voltam a nagybátyámra, amiért nem akarják az Őt meg illető tudásban részesíteni, de az első avatásomon, hálás voltam neki érte. A hűbéres úr úgy gondolta, nem elég a hűségünk, a tulajdonának tekintett minket, és egy fajta próbaként billogot égetett a hátamra, mihelyst átléptem a gyerekkort. Mint valami állatott, megjelölt. Ez volt a legfőbb vizsga, az önuralomé, a hűséggé. Most már megérted, miért bánok veled olyan keményen?

– Meg sensei. Sajnálom.

– Ne sajnáld. Örültem annak, hogy a húgomat megkímélték mindettől a fájdalomtól. Azt hittem, így megmenekült ettől a sorstól. Sajnos, az évek múlásával bebizonyosodott, a sorsunkat nem tudjuk elkerülni. A hűbéres úr szemet vetett rá, és ágyasának akarta. Te is tudod, Ő a legfőbb úr a császár után, nem mondhatunk neki nemet, ahogy apád is vakon megölte magát az Ő parancsára, úgy neki sem volt más választása. Aznap éjjel sokáig tanultam, a tekercseim fölé hajolva ültem, amikor Mischa berontott az ajtón, minden illem nélkül. Meglepett, nem volt rá jellemző, hogy a protokollt félredobva viselkedjék. Tudtam, hogy nagy baj van, még se értettem okát. Térdre vetette magát előttem, a kezemet markolászta, míg az arcán végig folytak a könnyek. Ahogy végig néztem a kimonóján, láttam a vérfoltokat. Elmondta, hogy Shiyouji, a hűbéres úr megbecstelenítette, és ezért mérget vett be. Nem a hagyományoknak megfelelően történtek a dolgok köztük, úgy érezte meggyalázták és örök szégyenben marad. Nem lett volna képes ezt az életet választani. A húgom a kezeim között halt meg, míg én megesküdtem neki, hogy bosszút állok érte. Az ópium, a bürök és a sisakvirág keveréke, néhány óra alatt végzett vele, nem szenvedett, és a szépsége ugyanúgy megmaradt, mint halála előtt. Az utolsó pillanatig, amíg még a tudatánál volt, arra kért játsszak neki a furulyán. Nem árultam el senkinek, hogy megölte magát, szégyenfoltot jelentett volna a Date családnak, akiknek túl sok hálával tartoztunk. Egyedül eszeltem ki a tervemet, és hajtottam végre. Shiyouji kedvenc eledele volt a fugu máj, így ezt kihasználva én is megmérgeztem Őt, ahogy Ő is megmérgezte a húgomat. Végig hűséges szolgaként ültem az ágya mellett, és néztem a szenvedéseit, hogy Mischa az én szemeimen keresztül láthassa a bosszúmat. Tudtam, hogy hiába bénult le, végig tudatánál volt. Amikor kettesben voltunk, elmondtam neki, hogy én tettem a tisztítatlan májat az ebédje közé, és mennyire megvettem azért, amit velünk tett. Élvezett volt nézni a legutolsó rángásokat is, és azt, ahogy kihuny a szeméből a fény. Elégtételt kellett volna, hogy érezek, de nem volt más csak üresség. Elveszítettem a húgomat, az egyetlen személyt a világon, akit szerettem, és vele minden szertefoszlott. Többé nem volt maradásom, nem volt, akinek szolgaként tartoztam volna hűséggel, a nagynéném és a nagybátyám pedig, készséggel elengedtek az utamon. Talán, örültek is neki, hogy nem kell egy gaijinnel együtt élniük. A mai napig, Mischa emlékéért zenélek, az Ő lelkét akarom ezzel megnyugtatni.

            Némán nézett a tűzbe, és hallgatta a szavaimat. Tisztában volt a mondandóm súlyával, efelől kétségem sem volt.

– Meg tudsz érteni William-kun? A legfőbb hűség elvét felborítottam, és a családomat helyeztem előbbre valónak, az úr helyett.

Felálltam mellőle, és arrébb sétáltam. Nem követtett. Az illemmel ellentétben továbbra is ülve maradt, és mélyen magába merült.

– Most pedig, a kezedbe adom a döntést. Tudod a titkomat, és azt is tudod, mi a feladatod az ilyen esetben. Kit szeretnél hűen szolgálni? A hűbéres urat, akinek örökre csak kívülálló leszel, és egy bolhapiszoknyit nem ér neki az életed, vagy pedig velem maradsz itt, és öröké száműzőt leszel? A busidó arra kötelezz, hogy elárulj és feladj a császárnak, de minimum a hűbéres uradnak, és szégyenteljes halált haljak. Készen állok a halálra, William-kun. Nem érzem úgy, hogy rosszat tettem volna. Bárhogy is döntesz, tiszteletben tartom, és nem neheztelek rád.

Elfogadtam magamban annak a lehetőségét, hogy hűen az elvekhez, elárulja mit tettem és engemet megölnek. Rászolgáltam a halálra, és talán nem is érdemelném meg ennek a fiúnak a szerelmét. Nem tettem semmi jót ebben az életemben, amivel kiérdemeltem volna. Ám legnagyobb meglepetésemre felállt és letérdelt elém.

– Hannibal-senpai szeretném, ha a nendzsám lenne.

Térde vetettem magamat előtte és nem törődve semmivel, mohón kezdtem el falni az ajkait. Igent mondott, az enyém. Soha nem engedhettem el, és mindent meg kell, hogy adjak neki, amit csak tudok.

Attól a perctől kezdődött kettőnk súdó kapcsolata, ami hivatalosan William-kun felnőtté válásáig tartana, de én azt akartam, hogy soha ne érjen végett. A nappalaink ugyanúgy teltek, ezután is. Bár, mindketten magunk mögött hagytuk a szamuráj életet, a harcról és az edzésről nem mondtunk le. Érzelmet, soha nem vihettünk bele a küzdelmünkbe, ilyenkor mindig meg maradt a mester-tanítvány kapcsolat. Tiszteltett mutatott irántam, és minden rezdülésemre válaszolt. A mozgása sokat fejlődött, miután megtalálta a lelki békéjét, és én élvezettel néztem a fejlődését. Nem mertem hozzá közelíteni, nekem az is elég volt, ha íjászkodás közben megszagolhattam az illatát, vagy érezhettem a lehelete melegét a bőrömön. Időt akartam neki adni, így csak este csókoltam meg, és simogattam meg az arcát, de több egyelőre nem történt közöttünk. Meg vártam, amíg a testén az összes heg halványodni kezdett, és nem volt még a ruha érintése is fájdalmas. Szorosan akartam ölelni, magamhoz vonni, de nem úgy hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Amikor az ujjai végre újra engedelmeskedtek az akaratának, és gond nélkül tudott enni az evőpálcikával, mosolyogva néztük egymást. Büszke voltam rá, a fejlődése jobban nem is alakulhatott volna. Végre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy tovább lépjek a kapcsolatunkban.

A házban, hárman laktunk. Én, William-kun, és a szolgálólány Shizuka. Ő takarított, és főzött ránk, de szinte mindig láthatatlan volt. A ház másik szárnyában kapott egy aprócska szobát, amiért Ő hálás volt. Aznap este meghagytam neki, hogy a szokottnál vastagabb fehér lepedőt terítsen a szélesebb futonra. A diszkréciójára számíthattam, így a vakasúdomnak fogalma sem volt róla mire készülök. Az éjszaka közepén, nem bírtam magamat tovább türtőztetni és William-kun mellé feküdtem és átöleltem. Már a közelsége elég volt ahhoz, hogy a veszőm megkeményedjen, de először neki akartam örömet okozni. Az ölelésemmel felébresztettem Őt, így már nem tudtam magamat meggondolni és a kimonóját széthajtva tártam fel a testét. Gyönyörű látvány volt, azóta nem láttam meztelenül amióta a legelső nap óta meglestem, és örömmel vettem észre, hogy a kitartó edzés eredményes volt. A hófehér bőrén szépen kirajzolódtak az izmok, és elégedetten haladtam végig a remegő testen, a hasán át, az ágyékáig.

– Senpai…

Rémülten suttogott maga elé, és meg akart fordulni, de a karommal szorosan tartottam. Sejtettem, hogy tapasztalatlan, de azt nem tudtam, hogy mennyire.

– Sss… Ne félj, nem bántalak. Soha nem nyúltál magadhoz, William-kun?

– Tilos, sensei...

Belecsókoltam a nyakába, és a veszőm a gondolattól is megremegett, hogy én lehetek az első, akiezt teszi vele. Megtiltották neki még ezt is, és én kötelességemnek éreztem kárpótolni minden kihagyott alkalomért. Az Ő falujában rosszabb néven vették a származását, mint nálunk, ezért nem engedték a helybéli lányok közelébe. Dehogy az anya még ezt is megtiltotta neki, az dühvel töltött el. Körbe fogtam az ujjaimmal a még ernyedt férfiasságát és megmozdítottam körülötte a kezemet. A teste gyorsan válaszolt az érintéseimre, akaratlanul is felsóhajtott a jóleső érzéstől, új, ismeretlen élményben volt része. Fenséges volt, ahogy a vér az ágyéka felé zubogott, és a pénisze megkeményedett a kezemben.

– Enged el magadat, William-kun. Meg kell tanulnod bíznod bennem.

Nem tudhattam, hogy vajon volt-e része ebben az élvezettel teli gyönyörben. Ha már volt nendzsája korábban, az lehet, hogy olyan volt, mint az enyém és csak elvette, amit akart, soha nem adott. Fantasztikus volt a tudat, hogy mindebbe a csodába most velem merül el. A szíve felgyorsult, kapkodta a levegőt, teste remegett, kiverte a veríték mintha lázas lenne. Láttam rajta, hogy mennyire élvez minden egyes mozdulatot. Az ajkai szétnyíltak és hangosan nyögött. A csípője a kezem ütemére mozgott, és folyamatosan hajszolta magát a vég felé.

– Ügyes vagy, élvezd csak.

Halkan bíztattam a fülébe suttogva, mire még gyorsabban kezdett el mozogni. Éreztem, ahogy az első vágycseppjei benedvesítik a kezemet, és még jobban élvezte tőle a mozgást. Tudtam, nincs már neki sok és én boldogan löktem át a kéj másik oldalára.

– Add nekem, William-kun. Add nekem a gyönyöröd…

– Hannibal… senpai…

Halkan felnyögött és remegve ürítette magát a tenyerembe. A teste vadul rángott, miközben a csípője még mindig mozgott és én csak öleltem, forrón csókoltam, míg Ő lihegve borult a karjaimba.

Az ölelésem lágyabb lett, így meg tudott fordulni, és kipirult arccal bújt a mellkasomhoz. Az eddig a fenekének nyomódó férfiasságom kettőnk közé került, és élesen beszívtam a levegőt, ahogy összeért az Övével. Lenyűgöző látványt nyújtott, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kérjem meg arra, hogy segítsen a kielégítetlenségemen.  Azt se bántam volna, ha ennyi történik csak közöttünk, számomra az Ő boldogsága volt az első. De Ő nem zavart el, sőt. A vágy ködén át, önkéntelenül nyúlt hozzám, mint aki álomkóros lenne még. Akár a bambuszbot, amivel küzdeni szoktunk, olyan merev voltam, és éreztem rajta, hogy mennyire zavarban van és tanácstalan, hogy mit tegyen. Lágyan futatta rajtam végig a kezét, mire felsóhajtottam. Az ajkaimat megnyalva csókoltam meg a homlokát hálám jeléül, és a saját kezemet rászorítva az övére irányítottam a mozgását. Nem kellett sok ahhoz, hogy még tovább keményedjek az ujjaitól, mint mindenben idáig, ebben is gyorsan tanult.

– Így, érzed?

Elengedtem a kezét és csak nézve, amit velem tesz remegtem és hangosan sóhajtoztam mellette, de a mozgás nehezebbé vált, ezért elvettem a kezét.

– Nagyon száraz vagyok, segíts, rajtam kérlek…

Értetlenül nézett fel rám a sötétben, nem értette mit szeretnék. Hanyatt feküdtem előtte, a testemet teljesen feltárva. A péniszem az ég felé meredt, néha egyet-egyet rándulva a vágytól.

– Használd az ajkaid.

Ahogy ezeket a szavakat kiejtettem, megnyaltam a számat elképzelvén, ahogy körül ölel. Egy pillanatnyi gondolkodás után, tette, amit kértem. Először csak a nyelvével simította végig, az új és ismeretlen ízt akarta megszokni, de az én hangos nyögésemtől felbátorodott. Gyengéden simogattam meg a haját, és ismét a fejemet felemelve néztem mit csinál.

– Úgy, és most vedd a szádba, az egészet. Lassan öleld körül a nyelveddel, és mozgasd a fejedet, fel-le.

A nyelve folyamatosan körözött a veszőm körül, mintha egy kígyó tekeregne rajta, ki és beengedve a szájába azt. Tapasztalanságát felülírta az a vágya, hogy nekem örömet okozhasson és így a legnagyobb kéjhez jutatott. Az ujjaimmal a hajába túrtam, és élvezettel nyögtem fel. A testem remegett alatta, a csípőmet folyamatosan löktem az irányába, minél mélyebbre hatolva a szájába diktáltam az ütemet. Éreztem, ahogy a csúcs közeledik, a veszőm egyre sűrűbben remegett, és nem bírtam tovább, muszáj volt átvennem a teljes irányítást.

– Tartsd meg a fejed, és hagyd, hogy én csináljam…

A hangom a szokottnál is rekedtesebb volt, szinte alig hallatszott. A tarkójánál fogva megtartottam, és gyors egymásután merültem el benne, majd hangosan hörögve nyögöttem fel. A vége láthatatlan boldogság elöntötte a testemet, a fiú szájába folyattam az összes magomat és Ő készséggel nyelte azt le. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy tapasztalatlan a szeretőm, még soha nem volt ilyen élményben részem. Elengedtem a fejét, és pihegve feküdtem a futonon, Őt nézve. A szemei, mint megannyi ékkő csillogtak és felülve hálásan megcsókoltam. Nem mohón és követelőzve, mint az előbb, hanem gyengéd, szeretetteljes mozdulattal.

– Köszönöm, senpai…

– Én is neked, William-kun. Még soha nem csináltál ilyet, igaz?

A kérdésem megsebezte, szégyenlősen hajtotta le a fejét, és a tatami illesztéseit kezdte el megfigyelni.

– Sajnálom, ha csalódást okoztam sensei.

– Néz rám.

Félve emelte rám a tekintettét, a hangom szigorú volt, mert feldühített azzal, hogy így bemocskolta életem egyik legszebb élményét.

– Soha többé ne halljak ilyen beszédet, megértetted? Az előbbi kérdésem az iránt szólt, hogy miként bánjak veled a jövőben. Sok újdonságban lesz még részed, és örülök annak, hogy én, vezethetlek be mindebbe.

Gyengéden megöleltem, és ezzel sikerült megnyugtatnom. Jól esett a közelsége, nem akartam elengedni. Emlékeztem a legelső ilyen alkalomra, a végtelen ürességre és elhagyatottságra, ami maradt, miután a nendzsám elment. Éreztem, hogy valami bántja, hogy feszült a karjaimban és megrémültem, hogy talán túl messzire mentem vele.

– Hannibal-senpai… Tudom, hogy nem lehet kérésem, és bocsásson meg a szemtelenségem miatt, de kérem, maradjon ma éjjel velem.

Félt az elutasításomtól, a kapcsolatunk szerint csak nekem lehettek igényeim az Ő irányába, de én készséggel teljesítettem, amit kért. Mosolyogva csókoltam meg a homlokát, és ölelve húztam le a futonra. Az ajtó résein keresztül keskeny csíkban világított be a holdfény, és az istenek mosolyogva nézték kettősünket. Attól az éjszakától kezdve, minden éjjelt együtt töltöttünk. Egymás testét ölelve és melegítve aludtunk a két futonon egy szobában, többé nem kellett éjszaka át szöknöm hozzá, hogy vigyázhassam az álmát.

            Gyorsan eltelt az ősz, és beköszöntött a tél. A hó nagy pelyhekben esett, vastag puha takarót alkotva a földön. A hideg idő ellenére, mi tovább folytattuk a munkát. Ahogy a hóban edzettünk, minden egyes mozdulatunkkal sűrű felhőt kavartunk magunk körül, a botunkkal szinte kettéhasítottuk az átláthatatlan rengeteget. A jeges szél csak tovább erősítette a testünket, William-kun pedig kiállta a próbákat. Mindent megtett, amit kértem tőle, a kapcsolatunk pedig tovább erősödött. Nem álltam meg, hogy esténként kettesben ne dicsérjem meg, azaz napi teljesítményéért vagy, hogy éjszaka szorosan hozzá bújva élvezem a szuszogását. A kapcsolatunk a hagyományok szerint tiltotta, hogy William-kun kimutassa irántam az érzéseit, így én csak reménykedhettem benne, hogy mindaz, ami kettőnk között történt, nem csak tiszteletből tette, hanem Ő is érzet irántam valamit. Gyakran vonult félre dolgunk végeztével a belső kertbe elmélkedni, és én ilyenkor legszívesebben utána mentem volna és szorosan ölelve bújtam volna oda hozzá, és hallgattam volna a gondolatait, de nem tettem. Tiszteletben tartottam a magányát és nem akartam, hogy a kettőnk között hivatalosan lévő szakadékot, erőszakból kovácsolt híd kösse össze. Azt akartam, ha érez valamit irántam, azt Ő mutassa ki és ne azért tegye, mert erre kötelezik a hagyományok. Jól esett a közelsége és úgy éreztem soha nem lennék képes elengedni Őt, ám a Felnőtté Avatási ceremónia napja kérlelhetetlenül közelített. A kapcsolatunk attól a naptól hivatalosan véget ér, és Ő szabadon távozhat, és soha többé nem kell velem lennie, ha nem akar. Nehezemre esett ezzel szembe néznem, és ezért elküldtem Shizukat a városba élelemért, és William-kunnak az ünnepi hakamáért. Pár napig kettesben maradhattunk így, és én élveztem ezt a nyugalmat. Aznap kivételesen rövidebb edzést tartottunk, a hó mindent belepett, és nem éreztem szükségét a hosszú munkának, már mindent tudott a tanítványom, amire szüksége volt. Nem tudván mennyi időnk van még együtt, szerettem volna kettesben tölteni a nap hátra lévő részét a vakasúdommal. A kerti o-furoban ülvén néztem a hópelyhek táncát és hirtelen valami végtelen magány fogott el. Szükségem volt rá, arra, hogy a közelemben érezem, hogy meg ölelve megnyugtassa háborgó lelkemet.

– William-kun.

A távolból várta a hívásomat, Shizuka távolléte alatt, neki kellett minden házi munkát elvégezni, többek között nekem törülközőt kikészítenie. Mindketten megizzadtunk az edzésben, de mindig külön tisztálkodtunk. A nyilvános fürdőházba soha nem mentünk le, túl hosszú lett volna az utat oda megtenni, így a házban és az udvaron lévő kisebbet használtuk. A bambusznádak között megbúvó o-furo gőze mesze lebegett a hidegben, és Ő biztos alig várta, hogy elmerülhessen benne. A fáradt izmoknak igazi felüdülés volt a forró víz a kemény munka után, mindketten nehezen szálltunk ki belőle egy-egy fárasztóbb nap után. Odasétált hozzám és meghajolt a lécek mögött.

– Hívatott, sensei?

– Tisztálkodj meg, és szállj be mellém, kérlek.

Biztos voltam benne, hogy a kérésem váratlanul érte. Még soha nem mutatkoztunk egymás előtt fényes nappal meztelenül, ha éjszaka megkívántam, akkor is csak a hold világított meg minket legfeljebb. A gondolat, hogy láthatom Őt teljes valójában, izgalommal töltött el. Nyugalmat kellett magamra erőltetnem, ez egy igen nagy megtiszteltetés volt a számára, nem ronthattam el azzal, hogy kimutattam a vágyaimat.

– Ahogy óhajtja Hannibal-senpai.

Csak tiszta testtel szállhattunk be a kádba, ezért türelmesen megvártam, amíg levetteti magáról a ruhákat és meg tisztálkodik az erre kihelyezett kis részen. Ahogy belépett, neki háttal ültem, ezzel megadva a tiszteletet, hogy ameddig nem merül el a vízben, addig nem nézek rá.

            Ahogy elhelyezkedett, egy pillanatig csak némán ült. Nem értettem mi bántja, talán zavarban van, gondoltam magamban, de ahogy megéreztem az ujjait a hátamon, minden világos lett. Én már meg is felejtkeztem a billogról, de Ő még csak most nézhette meg először. Állatokon biztos látott már ilyet, minket is lealacsonyítottak ezzel. A nendzsám is ilyet viselt, és tudtam milyen sokkoló látvány lehetett a számára. Megrázkódtam, ahogy végig simított rajtam, tudtam, hogy le kellene szidnom, azért amiért ilyen szemtelenséget tett, de annyira jól esett az érintése, hogy nem lettem volna képes rá. A veszőmön kívül, sehol nem érintett meg eddig, így a hátamat enyhén bedomborítva bújtam a kezéhez. Nem tudtam, hogy érzékelte-e a mozdulatot, de a következő pillanatban az ujjai helyét át vették az ajkai, és én halkan felsóhajtottam a jól eső érzéstől. Soha nem tett még ilyet, és bennem egy halvány remény gyúlt, hogy talán tényleg érez valamit irántam. Muszáj volt megtudnom mik a tervei. Korábban felajánlottam neki, hogy maradjon velem, de vajon tényleg el is fogadja? Meg kellett tudnom, hogy mik a további tervei.

– Sajnálom senpai.

Megsem hallottam, hogy mit mondott, annyira, azaz egy kérdés motoszkált csak a fejemben.

– Pár hét, és a kakas évében te is részt veszel a Felnőtté Avatáson.

– Nem tudom, hogy részt vehettek-e benne.

– A származásod miatt?

– Nem hiszem, hogy a gaijinok is megjelenhetnek.

– Én részt vettem rajta, Mischa már nem élhette meg.

Tizenhat éves volt, amikor meghalt. Annyira büszke volt rám, hogy gaijin létemre részt vettem az ünnepségen és lelkesen várta, hogy Ő is részt vehessen rajta. Úgy gondolta a szüleink is ezt várnák el tőlünk. A hátamon az izmok megfeszültek, és William-kun szerencsére megint kérdezés vagy kérés nélkül cselekedet. A kezeivel ki akart minden görcsöt masszírozni belőle, és elfelejtetni minden gondot. A fáradt izmok megolvadtak a kezei alatt, és én a tudatomat kikapcsolva csak erre összpontosítottam. Nem akartam gondolni a Felnőtté Avatásra. A ceremónia számomra azt jelentette, hogy véget ért kettőnk kapcsolata, és hivatalosan el kell válnom a vasakudómtól, amire még nem voltam felkészülve. Vajon milyen élet várna rám nélküle? A kérdésem, csupán költői volt. Tudtam rá a választ. Sivár. Mint a kiszáradt folyó, amely soha többé nem oltja senki szomját, nem ad halat az éhes halásznak, és nem mossa a talajt, nem újul meg soha többé. Mindig csak száraz föld marad, hiába változnak az évszakok.

– El kell menned az Avatásra, erről nem nyitok vitát.

Mischaért meg kell tenni.

– Igen sensei…

– Valami aggaszt William-kun?

Megfordultam, hogy végre rá nézhessek, de Ő egyből lesütötte a szemét. Ameddig nem adok rá engedélyt, addig nem nézhet a szemembe, és a tekintette így akaratlanul is a testemen állapodott meg. Az ölébe ejtette a kezét, és továbbra is csak lefelé nézett.

– Nem, senpai.

A hangja megváltozott, más milyen lett. Mit titkol előlem?

– Ne hazudj, soha nem tűrtem el és veled se fogok kivételt tenni. Áruld el mi bánt.

– Hannibal-sama mi lesz az Avatás után velem? Velünk…

Az utolsó szót próbálta olyan halkan kiejteni, hogy ne halljam meg, csak a levegőben szálló pára pamacs árulta el, hogy szólt, de én meghallottam. Kimondta. Szóval mégis velem akar maradni? Megfogtam az arcát és megsimogattam. Gyengéd, szeretett teljes mozdulattal és én nem bírtam tovább, a gyomrom megremegett a sok felszálló pillangótól.

–Ez bántott?

–Igen.

– Megmondtam neked, hogy velem maradsz feltéve, hogy akarsz. Hozzám tartozol.

–Senpai…

Reszketve emelte fel a fejét és nézett rám. Az ajkait megnyalva hajolt az enyémre, és puhatolózva hatolt a számba a nyelvével. Igen, az enyém testestül-lelkestül és itt marad velem. A kezemet határozottan a vállára tettem, de nem toltam el magamtól. Meg kéne büntetnem ezért a hagyományok szerint, de már egyszerűen nem voltam képes tovább távol tartani magamat tőle. Mindig erre vágytam, hogy az enyém legyen és kimutassa, hogy szeret. Mert ebben most biztos lettem. Viszonoztam a csókját, de fegyelmezettebb voltam nála. Elhatároztam, hogy legkésőbb az Avatás előtti éjszakán teszem csak magámévá, hogy ezzel végleg férfi lehessen, de nem tudtam már annyit várni. Muszáj, hogy az enyém legyen teljesen. Mennyi elfojtott érzése tört végre elő és ezzel engemet a legboldogabb férfivá tett a világon. Elhúzódva tőle elmosolyodtam.

–Azt hittem, meg tanultál az érzelmiden uralkodni.

Lihegve nézett rám. Nem volt ura abban a pillanatban semminek. A vágya felülkerekedett a józan eszén, sutba dobva az illemet és a teste felett is átvette az irányítást. Még soha nem voltam rá ilyen büszke.

– Bocsásson meg. Csak nagyon hálás vagyok senpai.

– Megbocsátok William-kun. Kérlek, készítsd elő a futunokat, nemsokára megyek.

– Igenis.

Fényes nappal soha nem vettük elő a matracokat, így megleptem a kéréssel. Nem mert vissza kérdezni, hogy miért, így is túlléptük az illem összes határát.

            Előkészítvén mindent, az ajtó előtt térdelve várt engemet. Ahogy megálltam a bejáratnál felemelte a lábamat, hogy lesegítse róla a kint használatos zorit, és kicserélje a bentivel. A mozdulat annyira gyengéd és meghitt volt, hogy nem bírtam magammal. Ez a fiú mindent megtett, amire csak kértem és én szerettem volna neki kimutatni, mennyire is becsülöm Őt. Előttem térdelve várta az utasításomat, de én nem tudtam mit tegyek. Mondjak el neki mindent, hogy mennyit jelent a számomra? Egyáltalán én vagyok még a mester, vagy már átalakultam tanítvánnyá, az Ő gondos szeretette alatt? A kezeimet a vállára emelve, lassan leengedtem róla a gyapjú kimonót. Ha szavakkal nem is, de tettekkel muszáj neki bebizonyítanom, mit érzek.

– Senpai...

A hidegtől megrázkódott, ahogy szabaddá vált a felső teste, de nem akart ellenkezni. Kicsit előbbre hajolva megcsókoltam a homlokát, miközben az ujjaimmal tovább fejtettem róla a ruhák rétegeit.

– Tudom, hogy azt mondták neked mindig uralkodj az érzelmeid felett, de te ezt ma megszegted. Hagytad, hogy átvegyék feletted az irányítást és azt tetted, amit tenni akartál, dacolva a szabályokkal és az illemmel.

– Rászolgáltam a büntetésre, sajnálom, hogy csalódást okoztam sensei.

Azt hitte, hogy bántani akarom. Még mindig a szabályok és az érzelmei között őrlődött és én ezt meg akartam törni. Gyengéden simogattam meg az arcát, muszáj volt neki elmondanom, hogy mennyire jól estek az előbbi tettei.

– Büszke vagyok rád, William-kun. Feladtad a birka szelleműséget, és az árral szemben úsztál. Megtanultad azt, hogy néha vannak pillanatok, amikor ki kell mutatnunk az érzelmeinket és engednünk kell nekik. Az avatásod előtti éjjelen akartam neked megtanítani a legutolsó leckét, de ezzel bebizonyítottad nekem, hogy elérkezett az idő. Ma megmutatom neked, hogy milyen is az, amikor a fájdalmat legyűrve, a boldogság és a gyönyör veszi át az uralmat a tested felett, és amikor szabadon kimutathatod az érzelmeidet.

Értetlenül nézett rám. Muszáj neki megmutatnom.

– Állj fel.

Amit felállt a kimonó lehullott róla és ott volt előttem félmeztelenül. Élesen beszívtam a levegőt, ahogy a tekintettem végig siklott a tökéletes felső testén. A kézfejemmel meg simogattam a hasán az izmokat és megnyaltam az ajkaimat. Végem volt, ez a fiú megőrjített. Mindent, amit eddig tanultam, vagy fontosnak tartottam immár sutba vágtam. A hajába túrva a fejét közel húztam a sajátomhoz, és mohón kezdettem el csókolni. Annyira részegítő volt, hogy nekem már ennyi is elég volt, hogy a veszőm megkeményedjen.

– Kívánlak. Vetkőztess le, William-kun.

Behúzta mögöttem az ajtót és tette, amit kértem. Monoton lassúsággal, szertartásosan vett le rólam minden réteget, és ez rosszul esett. Újra a szenvedélyre vágytam, amit korábban mutatott.

– Ne így, kérlek. Add át magad az érzelmeidnek, úgy ahogy az előbb az o-furóban tetted.

– De sensei…

– Tudom, mit mondanak a szabályok, hogy mit tart a hagyomány, de ma szeretném, ha így cselekednél. Mutasd meg, mit érzel igazából.

A kezemet a szíve fölé helyeztem és hallottam, ahogy a légzése felgyorsult. Lassan felnézett rám, és az ujjai hegyét tétován húzta végig az arcomon. Annyira kedves, szeretetteljes volt a mozdulat, hogy muszáj volt egyenként megcsókolnom őket. Tudtam, hogy szüksége van a bátorításomra, ezért megfogva a kezét futattam tovább a testemen. Az ujjai elhagyták az ajkamat, onnan siklott tovább az államra, végig a nyakamon, a mellkasomon le a hasamig. Mélyen beszívta a levegőt, majd vállaimon lefejtette rólam végre az összes ruharéteget és ott álltunk egymással szemben, félmeztelenül. Nem tudtam betelni a szépségével, nem hittem soha, hogy egy férfira valaha is úgy nézhetek, mint egy műtárgyra. Bátortalanul hajolt hozzám közel és csókolt meg, de ahogy a nyelve találkozott az enyémmel, mohóbb lett. Még soha nem bántunk egymással ilyen gyengéden, és ez az új oldal melegséggel töltött el. Szabadnak éreztem magamat tőle. Még egy lépést közelített hozzám és átölelt. Annyira idegen volt ez az egyenlő szerep, hogy nehezemre esett bele rázódnom, holott magamban már számtalanszor elképzeltem. Ahogy a karjai átöltek és az ajkaimmal a nyakát csókoltam, csak hagytam magamat sodródni az árral. Éreztem, ahogy a hakama madzagját oldozza ki, hogy hozzám érjen és kényeztessen. Hozzá akartam érni a csupasz bőréhez, érezni akartam a melegét és csókolni. Az arcát a mellkasomba temette, meg csókolván a melleimet, az ujjai végig siklottak minden izmomon, majd a nadrágtól megszabadítva végre az ágyékomhoz ért úgy, ahogy azt tanítottam neki. Alig, hogy körül ölelt a kezével, már remegtem és a vállára hajtottam a fejemet.

– Várj még.

Megállítottam a kezét, nem akartam még elélvezni, vele szerettem volna, de előtte fel akartam áldozni a gyönyör oltárán, minden szépséget és kéjt átadva neki. A futonhoz húztam, és míg Ő tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy letérdelek előtte, eloldoztam a hakamáját. Eddig még neki soha nem tettem ilyet, soha nem érintettem a szájával sehol, a száját és a nyakát leszámítva, pedig a porcelán fehér bőre végtelen csókokat kívánt. Most végre a lábfejétől haladtam felfelé apró csókokkal, végig a belső combja mentén. Lehunyt szemmel élveztem minden egyes millimétert a testén, a mester, aki elkészíti élete kardját és a pengét végigsimítva gyönyörködik művében, érezheti azt, mint én abban a pillanatban. Mert ő is egy mestermű volt, a legtökéletesebb, amit valaha is a teremtő alkotott. Ahogy elértem az ágyékát mélyen beszívtam az illatát, és alig vártam, hogy végre megízlelhessem Őt. A legnagyobb gyönyört akartam neki adni, olyat, amit előtte soha senkinek. A számmal gyengéden körül öleltem és masszírozottam a nyelvemmel. Beletúrt a hajamba és kapkodta a levegőt. Egyre mélyebben fogadtam magamba, aztán újra kihúztam a számból, hogy ismét elmerülhessen bennem, majd teljes hosszában újra befogadtam. Mindent elkövettem azért, hogy mindazt a gyönyört, amit Ő nyújtott nekem mindenegyes alkalommal, viszonozni tudjam neki. Az volt minden vágyam, hogy halljam, ahogy élvezi. A kezeimet a fenekére csúsztattam és még közelebb és közelebb húztam magamhoz, hogy minél mélyebbre merüljön el bennem. Éreztem, ahogy a torkomat éri a férfiassága hegye, de nem zavart. Mindenre képes voltam abban a pillanatban, csak hogy Ő élvezze, amit teszek. Először azt hittem, hogy nem kedvére való, de ahogy a pénisze nyálasan csusszant ki a számból, és ránéztem, láttam a száján kiserkenő vért, és hogy mennyire lüktet a veszője. Edzés közben nem szokott úgy zihálni, mint abban a pillanatban és én rájöttem, hogy visszafogja magát, még mindig a szabályok rabja.

– Ne törődj semmivel, csak hagyd, hogy eluraljanak az érzelmek. Élvezd, amit teszek, hisz érted teszem. Hallani akarom, ahogy élvezed.

Újra végig nyaltam rajta, és ahogy magamba fogadtam, nem bírta tovább. Végre átszakadt a gát, megragadván a hajamat, amilyen mélyen csak tudott, a számba hatolt. Meghallottam a legszebb angyali hangot, hangosan felsóhajtott felettem, el akart merülni bennem még egyszer, de már nem volt rá képes. A gyönyör végig száguldott a testén, még mindig belém kapaszkodva ürítette a magját a torkomra, amit nem győztem nyelni. Hiába volt keserű, számomra a legfinomabb szaké volt a világon. Remegett, nyögött és én annyira boldog voltam, hogy ilyen boldogsághoz jutattam, hogy türelmetlenül vártam a következő lehetőséget. Nem akartam elengedni, de Ő kihúzta a férfiasságát a számból és lihegve térdre rogyott előttem. Átkarolta a nyakamat, és míg visszatért a mennyországból csókolt, ahol csak ért.

– Hálásan köszönöm Hannibal-sama.

Gyengéden ölelt és abban a pillanatban, hogy visszatért szégyenlősen mosolygott.

– Erről beszélt senpai? Ezt akarta nekem megmutatni?

Lágyan megsimogattam az arcát, és feltettem neki azt a kérdést, amit csak az Ő beleegyezése mellett tettem volna meg.

– Nem, William-kun. El akarom venni a szüzességedet. Készen állsz?

Nagyot nyelt és én megijedtem, hogy túl sokat kértem tőle. A kezét lágyan az ágyékomra csúsztatta és masszírozni kezdett. Felsóhajtottam a jól eső érzéstől, másfelől meg azt hittem, hogy azt akarja így jussak el a csúcsra. A válaszra várva néztem rá. Megérteném, ha nemet mondana, nem kényszeríteném akkor se.

– Igen, sensei.

Hosszan, szenvedélyesen csókoltam, ahogy kimondta a számomra oly fontos választ. Óvatosan vontam el a kezeit ismét az ágyékomról, már megint túl közel kerültem a csúcshoz és a tenyeremet az arcán nyugtatva néztem egy pillanatig. Ez a szépség csak az enyém, és most teljesen az enyém lehet. Nagyon kell rá vigyáznom, nehogy összetörjön darabokra attól, amit tenni akarok.

– Feküdj le.

A hangom ismét az a jól ismert rekedtes árnyalatot vette fel, ami mindig elárulta mennyire fel vagyok izgulva. A futonon elnyúlva nézte, ahogy elsétálok a hakamáig és a zsebéből kiveszek egy kis üvegcsét, majd két törülközővel térek vissza. Elé térdelvén, széthúztam a két térdét és utasítottam, hogy emelje fel azokat. Az egyik feltekert törülközőt a csípője alá csúsztattam, hogy könnyebben tudjak belé hatolni és felkészíteni a testét, a másikat széttérítettem alatta, hogy megóvjam a lepedőnket.  Előttem feküdt teljesen védtelenül, és érdeklődve nézte, ahogy az üvegcséből a rizsolajat szétoszlatom az ujjaim között, majd szétkenem azt az egész kezemen. Ahogy hozzá értem a fenekéhez, megrémült és felugrott. Nyílván, még senki nem ért oda, ahová én. Ijedten ült fel, de én csak mosolyogva meg csókoltam és gyengéd erőszakkal löktem vissza a földre.

– Semmi baj, nyugodj meg. Ahogy eddig is, bíznod kell bennem. Nem foglak bántani. Emlékszel a legelső közös éjszakánkra?

– Hogyan is felejthetném el, sensei?

Láttam, ahogy a vér az ágyékába zubog, ezzel egyértelművé téve a számomra, hogy számára is olyan emlékezetes volt, mint nekem. Ahogy végig futattam a szememet a testén, majd a lüktető veszőjére tévedt a tekintettem, az állam megfeszült és felsóhajtottam a vágytól. Az én férfiasságom is megremegett. Csak sejteni véltem, hogy szűz, de hogy ennyire érintetlen és tudatlan, az végtelenül felizgatott.

– Nem tudsz semmit, igaz?

Némán rázta a fejét, ezért közel hajoltam hozzá és a tiszta kezemmel megsimogattam az arcát, míg a másikat továbbra is a lábai között tartottam.  Meg kell Őt nyugtatnom, csak úgy haladhatunk tovább.

– Minden rendben lesz. Az ujjaimmal feltárom a testedet, hogy utána a veszőmet márthassam beléd, úgy ahogy azt a száddal szoktam tenni, de nem vagy erre még felkészülve. Ezért kell, hogy ezt megtegyem.

Belé hatoltam az olajtól sikamlós ujjammal. Önkéntelenül összeszorította magát körülöttem, még nem történt vele ilyesmi, nem volt az izmai felett úr.

– Engedd el magadat, finom lesz, megígérem.

Engedett a kérésemnek és amennyire képes volt, nyugalmat erőltet magára. Tekintete az enyémet kereste, és elveszet a mohó pillantásomban. Még jobban ellazult végre, így apró köröket tudtam leírni benne, amitől halkan felsóhajtott. Elégedett voltam, erre vártam.

– Ez az, ügyes vagy.

Mosolyogva néztem rá és még egy ujjamat toltam belé a másik mellé. Így már szűkösebb volt, de még mindig lassan haladtam és a teste formálódót az érintéseimtől. Halkan sóhajtozott a jól eső érzéstől, és ezek nyögésekké sűrűsödtek, amikor a másik kezemmel megtaláltam férfiasságát. A háta ívbe feszült, láttam rajta, hogy mennyire közel került ismét a csúcshoz.

– Még nem, William-kun. Még nincs itt az ideje.

Csalódottan nyögött fel, ahogy magára hagytam, és feltérdeltem a feje mellé.

– Segíts…

Oldalra fordítva a fejét, szembe találta magát a férfiasságommal, amit mohon vett az ajkai közé, míg én újra belé hatoltam még egy ujjal. A háta ívbe feszült, és lökte a csípőjét a kezemnek, miközben a nyelve folyamatosan körözött körülöttem. Az eszemet vesztettem tőle, a mohóságától, az érzékiségéitől, és ismét túl közel kerültem a csúcshoz. Nem értettem mit tett velem, soha senki nem volt rám ilyen hatással, mint Ő. Muszáj, voltam a hájánál fogva lerántanom magamról, hogy ne élvezek el idő előtt. Annyira készséges volt, hogy nem láttam más megoldást, hogy megállítsam. A csillogó szemek kérdőn néztek rám, eddig még soha nem állítottam le, nem értette most miért teszek kivételt, amikor Ő mindent jól csinált.

– Szeretem, amikor elveszted az eszedet, de most higgadtnak kell lennem.

Előre hajolva csókoltam meg és elengedtem. Felállva mellőle, ismét a lábai közé térdeltem. Az olajjat rá folyattam a veszőmre és végig kentem azt rajta, hogy könnyebben tudjak belé hatolni. A legkevesebb fájdalmat akartam neki okozni, amennyire csak képes voltam. Már a látvány lenyűgöző volt, ahogy ott feküdt előttem kipirult arccal és hullámzó mellkassal, arra várva, hogy elmerüljek a testében. Fölé hajolva csókoltam meg és a fenekének nyomtam férfiasságom hegyét.

– Készen állsz, hogy a magamévá tegyelek?

– Kérem, senpai…

A csípőjébe kapaszkodva merültem teljesen belé és hangosan felnyögöttem. Annyira finom volt, szűk és forró, ahogy lüktetve ölelt körül, nem bírtam nem hangot adni az elégedettségemnek. Láttam, ahogy egy apró könnycsepp folyik végig az arcán, ahogy még mélyebbre hatoltam a testébe.

– A nehezén túl vagy.

Muszáj volt ezt tennem vele, hogy minél előbb túlessen a fájdalmon. Lesimítottam a cseppet a hüvelykujjammal és határozott mozgásba kezdtem. Azt akartam, hogy megszokja a teste az enyémet, de a közelségétől nem tudtam józanul gondolkodni. A nyakába temetve a fejemet élveztem az Ő különleges ajándékát. Éreztem, ahogy tétován átölel és csak remélni tudtam, hogy számára is olyan különleges, mint számomra. Jól emlékeztem milyen volt az én első ilyen alkalmam és neki nem akartam, hogy olyan legyen. A fülébe suttogtam biztatólag, miközben a kezemet becsúsztattam közénk.

– Nagyon finom vagy, teljesen megőrjítesz a legelső pillanattól fogva. Ígérem, mindjárt jobb lesz.

Hangosan felnyögött, ahogy az olajtól még nedves ujjaimmal izgattam Őt. A merevedése, mint a hal a vízben csúszkált a kezemben és tudtam, ezzel megadok neki mindent, amire csak vágyott. A hátamba vájta a körmeit, a lábaival átkulcsolta a derekamat és mélyen magába vont. A gyönyörű teste csak úgy vonaglott alattam, hangosan kiabált, míg én csak a nyakát csókolgattam. Sikerült Őt magam előtt a csúcsra juttatnom, éreztem, ahogy a magja beteríti a tenyeremet, és az én hasamat, hűvös csíkot hagyva maga után. Az izmai körül öleltek és, ahogy lüktetve pulzált körülöttem én is elvesztem és vele zuhantam a mélybe. Hátra vetett fejjel, halkan morogva adtam át magamat a legnagyobb gyönyörnek és némán ürítettem belé magamat. Kimerülten roskadtam rá, a kezem beszorult kettőnk közé, de én nem bántam. Tudtam, hogy ha megtörik a varázs, újra Ő lesz a tanítvány és én a mester, így ki élveztem az utolsó pillanatig, hogy átölelhetem. Az arcát simogatva néztem, a vágytól még mindig csillogó szemekkel. Nem hittem el, hogy Ő tényleg az enyém.

– Will, William, az én Williamem.

Csak is Mischa küldhette ezt az angyalt az égből, de ez azt is jelentette, hogy bármikor vissza is veheti. Nem érdemeltem meg, csak rosszat tettem ebben az életemben és tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de vezekelni fogok ezért és akkor ez a mennybéli teremtmény eltűnik. Nem akartam többé a szigorú szabályoknak megfelelni, azt akartam, hogy szabadon szerethessem a legutolsó pillanatig és azt hittem Ő is készen áll erre, de Ő feltérdelt mellettem és meghajolt.

– Hálásan köszönöm a kedvességét, Hannibal-senpai.

Meglepett a mozdulata, aztán elkeserített. Tényleg nem tanulta meg? Ennyi ideig volt csak képes megérteni azt, amit kértem tőle?

– Visszaváltoztál birkává, sárkányból William-kun.

– Sensei, a tanítások megkövetelik…

– És ha elegem van a szerepekből? Ha olyannak akarlak minden egyes alkalommal, mint az előbb?

Dühös voltam rá, azt akartam, hogy szeressen úgy, mintha nem lenne holnap.

– Mindennél boldogabbá tenne sensei, ha én is a kedvemre érinthetném meg magát.

– Akkor gyere, feküdj ide vissza mellém, és tedd félre a protokollt a nyilvánosságnak és az edzésekre. A tiszteletet mindig megkövetelem, de ha kettesben vagyok veled, elvárom, hogy szabadon cselekedj.

Mosolyogva bújt a karjaimba és fúrta a mellkasomba a fejét. A legnagyobb boldogság volt, ahogy ott feküdtünk ketten, szabadon szeretve a másikat, amire még soha nem volt példa, egy nihonkokujin életében sem. Erre is csak mi, a kívülállók voltunk képesek. Haza tálaltam és nem érdekeltek többé az elvárások, csak az érdekelt, hogy vele legyek.

A Seidzsin Siki, a Felnőtté válás napja gyorsan bekövetkezett, de én már nem aggódtam miatta. William-kun velem marad és ezért még azt sem bántam, hogy újra a városba kellett mennem. Amióta vele aludtam, elkerültek a rémálmok, a húgom nem kísértett éjjelenként, egészen mostanáig. A tűz ünnepségen vett részt felnőtt nőként, és ép a kívánságát helyezte el a szentélyben. A kézzel írott fatáblára azt írta: „Kövess Hannibal”. Elindultam utána, már kiért a városon kívülre, de William-kun eltűnt. Vissza akartam menni, megkeresni de Mischa megragadott. „Nem mehetsz vissza, velem kell jönnöd, már nagyon vártalak”. Riadtan ébredtem fel az éjszaka közepén, és amennyire csak szorosan tudtam öleltem a páromat. Nem hagyom el, még a húgom kedvéért sem. Másnap reggelre megnyugodtam, és készültem a ceremóniára. Ahogy a vasakúdóm megtisztálkodva fel akarta venni a szokásos kimonóját, megállítottam és egy nagyobb méretű fa dobozt nyújtottam felé.

– Nem jelenhetsz meg abban, amiben edzeni szoktunk. Ezt külön neked csináltattam, amikor Shizuka elment, megkértem hozza el ezt is. Ünnepi viseletben fogunk megjelenni, még ha ez bántani is fogja a japánok szemét.

– Köszönöm sensei, a figyelmességét.

Meghajolva vette el tőlem a dobozt, és ahogy ránézett a hakama mintájára elmosolyodott. A sötétkék anyagon egy emberi koponya rajzolódott ki, ami körül egy kígyó tekergett. A hátérben egy daru szállt, körben krizantémok voltak el szórva. Mind a halál szimbóluma. Ez egy üzenet volt, számunkra Ők meghaltak, csak mi léteztünk. Kíváncsi voltam, vajon megértette-e miért ezt viselem, amikor ez egy balszerencsét hozó mintának számított a japánok körében. Izgatottan bontotta ki a dobozt, és a fedelet feltárván, egy színátmenetes hakama feküdt előtte, ami a tenger sötétjéből ment át, a halványkéken fénylő égig. Ahogy kiemelte a helyéről, ezüstösen csillogtak rajta a sárkányok. Ez egy jel volt. Az erő és a bátorság jele. Mind azé, amit Ő elért.

– Kiérdemelted, William-kun. Öltözz fel és induljunk.

Magára öltvén az öltözéket, siettünk a város irányába, ahol már várt rá a hat darab óriási oszloppal alátámasztott fáklya. Ezekkel kellett a templomot hétszer megkerülni, miután véghezvitte a tisztító szertartást.

            A városba mire megérkeztünk, már elkezdődött a tűzünnep és mi a sinto templom felé vettük az irányt. Az emberek csodálkozva nézték kettősünket, azóta nem jöttem le az erdőből, amióta a hűbéres uramat megöltem. Mindenki úgy tudta, hogy egy szerencsétlen balesett miatt halt meg, így nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy bárki is tudná a titkomat. A feltűnést sokkal inkább az jelentette, hogy két gaijin is részt akart venni az ünnepségen. Az etikett megtiltotta, hogy bárki is szóvá tegye a jelenlétünket, így nem különösebben foglalkoztam azzal, hogy magukban mit gondolnak.

            Már messziről látszott a templom, amikor csatlakoztunk a többi fiatalhoz és egyszer csak valaki oda rohant hozzánk. Távolból hallottam már a hangot kiabálni, ami azt üvöltötte, „hogy te ölted meg”. Hiába akartam figyelmen kívül hagyni a jeleket, a végzetét az ember nem kerülheti el. Ahogy oda ért hozzánk és a karomat ráncigáló idősödő emberre néztem, világossá vált minden. A szakács testvére volt, akitől mindig a halat vették. Akitől én vettem a gyilkos halat. William-kun látva a veszélyt, azonnal a katanája felé nyúlt, de én megállítottam a kezét. Nem volt miért bántania ezt az embert, hiszen mindketten tudtuk, hogy igazat beszélt. Készen álltam a halálra. Türelmesen vártam az örök megérkezését, miközben a férfi folyamatosan ráncigált, hiába próbálták többen is lehántani rólam az ujjait. Láttam, ahogy a társam felfogta a helyzet súlyát és elsápadt. Az örök előbb érkeztek, mint azt Ő szerette volna, és a tömeget szétválasztva jöttek oda hozzánk, megtudakolva a rendbontás okát.

– Mi történik itt?

– E miatt az ember miatt halt meg, Kazuo. Ő mérgezte meg Shiyouji nagyurat!

– Mit beszélsz te szolga? Ezt már rég letisztáztuk, a szakács volt az, aki rosszul készítette el a halat!

– Beszélni akarok Shigeru-samával!

Az öreg még mindig engemet cibált, míg az örök próbálták tőlem elhúzni. Nem hittek neki, szolganép volt a számukra, egy senki.

– Mindig ezt mondod, de nincs rá bizonyítékod. Csak azért, mert gaijin, és kivégezték a testvéredet, nem kell Őt vádolnod.

– De tudom, hogy Ő volt az! Hallgassa ki Shigeru-sama és ha nincs igazam, halljak szégyenteljes halált!

Az örök egymásra néztek. Nem zavarhatják meg a hűbéres urat, de feljelentés esetén, kénytelenek hozzá fordulni. Az öregember továbbra is kiabált és nem eresztett, így nem láttak sok esélyt arra, hogy lenyugtassák. Nagy nehezen sikerült lefejteniük az ujjait rólam, és megkötözve vitték magukkal. Az egyik őr felém fordulva, megragadott a karomnál fogva.

– Maga is velünk jön.

– Vele megyek.

William-kun szemtelensége mindenkit meglepett, csak engemet nem. Tudtam milyen forrófejű tud lenni, és részben jól eső hálával töltött el, hogy velem akart lenni a vég órájában, más felől meg, szomorúsággal töltött el, hogy látnia kell mindazt a borzalmat, amit tenni fognak. Tudtam mi fog rám várni és meg akartam attól kímélni Őt.

– A segítője vagyok, nem hagyhatom el a senseit.

– Mint egy hűséges kis kutya igaz?

Felnevetett az őr és egy nagyot taszított rajta.

– Lódulj, daken.

Korcs kutyának nevezte, ennyit jelentett a japánok tisztelete. Hiába nem tett semmit, a származása és az, hogy szembeszegült velük, elég volt ehhez. Feldühített ez a viselkedés, de nem tehettem semmit. Az Ő életét minden áron meg akartam menteni, ezért bármit képes voltam elviselni.

           

Némán tettük meg az utat a várig, végig egyenesen, büszke tartással haladtam, az őröknek szinte nem is kellett volna fogniuk. Mentem volna én magamtól is, nem volt mit titkolnom többé. Mind a ketten tudtuk, hogy a halálba menetelek. Nyugodtan letagadhattam volna az engemet ért vádakat, a falusinak eddig sem hittek, miért most tették volna? De azt soha nem tettem volna meg. Példát kellett mutatnom a tanítványomnak, még ha ez azzal is járt, hogy örökre elveszítem Őt is, és az életemet is. A várba érve, a nagy Shigeru-sama előtt térdre vetettük magunkat mind, elől az őrök és mi, mögöttem William-kun.

– Shigeru-sama. Ez a paraszt halárus azt állítja, hogy szerinte Tokunaga-san felelős atyja halálért, és nem a szakács.

– Ez igen súlyos vád, jól meggondoltad ezt?

– Igen, nagyságos uram. Tudom, hogy nem a szakács ölhette meg, a nagy és hatalmas Shiyouji-samát.

– Otou-san halála tragikus kimenetelű baleset volt, amiért a szakács meglakolt. Miért téped fel a fájó sebeket és zaklatsz ezzel?

– Kérem, könyörgők, hallgasson meg! Nem mérgezhette meg a testvérem Őt. Tudom, hogy ez a gaijin volt az!

– Még is honnan?

– A testvérem sem az nap, sem előtte, nem vett tőlem fugut, mert Shiyouji-sama diétán volt és nem ehetett. Meg is lepett Tokunaga, amikor eljött hozzám a halért. Előtte soha nem végzett ilyen alantas munkát, de gondoltam a gaijin volta miatt ezt is rábízták. Neki adtam el a veszélyes halat, és Ő csempészte bele az édesatyja eledelébe.

Az öreg szinte remegett a dühtől, ahogy próbált magán erőt venni, és nem puszta kézzel megfojtani. Csak némán vártam, hogy az én vallomásomra kerüljön a sor. Megértettem ennek az embernek minden fájdalmát. Ahogy a hűbéres úr elszakított engemet a testvéremtől, úgy én is elszakítottam Őt az Övétől. Minden joga meg volt a haragra.

– Ez nem bizonyít semmit, csak azt, hogy a testvéred másra akarta hárítani azt, amit elkövetett.

– De, Shigeru-sama. A testvérem mindent elmondott, amíg a kereszten haldoklott! Hallotta, ahogy Tokunaga elmondta neki hogyan mérgezte meg, amiért a húgával hált, aki öngyilkos lett. A Date család a mai napig azt mondja, hogy a lányt a szíve vitte el. Ha ebben hazudtak, akkor ki tudja még miben? Kérem, higgyen nekem!

A férfi felzokogott, a háta remegett és én megsajnáltam. Reméltem a kiserkenő vérem, elég áldozat lesz ahhoz, hogy megnyugtassam a háborgó lelkét.

– Ha mindezt tudod, akkor miért nem mondtad el korábban?

– Elmondtam én Shigeru-sama, de senki nem hallgatott meg. Azt mondták, hogy csak a testvéremet védem és kinevettek. Ez a gaijin pedig eltűnt, és én nem mehettem utána megkeresni, nem hagyhattam itt a családomat. De most itt van, és arra kérem nagyságodat, hogy hallgassa ki Őt is. Az életemet adom a kezébe. Ha nem igaz, amit mondtam, kérem, öljenek meg.

– Nos, Tokunaga mi a véleményed minderről? Szeretném hallani a vallomásod.

– Minden igaz, uram.

Mindenki hangosan felhördült a teremben. Elmondom milyen is volt az Ő hőn szeretett atya, hogy mit tett az én ártatlan húgommal, de meg kell védenem a nagybátyám családját és William-kunt is. Több ártatlant nem rántok magammal a halálba.

– Shiyouji-sama megbecstelenítette a húgomat, ezért Ő megmérgezte magát. A Date család nem tudott róla, Chyio-chan csak nekem mondta el és megkért rá, bosszuljam meg a halálát. Félre dobva a legfőbb hűség elvét, én tettem a fugu májat az ételbe és végig néztem, ahogy az úr meghalt. A családnak, aki befogadott minket, azt mondtam önkéntes száműzetésbe vonulok, az engemet ért veszteségek miatt. Az elmúlt hat évben csak az erdőben éltem, tanítványom ott talált rám. Neki nem mondtam el a történeteket, az ünnepségre hoztam magammal, hogy Ő is részt vehessen az avatáson. A szülei meghaltak, az apja szintén szamuráj volt. Ő a segítőm, azért jött velem. Mivel Ő is gaijin, magam mellé vettem és mostanáig tanítottam. Kérem, kegyelmes uram, az Ő életét kíméljék meg és engedélyét kérem, hogy azonnal szeppukut követhessek el, mert ezzel a szégyennel nem élhettek tovább.

A kérésem csupán formaság volt, tudtam, hogy soha nem kaphatnám meg ezt a kegyet.

– Azok után, amit tettél, amit elmondtál, van pofád azt kérni, hogy megadhassam neked a szeppuku dicső jogát? Az a becsület jutalma, neked pedig sem becsületed, sem arcod nincs. Még ma keresztre feszítetlek, hogy átéld mindazt a szenvedést és kínt, amit a szakácsnak okoztál. A harmadik napon, ha még mindig élsz, levetetlek és veled is fugut fogok etetni, hogy úgy halj, meg ahogy otou-san. És miután meghaltál, a fejedet levágják és kitűzik az oszlopra, hogy mindenki láthassa, és örök szégyenben maradj.

Meghajoltam utoljára előtte és fel akartam állni, de Shigeru-sama visszalökött a lábával.

– Két lábon a szamuráj jár, és a férfi. Te egyik sem vagy. Négykézláb fogsz a halálba mászni.

Sikerült úgy feldühítenem, és így megfeledkezett William-kunról és nekem ez volt a célom. Csak remélni tudtam, hogy a tanítványom nem veszíti el a fejét annyira, hogy esztelenséget kövessen el. Megtanítottam arra, hogyan uralkodjon az érzelmei, a fájdalma felett, de arra is hogyan engedje őket szabadjára a megfelelő pillanatban. Jogos volt a büntetés és ezt neki is el kellett fogadnia. Tudta a legelső perctől fogva, amikor elmondtam neki a titkomat, hogy ha kitudódik ez lesz a sorsom. Ha most nem uralkodik magán és megöl mindenkit, aki a teremben van, azzal csak még nagyobb szégyenbe hozna engemet, de a saját életét is fölöslegesen dobná sutba, értelmét veszítené mindaz, amit tanítottam neki. Meg kellett hajolnia a zsarnok előtt, és végig néznie, ahogy kivezetnek az udvara négykézláb.

Az egyik őr már ott vált a kezében az ostorral és én egy pillanatra feltérdelve, dobtam le magamról a kimonómat szabaddá téve a felső testemet. Amíg csak képes lehettek rá, megőrzőm a méltóságomat, nem hagyhattam, hogy gyengének lássanak. Az ostor hangosan csattant a hátamon és belemart a bőrömbe felszakítva a húst. Összeszorítottam a számat a mindent elborító fájdalom miatt, és magamban boldog voltam, hogy végre megszabadulok attól az undorító jeltől a testemen. Nem számoltam az ütéseket, és csak néha tekintettem William-kun irányába. Láttam, ahogy a katanáját markolva nézi, amit velem tesznek, de az arcán a no-mosollyal. Büszke voltam rá, amiért képes volt az érzelmeit féken tartani és nem kimutatni. A tudatomat kikapcsolva tűrtem a fájdalmat, és egyszer csak megláttam magam mellett Mischát. Álmomban megmondta, hogy már vár rám.

– Nem sokat kell már várnod, pár nap és veled leszek újra, húgocskám.

– Tudom.

 A vér apró patákként folyt szét alattam a kövön, és én már nehezen bírtam magamat tartani, a kezem minduntalan megcsúszott. Mischa végig simított a hátamon és oda sétált William-kunhoz. Láttam, ahogy a fülébe suttogott valamit, és a társam újra rám nézett. A szemeiben ott voltak az elfojtott könnyei, de én nem akartam, hogy szomorkodjon miattam. El kell mennie, nem láthatja mindazt, ami történi fog. Nem tudtam, hogyan küldjem el a tekintetében így is elszántság tükröződött.

–  Zenélj nekem, Hannibal.

A pillantásunk összetalálkozott a párommal, és tudtam mit kell tennem. Lehajtottam a fejemet, és egy pillanatra elmosolyodottam az ötlettől. Szóval tényleg ezt akarja? Hogy ugyanúgy halljak meg, ahogyan Ő, vagy csak segíteni akar?

– Mind egyet akarunk, küld el érte.

– William-kun, meny haza kérlek és hozd el a furulyámat. Szeretném, ha úgy játszanál nekem, ahogy azt Mischa tette.

Alig hallatszott a hangom, a kimerültség és a fájdalom teljesen elnyomta azt, de megértette.

– Igenis, Hannibal-sama.

Szándékosan szólított ezen a néven, nem törődve a japánok gúnyos horkantásával. Meghajolt előttem és elment. Annyira örültem annak, hogy végre elment, hogy szinte már meg sem éreztem, ahogy az egyik őr tiszta erőből hasba rúg.

– Lódulj, kutya.

Újra megütött és én nagy nehezen felálltam. Eszembe jutott a legelső nap, ahogy szegény tanítványommal tettem ugyanezt, de akkor kötelességből tettem, azért, hogy felkészítsem arra mi vár rá. Az őrök ütései mögött viszont kegyetlenség lapult, de már nem érdekelt. Tehetnek bármit, nem török meg előttük.

            Talpra állítottak, és keresztüllökve az udvaron eltaszigáltak az egyik sarokig. Számtalan, széles fa tömb volt kihelyezve, egyet felemelve a hátamra helyezték, és kikötözték a két végéhez a karjaimat. A testem megfeszült, egy kicsit megrogytam a súlya alatt, de gyorsan erőt vettem magamon és a négy őrt követve mentem ki a várból. Odakint a csőcselék már várt minket, a halál árus mindenkinek elmondta mi történt. Az őröknek kellett vissza löknie Őt, hogy ne támadjon meg, és próbálták kivédeni a folyamatosan érkező tömeget. Nem egy dobált meg záptojással, rohadt gyümölccsel és szeméttel, de engemet nem zavart. A gúnyos kántálásukat elnyomandó, dúdolni kezdtem, miközben a mellkasom már most megszenvedte a teher súlyát. Alig kaptam levegőt, de Mischa folyamatosan biztatott.

– Vissza fog jönni, ne aggódj. Veled lesz, ahogy te is velem voltál.

Némán bólintottam és követtem a lépteit. Előttem haladt, virág szirmokat hullajtva a lábnyomai után. Gyönyörű volt, a nap fényei megcsillantak a bőrén, és a szeméből hulló könnycseppeken.

– Ne sírj, kérlek, tudom, hogy ennyivel tartozom neked.

A vesztőhelyre érve több kereszt volt már felállítva, volt, amelyiken már oszlásnak indult tetemek függtek még mindig, a családjuknak nem engedték meg, hogy tisztességesen eltemessék őket, hiába haltak meg. A kereszt függőleges szára a földbe ásva várt rám üresen, és a kivégzőm oda érve letépte rólam a ruhát. A jeges szél marta a bőrömet, szinte csontig hatolt, de hiába voltam előtte meztelenül, akkor sem éreztem azt, hogy szégyellnem kéne magamat. A csőcselék idáig követett minket és még mindig dobáltak, gúnyoltak, de nem érdekelt. Tudtam, mihelyst felfeszítenek, elmennek. Rám parancsoltak, hogy feküdjek le a földre, és a csuklom fölött megéreztem az első szöget, ahogy áthatol a húsomon és minden egyes ütéssel egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a testembe. Lehunytam a szememet és inkább Mischa hűvös érintéseire koncentráltam, ahogy a homlokomat simogatta, hogy tompítsa a fájdalmakat. Amikor mindkét kezemet gondosan oda kötözték és szögelték, éreztem, ahogy a csiga megmozdul és emel a levegőbe. Két őr a helyére illesztette a fát és utána a lábaimat fogták meg. Térdben kissé behajlítva, oldalra fordították azokat és a lábtartót becsúsztatták alá. A szeg újra átmarta a húsomat, a levegő vétel egyre nehezebben ment, már nem voltam képes magamat türtőztetni, hangosan ziháltam és amennyire csak tudtam, próbáltam magamat megtartani, de nem sikerült. A fájdalomtól legszívesebben üvöltöttem volna, de nem adtam meg senkinek ezt az örömöt.

– Pihenj, nem sokára itt lesz.  

Éreztem, ahogy a húgom végig simít az arcomon és lecsukja a szemeimet. Nem voltam képes újra kinyitni, át adtam magamat a mindent elnyomó kínnak.

            A hideget hirtelen melegség váltotta fel, egy puha érintés, és egy jól ismert drága illat. Kinyitva a szememet megláttam Őt, tényleg itt volt előttem teljes valójában visszajött értem, és a hideg ellenére levette a ruháját, csak hogy engemet betakarhasson. Annyira boldog voltam, hogy ott volt, hogy amennyire a fájdalom engedte, elmosolyodtam.

– Köszönöm, William-kun.

Minden egyes szót nehezemre esett kiejteni, de én minden erőmet arra akartam fordítani, hogy még egyszer utoljára beszélhessek vele. Bocsánatot akartam tőle kérni, amiért cserbenhagytam. Nem tudtam úgy vigyázni rá, olyan életet adni neki, amilyet megígértem.

– Bocsáss meg, Will. Nem így terveztem.

– Megbocsájtok Hannibal-senpai, ha maga is.

Egy kis doboz tartalmát a szájába öntötte és mielőtt szólhattam volna, megcsókolt a férfi, akit mindennél jobban szerettem. Tudtam mit tett, a kesernyés íz azonnal szétterült a szánkban és az ereinkben. Méreg. Gyors és kíméletes lesz. Ezért akart elmenni, nem akart nélkülem élni, hiába mentettem meg.

– Sajnálom senpai, nem hagyhattam. Azt tettem, amit tanított és a szívemre hallgattam.

Ennyire szeretett.  A szemem megtelt könnyel és egy régen olvasott szó jutott az eszembe.

– Megbocsátok… Will, aishiteru…

A japánoknak egy szavuk volt a szerelemre, de ezt szinte soha nem használták. Ez az egy szó, olyan mély, halálig tartó szerelmet és szeretett takart, amit Ők nem mondanák csak, ha így is gondolják. Nem tudhattam, hogy Ő ismeri-e ennek a szónak a jelentését. Egyszer láttam csak kanjiként, mégis úgy éreztem ezzel mindent elmondok neki, mert többre már nem voltam képes.

– Én is szeretlek Hannibal.

A szavai, mint a legédesebb méz töltötték el a belsőmet, a méreg keserűségét elnyomva. Utoljára csókolta meg selymesen az ajkaimat, majd lerogyott elém a kereszt tövébe. Már nem bírtam tartani az izmaimat, a méreg kezdett hatni. Lehunyt szemmel hallgattam, ahogy nekem furulyázik, miközben Mischa vezette a kezét. A légzésem egyre gyengült, de még mindig éreztem az édes ajkait az enyémen. Magam előtt láttam, ahogy ismét a kertben ülünk a cseresznyefa alatt mindannyian, a tavasz első sugarai megvilágítanak minket, és a rózsaszín szirmok szüntelenül záporoznak ránk. A göndör fürtjeiben elvesztek a virágok és mosolyogva nézett rám, miközben a húgom tovább furulyázott nekünk. Lágyan csókoltam meg és hajtottam a fejemet a mellkasára, hallgatva a lassuló légzését, ami egyre jobban elhalkult, de Ő tovább ölelt és szeretett, míg a virágok csak záporoztak ránk.