Murder Family

 Murder Family




1.


Dr. Hannibal Lecter. Pszichiáter, gourmet, művészet pártoló, és mellesleg sorozat gyilkos. A kollégái nem tudnának pontos megfogalmazást adni róla, mi is Ő pontosan. Mind a szociopata, mind a pszichopata jelek megtalálhatóak voltak a személyiségében. Igazából, nem volt szó arra, mi is volt Ő valójában. Saját maga csak úgy szeretett gondolni a lényére, mint egy befejezetlen zeneműre, amit a végsőkig hangolhat, és soha nem szeretne befejezni. Nem ismert határokat, számára nem létezett holnap, csak a mában élt és szerette a veszélyt. Élvezte a kis játékát, amivel a rendőrséget az orránál fogva vezette. Soha nem követett el hibát, és mindig gondosan ügyelt arra, hogy kétszer ne öljön ugyanúgy. Azonban, az élete egy idő után egy hangúvá kezdett válni, hiába volt minden fényűzés és luxus ami körbevette, az egész untatta. Már nem csak az ételért gyilkolt, hanem az elismerésért is, azért, hogy valaki észrevegye mindazt a szépséget, amit Ő a műveiben látott. És az elismerés, egy furcsa idegen személyében érkezett.

Will Graham, profilozó, ideiglenesen kinevezett különleges FBI ügynök. Hivatalosan soha nem léphetett szolgálatba, megbukott a pszichológiai vizsgákon, a spektrum zavaros autizmusa miatt. Nem találták beszámíthatónak, azt mondták rá, túl labilis. Az életét mások szerint magányosan tengette, számára viszont maga volt a megtestesült boldogság, a ház a semmi közepén, egy csapat falka kutyával. A családja. Ő maga alkotta kóbor állatokból, akikben soha nem csalódott, nem úgy, mint az igazi családjában. „Kutyában megbízhatsz, emberben nem.” Az anyát nem is ismerte, az apja pedig városról városra cipelte, különböző motorcsónak gyárakba. Mindig Ő volt az új fiú, soha nem tudott beilleszkedni, és ezen a betegsége nem sokat segített. Rengeteg pszichiáternél járt, de egyik sem tudott rajta segíteni. A módszereiket már kívülről ismerte, akár csukott szemmel is meg tudta volna mondani, melyik oldalon melyik betűt kell bekarikázni vagy, hogy milyen választ mondjon, hogy azt mondják rá, „normális”. Ez a megkülönböztetés mindig is zavarta, és odáig vezette, hogy amennyire csak tehette, kerülte az emberekkel a kontaktust. A tanítás számára tökéletes búvó eszköz volt, a sötét teremnek beszélt csak, a diákok nem tehettek fel kérdést. Úgy érezte egy maga van, így a tudást is átadta, de az Ő komfort zónáján sem esett csorba. Aztán jött a nap, amikor mindez megtört.

Jack Crawford, a főnöke arra kötelezte, mennyen terepre dolgozni, hogy elkapják a minnesotai gébicset. Hiába tiltakozott, csak úgy vehetett részt a nyomozásban, ha egy pszichiáter felügyeli a lelki állapotát a munkássága során. Ekkor ismerkedett meg Dr. Lecterrel, aki örökre megváltoztatta az életét. Szerinte bőven túl lépett az orvos-beteg kapcsolaton az, amit a férfi már a legelső nap tett. Reggelit vitt neki, a saját otthonába azért, hogy tisztázzák a jövőbeli kapcsolatukat. Kinevette, amikor azt mondta neki, hogy akár barátok is lehetnek. Átlagos agytúrkásznak tartotta, ugyanolyannak, mint a többi semmire kellő, pénzleső, lenéző, szánalmas alakot, akinél eddig járt, még ha valami misztikus légkör lengte is körül. Aztán az első hivatalos találkozásuk alkalmával rájött, közel sem olyan jól mérte fel a férfit, mint ahogy azt hitte. A magas, világos barna hajú, Litván származású doktor, egészen más elveket vallott az eddigi pszichiáterekhez képest. Előre megírta a jelentést róla, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Hálásnak kellett volna lennie ezért, de az Ő szótárában ez a szó, jó ideje nem szerepelt. Bárki, aki közeledni akart hozzá, végeláthatatlan rétegen kellett magát átrágnia, és arra senki nem volt képes. Idáig.

A doktor sokat segített neki a nyomozásban, ketten próbálták összerakni a gyilkos profilját. Remekül dolgoztak együtt és akkor is kettesben voltak, amikor rájött arra, ki is lehet a gébics. Egy apró adminisztratív hiba, ennyi volt csak a bizonyítéka. Mindent eldobva száguldott a doktorral a helyszínre nem sejtve, hogy Ő már értesítette a gyilkost az érkezésükről. Mire oda értek, a gyilkos már elvágta a felsége torkát, és a lányát használta pajzsként, amikor beért a konyhába. Hiába figyelmeztette, hogy engedje el, a kés lendült és az apa, a nyaki ütőeret átmetszve, megvágta a lány torkát. Döntenie kellett.  Az egész tárat beleeresztette a gyilkosba, hogy ne tudjon többet ártani. Nem tudta megmondani miért. Bosszúból talán? Ennyi lövést nem lehetet csak egy vállrándítással elintézni, hogy önvédelem volt. A végsőkig ment el, és míg próbálta megmenteni a lány életét, Garrett Jacob Hobbs a veséjébe látott. Tudta, csak Ő érti meg a halál mivoltát, az Ő kifordult szépség ideálját.
– Látja?
Elengedte a füle mellett a kérdést, míg a doktor lefejtette a kezét a rángatózó lány torkáról, hogy az Ő biztosabb keze, nyomást helyezzen rá. Will remegett, sokkot kapott, de nem a gyilkosságtól, sokkal inkább attól, hogy úgy érezte mintha Ő vágta volna el a lány torkát. Hobbs a fejébe mászott, és onnan nem tudta elüldözni. Amikor a mentők kijöttek és elvitték, csak akkor tudta meg a lány nevét: Abigail.

Ott maradt a helyszínen jelentést tenni, de alig várta, hogy elmehessen. Tudni akarta, vajon sikerült-e tényleg megmentenie a gyilkos utolsó áldozatát, vagy fölösleges volt, minden erőfeszítése. A hosszantartó műtétek után, a kórházba ment meglátogatni a még mindig kómában lévő lányt, amikor arra számított, hogy kettesben lehetnek. Könnyebb volt így, egy nem tudatánál lévő személytől bocsánatot kérni és védelmezni, mint amikor majd magához tér és minden megváltozik. Felelősnek érezte magát mindenért, és úgy gondolta kötelessége megvédeni a tinit mindentől. A korterembe belépve, meglepődve vette észre, hogy Dr. Lecter ott ül Abigail ágyánál és fogja a kezét, miközben békésen szunyókál a székén. Willt egy pillanatra megrendítette ez a fajta intimitás, és gyorsan el akart menni, de a doktor arca maradásra bírta. Még álmában is elegáns volt, a lábai keresztbe vetve, a teste a szokásos mértékletes szigort sugározta, de az arca emberinek tűnt. Elmosolyodott magában egy pillanatra. Mindig is tudta, hogy a férfi, ember, de ennyire esendőnek még soha nem látta. Most először látta Hannibalt ilyennek, és ez megnyugtatta. Volt valami a személyiségében, valami földön túli, ami mindig is zavarta, és ez most lehullott róla. A békés jelenet az emlékébe ívódott, és oda ült a lány másik oldala mellé, a kezét megfogni. Abigail középen feküdt, a testéből számtalan csövek lógtak, és a nyomozót egy groteszk jelenetre emlékeztette, ahogy kívülről elképzelte magukat. Középen a lány, mint Jézus, az egyik kezével a jókat emeli fel a mennybe, a másikkal a rosszakat taszítja a pokolba. Nem tudta eldöntetni, Ő vajon melyik oldalra kerülne. Megölte az apját azért, hogy az Ő életét megmenthesse, de ezzel árvává tette a lányt. Ráadásul a főnöke folyamatosan azt sugallta neki, hogy Abigail lehet, hogy gyilkos, mint az apja. Nem tudta elképzelni róla. Nem akarta elképzelni.

Mindketten továbbra is látogatták a lányt volt, hogy nála is aludt.  A látogatásaiknak gyorsan híre ment, és mihelyst Miss Hobbs magához tért, kitört a botrány. Hiába voltak jó barátok Alanával, a nő nem nézte jó szemmel, amit tettek. Nem akarta, hogy többet meglátogathassa a lányt, és Őt megkerülve, Hanniballal mentek be a főnökéhez megbeszélni a továbbiakat. Dr. Lecter, csak hátradőlve hallgatta kettőjük veszekedését. Ő se volt még a Hobbs lánynál, amióta magához tért, és lenyűgözte mindaz, amit a kolléganőjétől megtudott róla. Abigail nem mutat elég érzelmet, megbánást, sajnálatot a szülei miatt, sokkal inkább racionálisan gondolkodik. Máris szimpatikus lett a számára. Tudta, hogy valamit rejteget, hogy mégis csak köze volt a gyilkosságokhoz, és kíváncsian várta a folytatást. Fel kelltette az érdeklődését, és egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy akár a védelmébe is vehetné Őt. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, Crawfordot maga mellé kellett állítania, ami több szempontból is hasznos lehetne a jövőjére nézve. Még ha ezért, régi tanítványán is kellett keresztül gázolnia.
– Nem hiszem, hogy tényleg mentális zavarokkal küzdene a lány. Szerintem csak így éli át a történteket, egy fajta védőfalat építve maga köré. Nem szokatlan, az ilyen traumát át élt pácienseknél. Nyílván, már maga is hallott olyan esetekről, ahol az áldozat hálás volt a fogva tartójának. Az agyunk blokkolja a történéseket, és egy védekező mechanizmust állít fel. Talán, ha beszélhetne velünk, kicsit több betekintést nyerhettünk.
Higgadt érvekkel próbált meggyőző lenni, ellentétben Alanával.
– Ez esztelenség! Megölte az apját, még is milyen jogon engedné oda Őt, Jack?
A doktornő felemelte a hangját, ami nem volt jellemző Jack Crawford irodájában.
– Dr. Bloom. Tudtommal, nem Ön, Will Graham kezelő orvosa. Dr. Lecter ott volt Willel, a kérdéses pillanatban, együtt talán könnyebben át tudják segíteni a lányt a traumán. Abigail Hobbs, nem csak áldozat, hanem gyanúsított is. Igen megfontoltan kell eljárnunk az Ő esetében. Lehet, hogy nekik megnyílik, ellentétben magával.
Hannibal elmosolyodott. Újabb csatát nyert, és ez volt a szándéka. Minél több időt tölthet kettesben a lánnyal és a férfival, annál több esélye volt arra, hogy átállítsa őket a saját oldalára, ezzel megnyerve a háborút.

A kórházban, Abigail első láttásra túl nyugodtnak és higgadtnak tűnt. Dr. Lecter, akaratlanul is meglátta benne a szociopata jellemvonásokat, és magában feljegyezte, hogy jobban harcba kell szállnia Alana ellen, aki kétségtelenül szintén felfedezte a lányban ezeket. A higgadtsága, a flegma viselkedése, könnyedén elárulhatja, mi is Ő valójában. A helyzetükön nem sokat segített, hogy Freddie Lounds, máris körülötte legyeskedett, és Willről akarta elhitetni vele, hogy elmebeteg. Sikerült gyorsan eltüntetniük a lány közeléből, de nem tudhatta, vajon mennyit mondott el a lány így is, a riporternőnek. A bulvárújságírók semmitől nem riadtak vissza, de amit ez a nő művelt, az még tőlük is etikátlan volt. Miss Lounds, semmilyen határt nem ismert, és ezt hatalmas előnnyel ki is használta. Nem számított neki holmi rendőrségi kordon vagy, hogy ajtón keresztül készítsen hangfelvételt Will Graham pszichiátriai kezeléséről.
– Miss Lounds kérem, távozzon.
– Ne bízzon meg ebben az ügynökben, örültek fejével gondolkodik, mert Ő is az.
– Elég volt a látogatásból, kifelé.
A nyomozó felhúzta magát. Amúgy is feszült volt számára a helyzet. Ennek a fiatal lánynak, megölte az apját a szeme láttára. Még is mit mondhatna neki? Hogy sajnálja? De nem sajnálta. Jó érzéssel töltötte el, amikor meghúzta a ravaszt, hogy egy ilyen gonosztól megszabadíthatta a világot. Még saját magának sem merte ezt még bevallani. Egyelőre undorodott az egésztől. Szerencsére ott volt mellette Hannibal, aki most is nyugodt volt.
– Napok óta fekszik Miss Hobbs, nincs kedve sétálni egyet?
Abigail csak némán bólintott, és pár perccel később felöltözve sétáltak az udvart elválasztó télikertben.

A doktor kezébe kapaszkodott, még nagyon erőtlen volt a megpróbáltatások miatt. Leülve a padra, nyugodtan tekintett fel a két férfira. Tudta kik Ők, és hogy mit tettek.
– Kezdetben, azt mondtam a nővéreknek, hogy nem emlékszem semmire, mert kíváncsi voltam, vajon elmondják-e az igazságot, de folyton csak ködösítettek. Magára emlékszem.
Mutatott a sötét göndör hajú férfira, akinek az orrán már megint lecsúszott a szemüvege. Az a szemüveg, amit beborított az Ő vére. Jól látta a nyomozón, hogy valami nem stimmelt vele. Az érzékei azt súgták neki, hogy instabil. Higgadtságnak semmi jelét nem látta, a mozdulatai feszültséget sugároztak, mintha bármelyik pillanatban egy nem létező támadásra kéne reagálnia. Talán sokat verték az iskolában? Tűnődött Abigail. Mindenesetre, egyszerűbb esetnek tűnt, mint Dr. Bloom.
– Maga lőtte le az apámat.
– Igen.
– Milyen érzés volt?
A nyomozót meglepte a kérdés. Nem erre számított egy áldozattól. Egy olyan lánytól, akit Ő tett árvává.
– A legborzalmasabb a világon. Gusztustalan, és nyálkás. Olyan, amitől az ember nem szabadul.
– Szóval, még ha az ember védelemből öl, akkor is ilyen rossz érzés?
– Igen.
– És maga tényleg az ilyennek fejével gondolkodik, mint az apám?
– Mint az apja, és sok más hasonló ember.
– Nehéz?
– Nem mondanám, hogy nehéz. Inkább azt, hogy rossz. Ez egy olyan dolog, amit nem tudok irányítani, csak megtörténik. Átérzem mindazt, amit Ők és beletelepszenek az agyamba, mint valami húsevő férgek.
Abigail sokat értően bólintott, tudta miről beszél.

– Rémálmaim vannak a lányokról, akiket Ő ölt meg. Magának is?
– Minden éjjel.
– Nem csodálom…
Will kifújta a levegőt. Ez az egy emberi vallomás, segített megérteni a lányt. Ugyan olyan volt, mint Ő. Senki nem értheti meg mindazt, amin Ők keresztülmennek.
– Rossz igaz? Úgy várni az éjszakát, hogy nem tudja, mikor fordul át az álom lidércbe, amiből nincs menekvés. A nyugtatók nem hatnak, és az ember folyton kimerült és elege van mindenkiből, mert megvetik, amiért így érez.
– Amikor lehunyom a szememet, ott vagyok a segítő csoportban. De nem a többi ápoltat látom, hanem azokat, akiket megölt, és mind azt kérdezi tőlem, miért ők haltak meg, miért nem én?
Abigail megremegett és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Gyorsan letörölte azt, és újra megkeményedett.
– El akarok innen menni, haza. Eladni a házat és egyetemre menni. Ez itt, túl sok nekem.
Hannibal kívülről szemlélte csak, ahogy a férfi és a lány térképezik fel egymást. Willnél máris érezte a vonzódást a másik iránt. Nem fizikait, hanem lelkit. Egy elveszet árva lányka, amilyenek a kóbor kutyái is, de ez végre hús vér ember lenne. Nem a saját vére amit, nem mert tovább adni, a betegsége miatt. Nem akart még egy embert kitenni azoknak a megpróbáltatásoknak, amikkel neki kellett megküzdenie. Miss Hobbs pedig átlátott rajta, és próbált együtt érzést kicsikarni belőle. A doktor magában egyre nagyobb figyelmet tulajdonított neki.

A korházból kilépve Freddie, a Bentleynek neki dőlve várta őket. Dr. Lecter vére egyből száguldani kezdett a dühtől, de más jelét nem mutatta annak, hogy mennyire idegesíti a nőszemély, a nyomozóval ellentétben. Nem fogadta el az újságírónő kezét és nem akarta azt megrázni.
– Csak szerettem volna, rendesen bemutatkozni. Odabent, nem alakultak valami jól a dolgok.
– Miss Lounds, a legutóbbi cikkében, elmebetegnek titulált. Szerintem, nem most kellene elkezdenünk a barátkozást. Maga csak hírverést akar az online bulvár lapjának.
– Lehozhatok egy helyesbítő cikket, de írhatok még rosszabbat is. Magán múlik.
A nő pimaszul mosolygott Willre, és nála itt telt be a pohár. Elege volt ebből a nőből, abból, hogy manipulálni, és kihasználni akarja azt a szerencsétlen lányt, aki nem rég veszítette el a szüleit és hála neki celeb áldozat lett belőle.
– Miss Lounds. Nem tanácsos egy olyan embert fenyegetni, aki egész nap emberek megölésén töri a fejét.
Mr. Graham fejében, máris felmerült számtalan ötlet, hogyan is tenné el láb alól ezt az idegesítő szukát. Freddie Kibaszott Lounds, természetesen megírta, szóról szóra mindazt, amit mondott, és a főnökétől a fegyelmezés nem maradt el. De számára, ez semmit nem jelentett, ahhoz a tényhez képest, hogy Dr. Lecter megvédte Őt, Jack Crawford előtt és elérte, hogy Abigailt haza vihessék.

Minnesotában, nem is alakulhattak volna jobban a dolgok Hannibal számára. Tudta, hogy a hatóságok két külön gyilkosként kezelték, Garret Jacob Hobbsot és Őt. Will a segítségét kérte, hogy segítsen felállítani az utánzó profilját, a saját profilját amit Ő minden erejével próbált másra áthárítani. Cassie Boyle halálával magára hívta a figyelmet, amit részben élvezett is, másfelől viszont jobb szerette volna a háttérből nézni, ahogy mást visznek bitófára helyette. Amikor a Hobbs házban segített rekonstruálni a történeket, feltűnt annak az áldozatnak a bátya, akit Ő ölt meg. Nicholas, Abigailt és annak barátnőjét a kertben zaklatta, többen is látták, ami neki kapóra jött. Marisa, megszólalásig hasonlított Miss Hobbsra, nem is értette miért nem ölte meg a gyilkos Őt is. Talán azért, mert a lánya nem engedte. Ismeretlen áldozatott akart, olyat, akihez nem fűzik érzelmi kötelékek, vele ellentétben. Tökéletes célpontnak tűnt, hogy saját magáról Nicholasra helyezze át az utánzó szerepét. Az éjszaka leple alatt szökött meg a szállodából, és tűzte fel Marisa testét az egyik szarvasagancsra. A vadászházat több aganccsal díszítette, mintha ágak erdeje ölelte volna körül a lányt. A többi áldozat, maga köré fogadta ezzel jelképesen. Elégedetten nézte a művét, és mielőtt elment volna, beverte a lány száját egy kővel. Azzal a kővel, amit Marissa vágott hozzá Nicholashoz. A fiú fejbőre felhasadt, a DNS-ét így átadta a lánynak. Az összes bizonyíték, ellene szólt, amiről később Jack Crawfordot is próbálta meggyőzni.

A nyomozók kétkedve fogadták a felvetését, és ahogy várta, Abigailt azonnal visszaküldték a kórházba, Őt bízták meg azzal, hogy visszavigye. Alana vele ment a Hobbs házhoz, a rendőrségi kordonnal körülvett helyszínre, ahol a bámészkodó csőcselék már ellepte a terepet. Meglepően rossz volt a biztonság. Nem csak Freddie Lounds tudott átszökni, de még az általa fekete báránynak ki kiáltott Nicholas Boyle is. Miután végre elküldte a riporternőt elindult megkeresni a lányt, hogy haza vigye. A házba belépve Alana pár lépéssel előtte sétált, így nem láthatta meg a véres kezű Abigailt. Tudta, ha meg akarja védeni a lányt, cselekednie kell. Miss Hobbs sokkot kapott, ha így meglátják, azonnal börtönbe zárják. Hannibal az előtte sétáló Dr. Bloom fejét beverte a falba, hogy elveszítse az eszméletét. A lány meglepődve nézett rá, miután elkábította a kolléganőjét, de tudta most vissza kell zökkentenie Őt a valóságba.
– Abigail, mutasd meg, hogy mi történt!
Végtelen nyugalommal térdelt le a földön fekvő hulla mellé, míg a lány még mindig remegett. Egyértelmű volt a halála.
– Meg akart ölni. Önvédelem volt.
– Kibelezted. Ez nem önvédelem. Biztos vagy benne, hogy meg akart támadni?
– Nem…
– Kivégezted, ez egyértelmű. Segíthettek neked. A szakmai jó híremmel és az életemmel játszom. Választhatsz, segítek elrejteni a hullát, vagy elmondod, hogy mit tettél.
– Önvédelem volt, nem ítélhetnek el.
– A többség elhinné, hogy az volt, de lennének, akik kételkednének ebben. Ők az mondanák, olyan vagy, mint az apád, az Ő példáját követted. A te esettedben, az Ő szavuk lenne a döntő.
Abigail még jobban kétségbeeset. Minden vágya az volt, hogy elhitesse magáról, hogy Ő nem gyilkos, hogy Ő nem olyan, mint az apja, erre most itt térdel egy fiú felett, akibe belemártotta a kést. Nem becsülte meg mindenegyes részét, ahogy az apja tanította neki, így gyilkosság, amit tett. Tényleg senki nem hinne neki.
– Kérem, segítsen...
– Rendben.

Az éjszaka sötétjében ásták el az erdőben az áldozatott, minden nyomott eltűntetve maguk után. Mindenki úgy tudta, hogy hazamentek. Az ásó hangosan koppant a hideg földben, ahogy lapátolták a földet.
– Ezután, csak bennem bízhatsz, megértetted? Senkinek nem mondhatod el mi történt, hogy hova temettük el a hullát. Itt nem fognak rá találni.
Abigail még mindig remegett. Nem volt képes felfogni, hogy megölte a fiút.
– Képes leszel hazudni?
– Igen. Szociopata vagyok, amiért ezt tettem?
– Nem. Csak túlélő.
A lány agyában egy pillanatra bevillant egy emlék. A hang, hirtelen ismerős lett neki.
– Maga telefonált az apámnak!
Hannibal kezében megállt az ásó. Még mindig megölheti a lányt, bár végtelenül sajnálta volna. Abigail iránt, atyai érzéseket kezdett el táplálni, amit legutoljára a húga iránt érzett.
– Igen.
– És mit mondott neki?
– Rövid beszélgetés volt, csak kíváncsi voltam, hogy otthon van-e.
– A telefonálóról úgy tartják, hogy Ő a másoló. A másik sorozat gyilkos.
– Elkövettem egy hibát, ahogy te is. Mindkettőnknek vannak titkai, amik veszélybe sodorhatnak minket.
– Én megőrzöm a titkát, ha maga is az enyémet.
Egymásra mosolyogtak, és a felpüffedt arcra hantolták a földet tovább.

Will és Hannibal kapcsolata az együtt töltött hetek alatt, tovább mélyült. A beszélgetéseik egyre személyesebb hangnembe sodródtak, és a kölcsönös tisztelet lengte körül őket. Dr. Lecter kíváncsisága a férfi iránt, túlmutatott a szakmai határokon. A nyomozót érdekesnek találta, könnyedén megtalálták a közös hangot, és a gondolkodásmódjuk azonos volt. Tetszett neki, amit a férfiban látott. Okos kérdéseket tett fel, és eltért az átlagtól. Soha nem tett különbséget a nemi sztereotípiák között, számára nem létezett női vagy férfi partner. Ő mindig az alapján választott, milyen haszna válhat a kapcsolatból. Legyen az tudás, élvezet, vagy szimplán és egyszerűen érdek. A művészet és a ritkaságok megszállottja volt, és Will Graham számára egy ritka, nehezen megszerezhető porcelán csésze volt. Egy olyan műtárgy, ami képes átváltozni mongúzzá, ha a házhoz kígyó közelítene. Tudta, hogy meg kell magának szereznie a férfit, és ehhez a tudatalattijába kell, hogy férkőzőn, mindegy milyen módszerekkel. Ha viszont nem kaphatja meg, akkor is még mindig ott volt az a csábító lehetőség, hogy vacsora vendégként az asztalánál egye meg, apró falatonként, míg továbbra is élvezné a társaságát. Valószínűleg az agyával kezdené, az empátiáért felelős részel, a szürkeállományban. Kíváncsi volt, vajon akinek túlzott empátiája van, annak vajon az agyi területe is nagyobb? William tovább élne, és remek beszélgető partner lenne a végsőkig, ebben biztos volt. Sajnálta, hogy a legutolsó fogást, a töltött szívet egyedül fogyasztaná el.

Amikor Will karácsony után nem sokkal, a rendelésre érkezett, egy kis ajándék lógott ki a táskájából. Hanyagul dobta le a kanapéra, és idegesen foglalt helyett a fotelban, de onnan is felpattant, és inkább az íróasztalt nézegette. Hannibal oda sétált, és a félig kilógó díszes csomagolású kis dobozt csúszatta a helyére.
– Megkésett, vagy korai karácsonyi ajándék?
– Abigailnek szántam, de zaklatott voltam, amikor megvettem. Rossz ötlet volt. Egy csali készítő nagyító van benne.
Dr. Lecter leült, és a neki háttal álló nyomozott nézte. Csak most volt alkalma igazán végig nézni a testén, és tetszett neki, amit látott. Normál esetben, modortalanságnak tartotta volna, ha valaki neki hátat fordít, most viszont kifejezetten élvezte, hogy a nélkül méregetheti magának, hogy az a másiknak feltűnne. A feneke izmai kirajzolódtak a bő nadrág ellenére, a csípője keskeny volt, és ahogy megfordult, az ágyékán végig mérve meg tudta becsülni fejben a pénisze méretét. Elégedett volt, és eljátszott a gondolattal, mit is tudna nyújtani a másiknak, ha az erre hajlandóságot mutatna. Önkéntelenül megnyalta az ajkait, a mocskos fantáziaképtől. Mindezt úgy tette, hogy a páciensével folyamatos diskurzust tartott fent. Az Ő agya nem korlátozódott egy gondolatmenetre, mindig több szálon gondolkodott egyszerre, és az egyik a szórakozásról szólt.
– Megtanítja horgászni, ahogy az apja vadászni. Atyáskodik, Will?
– Miért, maga nem?
– Dehogyis nem. Ugyan olyan felelősnek érzem magamat iránta, mint maga. Abigailel sok a közös vonásunk, az árvaságon túl is. Mostanában érdeklődést mutat, a pszichológia iránt és én készséggel tanítanám.
– Így képzeli el a jövőt? Hogy Abigail Hobbs, magával él, és itt kezeli?
– Otthonosabban érzi itt magát, mint az intézetben. Nem egyszer szökött meg onnan, és menekült ide. Engedélyt kellett kérnem, hogy hivatalosan elhozhassam, és én főzhessek rá. Alanát nagyon magamra haragítottam ezzel, de a lány érdekeit tartottam szemem előtt. Maga nem így tett volna?
– De. Én is… Szívesen magamhoz venném, és kiszabadítanám arról a helyről, ahol folyton csak a múltjával kell szembenéznie.
– Nos, ameddig Dr. Bloom a kezelő orvosa, meg van kötve a kezünk. Addig is csak annyit tehettünk, hogy ápoljuk a kapcsolatot vele. Ha javulást mutat, onnantól szabadabban járhat és magával viheti, vagy vihetjük. Nem hiszem, hogy az ellenére lenne.
Will elmosolyodott, és hinni kezdett a doktor szavaiban. Fantáziában egy sekély vizű folyóban álltak Abigailel, és horgászni tanította Őt. A szellő lágyan meglibbentette a haját, és végtelenül boldogok voltak mind a ketten. Álmaiban ez a fantázia tovább folytatódott, a vízből egy fekete agancsos emberszerű lény közelített feléjük, és Ő csak úgy tudta megmenteni tőle, hogy el kellett vágnia a torkát, újra és újra. Ilyenkor mindig csatakosan ébredt, úgy érezte az izzadság ellepi az ágyat, és befolyik az egész lényébe az orrán, a száján keresztül. Nappal minden biztonságosabb volt, amíg szét tudta választani a hallucinációit, a valóságtól.

Hideg. Mindenhol hideg volt, és fények árasztották el a szemhéját. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, és csak akkor eszmélt rá, hogy az autópályán sétált, gatyában és pólóban az éjszaka közepén. A fény, amit érzékelt, a rendőrök szirénáinak a világítása volt, és az egyik nyomozó épp a szemébe világított egy zseblámpával. A kezeit felemelte, hogy kicsit tompítson az éles fényen és úgy nézett rájuk.
– Jól van?
– Igen.
– Tudja, hol van?
– Nem.
– Hol lakik?
– Wolftrap, Virgina. Hol vagyok?
– Wolftrapben, nem mesze az otthonától. Az a maga kutyája?
Will a lába mellé lenézve meglátta, a mellette hűségesen ülő Winstont. Ő volt a legutolsó, akit örökbe fogadott, és az állat ezért öröké vigyázott rá.
– Igen.
Fázósan ölelte át magát. Szerette volna, ha vége van már ennek az egésznek.
– Leülhettek? Nagyon fáj a lábam.
– Inkább haza visszük, rendben?
– Köszönöm.
Az autóban hiába ment a fűtés és kapott egy vastag takarót, még mindig remegett. Megnyugtatásként Winston fülét vakargatta.
– Mr. Graham, bevett valamit?
– Nem.
– Szedd valamit? Vényre vagy vény nélkül?
– Nem.
Már többször fel akartak neki írni altatót és nyugtatót, de soha nem fogadta el. Az elméjét csak letompította, de a rémálmait egyik se szüntette meg.
–Ivott valamit?
– Nem. Vagyis igen. Kétujjnyi whiskyt lefekvés előtt.
Ennyi kellett neki, hogy elaludhasson. Magától már nem volt rá képes.
– Korábban is előfordult magával ilyen?
– Soha.
– Maga alvajáró?
– Nem tudok róla. Miért, most álmodom?
A rendőr csak sajnálkozva nézett rá, és ült be a volán mögé a társa mellé. Az autó némán haladt velük, míg Ő próbálta kitalálni, hová is indulhatott. Az irány egyértelmű volt, csak az okát nem értette, miért indult Balltimoreba? Kit akart meglátogatni Abigailt, vagy Hannibalt?

2.

Will, a hajnal első sugaraival indult útnak a doktor házához. Meglepte, hogy amikor felhívta, a telefont az első csörgésre fel vette, a kicsit sem álmos hang.
– Dr. Lecter? Beszélnünk kell…
– Rendben, várom.
Neki ennyit is elég volt mondania ahhoz, hogy korán reggel fogadják Őt. Magában valószínűsítette, hogy más ember biztos, hogy elküldte volna melegebb éghajlatra. Hálás volt a pszichiáterének, amiért Ő hajlandó volt meghallgatni Őt és nem csak, mint az orvosa, hanem mint a „barátja”. Egyáltalán, mondhatja ezt a szót? A hosszú úton legalább volt ideje gondolkodni azon, hogyan is kerülhetett az országútra. A legutolsó emléke az volt, hogy az ágyában feküdt, és azon elmélkedett, vajon jó ötlet lenne-e Hannibal nélkül meglátogatni Abigailt? Ahányszor ránézett, az apját látta maga előtt, ahogy a halála közben is próbálta vele megértetetni a gyilkosság szépségét. Mintha tudta volna, hogy Ő az egyedüli, aki megérti. Nem tehet róla, a túlzott empátiája és a spektrum zavaros autizmusa miatt, képes volt bárki fejével gondolkodni. Nem volt még olyan személy, akinek a helyzetébe nem tudta volna magát beleélni. De az Övébe ki lát bele? Ki lenne képes együtt érezni vele? Túl nagy tehernek tartotta mindenki, és ezért soha senki nem vette a fáradtságot, hogy próbálják megérteni. Még Alana is kikosarazta, és ez végtelenül rosszul esett neki. Tényleg ennyire nehéz lenne a természete, hogy még a saját anya is képes volt lemondani róla? Soha senkivel nem találkozott, aki egy kicsit is együtt érzést mutatott volna, idáig. A doktor kedvessége jól esett neki, úgy érezte végre akadt valaki, akinek megnyílhat. Szinte észre se vette, hogy vezetett el hozzá, csak amikor már a ház előtt állt az autóval. Egy rövidet csöngetett, nem akarta megzavarni a ház urát.

– Will! Kérem, jöjjön be.
Hannibal elegáns fekete házi köntösben nyitott ajtót, a külseje makulátlan volt, ellentétben a nyomozóval, aki szinte magára kapta az első ruhadarabokat, amik kezébe kerültek. Követte a doktort a konyhába, aki ép egy csésze forrókávét töltött ki.
– Nos, mi történt?
– Bocsásson meg, a korai zavarásért.
– Nem tesz semmit. Örök fogadó óra a betegeknek, mindig nyitott konyha a barátoknak.
A férfi érezte a levegőben a frissen készült péksütemények illatát, és úgy érezte betolakodó ebben a légkörben.
– Az éjszaka, alva jártam. Állítólag…
– Állítólag?
– Nem emlékszem arra, hogy valaha is történt már velem korábban ilyesmi. Túlzaklatott lehettem, és talán azért történt meg.
– Az agya nem képes felfogni azt a túl sok ingert, ami éri. Jack kiküldte terepre, ezzel folyamatos munkára kéztetve azt. Nehéz csendben feküdni a sötétben, félni, hogy elalszik, amikor gondolkodni kell. Hallja a lélegzetét, meg a szemhéja kattanását.
– Most többet álmodom.
– Régen az álmaiban találta meg a fizikai biztonságát, feladhatta a kontrollt. Most már nem.
– Maga szerint mit kéne tennem? Hagyjam ott a munkámat?
– Egyelőre próbáljon meg, találni egy olyan, - nevezzük így- mentális mankót, ahol elengedheti magát és hagyja az agyát kicsit pihenni. Szüksége van a nyugalomra, Will.
A férfi felhúzta a szemöldökét, úgy nézett rá.
– Maga nem azért van, hogy ezt megteremtse nekem?
– De igen. De ezt közösen kell akarnunk. Nem segíthettek, ha maga nem akarja.
Ahogy belekortyolt a kávéba, a nyomozó vonásai enyhülni látszottak. Az arca kisimult, és melegséggel nézett a doktorra.
– Maga mellett érzem egyedül azt, hogy nyugodt lehettek. Olyan, mint egy védőháló.
– Jack elvágja a biztonsági kötelet, és én vagyok az, aki megtartja magát?
Will keserűen elmosolyodott a hasonlattól.
– Igen, valahogy úgy.
– Megtisztel a figyelmével… és a barátságával.
Dr. Lecter egy pillanatig csak nézte a másikat, hogy miként reagál a szavaira. Nagy vallomás volt ez a részéről, és a férfi most először nézett a szemébe. Legelső találkozásukkor egyből leszögezte, hogy soha senki szemébe nem szokott nézni, mert túl félre vezetőnek tartja. Valójában tudta, hogy ez is a betegségéhez társult. A kék szemek meglepetést tükröztek, mintha elképzelhetetlennek tartanák, hogy valaki ilyet mondjon. Aztán amikor felfogták a szavak komolyságát, a penge vékony ajkak mosolyra húzódtak. Igazira, és nem a cinizmus marógúnyát rejtették.

– Tényleg, a barátjának tart?
– Hosszú idő óta, először látok lehetőséget egy barátságra.  Sokban hasonlítunk, a hobbija, a világnézete. De nem az érdekel, hogy a barátja legyek. Maga érdekel. Ezért jutott eszembe a barátság. Jó, ha valaki lát minket, vagy képes látni. De ehhez bizalom kell, és mindketten nehezen tudunk bízni. Én tudom, mit szeretnék. És Ön?

Will egy pillanatra elgondolkodott. Tényleg kétségbe esett lépés lenne ezt elfogadnia? Elvileg nem lenne jó, személyes érzelmeket vinni, az orvos-beteg kapcsolatba, de Ő még is akarta. Vonzotta ennek a lehetősége, még ha kicsit feszélyezte is a másik férfi. Hiába álltak egymástól távol, a konyha két végiben, szűknek érezte a teret, mintha egy intim hangulatú burokba zárta volna őket, milliméteres közelségre egymással szemben.
– Maga segített megérteni, mit akarok egy barátságtól és, hogy mit nem.
– Valakit, aki méltó a barátságára. Sok időt töltött falak felépítésével. Érthető, ha látni akarja, ki olyan eszes, hogy átmássza azokat. Én mindent el fogok követni, hogy átmásszam őket. A kérdés csak az, hogy a túl oldalon mi vár rám? Egy segítő kéz vagy az elutasítás?
A doktor félrehajtott fejjel nézett rá, és Mr. Graham tudta a választ. Ott volt a barna szemekben.
– Ha tényleg képes megmászni azokat a falakat, én ott fogom nyújtani a kezemet, a faltetején.
– Köszönöm, elfogadom.
Egymásra mosolyodtak és belekortyoltak a kávéba. A doktor szemében diadalittas fény gyúlt, ahogy nézte a másik férfit. Őszinte volt hozzá, tényleg a barátjaként tekintett rá, többet között. De ugyanúgy el tudta képzelni a szeretőjeként, a védelmezőjeként az FBI ellen, vagy a vacsorájaként. A lista végtelen hosszú volt, hogy Hannibal mit tenne a nyomozóval és az, hogy melyiket válasza csak Ő rajta múlott. Azon, hogy Will mit hajlandó elfogadni és megtenni érte.

Kivett két kis narancssárga tégelyt, és a nyomozó felé nyújtotta.
– A barátja vagyok, Will. És mint a barátja, megkérem, hogy vegyen be ebből egy-egy szemet lefekvés előtt.
A férfi egyből hárítani próbált.
– Nem használok drogokat.
– Ez nem drog, hanem orvosság. Ez az első olyan termék, ami nem blokkolja az emberi elme működését, hanem elősegíti azt. Nem csinál magából agyatlan zombit, ahogy a többség nevezi. Próbálja ki, ha nem válik be, még mindig nyugodtan sétálgathat Wolftrap körül.
– Azt inkább kihagynám, köszönöm.
Kelletlenül, de elfogadta a felé nyújtott tégelyeket. Dr. Lecternek igaza volt, amiket eddig próbált, csak érzelemmentes, két lábon járó élőhalottat csináltak belőle. Nem volt tudatában annak, amit tesz, nem gondolkodott semmin, csak rutinból cselekedett, miközben a rémálmok ugyanúgy nem kerülték el, mint előtte. Csak megnehezítették az amúgy is rossz életét, így az óta elutasított minden ilyen gyógyszert. De ez most más volt. Most alva járt és ez kicsit megrémítette. Eltette a tégelyeket és épp indulni készült, amikor Hannibal feltette neki azt a kérdést, amire az éjszaka óta kereste a választ.

– Bejön ma velem Abigailhez?
– Nem tudom, hogy helyes-e az, hogy én meglátogassam.
– Eddig lelkesedett érte. Mi a változás oka?
– Maga szerint, nem egy fajta kifacsart perverz mód az, hogy az apja gyilkosa látogatja?
– Megölte az apját igen, de egyben megmentette az életét. Szerintem jót tesz mindkettőjüknek, ha együtt dolgozzák fel a történeteket. Neki szüksége van arra, hogy megértse az apja gondolkodás módját, arra, hogy megértse Ő nem olyan, mint amilyen Garett Jacob Hobbs volt, és ebben bármely pszichiáternél maga többet segíthet. Ön az egyedüli, aki a legkomplexebb betekintést tudott tenni az elméjébe, így elmondhat neki mindent. Ő pedig magának tudna segíteni, hogy ne gondoljon magára áldozatként.
– Nem tekintem magamat áldozatnak.
– Valóban? Akkor miért viselkedik úgy?
– Mert úgy kezelnek!
Will mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Végre kimondta…
– Alana, Beverly, Jack. Mindenki úgy néz rám, mint valami szerencsétlen hülyére, akit elvágtak azzal, hogy kiküldték terepre, ahol megölte azt a férfit. Igen, elvettem egy életet, de hoztam is ki egyet helyette. Az valahogy senkit nem érdekel, hogy ha nem mentünk volna oda, akkor lehet, hogy így is, úgy is megölte volna Őt.
Hannibal sokat értően bólintott, tudta miről beszélt.
– Az emberek könnyebben elsiklanak a pozitívumok felett. Sokkal könnyebb elfogadni a negatívumokat, és azon rágódni, mint a jóra várni. Ha folyamatosan csak jó történne velünk, nem tudnánk értékelni, nem lenne viszonyítási alapunk. Nem beszélhettek az Ő nevében, de szerintem Abigail, nem neheztel magára, amiért ezt tette.
A férfi mélyet sóhajtott. Benne volt minden csalódottsága és dühe.
– Jó lenne ezt, tőle is hallani.
– Akkor beszéljen vele.
– Rendben, délután ott találkozunk.
– Várni fogom.

Dr. Lecter, a türkizkék szobában, Abigail ágya mellett állt. A lány az ágyon hason feküdt, a tőle kapott pszichológiai könyvet olvasva. Már a felénél járt, és most hanyagul csapta össze és nézett fel a mellette álló férfira.
– Dr. Bloom, megint bent volt. Azt akarja, beszéljek a csoporttal.
– Ha nem veszel részt a foglalkozásokon, azzal csak hátráltatod azt, hogy innen elengedjenek. Muszáj a látszatott fent tartanod. Azzal, hogy nem nyílsz meg, csak gyanús vagy, mindenki szemében. A gyász végre beindult nálad, és ezt Alana is boldogan vette tudomásul. Ne rontsd el azzal, hogy nem veszel részt a kezeléseken.
– Nehéz eltitkolni az igazságot, amikor mindenki azt várja tőlem, hogy legyek őszinte és nyíljak meg.
– Nem élvezed a hazugságokat, amik mögé bújhatsz?
– Ameddig a saját érdekemet szolgálják, addig igen. Csak nehéz. Álmomban Marissa elmondja mindenkinek, hogy én végeztem Nicholassal. A papa mindig azt mondta, ha nem használnánk fel minden egyes részét a szarvasoknak, akkor az gyilkosság lenne. Én nem használtam fel, nem becsültem meg. Mocskosnak érzem magamat.
– Úgy érzed, rosszat tettél azzal, hogy megölted Őt?
– Nem érzem, hogy rosszat tettem. Jó érzés volt. Felszabadító. Örököltem tőle az örültséget?
Kétségbeesve nézett fel az orvosra. Minden vágya az volt, hogy valaki azt mondja neki, nem olyan, mint az apja.
– Apád nem volt örült. Minden kultúrának, vagy kulturális közösségnek, mint például a család, meg van a maga saját erkölcsi morálja. Ezek néha eltérnek a megszokottól, mint a ti esetetekben is. Ez még nem jelenti azt, hogy te örököltél volna tőle bármit is. Ma meglátogat téged Will. Zavarna a közelsége?
Abigail csak hanyagul megrántotta a vállát.
– Nem. Tudom, hogy utálnom kéne, azért amit tett, de nem vagyok rá képes.
– Segíteni szeretne neked abban, hogy megértsd az apádat, és előbb gyógyulj.
– Igaz az, amit Freddie Lounds mondott róla? Hogy mentális problémái vannak és, hogy maga kezeli?
– Igen, de ez semmit nem von le az értékeiből. Adj neki egy esélyt, és próbáld megismerni Őt. Még sokban lehet a segítségünkre.
A lány kérdőn nézett rá. Nem értette a doktor szavai mi célt szolgálnak.
– Csak ezért ismerjem meg? Hogy a segítségemre legyen?
– Soha nem árthat, de jóval több van benne, semmint te azt gondolnád. Engemet elfogadtál, olyan nehéz lenne, Őt is? Megmentette az életedet, ezért már hálával tartozol neki. Elvárom, hogy viselkedj.
– Értettem, és igaza van.
Felállt végre az ágyról és megállt Hannibal előtt. A férfi nyújtotta feléje a blézerét és rásegítette azt.
– Vigyázz azzal, kit és hogyan akarsz manipulálni. Könnyebben átlátnak rajtad, semmint azt hinnéd. Willnél muszáj tiszta érzelmeket mutatnod, ha nem akarod, hogy lebukj.
– Nem akarom Őt befolyásolni. Annyira vagyok vele őszinte, amennyire a mi kis titkunk engedi. Neki előbb mondanék el bármit is, mint Dr. Bloomnak, vagy a közösségnek.
– Helyes. Gyere, szerintem már vár minket.

Mr. Graham a társalgóban állt, a karján hanyagul lógott a kabátja, és kérdőn nézett a felé lépkedő párosra. Abigail még a házban is sálat viselt a nyakán, szégyellte a sebhelyét, amit az apja hagyott hátra emlékül. A lány a doktorba karolt, és a férfit meglepte ez a közelség. Tudta, hogy Abigail gyakran vendégeskedik nála, de hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültek, azt nem feltételezte volna róluk. Leültek egy félreeső padra és egyből hozzá fordult.
– Miss Hobbs. Örülök, hogy látom. Hogy érzi magát?
– Még mindig rémálmaim vannak. Nem tudok szabadulni a képtől, ahogy a lányok engemet okolnak, amiért helyettem haltak meg. Maga értette az apámat. Mi volt bennem annyira rossz, hogy meg akart ölni?
– Nincs magában semmi rossz. Az apja…
Will kereste a szavakat. Mit mondjon, hogy beteg volt? Ez sovány vigasz lenne.
– Az apjának téveszméi voltak. Volt már olyan anya, aki annyira féltette a gyerekét az életben ráváró gondoktól, hogy inkább megölte Őt, hogy megkímélje ettől. Szerette magát, a maga módján, ezért nem tudta megölni. Tudom, hogy rossz ezzel a tudattal élnie, de mindent elkövettünk azért, hogy túljusson a krízisen.
– Minden összeomlott. Úgy érzem soha nem állnak helyre a dolgok.
A lány hangja suttogássá vált, néha megremegett.
– Minden megváltozik. Bármit is érez most, ez meg fog változni. Egy fajta számvetést végzek az életemben, hogy mi a fontos, és mi nem. És maga fontos, Abigail.
– Azért vagyok fontos, mert bűntudatot érez amiatt, hogy megölte az apámat?
– Nem, nem csak ezért fontos a számomra. De igen, bűntudatott érzek amiatt, hogy árvává tettem és remélem, egyszer megbocsájt nekem.
– Soha nem haragudtam magára azért, amiért megölte Őt. Bár én tettem volna. Gyűlölöm Őt, amiért megölte a mamát és azokat a lányokat. Gyűlölöm, amiért belerángatott ebbe, és egy ilyen élet felé taszított. Nincs senkim, nincs hová mennem. Az áldozatok szülei elvittek mindent kártérítés gyanánt, csak annyim van, amennyit a szobámban tartok. Nem fogok tudni elhelyezkedni, mert mindenki ismer. Mi vár rám, ha innen kikerülök?

Abigail összeomlott. A gyász, a súlyos terhek, amiket magában cipelt, lassan agyon nyomták. Tényleg nem manipulálta egyikkőjüket se, őszinte volt a két férfival. Hannibal bátorítólag megsimogatta a hátát.
– Nem kell kétségbe esned. Szívesen viselem gondodat, ha innen kikerülsz.
– És én is, ha meg engedi.
Will bátortalanul fogta meg a lány kezét, aki meglepődött, de nem húzódott el.
– Segíteni akarunk neked. Együtt mindent megoldunk.
– Mint egy család?
A férfi felnevetett.
– Igen, mint egy család. Minden, csak magán múlik. Semmit nem akarok Önre erőltetni, úgy érzem, Ön túlzaklatott most ahhoz, hogy komolyabb döntéseket meghozzon. Időt hagyok magának, nem akarom, hogy olyan döntést hozzon, amit később megbánhat.
– Hálásan köszönöm.
– Holnap együtt vacsorázunk, és akkor jobban megismerhetitek egymást. Jó lesz így?
– Igen.
A nyomozó övén megszólalt a csipogó, és káromkodva nézte, ki lehet az. A főnöke már nem először hívta, és amikor megtudta, hogy Dr. Lecterrel van követelte, hogy abban a pillanatban menyjenek a helyszínre most azonnal. Will szentségelt, nem szívesen ment volna el, pláne nem most, de a kötelesség elhívta Őt.
– Hannibal, bocsásson meg, de Jack kérte, hogy azonnal mennyünk. Sajnálom, Abigail.
– Mr. Graham, tudom, hogy az illem azt követelné, hogy maga ajánlja fel, de kérem tegezen.
– Köszönöm.
Egy halvány mosoly, ennyi telet tőle aztán siettek is a megadott címre.

– Beverly nyomott fogott, a szervkereskedővel kapcsolatban. Lenyomozták a mentő GPS-ét, így tudják, pontosan hol van.
– Jack szerint, Ő az utánzó. Maga szerint viszont nem.
– Nem ugyanúgy viselkedik, ez pontatlan munka, egy kezdője. Én nem reménykedem.
– Will, mit tenne, ha elkapná az utánzott?
– Ezt hogy érti? Természetesen letartoztatnám.
– Letartoztatná, vagy inkább lelőné? Garret Jacob Hobbs megbecsülte az áldozatait, a chesapeake hasfelmetsző viszont nem. Ő disznókként tekint rájuk. Maga azt mondta, jó érzés volt lelőni Hobbsot ennyi rossz után. A hasfelmetszőt nem lenne jó érzés?
– Nem tudom. Az akkor ösztönös volt, meg akartam menteni Abigailt. De aztán az egész, átcsapott másba. Nem tudom megmagyarázni.
– Hatalmi harcba?
– Nem. Valami más. Ha megtalálom rá a megfelelő szót, akkor elmondom.
Az autóbelsejében teljes sötétség uralkodott. Magán érezte a doktor tekintetét, de ez kivételesen nem zavarta, sokkal inkább megnyugtatta. Az ereiben száguldania kellett volna a vérnek az adrenalintól, de kivételesen nem volt feszült, a ráváró feladattól. Jack Crawfordot egy egész rohamosztagos csapat kísérte őket, Ő most nem fog lőni, biztonságban van. Ahogy odaértek, a főnöke szinte feltépte a mentő ajtaját. Az autó belsejében, a gyilkos ép könyékig volt az újabb áldozatában.
– Emelje fel a kezeit!
– Ha felemelem, meghal!
Jack azonnal kiabált magát.

– Dr. Lecter!
Hannibal még sietve is végtelenül elegánsan ment a mentőhöz és gyorsan beszállt. Egy gumikesztyűt felhúzva nézte végig, az általa mészárosnak titulált munkát.
– Rosszul vette ki a veséjét. Így el fog vérezni.
–  Át tudja venni?
– Igen.
A gyilkos kezei között csúszott be, a vékony hosszú ujjaival, és az eret kitapintva szorította el a vérzést, és állította helyre a katasztrofális hibát. Egy pillanatra felnézett, és szembe találta magát Willel. A nyomozó számára megszűnt a külvilág, elképedve nézte mit tesz az orvos. Tudta, hogy régen sebész volt, de az a fajta nyugodtság és kecsesség, ahogy dolgozott lenyűgözte. Szinte megbabonázva nézte a férfit, és valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Több volt ez, mint tisztelet. Nem volt illendő, mégis egymásra mosolyogtak. A doktor megmentett egy életet, ahogyan Ő is.

A közös összetartozás, az élmények, vagy az orvostól kapott nyugtató és altató keverék tette vele, hogy az nap éjjel, először álmodott Hannibalal? Nem tudta volna megmondani az okát, hiába kereste. Az erotikus álmok már nagyon, de nagyon rég elkerülték, most mégis egy ilyenben találta magát. Hannibal ebédlőjében feküdt az asztalon, körülötte a gyümölcs és virág halmok a megszokott kompozícióban, mintha csak Ő köré lettek volna elrendezve. Az inge szétbontva, a nadrágja letolva, és a doktor ép a péniszét tüntette el a szájában. Fogalma sem volt arról, hogyan került ide.  Az álmában, a világ legtermészetesebb dolga volt, feltárni a testét a másik előtt. Érezte, ahogy a puha ajkak körül ölelik, a férfi nyelve hol gyengéden masszírozta, hol folyamatosan körözött rajta. Hangosan nyögött és sóhajtozott, ujjaival a lakkozott asztallapba próbált kapaszkodni, de az túlcsúszósnak bizonyult. A kezei a mellkasára tévedtek, és a mellbimbóit izgatva, adta át magát a még nagyobb kéjnek. Hiába akart Ő irányítani, Hannibal lefogta, és nem eresztette. Tudta jól mire vágyik, így a torkára engedte a makkját, és elégedetten hallgatta a fentről jövő folyamatos nyögések sorozatát.
–Ne hagyd abba, kérlek.
Will azt hitte bele örül.  A garat reflex teljes hiányával találta magát szembe, és olyan élményben volt része, amilyenben az előtt soha. Számos barátnője szopta már le, de ez mesze túlment azon. Ezt soha nem nevezte volna annak. Ez maga volt a kényeztetés. Érezte, ahogy a makkja megfeszül, és az elő nedvei végig csorognak a doktor torkán. Ő készséggel nyelte le, és a mozgástól a lélegzette is elállt. Széttépte az ingét, ahogy az orgazmus végig száguldott a testén.
– Hannibal!
Üvöltött, a teste rángatózott és percek múlva is remegett.
– Ízlett a vacsora, William?
A doktor oda hajolt hozzá és megcsókolta Őt, így Ő is megérezhette a saját spermája ízét. A kesernyés íz, valami fémesbe csapott át, és ez felébresztette.

Lihegve nézett szét a hálószobájában. A fémes íz nem tűnt el a szájából, a nyelvén érezte a fájdalmat, ahol elharapta, és a folyamatosan folydogáló vér, keserítette meg a szája ízét. Csak álmodta az egészet, még is a takarót felhajtva rájött arra, hogy tízen éves kora óta először, nedves álma volt. Kiült az ágyszélére és megdörzsölte az arcát. Annyira valóságos volt az egész, hogy még az emléktől is újra merevedése lett. Miért? Egy férfival volt álmában. Egy férfi elégítette ki. Soha nem tett és nem is akart ilyet tenni. Túl intim viszonyba került a doktorral. Azzal, hogy feltárja neki a lelkét az agya úgy gondolta, hogy a testét is oda kell neki adni? Igen, biztos ez lehetett az oka, nyugtatta meg magát. Gyorsan ágyat húzott és elindult a zuhany alá. A pénisze még mindig kérlelhetetlenül, undorítóan kemény volt. Így nem fogok tudni vissza aludni, - gondolta magában -, muszáj lesz magamon segítenem. A gondolatot tett követe, szigorúan nőket képzelve maga elé közben, a markába ölelte a merevedését. Hiába tett bármit, szinte megdugta a saját öklét, de nem jutott semmire. Amikor elkezdte utánozni az álmából Hannibal mozgását, bevillant neki a kép, és abban a pillanatban élvezett el, nem is sejtve, hogy tőle pár száz kilométerre a másik is ép ugyanezt teszi. Az ajakaiba harapott, hogy ne nyögjön fel hangosan, és még mindig magát izgatva a fejét neki támasztotta a csempének, és csak hagyta, hogy a forró víz megtisztítsa. Egy férfi szájának a gondolatától élvezett el, és ez kiborította. Nem, az nem lehet. Ő nem meleg, és ehhez tartja is magát. ¬Biztos, az új gyógyszer. Igen, a gyógyszer és a túl intim beszélgetések azok tehetnek róla. Ezzel nyugtatta magát, és vacogva feküdt vissza az ágyába, az eddigieknél jobban félve az álmoktól.

Másnap, Hannibal konyhájában állva már el is felejtette a rémálmot. A doktor megkérte, hogy egy pillanatra kísérje ki, amíg Abigail az ebédlőben terített. A konyhát finom illatok lengték be és Willt meglepte, amit a férfi főzött. Nem ehhez volt hozzá szokva tőle. Azt várta, hogy valami végeláthatatlan menü sort fog felvonultatni, csupa olyan hozzávalóval, amiről még az életben nem hallott, vagy a fizetése igen nagy százalékát tenné ki. Ezzel ellentétben, a serpenyőkben kolbász és tojás sült.
– Az Ő kedve miatt csináltam ezt, és gondoltam, magának is így kényelmesebb.
A nyomozó magában hálás volt ezért a figyelmességért.
– Köszönöm, tökéletes lesz.
– Azért hívtam ki, hogy figyelmeztessem. Abigail nem volt valami túl jó lelki állapotban, így kapott egy kis nyugatot tőlem. Ne értse félre, ha bármi nem illőt mondana, de nem hinném, hogy probléma lenne a viselkedésével.
A doktor mosolyogva nézett rá, és megkérte foglaljon kint helyett. Will, a lánnyal szemben ült le, akinek a szeme furcsa fényben csillogott.
– Éhes? Hannibal reggelit készített, vacsorára.
A nyomozó jól ismerte ezt a tompa, érzelem nélküli mosolyt, de nem szólt semmit. A vendéglátójuk eléjük tette az ételt, és Ő is helyett foglalt. A lány nagyon furcsán, révedezve nézett Mr. Grahamre, aki nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie tőle.
– Abigail, mit látsz?
– A családomat.

3.

– Mit adott neki?
Will nyomozó énje egyből riadót fújt, ahogy a lányra nézett.
– Nyugattót.
– Ez nem nyugtató. Látszik a szemén, hogy valami drogot fogyasztott.
A férfi ingerülten csattant fel, a képtelen választól. Hannibal azonban, teljes nyugalommal az arcán, kóstolta meg az ételt. Elégedett volt, ahogy az ízlelőbimbói megízlelték a tökéletes ízt. Sajnálta, hogy a beszélgetéssel a másik kihagyja azt a lehetőséget, hogy még forrón megízlelje azt. A narancsléért nyúlt, és úgy válaszolt neki.
– Abigailnél új terápiát alkalmazok. Bevett módszer a pszichológusoknál, hogy a traumákat bizonyos szerek hatására újra felidézzük a betegeknél.
– Ő fel tudja idézni a rémképeit bármikor, amikor csak akarja. Menekülni akar előlük, nem újra átélni azokat. Mit adott neki?
A férfi egyenként, a foga között szűrte ki a szavakat. Féltette a lányt, bármennyire is megbecsülte a doktort, és hit a képességeiben.
– Pszichedelikus gombát, teaként.
– Ez illegális.
– Nem, ha orvosi felügyelet mellett használják.
Dr. Lecter a bora után nyúlt, és miután megforgatta és megszagolta azt, kortyolt csak bele.
– Ártalmatlan, nem fog rászokni, és egyszeri alkalom. Gondolom ez bántotta.
– Ez is. De akkor is…
– A tea segít neki felidézni a rémképeket, de helyettesíthetjük is azokat a szer hatása alatt, pozitív emlékekkel. Azt akartam, hogy ne érezze többé magát az apja lányának.
– Hogy minket tekintsen annak? Drog hatása alatt, téves eszméket ültet a fejébe?
– Nem téveseket. A mi felelősségünk megvédeni Őt, és bizalmat ébreszteni benne magunk iránt. Szüksége van egy pozitív apa mintára, arra, hogy elfelejtse milyen is volt Ő. Most csak a jóra fog emlékezni, felidézi magában a kellemes emlékeket vele kapcsolatban. Ez annyira rossz lenne, Will? Elűzni a rémálmokat, a tépelődést, a folyamatos önmarcangolást az életéből? Maga tudja milyen is ez. Nem kívánta még soha, hogy bár változathatna ezen, vagy azon az emlékén? Az álmain? Mi most együttes erővel ezt tesszük vele.

Mr. Graham hátra dőlt a székében, a damasztszalvétát hanyagul az asztalra dobva. Dr. Lecter etikai kódexe azonnal lázadni kezdett, de most félre tette magában a rosszallást. Tudta, hogy átlépett a férfinél egy határt, már csak arra volt kíváncsi, vajon Ő is átlépi-e vele.
– Alana tud erről?
–Dr. Blommal sok vitánk van, amióta maguk beléptek az életembe, de én nem bánom. Számára is fontos a betegek jó léte, de az elsődleges mindig is a szabályok betartása. Ő úgy véli, ott vannak a gyógyszerek, a terápiák, a többit pedig oldja meg a beteg. Nem számolva a mellékhatásokkal, a kudarc élményekkel. Ő soha nem élt át bármi ilyent, csak a szakkönyvekből tudhatja, mit érezhet a páciens. De mi van akkor, amikor már egyik sem segít? Se a gyógyszer, se a terápia, se az emberi akarat? Akkor mi történik? Magára hagyjuk a beteget újabb és újabb pirulát felírva neki, és amikor arra panaszkodik, hogy egyik se hatásos, az orvos azt mondja neki, hogy a hiba benne van, nem akar meggyógyulni. Mert neki ez így kényelemesebb. Találkozott már maga is ilyen helyzettel, William. Mondja, hány orvos küldte el magát azzal, hogy többet már nem tud segíteni?
– Sok.
Hannibal a villával a kezében, a még mindig elszállt lány felé mutatott.
– Rá is ez a sors várna. Én a beteg gyógyulását tartom szem előtt, mindegy hogy ehhez milyen terápiás módszerhez kell, hogy folyamodjak. A javulás a lényeg, és Abigail jobban lesz higgyen nekem. Beszélgessen vele nyugodtan. Válaszolni fog magának.
– Azt mondta, hogy ma azért vacsorázunk együtt, hogy jobban megismerjük egymást. Hogy akarja ezt elérni, ha végig szer hatása alatt van?
Will nagyon mérges volt, még ha magában egyet is kellet, hogy értsen az orvossal. Ő is szívesen megszabadult volna mindentől, mindegy milyen módszerrel. A legutolsó álmáról nem is beszélve… Hannibal tudott a belső vívódásáról, e felől nem volt kétsége. Azt már nem tudhatta, hogy az elfojtott vágyait az általa felírt gyógyszer idézte elő.

– Nyugodjon meg, ezzel érem el a legjobban nála a kötödést. Most mi vagyunk a család, Will. Az utolsó étkezéskor, amit a szüleivel eltöltött ugyan ezt ette, és most velünk eszi ezt először.
– Annyira jó így.
A nyomozó meglepetten nézett a lányra. Míg ők beszélgettek, addig Ő megette a vacsoráját és láthatóan elégedetten nézte őket. A szemei tisztultak, és a férfiban halvány remény ébredt, hogy a tudata is tisztul.
– Jól vagy, Abigail?
– Igen. Meséljen magáról.
– Tényleg, ezt szeretnéd?
– Igen.
– Fog, bármire is emlékezni?
– Biztosíthatom róla, hogy igen.
–  Rendben. Mit szeretnél tudni?
– Mindent. Hány kutyája van?
Will kifújta a levegőt, és elmosolyodott. Soha nem említette a lánynak, hogy lennének állatai, de a külseje elárulta. Bármennyire is próbálta a ruháit tisztán tartani, sajnos a még levegőben is szálló kutyaszőr, mindenűt megtapadt, ezzel tarkítva a sötét öltönyét.
– Szereted a kutyákat?
– Nagyon. Mindig is akartam, de a papa soha nem engedte. Mi vadásztunk, nem akart benne segítséget.
– Szerettél vadászni?
– Az volt a legkellemesebb foglalkozásom vele. Olyankor, csak ketten voltunk és éreztem, hogy csak rám figyel.
– Ha gondolod, szívesen megtanítalak horgászni…
– A kutyák is jöhetnek?
– Ha szeretnéd…
– Igen.
Abigail mosolygott és fel volt lelkesedve. Boldogan beszélgetett Willel, Hannibal pedig hátra dőlve hallgatta őket. Nem akarta megzavarni kettőjük táncát, ahogy beszélgetés közben óvatosan keringőztek egymás körül, míg végül a férfi lelke megnyugodott és önfeledten adta át magát a párbeszédnek. A hangulat oldódott és szerencsére ez kitartott addig, amíg a nyomozó velük volt.

Mr. Graham a kandalló párkányán lévő órára tekintve vette csak észre, hogy elszaladt az idő. A kezdeti feszültségei feloldódtak és magában elkönyvelte, hogy néha nem is olyan rossz a nem meg szokott kezeléseket alkalmazni. Ő is sokkal jobban érezte magát, amióta Dr. Lecter páciense volt és tudta, hogy a lány is jó kezekbe került.
– Nos, nagyon szépen köszönöm a vacsorát, és a kellemes estét, de nekem sietnem kell haza. Egy óra az út, és a kutyák már biztos idegesek.
– Simogassa meg őket, helyettem is.
– Megígérem, Abigail.
Az ajtóban, kettesben állva a doktorral, úgy érezte, tartozik neki egy bocsánatkéréssel.
– Sajnálom, amiért kételkedtem a módszereiben.
– Nem tesz semmit, William. A kapcsolatunk legelején megbeszéltük, hogy túl sokszor kellene egymástól bocsánatot kérnünk, így inkább tekintsünk el ettől.
– Boldognak tűnik. Még soha nem láttam ennyire felszabadultnak, és nyugodtnak. Mintha, eddig egy másik személyt ismertem volna meg, egészen kicserélték.
– Az antidepresszánsok, a nyugtatók, csak blokkolták Őt. Nem engedték, hogy az agya érzelmeket fejtsen ki. Ha sikerülne Alanát lebeszélni a kezelésről, akkor sokkal gyakrabban láthatnánk ilyennek Őt.
– Hajthatatlan, ha Abigailről van szó. Szerinte nem is kéne, hogy beszéljek vele, nem hogy terápiás javaslattal álljak neki elő.
Will keserűen felnevetett. Képtelen volt elképzelni, hogy a nő valaha is hallgasson rá bármiben is.
– Köszönök mindent, és jó éjszakát!
– Jó éjszakát William, és szép álmokat.
A doktor mosollyal az arcán csukta be az ajtót a férfi után, és sétált vissza az immár öntudatlan lányhoz. A legnehezebb rész, még csak most várt rá.

Az Istenek húsa, ahogy az aztékok hívták, nem véletlenül kapta ezt az elnevezést. A pszilocibin hatására, az embernek szinte vallásos élményt sikerült átélnie. A szer hatására feloldódik az egyén egója, és egy teljesen új világ tárul eléje. Az életre szóló élmény lehet pozitív vagy negatív, mindenesettre a használója soha nem lesz a régi, a személy könnyebben engedi el magát és megváltoztatható a személyisége. Az utazás során, akár jól indult, akár rosszul, a hallucinációk és a rémképek nem kerülhetők el, amik akár paranoiához is vezethetnek. A doktor az órára nézve látta, hogy letelt a három óra, Abigail a teljes tudatvesztés szakaszába lépett és a szemhéja mögött különböző vizualizációk jelentek meg. Kézen fogva vezette át a lányt a dolgozó szobába, ahol már előkészítette a helységet az alkalomra. A fotelban egy már korábban megölt hulla ült, és a Hobbs által készített egyik kést helyezte az asztalra. A padlót, festéskor használatos nejlonnal borította, és hozott még egy vödröt is a biztonság kedvéért. Arra számított, hogy a lány hányi fog, a szer egyik mellékhatásaként. Élete egyik legrosszabb és legszebb élménye lesz a mai, - mint a nők a szülésnél-, később már csak a csodára fog emlékezni. Kézen fogva vezette be a pártfogoltját a hullával szemben lévő fotelba, és a bőrszékét közel húzva ült le figyelni az eseményeket. Az utazás eltarthat még kettő, de akár hat órán keresztül is, így felkészült az éjszakázásra. Az intézetett sűrű bocsánatkérés közepette hívta fel, amiért a páciense elszenderedett a nyugtatóktól, és Ő nem szeretné felébreszteni a békésen alvó lányt, így megkérte őket, hagy aludjon nála csak ma éjszakára. A nővér, akivel beszélt megértő volt, és örült annak, hogy biztos helyen volt a lány, - nem úgy ahogy Alana fog, ha majd tudomást szerez róla -, de ez számára nem számított semmit.

Abigail ernyedten ült a székben, a lezárt szemhéja rángatózott, ahogy az utazás elindult. Eddig szép élményei voltak, a családjával történt legkedvesebb emlékeit hívta elő, összevegyítve azzal, amit Will mesélt neki. A fantáziában, a valóság és az emlékképek egybe olvadtak. William átvette az apja helyét, egy sekély, de gyors sodrású folyóban állva pecáztak, míg a távolból hallotta, ahogy Winston, az egyik kutya ugat. Nem értette mi lelte, rá nézett, de a kutya eltűnt, a helyét egy fekete szarvas vette át, akinek furcsa mód, tollai voltak. Levette róla a tekintetét, hogy újra bedobja a csalit a vízbe, amikor is látta, hogy a vízben folyamatosan hullák úsznak el mellettük. Mind az apja áldozatai, volt amelyik már oszlásnak indult, a testük kékesszürkés árnyalatot vett fel és a karjuk az ég felé meredt. Borzadva figyelte őket és próbált volna elhúzódni tőlük, de nem volt hová. Az egyik, ahogy elúszott mellette, megragadta a ruháját, és le akarta rántani a véres vízbe. Üvöltött, próbálta magát kiszabadítani, segítségért kiáltott Willnek, de nem Ő állt már mellette, hanem az apja. Üveges, hályogos szemekkel nézett rá, míg az ajkai vértelenül mozogtak. Nem értette mit mond, a hulla, aki eddig ráncigálta, átváltozott Marissává és a testén felkapaszkodva mászott fel egészen az arcáig. Egy magasságba kerültek, és ahogy kinyitotta a száját, férgek ömlöttek ki belőle, miközben folyamatosan Őt hibáztatta, amiért meghalt. Abigail nem bírta tovább idegekkel, tépkedte le magáról, az Őt ráncigáló karokat és szaladt volna ki a partra, de minduntalan megbotlott egy-egy tettemben. A száraz föld folyamatosan távolodott, és Ő feladta a küzdelmet, úgy érezte nincs miért tovább hadakoznia. Elmerült a vértől mocskos vízben és hagyta magát elsüllyedni. Azt hitte megfullad és vége mindennek, de a teste folyamatosan lökte ki magából a vért, nem volt hajlandó azt elnyelni. A folyófenéken, Nicholas várt rá. Némán egy kést nyújtott feléje, az egyik vadászkést, amit az apja csinált és tudta mit akart.
– El kell vágnom a saját torkomat, csak így menekülhettek meg!
Hannibal fogta a lányt, aki eddig folyamatosan hányt, most viszont a saját torkának szegezte a kést. Irányította a kezét, de nem csavarta ki a fegyvert a kezéből.
– Nem kell megölnöd saját magadat. Mentsd magad, öld meg mind.
A fotelhez sétáltak és hagyta, hogy a lány immáron azt ott lévő hullát kezdje el szurkálni, ne saját magát. A vágások pontosak voltak, és Dr. Lecternek azaz ötlete támadt, hogy józan állapotban ugyanezt megcsináltatja a lánnyal, az apja testével is. Meg kell vele értetni azt a szeretett, amit Ő érzett iránta, és ezt csak így képes elérni. A lány megállt, mint aki teljesítette a parancsot, és kiesett a kezéből a kés. Összecsuklott és csak nézett maga elé, majd a karját nyújtotta a doktor felé.
– Mit látsz most, Abigail?
– A megmentőimet.
A lány mosolygott. Többé már nem látta a hullákat. Mind eltűntek, ahogy végzett az apjával. A tiszta folyó vízébe két kar nyúlt be, és húzta ki Őt a partra. Az egyik teljesen fehér volt, és szárnyai voltak, a másik vele ellentétben koromfekete és szarvasagancsok álltak ki a fejéből. Érezte, hogy nem kell tőlük félnie, a léptükre az összes tettem eltűnt, és egy meleg takaróval ölelték át Őt szorosan. Túlélte. Legyőzte a legfőbb gonoszt, az apját. Mosolyogva nézett a fölé hajoló két alakra, és az ujjaival végig szántotta a fekete arcát. Hannibal tudta, hogy Abigail utazása végett ért, véget értek a rémálmai és kiutat fog találni a földi pokolban is.

***

A lánnyal ellentétben, Will nem találta meg, a rémálmaira a megoldást. Újabb erotikus álma volt, hiába tett meg minden óvintézkedést ellenne. Ahogy zihálva felébredt, ledobta csurom vizes pólóját a földre, és egy tisztát felvéve feküdt vissza, rettegve a ráváró szörnyűségektől. Az agya egy apró szeglete, vagy talán a lelke kikérte magának ezt a megfogalmazást, de Ő elnyomta magában a hangot. Nem érdekelte, hogy a teste vagy a lelke mit akart, számára ez akkor is tabu dolognak számított, elítélendőnek és nem volt hajlandó beletörődni még csak a lehetőségbe se. Holnap beszélni fog Hanniballal, határozta el magában. Úgy érezte, muszáj neki elmondania. De még is mit? Hogy kétszer szexelt vele álmában? Nem tudna a szemébe nézni utána, és keresnie kellene egyik másik pszichiátert, aki elvállalná Őt. De Ő nem akart másikat. Neki Dr. Lecter kellett, még ha furcsa álmai is voltak tőle. Nem, nem mondhatja el. Azzal egyből megsértené az orvos-beteg kapcsolatot, és eltanácsolnák. Inkább legyűri magában az ellenszenvét, és némán szenved. Ezek a rémálmok, még mindig elviselhetőbbnek tűntek, mint az eddigiek, amikor is folyamatosan a hallottak kísértették. A hideg kirázta, még csak az emléktől is, és visszafeküdve az ágyba, a kutyákat nézte, míg elaludt.

Másnap, Hannibal konyhájában állt újra, egy üveg borral a kezében. A tér hirtelen nagyon szűknek tűnt, ahogy a többi szakács dolgozott a doktorral egyszerre. Will elfelejtette, hogy Dr. Lecter estét rendez és ezért ez a nagy sürgés-forgás. A vacsorára, természetesen csak kiválóságok voltak meghívva, és bele se mert gondolni, mihez kezdene Ő az ilyen emberek között. Valószínűleg a tányért és az ételt nézné, aztán beszólna valamelyik vendégnek, amiért az kétes cinizmussal illetné Őt. Ezzel szégyenbe hozná mind a házigazdát, és mind saját magát. Természetesen miután távozna, lenne miről csámcsogni. Alig várta, hogy haza mehessen és belevethesse magát a chesapeakei hasfelmetsző aktájába. Próbálta felvázolni a profilját hetek óta, eddig eredménytelenül. Átnyújtotta a bort a doktornak, és már indulni is készült.
– Csak szerettem volna, megköszöni a segítségét. Mindazt, amit Abigailért tett, és a múltkori áldozatért.
Hannibal kérdőn nézet fel a centrifugától. A beteg élete számára semmis tény volt, amíg a férfi fel nem hozta.
– Tényleg, hogy van? Túlélte?
– Igen, hála magának. Sajnálom, amiért ott hagyta a sebészetet.
– Meghalt egy páciensem, így úgy éreztem, hogy muszáj abba hagynom. Itt nem hal meg senki.
– Viszont akár élteket is menthet.
Will elmosolyodott, majd megköszörülte a torkát.
– Indulnom kell. Látom sok a dolga, és nem akarok zavarni. Igyák meg a bort.
Legbelül tudta, hogy a számára méregdrága nedű, a férfinak maximum egy átlag italnak felel meg, de azért remélte, hogy értékeli a szándékát.
– Biztos nem marad?
Csak legyintett egyet.
– Nem lennék kellemes társaság.
– Nem értek egyet.
Egy rahedli sznob, akik olyan ételeket eszik és iszik, amit Ő nem ismer, akik mind estélyiben és szmokingban lennének, és már csak az affektálós beszédüktől is felállna a szőr a hátán. Nem köszöni szépen, inkább a helyszíni fotók. Bármennyire is hízelgők voltak a doktor szavai.
– Mennem kell, randevúm van a chesapeakei hasfelmetszővel.

Mindketten elmosolyodtak a viccen, és a nyomozó kisétált. Hannibal főzés közben elveszett a gondolataiban, hogy micsoda randevút tudna Ő adni Willnek. A főzésen kívül természetesen más is terítékre kerülne de, hogy előbb az ágyban és aztán az asztalon, azt csak a fantáziája szabta meg. Mindkettő csábítónak tűnt, de úgy gondolta, az ágyig mindenféleképpen elcsábítaná. Talán, még meglepetést is okozna neki a férfi. Szűzzel még soha nem volt, de most az egyszer hajlandó lett volna kivételt tenni. A másik személyisége, a lelke, a gondolkodás módja viszont annyira lenyűgözte, hogy mindig felülírta magában az elfogyasztásra szőtt terveit. Még azt is megkockáztatta, hogy megsajnálná. Érdekes volt számára ez az újdonsült érzés, eddig még soha nem érzett ilyet.
– Talán, valamiféle szeretett szerűség lehet ez. - Gondolta magában. Tényleg a barátjának tekintette a férfit, és ez is egy új érzés volt a számára. Meglepte, mennyire megváltoztatta Őt. Az, hogy képes volt más embert közel engedni magához, sőt, akár egy közös jövőt felépíteni vele, eddig elképzeletlenek tűnt. De hamar rájött arra, hogy William függővé tette, és Ő nem akart élni nélküle. Vagy így, vagy úgy, de az élete részese akart lenni, mint egy megszállott.

***

Az étkezőben, az asztal roskadozott a felkínált ételektől. A legkülönlegesebb menüt állította össze, amit csak a friss hozzávalók engedtek. A pincérek folyamatosan sürögtek, és Hannibal egy utolsó pillantást vetett a tálalásra. Tökéletes. Az összes vendége elfoglalta a helyét, és nyolc ember vége láthatatlanul tapsolt neki, a remekműveket láttán, miközben a háttérben kamarazene szólt. Ő az asztalfőnél állva élvezte a diadalt, de az ujját felemelve némaságra intette őket.
– Mi előtt elkezdenénk, el kell valamit mondanom. Itt, semmi sem, vegetárius. Bon appétit.
Elmosolyodott, a többiekkel együtt és a vendégei felé emelte a borát, köszönés képen. Miközben belekortyolt az italba, magában helyesbített. A hús, vegetárius. Volt. Míg élt.


4.

Will csak fejcsóválva nézte Hannibal irodájában, a különböző szakkönyvek garmadáját, ami segítségére lehetne a legújabb gyilkos elfogásában. Angyalcsinálónak keresztelték el, ugyanis az áldozataiból, imádkozó „angyalokat” csinált. A hátukat széthasítva húzta ki a tüdejüket, és a lebenyekből, valamint a lenyúzott bőrből csinált szárnyat. Hihetetlen milyen munka állt mögötte. A végtelen drótháló körbe fonta a szobát, amivel a testeket rögzítette a gyilkos.
– Azt akarta, hogy imádkozzanak érte, amíg Ő alszik.
– Értünk ki imádkozik, amíg alszunk Will?
– Senki.
Meg tudta érteni a gyilkost. Arra tippelt, hogy a tévképzeteit agydaganat okozza és be kellett, hogy vallja, Ő már hálás lenne egy ilyen diagnózisért. A hetek óta tartó rémálmok, szüntelenül kínozták, a feje is folyamatosan fájt, az alvajárásra sem talált jobb magyarázatott. Hinni akart abban, hogy beteg, és nem változott meg a nemi identitása. Miközben a belsőhang a fejében, folyamatosan azt kérdezte, miért olyan borzalmas is lenne ez? Magányos, nincs senkije, és ha valaki megérti és akár szeretni is képes lenne, akkor miért foglalkozik azzal, hogy nő vagy férfi az illető? Hannibal kérdése vissza rángatta a valóságba.
– Azt mondta, hogy fél?
Egy pillanatra gondolkodnia kellet, hogy a kérdés rá vonatkozik vagy a gyilkosra?
– Hogy magára marad.
– Érzet már elhagyatottságot?
Minden egyes nap, de ezt még magának se vallaná be. Cinikusan felnevetett.
– Az valami elvárást feltételezne.
– Mi volt az elvárása Jack Crawfordtól és az FBI-tól?
Kétkedve legyintett csak.
– Jack, nem hagyott el.
– Észrevehető módon nem, csak ahogy Isten elhagyja a teremtményeit. Azt mondja, Jack nem hagyta el, ugyanakkor céltalanul kóborol az éjszaka közepén, Wolftrap környékén.
Meg dörgölte az arcát, és elmosolyodott a doktor éles látásán.
– Igen, ez valóban érdekes. Kérem, folytassa.
– Jack megígérte, hogy megóvja a lépteit, mégis a saját mentális eszközeire szorul.
Azokra, amik nem segítenek. Ez annyira lázító mondat volt.
– El akar távolítani Jack Crawfordtól?
– Segíteni akarok, hogy megértse azt, amit az angyal csinált.
Will csak bólintott és újra visszatért a könyvekhez. Meg akarta érteni a gyilkost, de nehéz volt a doktor közelében koncentrálnia. Az álmok miatt feszültebb lett mellette, így nem tudott megfelelően gondolkodni. Majd otthon a magányban, ahol csak a kutyák ugatnak legfeljebb, tisztában fogja látni a dolgokat. Dr. Lecter így is sokat segített neki, és a beszélgetésük előbbre vitte a nyomozást, de nem annyira, amennyire Ő szerette volna. Muszáj lesz egyedül lennie.

Már épp indulni akart, amikor a céltalan sétálgatás közben meglátott egy szarvas szobrot. Tétován simogatta meg, a hideg szobor érintése megnyugtatta az idegeit, jól esett a bőrének az éles kontraszt. Hannibal végig követte a férfit. Érezte rajta az utóbbi időben a változást, tudott a belső vívódásáról és abban reménykedett, hogy a nyomozó végre félre teszi a racionális énjét, és beszél vele. Mr. Grahamből áradt a tesztoszteron illata, és egy halvány összetevő, amit az olcsó arcszesz, öblítő és tusfürdő sem tudott elnyomni, és ez mindennél jobban vonzotta. Még közelebb lépett hozzá, és amikor megbizonyosodott arról, hogy a férfi nem vette észre a közelségét, megszagolta a nyakánál. A mozdulat túl intimre sikerült, nem bírta a kellő távolságot megtartani, egészen közel hajolt William nyakához, hogy minél többet érezhessen belőle. A másik azonnal felháborodásának adott hangot.
– Maga most megszagolt?
– Nehéz elkerülni. Meg kell ismertetnem egy másfajta arcszesszel. Ez olyan illat, aminek az üvegén egy hajó van.
Mr. Graham gúnyosan felhorkantott.
– Majd veszek karácsonyra. Viszlát, Dr. Lecter.
Will kivételesen modortalanul viharzott ki az irodából, a kabátját az ágyéka elé szorítva. Ahogy megérezte a doktor leheletét magán, merevedése lett, és ez teljesen kiborította. Kilépve az előtérbe, elkáromkodta magát, és próbált nyugodtságot erőltetni magára. Dühösen a falba vert, majd tovább szitkozódva ült az autóba és vezetett haza.

Hannibal a férfi távozása után, a bárszekrényhez sétált és töltött magának egy pohár rosét. Élvezete, ahogy a grapefruitos íz szétterül a nyelvén, és keveredik Will zamatával. Képes volt a szagokhoz ízeket párosítani, de most úgy érezte, ez a képessége kevés ahhoz, amilyen a valóság lenne. Újra megfogadta, hogy egyszer legalább, de meg kell ízlelnie a páciensét. Ha magától nem hajlandó, akkor elveszi erőszakkal, amit akar. A férfi túlságosan hatással volt az érzékeire, és nem tudott pártatlan maradni, ha róla volt szó. Szándékosan írta fel azt a gyógyszert a nyomozónak, a szer még kísérleti stádiumban volt, egy olyan nyugtató és antidepresszáns keveréken dolgoztak, ami nem, hogy elnyomja, hanem felerősíti a szexuális vágyat. Élvezettel képzelte el magában, ahogy Williamnek erotikus fantáziái voltak és azt is tudta, hogy róla. Az arckifejezése megváltozott az utóbbi időben, és másfajta kényelmetlenség áradt belőle, az eddigiekhez képest. De, ha ez nem lett volna elég, ha félre értette volna a jeleket, akkor is ott volt a szemmel látható bizonyíték, amit a másik tanúsított iránta. Nehéz lesz a férfit rávennie arra, hogy átlépje az agyában épített gátat, de nem bánta. Számára minden munkát megért.

***

Wolftrapben az élet nyugodt volt és csendes, a mező közepén álló magányos családi házban. Will a földön fekve szerelte az elromlott porszívót, amikor is hangokat hallott a kémény felől. Kaparászás szerűt, mintha az elfojtott gondolatai akarnák magukat kikaparni a tudatából. Dühösen vágott bele a falba a kalapáccsal, a hangokat állati hangnak vélte, azt hitte beszorult a kéménybe, és ki akarta szabadítani, a bent rekedt jószágot. Ahogy egy pillanatra megállt, hogy újra füleljen rájött arra, hogy nincs semmi a kéményben. Mellette ott hevert a mobilja, kétségbe esve hívta Alanát korábban. Szüksége volt az Ő higgadtságára, arra, hogy megnyugtassa nem örült meg, tényleg volt valami ott. Amikor a nő oda ért, és meglátta a falon végig tátongó lyukat, meglepődött, és akaratlanul is a másik ép elméjűségét kezdte el vizsgálgatni. Szakmai ártalomnál több volt ez. Számára a férfi mindig is egy gyámoltalan lény volt, aki felügyeletet igényelt. Kínosan ügyelt arra, hogy soha ne legyenek kettesben, mert érezte Williamből a felé áradó vonzalmat, de most az egyszer nem tudta magát távol tartani tőle. A nézése elárulta, ahogy újra végig nézett a falon, hogy nem tartja épelméjűnek a barátját. A férfi tudta mire gondol, és egyből tisztázni akarta a helyzetet.

– Ez orvosi látogatás?
– Csak beugrottam útban hazafelé. És nem vagy a betegem.
– Nem. Nem vagyok.
Will, ahogy ránézett a nőre, abban a pillanatban rájött, miért is hívta Őt ide. Nem a hangok miatt, vagy azért hogy segítsen neki. Nem. Azért hívta ide, mert Ő volt az utolsó esélye. Közelebb lépett hozzá és remegve csókolta meg. Alana volt élete nagy szerelme, Ő talán segíthet neki kiverni a fejéből Hannibalt. Muszáj volt megtennie, kipróbálni, hogy érez-e bármit is, ha megcsókolja. Az agya egyből hamis képzetet küldött felé, nem Dr. Bloomot, hanem Dr. Lectert csókolta a képzeletében. Talán, ha több időt add magának… De a nő nem tartott vele, a vállaira téve a kezét tolta el magától diszkréten.
– Összezavarodtam.
Mr. Graham kétségbe esett, próbálta utoljára rábeszélni a doktornőt, hogy vele tartson.
– Ne rágódj annyit.
– Nem rágódok, ha mi nem...De ha mi...
– Közeledünk.
– Én olyan vagyok a kapcsolataimban, aki...Nem mintha ez kapcsolat lenne, csak egy csók volt. Egy nagyszerű csók. De...Amilyen vagyok, az nem kompatibilis azzal...
– Amilyen én vagyok.
Will kifújta a levegőt. Minden reménye elveszett.
– Nem lennék elég jó neked.
– Nem lennél elég jó nekem, én pedig nem tudnám abbahagyni a pszichoanalízist, mert a munkámból fakadóan kíváncsi vagyok rád, és...
– Nem vagyok a beteged.
Hanniballal ellentétben. Az Ő betege vagyok, vele ezt nem tehettem meg, de te képes lennél kiűzni Őt a fejemből!- üvöltötte magában.
– Ha a saját betegem lennék, azt tanácsolnám magamnak, hogy...ne tegyem ezt. Megfogadom a saját tanácsomat. Elmegyek, méghozzá most. Jó éjt, Will.
Alana ki sétált az ajtón, vissza se nézve, ott hagyva a férfit a teljes őrület határán.

***

Dr. Lecter mindig is szerette a versenyt, de csak addig, amíg a saját jólétét nem befolyásolta. Tobias Budge, pedig ép ezt tette. Elárulta, hogy látta, ahogy megölte az egyik áldozatát, ezzel a kellemes vacsorát teljesen elrontva. Mindketten meg akarták ölni a másikat, kíváncsiak voltak a másik módszereire, még ha tudták is, hogy élve csak egyikőjük kerülhet ki a harcból. A doktor készen állt a küzdelemre, amikor csöngettek a bejárati ajtón. Senkit se várt, az estét direkt úgy tervezte, hogy kettesben legyenek. Mérgesen ment az előtérbe, hogy megnézze ki az a hívatlan vendég, aki ebben a pillanatban épp az életével játszik. Ahogy az ajtót kitárta a nyomozó előtt, Will egyből belépett mellette, meg se várta, hogy beengedje.
– Megcsókoltam Alana Bloomot!
A férfi hanyagul dobta le a kabátját a legközelebbi fotelba és viharzott el az étkező irányába.
– Nos, jöjjön be!
Hannibal a legnagyobb modortalanságnak tartotta a nyomozó viselkedését. Nem csak, hogy megsérti az illem minden szabályát, bejelentkezés nélkül jelent meg, de még azt is elárulta neki, hogy az egyetlen egy aduásza, - miszerint a férfinek nincs senkije -, is elúszni látszott. Legyűrte magában a mérhetetlen idegességet, amit azért érzett, mert el kellett halasztania a gyilkosságot, ezzel kockáztatva azt, hogy a másik lebuktatja. Az estélye már borzalmasnak ígérkezett, amit William csak tetézett. Ahogy utolérte az étkezőben, látta rajta mennyire felfokozott érzelmi állapotban van, és próbálta az Ő higgadtságával ellensúlyozni, amit nehezen erőltet magára.

– Vendége van?
– Egy kolléga. Épp elkerülte.
Will a tányéron lévő ételre pillantott. Alig hiányzott pár falat.
– Nem fejezte be a vacsoráját.
– Sürgős hívást kapott. Hirtelen távozott. Ami önnek kedvez, ugyanis két főre van desszertem.
Hannibal átsétált a konyhába és kivette a sütőből a tarte au citron meringuée két személyes, kisebb változatát, és elkezdte azokat tálalni, míg próbálta kiszedni Mr. Grahamből látogatása tényleges okát.
– Mondja csak, mit reagált rá Alana?
– Azt mondta, nem lenne elég jó nekem, én pedig nem lennék elég jó neki.
– Egyetértek. Kötelességének érezné, hogy megfigyelje, tanulmányozza Önt, Ön viszont neheztelne ezért rá.
–Tudom.
Will tudta, hogy a férfi is ezt mondaná neki, és hogy így lenne mindenkinek jobb.
– Így azon gondolkodom, miért csókolta meg, és érzett késztetést arra, hogy egy órát vezessen a havazásban, csak hogy meséljen nekem róla?

Dr. Lecter nem vette jó néven a látogatást, de próbálta azt leplezni. Azt hallgatni, hogy a férfi azt ecseteli, egy másik személlyel akart kapcsolatot kezdeményezni, roppant sértőnek találta. Az önbecsülése nem tudta elviselni.
– Már az első találkozásunk óta meg akartam csókolni. Vonzó ajkai vannak.
A doktor kezében egy pillanatra megremegett a kanál a dühtől. Miért kell ezt végig hallgatnia? Miért nem róla mond ilyeneket?
– Sokáig várt vele, miszerint okkal csókolta meg, amellett, hogy kívánta.
A nőt kívánta, és nem Őt. Ez még jobban feltüzelte a féltékenységét.
– Hallottam egy csapdába esett állatot a kéményemben. Áttörtem a falat, hogy kiszedjem. Semmit sem találtam benne. Alana megjelent, rám nézett... Aztán... talán megváltozott az arckifejezése. Nem tudom. De tudta.
–  Mit tudott, Will?
– Azt, hogy semmi sem volt a kéményben. Csak a fejemben létezett. Alva jártam. Fáj a fejem, hallok dolgokat. Labilisnak érzem magam.
– Ezért csókolta meg? Kiegyensúlyozás? Meggyőzte önmagát, hogy amit csinál, az nem jó magának.
Mr. Grahamet ez a mondat szíven ütötte.
– Igen, sajnos túl jó vagyok benne.
Azért jött ide, hogy végre tisztázzon mindent a doktorral. Nem bírta tovább ezt elviselni. A csók után annyira elborult az agya, hogy azonnal kocsiba ült, nem törődve az időjárással, sietett ide segítségért.
– Kiegyensúlyozás? Naná. Meg kellett csókolnom végre egy nőt, hogy érezem, nem vagyok meleg. De hiába tettem meg kétszer is, semmi. Semmit nem éreztem iránta, csak irántad. El kell mondanom. Segítséget kell kapnom. Arra van szükségem, hogy elmond, az állapot átmeneti és nincs velem gond. - mindezt el akarta mondania doktornak.

– Még mindig hallja a gyilkos szerenádját a fülében?
– Végül is, az a mi dalunk.
Hannibal mélyet sóhajtott. Tobias meg mondta, hogy megöli a rendőröket, ha eljönnének érte.  Will pedig szerelmes volt Alanába. Ha az Övé nem lehet, akkor másé sem. A férfinak, vesznie kell.
–Vonakodva mondom el, mert túllépi az orvos-beteg titoktartás szabályát… Egyik betegem mesélte ma, hogy gyanakodik az egyik barátjára, aki talán belekeveredett a hangversenyteremben történt gyilkosságba.
A nyomozó nézte maga előtt a desszertet. Készen állt arra, hogy elmondjon mindent, de erre a mondatra nem számított. Meg kellett, hogy dörzsölje az arcát, hogy magához térjen és a jelenre tudjon koncentrálni. Nem hitte el, hogy jól hallotta az iméntiket. Egy hajszál választotta el attól, hogy mindent kitárjon.
– Értem...Mit mondott a barátjáról?
– Van egy boltja Baltimore-ban, kizárólag húros hangszerekre specializálódott. Talán ki kéne hallgatnia.
– Igen.
Mintha most is alva járt volna, úgy hagyta el a doktor otthonát és szervezte meg másnap reggelre a rajtaütést.

***

Hannibal azt hitte, ezzel letudott mindent. A zenész meghalt, és William is meghalt. Elpusztult mindenki, aki kicsit is veszélyeztette és hatással volt az életére. De csalódnia kellett. Végsőkig küzdött Tobias elpusztításán, miután Ő megjelent a rendelésén és megtámadta Őt. Az, hogy Ő jött el hozzá, egyértelművé tette a számára, hogy megölte a nyomozókat, köztük Will Grahamet is. Amikor végre agyon verte a férfit, és leült a csembalóhoz játszani, akkor döbbent csak rá, hogy mennyire is sajnálta, hogy oda küldte a gyilkoshoz, hogy Ő intézze el a piszkos munkát helyette. Ezzel megfosztotta magát minden örömtől, és élvezettől. Soha nem ízlelheti meg William húsát, semmilyen formában. Talán még meg is sajnálta a férfit, és ez az érzés meglepte Őt. Will az alatt az idő alatt, amíg együtt voltak, teljesen megváltoztatta. Elérte nála azt, amit csak a húga volt képes, hogy aggódjon egy másik emberért, hogy talán érzelmeket és szeretett tápláljon iránta. A vérző lábát fogva tudatosult csak benne, hogy ennek vége. Meghalt, és Ő nem hozhatja vissza többé.

Ahogy a helyszínelők után megérkezett az FBI, egy halvány remény gyúlt benne. Jack Crawford szokás szerint a vadászkopók tekintetével nézett szét, kereste a zsákmányt a hajdan makulátlan helységben. Dr. Lecter szíve összeszorult, amikor pár pillanattal később William is besétált mögötte és úgy nézte a pusztítást. Hannibal magában felsóhajtott és megkönnyebbült. A férfi túlélte, még se ölte meg, közvetve se. Most már csak az övé lehet, még egyszer nem engedheti el, nem hagyhatja, hogy bárki is megölje, rajta kívül. Ahogy a nyomozó mosolyogva oda sétált hozzá, helyre állt az univerzuma.

– Attól féltem, meghalt.
Egy pillanatra csak ketten léteztek, de Jack Crawford ezt gyorsan megtörte.
– TobiasBudge megölt két baltimore-i rendőrt, majdnem az FBI egyik különleges ügynökét is, majd ezek után elsőként a maga irodáját vette célba?
– Azért jött, hogy megölje a betegemet.
– A betegét... Neki zenélt Budge?
– Nem tudom. Franklyn többet tudott, mint amennyit elmesélt nekem. Azt mondta Mr. Budge-nak, hogy nem kell többé ölnie. Aztán Budge eltörte a nyakát és rám támadt.
– Megölte?
– Meg.
– Belekeveredhetett Franklyn abba, amit Budge művelt?
– Úgy gondoltam, egyszerűen rosszul választotta meg a barátját.
– Ez nekem nem tűnik egyszerűnek.
Hannibal nem tudott mit felelni erre. Mr. Crawford még soha nem került ilyen helyzetbe, nem tudta elképzelni, hogy az emberek nehezen találjanak maguknak barátokat és, hogy vannak olyanok, akik minden gonoszságot elnéznek a másiknak, csak hogy meghallgatásra találjanak. Visszasétált a helyszínelőkhöz és magukra hagyta a két férfit. Will sajnálkozva nézett szét, ahogy leült az íróasztal sarkára. Az irodát teljesen szétrombolták, és a doktort is majdnem megölték.
– Úgy érzem, mintha...belerángattam volna a világomba.
– Egyedül jutottam ide. De hálás vagyok a társaságáért.
– Ahogy én is a magáért, bármit is jelentsen ez. - tette hozzá a nyomozó magában, miközben kívülről csak mosolygott. Féltette az orvost és örült annak, hogy jól van.

***

A halál közeli élmény, csak még jobban összezavarta. Úgy érezte, többet jelent neki Hannibal, mint az normális lenne. Az álmai már nem csak éjjel kísértették, nappal is számtalan alkalommal kalandozott el az agya, és elképzelte magukat együtt. A paranoiája odáig vezetett, hogy lassan csak gyógyszereken élt, nem volt képes enni, az alvástól pedig retteget, így liter számra itta a kávét. Dr. Lecter, a támadás után pár napig visszavonult és nem fogadott betegeket. Alanaval a csókjuk óta nem beszélt, és nem tartotta volna jó ötletnek ezzel indítani a kettőjük újbóli beszélgetését. Teljesen magára maradt a gondjával, senkihez sem fordulhatott, így megállás nélkül marcangolta magát. Alig várta, hogy az orvos újra fogadja Őt, és közösen tálaljanak megoldást a problémájára.

Amikor végre eljött a kezelés napja, szinte hányingere volt az idegességtől. Az előtérben várakozott, hol felállt a fotelből, hol fel alá sétálgatott. Szinte másodpercre pontosan, Hannibal szélesre tárta az ajtót előtte.
 – Will! Kérem, fáradjon be.
Ahogy a férfi elhaladt mellette, a doktor elveszett a gondolataiban. William a legízletesebb hús, amit a tányérján el tud képzelni. William a legízletesebb hús, amit az ágyában el tud képzelni...
A nyomozó idegesen járkált fel és alá, mint egy űzött vad a ketrecben. Dr. Lecter egy pillanatra elgondolkodott, vajon rájött-e a titkára, Tobias elmondott- e neki bármit is, de nem látta a férfi szemében a felismerést. Érezte a belőle áradó túl sok kávét és adrenalint, izzadsággal keverve, ami meg keserítette a lázas meleg illatot.
 – Rosszul nézz ki. Kér egy italt?
 – Köszönöm kérek.
Ahogy végig nézett a másikon, megállapította, hogy Will nagyon lefogyott az utóbbi pár hétben. Még a szokásosnál is nyúzottabbnak tűnt. Mindig Őt hagyta az utolsó betegének, így megengedhették maguknak azt a luxust, hogy lazítsanak a szabályokon. Kitöltött egy ujjnyi brandyt egy kristály pohárba, majd megkérte Mr. Grahamet, hogy foglaljon helyett. Amikor a William leült a fotelba, oda adta neki a poharat, és hagyta, hogy egy tizedmásodperce az ujjaik összeérjenek. Hannibal testét mintha áram rázta volna meg, a férfi előtte pedig megremegett az érintésétől. Magában elmosolyodott, jó érzés volt számára a tudat, hogy ilyen hatással van az emberekre. Elegánsan, keresztbe vetett lábbal ült le, a vele szemben ülő Williammel, és fürkészve nézte Őt. Látta már korábban is rossz állapotban, idegesnek, de ennyire még soha.

A páciense egy hajtásra felhajtotta az italt, nem finomkodott, ahogy eddig előtte mindig tette.
 – Mi zaklatja fel ennyire?
 – Rémálmaim vannak, Dr. Lecter.
 – Ennyire sokkolják ezek az újabb gyilkosságok?
Mr. Graham, megdörzsölte az arcát. Végig kell ezen esnie.
 – Nem, ez most egészen új álom...
Semmi ahhoz képest, hogy valaki több ember hullájából csinált totemoszlopot, hogy Garet Jacob Hobbs irányítja a mozdulatait, hogy tapsol neki a színházban, míg Ő zenél. Nem, ezek szinte rózsaszín, szivárványos álmok ahhoz képest, hogy Hannibal minden egyes éjjel magáévá teszi, a legkülönbözőbb módokon.
 – Miről álmodik?
Will nem bírt tovább ülve maradni, újra elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Talán ha mozgásban van, úgy könnyebb lesz. Kereste a szavakat, hogy hogyan mondja el. Szinte dadogott az idegességtől, akadozva beszélt.
– Olyanról álmodom, amit a valóságban soha nem tennék meg... Még csak bele se éltem magam...Nem gondolkodtam még ilyen ember fejével…
Kinézett az ablakon, nem akart Hannibalra nézni, pedig így is érezte magán a tekintetét.  A doktor továbbra is ülve maradt, onnan figyelte Őt. El kell mondania, ezért jött ide, nincs más választása. Segíteni fog neki, biztos van megoldás. Mély levegőt vett.
 – Álmomban szeretkezek...
 – És ez ennyire felzaklatja magát? Általában a szexuális álmok, nem szoktak rossz hatással lenni.
 – Az illető nem nő.
Lehajtotta a fejét. Szégyellte magát, még ha egy pszichiáternek is vallott, aki számtalan ilyen beszélgetésen lehetett már túl. Ujjaival a falat kaparta, és minden reménye egy válaszban volt. Abban a válaszban, ami azt mondja neki, nem valósak az érzelmei. Sem a szexuális, sem az hogy az utóbbi időben többet érzet Hannibal iránt, a barátságon túl.

A doktor megnyalta az ajkait, és megköszörülte a torkát. Eljött az Ő ideje?
 – Az emberiség már régóta keresi a kérdést, hogy mi is az álom. Sigmund Freud úgy vélte, az álom a tudatalatti kivetülése, elfojtott érzelmeink és gondolataink felszínre törése.
Willt feldühítette ez a válasz. Ő is nagyon jól tudta, hogy mit jelentenek ezek a tudatalattijára nézve.
 – Pontosan. De én nem vagyok meleg! Soha életemben nem voltam férfival, most még is ezek az álmok kínoznak hetek óta. Nem tudok enni, aludni, minden gondolatom e-körül forog.
Teljesen kiborult ellentétben az orvossal, aki maga volt a megtestesült higgadtság.
 – Ez miért zaklatja fel ennyire? Az ókorban elfogadott volt, az azonos neműek szerelme. Csak a kereszténység térhódításával lett tabu téma. De ha jobban belegondol, senkinek semmi köze ahhoz, hogy maga kit szeret. Mit csinál. Az nem fordult meg a fejében, hogy esetleg biszexuális? Csak saját magának kéne bevallania, meg a partnerének.
Dr. Lecter titkon örült annak, hogy háttal állt neki. Ugyanis a merevedése attól a ténytől, hogy a nyomozónak ilyen álmai vannak, fájdalmasan feszült a nadrágjában. Lassan oda sétált, a teljesen kétségbeesett férfi mellé.
 – Nem lehet!
 – Will, kivel szeretkezik álmában?
A másik nem bírta megmondani neki, hogy minden egyes éjjel vele álmodott. Hiába jött pontosan ezért ide, minden bátorsága elszállt, ahogy nem a megfelelő válaszokat kapta. Egy pillanatra az arca megrándult. Tudta, hogy ez elárulta. Hannibal tudja.
 – Értem.
 – Ez akkor is képtelenség! Miért?
– Miért nem enged a vágyainak? Miért küzd ellenük?
Akárcsak a belső hangja, az is ugyanezt mondogatta szüntelenül. Willnek ez már túl sok volt, neki esett a férfinak. Meg akarta Őt ölni, a torkára szorította az ujjait, de a doktor erősebbnek bizonyult. Megragadta a derekánál fogva, kibillentette az egyensúlyából, és neki lökte a létrának. Hiába próbált szabadulni, a férfi teljes mellkasával leszorította Őt, így mozdulni sem bírt. A vasmarok, a feje fölé fogta a két karját és nem eresztette. Érezte, ahogy Hannibal szabad keze eltűnik a nadrágjában, kiveszi onnan a bilincsét, és mire észbe kaphatott volna, oda láncolta a létrához a két csuklóját. Teljes fogságba került. Rendkívül megalázó, hogy egy zsarut a saját bilincsével bilincseljenek meg, de csak saját magának köszönhette az egészet. Ő támadt rá az orvosra. Azt hitte azért fogta le, hogy lenyugodjon, ám Dr. Lecternek teljesen más tervei voltak vele. Végre csak az Övé és azt tehet vele, amit csak akar.

Közelebb lépett a férfihoz, és a teljes testét a másiknak szorította. A doktor közelsége megtette a hatását. Wiliam érezte, hogy merevedése van, de ami meglepte, hogy a sajátja mellett a másikét is érzi. Elképedve nézett rá egy pillanatig.
– Hannibal…
Dr. Lecter megsimogatta az arcát, lassan oda hajolt hozzá és megcsókolta. Legnagyobb meglepetésére, Will nem ellenkezett. Visszacsókolta, ám a következő pillanatban élesen belé harapott. Ki akart tépni az ajkából egy darabot, így véres ajakkal húzódott el tőle. A nyomozó lihegve nézett rá. Gyűlölte. Gyűlölte, amiért felizgatta, amiért az Ő csókja százszorta jobban esett neki, mint a legutóbbi Alanával és ez még több érzelmet váltott ki belőle. Arra számított, hogy azért amiért bántotta a másikat, végre megveri és kiverik ezt az egész hülyeséget a fejükből, de nem így történt. Hannibal nem bántotta.
 – Modortalan dolog volt így rám törni, és tudod jól, hogy nem szerettem a modortalanságot. Csinálhattuk volna ezt finomabban is, de te nem hagytál más választást. Amit tenni fogok, csak részben fogom terápiás célzattal tenni.
A doktor lassan oda hajolt a nyakához, és az ajkaival vörös csíkot hagyva, végig súrolta azt. Mélyen beszívta a másik illatát, miközben az szorosan lehunyta a szemeit. Testével és eszével továbbra is próbált ellenállni, bár Hannibal érintései jól estek neki. Az agyában a vékony gátat, amit ő épített, nem sokáig bírta már tartani. Érezte, ahogy a férfi ujjai kigombolják az ingét, végigsimítanak a testén, majd utána az ajkai követik az ujjai nyomát. Csak álmodom… mantrázta magában.
– Hiába ellenkezel Will, a tested elárulja, mit érzel valójában. Enged el magad, engedj a vágyaidnak...
Dr. Lecter hipnotizáló szavai a füle mellett, érezte a bőrén az ajka melegét. Ez túl sok volt. Túl jó. De nem fog neki engedni, nem adja meg neki ezt az örömöt. A férfi kezei egyre lejjebb csúsztak a testén, amíg elérték a nadrágja derék vonalát. Amikor érezte, hogy az öv csatjáért nyúl, újra elkezdte rázni a bilincseit. Hányszor tették meg ezt az álmaiban, hányszor sikerült neki csak úgy eljutnia a csúcsra maszturbálás közben, hogy erről fantáziált, most még is, ha tehette volna, a saját lábán szaladt volna haza. Nem volt menekvése, és ezzel teljesen tisztában volt. Hannibal fürge ujjai már ki is szabadították a péniszét, és ahogy a doktor lenézett rá, élesen beszívta a levegőt. Semmi nem tudta palástolni többé előtte, hogy mennyire kívánja Őt.
 – Látod, ha nem lenne igazam, ha nem kívánnál, csinálhatnék én bármit, akkor se lenne merevedésed.

Még szorosabbra csukta össze a szemeit. Igaza volt. A teste elárulta. Dr. Lecter ujjai lassan megmozdultak a férfiassága körül, miközben az ajkaival hol a nyakát, hol az arcát csókolta. Will próbálta némán tűrni, hogy a férfi kiélje magát rajta, aztán elmehessen békével. A teste és a lelke könyörgött a folytatásért, míg az esze csatát vívott. Mindig azt tanították neki, hogy ez rossz dolog, elítélendő, de legbelül nem így érezte. A férfibecéző ujjai és ajkai, kétségtelenül hatással voltak rá. Összeszorította a száját, próbált nem hangosan felnyögni, ezzel még jobban elárulva saját magát. Hannibal érezte, hogy több kell neki ennél, hogy az eszét vessze tőle. Fel akarta törni azt a vékony tojáshéj réteget, amit William elméjének a korlátai jelentettek a számára. Lassan letérdelt előtte, és mélyen beszívta az illatát. Egy pillanatig csak nézte és gyönyörködött benne. A férfi hiába volt megkötözve, a haja ziháltan lógott a szemébe, a teste hullámzott, több helyen véres foltok éktelenkedetek rajta, akkor is az Ő angyala volt. A legelső nap óta erre várt, és most végre, hosszú idő után megízelhette Őt, ahogy végig nyalt a péniszén. Mind a látvány, mind az illat, mind az íz, felülírta minden fantáziáját, amit magában elképzelt. A másik teste megremegett, nem bírta tovább és kinyitotta a szemét. A doktor előtte térdelt, az ajkai közé csúsztatta a merevedését miközben a szemébe nézett.

Az elé táruló kép túl soknak bizonyult. Elveszett. Hangosan felnyögött, és önkéntelenül lökte előre a csípőjét, mélyen Hannibal szájába. A férfi felsóhajtott, a másik mohóságától és boldogan kezdte el kényeztetni a vágyai tárgyát. Ajkaival hol szívott, hol gyengéden csókolt, a nyögéseire válaszul. Will kezdte elveszíteni az eszét. Ilyet még soha nem érzett. Az a fajta kényeztetés, amit kapott, az oda adás, a másik kényeztető nyelve átszakította a gátat. Az elméje felett, a szíve vette át a hatalmat, aki arra utasította, hogy ne gondolkodjon, csak élvezze, engedjen az összes vágyának. Szüksége volt rá, a férfira, teljesen akarta érezni, hogy itt van, hogy valós.
– Csessze meg mindenki, nem érdekel. Kell nekem.
– Hannibal... Túl sok.... Túl jó... Kérlek...
– Mit szeretnél? – kérdezte a doktor, miközben végig nyalta a péniszét kívülről.
– Csókolj meg!
A férfit meglepte a kérése, de örömmel engedett neki. Felállt, és mélyen a szemébe nézett. Óvatosan hajolt hozzá, miközben a kezei ott folytatták a kényeztetést, ahol a szája abbahagyta. William amennyire tudott előre lendült, és mohón kezdte el falni az ajkait. Most nem akarta megharapni, soha többé nem akart neki ártani. Nem bírt betelni a csókjával, a nyelve puhán becézte a másikét és selymesen ölelte körül. Igaza volt, nincs miért tovább küzdenie. Csak saját magát csapta be. Belenyögött a csókjukba, ahogy elöntötte az agyát a boldogság. Haza talált.

Dr. Lecter végtelenül örült annak, hogy végre nem érez ellenállást. Még egy kicsit élvezte a másik száját, de nem akarta kielégítetlenül hagyni. Nem utasította vissza, így már biztos volt benne, hogy még jó párszor élvezheti a csókjait a továbbiakban, amíg el nem fogyasztja Őt. Ahogy a nyelve ott hagyta William ajkait, a férfi csalódottan nyögött fel előtte. Ízelítőt akart adni neki mindabból, amit a számára szeretne nyújtani, ha hajlandó elfogadni mind azt. Újra visszatérdelt elé, ezúttal még határozottabb volt a nyelve, az ujjait benyálazta és lassan behatolt a fenekébe. Érezte az ellenállást, tudta, hogy egy szűzzel van dolga, de ez nem hogy a kedvét szegte volna, hanem ellenkezőleg, feltüzelte és büszkeséggel töltötte el, hogy Ő lehet számára az első. Az előtte folyamatosan nyögő Mr. Grahamet, már csak milliméterek választották el az extázistól, és Ő nem akarta tovább váratni. Kitapintotta a prosztatáját és elkezdte izgatni, miközben a torkára engedte a péniszét.
 – Baszd meg, Hannibal!- Hörögte Will mélyen, miközben a háta ívbe feszült. A testét végtelen görcs járta át, az orgazmus hullámai mindent elsöpörtek körülötte. Soha nem élt át ilyet eddig, a fényességet feketeűr váltotta fel, ami végtelennek tűnt. A teste a megpróbáltatásokat nem bírta tovább elviselni, az örvény magával ragadta. A doktor élvezettel nyelte a spermáját, mintha mézet szopogatna. A legédesebb mennyei manna, az istenek eledele se lehetett ennél finomabb. Magában elmosolyodott, amiért a nyomozó elkáromkodta magát tőle, és élvezettel hallgatta az akadozó lélegzettét. Csak amikor felemelkedett, hogy ránézzen, akkor vette észre, hogy a férfi elájult.

A mellényzsebéből kirántotta a zsebkendőjét és megtörölte vele a száját. Mint egy szárnya szegett angyal, akit keresztre feszítettek, olyan volt előtte William. Ő feszítette keresztre, Ő tépte ki a szárnyait, de csak azért, hogy újat adhasson neki. Azt, amit Ő szőtt az iránta érzett érzelmeiből. Sokkal fenségesebb volt, mint amilyet bármely Isten teremthetett volna. Egy kaleidoszkóp színeiben pompázott, és első ránézésre hiába tűnt törékenynek, valójában erős volt, mint a gyémánt. Olyan volt, mint Will maga. Utoljára végig simított a porcelán fehér bőrön, majd kioldotta a bilincset a csuklóján és finom mozdulatokkal emelte a karjaiba Őt. A legédesebb teherrel sétált el a pamlaghoz, ahol lefektette a férfit, felöltöztette, majd visszaült úgy, hogy a nyomozó fejét az ölébe hajtsa. Nem tudta mit fog mondani neki, ha majd magához tér. Tudta, hogy azzal, amit tett, akár a karrierjét és a jó hírét is elveszítheti, de bízott abban, hogy William nem fog elenne feljelentést tenni, és vele tart a továbbiakban, ahogy azt mindig is tennie kellett volna. Bármi is fog történi, ezt az élményt akkor sem veheti el tőle. Az emlékezet palotájában, a legdíszesebb helyen állított fel egy külön termet, és Will nyögései töltötték be a teret. Boldogan simogatta a másik haját, és ébren vigyázott a végre számára is szép álmaira.


5.

Hannibal az órájára pillantott. William még mindig ott szuszogott az ölében, de az idő már lassan későre fordult, és Ő még el akart menni, vadászni. Ha most felébreszti a nyomozót, akkor biztos nem lesz elég ideje a kiszemelt áldozatát becserkészni és Will is túlzaklatott lenne ahhoz, hogy tisztán lássa a dolgokat. Óvatosan felemelte a férfi fejét, és elsétált a bárszekrény melletti orvosi táskájáig. Egy nagy adag altatót fecskendezett fel, és szúrta be, a még mindig békésen szunyókáló páciense vénájába. A dózis számításai szerinte elég lesz ahhoz, hogy másnapig ne kelljen fel, és utána egy egész napja lesz, hogy szabadon gondolkodhasson kettőjükről. Időt akart adni neki, hogy tisztán láthassa a történteket és reménykedett benne, hogy nem építi fel újra, azokat a lehetetlen és fölösleges gátakat, amik kettőjük közé álltak. Mindent megtett azért, hogy ezeket lebontsa, de ehhez a másikrais szüksége volt. Felöltözve újra a karjaiba vette a férfit, és sétált le vele az autójáig.

A Bentley halkan dorombolt alattuk, ahogy a sötét éjszakában tették meg az utat Wolftrapig. Will homloka az üvegnek nyomódott, meleg párát hagyva maga után, de az arca végre békés volt és nyugodt. A felettük elhaladó lámpák fényei megvilágították az arcát, ésHannibal megállapította magában, hogy egyik rajza sem tudja vissza adni ennek a szoborszerű szépségnek a vonásait. Talán ha többet látná, jobban meg tudná fogni a lényét, gondolta magában, de aztán gyorsan el is vetette az ötletet, ahogy rájött, hogy a papír és a ceruza nem a megfelelő eszköz ehhez. Talán egy márványszobor, amit Ő faragna, mint ahogy a férfit is faragni és művelni fogja, mint egy élőműalkotást. Azt akarta, hogy William legyen az üres vászon, amire Ő azt festhet, amit csak akar, és utána együtt gyönyörködjenek a kész műben. Ha sikerült ma este átszakítania a gátat örökre, akkor a terve valóra válik és egyek lesznek. Nem volt hajlandó elfogadni más lehetőséget, ennek így kell történnie. Addig és addig fogja összetörni a másikat, amíg tökéletes porcelán csészeként nem áll újra össze.

***

Ahogy oda hajtott a házhoz, már kívülről hallatszott a kutyák vidám csaholása, akik megérezték a gazdájuk illatát. Hanniballal szinte nem is törődtek, csak a karjaiban lévő férfit nyaldosták és boldogan ugrálták körbe. Dr. Lecter nyitva hagyta az ajtót, hogy az ebek elvégezhessék a dolgukat és neki állt a nyomozó levetkőzetésének. Ellenkezett mindene azzal, hogy ruhástul fektesse az ágyba, és kétségtelenül élvezte azt, hogy ma már másodszor érhet hozzá, és csupaszíthatja le. Éppen betakarta a férfit, amikor az elmosolyodott álmában és az Ő nevét suttogta. A kutyák már ott ültek körülöttük, a gazdájukra vigyázva és Ő nem állta meg, hogy egy pillanatra nem csókolja meg a férfi ajkait. Halvány mosollyal hajolt el tőle és nézett újra az órára. Értelmét vesztette számára a mai vadászat, érdekesebbnek tűnt a vázlatai fölé hajolni és megörökíteni az irodájában történteket rajz formájában, egy pohár bor mellett. Egy pillanatra meglepte saját maga választása, és azzal magyarázta a döntését, hogy túl késő volt már ahhoz, hogy egy mester művet hozzon létre emberből, így inkább belesem kezdett. Kivette a mellényzsebéből a nyomozónak címzett levelét és letette az éjjeliszekrényre. Utoljára simogatta meg a férfi arcát, és indult haza. Csak amikor beparkolt, akkor tudatosult benne, hogy a másik autója ott maradt, így egy sofőrrel küldte azt vissza.

Will ahogy felébredt, egyből elkáromkodta magát. Álmában végre mindent elmondott, de mégis ugyanaz lett a vége, mint az összes többinek. Hannibal újra a magáévá tette, de ennyire valóságos még soha, egy álma se volt. Szinte újra érezte a férfi ajkait, a bilincs hűvös érintését, és azt a minden elképzelését felülmúló orgazmus okozta sokkot. Azonnal abbahagyta az emlékek felelevenítését, ahogy a teste reagálni kezdett. Úgy gondolta egy jó erős kávé és a reggeli rutin segítségére lesz, de fel kellve meglátta az éjjeli szekrényére helyezett levelet. Drága levélpapír, kalligrafikus kézírással. Egy pillanatig csak meredt rá. Tudta ki szokott ilyen leveleket írni, és nem értette. Lehetséges, hogy mégse álmodta az egészet? Az nem lehet. Mégis, itt a kézzel fogható bizonyíték előtte. Muszáj megnéznie. Remegő kézzel bontotta fel a neki címzett borítékot.

„Kedves William!
Bocsáss meg, hogy nem vártalak meg, de sürgős elintéznivalóm akadt, el kellet mennem. Gondolkozz el, az un ortodox terápiánkon, és mindazon amit tegnap mondtam. Várom a jelentkezésedet. Addig is,

Üdvözlettel: Dr. Hannibal Lecter”

Csak meredten bámulta a levelet. Mégse álmodta. Tényleg elment Hannibalhoz, elmondott neki mindent, megtámadta, végül mégiscsak engedett az Ő csáberejének. „Un ortodox terápia”. Hánynia kellett a megfogalmazástól. A kutyák szűkölve néztek rá, ilyenkor már rég elintézték volna a dolgukat. Kiengedte őket az ajtón, majd felöltözött és futásnak eredt az erdőbe. A feje mellett elsuhanó fák, a kutyák csaholássá mögötte, megnyugtatta az idegeit. Tisztán akart gondolkodni, mindenkitől távol. Mással nem beszélheti, meg ami tegnap történt, rajta kívül. Csak magát okolhatja.
– Miért kellett elmennie hozzá?
– Miért mondta el neki?
– Miért nem hagyta ott a picsába, és keresett egy másik pszichiátert?
A lelke sajnos tudta rá a választ. Azért mert szüksége volt rá. Szüksége volt arra, hogy elmondja, neki mit érezz, arra hogy a másik visszautasítsa, és soha többé ne kelljen ezektől az álmoktól szenvednie. De nem utasította vissza. Tényleg megtörtént. Látta a csuklóján a bilincs nyomokat, és szinte még érzete a csókjuk ízét is. Tegnap azt mondta neki Hannibal, hogy „csak részben terápiás jelleggel fogja tenni azt, amit tesz.”
– Mi az, hogy csak részben?

Érezte, hogy neki is merevedése volt. Kívánta Őt. Ezek szerint az Ő számára sem volt közömbös? Ha visszamegy hozzá, vajon mi lesz ezután? Tényleg készen áll arra, hogy egy férfival legyen együtt? Könyörgött neki, hogy csókolja meg. Nem csak testi kielégülést akart, éreznie kellett a másikat. Vágyott rá testileg, lelkileg. Soha, senkivel nem volt ennyire jó, mint vele. Amikor együtt voltak, olyan érzés kerítette hatalmába, amilyet eddig még nem érzett. Tartozott valahová, volt helye a világban. És ez a hely ott volt mellette, egy férfi mellett. Úgy érezte fölösleges köröket, vívódásokat tett meg magában. Mindegy, hogy ki mit mondott eddig neki, vissza kell mennie hozzá, nincs más választása. Együtt kell lenniük.
– De most jobban elrejtem a bilincsemet - mosolyodott el. Nem hagyhatja, hogy a férfi még egyszer ennyire kiszolgáltatottá tegye.

***

Will fel-alá sétálgatott az előtérben céltalanul, csak hogy elüsse az időt. Most nyoma sem volt a legutóbbi idegességének, elhatározta magát, és biztos volt a döntésében. Az utcáról beszűrődő kinti fények narancssárgás melegséggel töltötték el a helyet, nem érezte azt a merev hidegséget, amit szokott. Hannibal, széles mosollyal az arcán nyitott ajtót.
– Will örülök, hogy látom!
– Dr. Lecter! – biccentett, majd besétált az ajtón. Az irodában kellemes félhomály uralkodott, biztonságot ígérve. A kandallóban pattogott a tűz, és nem a megszokott élés fények borították el a helységet, mintha a doktor szándékosan teremtett volna nyugtató hangulatot. Ahogy a nyomozó ránézett a létrára, jólesően megborzongott a rátörő emléktől.
– Hogy érzed magad? – kérdezte tőle Hannibal.
– Köszönöm jól. Kicsit szokatlan ez a tegező viszony.
– Gondoltam a tegnapiak után így kényelmesebb, de ha Önnek problémát okoz...
– Nem, dehogy. Igazad van. Köszönöm, hogy hazavittél. Szégyellem magam miatta. Túl sok nyugtatót és altatót szedtem az utóbbi időben.
– Igazán nem tesz semmit. Bekel, hogy valljam, meglep, hogy itt látlak. Azt hittem több időre lesz szükséged.
Will a szobában sétált fel-alá, és a különböző dísztárgyakat nézegette.
– Sokat gondolkodtam, mindazon ami történt. Ma nem kellett bemennem, dolgozni, így volt rá egy egész napom. Az okot még mindig nem értem, hogy miért történt?
– A vonzódás vagy a cselekedeteid okát? –  A doktor csak állt előtte félrehajtott fejjel, tisztes távolságból nézett rá.
– A vonzódást. A cselekedeteimről majd utána beszéljünk.
– Hallottad már azt a kifejezést, hogy Demiszexuális?
A férfi csak megrázta a fejét.
– Az Aszexuálisok között egy alfajt jelölnek így, pusztán pszichológiai értelemben. Az ilyen egyén szexuális vonzalmat csak és kizárólag az érzelmi kötelék kialakulása után érez. A kötődésnek nem feltétlenül kell romantikusnak lennie. A mi kapcsolatunk, az orvos-beteg kapcsolat, ha így jobban tetszik, elve egy intim kapcsolat. Megosztod velem a legféltettebb titkaid, álmaid, mindent elmondhatsz anélkül, hogy elítélnélek. Amióta van egy, - nevezzük úgy – közös nevelt lányunk, ezek az érzelmek felhalmozódtak benned. Nincs ezzel semmi baj. Megismétlem, ami történik, az csak rád tartozik és a partneredre, bárki legyen is az. Az agyunk nem tud különbséget tenni nemek között, vonzódás tekintetében. Ez nem betegség, bármennyire is próbálják egyesek ezt híresztelni…
Nem mondta el a férfinak, hogy a fokozott nemi vágyat nagyobb részben, az általa felírt gyógyszer okozta. Kíváncsi volt, hogy vajon a tudat alatt elrejtett vágyat sikerül-e így felszínre hoznia. A kísérlete sikeresnek bizonyult, William nem lett volna itt, ha nem akarna vele lenni.

– Értem. A saját viselkedésemre csak egy magyarázattal tudok szolgálni. Túlságosan feszélyezett az a gondolat, hogy én ilyet tegyek. Konzervatívnak neveltek, nem tehetek róla. Azért támadtam rád, mert abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. Túl régóta tartottam magamban és őrlődtem a között, hogy elmondjam vagy fojtsam el az érzéseimet. Nagyon sajnálom. Azt hittem, ha elhallgattatlak, akkor talán a saját belső hangom is elhalkul. Arra számítottam, hogy megnyugtatsz, hogy nincs igazam, vagy, hogy felejtselek el. Erre, amit tettél… Az csak olaj volt a tűzre.
Elmosolyodott, de a doktor szavai egyből lelohasztották a mosolyt az arcáról.
– Muszáj volt ezt tennem, nem hagytál más választást. Nem így akartam, de terápiás szempontból, ez volt a legjobb megoldás.
– Szóval csak ennyit jelentett neked? Terápiát?!
Will idegesen járkált. Mérhetetlen dühöt és csalódottságot érzett. Végre megnyílt valakinek, félre tette minden racionális érvét, azt hitte megértésre talált,- és talán még másra is -, egy társra esetleg, de a másik szavai mindezt eltörölték. Szokás szerint félreértelmezte a jeleket. Szó sincs itt semmiről, csak kezelésről.

Hannibal még mindig csak nézett rá. Sokkal, de sokkal többet jelentett neki, mint azt a férfi gondolná. Mint azt, Ő saját maga gondolná, vagy bevallaná bárkinek is.
– Nem, nem csak ennyit jelentett. De nem adtál felhatalmazást arra, hogy bármi mást is tegyek. Még nem válaszoltál a levélben feltett kérdésre.
A nyomozóból feltört a cinizmus és a csalódottság minden maró gúnya. Nem abból nem kért, ami azon a papíron állt.
– Az nem kérdés volt, hanem terápiás javaslat. Nekem nem kell egy olyan kapcsolat, amit terápiának neveznek. Mintha a jó doktor receptre írná fel.
– Akkor mit szeretnél?
Ez a beszélgetés, minden eddiginél jobban rá ébresztette arra, hogy mit szeretne. Abban a pillanatban tudta meg, mit akar valójában.

– Ezt.
Odasétált a másikhoz és megnyalta az ajkait. Nem fog könyörögni neki többet, ha most elutasítja Őt, elfogadja. A férfi tarkójába kapaszkodva, közelebb húzta magához, és hevesen kezdte el csókolni nem törődve azzal, hogy felsértette a doktor száját. Vadul, erőszakosan harapta, majd lihegve elengedte. A férfiassága lüktet a nadrágjában az érzéki csóktól, de az agya válaszra várt.
– Ezt, ezt akarom. Azt, hogy ne úgy tekints rám, mint egy páciensre, hanem mint egy vonzó lényre, akivel párkapcsolatot tudsz teremteni.
Hannibal megragadta a kezét, és az ágyékára húzta. Érezte, hogy mennyire kívánja Őt a másik, és ez némi reménnyel töltötte el.
– Ez így megfelel? Most már elhiszed, hogy nem úgy gondolok rád, mint a páciensemre?

A nyomozó csak nyelt egyet, és a torka teljesen kiszáradt. Hiába engedték el a kezét, nem bírta elvenni onnan. Viszonozni akarta mindazt, amit tegnap átélt, minden bizonytalansága ellenére, a saját képességeiben. Letérdelt a doktor elé, és elkezdte ki gombolni a nadrágján a sliccét. Érezni akarta a férfit magában, az ízét, úgy ahogy azt álmaiban tette. Kiszabadította a másik péniszét a nadrágból, és lassan megnyalta. Még soha nem csinált ilyet, a fentről jövő kéjes sóhaj mégis erőt adott neki a folytatásra. Először csak ízlelgette a makkját, utána határozott mozgásba kezdett, az egészet a szájába eresztve. Próbálta megszokni az új és szokatlan érzést, és az álmából ellesett mozgást utánozta. Hannibal, csak az előtte térdelő férfit volt képes nézni. Minden erejét összeszedte, hogy ne tegye magáévá ott azonnal. Will tapasztalatlan volt ugyan, de nagyon érzéki. Kicsit enyhített a saját önuralmán, és hangosan nyögött a kényeztető szájmozgástól. Beletúrt a göndör fürtökbe, az ujjaival megmarkolta azokat, hogy megtartsa a másik fejét és egyenletes tempót diktált. A férfi készségesnek tűnt, a doktor érezte, ahogy próbálta mind mélyebbre engedni a szájában a péniszét és hagyta, hogy Ő irányítson. Lenyűgözte Őt ez a fajta oda adás és elengedte William haját, hogy bátorítólag meg simogathassa az arcát. Mr. Graham megérezte magán a tekintetét, ezért felnézett a szemébe, miközben lassan tövig engedte a szájában a merevedését, egészen a torkáig, és próbált nyelni egyet. Hannibal számára ez volt a vég. A páciense, akit a legelső naptól fogva meg akart magának szerezni, a lábai előtt térdelt és önként elégítette ki Őt orálisan, miközben szemmel láthatólag végre élvezte is a dolgot. Hátravetett fejjel hangosan felnyögött, belekapaszkodott ismét a selymes tincsekbe, és elélvezett. A teste rángott, egy pillanatra elveszítette a külvilággal való kapcsolatát, és a spermáját a férfi szájába ürítette, aki mind lenyelte azt. Ha akart volna, se tudott volna el húzódni, a doktor kezei erősen tartották Őt. Dr. Lecter lihegve nézett le a másikra, és felsegítette Őt a földről. Átnyújtotta neki a zsebkendőjét, miközben a külsejét próbálta rendbe szedni. A haja kicsit csapzott volt, a mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, a slicce még mindig nyitva, de ezen kívül semmi jel nem utalt arra, mi is történt az előbb.

Mohón nézte maga előtt a pihegő férfit. Nem a vágy mohóságával, hanem a birtokláséval. Magának akarta csak, és soha többé nem hagyja, hogy meginogjon, vagy mással akarjon lenni. Csak az Övé, senki másé. Hihetetlen volt a számára, hogy sikerült neki elérnie azt, hogy félre dobjon végre mindent és bélása hol a helye igazából.
– Szóval ezt akarod Will? Tényleg képes vagy elfogadni mindazt, amit nyújtani akarok neked? Tőlem megkapsz mindent, amit kívánsz.
Mr. Graham csak némán bólintott.
– Amennyiben kettőnk között marad.
– Számomra is fontos a titoktartás. Etikátlan az orvos-páciens viszony. Ha gondolod, keresünk másik pszichiátert.
– Nem akarok másikat, nekem csak te kellesz. Te értesz meg egyedül.
Újra röviden megcsókolta Hannibalt, majd mosolyogva húzódott el tőle.
– Van még egy feltételem. Nem kötözöl ki sehová.
A doktor értetlenül nézett rá. Számára semmi kivetni való nem volt, a tegnap történtekben.
– Nincs semmi szado-mazo. Nem hagyom, hogy még egyszer odaláncolj bárhova is.
– Oh, drága Williamem. Csak azt ne mond, hogy nem élvezted.
Dr. Lecter szemében vörös fény gyúlt, és kegyetlen mosollyal az arcán húzta magához közel őt. A férfi fogai a nyaka érzékeny bőrét súrolták, szinte már hasították, a teste mind közelebb préselődött a másikéhoz. A nyomozónak hirtelen csak egy vágya lett, kielégülni minél előbb.
– Kérlek…
– Mit szeretnél?
Még közelebb nyomta az ágyékát, éreznie kellett a másiknak, hogy mennyire kívánja Őt. De Hannibal nagyom is jól tudta, és élvezte a kis játékukat. Neki már nem volt sürgős, és szerette a hatalmi harcot, ha Ő irányíthatott.
– Kérlek… kívánlak. Akarom, nagyon…
A férfi hangja szinte suttogás volt, a vágy kiszárította a torkát és minden reményét a másikba fektette, hogy segít rajta, és nem hagyja tovább gyötrődni.
A doktor elmosolyodott a könyörgést hallva, és ellépett a társától, aki csalódottságának adott hangot azonnal. Amit tenni akart vele, ahhoz kényelmes mozgásra volt szüksége, így levette a zakóját, gondosan a szék támlájára fektetette azt, és feltűrte az ingujját. Elhelyezkedett a türkiz kék szófán, a vöröslő falak előtt, majd egy intéssel oda hívta magához a férfit. Will, mint akit hipnotizáltak lépkedett oda elé, majd megállt előtte. Hannibal a tenyerével paskolta meg maga mellett a helyett, mire a férfi illedelmesen leült. A doktort lenyűgözte a másik szűzies ártatlansága, ami valahogy a lényéhez tartozott, így volt teljes a kép. Részben ezért is izgatta ennyire a fantáziáját. Szerette volna ezt az ártatlanságot megtörni, és a saját lényével helyettesíteni. Az állánál fogva húzta magához és csókolta meg a nyomozót, miközben a kezét az ágyékára csúsztatta, amire egy kéjes sóhaj volt a válasz. Will érezte, ahogy a vér zubog az ereiben, és minden gondolatot kitöröl a fejéből. A doktor szakavatott és fürge ujjakkal, szabadította a péniszét a nadrágja szorításából, és ő már ezért hálás volt. Ahogy a férfi megérintette őt, az ujjaival belemarkolt a mellényébe, és hangosan felnyögött. A hímvesszője eltűnt a kecses kézben, és gyors ütemet diktált, az ő sóhajaira válaszul. Akárcsak az álmaiban, a doktor itt is tudta mire vágyik, ismerte a teste rezdüléseit és a gyors kielégülés felé taszította minden pillanatban. Mielőtt szólhatott volna neki, hogy el fog élvezni, a másik ajkai elvesztek az ölében. A szája forrón és nedvesen ölelte őt körül, és legnagyobb meglepetésére, azonnal a torkára engedte a péniszét. William ujjaival, a gondosan elrendezett tincsekbe markolt, és erősen tartotta a férfi fejét, miközben elélvezett. A szája néma sikolyra tárult, és úgy érezte egy kicsit meghalt a lelke is. Hannibal türelmesen megvárta, amíg alá szállt a gyönyörből, és csak utána engedte ki a szájából, a már nem lüktető péniszét. Will végig nézte, ahogy a doktor a nyáltól csillogó ajkait megtörli a zsebkendőjével, majd újra felemelkedett hozzá. A hűvös kéz, kisöpörte a csatakos tincseket a homlokából, és mosolyogva nézték egymást, míg Ő csak pihegni volt képes.
– Köszönöm.
A hangja messzire szállt tőle, így csak suttogni tudott. A doktor válaszul csak megcsókolta. Mindent megtett volna azért, hogy William az övé legyen, teljes egészében.

Dr. Lecter hagyta, hogy Mr. Graham rendbe szedje magát, majd az iroda közepén állva nézett vissza rá, öltönnyel a karján.
– Holnap úgyis hétvége. Volna kedved velem vacsorázni?
A nyomozó oda ért mellé és elgondolkodott a felkínált meghíváson. Udvariatlanság lenne visszautasítania, pláne az előbbiek után.
– Köszönöm, megtisztelsz.
– Akkor is, ha nem csak vacsora meghívásról van szó?
A doktor egészen közel hajolt a füléhez, úgy mondta. Will érezte a lehelete melegét a nyakán, és máris megborzongott. Szaporán vette a levegőt a felkínált lehetőségtől. Álmában hányszor tették már meg? Szinte végtelen soknak tűnt, most mégis megijedt egy pillanatra. Azzal átlépnének minden határt. De nem ezért van most itt? Hannibal megérezte a bizonytalanságát, megfogta a tarkóját és közel húzta magához, így a homlokuk összeért.
– Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz.
Ő válaszul csak bólintott, többre nem volt képes abban a pillanatban.

***

Hannibal konyhájában mindig is feszülten érezte magát. Rengeteg olyan eszköz és étel volt itt, amit nem is ismert. A pulton sorakoztak előtte a hozzávalók, egy egész hadseregnek elég lett volna, ahogy végig nézett rajtuk.
– Vártál rám?
– Csak remélhetem, hogy velem vacsorázol, de abban sem voltam biztos, hogy eljössz.
– Ha nemet mondok, akkor is megcsináltad volna ezt a sok ételt?
– Mindig nagyon figyelek arra, hogy mit adok a testemnek. Ezek a hozzávalók pedig gyakran megtalálhatók nálam. Húst, kivétel nélkül mindig tartok itthon, váratlan vendég esetére. Ne rémisszen meg a mennyiség, csak látszatra tűnik soknak. Ha tudtam volna, hogy jössz, jobban felkészültem volna, így viszont sajnos bekel érnünk azzal ami, van.
– Nem akartam kényelmetlenséget okozni.
A doktor megállt a pakolásban, és korholóan pillantott fel a férfira.
– Te, soha nem okozol.
Majd meglágyult az arca és a hűtője szinte utolsó megmaradt zöldségét kitéve a pultra, fordult felé.
– Rosé kacsamell gratenburgonyával és fűszeres cseresznyeragúval megfelel? Sajnálom, de csak ezzel tudok szolgálni. Ha tudtam volna, hogy jössz, különlegesebb menüt készítek.
Will nem merte megkérdezni mi lett volna a különlegesebb menü. Számára már ez is túl különlegesnek tűnt, az ő egyszerű kis ételeihez képest.
– Tökéletes. Segítsek?
– Nem köszönöm. Udvariatlanságnak hangozhat, de nem szeretem a főzés művészetét másra bízni. Te csak élvezd a bort.
A nyomozó elégedetten dőlt hátra a székén, és nézte az előtte szorgosan tevékenykedő férfit.
– Ezt meg tudnám szokni .- Gondolta magában egy pillanatra, és abban a másodpercben el is szégyellte magát. Miért érzi úgy, hogy otthon van? Hiszen tegnap még lehetetlennek tűnt ez az egész, hogy Ő és Hannibal, most pedig úgy érzi ez a világ legtermészetesebb dolga. Tényleg itt a helye? Tényleg engednie kellene magának egyszer az életben, hogy boldog legyen? Olyan rossz dolog lenne, végre saját magának kedvezni és nem megfelelni az elvárásoknak? Hiszen, soha nem tudott nekik megfelelni. Akkor miért küzdene? Ez a randija legalább tudja, hogy végződik. Elmosolyodott ez az egy szón, randi. Egy férfival teszi meg mindezt, amiért az apja agyonverné, de Ő már meghalt. Ő nem szerette, és Hannibal máris több érzelmet mutatott az irányába, mint azt Ő, egész élete alatt tette. Soha nem érezte, hogy otthon lenne, hogy emberi családban képes lenne élni, egészen mostanáig. Jól döntött semmi kétség. Gyengéden tekintett újra a férfira és hagyta, hogy Ő finomat főzzön kettőjüknek és utána teljesítse minden álmát.

***

Dr. Lecter érezte, hogy Willnek szüksége van még egy kis időre, így a vacsora után körbe vezette a házban, - kivétel a pincében, természetesen-, és a műtárgyai felé vették az irányt. Megmutatta a férfinak az eredeti szamuráj felszerelést, ami a nagynénje, Lady Muraszaki ősé volt. Mindig szeretettel gondolt az asszonyra, aki örökbe fogadta és a tanulmányait egyengette. A síntó oltárt az Ő emlékére állította fel és ahányszor japán ételt tálalt, nem feledkezett meg a tőle tanult kaiszekiről. Minden jelentéssel bírt és Ő kétségtelenül élvezte ezt a rendet és fegyelmet, amit ez megkövetelt.

William csak sűrűn bólogatott az ismereteken, miközben a testes vörös borát kortyolgatta. Azt akarta, hogy az alkohol a fejébe szálljon és ellazítsa. Csak arra tudott gondolni, amit a másik ígért neki. A doktor helyesen érzékelte, hogy már nem szorul több alkoholra és gyengéden oda lépett a férfi mellé, aki hagyta, hogy a vékony ujjak kivegyék a kezéből a poharat és letegyék egy szomszédos asztalra. Hannibal nem bírt tovább várni, túl régóta vágyott a másikra, és túlizgató volt a számára. Újra érezni akarta, ahogy a férfi vonaglik alatta, ezért a testét neki nyomva a legközelebbi falnak, a karjait felemelte a feje fölé és mohón csókolta. Ha most Will nemet mond, akkor sokan meg fognak halni, köztük Ő is. Nem tudta volna elviselni az elutasítást. Ahogy az ajkaik szétváltak, lihegve néztek egymásra.
– Tényleg ezt akarod?
Kérdőn nézett az előtte álló nyomozóra, de még mindig nem engedte el. Mr. Grahamtől, csak egy apró biccentésre telet. Az eszét valahol Virginiában hagyta, nagyon-nagyon rég. A kezek végre elengedték a karjait, és végig simítottak az oldalán. Érezte, ahogy a száraz tenyér az övéhez simul, és hagyta magát a hálóba vezetni.

Számtalanszor volt már a házban, de még soha nem volt a hálószobában. A szürke kazettás falak, az art deco ágy, az azúrkék takaróval, kellemes nyugalmat sugároztak. A szobában, halvány fénnyel derengett a kandalló, a lámpát nem kapcsolták fel, a meghittséget megtartva. Remegő ujjakkal oldotta ki a feszes nyakkendőt, miközben érezte magán a másik tekintetét. Lassan vette le a mellényt, majd amikor a legfelső inggombért nyúlt, Hannibal megfogta a kezét. Az ajkaihoz emelte, majd kitapintotta a szájával a legérzékenyebb pontot és a nyelvével izgatta. A nyomozó hangosan felnyögött. A mozdulat egyszerre volt érzéki és gyengéd, az agyát perzselte. Will féltékeny lett a kezére, és a másik ajkaira tapasztotta a sajátját. Vétek lett volna, a kezére pazarolni ennek a bársonyos nyelvnek a tapintását. Érezte, ahogy a fürge ujjak vetkőztetik, miközben az ajkak követték azok nyomait, és Ő boldogan adta át magát nekik. A tétovasága elszállt és hagyta, hogy az érzékei vezessék, így követte a férfi mozdulatait. A rétegek hangtalanul hullottak a padlóra, megtörvén a házban uralkodó szigorú rendet.

Ott álltak végül egymással szemben teljesen meztelenül, de nem érezte magát zavarban. A száját végig futtatta a feszes izmokon, a szőrös mellkason és hason, de az erős kezek lelökték az ágyra, és ő megadóan sóhajtott. El akart veszni a másik karjaiban. Hannibal elégedetlen nézett végig rajta. Will máris szaporán vette a levegőt, a haja még a szokottnál is kócosabb volt, és végre ott volt, ahol a doktor mindig is szerette volna látni. Az ágyában, előtte. Meg akarta ízlelni a férfit, és a magáévá tenni a létező összes módon. Apró csókokkal fedezte fel a testét, míg nem ért el az ágyékáig. A nyelvével végigsiklott a már lüktető péniszen, és boldogan ízlelte meg a rajta szétterülő elő nedveket. A férfi alatta az arcára szorított egy párnát, hogy ne kezdjen el hangosan nyögni, de Dr. Lecer abban a pillanatban abba hagyta, amit csinált, és felemelkedvén lehúzta róla azt.
– Hallani akarom, ahogy élvezed. Ne szégyenkezz előttem, soha.
Újra visszatérdelt az ágyékához és Will a lepedőbe kapaszkodva, sóhajtott fel hangosan, amikor a bársonyos nyelv körül ölelte őt. Szaporán lihegett, amint megérezte Hannibal ujjait a fenekénél, és ahogy belé hatolnak, hogy felkészítsék a testét. Az érzés egyszerre volt szokatlan és végtelenül izgató. A férfi nyelve fáradhatatlanul körözött körülötte, miközben  az ujjai érzéki masszázsban részesítették. Mr. Graham hangosan felnyögött, a gondolatai csak egy dolog körül jártak, hogy a doktort mi előbb magába fogadhassa. Érezte, ahogy az ujjak okozta nyomás enyhül és folyamatosan lökte előre a csípőjét, hogy mind mélyebbre hatolhasson a másik szájába, de az elhúzódott tőle. Hannibal megérezte, hogy nincs már sok hátra az előtte lihegő férfinak, aki szinte megbotránkozva nézett fel rá. Büszke mosollyal az arcán hajolt egészen közel hozzá, a kezével kisöpört egy tincset a homlokából, és az egész testével rá feküdt. Ha akart volna, se tudott volna Will elszökni, a másik újra lefogta őt. Ő mégis hálásan simult a bőrén nyugvó kezéhez, és a vágytól kipirult arccal nézett fel rá.
– Készen állsz?
Mondhatott volna nemet, hazamehetett volna és élhetett volna úgy, mintha mi sem történt volna. De soha többé nem lett volna rá képes.
– Kérlek…

Enyhén megemelte a csípőjét és a doktor felé nyomta. Könyörgött magában a kielégülésért. A férfi elmosolyodott fölötte, és az éjjeliszekrényből elővett egy tubust. A sűrű kézkrém, mint a sűrített kecsketej csordogált, és megborzongott, ahogy a hideg krém végig folyt a péniszén, és a gátján. Dr. Lecter egyenletesen eloszlatta rajta a krémet, majd magára is kent belőle, és újra fölé hajolt. Megtámaszkodva a két válla mellett, nagyon lassan hatolt belé miközben csókolta.
– Basszus...
Mr. Graham elkáromkodta magát, ahogy a fájdalom átjárta a testét. A doktor hiába készítette fel, ahogy teljesen elmerült benne, az intenzív feszítő érzés, minden gondolatát felülírta. Maga mellett tépkedni kezdte a lepedőt, hogy elterelje a gondolatait, de nem sokat segített.
– Ha tudnád, milyen régóta vágytam rád, Will...
Hannibal ajkai a füle mellett, ahogy halkan suttog neki, segített visszatérnie a valóságba. Amint a férfi keze a veszőjére csúszott, enyhült a fájdalom. Próbálta elengedi a kínt és ellazulni. A folyamatos ingerlés, a másik gyengéd szavai és mozdulatai segítettek neki. Érezte, ahogy a testéből párolog a feszültség, és a helyét valami jobb veszi át. Kinyitotta a szemét és belenézett a doktoréba. Utált az emberek szemébe nézni, mégis Ő volt az egyetlen, akivel kivételt tett. Hannibal elmosolyodott, és lassan megmozdította a csípőjét.
– Lazulj el, kérlek...Tudom, hogy végtelennek tűnik a fájdalom, de el fog múlni. Csak a kezemre koncentrálj…

Will tette, amit a másik kért tőle. A teste idomult a mozgásra és lassan átvette a fájdalom helyét a végtelen gyönyör ígérete. A körmeit a férfi izmaiba vájta és felemelte a csípőjét. Dr. Lecter, mindig is angol lordokat megszégyenítő önuralommal rendelkezett, de a nyomozó teste, ahogy alatta mozgott, kitaszította ebből. Hevesen csókolta a partnerét, ahol csak érte, belemart a feszes bőrébe, mert úgy érezte nem kap eleget az Ő Williaméből. Szüksége volt a húsa, a vére ízére. A másik csak néha érzékelte, tudat alatt, az erős harapásokat. Amikor újra találkoztak az ajkaik, meg ízlelte a vére ízét, de nem törődött vele. Jobban kívánta a doktort, mint azt valaha is el tudta képzelni. A valóság felülmúlta minden eddigi álmát, hitvány karikatúrának tűnt, ehhez képest. A sóhajaik artikuláltan nyögésekké olvadtak. A fájdalom és a kéj különös kettős érzésétől az eszét vesztette.
– Istenem…
A testén végig futottak a megannyi izzadság cseppek, és csapzottan nézte az Ő doktorát, aki újra és újra beléhatolt, fokozva a kéjt, míg már nem volt hová. A háta ívbe feszült, és Hannibal nevét ordítva élvezett el. A magja, fehér csíkot hagyva folyt végig a partnere ujjai közt, a hasán és a mellkasán. Dr. Lecter a csöpögő ujjait, az ajkai közé vette és egész testében remegve, mély torokhangon élvezett el. Teljes volt Will íz palettája, a legtökéletesebb, amit valaha is érzett.  Erőtlenül rogyott a férfira, és érezte az ernyedt kezek simogatását a hátán. Lenézett az Ő porceláncsészéjére, és egy kipirult arcú, csillogó szemű, mosollyal találta magát szembe. Visszamosolygott rá és hálásan megcsókolta.
– Köszönöm.

Sikerült. Összetörte teljesen a páciensét, a legapróbb szilánkokra és újra összerakta. Ahogy az arcát simogatva nézett fel rá William, rájött arra, hogy sokkal többet jelent számára a másik, mint azt eddig gondolta. Odabújt mellé, és tőle szokatlan módon, szorosan ölelte a férfit. Hagyta, hogy az ágyában, a karjaiban aludjon el. Ébren figyelte a társát, amíg az mélyen aludt, és elveszett a gondolataiban. Soha nem élt át még ilyen élményt előtte. A kapcsolatai eddig csak érdekről szóltak, nem a szerelemről, most mégis úgy gondolta, képes lenne szeretni. Mischa halála óta nem érzett senki iránt érzelmeket, és saját magának is nehezére esett bevallani, de ez után az éjszaka után, szerelmes lett a férfiba. Hihetetlen volt a számára, hogy oly sok év után képes még érezni. Talán ez részben a gyengeség jele? Engedje, hogy valaki belé lásson, közel engedje magához és talán megossza vele az életét? Hiszen, nem ezt akarta kezdetektől fogva? Csak Will érthetné meg Őt, ahogy csak Ő érti meg a férfit. Benne meg van mindaz ami, belőle hiányzik, egymás tükörképei. A szárnya szegett angyal a karjaiban szuszogott, és nem értette miért, de megcsókolta a homlokát. A nagy, érzelemmentes Dr. Hannibal Lecter, szerelmes. Felnevetett magában a képtelen gondolattól. Újra kinyissa a szívét és nyíljon meg, ahogy Mischának? Azt hitte a szívét a húgával együtt eltemette, most mégis mintha visszakapta volna. Nem, Will Graham nem lehet másé, csak az övé. Birtokolni akarta, minden elképzelhető módon és mindent el fog követni azért, hogy a férfit maga mellett tudhassa, és soha ne hagyja Őt el. Részben érdekből, hiszen a nyomozó az FBI-nál dolgozik, részben pedig szeretetből és féltésből. Hiszen szinte már egy család lettek, van egy árva lányuk, akinek megígérték, hogy vigyáznak rá. Gondolatban terveket szőtt, hogy Abigallel együtt élhetnének boldog családként, valahol Európában. Aztán emlékeztette magát, Williamnek ez még túlságosan új, és sokkoló. Lehet, hogy a reggelt már nem vele fogja tölteni. Megérti, ha visszautasítja, de abban biztos volt, hogy rengeteg vér fog folyni, mire kiheveri az elutasítást. A férfi békésen szuszogva aludt mellette, mit sem sejtve, hogy akit végig keresett, itt fekszik mellette.

6.

Hannibal üresen találta maga mellett az ágyat, amikor felébredt. A kezével átnyúlva, megérintette Will helyét a hideg egyiptomi pamut lepedőn, de csak a hajszálai és az illata emlékezette csupán arra, hogy tényleg vele töltötte az éjszakát. Nem lepődött meg, hogy a férfi eltűnt, ismervén a nyomozó gondolkodás módját, számított erre a lehetőségre. Ami viszont meglepte, az a lentről felszűrődő zajok. Egy pillanatra megállt, és az orra megremegett, ahogy mélyen beszívta a levegőt, de csak a másik halvány arcszeszét érezte csak. A pince irányából nem szökhetett ki senki, a húst mindig feldarabolta, miután megölte a kiszemelt személyt. Egy macska gyorsaságával és hangtalanságával kelt ki az ágyból, és sétált végig a lakáson, mezítláb, néma léptekkel. Menetközben magára öltötte a háziköntösét, nem hagyhatta, hogy akármilyen betolakodó is összevérezze a hernyóselyem pizsamáját. Az előtérbe érve megállapította, hogy a zajok a konyha irányából jöttek, és ahogy megérezte az ismerős lázas és meleg illatot, letette a kezében lévő nehéz dísztárgyat, amit fegyvernek szánt.

A hatalmas konyha közepén, egy sötét göndör hajú férfi állt, teljesen felöltözve és káromkodva nyitogatta a szekrényeket, és próbálta ki ismerni magát a luxus konyhacikkek világában. A dobozokon lévő feliratoknak a zömét nem értette, semmit nem talált, és minden mérhetetlen drágának tűnt. Nem érezte jól magát itt, és szabadulni akart minél előbb, hogy haza mehessen a kutyáihoz, megetesse őket, és igyon egy erős whiskyt átgondolva a történeteket. Kinyitott egy újabb ajtót remélve, hogy végre megtalálja azt, amit annyira keresett.
– A kurva életbe.
Mérgesen be akarta csapni a szekrényajtót, és ott hagyni az egészet a fenébe, már a kávéról is lemondott volna, amikor megérezte két kar szorítását a dereka körül.
– Jó reggelt, Will! Mindig ilyen hevesen kezded a napod?
Lemerte volna fogadni, hogy még Hannibal se fürdött le a tegnap éjszaka után, mégis a parfümje nehéz illata még minidig körül ölelte Őt. Tiszta fejjel akart gondolkodni, de a másik közelsége megrészegítette, és egyben nyugalommal is töltötte el. A doktor mellett valahogy minden mást lett, tiszta, higgadt, és csendes. Nem az a zavaros, folyamatos fehér statikus zaj, amit eddig hallott. Egy pillanatig kutakodott a gondolataiban, vajon tegnap vett-e be nyugtatót vagy altatott, mert akkor megjegyzi ezt a kombinációt. Olyan jól aludt, hogy még a rémálmok is elkerülték. Kis időbe telt mire ráeszmélt, hogy nem történt semmi ilyen. Elég volt neki pusztán a másik közelsége, a régóta hallogatott kielégülés és szeretkezés ahhoz, hogy nyugodtan hajtsa a fejét a párnára. Hangosan kifújta a levegőt, ahogy ezt tisztázta a fejében. Ez csak még jobban megrémítette.

– Jó reggelt, Hannibal! Sajnálom, szerettem volna egy kávét főzni neked, de sehol nem találom.
A doktor elmosolyodott mögötte, de nem engedte el.
– És mindezt, kabátban?
– Gondoltam megfőzőm, gyorsan beadom neked, és haza megyek a kutyákat megsétáltatni.
– Tudod jól, hogy szerettem mindennek megadni a módját. Az nem az én stílusom lett volna William, hogy gyors kutyafuttában felhajtsam a kávét és két szóban elköszönjek tőled.
A férfinak megremegett a gyomra, ahogy a doktor belélátott. Mindketten tudták, hogy nem vitte volna fel a csészéket, maximum egy papírost hagyott volna, hogy elment haza, talán még azt ráírta volna, hogy keresni fogja, de ennyi. Lehet, hogy Dr. Lecternek nem volt stílusa a gyors búcsúzkodás, Willnek viszont nagyon is az ínyére lett volna. De most végig gondolva rájött arra, hogy nem ezt érdemeli a másik, és még ő is tisztában volt vele, mennyire illetlen lenne ez a tett.
– Tudom, bocsáss meg. Modortalanság lett volna a részemről.
Hannibal elengedte végre, és az egyik oldalsó fali szekrényhez sétált és kivett egy kis mini hordott. A férfi elképedve nézte, de a döbbenete tovább fokozódót, amikor elolvasta a felirtatott. Jamaica Blue Mountain. Még régen, amikor a rovarokat tanulmányozta, olvasott erről a vidékről, és felsejlett a memóriában egy kósza adat a kávé áráról. Nem akart belegondolni, hogy a fizetése egy igen nagy része van a hordóban.
– Mindig magam őrlőm frissen a kávészemeket, és főzőm ezzel itt.
A doktor a pulton lévő ezüst míves presszógép felé mutatott. A nyomozó becslése szerint, legalább száz éves lehetett, orosz szecessziós mintákkal. Minden túl hivalkodó volt és drága. Nem illett ide, az Ő szerény és egyszerű élete fényévekre volt ettől. A frissen pörkölt kávé illata józanító volt, és még mindig nem értette mit keres itt.
– Nem illek ide. Nem illek hozzád. Ez nem én vagyok. Túl sok minden történt, túl rövid idő alatt, és én nem tudom, hogy tényleg ezt akarom-e.
 Tudta, hogy a férfi tud mindenről, a belső vívódásáról, de egyelőre Ő volt olyan tapintatos, hogy nem hozta fel. Nem tudta volna elmagyarázni neki, mit is érez valójában. A tegnap történtek össze sem voltak hasonlíthatóak azzal, amit Ő eddig szexként ismert, mégis valahol mélyen úgy érezte rosszat tett. Nem azért mert egy férfival volt, Hannibal személyisége volt az, ami elbizonytalanította. Nem lett volna képes megmagyarázni, mi volt ez a különleges belső hang, ami arra késztette, hogy meneküljön. Talán, a testén lévő számtalan lila folt, vagy a helyenként húsig hatoló harapásnyomok voltak azok, amitől a nyomozó énje mintha életre kelt volna? De Ő elhessegette magában a hangot mondván, hogy az agyának túl sok ez az egész, és fel kell még dolgoznia. Túl szenvedélyes a másik az ágyban, ennyi az egész.

– Szeretnél a tegnapiakról beszélni?
– Tessék?
Vissza kellett újra kérdeznie, mert annyira elmerült a gondolataiban, hogy meg se hallotta a neki szegezett kérdést.
– Szeretnél a tegnapiakról beszélni?
Igen, rohadtul szeretne az utóbbi időkben erről beszélni, csak éppen kurvára elveszi a másik az eszét, minden egyes alkalommal, és nincs senki más, akivel ezt megtehetné. Tudta, hogy a doktor belelát, hogy egy nyitott könyv a számára, így nincs előtte titka. Miért akarja vele kimondatni az érzéseit, amikor úgy is tudja?
– Nem vagyok benne biztos, hogy bölcs döntés volt, amit tettem… amit tettünk. Hogy helyes volt-e?
 Felemelt az asztalról egy almát és azt kezdte el forgatni a kezében. Muszáj volt valami pótcselekvésbe belekezdenie.
– Amit teszünk, az helyes. Idővel, már szóra sem lesz érdemes. Követted azt, amit a tested kívánt, ez soha nem lehet elitélendő. Ami a tegnap éjszakát illeti…
– Csalódás volt, igaz?
Will élesen beszívta a levegőt, és a felső szekrényt nézte. Miért kell ezen túl esnie? Miért nem mehet végre el innen? Tudja, hogy tapasztalan a másik férfival ellentétben, és bár kielégítette, közel sem volt benne biztos, hogy a férfi is ugyanúgy élvezte, mint Ő. Kerülte a másik tekintettét, de az bele sétált a látóterébe, és megállt vele szemben.

– Miért gondolod, hogy csalódtam benned?
– Miért akart kávét főzni, miért nem tűnt el korábban? Akkor ezt az egészet megspórolhatta volna magának.
Nem bírt Dr. Lecterre nézni. Hisz tudta nagyon jól, minek ez a felesleges kínlódás?
– Nem lehetet túl nagy élmény, egy tapasztaltan szűzzel…
Hannibal még közelebb lépett hozzá, miközben szinte kényszerítette a szemkontaktusra. Will hátrált előle, amíg már nem volt hová. A teste neki feszült a hideg acél pultnak, elölről a doktor, hátulról a konyha sziget fogták szűk satuba. Hiába volt a velőjéig hatoló tekintet, nem bírt a másikra ránézni. Egyszerűbb és biztonságosabb volt a padlót bámulni, mint a fölé tornyosuló férfit. A társa, a két oldala mellett támaszkodott meg a pulton, így semmilyen irányba nem volt menekvése, úgy érezte csapdába esett.
– Néz rám.
– Miért kell ez a színjáték?
– Néz rám, Will!
A hang erélyesében utasította, és Ő végre engedelmeskedett neki.
– Ha Zeusz összes szeretőjét együttvesszük, azok sem tudtak olyan kielégülést okozni neki, mint te nekem. Tudom, mennyire dacos vagy, és önfejű, hogy kívülre egy áthatolhatatlan falat építesz magad köré, de én ezt le fogom bontani tégláról téglára, és annyiszor foglak a gyönyör oltárán feláldozni, amíg ezt a képtelen dolgot, ki nem vered a fejedből.

A kávéfőző forró gőzzel lepte be a konyhát, és hangosan kezdett kifolyni az oda készített csészékbe, a fekete folyékony arany. Hannibal, életében először nem foglalkozott vele. Hagyta, hogy a gép tegye a maga dolgát, és nyugodtságot próbált magára erőltetni. Hogyan magyarázza meg az előtte lihegő férfinak, hogy legszívesebben most azonnal újra magáévá tenné, hogy a gondolattól már merevedése volt, ahogy elképzelte maga alatt újra a vonagló testét, a spermája izét a szájában. A kék szemekben, riadalommal vegyes vágy tüze éget, és Ő nem bírta tovább, rá kellett hajolnia azokra a penge vékony ajkakra, még ha legbelül attól tartott is, hogy ezzel végleg elijeszti a másikat. A csípőjével szorosan lefogta a nyomozót, ezzel elárulva saját magát, és finoman, puhatolózva kezdte el csókolni a partnerét. Will érezte, hogy mennyire kívánja Őt a másik, még a fekete vastag köntös sem tudta eltakarni előtte Hannibal merevedését, és ez jól eső büszkeséggel töltötte el. A lágy, puhatolózó ajkakba beleharapott és mohón kezdte el őket falni, a kezét a másik arcára tette, és átadta a testét a férfinak, magában mélyen eltemetve azt a hangot, aki veszélyt jelezve kiabált, minden félémével együtt. A bársonyos nyelv elvette az eszét, és el is felejtette mit is akart. A férfi nyakába kapaszkodott, és neki préselte a testét. Hinni akart neki és azt, hogy most azonnal teljesítse az ígéretét. Legyen Ő, az áldozati bárány, azon a bizonyos oltáron. A doktor érezte a testükben a változást, és maguk közé nyúlva, gyorsan kioldozta a köntöse övét, hogy a vékony hűvös anyagon keresztül érezhesse a másik péniszének a közelségét. Belemordult a csókjukba, és a vastag farmert szinte feltépte Mr. Graham ágyékánál, olyan erővel nyitotta szét a gombokat. William felhördült, és elkezdte a csípőjét mozgatni. Az se érdekelte volna, ha ott helyben a nadrágjába élvezz a férfi közelségétől. Kapkodva vette a levegőt, ahogy a doktor a nyakát falta, és egy erős mozdulattal húzta minél közelebb magához a fenekénél fogva. Dr. Lecter, a társa száján keresztül vett utoljára levegőt, majd a vállára támaszkodva eltolta Őt magától. Egy pillanatra kijózanodott és a csalódott kék szemekbe nézett. Mr. Graham tekintette szinte lángolt, a mellkasa sűrűn hullámzott, és magában a pokolba kívánta Hannibalt, amiért így felizgatta és most eltolja őt magától. Legszívesebben idegesen neki esett volna, de a férfi szavai egy pillanat alatt lenyugtatták.

– Szeretnék előtte lezuhanyozni, és gondolom, neked sincs, elenne kifogásod, ha ott folytatjuk…
Will felkacagott, és lihegve nézett rá.
– Nem tudom, hogy kibírom-e odáig.
Mindketten elnevették magukat és sietősen haladtak az emeletre. A helység hideg világítása, csak kiemelte a fekete fehér fürdőszoba ridegségét, a króm felületeken megtört a fény, és minden csillogott. A nyomozónak egy pillanatig hunyorognia kellett, mire a szeme megszokta a körülményeket. Egy hangosat sóhajtott, amikor konstatálta magában, hogy az egész fürdőszoba körülbelül akkora, mint az Ő hálószobája a gardróbbal együtt. Egy pillanatra honvágya lett, de a forró ajkak érintése a nyakán, újra visszazökkentették Őt a vágyai tárgyához és hátra hajtotta a fejét a mögötte álló férfinak a vállára. Hannibal kezei folyamatosan vetkőztették, gyorsan lekerült róla sorra a kabát, a kardigán, az ing, míg hol a nyakát, hol az arcát csókolgatta. Amikor a nadrágjához ért, felnyögött, ahogy a pénisze végre kiszabadult a szoros farmer szorításából. Alig várta, hogy a doktor ujjai újra körül öleljék, és kényeztessék. A boxerja gyorsan a padlóra hullott, ott állt teljesen meztelenül a másik előtt, és érezte, ahogy az izmos kezek végig simítanak a testén, a mellétől haladva egyenként kitapogatva a bordákat, le a csípőjén, és ő már nem bírta tovább, előre lendítette magát. A tenyér végre az ágyékához ért, és beleharapott az alsó ajkába, hogy ne nyögjön fel hangosan.
– Gyönyörű vagy. Csak élvezd, kérlek, amit teszek, és ne gondolkodj.

Hannibal szavai csak olaj volt a tűzre. Az egyik kezével hátra nyúlt és megkereste a férfi merevedését, és a nadrágon keresztül kezdte el kényeztetni. Dr. Lecter beletemette az arcát Will vállába, és Ő is elgondolkozott azon, hogy halasszák a fürdést későbbre, és élvezzenek el. Annyira kívánatos volt a másik oda adása, hogy nem tudott uralkodni magán, még is kényszerítette az elméjét. A gondolat, hogy újra a férfibe hatolhat, túlcsábító volt ahhoz, hogy most a vágyainak engedjen. Lefejtette az ágyékáról a másik ujjait, és kapkodva tépte le a ruháit. Kézen fogva húzta be maga után a kétszemélyes zuhanyzóba, és állította be a megfelelőre a vízhőmérsékletet. A kezébe véve az elegáns fekete flakont, fordult ismét feléje, majd gyengéd mozdulatokkal dörzsölte át a másik testét, és térdelt le elé. A bokájától haladva felfelé szappanozta tovább, miközben magán érezte a férfi tekintetét. Ahogy a belső combon haladva felfelé, a súlyos herékhez ért a keze, megnyalta az ajkait. Kívánta Őt, újra ízlelni, falni akart. A zihálás a feje fölött határozottabb lett, ahogy egyik kezét a farpofák közé csúsztatva hatolt be, a másikkal pedig az előtte meredező péniszt kezdte el izgatni. Feltekintett a férfira, és a mohó vágytól csillogó kék szemekbe nézve, engedte a szájába a veszőjét. Will hangosan felnyögött, nem tudta eldönteni melyik az izgatóbb, Hannibal szája vagy az ujjai. Boldogan adta át magát a másik testének, és hagyta, hogy a vágy felülírja minden gondolatát.  A csempék visszhangozták a nyögései hangját, és ujjaival a nedves tincsekbe túrt. Teljesen idegen volt ez az érzés, amit itt és most át élt, de végtelenül izgató és Ő többet akart belőle. Érezte, ahogy az ujjak okozta nyomás egyre enyhébb lesz, és neki meg kellett kapaszkodnia maga előtt a falban, ha nem akarta, hogy remegő lábakkal essen össze a kéjtől.

– Kérlek…
Újabb ujj hatolt a testébe, és Ő azt hitte menten elélvezz. A férfi ajkai, és kényeztető keze túlságosan finomak voltak, és nem bírta volna sokáig ezt a vívódást. Gondolatban már mindent elkövetett, hogy az orgazmustól minél távolabb kerüljön, de úgy érezte hasztalan.
– Veled szeretnék…
Hannibal elmosolyodott, és utoljára a torkára engedte Will makkját. A spermája sósága beborította a nyelvét, ahogy kiengedte magából, és az Ő ziháló páciensére nézett. William hajából, mint a sűrű esőcseppek folytak az arcára a vízcseppek, a teste gőzölgött a forró víztől, és számára a leglenyűgözőbb látvány volt, amit valaha is el tudott képzelni. Amikor megismerte a férfit, először a tányérján képzelte el, aztán ahogy jobban megismerte, nem tudta el dönteni, hogy melyik lenne az izgalmasabb az ágyán vagy a tányérján, de most beismerte magának, hogy csak az ágy az egyetlen hely, ahová Ő tartozhat. Felegyenesedett elé és mohón, erőszakosan falni kezdte az ajkait, néha a kelleténél erősebben beleharapva, a vére ízét megízlelve. Hangosan felnyögött, ahogy megérezte, hogy a másik közelebb sétált hozzá, és a két péniszt átkulcsolva, izgatja magukat. Muszáj volt kiszakítania magát a csókjukból, és lenéznie, hogy lássa, ahogy Will tenyerében egymásnak dörzsölődik a két már lila makk, a nedveik összekeverednek, majd újra eltűnnek. Felnyögött a látványtól és az élvezettől egyszerre, majd újra visszatért a férfi ajkaihoz, miközben elfúlva nyögte a szavakat két csók között.
– Megőrjítesz, ugye tudod? Hol szeretnéd?

Egy hangos nyögésen kívül, nem érkezett válasz. Lefogta a kezeket, hogy higgadtságot erőltessen magukra, de hasztalan. Ahogy Will kezeit a feje fölé emelte, nem volt képes várni a válaszára. Addig kényszerítette arra, hogy hátráljon, míg a férfi a hátával a falat nem érte, és a lábait széjjelebb terpesztve hatolt belé. Mr. Graham felkiáltott, ahogy a doktor elmerült benne, majd hangosan zihált. Dr. Lecter nem tudott magán uralkodni, nem hagyott a másiknak elég időt arra, hogy megszokja a testét, határozott mozdulatokkal mozgatta a csípőjét, míg maguk közé nyúlva a kezébe ölelte a férfi merevedését.
– Hannibal…
Will csak nyögni volt képes, alig tudta megtartani a testét a súlyos lökések ellen, de ahogy a testében tompult a fájdalom, a csípőjével sietett a másik ágyéka elé. Szerette volna átkulcsolni a combjaival a doktor derekát, de most se Ő irányított. A teste remegett, az ajkaikat egyre artikulátlanabb hangok hagyták el, és érezte, hogy nincs tovább. Az izmai görcsbe rándultak, az agyát elöntötte az orgazmus hullámai és szinte megdugta a szeretője öklét, míg aztán elfúlva, nyögve borult rá. A szorítás megszűnt a csuklója körül, Hannibal megragadta a combjainál fogva és felemelte. Hálás volt neki, amiért a teljes testsúlyát Ő tartja meg, mert érezte, a lábai nem lennének képesek ezt a feladatot ellátni. Hiába élvezett el, még mindig erekciója volt, és kettőjük spermától és víztől síkos hasa között csúszkált. Hátravetette a fejét, ahogy a férfi újra és újra felemelte addig, amíg csak a makkja maradt benne, majd engedte vissza magába tövig. Dr. Lecter szigorú külseje kicsit enyhült, ahogy a csatakos haja a szemébe hullott, a szemeiben a vágy és a mohóság végtelen tüze égett, és kétségkívül élvezete, hogy nem sokára másodszorra jutatja a férfit a csúcsra. Tudta mit kell tennie, a megfelelő pózba húzta Willt, és a prosztatáját izgatva mindenegyes lökéssel, taszította az orgazmus felé. Minden erejére szüksége volt, de látni akarta még egyszer ezt a meg elevenedett görög márványszobrot, ahogy elélvez tőle.  A pénisze körüli remegések egyre sűrűbbek lettek, és nem bírta levenni a tekintetét a másik arcáról.
– Élvez el, kérlek…
És Mr. Graham tette, amit kért. Újra beborította a testét az orgazmus, amit a doktor egy másodpercig tudott szótlanul nézni, ugyanis rá is hatással volt a partnere teste és hörögve élvezett belé. A sötétség elborította az elméjüket, kimerülten ölelték egymást, míg a testükre folyamatosan kopogva záporozott a víz. William tudta, hogy elveszett. Nincs tovább. Ha most elment volna haza, akkor talán másként alakultak volna a dolgok, de így kétségtelenül magával ragadta mindaz, amit a doktor jelentett neki. Ahogy nézte a férfit, minden eddig elfojtott,tudat alatt jelen lévő, összes érzése tudatosult benne.
– Azt hiszem, szerelmes lettem beléd, Hannibal…
– Én is, Will, én is.
A doktor gyengéden simogatta meg az arcát, és Ő hálásan bújt a kezéhez. Tartozik valakihez, valahová. Nem kell többé menekülnie, hamis családot alapítania és szeretett kapnia a kutyáitól, hús-vér embertől megkaphatja. Dr. Lectere lett végérvényesen, a testét, a lelkét, a szívét ezüst tálcán nyújtja át neki, hogy Ő azt tehessen vele, amit csak akar. Nem volt normális, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen mély változás menyen végre a lelkében, de a másik mindent felülmúló személyisége, mindaz, amit tett vele, elég volt neki ehhez. Tényleg szerelmes lett a férfiba, úgy ahogy eddig soha senkibe. Átjárta a lényét és mindent felülírt, ami eddig Ő volt, amit eddig gondolt a világról, hogy mi helyes és mi nem. Végre határozottan tudta mit akar. Hannibal mellett lenni, bármi áron. Még ha ezért mindenkivel szembe is kell, hogy szálljon.

***

Willt, a háza magányában nem kerültek el a rémálmok. A szemhéja sűrűn remegett, ahogy az agya a REM szakaszba ért alvás közben, és újra ott találta magát Abigail mellett az intézet folyosóján, amikor azt kérdezte tőle, tényleg mennyire szörnyű is a gyilkosság. Tudta, miért idézte fel az agya ezt a képet. Nicolas Boyle testét megtaláltalak a minnesotai erdőben, kibelezték. Jack Crawford behívatott mindenkit. Őt, Hannibalt, Alanat és Abigailt. Kihallgatta a lányt, mindenki tiltakozása ellenére. Még mindig jól emlékezett, milyen is volt a legelső hulla akit látott és nem akarta, a lányt is ennek a soknak kitenni, amikor így is rémálmai voltak. A kép ugrott egyet, a patológián volt, a munkahelyén. Látta maga előtt Abigailt kiterítve a hűvös acél asztalon, ahogy helyenként már kilátszottak a bordái, a húsa mállott volt, mint Nicolasé és Ő nem bírta levenni a tekintetét a hályogos kék szemekről. A nyakán a seb újra felhasadt és folyt belőle a vér, hiába próbálta a kezével leszorítani. De valami nem stimmelt. A seb nem magától kezdett el vérezni. Oldalra fordulva látta, ahogy Hannibal egy szikét tart a kezében és nyújtja felé a véres kezét.

Lihegve ébredt fel és az órára pillantott. Hajnali fél öt volt, a kutyák hangosan horkolva feküdtek körülötte és Ő ledobván magáról az izzadt pólót, kereste meg újra a gyógyszert, amit a doktor adott neki. Az utóbbi időben nem szedte, az akkor még rossz álmok miatt, most még is visszasírta azokat. Keserűen elmosolyodott, ahogy ezt konstatálta magában. Akkoriban, ezeket az álmokat kívánta vissza. Most még is jobban örült volna, ha újra erotikától és nem vértől lennének fűtöttek a képzetei. Akkor talán még a valóságba is átültetné őket. Újra elmosolyodott, és az elmúlt napok szép emlékeit felidézve aludt el, és nem is kelt fel reggelig.

***

A munkában továbbra is ott motoszkált a fejében az apró hang, hogy mi van ha Jacknek végig igaza volt? Miért álmodta ezt Abigailel? Miért kérdezte tőle azt a lány? Megvárta, amíg teljesen egyedül lehet a patológián, és ott állt Nicholas teste mellett. Hagyta, hogy az arany inga át vegye az elméje felett az uralmat és próbálta elképzelni a gyilkosát. Tudta mi fog következni, a fantáziában ott állt előtte a fiú és Ő kibelezte, mint valami állatott. Állatot, mint egy szarvast. Abigail. Nic Boyle átváltozott a lánnyá, aki ijedt nagy szemekkel belezte ki Őt, ágyéktól a bordákig. Hiába ragadta meg a kést, a kéz nem állt meg, végig vágta mély mozdulattal a hús és izmok kötegét. Mindaz, amit eddig tagadott, nyilvánvalóvá vált. Beszélnie kell Hanniballal, Ő biztos megnyugtatja, hogy tévedet.

Azonnal autóba szállt, és kopogtatás nélkül rontott be az irodába. A doktor épp rajzolgatott, miközben az egyik kedvenc áriája töltötte be a dolgozó szoba levegőjét. A vázlataiból felpillantva üdvözölte őt.
– Helló, Will.
– Abigail Hobbs ölte meg, Nicholas Boylet?!
Dühösen szegezte neki a kérdést, titkon remélve, hogy a válasz nem az lesz, amit Ő sejtett.
– Igen, tudom.
Élesen beszívta a levegőt és gyermek módjára hatalmasat bólintott. Ettől a választól rettegett, de nem annyira, mint a következő kérdésére érkezőtől.
– Honnan tudod?
– Segítettem neki eltüntetni a holttestet.
Will megremegett, és a hang, ami eddig beszélt a fejében, hogy a másikkal valami nem stimmel, most hangos üvöltésbe kezdte az „én meg mondtam”, mondókát. Hannibal az asztalán lévő szike felé pillantott. William tudja. Feladhatja Őket a rendőrségen, és ezzel mindent tönkre tehet. Ha megöli a férfit, akkor nem tudja őket letartóztatni, de akkor örökre elveszíti a szerelmét. Nem, egyszer már majdnem elveszítette Őt, az is megviselte utólag, és akkor még nem voltak együtt. Biztos van más lehetőség, meg kellett tudnia, mit mondott el idáig a nyomozó.
– Elmondtad, Jacknek?
– Nem.
– Miért, nem?
– Mert reménykedtem benne, hogy nem igaz.
A nyomozó hangja megbicsaklott, próbálta visszafojtani a dühét. Végig védte a lányt, azt hitte ártatlan, és kész lett volna mindenki ellen harcba szállni, csak hogy bebizonyítsa nem segített az apjának, nem Ő volt a csali, nem segédkezett a holtestek eltűntetésében, nem Ő ölte meg Mr. Boylet, de mindez összeomlott, amikor meglátta a fiú holttestét, és tudta ki tette. Megint csak az utolsó reményétől fosztotta meg a doktor, és Ő gyűlölte ezt. Dr. Lecter érezte a változást, de Will nem szólt senkinek az igazságról, talán a meggyőzés erejével sikerülhet még visszafordítania ezt a végtelenül balszerencsés helyzetet.

– Nos, már tudod az igazságot.
– Valóban?
– Minden, amit arról az éjszakáról tudni véltél, igaz, kivéve a végét. Nicholas Boyle ránk támadott. Abigail egyetlen bűne, hogy megvédte magát, az enyém pedig, hogy hazudtam róla.
– Miért?
A társa kétségbe esett. Minden elveszni látszott. Az a fajta tökéletes idill, amit felépített a fejében, összeomlott. Mindkettőjükben csalódott.
– Tudod, te is hogy miért. Jack Crawford megbillogozta volna azért, amit az apja művelt, és a lány világa magába roskadt volna. Ez lenne a történet. Ezt írta volna Freddie Lounds.
Will ereiben felforrt a vér. Azaz átkozott szenzáció hajhász szuka. Csak erre várna. Jack pedig… felkötné az első fára. De ez akkor sem elég ok. Ez gyilkosság és bűnrészesség! Mindaz, amire kiképezték, aminek az eltiprására felesküdött volna…
–Abigail pont ugyanannyira gyilkos, mint te, amiért lelőtted az apját, vagy én, mert megöltem Tobias Budge-t.
– Ezt nem áll jogunkban eldönteni.
– Akkor kinek áll jogában? Ki ismeri Abigailt jobban, mint mi? Vagy a terhet, amit cipel?
Senki.
– Mi vagyunk az apák. Jobban kell védenünk Őt, mint azt Garrett Jacob Hobbs tette. Ha elmondod Jacknek, Abigail jövőjének vége.

Hannibal oda sétált Will mellé, de nem merte megérinteni. Minden meggyőző erejét össze akarta szedni, de ebbe nem akarta az érzékiséget bevonni. A szavai súlyos felhőként lebegett kettőjük között, a szobát hideg sötétség töltötte be. Ez lesz az első nagyobb próbatétel a kapcsolatukban, és talán az utolsó is.
–Hívjam az ügyvédemet, Will?
A férfi csak tagadólag rázta a fejét. Dr. Lecter máris nyeregben érezte magát, tudta mit kell mondania a párjának ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogy azt Ő eltervezte. Oda sétált hozzá és a vállára tette a kezét.

– Senkinek nem mondhatjuk el. Mi leszünk a gyámjai, és megakadályozzuk, hogy bármi baja essék. Ő a te lányod lehetne, mi lehetnénk a családod. Tudom, hogy mindenre képes lennél, hogy azt az életet, amit te adtál neki, megvéd.
Hannibal keze a vállán pihent, és a szavak jelentőségét mérlegelve nézett ki az ablakon. Egy olyan jövőt vizualizálva maga elé, ahol minden tiszta, szép és jó illatú. Ahol Abigail a kutyákkal játszadozik, vagy együtt horgásznak, míg a férfi vacsorát főz nekik. Egy igazi család, amit ők alkotnak, és ezért pusztán csak egy kis hazugságot kell elnéznie. Vagy a család, vagy a hivatása. Mélyet sóhajtott, ahogy döntésre jutott.
– Megteszem.
A mellette álló fekete ördög alak elmosolyodott, és a villám fényében látta magát is kormos, szarvas emberként, akiknek a szemgödrei fehéren világítanak és bárgyún mosolygott. Hisz nem azt tanulta mindig, hogy első a család? Nem ezt mondta neki is az apja, amikor újabb és újabb városba költöztek, és miután részegen megverte, később bűntudatból megölelte Őt? Tényleg egy családot alkotnak, és mint olyant összeköti őket egy közös titok, egy cselekedett. Mind a hárman megöltek valakit, önvédelemből, a túlélésért és másért. Hatalomért. Számára, jó érzés volt megölni Garett Jacob Hobbsot, hogy megszabadítsa a világot ettől a gonosztól, Hannibal számára, hogy legyőzőt egy kegyetlen sorozat gyilkost, de Abigail számára miért? Kinek akart ezzel bizonyítani? Az apjának, vagy magának, hogy nem olyan, mint az apja? Nem tudta a választ és nem is akarta tudni. El akarta törölni magában a gondolatot, hogy a lány bűnös lehet. Hogy rossz lehet. Csak is egy ártatlan, megtévedt árva lélek, aki rossz helyre született, még rosszabb apához, de mindezt eltörölhetik végre. Igen, ők ketten mindent rendbe hoznak. Ezzel a boldogító tudattal bújt oda Hannibalhoz, és hagyta, hogy elterelje a gondolatait.

7.
Abigail Hobbs, hiába próbálta bizonygatni, hogy Ő nem olyan, mint az apja, nem szörnyeteg, hiába ölte meg Nicholas Boylet. Nem tudott szabadulni az apjától, úgy érezte még mindig vele van, és az életét irányítja. Azt hitte, ha megöli a fiút, azzal eltörli Garett Jacob Hobbs emlékét, valójában csak sokkal rosszabbat tett vele. Újra és újra gyötörték az emlékképek, és a csoport, a folyamatos zaklatások, Jack Crawford üldözése, nem tett neki jót. Kezdett megtörni a nyomás alatt, és ezt Hannibal is jól érzékelte. Tudta, hogy egy titkot rejteget, de azt akarta, hogy Ő maga vallja be, mit is tett valójában. A lány segítségre szorult, hogy végre el tudjon szakadni az apjától, ezért kihantoltatta a holttestet és elvitte az irodájába. A hulla szürkésfehér színe, éles kontrasztot alkotott azzal, a fekete öltönnyel, amit a temetkezési vállalkozó adott rá. A teste súlyosan puffant, ahogy a fotelba ültette, az egykor vékony alak, most már felpuffadt a bomlás gázaitól. Abigail nem tudta mi vár rá, Dr. Lecter úgy intézte, hogy kint várjon, amíg elkészül. A minnesotai házból elhozott szarvas csontból készült kést elhelyezte az asztalon, majd kisétált a lányhoz. A nagy kék szemek kérdőn néztek rá, ahogy meglátta a kezében az elegáns fekete szaténszemfedőt.

– Segíteni fogok neked, hogy megértsd az apádat, de ehhez egy kis érzékvesztésre lesz szükségünk.
– Újabb gomba?
– Nem. Ez most egy egészen más terápia lesz. Készen állsz?
– Igen.
A doktor oda sétált mögé és a kendőt puhán rákötötte a szemére, majd kézen fogva vezette be az irodába a pártfogoltját. Segített neki leülni, majd pár pillanatig nézte, ahogy a lány orrlyukai megremegnek és a légzése felgyorsult, a ráváró feladat miatt.
– Alapvető vonzódást érzünk a családunk iránt. Már illatról megérezzük egymást.
Felemelte a kést az asztalról és az orra alá tartotta a nyelét. Abigail mélyen beszívta az illatot és azonnal elárasztotta az ismerős szag.
– Felismered?
–Az apám készítette.
Kicsivel később azonosította az anyagot is.
– Csontból.
Újra együtt voltak a faházban, előttük a frissen lelőtt szarvas és megbeszélték mit fognak tenni vele. Hogyan becsülik meg minden egyes darabját, az ellejtett állatnak. Akkor nyugodt volt, és egy röpke pillanatig megfeledkezhetett mindarról a borzalomról, amire Ő kényszerítette. Elfelejthette a lányokat, akiket neki kellett becserkészni, hogy aztán az apja, megölhesse Őket helyette. Nem, Ő nem segített neki. Ő csak beszélgetett velük. Miért akarta ezt az apja? Mi késztetést érezz egy szülő, hogy ezt tegye a gyermekével? Miért? Miért kellett így tönkre tennie az életét? Gyűlölte, és úgy érezte soha nem fogja megérteni.
– Az apád mindig is egy dolgot kívánt neked: boldogságot.
Magában gúnyosan felhorkantott, még hogy boldogságot…
– Az apám elvágta a torkomat.
– Szeretetből.
– Az nem szeretet volt.
Hannibal jól érzékelte, hogy Miss Hobbs még mindig nem ért semmit. Annyira félt a többség véleményétől, attól, hogy megbélyegezik, hogy nem volt képes a függöny mögé látni. Meglátni mindazt, ami a mélyben gyökerezik.
– Minden családban más a szeretet. Minden szeretet egyedi. Tagadod az apád iránti szereteted,mert félsz, hogy ez mit mutatna belőled.

Visszatette a kést az asztalra és újra a fiatallány felé fordult. Úgy érezte készen áll arra, hogy végre átvezesse Őt az utolsó szakadékon.
– Érzed Őt itt, Abigail?
– Igen.
A feketeszatén szemfedőt levéve, feltárta a lány előtt mindazt, amit eddig rejtegetett. Az apja vele szemben ült és a lánya megrökönyödve nézte a testet. Egy pillanatra megrémült tőle, aztán szépen lassan eljutott a tudatáig a valóság. Már nem tud neki ártani, soha többé nem kell félnie tőle, nem kell ébren virrasztania attól rettegve, hogy a férfi mikor ront be és öli meg Őt, mert már nem elég neki az, hogy ráhasonlító lányokkal érje be.
– Ez most az apád. Ennyit jelent. A halál lecsupaszította. Csupán az őszinteség maradt.
Csak nézte maga előtt az aszott testet, és minden érzelem előtört belőle. Harag, csalódottság, szeretett, elhagyatottság és végtelen sok düh. Dr. Lecter oda térdelt mellé és figyelte a reakcióit.
– Őszinte lennél velem?
Kíváncsi volt, vajon mi zajlik a mélyben. Vajon sikeres lesz a kezelés, és megért végre mindent? Hogy a felszín csupán csak egy réteg, és a férfi mennyivel mélyebb érzéseket táplált iránta, mint azt Ő el tudta képzelni?
– Jól bánt velem, amennyire csak tőle tellett. Akkor éreztem magam a legjobban, mikor együtt vadásztunk.
– Igen. Ez jól körül írja, mi a szeretet.
Felállt és a vadásztőrt átnyújtotta a lánynak.
– Engedd, hogy úgy szeresd őt, ahogyan ő szeretett téged!
A remegő kezek mihelyst megérintették a kemény markolatot, rögtön határozottá váltak, és Garett Jacob Hobbs ölébe térdelve egy gyors mozdulattal vágta el a torkát. Miss Hobbs arra számított, hogy vér fog a testből bugyogni, helyette sárgás, bűzös nedű folyt végig a ruháján le a padlóra és Ő megrendült, hogy mit tett. Remegve hátrált a doktor karjaiba, aki hátulról lefogta és a fejét simogatta.
– Amire apádtól szükséged van, itt van a fejedben...Neked kell megítélned ezt, nem neki.
És a lány végre megértette. Nem olyan, mint az apja, bármily is volt Ő, hiába gyilkolt ő is, akkor sem olyan, mint amilyen Ő volt. Meghalt. Többé nem irányítja a tetteit, a gondolatait, saját maga felelős minden tettéért, szabad. Nem kell többé idomított bábként egy olyan játékot űznie, amit nem akar.
– Sose szégyelld azt, aki vagy, Abigail!
–Dr. Lecternek igaza van. Nem szégyellhetem magamat, az Ő tettei miatt. Két ember vagyunk, nem egy, még ha ugyanaz a vér is csörgedezik az erünkben.

***

Mis sHobbs a korházi ágyában ülve, elhessegette az emléket.  Akkor sokkal magabiztosabb volt, nem az a rémült kis madárka, mint amilyen most is. Freddie Lounds volt az, aki minduntalan elbizonytalanította, és még is küzdeni akart vele. A saját lábán akart megállni, és ehhez csak egyetlen egy kiutat látott, ha eladja magát, a családját és mindazt, ami történt könyv formájában. Bölcs döntésnek tűnt. Hannibal és Will hiába szólt, hogy esztelenség, amit csinál. De mit tehetett volna? Mint valami pióca, tapadjon rá a két férfira, hogy mentsék meg újra és újra, mert képtelen megtalálni a helyét a világban? Nem, ahhoz Ő túl büszke volt. De ahhoz már nem volt túl büszke, hogy nyugodtan várja, mikor kerül elő Nicholas hullája, ha egyáltalán elő került volna. Nem, neki ki kellett ásnia. Akarta, hogy megtalálják, hogy ráfogják Ő a gyilkos és végre ne rettegjen attól, mikor következik be a nap, amikor minden összeomlik. Elég erőt érzett magában ahhoz, hogy szembe szálljon Jack Crawforddal, akkor ezzel a szenzációhajhász firkásszal miért nem tud?

– Mit szeretne, mi legyen a könyv címe? Lehetne például az, hogy „Az utolsó áldozat”. De nem jó, mégsem. Már írtak egy könyvet, ezzel a címmel.
– És az sikeres volt?
– Igen, ameddig az írója öngyilkos nem lett. Ne aggódjon, sokat fogunk keresni ezzel a könyvel.
– Nem én vagyok, apám utolsó áldozata.
– Akkor kicsoda?
– Marissa. Az apámat okolom, az Ő halálért is. Miatta ölte meg, Nicholas Boyle. Ha az apám nem öli meg a húgát…
– Marissa Schuurt, a hasfelmetsző ölte meg, nem Nicholas. Ő nem volt gyilkos. Aki Őt ölte meg, az egy ártatlant ölt meg.
Abigail megborzongott egy pillanatra, a riporternő jeges szavaitól. Tényleg megölt egy ártatlant, ahogy a többi lány is ártatlan volt, akiket az apja megölt. Muszáj magán erőt vennie.
– Honnan tudja, hogy nem volt az?
– Felismerem, ha egy gyilkossal beszélek, eleget interjúváltam már meg ahhoz.
– Mi árulja el őket?
– Különösen, az ellenséges hozzáállásuk. Ezt látom mindig Will Grahamben.
– És ezt látom mindig benned is.
Freddie érezte, hogy valamit titkolt a lány, hogy sokkal több van a sztori mögött, mint amit elárult, de Ő ki fogja nyomozni azt. Vagy megírja a saját igazságát. Neki mindegy volt, csak a bevétel volt a fontos.
– Róluk is ír a könyvében? Willről és Hannibalról?
– Ez a maga sztorija kedvesem, Ők csak mellékszereplői ennek a történetnek.
– Szeretném, ha velük is megbeszélhetnénk ezt a dolgot…
– Nincs túl sok beleszólásuk. Maga szabad ember, azt tehet, amit csak akar. A hallgatása, túlságosan gyanús az emberek szemében, mindenki azt hiszi, hogy maga segített az apjának, hogy olyan, mint Ő.
– Nem vagyok olyan, mint Ő!
A lány kétségbe esetten mentegetőzött a riporternőnek, mihelyst kimondta a legnagyobb félelmét.
– És mi pont ezt akarjuk az embereknek elmondani. Én megírom a sztorit, maga pedig elmeséli, amit tud. Mindent. Az apját, az áldozatokat, hogy milyen érzés ez az egész.
– Miss Lounds, attól tartok ebbe nekem is lesz beleszólásom.
Abigail az ajtóba felpillantva szembe találta magát Hanniballal. Szemmel láthatólag dühös volt, azóta nem tudtak kettesben beszélgetni, hogy kiásta Nicholas hulláját. A tekintette mindent elárult, bajban volt.
– Dr. Lecter, Miss Hobbs felnőtt ember, így szerintem joga van eldönteni, hogy mit szeretne.
– Egyetértek Önnel, de ha jól értettem nem csak róla szeretne írni, ha nem rólam és Mr. Grahamről is, így jogosnak érzem a közbeavatkozás. Meg invitálhatóm egy vacsorára, ahol ezt mindannyian átbeszélhetjük?
– Boldogan elfogadom a meghívást. Mondjuk, ma este?
– Legyen inkább holnap. Mára sajnos elígérkeztem, és Willel is egyeztetnem kell.
– Természetesen, akkor holnap. Abigail.
– Viszlát.

Ahogy bezárult a nő mögött az ajtó, a doktor a mindent elrejtő maszkkal fordult a lányhoz. Soha nem mutatta ki a feszültségét, vagy az érzelmeit, még ha legbelül tomboltak is benne.
– Megnyugtató lehet egy szörnyeteg hulláját nézni, tudva, hogy sosem tér vissza.
– Nick Boyle nem volt szörnyeteg.
– És te?
– Néha annak érzem magam.
– Ezért ástad ki a testét?
– Nem. Meg akartam szabadulni attól a nyomástól, hogy mikor találják meg. Nem bírtam idegekkel, hogy minden nap azon rettegjek, vajon mikor találnak rá és engemet mikor tartoztatnak le. Átmentem a vizsgán, nem dugtak börtönbe.
– Az életemet kockáztatom érted, te pedig így hálálod meg? Jack Crawford figyelmét sikerült magadra irányítanod, ezzel veszélybe sodorva mindkettőnket. Nagyon óvatlan voltál, Abigail. Bíznom kell benned, de ha nem tudok?
A lány megremegett. Tudta, hogy a doktornak igaza volt. Nem volt fair, amit tett mindazok után, ami történt, de mit tudott volna tenni? Kétségbe volt esve. Kétségbe van esve.
– Meg akartam szabni, hogy mikor, mi jön be, azon a bizonyos ajtón.
– Úgy, hogy kiásod a fiút? Hogy eladsz minket Freddie Loundsnak? Meg mondtuk neked, hogy vigyázunk rád.
– Attól, hogy megmentettek az apámtól, még nem kell úgy viselkedniük, mint Ő.
– Abigail! Úgy érzem, jóval többet adok neked, mint amennyit megérdemelsz. Sajnálom, hogy rád pazaroltam mindenemet. Félre ismertelek. Boldogulj úgy, ahogy akarsz, de ne feledd, hogy egy szavamba kerül és mindennek vége.
– Azzal saját magát is elárulná.
– Nem feltétlenül. Döntsd el, hogy mit akarsz. Velünk vagy ellenünk?
A lány minden eddiginél jobban kétségbe esett. Hannibalnak előbb hinnének, mint neki, még ha el is mondaná, hogy Ő telefonált aznap reggel. Nincs más lehetősége, a férfival kell, hogy maradjon.
– Az apádat, el tudtad fogadni. Olyan nehéz lenne, engemet is?
– Sajnálom… én csak…
Miss Hobbs küszködött a könnyeivel.
– Össze vagyok zavarodva. Az, hogy láttam Őt magam előtt kiterítve, azt hittem megnyugtat, de semmivel sem lett jobb. Nem akarok magukra támaszkodni, ezért is akartam megírni a könyvet. Tisztára akarom mosni a nevemet.
– Nem ajánlottuk volna fel a segítségünket, ha nem akarnánk, hogy ránk támaszkodj, ha nem akarnánk neked segíteni. Neked szükséged van erre a mankóra, és bennem, bennünk megtalálod. Ha még egyszer eljátszod a bizalmamat, mindennek vége. Csak addig tudlak megvédeni, amíg tisztelettel beszélsz és bánsz velem. Ha ez megszűnik, elengedem a kezedet. Megértetted?
– Igen. Sajnálom.
Dr. Lecter elmosolyodott és megsimogatta a hátát bátorítólag.
– Az FBI előtt egyelőre minden rendben, addig nem kell aggódnod, amíg nem találnak bizonyítékot. Freddie Lounds viszont veszélyes, többet tud, mint amennyit elmond. Nagyon vigyázz vele. Holnap este, minden szavadra nagyon jól figyelj, mert egy apró mozzanat is elárulhat.
– Úgy lesz. Will, tényleg velünk tart? Nem nagyon szereti Őt.
– Minden meggyőzőképességemet latba fogom vetni, hogy egy asztalhoz ültessem őket.
– Abban nem lesz hiba, igaz?
Abigail mosolyogva nézett a doktorra, és Ő vissza rá. Igen, abban nem lesz hiba.

***

Will késő este a kandallótűzét nézte, Hannibal irodájában. A látogatásai mindennaposokká sűrűsödtek, és túlnyúltak a szakmai korlátokon. Az eddig feszélyező környezet megszelídülni látszott, a vörös pulzáló falak megnyugodtak a félhomályban, a lelke mégse volt nyugodt. A doktor által töltött italt szorongatta a kezében, miközben némán hallgatta a tűz ropogását. Megrázkódott, ahogy a férfi mögötte a vállára tette a kezét, és úgy kerülte meg a fotelt, hogy a mellette levőben foglaljon helyett. Ahogy Dr. Lecter ránézett az arcára, minden világos lett a számára. A társa borostája szakállá nőtte magát, a szemei karikásak voltak, és nyoma sem volt annak a nyugalomnak, amit az utóbbi napok szeretkezései az arcára varázsoltak.
– Gyászolsz, Will.
A férfi meglepetten fordult felé. Tudta, hogy egy nyitott könyv a számára, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire.
– Abigail Hobbs, megölte Nick Boylet. Elvett egy életet.
– Te is elvettél egyet. Az apjáét.
– Ahogyan te is.
– Mi fáj jobban, az hogy megölte a fiút önvédelemből, vagy az hogy elvesztetted az ártatlanságot, amit eddig hittél?
A doktor tudta a választ, de tőle akarta hallani.
– Az fáj a legjobban, hogy hazudunk miatta. Érdemes miatta kockára tenni mindent?
– Szerinted? Mindketten ismerjük az élet kioltásának irrealitását. Akik meghaltak, mert nem volt más lehetőségünk, tudjuk, abban a pillanatban nem hús-vér emberek, hanem fények, lélegzetek és színek.
– Hát nem ezt jelenti életben lenni?
– Mindenkinek mást jelent. Abigail össze van zavarodva. Abban a pillanatban azt tette, amit helyesnek vélt. Követte az ösztöneit, amik azt súgták neki, hogy meg kell védenie magát. Mi is ezt tettük. Ha Ő nem ártatlan, akkor mi sem vagyunk azok?
– Nem tudom. Tényleg, nem tudom, mit gondoljak róla.

Mr. Graham előre hajolt és letette a poharát a földre, majd megdörzsölte az arcát. Hannibal oda térdelt elé, és lefeszítette a két kezét az arcáról.
– Amit teszünk, az helyes. Te nem érezted úgy, hogy jó lenne, ha valaki végre támogatna és nem kéne a sötétségben tapogatódznod?
– Számtalanszor. De te segítesz nekem lámpást gyújtani, és kivezetsz onnan.
– Neki is adnunk kell egy lámpást. Az apja olyan mélyen lökte a sötétbe, hogy onnan egyedül nem talál ki. Ha nem segítünk rajta, ha nem gyújtjuk meg a lámpását, akkor csak még mélyebbre kerül, és örökre elveszik. Ráhúzhatják a vizes lepedőt, azt mondják róla, hogy szociopata és bekerül, a Megyei Kórház Elmebeteg Bűnözök Részlegébe. Ezt akarod neki, Will? Tényleg egy ilyen helyre száműznéd Őt, ahonnan nincs kilátás, a többiek folyamatosan zaklatnák, és örök sötétségben élné az életét, egy olyan apa miatt, aki mindenáron meg akarta Őt ölni?
– Nem. Azt nem…
– Akkor muszáj megvédened Őt. Én csak, mint pszichiáter tehettem meg, de te, mint az FBI egyik tagja, többet tehetsz érte nálam. Ne hagyd, hogy a kétségeid átvegyék feletted az uralmat. Minden rendben lesz. Annyi gyilkos szaladgál oda kint, akire ráfoghatjuk az egészet, ezt te tudod a legjobban.
– Arra kérsz, hogy nem csak, hogy hazudjak, de hamísítsam is meg egy bűntény helyszínét?
– Nem. Semmi ilyenre nem kérlek. Én csupán azt szeretném, ha elterelnéd Abigailről a figyelmet, másra. Te vagy az egyetlen, aki a gyilkos fejével tud gondolkodni. Az utánzónak egyel több vagy kevesebb gyilkosság, édes mindegy. Ő így is, úgy is lógni fog, fogalmazunk így.

Mr. Graham továbbra is a tűzbe bámult. A doktor szavai szinte hipnotizálták, a keze érintése az övén, az illata, mindez mindig felülírta a józan ítélőképességét. Eljátszott a gondolattal, hogy mi van akkor, ha tényleg megtenné? A minnesotai gébicset másoló gyilkos tényleg lehetne Nicholas, Ő már halott, nem tudják kihallgatni, nem tudja tagadni az, ellenne felhozott vádakat, egyedül Freddie Lounds az, aki foggal-körömmel küzdene az ellen, hogy a fiú gyilkos volt, de az Ő szavának még egy leheletnyi értéke sincs. De akkor ki ölte volna meg Nicholast? A chesapeki hasfelmetsző, mert rajta kapta? Ő nem ásta volna el a hulláját, Ő ünnepelte, amit tett, és közszemlére tette volna. Ha Abigail nem belezte volna ki, akkor még el is tudták volna tusolni az ügyet. De így?
– Nincs egy olyan gyilkos se, akire rá tudnánk fogni. A terv elbukott.
– Találni fogunk olyat, nyugodj meg. A törvényszékiek nem tudták megállapítani, mikor halt meg, azt mondtad. Ez esetben, akár lehet a chesapeki hasfelmetsző egyik áldozata is.
– Ő nem tűnte volna el a hullát. Ő megcsonkította volna legalább, mielőtt eltemette volna.
– Igen, de ezt csak te tudod. Egyelőre, mond azt, hogy Ő tette. Aztán később azt mondod legfeljebb Jacknek, hogy tévedtél. Hogy nem láttál tisztán. Dühös lesz, de ez még mindig kisebb gond lenne, mintha rájönne az igazságra.
A férfi végre először nézett Hannibalra és a válaszokat kereste a barna szemekben.
– Azt ígérted, megvéded Abigailt, és csak így tudjuk Őt megvédeni.
Will remegve bólintott, és a gyomra összeszűkült. Még soha nem hazudott a főnökének, most elmondva mégis minden olyan egyszerűnek tűnt. Tényleg nincs más választása. Vagy megvédi a lányt, vagy elárulja.

– Úgy érzem, nem tudom, ki vagyok melletted. Hogy te kivagy…
– Nagyon is jól tudod, hogy ki vagy és, hogy én ki vagyok. Az, hogy az érzéseid megváltoztatják a gondolkodás módodat, természetes egy ilyen helyzetben. Képes vagy elengedni minden aggályodat, és megbízni a lányban? Bennem.
– Igen.
Ez az egy szó, mintha mázsás súlyként telepedett volna kettőjük közé. Egy kapcsolatban az ember gyakran veszi át a másik gondolkodás módját, hozzá csiszolódik, de a nyomozó úgy érezte, mindez túl gyorsan történik. Mintha nem Ő irányítaná a saját gondolatait. Az empátiája miatt, mindig a másik fejével gondolkodik, soha nem a sajátjával, de az a sötét ködösség, ami a doktorból áradt, túl sok volt. Fojtogatóként telepedett rá. Hannibal még mindig előtte térdelt, és érezte a belőle áradó feszültséget.
– Mi a baj, Will?
Előre hajolt és megcsókolta a férfit. A lágy ajkak, a bársonyos nyelv érintése, elég volt ahhoz, hogy a másikból távozzon a feszültség. Túl sokat agyal, túl sokat aggódik. Igen, ez a baj. Egy apró hazugság, csak ennyit kell elnéznie, és minden rendben lesz. Semmi gond nincs. A sötétség a saját fejében létezik, a doktor csak segíteni akar nekik, azért vannak ilyen ötletei. Semmi baj nincs vele. Ahogy szétváltak az ajkaik, újra egymásra néztek.
– Szóval, mi a baj?
– Semmi. Már semmi.

Egymásra mosolyodtak, és Hannibal felemelte a poharat a földről.
– Még egy italt?
– Köszönöm, kérek.
Mr. Graham úgy érezte, szüksége van az alkoholra. A bódító nyugtatásra, a zsibbasztásra, ami az egész testére és elméjére kiterjed, és ami elhallgatja magában a belső hangokat. Dr. Lecter után indult, aki a bárszekrény előtt állva, fordult vissza hozzá.
– Holnap este együtt vacsorázunk, Abigailel. Szeretném, ha te is eljönnél.
– Rendben, köszönöm a meghívást.
A férfi átnyújtotta neki a poharat benne a testes brandyvel, de mielőtt oda adta volna, közölte vele a teljes igazságot.
– Freddie Lounds is itt lesz.
– Hogy az a…
– Muszáj vele beszélned, könyvet akar írni Garett Jacob Hobbsról, Abigailről, rólad és rólam.
– Ahhoz nekem is lesz egy két szavam… Egyáltalán, kinek az ötlete volt ez?
– Igen kétségbe esett döntés volt Miss Hobbs részéről. Nem akart a terhünkre lenni, ezért úgy gondolta remek pénzkereseti módja lenne, ha kiadná magát a sajtónak.
– De hát megígértük neki, hogy támogatjuk! Miért kellett ahhoz az aljas hiénához fordulnia…
Will tajtékzott a dühtől. A riporternőt mindig is gyűlölte, de az utóbbi időben az ellenszenve tovább nőt az irányába. Annyi mindennel vádolta, többek között azzal, hogy Ő gyilkos. Ahányszor csak meglátta Őt, végtelen lehetőség merült fel a fejében, hogy ha tényleg ölne embert, hogyan tenné meg. Egy dologban mind egyezett: puszta kézzel csinálná, miközben végig nézné, ahogy kihuny az élet a szemeiből. Ezzel a nővel kell egy asztalhoz ülnie? Úgy hogy még Abigailt is védje, miközben Ő pont arra készült, hogy kiadja őket annak a szukának? Lehunyta a szemét és próbált nyugodtságot magára erőltetni.
– Hidd el, én sem kedvelem a hölgyet, de most ha megfutamodunk és hagyjuk álmok futni, sokkal, sokkal rosszabbat teszünk, mintha csírájában elfojtanánk az egészet.
A férfi egy hajtásra felhajtotta az italt és hagyta, hogy Hannibal a fülébe suttogjon, hogy ellazítsa a hangja, az alkohol, és a doktorból áradó mindent felülíró fűszeres illat.
– Beszéltem már a lánnyal, vissza fog lépni. Elköltünk egy kellemes vacsorát, megbeszéljük a dolgokat, visszaviszem Őt az intézetbe, és itt töltöd az éjszakát velem.
Az utolsó szótól libabőrős lett, érezte a férfi leheletét a nyakán és behunyta a szemét. Egy egész éjszaka a másikkal, túlságosan csábítónak hangzott. Végül is, ki bír egy órát a nővel egy légtérben.
– Rendben, de haza kell mennem, megetetni és sétáltatni a kutyákat.
– Mi sem természetesebb.
Végre őszintén mosolygott és már alig várta, hogy holnap éjszaka legyen. Hogy túl legyenek mindenen, és a másik testébe temetkezve elfejtessen minden gondot, megszabaduljon a világtól pár percre és újra nyugodt legyen.

***

Másnap este az asztalnál ültek mind a hárman, az asztalfőnél még üresen állt a hely. Hannibal egy tányérral a karján sietett be az étkezőbe, a többiek előtt már ott volt az étel.
– Szörnyen érzem magam, Miss Lounds. Sosem fordult meg a fejemben, hogy ön vegetáriánus lenne. A kedvéért kicseréltem.
– Mindig érdemes utánanézni a dolgoknak.
Willt feldühítette ez a kétértelmű mondat.
– Utána nézni, persze mert te arról vagy híres!
Nem volt hajlandó eltitkolni az érzéseit ez előtt a nő előtt, még a doktor kedvéért sem.
– Ha eszébe jut valami jó sztori, adja ki, a francba is!
– Még mindig haragszik, amiért őrültnek hívtam? A rágalmazási törvények egyértelműek, Mr. Graham.
– Az őrültség elég tág fogalom.
– Nem csak fekete és fehér, nem igaz? Valamilyen szinten mindbetegesek vagyunk.
– Maga kiválasztja az igazság azon verzióját, ami fekszik önnek,és őrülten rászáll.
– Mindenki maga választja ki a saját igazságát. Én azért vagyok itt, mert Abigail igazságát szeretném elmondani.
– Azt én is látom.
– Nincs mit rejtegetnem.
A férfi sokat mondóan pillantott a lányra. Tudta, hogy mit tett, hogy miatta kell hazudnia és Ő teljes nyugodtsággal azt mondja, nincs mit rejtegetnie. Vajon, mit titkolt el még előle? Ha magától nem jön rá az igazságra, akkor talán soha nem mondta volna el neki. A tekintettük, ahogy találkozott, a lánynak egyértelművé vált, hogy tudta. William mindent tud. Talán még azt is, amit saját magának sem mondott el? Nem azt nem tudhatja. Meg kell játszaniuk magukat Freddie előtt. Egy apró fejbiccentéssel fordult a riporternő felé, és a nyomozónak ez elég jel volt. Nem most volt itt az ideje, a kérdéseknek. A firkász már így is túl sokat tudott, a gúnyos megjegyzései mögött sok igazság is meglapult.
– Mindenkinek van rejtegetni valója, de nem mondok olyat, amit nem szeretnél.
Dr. Lecter érezte a puskapor szagát a levegőben, ami a társából áradt, és úgy gondolta épp itt az ideje csatlakozni a társalgáshoz.
– Értse meg a nyugtalanságunkat, törődünk Abigaillel. Csak arra gondolunk, hogy meg kell védenünk őt.
– Már így is bajban van. Az eddigi hallgatását bűntudatnak vélik. Ez a könyv az ártatlanságáról szól. Szeretném, ha lenne jövője.
– Mind ezt szeretnénk.
– Mind a legjobbat szeretnénk neki.
– Azt hiszem, ez életem legjobb salátája. Szörnyű, hogy elrontják azzal a sok hússal.

A vacsora végeztével, Mr. Graham kikísérte a riporternőt és elindult haza, a kutyákat megsétáltatni, míg a lány segített leszedni az asztalt. A mosogatás végeztével, a boros poharakat törölgette, amikor végre elhatározásra jutott. Muszáj volt megkérdeznie, nem bírt tovább kételyek között maradni.
– Will tudja, igaz?
– Igen, tudja, hogy megölted Nicholas Boyle-t.
Megremegett a jeges, szenvtelen hangtól. Hiszen tudta mit gondol a férfi, mégis reménykedett benne a végsőkig, hogy nem ezt a választ kapja. Hannibalban biztos volt, hogy segít neki, de a nyomozóban már nem annyira.
– Mihez fogok így kezdeni?
A doktor egy vállrándítással elintézte az egészet.
– Megtartja a titkunkat.
– Ezt nem tudhatja.
– Meg fogja tartani, különben beszennyezi az egyetlen jót az életében.
Dr. Lecter letörölte a konyha pultot és teljes nyugalommal válaszolt. Ő tudta, hogy mire képes a férfi mindazért, hogy megtartsa maguk mellett mindkettőjüket.
– Úgy fog Jack Crawfordnak hazudni rólad, ahogy saját magának hazudott. Szabad vagy, Abigail. Senki sem tudja, mit tettél. És senki sem fogja megtudni rólad az igazságot.
Közelebb lépett a lányhoz, és elérkezettnek látta az időt arra, hogy vallomásra bírja.
– Azt, amit saját magadnak sem mersz beismerni.
Némán várt, amíg a szemei előtt tört össze a fiatal lány.
– Segítettem neki.
A hang szinte elveszett a levegőben. Az előtérben az ajtó némán nyílt és csukódott. Will félúton visszafordult, mert ott hagyta a táskáját a házban, amiben az iratait tartotta. Nem mert a nélkül neki vágni az útnak, félt, hogy megint bajba keveredik és akkor még igazolni sem tudja magát. Káromkodva fordult vissza, amikor tudatosult benne a mulasztása, és ahogy belépett, hallotta a konyhából kiszűrődő beszélgetések zaját, ezért abba az irányba indult. Megtorpant az étkezőt a konyhától elválasztó ajtóban, amikor meghallotta miről beszélgetnek odabent. Mindketten háttal álltak neki, így nem vehették Őt észre.
– Nem hallottam. - szólt rá a doktor a lányra erélyesen.
– Segítettem neki!
Abigail arcát elárasztották a könnyek és remegett.
– Tudtam, mi volt az apám. Tudtam, miket tett. Tudtam. Én... találkoztam a lányokkal,beszélgettem velük. Nevettem és viccelődtem. Kiderítettem, hol laknak, merre mászkálnak, mikor vannak egyedül. Pont úgy néztek ki, mint én. A barátnőim is lehettek volna. De nem tudtam nemet mondani neki. Tudtam, hogy vagy ők, vagy én.
A kezeivel a konyharuhát markolászta és csak sírt. Eddig még saját maga előtt is tagadta mindezt, így ez a vallomás a legnagyobb bizalom jele volt a részéről. Dr. Lecter kitárta felé a karját, és az ölelésébe vonta. Nyugodtan kizokoghatta magát az izmos mellkasán, miközben Ő végre abban az ölelésben részesítette, amire hónapok óta vágyott. A mamája halála óta, senki nem ölelte meg, és ez csak még jobban elkeserítette. Hannibal a haját simogatta, miközben az állát a fején pihentette. Érezte, a nyomozó illatát, tudta, hogy itt van velük, mégse állította le a lányt.
– Már furdalt a kíváncsiság, mikor mondod el.
– Egy szörnyeteg vagyok.
– Nem. Én tudom, azok milyenek. Te csak egy áldozat vagy. És Will-lel...Meg fogunk védeni.
Sokat sejtetően nézett a férfira az ajtóban, aki csurom vizesen tátott szájjal nézte őket.

8.

Will világa, egy pillanat alatt összeomlott. A lány bevallotta azt, amit Jack Crawford végig mondott róla. Elismerte, hogy bűnös! Szinte magába roskadt. Hannibalnak igaza volt, bemocskolódott az egyetlen jó dolog az életben, a család kilátása. Döntenie kellett, de nem tudta mit tegyen.  Tényleg érdemes, szinte két vadidegen emberért, mindent kockára tennie? Hiszen alig ismeri őket, de az érzései irántuk, túlnyúltak ezen. Az a végtelen ragaszkodás ehhez a két emberhez, hasonlatos volt ahhoz, amit a kutyáinál érzett saját maga iránt. Hiába mentette meg Ő a lány életét, valójában úgy érezte, hogy Ők mentették meg Őt, a teljes magánytól és elszigetelődéstől. Végre megértette az elveszett fiúkat, akik után korábban nyomoztak. Eldobták a saját családjukat, hogy egy újhoz csatlakozzanak, amit Ők alkottak maguknak. Ahol szeretve érezték magukat, és teljes értékűnek, nem egynek a sok közül. Neki eddig az FBI volt a családja, de mit kapott tőlük? Semmit. Még egy vállveregetést se. Mindig Ő volt a különc, egyfajta, megtűrt kolonc, akit mindig féltő szemekkel nézték mit tesz. Se a nőktől, se a munkahelyétől nem kapott se megértést, se együtt érzést, semmit egyáltalán. Akkor miért ragaszkodjon hozzájuk, ha egy férfitól, és egy szerencsétlen lánytól mindezt megkaphatja? Abigail hazudott, nem csak saját magának, de neki is. Haragudnia kéne ezért, a nyomozó énjét előtérbe helyeznie, és nem az érzelmeire összpontosítani. A szabályok egyértelműek, a lánynak bűnhődnie kell.

De mi van akkor, ha Őt többé nem érdeklik a szabályok? Ha fontosabb számára egy család lehetősége, mint az hogy Abigailt meghurcolják. Beleélte magát egy pillanatra az Ő helyzetébe, és minden világos lett. Ő nem gyilkos, hanem áldozat. Túlélő csupán. Igen, Ő volt az, aki becserkészte a lányokat, de csak azért, mert nem volt más lehetősége. Vagy Ők, vagy Ő. Mégis mit tehetett volna? Ha feljelentést tesz, senki nem hitte volna el neki. A törvények kimondják, hogy amíg nem folyik vér, addig a rendőrök nem tesznek semmit. Maximum az adatait veszik fel, kiküldenek egy járőrt, az apja megmondja, hogy minden rendben, élénk a lány fantáziája, majd miután elmúlt a vihar megöli. De akkor már túl késő lett volna. Garret Jacob Hobbs rángatta bele ebbe az egészbe, és Ő nem tudott ettől szabadulni. Ha hagyja, hogy a főnöke rájöjjön mindenre, akkor tényleg vége az életének. Nem csak az Övének, a sajátjának is. Hiába jogilag bűnös a lány, - bűnrészes nyolc tini meggyilkolásában,- számára akkor is ártatlan. Egy olyan helyzetbe kényszerült, ahonnan nem volt más kiút. Nem érzett mást iránta, csak végtelen sajnálatot.
– A francba, mindennel. A francba, a testemet fojtogató hazugság hálóval, és az FBI-al. Meg kell Őt védenem, ahogy az apja nem tudta. Ahogy senki se tudta. Át kell Őt vezetnem a sötéten, ki a fényre.

Will végre összeszedte magát, és nem érdekelte, hogy a kinti szakadó eső után csúronvizes, oda sétált az ölelkező párhoz, és Ő is átölte őket. Abigail szorosan bekerült kettőjük közé, érezte a hideg ruhát neki nyomódni a testének, de nem érdekelte. Felszabadult, elmondta a titkát, és megértésre talált. Hannibal keresztülnyúlt mindkettőjükön és még közelebb húzta a nyomozót. Szükségét érezte, hogy kivételesen mutasson érzelmeket. Hogy egy kicsit közelebb engedje magához ezt a két embert. A kapcsolatuk eddig is érdekfeszítő volt a számára, de jelen pillanatban többet látott bele ennél. Lehetőséget. Eszébe jutottak neki azok a szavak, amiket egyszer az apja mondott neki, a szeretetről. „Nem ismerhetjük teljesen a másik embert, csak akkor, ha szeretjük. A szeretet által látjuk meg benne a lehetőséget. A szeretetünk által látja meg a szeretett személy is a benne rejlő lehetőséget. És ha kifejezzük, a lehetőség valóra válik.” Igen, abban a pillanatban érezte azt, hogy szeret. Erre az ölelésre mindhármuknak szüksége volt. A férfival a testiségben merült ki idáig a kapcsolatuk, miközben rájött arra, hogy szerelmes. Will lelke megérintette Őt, az a tiszta, ártatlan szűziesség, ami belőle áradt, gyönyörű volt. Mint az érintetlen hótakaró, amit vörösre festhetne a vér. Gyorsan elhessegette magától a kéretlen emlékképeket, és inkább a jelenre koncentrált. A jelenben minden nyugodt volt, és jó illatú, nem fekete, ragacsos és fémes illatú. Nem hagyta, hogy a húga kinyúljon a földből és újra magával ragadja.  Többé nem. A teáscsésze újra összetört abban a pillanatban, és Mischa helyét átvette Abigail és Will. Egy apró könnycsepp gördült végig az arcán, ahogy ez tudatosult benne. Újra van családja.

Nehezen váltak el egymástól. Abigail még mindig a könnyeivel küszködött és próbált megnyugodni. A nyomozóra nézett reménykedve, hogy az előbbi ölelése nem volt félrevezető.
– Akkor, megért engem? Nem fog feladni a rendőrségen?
– Nem. Megvédelek. Tudom, hogy nem a te hibád volt, és ahogy mondtam neked, fontos vagy a számomra…
– A számunkra.
Javította ki Hannibal, és egymásra mosolyogtak.
– Jack Crawford sejti, hogy mit tettél, de nincs ellened bizonyítéka. Ameddig így van, addig nyugodtan élhetsz. Magad mögött hagyhatod mindezt, és egy új jövőt kezdhetsz.
– Magukkal?
– Akivel szeretnéd.
Willben csak most tudatosult, hogy Ő ugyan a doktorral szőttek közös tervet, a lány jövőjével kapcsolatban, de Ő még nem mondta el igazán mit szeretne.
– Magukkal szeretnék maradni, ha nem gond. Szeretném megismerni a kutyáit, tanulni és…
Nem tudta hogyan fejezze be. Veletek élni. Ezt szerette volna mondani. Megkedvelte a két férfit és nem csak azért, mert az Ő érdekeit képviselték, tényleg jó érzés volt számára velük lenni. Mellettük önmaga lehetett, és rég nem érzete ezt a felszabadult boldogságot, mint most.
– Nem kell aggódnod. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Mindketten a legjobbat akarjuk neked, mindegy milyen áron.
Hannibal, Williamre nézett és Ő bólintott. Ha velük lehet, ha tényleg együtt élhetnek, akkor Ő kész mindent feladni, felégeti maga mögött az összes hidat és megvédi a lányt.
– Együtt mindent megoldunk, de ahhoz az kell, hogy őszinte legyél velünk. Van még valami, amit eltitkoltál előttünk, Abigail?
– Nem, nincsen. Mindent tudnak.
Dr. Lecter elégedetten bólintott.
– Helyes. Ki fogunk találni egy tervet, vészhelyzet esetére. Nagyon ügyesnek kell lenned. Ahogy eddig nem törtél meg, úgy most sem szabad.
Mr. Graham kétkedve fogadta a felvetést. Ismerte a főnökét, és tudta milyen heves tud lenni.
– Jack egy véreb. Nem fog nyugodni, amíg nem tisztáz mindent.
– Azt mondta, nincs semmi, ami ellenem szólna.
– Egyelőre nincs. De nem tudhatjuk, hogy mikor talál valamit.
A lány újra remegni kezdett, de a doktor megsimogatta a karját.
– Ne rettegj egy olyan jövő képtől, ami csak a fantáziánkban létezik.
– Az ember mindig jó, ha felkészül a legrosszabbra.
– Ne aggódj, Will. Ha eljön, az idő tudni fogjuk, mit tegyünk és hogy kivel.
A férfi csak sokat értően bólintott. Biztos, hogy találnak egy olyan gyilkost, akivel elterelheti a főnöke figyelmét Abigailről.

***

Freddie Lounds, mindig szerette megkavarni az állóvizet. Az oldala nézetsége eléggé megcsappant az utóbbi időben, és ezért mohón hívta fel az összes besúgóját, hátha akad egy szaftos történetük a számára. A másoló gyilkos áldozatai mostanában megcsappantak, így kénytelen lesz magától kitalálni valamit. Szeretett saját fejből dolgozni, a fantáziája soha nem szabott ennek határt, és végső esetben később leadott egy helyesbítő cikket, ha hazugságon kapták. Valaha Ő is rendes újságíró volt, de a drága ruhák, a luxus smink felszerelések rabja volt, és így kifizetődőbbnek tűnt, bulvárlapoknak dolgozni, semmint  éhbéréért valami női magazinban. Mindig is izgatta a gyilkosok világa, az észjárásuk, és tudta jól, hogy az emberek éheznek a borzalmakra. Minél többet tudott nekik ebből nyújtani, annál többen olvasták az írásait. És hát nem ez a lényeg? Mit érdekeli Őt, holmi magánszféra, vagy rágalmazás, ha később megveheti belőle azt a Manolo Blahnikot, amit kinézett magának. A Hobbs lány története hiába tűnt ígéretesnek, tudta, hogy amíg a két férfi ennyire védelmezi Őt, addig nem férkőzhet igazán közel hozzá és nem tud rá úgy hatni, hogy az számára is kielégítő legyen. Minél tovább húzzák az időt, annál gyorsabban laposodik el a sztori, és nem lesz vevő a könyvére. A könyvükre.

Újra a monitor felé fordult, és a hófehér lap előtt villogó kurzort figyelte. Muszáj lesz valamit nyújtania, és ezért talán megírhatná a saját verzióját, Will Grahmről. A férfi megérdemelné, ahogy az este viselkedett vele. Mindenkinek vannak titkolni valói, és ez alól Ő sem lehet kivétel. Már épp belekezdett volna a történetébe, amikor megcsörrent a mobilja. A telefon éjjel-nappal bekapcsolt állapotban volt, a sztorikra mindig éhesen készen állt, nem számított hány óra volt. Az éjszakai hívások ugyan ritkák voltak, de nem szokatlanok. A kijelzőn lévő telefonszám alapján, tudta, hogy a Baltimore-i Állami Kórház Elmebeteg részlegéről hívják. Gyakran megfordult már ott, több elítélttel is készített exkluzív interjút és Dr. Chilton is mindig készséges volt e téren. Mint minden ilyen helyen, itt is lefizette az őröket, hogy amint tudnak valamit, értesítsék őt. Elégedetten mosolygott és sztorit szimatolt.
– Halló?
– Miss Lounds?
– Igen.
– Mennyi pénze van?
– Az attól függ, hogy milyen a történet.
– Dr. Abel Gideon az egyik ápolt, megölt egy éjszakás nővért.
– Sajnálatos esett, de ez nem akkora hír értékű, hogy kinyíljon tőle a pénztárcám.
– A nőt úgy ölték meg, ahogy a Chesapeake-i hasfelmetsző tette az egyik áldozatával. Biztos emlékszik. A sebesült ember rajz. Hiszen, sokat cikkezet róla. Lefotóztam a nőt. Ha érdekli, szívesen elküldöm magának, persze jó pénzért.
Freddie szemében a mohóság tüze égett. Még szép, hogy kell neki. Az FBI évek óta keresi a hasfelmetszőt, miközben végig be volt zárva? Ezzel mindegyik orra alá dörgölhetné, hogy mennyit is érnek igazából.
– Akarom. Küldöm a pénzt.
– Rendben.
Amíg az e-mailjére megérkeztek a szaftos képek, addig Ő már fel is kutatta a netet a férfi után. Tökéletes volt. Sebész, pszichopata, narcisztikus és nem érzett bűntudatott.  Ahogy meglátta a képeket, többé kétség se fért hozzá, hogy tényleg a doktor a Chesapeake-i hasfelmetsző. Mihelyst megírta a cikket, élvezettel dőlt hátra a székén. Újra sikerült neki.

***

Mr. Graham megfeledkezett az idő múlásáról. A szürke falak, kellő sötétséget nyújtottak, és a másik férfi közelsége elegendő volt ahhoz, hogy békésen aludhasson Hannibal ágyában. Az otrombán megcsörrenő telefonja, azonnal elűzte minden nyugalmát. Csukott szemmel tapogatózót az éjjeli szekrény irányába, de a kecses kezek máris nyújtották feléje a készüléket.
– Köszönöm.
Bocsánat kérően mosolygott rá Dr. Lecterre, aki csak egy határozott fejbiccentéssel válaszolt. Nem számított Ő se ilyen korai ébredésre, de tudta, hogy a nyomozónak kötelességei vannak, így bármennyire is szerette volna még élvezni a másik közelségét, néma sóhajjal az ajkán hallgatta végig a két férfi beszélgetését. Jack Crawford azonnal elhívta a társát egy bűntény helyszínére, ami nem volt számára meglepő, viszont a cím, felkeltette az érdeklődését. Baltimore-i Állami Kórház Elmebeteg Részleg. Kit ölhettek meg ott, amiért Willre van szükség? Minél előbb utána akart járni a történteknek, de addig nem tudott, amíg a társa itt van. Életében most először hálás volt Mr. Crawfordnak, amiért elhívta a férfit maga mellől. Ahogy a másik letette a telefont, bocsánat kérően fordult felé.
– Ne haragudj, hogy ilyen korán felkeltettelek. Nem tudom mi történt, Jack csak annyit mondott, hogy most azonnal mennem kell. Nem maradhatok veled.
A doktor csak némán megfogta az arcát, és közel húzva magához, gyors csókot nyomott az ajkaira.
– Nem tesz semmit, William. Este látlak?
– Igen.
Újabb gyors csók, és a férfi már el is tűnt az ágyából. Kivételesen nem bánta, hogy a partnere mindig rohan, kapkod, nem hagy időt a búcsúzkodásra. Mihelyst a nyomozó kilépett az ajtón, az íróasztalán lévő elegáns bőrtokba bújtatott tabletjéhez sétált. Tudta, kinek az oldalát nyissa meg először, ha információra volt szüksége mindenki előtt, és ahogy várta, nem kellett csalódnia. Érdek feszítve olvasta el Miss Lounds cikkét arról, hogy az egyik volt sebész kollégája, miket követett el, gyakorlatilag az Ő nevében. Ahogy nézegette a képeket, meglepően esztétikusnak találta Gideon munkáját, a szűkős rendelkezésére álló eszközökhöz képest is. Kíváncsi volt, hogy vajon feltűnik-e Willnek a különbség az Ő munkája és e között. És ha igen, mi lesz az FBI válasza? Vajon a riporternőnek végre adnak egy kis morzsát? Egy kis hírnevet? Dudorászva indult a napi teendői felé, miközben alig várta, hogy este legyen és a társától mindent megtudhasson. Szerette a férfit, e felől nem volt kétsége, de a lelki békéjét nagyon sokban megkönnyítette az Ő munkája.


***

Este az irodájában ismét egymással szemben ültek, a jól megszokott helyeiken. Mindig a nyomozóra bízta a társalgásuk, és a cselekedeteik menetét. Ha neki épp pszichiáterre volt szüksége a nyomozáshoz, akkor Ő készséggel állt a rendelkezésére.
– Nem látom magam előtt azt, hogy Ő lenne az, akit kerestünk.
– Miért kételkedsz ebben?
– Nem azonos a minta. Valahogy… Olyan mintha elvették volna Gideontól azt, ami Ő, és helyettesítették volna egy eszmével, ami nem Ő.
– Ez paranoia, ugye tudod?
– Igen, tudom, de annyira különös. Miért most? Két évig minta betegként viselkedett, erre most hirtelen megöl egy nővért, és azt mondja, hogy Ő a hasfelmetsző. Nem áll össze a kép. Amikor megölte a feleségét és annak családját, akkor nem tett el szerveket trófeaként. Most igen. Mintha, valaki elültette volna a fejében a gondolatot, hogy így kell csinálnia.
– De mégis ki? Freddie Lounds?
– Nem, tőle nem kaphatott cikket. Jacknek azaz ötlete támadt, hogy beszéljünk vele és kérjük meg, hogy hozzon le egy cikket, amiben hivatalosan kijelentjük, hogy tényleg Abel a hasfelmetsző. Arra számít, hogy az igazinak ez sérteni fogja a hiúságát és akkor elő ugrik, mint a nyúl a bokorból.
Hannibal értette mire gondol Jack. Tényleg sértette a hiúságát az, hogy az Ő mesterműveiért, más személy fogadja az elismerést, másfelől viszont, ez szerinte is túl átlátszó csapda volt.
– És mit fog tenni, ha nem ugrik a nyúl?
– Akkor talán elhiszi azt, hogy Gideon a gyilkos és van egy utánzó. Nem tudom. Még én magam sem tudom eldönteni, hogy két különböző emberrel állok-e szemben, vagy egy és ugyanazzal, és Abelnek semmi köze ehhez. Nem tudom.
Will megdörgölte az arcát. Fáradt volt, de az agya folyamatosan kattogott és nem hagyott neki nyugalmat. A doktor felállt a fotelból és a társa mögé állt. Ahogy a vállaira tette a kezét, és a fáradt izmokat kezdte el masszírozni, a nyomozóból rögtön távozott a feszültség, és a férfi kezét megfogva, megcsókolta azt. Hihetetlen volt számára az a belsőséges, intim viszony, ami köztük volt, de egyben természetesnek is tűnt. Mintha mindig is így lett volna. Hátrahajtotta a fejét a háttámlára és lehunyta a szemét.
– Elegem van a munkámból.
– Még soha nem gondoltál arra, hogy ott hagyd az egészet?
– És mihez kezdenék akkor? Szereljek motorcsónak motorokat, mint az apám? De igen gondoltam rá, de amíg még bírom ésszel, addig nem akarok kiszállni.
– Csak nehogy túlkésőn szállj ki.
– Emiatt nem aggódom, amíg te itt vagy nekem.
Hálásan szorította meg a másik kezét és egymásra mosolyogtak.
– Mindig itt leszek neked, ahányszor csak szükséged van rám.
Hannibal előre hajolva csókolta meg a férfit, és újra felvetette magában annak a lehetőségét, hogy Willt átcsábítja az Ő oldalára. Ahol a halál nem veszteség, hanem esztétika, étel, művészet, és ezek keveréke. Ahogy nézte maga előtt a békésen szuszogó angyalt, rájött arra, hogy a férfi még nem áll erre készen, de már nem sok választja el tőle. Megvárja inkább, amíg magától teszi meg ezt a lépést, addig is a Kékszakállú hercegként fognak élni. Egyszer kinyílik az ajtó, de hogy mi fog bejönni rajta, vagy mi történik utána, azt nem tudta megjósolni. Nem tudná megölni az Ő Williamét, ebben biztos volt. Bántani lehet, hogy képes lenne, ha összetörné a szívét, de megölni már nem tudná. Túl sokat kapott tőle.

***

Dr. Gideon számára megszűnt mindaz, amit korábban gondolt magáról. Régen tudta kicsoda, hogy mit tett, hogy hogyan jutott a börtönbe. Az utóbbi időben azonban, nem volt ebben annyira biztos. Dr. Chilton olyan gondolatokat ültet el a fejében, amikről nem tudta eldönteni, hogy tényleg a sajátja-e vagy másé. Soha nem tagadta, hogy ő gyilkos lenne, ebben az egyben biztos volt. De, hogy sorozat gyilkos lenne, hogy ő lenne a hasfelmetsző, ez túlment azon, amit a saját emlékeinek tulajdonított. Ismerte Fredericket, tudta jól, hogy Ő legalább annyira narcisztikus, mint ő. Hogy képes lenne-e egy páciens fejébe olyan dolgokat ültetni, amik nem valósak? Igen. A hírnévért biztos. Alig várta, hogy végre megszökhessen, hogy felkeresse az igazi hasfelmetszőt és bosszút álljon az összes orvoson, akik Őt megmásították, áttúrták az agyát. A lista nagyon hosszúnak ígérkezet és boldogan vetette magát alá a ráváró feladatnak. Nem számított, hogy hány ember hal meg menetközben, a lényeg csak az volt, hogy tisztázza a személyazonosságát.

***

Will a hullaházban állt, körülötte az egész csapat. Mind tőle várták a megfejtést. Dr. Abel Gideon megszökött, megölt két őrt és egy ápolót. Mielőtt még elhagyta a helyszínt, a szerveikből, kis karácsonyfadíszeket csinált. A gyilkosságot már rekonstruálta, a férfi a bilincs láncával fojtotta meg az egyik őrt, a másiknak a bilinccsel vágta el a torkát. Ahogy előttük feküdt a három kitérített hulla, még mindig nem érezte úgy, hogy Ő lenne a hasfelmetsző. Nem állt össze a kép.
– Nos, van valami?
Jack már türelmetlenül nézet rá. A gyilkos Baltimore felé vette az irányt, nem tudhatták ki lesz a következő áldozata.
– Ez figyelem felkeltés volt. Randira hívja a hasfelmetszőt. Szeretne vele kapcsolatba lépni.
– Maga szerint sikerülhet neki?
– Most dühös és frusztrált. Nem tudja kicsoda is Ő valójában. Addig fog ölni, amíg a férfi nem válaszol neki.
– Miből gondolja, hogy férfi?
– Az a fizikai erő, ahogy végzett az áldozataival, ahogy kiállította őket haláluk után... nem lehetett nő.
– Kivétel, ha segítséget kapott.
– Kire gondol, Jack?
– Abigail Hobbsra.
– Ez nevetséges. Nicholas Boyle volt a másoló gyilkos. Amióta Ő meghalt, senki nem gyilkolt úgy, mint Ő.
– És ki ölte meg Őt? Ha Gideon a hasfelmetsző, és Nicholas a másoló, ki ölte meg Őt? Szerintem Miss Hobbs. Ki értesítette Garett Jacob Hobbsot telefonon? Ha együtt öltek, akkor kell lennie bizonyítéknak. A következőket fogjuk tenni. Nézzenek utána az összes vasútállomásnak, reptérnek, autópályának és hoteleknek. Kövessék Garret Jacob Hobbst a közlekedési kamerák felvételein. Tudni akarok minden hívásról, amit indított, tudni akarom, honnan indította.
Brian Zeller máris fellelkesült.
– Kérek pár embert a közlekedésiektől, hogy segítsenek a követésben.
– Remek. Tudni akarok minden helyről, ahova ment, amikor nem volt otthon. Tudni akarom, meddig volt ott, kivel volt ott, és tudni akarom, milyen messze volt a legközelebbi eltűnt lány a Minnesota-i Gébics ügyeitől. Megértették?
– Meg.
– Igen.

Will összetört. Hogy védi meg így a lányt? Hiába próbálta áthárítani a gyilkosságokat Nicholasra és Gideonra, nem volt képes. Magatehetetlenül állt és azon gondolkodott mit tegyen. Egy emberben bízhatott, hogy van ötlete, de Hanniballal semmit nem egyeztettek, a terv balul is üthet ki. Egyáltalán, hogy értesítse a férfit, ennyi ember között? A megoldás a problémájára kedvenc kolléganője személyében érkezett. Beverly hevesen rontott be az ajtón, és köszönés helyett egyből az információkat közölte.
– Dr. Chilton eltűnt, és meg van Gideon újabb áldozata.
– Mindenki azonnal induljon! Nyomás! Mr. Graham, maga itt marad.
Mindenki fülét-farkát behúzva ment ki a teremből és hagyta magára a két férfit. Jack fenyegetően nézett a férfira.
– Maga túlságosan védi a Hobbs lányt. Van valami titkolni valója?
– Nincs.
Most először hálás volt a betegségért. Az örökös idegesség az arcán, az izmai rángassa, a furcsa viselkedése, állandóak voltak, így ha volt bármi külső jele annak, hogy hazudik senkinek nem tűnt fel.
– Még mindig látogatják a lányt. Nem lehet, hogy manipulálta magát?
– Ha valaki manipulált bárkit is az Freddie Lounds volt, amikor rábeszélte arra, hogy ha nem írja meg élete történetét, akkor nincstelen árva lesz. Azt mondta neki azért bűnös, mert nem vall az apjáról. A hallgatása mondatja azt, hogy nem ártatlan és titkolni valója van. Átment a teszten Jack. Nem Ő ölte meg Nicholast, hisz Alana is megmondta.
– Remélem is, hogy igaza van. Amíg nem zárul le a nyomozás, megtiltom, hogy Miss Hobbssal bármilyen formában érintkezzen. Nem hívhatja, nem beszélhet vele sem telefonon, sem személyesen, sem az intézeten keresztül.  Megértette?
– Meg.
– Remek. Menyünk.
Ahogy Crawford hallótávolságon kívül volt, Will elővette az erre a célra vásárolt eldobható telefonját, és tárcsázta Dr. Lecter számát. Tudta, hogy a férfi épp a lánnyal van és azt is, hogy legjobb esetben egy napja van, amíg sikerül lenyomozniuk Hobbs útvonalát. Nem mehet el, nem segíthet, de talán ennyi idő is elég lesz nekik. A telefon egyet csenget, majd a doktor felvette.
– Halló?
– Tudják.
Azzal bontotta a vonalat, és indult a főnöke után, miközben a zsebéből kivett egy nyugtatót és víz nélkül nyelte le.

9.

Dr. Abel Gideon tudta, hogy kihez kell fordulnia, ha azt szeretné, hogy a munkái minél előbb felkeltések a valódi hasfelmetsző figyelmét. Drága, jó, Freddie Lounds. Nincs oka miért megölnie Őt, maximum pusztán az élvezett kedvéért. A hölgy akár információkkal is szolgálhatna a számára, mindenesetre szüksége lesz egy asszisztensre, ahhoz, amit tenni akar. Végtelenül könnyű volt elcsalnia magához Dr. Carruthers irodájába, hogy megmutathassa neki a Columbiai Nyakkendőt. Amikor a riporternő odaért a doktorhoz, hogy együtt készítsenek riportot a pszichopatákról, nem számított arra a látványra, ami fogadta. A nyelv még rángatózott, ahogy az utolsó bioelektromos impulzusok véghez mentek a testben. A nő elképedve nézett rá, de nem iszonyattal. Ha volt is bármi félelem benne, azt nem a hulla látványa okozta, hanem az, hogy besétált a gyilkos csapdájába.
– Miss Lounds. A maga éles szeme, és lényegre törő munkássága felkeltette a figyelmemet.
Gideon a hiúságát legyezve hívta ide, társszerzőnek egy neves pszichológiai laphoz. Tudta, hogy csak az önbecsülését, és a munkásságát dicsérve érhet el nála bizalmat.
– Mindig is szerettem a cikkeit, de a legutolsó nem volt igazi, Freddie írás. Miért módosította a nővérről szóló cikkét?
– Az FBI kért meg rá, én nem értek velük egyet.
– Maga szerint sem, én vagyok az igazi hasfelmetsző?
A riporternő szemében fény gyúlt. Végre valaki meghallgatja az Ő verzióját, sőt lehet, hogy még alá is tudja támasztani.
–Nem. Szerintem Will Graham az igazi hasfelmetsző.
– Aaa. Mr. Graham. Valóban igen érdekes egy személyisége van, ha meg nem sértem. És mondja csak, mi Mr. Graham gyenge pontja?

Freddienek itt kellett volna megállnia, de ahogy a lelki szemei előtt megjelent, hogy milyen könyvet tudna ebből írni, hogy mekkora sikere lenne, ha végre kiderülne, hogy igaza volt, elöntötte a hév. Mikor számított neki, hogy kin kell keresztül gázolnia, hogy elérje, amit akart? Most miért aggódjon? Hisz a lány be van zárva, annyi emberrel, úgyse tud az orvos végezni.
– Abigail Hobbs. Egy intézetben kezelik, miután a Minnesota-i gébics, - az apja-, megpróbálta Őt megölni. Szerintem titkol valamit. Az egyik áldozat bátyját rejtélyes módon meggyilkolták, és én Őt gyanúsítom. Okos kislánynak tartja magát, de a viselkedése elárulja, hogy Ő is gyilkos, és segített az apjának gyilkolni.
– Roppant érdekfeszítőnek tartom. A gébics… szépek voltak a munkái, de nekem a hasfelmetszőé jobban tetszett.
– Persze, mert azokat más csinálta.
– Mr. Graham… Közel volt a gyilkosságokhoz, Ő rekonstruálta őket, és mentálisan sérült. Tetszik. Majd később kiderítem, de előbb, a segítségére lenne a szükségem. Kérem, csináljon egy igazi cikket, és utána legyen az asszisztensem.
– Örömmel.
Freddie mosolyogva kattogtatta a gépét, majd ült le a laptop elé. Külön cikkben fogja leközölni azt is, hogyan tartotta Őt fogva egy pszichopata gyilkos. De akár könyvet is írhat róla. Még nem döntötte el pontosan, minden azon múlott, hogyan alakul a történet az Ő számára. Abel nem akarja Őt megölni, ha csak hülyeséget nem csinál. És Ő bolond lett volna elszalasztani ezt a lehetőséget.

***
Hannibal épp a konyhájában készítette az ebédet Abigaillel, amikor megszólalt a telefonja. Az ismeretlen számra értetlenül nézett, de nem volt szokatlan, hogy egy új páciense keresse fel, akivel eddig még nem beszélt.
– Halló?
– Tudják.
Will csak ennyit mondott, majd bontotta a vonalat. Dr. Lecter magában sóhajtott egyet. A férfi üzenete túl rövid volt ahhoz, hogy bármit is részletesen megtudjon, de neki elég volt ahhoz, hogy felmérje a lehetőségeket. Teljes nyugalommal mosta meg a kezét a csap alatt, a konyhai hulladéktól, majd miután megtörölte azt, a lányhoz fordult.
– Mindjárt jövök.
A fiatallány csak némán bólintott és tovább folytatta a hagyma szeletelését. Szeretett a doktorral együtt főzni, ez mindig kikapcsolta az agyát és megnyugtatta. Az pedig végképp jó érzéssel töltötte el, hogy így megszabadulhatott az intézettől és az ottani gondoktól.

A férfi az irodájában elővette a tabletjét, és kecses ujjaival gyorsan begépelte Tattlercrime.com-ot. A címlapon egyből feltűnt Gideon legújabb áldozata, - az egyik immáron volt, pszichiáter kollégája-, de semmi olyan más információ, ami arra utalna, hogy esetleg rájöttek volna a lehetetlenre, hogy végig Ő volt a gyilkos, nagyon, de nagyon sok esetben. Így csak a második lehetőségre tudott következtetni, a lánnyal kapcsolatban derült fény bármire is. Mindenesetre, ez a tény megnyugtatta. Őt kisebb gond volt eltűntetni, mint saját magát. Abigail kérdőn nézett rá, ahogy visszasétált hozzá, majd letette a kést, ahogy a férfi arcára pillantott.
– Valami baj van?
– Will telefonált. Azt mondta tudják.
– Tudják? Na de mit tudnak, és kik?
– Nagy valószínűséggel kiderült az igazság rólad és az apádról. Az is lehet, hogy Nicholasról is.
– De az nem lehet! Azt mondta, hogy megvéd! Hogy senkinek nem árul el!
A lány kétségbeesve üvöltött és elkezdtek folyni a könnyei. A doktor szeme láttára omlott össze egy pillanat alatt.
– Abigail! Szedd össze magad.
Dr. Lecter, a legnagyobb higgadtsággal ragadta meg a lányt a két karjánál fogva, és fordította maga felé.
– Azt mondtam, hogy lehet, nem azt hogy biztos. Ha Will elárult volna, nem telefonál, hogy figyelmeztessen minket.
– Ahogy maga figyelmeztette az apámat?
Miss Hobbs arcán sötét felhő vonult át, ahogy az emlékeiben felidézte azt, hogy mi történt azután. Az anya halála, ahogy az apja megölte Őt, majd utána kis híján Őt is, ha a nyomozó nem lövi le az apját. Még is csak meg fog most halni? Nincs több reménye?
– Igen.  Jelen pillanatban csak egy dolgot tehettünk: várunk. Nem tudjuk mivel fognak téged vádolni, de még mindig meg van annak az esélye, hogy az esküdtszék szíve megesik rajtad. Visszaviszlek az intézetbe, a többit pedig majd később megbeszéljük.
– És ha nem? Azt mondták, megvédenek!
A lány arcán nagy kövér könnycseppek hullottak folyamatosan, és áztatták el a türkizkék színű blúzát. Nem is figyelt fel arra, hogy visszaviszik a számára már így is börtönbe. Hannibal oda sétált hozzá és vigasztalólag megsimogatta az arcát.
– Sajnálom, Abigail. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni, ebben az életben.
A doktor szemeiben végtelen szomorúság tükröződött, míg a lányéban csak a rémület.

***

A helyszínelők folyamatosan kattogtatták a fényképezőiket és próbáltak minden bizonyítékot összegyűjteni a helyszínről, amennyit csak tudtak. A gyilkos kilétéről nem volt kétségük, csak épp azt nem tudták, ki lesz a következő áldozat. Jack Crawford a hullára nézve kezdte el ecsetelni, a doktor kilétét.
– Dr. Paul Carruthersa, Pszichológiai Abnormalitások című folyóiratban írt egy cikket, amiben Dr. Gideont úgy írta le, mint egy kóros narcisztikus ember,aki pszichotikus epizódokban szenved.
Will keserűen felhorkantott.
– Reméljük, örül neki, hogy bebizonyosodott az igaza.
– Azt hiszem, többről van szó, mint a Chesapeake-i hasfelmetsző figyelmének felkeltéséről.
– Gideon agyát darabokra szedték a pszichiáterek,és mint sebész, a sajátmódszereit alkalmazza. Megtanítja, mire használhatod a nyelvedet ahelyett, hogy lógatod.
Brian Zeller közelebb hajolt a „műhöz ” és onnan szemlélte azt. Neki első láttásra feltűnt, hogy nem a nyak átmetszése, és a nyelv eltávolítása volt, a halál oka.
– Nem, nem így halt meg a pasas. Addig folyatta a vérét, amíg meg nem állt a szíve.
Beverly éles szemével észrevette az árulkodó nyomokat.
– Van pár csepp a gallérján. Azon kívül sehol semmi.
Jimmy Price a mellette lévő hűtőtáskából kiemelt egy vérrel teli zacskót és fellóbálta.
– Mert mindet ilyenbe csomagolták. Négy és félliternyi vér, jégbe pakolva.
A láda mellett kis jegyzettömbből kitépett papírlap volt helyezve, rajta a következő felirattal:
– "Kérem, adják át a Vöröskeresztnek."
– Milyen figyelmes...
– A hasfelmetszőnek tetteti magát.
Mr. Grahamben egyre keserűbb gondolatok támadtak. A férfi még csak most fog belejönni igazán, a gyilkosságokba…
– Ez olyan, mintha virágokat és csokit adott volna az első randi előtt.
Kicsit jobban megnézve a doktort, észrevett egy apró egeret, az ujjai alatt. Ahogy megmozdította, a laptop monitorján feltűnt a Tattle rCrime oldala, rajta az áldozat fényképével és a pontos cikkel. Mindenki mögé gyűlt és hüledezve nézték a honlapot.
– Hogy szereztek máris tudomást erről?
– Valaki a rendőrségtől biztosan készített pár képet a mobiljával, és eladta a Tattler Crime-nak.
Jack csak csóválta a fejét, a kép nem egyezett azzal, amit ők most látnak. A háttérben még infúziós állványokon lógtak a vérrel teli tasakok és a csövek a férfi vénáiba voltak beszúrva.
– Azelőtt készítették a képeket, mielőtt jégbe tették volna a vért. Dr. Gideon még akkor is itt volt.
Will nem tudta, hogy örüljön-e a feltevésének vagy, hogy érezzen-e bármit is miatta. Szárazon, csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Nála van Freddie Lounds.

***

A riporternő számított arra, hogy segédkeznie kell Abelnak felszínre hoznia bizonyos dolgokat, hogy tisztára moshassa a nevét, és együtt megvárják a valódi hasfelmetszőt, aki a hullákat követve, megtalálja Őket. Amibe azonban abban a pillanatban keveredett, arra nem számított. A régi, elhagyatott Planetárium, üresen kongott és csak a doktor fütyölése hallatszott, ahogy műtéthez készülődött elő. Az este még fiatal volt a gyilkos számára, így megengedhette magának azt a luxust, hogy szépen tüzetesen készüljön fel a feladatra. Dr. Chilton a műtőasztalhoz szíjazva várt, és tüzetesen nézte az asztalon elhelyezett sebészi felszerelést. Magában csak imádkozni tudott, hogy élve kerüljön ki innen, de erre egy fikarcnyi esélyt sem látott. A volt páciense épp műtős ruhában mosakodott be, miközben azt ecsetelte, mit is fog vele tenni.
– Tapasztalataim szerint, a műtétet a legjobb helyi vagy epidurális érzéstelenítésben végezni. Amikor a beteg ébren van. Emlékeztet rá, hogy valós személlyel van dolgom, aki rám bízta az életét, és nem egy húscafattal, amit át kell alakítanom.
Gideon felemelte a szikét, és a hasához közelített vele.
–…És ebben az esetben az arckifejezését is szeretném látni.
–Kérem... Maga nem a Chesapeake-i hasfelmetsző..
– Behatolt a fejembe, Frederick. Úgy igazságos, ha én a beleibe hatolok be.
– Nem csak én voltam, mások is voltak. Például Dr. Bloom.
– Oh ne féljen, hosszú még a lista, akiknek szeretném megköszönni a kezelésüket… a hölgy Freddie Lounds, akit már ismer. Ma Ő asszisztál nekem. Vagy magának, ha manuálisan kell lélegeztetni, mert leáll a légzése.
A doktor folytatta tovább a bemutatóját, miközben a szikével átmetszette a hasfalat. Dr. Chiltonba mindenféle érzéstelenítő nélkül hatolt be, azt akarta, hogy Ő is átérezze mindazt, hogy milyen, amikor az embertől elvesznek valamit. A férfi felnyögött a fájdalomtól alatta.
– Édes Istenem!
A gyilkos meg se hallotta a szavakat, csak arra tudott gondolni, hogyan nyűgőze le a másik gyilkost, hogyan vegye rá arra, hogy kapcsolatba lépjen vele.
– A valódi Chesapeake-i hasfelmetsző sebészeti trófeákat gyűjt. Hagyok neki egy kis ajándékot. Vagyis inkább egy ajándékkosarat.
A sebtágítóval szétfeszítette a vágását, és a zsírréteget félretolva, kereste meg a vesét a belek mögött.
– Tudja, lenyűgöz, hogy hány szervet lehet eltávolítani a testből, mielőtt az haldokolni kezdene.
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, ránézett a pszichiáterre, aki túl csendben volt. A férfi elveszítette az eszméletét a fájdalomtól, így az arcát kezdte el pofozni, hogy az magához térjen.
– Rendben, el ne aludjon! Hajrá, Frederick! Megkérem, hogy tartson nekem néhány dolgot. Vajon mi legyen a következő?
Tűnődött tovább a sebész, miközben újra a betege fölé hajolt.

***

Dr. Chilton légzése folyamatosan lassult, ahogy a Gideon által elnevezett „ajándék kosár” elkészült. A „betege” beleiből és szerveiből szinte egy bőségszarú született, amit a még lélegző orvos tartott. Freddie már reszketett az idegtől, nem tudta hogyan fog innen szabadulni. Ha Abel meg akarná ölni Fredericket, akkor nem kérte volna meg, hogy lélegeztesse, így csak találgatni tudott. A gyilkos teljes elégedettséggel az arcán nézte a művét. Mindössze egy órájába telt, és a rendőrség még semmiről sem tudott, talán csak annyiról, hogy a pszichiáter eltűnt. Lemosakodott, visszavette a ruháját és a riporternőre mosolygott.
– Igazán nagy segítség volt, Miss Lounds. Ha megkérem, vigyázzon még a doktor életére, ameddig csak tud. A telefonját elviszem magammal, így nem tud segítséget hívni. Ha abba hagyja a lélegeztetését, a férfi meghal… Csak, hogy tudja, ez gondatlanságból elkövetett emberölésnek számít. A laptopot szintén magammal viszem, de az ajtót nem csukom be magam után. Én nem ítélném el, ha hagyná meghalni, de a bíróság ki tudja, mit mondana…
A doktor felvette a kabátját, a laptop táskát és a nő felé fordult.
– Ég Önnel, Miss Lounds! Élmény volt magával dolgozni, de ha most megbocsájt, szeretném elő csalogatni a hasfelmetszőt a bokorból, a számára legkedvesebbel… Vagy sem. Ki tudja?
A férfi léptei folyamatosan halkultak, ahogy kiment az épületből, majd a súlyos ajtó bezárult mögötte.
***

Abigail idegesen körözött fel és alá a szobájában. Nem tudta mitévő legyen. Tényleg bízzon abban, hogy az esküdtszék megkegyelmez neki? Hogy nem ítélik el? Képtelenségnek tűnt. Azzal is tisztában volt, hogy a bíróság előtt megtörne, és bevallaná Nicholas halálát is.
– Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, arra várva mikor jön értem a hóhér. El kell tűnőm, nem maradhatok itt tovább.
Nem bírt nyugton maradni, ezért fogta a kabátját, a zsebeibe csúsztatta az összes pénzét, iratait, telefonját és kiment a kertbe. Megszokták már tőle a gondozók, hogy éjszaka is sétál, de azt is nagyon jól tudták, hogy szökésre hajlamos. Az egyik ápoló kikísérte Őt a kertbe, és megállt a falnál dohányozni. Amikor a férfi nem figyelt oda, a lány futásnak eredt és keresztül mászva a falon, megszökött az intézményből. Amilyen gyorsan csak tudott, szaladt a város felé, hogy ott a legelső autót leintse és elmeneküljön innen, minél messzebbre. Fogalma sem volt róla, hogy hová menne, csak azt tudta, hogy a lehető legmesszebb akar kerülni az igazságszolgáltatástól. Amikor megjelentek a fények, és az utcák a szeme előtt, akkor abba hagyta a futást, és lassan lépkedett tovább. Nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy zihál, és meglátszik rajta, hogy valami rosszban sántikál. Az éjszaka csendesnek ígérkezett, lágy eső szitált, és minden fényes volt a visszatükröződő víztől. Az utcákon nem sétált senki, csak néha-néha látott pár fiatalokból álló csoportot, akik a szórakozásból részegen mentek haza, viszont egy autó se állt meg, hiába stoppolt. Taxival nem jutott volna messzire, repülőre vagy buszra, nem mert szállni, tudta, hogy azt könnyen lenyomozzák, ezzel saját maga alatt elvágva a fát. Nem volt más lehetősége, csak a vakszerencsében bízhatott. Nem ismerte túl jól a várost, így nem tudhatta, hogy a kihalt utcák nem a késői időpont miatt elhagyatottak, hanem azért mert híresen rossz környékre tévedt. Egy fekete furgon mellett haladt el, amikor az ajtó hirtelen kivágódott és két erős kar berántotta Őt. Hiába rugdosódott, karmolászott, a kesztyűs kezek szorosan tartották, és érezte, ahogy a szájára szorított kendőtől elveszíti az eszméletét.
– Itt a vég.
Gondolta magában, majd minden elsötétült.

10.


Késő este volt már, mire Will Hannibal ajtaján kopogtatott. Nagyon fáradt volt, az egész napos munka után, és minden vágya az volt, hogy megbeszélhessék a doktorral Abigaillel kapcsolatos aggodalmait, és hogy a testébe temetkezhessen a másiknak, mindent elfelejtve. Végtelen szomorú volt, és elege volt állandó hullanézegetésekből. Dr. Chiltont még élve megtalálták, hála neki, és a hasfelmetszőnek, aki üzenetet hagyott nekik a levágott karú holtesttel, hogy hol keressék a gyilkost. Gideon eltűnt, és holnap megint indul a hajsza a férfiért. Szerencsére a főnöke látta milyen rossz állapotban volt, és ameddig nem lesz rá szükség, addig elengedte pihenni. Azonnal kocsiba szállt, gyorsan hajtva a viktoriánus házhoz, és mihelyst becsukták maguk mögött az ajtót, egyből átölte a doktort. Dr. Lecter egy pillanatra meglepődött a heves érzelmeken, és a karjai a levegőben megálltak, de aztán Ő is viszonozta az ölelést. Williamnek most erre volt szüksége, és félre kellett tenni magában, azt hogy köszönés vagy bármilyen szó nélkül, a nyakába borult. Hagyta, hogy a nyomozó a vállgödrébe temesse a fejét, és megnyugodjon.

– Jack nyomozást indít, Garret Jacob Hobbs útjai után. Rá fognak jönni, hogy Abigail vele volt mindig. El fogják ítélni…
– Tudom.
Hannibal gyengéden megsimogatta a férfi fejét, és még szorosabban magához húzta Őt.
– Te mindent megtettél, amit csak lehetett. Mindketten tudjuk, hogy Jack nem nyugodott volna, amíg nem talál valamit.
– Nem tudunk semmit se tenni, igaz?
– Talán egy keveset azért igen. Tanúskodni fogok, ha megengedik, és az apja pszichológiai profilját fogom felhasználni, ahhoz hogy az Ő nevét tisztára mossam, amennyire csak lehet. Nicholasról is tudnak?
Will elhúzódott a férfitól és megrázta a fejét.
–  Nem. Szerencsére, Őt még rá tudom fogni a „másolóra”, egyelőre. De ha megtudják, hogy együtt ment az apjával… akkor nagy valószínűséggel nem csak az Ő halálát, de még az utánzó által elkövetett gyilkosságokat is a nyakába varrják. Képtelenség…
Megdörzsölte az arcát, és próbálta magától elhessegetni a rémképet.
– A törvényszékieknek fel kell, hogy tűnjön, hogy egy ötven kilós lány nem tudna így elintézni egy áldozatott. Egyáltalán, mi volt az indítéka? Nevetséges…
Hannibal megfogta a karját, és visszahúzta Őt magához. A kezébe vette az arcát és kényszerítette, hogy egy pillanatra maradjon nyugton.
– Ne aggódj. Ha nem tudják meg, hogy Ő ölte meg Nicholast, meg tudjuk még védeni a bíróságon. Az apját okoljuk mindenért, azt mondjuk kényszer alatt cselekedett. Mindent megbeszélünk vele, és felkészítjük a tárgyalásra. Nem lesz baja.
– Nem beszélhettek vele, a nyomozás végéig. Csak rajtad keresztül legfeljebb, amíg meg nem tiltják.
Keserűen buktak ki belőle a szavak, a remény egyre távolabb ment tőle. A doktor érezte ezt, és a hüvelykujjával megsimogatta az arcát vigasztalásul. Ő nem látta annyira borzalmasnak a helyzetet, mint a társa.
– Ha el is ítélik, nem kaphat sok időt, és jó magaviseletért, gyorsan szabadul. Van még jövője, ne temesd el…

Mr. Graham végre elmosolyodott és felnézett rá. A férfinak igaza volt. Ha minden jól megy, és sikerül Abigail idegállapotára hivatkozniuk, lehet, hogy elengedik a büntetést. Ha nem, akkor is még meg van annak az esélye, hogy a kórházban tartják kezelés alatt még egy vagy két évig, és nem a börtönben. Hannibal ismeri a teszteket, tudja, miket kell kitölteni és aláhúznia ahhoz, hogy ne egy rendes börtönbe kerüljön a lány, hosszú évekre. Ha többet nem is, de ennyit megtehetnek érte legjobb esetben. Legbelül tudta, hogy ez csak a saját fejében létező fantáziakép, és semmi esélyük sincs erre, de most nem akarta, hogy ezek a gondolatok átvegyék felette az irányítást. Nyugalomra, és békére vágyott, és nagyon jól tudta, hol találja ezt meg. Dr. Lecter ajkaira hajolt, aki készséggel viszonozta a csókját. Abban az egy csókban, benne volt minden félelme, vágyai, és a másik a megmentésére akart sietni. A lágy ajkak érintései nem voltak vágytól fűtöttek, sokkal inkább kétségbeesetek. Will ujjai a doktor nyakkendőjét bontogatták, de Ő lefogta a kezeit, és elhúzódott tőle. Csalódottan nyögött fel, és szemrehányóan nézett fel a társára.
– Nem szerettem, a magánéletemet az előszoba ajtóban élni, William.
A férfi felnevetett a képtelen választól, de egyetértően bólintott.
– Bocsáss meg… Én csak…
– Gyere, menyünk fel.
Hagyta, hogy a szeretője kézen fogva vigye fel az emeletre, és elfejtessen vele minden gondot a forró bőrével és a csókjaival.

***

Ahogy kielégülten meztelenül feküdt az ágyban, Hannibal egy ezüst tálcán hozott fel neki egy poharat. Értetlenül nézett fel rá, a gondosan kihelyezett kis tabletta, rossz érzéssel töltötte el.
– Ezt idd meg, kérlek. Egy kis nyugtató, hogy elkerüljenek a rémálmok éjszakára. Túl sok rosszat láttál ma, és az agyad pihenést követel.
A nyomozó a párnába fúrta az arcát és úgy válaszolt.
– Nem kell nyugtató, az te vagy.
– Megtisztelsz, de én nyugodtabb lennék, ha ezt bevennéd, és nem beszélnél álmodban.
A doktor előtt a férfi, hirtelen felült a sarkaira és kérdőn nézett rá.
– Beszélek álmomban?
– Csak ha nagyon ki vagy merülve idegileg. És ma is nehéz napod volt. Ne ellenkezz, kérlek.
A párja még egy pillanatig nézte a pirulát, majd újra ránézett.
– Itt maradsz velem, amíg elalszom?
– Ha ezt beveszed, akkor igen.
A kéz gyorsan felkapta a gyógyszert és egy hajtásra megitta a vizet, majd Will újra visszafúrta magát az ágyba. Dr. Lecter megvárta, amíg betakarózik, majd mellé feküdt és hagyta, hogy a göndör fürtök a mellkasának simuljanak. Kétségtelenül ezeket a pillanatokat élvezte a legjobban, de ezt egyikkőjüknek se vallotta be. Az ujjai elvesztek a társa hajában és némán hallgatta a folyamatosan lassuló légzést, ami végül Őt is elnyomta.

***

Hannibal, a hajnal első fényeivel kelt fel. Már rég nem ölt embert, pusztán az étel kedvéért, és eljátszott a gondolattal, hogy épp itt az ideje, hogy pótolja a hiányzó hús készletét, amíg Gideon szerenádot ad neki. Először azt hitte az ébredés tudatos volt, de a fürdőből kilépvén rájött arra, hogy nem ez volt az, ami felkeltette. A kiszűrődő halvány fényben meglátta Williamet, ahogy teljesen meztelenül hason fekszik az ágyában, a takarót maga alá gyűrte, és hangosan sóhajtozva puccsit feléje. Az egyik térdét kissé feljebb húzta, ezzel láthatóvá téve az ágaskodó péniszén a vágy cseppek csillogását, és a spermától súlyos heréket. A doktor elmosolyodott, ahogy meghallotta a nevét vágytól fűtve, a másik ajkairól. A férfi csípője ütemre mozgott és Dr. Lecter kíváncsian elgondolkodott, hogy vajon Will Graham, mit képzel éppen a fenekébe? Az ujjait, a penésziét, esetleg a nyelvét? Mindhárom nagyon csábító lehetőségnek tűnt, és Ő nem akarta a társát ilyen álmok között itt hagyni. Máris lüktet a merevedése, ahogy elképzelte maga előtt a párját, ahogy a nélkül élvez el, hogy bármelyikük hozzá ért volna. Nem, várnia kell az újabb vacsorának való beszerzésével, fontosabb dolga akadt.

Oda térdelt a férfi mögé és megvárta, míg Ő újra feléje lökött a csípőjével és a nyelvével feltérképezte Őt. Jól eső nyögés érkezett fentről, és mosolyogva nyálazta be az ujjait és hatolt be a másik testébe, miközben szabad kezével a síkosított kereste meg az éjjeliszekrényhez nyúlva. Ahogy megtalálta, szétfolyatta magán a hűvös zselét, és egyenletesen oszlatta szét a merevedésén, míg az ujjai szüntelenül tágítottak. Az Ő Williamje teste máris készen állt rá, hogy Őt magába fogadhassa, és ez elégedettséggel töltötte el. Újra a testébe hatolt a zselétől csöpögő ujjakkal, mire a nyomozó alatta megremegett és tovább nyögött. A másik semmi jelét nem adta annak, hogy felébredt, így tovább folytatta az édes kínzást. Az ujjait kihúzva, a péniszét csúsztatta be a helyükre, egy halk sóhaj kíséretében, ellentétben Willel, aki hangosan felnyögött. Az arcát a párnába fúrta és tovább vonaglott a kéjtől a doktor alatt, míg az a tarkójánál lefogva Őt, folyamatosan újra és újra belé hatolt.  A nyomozó be akart nyúlni a csípőjük alá, megkeresve a péniszét, hogy még több gyönyörhöz juttassa magát, de érezte, hogy a takaró puha redői, és az, ahogy a társa folyamatosan a prosztatáját ingereli, épp elég lesz ahhoz, hogy néhány röpke perc múlva elélvezzen.
A fejét kicsit oldalra fordítva nézett hátra, hogy megtudakolja mi ez az egész, és hogy hangot adjon az elégedettségének.
– Mit csinálsz?
Hannibal egészen közel hajolt a füléhez és bele csókolt. A forró lehelettől és a nedves nyelv érintésétől, újra megremegett és az elő nedvei kérlelhetetlenül folyni kezdtek. Hangosan felnyögött és még mohóbban sietett a másik elé.
– Teljesítem az álmodat, Will. Könyörögtél, hogy tegyelek magámévá.
Most már jól emlékezett. Álmában tényleg szeretkeztek, de az annyira élethű volt, hogy nem is tudta eldönteni mikor csapot át a valóságba.
– Még, kérlek!
Dr. Lecter belemarkolt a tincsekbe, és hátrahúzta a férfi fejét, hogy a nyakához hozzá férhessen. Belemart a feszes bőrbe, miközben a lehető legmélyebbre hatolt. Addig akarta hajszolni mindkettőjük gyönyörét, amíg már nem volt hová. Mr. Graham ujjai a párnát markolászták, és hangosan nyögve remegett meg alatta.
– Oh, igen szeretlek!
A nyomozó felkiáltott, és a következő pillanatban a testét beborította az orgazmus. Hannibal elégedetten mosolyodott el, ahogy meghallotta ezeket a szavakat, majd torokhangon nyögve Ő is a férfival együtt zuhant. Lihegve támaszkodott meg a társa két oldalán, a fejét a nyakába temette és hagyta, hogy a teste tegye a dolgát. Nehezére esett megtartani az izmait, a gyönyör még mindig átjárta és a partnere nyakát csókolgatva ürítette belé a magját.
– Will… Williamem…

Zihálva borult rá, és pár másodpercig elgondolkodott azon, hogy a vallomás vajon valós volt, vagy az orgazmus okozta sok? A kérdést nem tudta tüzetesen átvizsgálni, ugyanis a bejárati ajtó felől folyamatos csengő nyomás zavarta meg, a lélegzetük csöndjét. A társa dühösen fordult meg alatta és úgy kérdezte:
– Ki lehet az?
A doktor is mérges volt, azonnal elhúzódott Willtől és magát törölgetve kelt fel.
– Legutóbb a népszámláló jött ilyen korán…
– A máját ettem meg, jó nagy szemű babbal és hozzá egy jó chiantit ittam- tette hozzá magában. Gyorsan magára kapta a pizsamanadrágját és a bordó pulóverét, majd mezítláb sietett az ajtóhoz. Ahogy kitárta azt, igazán meglepődött. Mindenkire számított, csak a férfira nem.

Jack Crawford dühösen viharzott be, Hannibal házának előtérébe, és azonnal neki szegezte a kérdést, köszönés helyett.
– Hol volt tegnap éjszaka?
– Itthon.
– Egész éjjel?
– Igen, miért?
– Abigail Hobbs eltűnt az intézetből, miután maga visszavitte. Átkutatták az egész várost, az erdőt, a lányt sehol nem találták, csak némi vérnyomot utána. Újra meg kérdezem. Hol volt tegnap, miután visszavitte a lányt?
– Itthon.
– Velem volt, Jack.
Will egy szál boxerban állt az ajtóban. Amikor meghallotta a főnöke hangját, csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan felhúzza az alsóját miután megtörülközött, még pólót sem vett fel. Fázósan húzta össze magát, de nem érdekelte. Meg kellett védenie a társát, még ha ezzel el is árulja kettőjüket.
– Az egész éjszakát együtt töltöttük.
Mr. Crawford hüledezve nézett rájuk. Azt még el tudta volna képzelni, hogy a nyomozó a vendég hálóban aludt az éjjel, de szemlátomást többről volt szó, mint egy külön szobában töltött éjszakáról. Azonnal felforrt az agya és dühöngeni kezdett.
– Erről én miért nem tudok?
– Nem kell beavatnom a magánéletembe, vagy a szerelmi életembe…
William, szinte sziszegte a szája között a szavakat. Mindig is utálta, ahogy a főnöke rátelepszik az életére és annak minden aspektusába bele mászik.
– De, igen. Be kell avatnia. Tudni akarok mindent magáról, pláne ha az általam kinevezett pszichiáterével van viszonya. Ez nem csak, hogy etikátlan, de hátráltatja a nyomozást! Mindkettőjüket fegyelmi tárgyalásban kell, hogy részes…

A doktor talán életében először, lemondott a jó modorról és a „guru” szavába vágott.
– Will, már nem a páciensem. A pszichiáterem, Dr. du Maurie veszi át a kezelését. Már beszéltem vele korábban erről a lehetőségről, és Ő készséggel igent mondott.
– És én erről miért nem tudok? Maga a hátam mögött intézkedett, Dr. Lecter!
Hannibalt kezdte kihozni a béketűréséből az előtte álló férfi. A szakmai jó hírét veszélyeztette a viszonyukkal, és Bedelia bizalmát azzal, hogy azt hazudta, már beszélt vele arról, hogy Ő kezelje a társát. Tényleg említette neki, hogy barátságot érez a férfi iránt, de már azt is ellenezte a kolleganője, nem hogy egy esetleges kapcsolatot. Viszont Ő olyat tett, ami miatt örökre lekötelezettje maradt, így kénytelen lesz átvenni a páciensét, az Ő felügyelete alatt.
– Nem volt mit elmondani magának, Jack. Tegnap este a kezelés végén megmondtam Willnek, hogy nem kezelhetem Őt tovább, ezért át tanácsolom egy másik doktorhoz. Amikor meg kérdezte az okát, elmondtam neki, hogy az iránta érzet érzéseim, túlnyúlnak azon, amit a szakmai korlátok megengednek. Bevallotta, hogy Ő is gyengéd érzelmeket táplál irántam, így bölcsebbnek láttuk, ha feladjuk a szakmai kapcsolatot, más igényeinket előbbre helyezve. Ahogy hallhatta, mindez tegnap este történt, ma mentünk volna be az irodájába közölni Önnel mindent, de maga megelőzött.
Mr. Crawford még mindig dühösen fújtatott. Úgy érezte hátba támadták, és kereste az okokat, amivel ezt a két férfit megfoghatja.
– Dr. du Maurie tudtommal nem is praktizál. Hogy akarja rábízni Őt, egy visszavonult pszichiáterre?
Mr. Graham felhúzta magát. A főnöke úgy beszélt róla, mint egy gyerekről, mintha nem is lenne a szobában és különben sem ért meg semmit a beszélgetésükből. Úgy érezte, minden jogától meg akarja őt fosztani.
– Szabadon választhatom meg az orvosom, ezt még maga sem szabhatja meg!
– Bedelia praktizál, még ha kis létszámmal is. Nyugodtan kikérdezheti, szerintem Ő a legalkalmasabb a feladatra. Nem ismerik egymást, így pártatlanul tud véleményt formálni, ellentétben Alanával.
– Vagy magával. Még is, hogy képzelte ezt? Hogyan higgyem el, hogy amit eddig mondott, vagy tett az igaz, ezek után?
– Szerintem sokkal fontosabb az, hogy mi történt Abigailel, mint az hogy mi van köztem és Hannibal között!

Will már remegett az idegtől. Tudta, hogy ez lesz a következménye a kapcsolatuknak, ha Jack rájön az egészre és mindent elkövetett volna annak az érdekében, hogy elterelje másra a témát. Hiszen még Ő maga sem tudta megfogalmazni, hogy mi van közte és a doktor között.
– Maga csak ne utasítgasson engem, mert felfüggesztem. Örüljön annak, hogy még nem tettem meg. Maga ugyanúgy gyanúsított, mint Dr. Lecter. Maguk ketten voltak a nem hivatalosan kinevezett testőrei, hanem önök szokták elvinni a kórházból Őt, erre eltűnik és csak pár vérnyomot találunk utána, miután közöltem maga előtt, hogy gyanúsított. Megtiltottam, hogy beszéljen a lánnyal a nyomozás végéig, mégis megszegte a szabályt.
– Nem beszéltem vele!
– Akkor, a doktornak mondta el.
– Egész végig maga mellett voltam, Jack! Nézze meg a hívás listámat, kutasson utánam, de nem fog találni semmit! Nem szóltam Abigailnek, senkin keresztül, mert nem volt miről szólnom. Tudtommal, nincs bizonyítéka ellenne, és addig Ő ártatlan. Nyomozza le csak nyugodtan az én, vagy Hannibal hívásait, nem fog találni semmit.
– Meg is fogom tenni, nyugodt lehet. Nem hiszem el, hogy maguk ketten így kijátszottak engemet a hátam mögött. Ha van valami, amit még eltitkolnak előlem, azt tanácsolom, most azonnal mondják meg, a saját érdekükben.
– Senki nem játszotta ki magát, Mr. Crawford. Pusztán a véletlenek sorozata tette ezt. Mi nem titkoltunk el semmit maga elől, az a tény, hogy maga berontott az otthonomba hajnalban kérdőre vonni a tetteimet és a magán életemet, szerintem, joggal ruház fel minket arra, hogy dühösek legyünk. Egyetlen egy dolgot tudok mondani, ami előbbre viheti a nyomozást. Abigail mostanában gyakran panaszkodott, hogy honvágya van. A szülei házát elárverezik holnap, és Ő soha többé nem mehet oda. Nem tartom kizártnak, hogy haza szökött.
– Ha kiment a városba, lehet, hogy stoppolt vagy vonatra szállt. Mindentől megfosztották Jack. Nagyon zavart.
– Szerintem meg felettébb gyanús, hogy visszamegy abba a házba, ahol majdnem többször is megölték. Egyáltalán miért vérzett?
– Arra még nem gondolt, hogy elrabolták?
– Kicsoda?
– Az utánzó. A chesapeaki hasfelmetsző.
– Abigail Hobbs, a hasfelmetsző.
Ahogy ezt Mr. Crawford kimondta, Will elsápadt. Mi van akkor, ha más is így gondolja?
– Ha Gideon is azt hiszi Abigailről, hogy Ő a gyilkos… szabadon van, nem fogták még el…
Jack tudatáig gyorsan eljutottak a szavak. Ha tényleg Abel így gondolta, akkor talán van még esélyük, hogy elkapják.
– Most azonnal felöltöznek, és velem jönnek mindketten Minnesotába. Nincs kifogás.

***

A hosszú utat külön autóban tették meg, az egyikben Dr. Lecter, a másikban Will és a főnöke. Az autóban szinte vágni lehetett a feszültséget a két férfi között. Nem szóltak egymáshoz, amióta elindultak Balltimoreból. A „guru” telefonjának éles csörgése törte meg csupán a csendet.
– Crawford.
– Itt Beverly. Vonatjegyeket találtunk, amiket Garret Jacob Hobbs vásárolt.
– Jegyeket?
– Kettőt. Ugyanarra a vonatra szóltak, amit az egyik áldozata is használt.
– Elise Nichols?
– És több bizonyíték is előbukkant, hogy találkozott az áldozataival. Két személyre szóló vacsorablokkok, két hotelszoba nem messze az egyetemektől. Tudjuk, hogy nem egyedül utazott.
– A lányával?
– Ugyanarra a kurzusra iratkoztak fel a St. Cloud State-ben, Mississippiben, ahova a Nichols lány járt iskolába. Abigail Hobbs minden olyan iskolában járt, ahonnan pár napon belül a Minnesotai Gébics elrabolt valakit.
– Vele volt, amikor kiválasztotta a lányokat. Ő volt a csali. Segített neki a választásban.
– Nagyon úgy tűnik. Előkerült már?
– Épp érte tartunk Minnesotába. Dr. Lecter szerint haza szökött.
– Nem tartom kizártnak.
– Van más hír is?
Egy röpke pillantást vetett az anyós ülésen ülő férfira, kíváncsi volt, hogy mennyire hallgatózik.
– Lenyomoztam a hívás listát mindkét férfinak. Ártatlanok, az ápolók megerősítették, hogy sem látogatás, sem hívás nem érkezett egyiktől sem.
– Hogy tudott a lány megszökni, amikor külön kértük, hogy figyeljenek rá?
– Az ápoló egy pillanatra nem nézett oda, és utána megszökött. Még keressük a kamera felvételeken, hogy merre mehetett. A vérnyomok a lábából származnak, lehet, hogy ahogy átmászott a falon, vagy az erdőben megsérült. Amint meg tudok még valamit, értesítem.
– Gideonról van már hír?
– Még mindig semmi. A furgont amit elkötött, megtaláltuk az országúton, nagy valószínűséggel lecserélte egy másikra.
– Melyik úton?
– Minnesota felé vezetőn, de ez nem jelent semmit. Irányt is változtathatott, hogy minket összezavarjon.
– Freddie Lounds, hajlandó végre vallomást tenni?
– Azt állítja, még sokkban van, és nem hajlandó. Bezzeg a cikke már fent van a neten…
Beverly rosszallása még a telefonon keresztül is átérződött.
– Olyan, mintha titkolna valamit, de nem tudom mit.
– Ki fogjuk szedni belőle, bármi is az.
– Ebben nem kételkedtem. Küldjek erősítést?
– Egyelőre ne. Továbbra is keressék a doktort, és figyeljék az összes pszichiátert, akivel eddig dolga volt.
– Rendben.
Miss Katz bontotta a vonalat, és Jack összeszűkült szemekkel nézett előre. Eddig is sokat veszekedett az alkalmazottjával Abigail miatt, de ha most közli vele, hogy végig igaza volt, azzal csak tovább tetézné az amúgy is kínos helyzetet. Inkább megvárja, amíg megtalálják a lányt és csak utána szembesíti őket mindazzal, amit megtudott.

***

A Hobbs ház külsejéről még mindig nem vakarták le a „kannibálok” felíratott. Minden békésnek és érintetlennek tűnt, első ránézésre. Mr. Crawford elsőként lépett be a házba, ahogy kinyitotta a kulccsal a zárat.
– Miss Hobbs?
– Abigail gyere elő, kérlek, beszélnünk kell.
Will gyomra remegett az idegességtől. Azért mert a főnöke nem szólt neki, hallotta a beszélgetést. Tudta, hogy a lány elveszett és csak reménykedni tudott benne, hogy nem követett el valami örültséget, és tényleg ide menekült. Hannibal megígérte neki, hogy segít a tárgyaláson, még van némi esélyük…

De ahogy belépett a konyhába, az utolsó esélye is eltűnt. A padlót, a falat, a szekrényeket, mindent vér borított, és a mosogatóban megtalálta az általa oly jól ismert kendőt. A mindent beborító undorító fémes szag, a vér csíkok, mindent elárultak. Abigail halott. Nem tehetett róla, férfi létére megremegett és elkezdett keservesen sírni. A főnöke és a társa utána léptek be a konyhába, és ahogy szétnéztek minden világos lett. A doktor megfogta a karját és próbálta elhúzni Őt, mert minduntalan a véres kendő felé akart nyúlni. Az még őrizte a lány illatát.
– Gyere…
Dr. Lecter némán vezette ki Őt, miközben az Ő arcán is egy könnycsepp gurult végig. A „guru” csak tehetetlenül nézett szét, majd tárcsázott.
– Itt Crawford. Helyszínelőket kérek a Hobbs házhoz, de rögtön.
Azzal kinyomta a telefont és Ő is kisétált az épületből. A legjobb emberére jelen pillanatban nem számíthatott, hogy rekonstruálja a gyilkosságot, mert összeomlott. Kiérve az udvarra látta a két férfit, ahogy a doktor a nyitott ajtajú autóban ülő nyomozó előtt guggol, és a másikhoz beszél.
– Will tudom, hogy nehéz, de nem ezért vagyunk most itt. Muszáj a dolgodat tenned.
Mr. Graham az arcát a tenyerébe temette és tovább sírt.
– Láttam. Láttam az egészet, Hannibal. Beszélgetett vele Hobbsról, tudott mindent, hogy ki volt az apja, levetette vele a kendőt, és úgy vágta el a torkát, ahogyan azt Ő tette volna.
– De hol a holttest?  Gideon eddig mindig sebészi trófeákat állított ki. Most hol a holttest?
– Ne most, Jack… Látja, hogy gyászol…
– De igen, most Dr. Lecter! Ha tényleg Abel Gideon ölte meg a lányt, akkor hol a holttest?
– Azt hiszem, én tudom.
A nyomozó feltekintett rájuk és újra megremegett a kéretlen gondolattól.
– A vadászház…
– Menyünk.

Mr. Crawford azonnal a vadászházhoz száguldott, és ahogy kiszállt az autóból, most se kellett csalódnia a legjobb emberében. A földön egy tábortűz nyomai látszódtak, benne még némi maradék hamuval. A pernyét egy bottal félresöpörve megtalálta azt, amit keresett. Egy emberi fül volt, a szén darabkák között. A házban nem talált semmit, ahogy belépett megcsapta az orrát a jól ismert sósav szaga.
– Doktor!
Hannibal belépett mellé és szétnézet. Ő se talált semmi szokatlant a legutóbbi alakalom óta, hogy itt járt.
– Azért hívattam ide, hogy Will ne hallja. A tűz maradékban egy emberi fület találtam, ami félig megégett, ez a hely pedig bűzlik a sósavtól. Maga szerint, Gideon rákapott a kannibalizmusra?
– Nem lepne meg. Már napok óta étlen, szomjan lehet, és mivel körözik, nem állhat meg sehol sem enni.
A két férfi továbbra is bent beszélgettek, miközben Mr. Graham az autóban ülve neki támasztotta a homlokát az üvegnek és gondolkodott. A gyilkos el akarja pusztatani azokat a pszichiátereket, akik Őt kezelték.
– Alana!
A név egyből felsejlett a memóriájában azok között, akik terápiát alkalmaztak a sebésznél. Ha Abigailt nem tudta megvédeni, akkor legalább Őt. Átült a volán mögé, és azonnal száguldani kezdett vissza Balltimore-ba. A két férfi értetlenül nézett csak utána, de nem késlekedtek, azonnal a Bentleybe szálltak és követték Őt.

Az ülésen folyamatosan csörgött a nyomozó telefonja, de egyszer sem vette fel. Tudta jól mit mondanának neki. Hogy labilis ideg állapotban van, ne menyen, de Ő nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit tesz. Dr. Gideon nem egy őrt ölt meg már idáig, Dr. Bloomra pedig csak egy vigyázott, kitudja milyen hatékonysággal. Nem számított neki az, hogy hányszor lépte túl a sebesség határt, szüntelenül nyomta a gázt, és száguldott amilyen gyorsan csak tudott. Dr. Lecter próbálta a sebesség korlátokat betartva követni Őt, de nem érezte szükségesnek. Tudta, hogy a barátja hová megy, nem aggódott. Magában valószínűsítette, hogy azok után, amit William látott, előbb lő, és csak utána kérdez, így az életét sem kellett féltenie. Mr. Crawfordot idegesesítette a lassú tempó és gyorsabb haladásra akarta bírni a doktort.
– Maga szerint hová mehet?
– Alanát akarja megvédeni. Az utolsó személyt, akit még talán megmenthet.
– Gideon képes lett volna vissza menni Minnesotából, Balltimoreba csak azért, hogy megölje Dr. Blommot?
– Van valami kapocs, a három ember között. Alana kezelte Abelt, így Ő is esélyesé vált az áldozatok listáján.
– De mi köze van ehhez, a Hobbs lányhoz? Feltéve, hogy az Ő vérét láttuk a házban.
– Jack, látta Will reakcióját. Azt a sálat, tőle kapta Abigail karácsonyra. Számára egyértelmű, hogy Ő halt meg. Megölték azt, akit Ő foggal, körömmel próbált védeni, akár bűnös volt, akár nem. A közös kapocs kettőjük között, pont William.
– Hogy mi?
– Miss Lounds már a legelső látogatásunkkor Abigail fejébe próbálta ültetni, hogy Ő gyilkos, mert azok fejével gondolkodik. Ha egy zavart lánnyal ezt tette, akkor vajon mit mondhatott annak a személynek, aki a hasfelmetszőt keresi megszállottan? Vajon, Abel tényleg csak azért hagyta Őt életben, hogy megírja róla a cikket és életben tartsa Fredericket?
– Azt mondja, hogy Freddie Lounds mondta azt Gideonnak, hogy ölje meg Miss Hobbst, és Dr. Bloomot?
– Nem tudom Jack, de más összefüggést nem látok köztük. Miss Lounds akárhogy is nézzük, soha nem volt az etikus viselkedéséről híres, vagy arról, hogy ne tenne meg bármit a siker érdekében. Hallgassa ki, talán többet megtudunk tőle, de ha nem, akkor még mindig ott lesz Dr. Chilton vallomása.
– Ha életben marad.
– Bízzunk a legjobbakban.

***
Will, ahogy odaért Alana házához, kipattant a kocsiból és szaladt keresztül a havas mezőn. A gyilkos ott állt, az ablaktól nem mesze és csak nézette a nőt, ahogy a mindennapi teendőit csinálta. Mr. Graham kirántotta a fegyverét, lövésre készen. Az agya a szívével viaskodott. Ha lelövi a férfit, megbosszulja Abigail halálát, de ha most lő, akkor az gyilkosság. Ki kell várnia a megfelelő pillanatot. Oda sétált lassan Abel mellé, és Ő is nézte a doktornőt.
– Mr. Graham. A cheseapeki hasfelmetszőt vártam. Ön az?
– Mit keress itt, Gideon?
– Visszaszerzem saját magamat, morzsáról morzsára. Tudja… nem tudom, hogy valaha újra önmagam leszek-e. Azt sem tudom, maradt-e még belőlem valami. Olyan sokáig azonosultam vele, hogy nehéz emlékezni rá, ki is vagyok, amikor nem ő.
– Most ki maga?
– Ön vagyok.
A profil megváltozott. Nem a doktor állt mellette, hanem Garett Jacob Hobbs az arcán vérrel. Abigail vérével…
– De ha úgy ölöm meg, ahogyan Ő tenné, talán egy kicsit jobban megérteném Őt. Érdekel, akkor megértené-e, mi lett magából.

A gyilkos felemelte a fegyvert és célzott. William nem bírta tovább idegekkel. A fegyver kakasa elsült a kezében, és közvetlen közelről fejbe lőtte Dr. Abel Gideont. A férfi elterült a hóban előtte, a vérre vörösre festette azt, és a házból azonnal kiabálás szűrődött ki. A pisztolya csöve még mindig a holttestre szegeződött, amikor Hannibal és Jack futva értek oda hozzá. Ők is hallották a lövést, de azt nem tudhatták, melyikkőjük lőtt. Dr. Lecter megfogta Will egyik csuklóját, és a másik kezével óvatosan kihúzta a fegyvert az ujjai közül.
– Vége van. Engedd el.
Lassan átnyújtotta azt Mr. Grawfordnak, miközben a háttérben a kék piros fények sokassága tűnt fel.
– Mr. Graham… Megölte a doktort. Miért?
– Mert, meg akarta ölni Alanát.
A „guru” a földre nézve látta a halott férfi kezében a fegyvert.
– Közvetlen közelről adott le egy halálos lövést, egy elítélt bűnözőre. Biztos, hogy nem bosszúból tette?
– Én csak, Őt akartam megvédeni. Mit tehettem volna?
Will remegett és újra elkezdett sírni. Amikor újra látta maga előtt Hobbsot Abigail vérével, az túl soknak bizonyult. Nem hagyhatta, hogy még egy ártatlan haljon meg.
– Azt hiszem a legjobb az lesz, ha a nyomozás végéig, felfüggesztem magát. Dr. Lecter kérem, vigye el innét.
– Ha nem haragszik meg Jack, most nem vinném haza. Szüksége van a távolságra, arra, hogy hátrahagyjon mindent, ami Minnesotára, Balltimore-ra, és Wolftrapre emlékezteti. Dr. Bloom majd vigyázz a kutyáira, én pedig innen mesze viszem, hogy helyre állítsam nála a törést, mint a barátja és nem, mint az orvosa.
– Rendben, tegye azt.
Hannibal átkarolta a társa vállát és magával húzta, az autója irányába. A folyamatosan villódzó fények, más színűre festették a sápadt férfi arcát, és Will megtörten hagyta, hogy beültesse maga mellé a kocsijába és elhajtsanak. Szinte észre se vette, ahogy a doktor a nyelve alá csúsztat egy tablettát.
– Ez jót fog tenni. Meglátod, holnapra minden rendben lesz.
– Nincs többé holnap…
Mr. Graham ezzel a mondattal esett a teljes melankóliába, majd aludt el percekkel később.

Ahogy kinyitotta a szemét másnap reggel, egy vadidegen helyen ébredt. Az ágy üres volt maga mellett, és Őt egyből elfogta a nyugtalanság. Gyorsan felkelt, és indult ki a szobából végig a folyosón, a nappali irányába. Kintről hangok szűrődtek be, és finom étel illatok. Az egyszintes, elegáns ház berendezéséről csak sejteni vélte, hogy a doktoré, minden az Ő stílusát tükrözte. Ahogy kiért a tágas helységbe, sokáig hunyorognia kellett, hogy az ablaktáblákon beszűrődő fény, ne vakítsa el teljesen. Jobbra tekintve megtalálta a konyhát, és a hangok forrását. Lassan lépkedett tovább, nem hitte el, hogy jól hal. Attól félt megint alva jár, és az álma túl valóságos volt ahhoz, hogy felébredjen belőle. Belépve az ajtón két alakot látott neki háttal állni, ahogy a konyhasziget körül szorgosan dolgoztak. Egy fiatal lányét és egy férfiét. Hannibal megfordult és a legmegnyerőbb mosolyával nézett rá.
– Jó reggelt, Will!
A fiatal lány megpördült a tengelye körül és a nyomozónak tátva maradt a szája és csak meredten bámulta a fantomképet maga előtt.
– Abigail?!

11.

Dr. Bloom, karikás szemekkel ült Jack Crawford irodájában. Az éjszakát azzal töltötte, hogy próbált nyomára bukkanni az eltűnt paciensének, aztán Dr. Chilton mellett virrasztott a műtétei után, és reggel, pedig amikor hazament, hogy felkészüljön az napi teendőire, Will Graham lelőtte a nála ólálkodó Dr. Abel Gideont. A külseje csak nyomokban tükrözte azt a tökéletességet ami Őt jellemezte, de jelen pillanatban ez volt a legkisebb problémája. Amit az utóbbi pár órában hallott és történt vele, az mindent felírt magában, amit eddig gondolt. Abigail Hobbs még is segített az apjának megölni a lányokat, végig igaza volt mindenkinek. De ez már nem számított semmit, meghalt. Megölték. Ahogy az apjával is megölték az áldozatokat. Még mindig nem tudta elhinni a lányról, hogy Ő is gyilkolt volna. Azt igen, hogy segített őket becserkészni, - nagyszerűen tudott manipulálni -, de hogy Ő is ölt volna, azt nem tudta elképzelni. Soha nem tudják meg az igazságot, hála Gideonnak. De miért Ő? Mi köze volt neki a Hobbs lányhoz? A kezében lévő papírpoharas kávét hiába nézte, abban nem talált választ. Mr. Crawford a szokásos hévvel rontott be az irodájába és ült le elé, az asztal túloldalára. A férfi szemmel láthatólag ideges volt, nem teketóriázott, egyből a lényegre tért.

– Maga az egyetlen, aki kívülről látja mindegyik személyt. Létezhet az, hogy Dr. Lecter tanácsára szökött meg Abigail az intézetből?
– Nem, biztos, hogy nem. Hannibal pártfogolta a lányt, de csak olyan mértékig, amennyire azt szakmailag jónak látta, és mindent megtettek volna azért Willel, hogy Freddie Lounds ne tűntesse fel Őt rosszfényben.
Az üvegajtó a doktornő háta mögött kinyílt, és Beverly lépett be rajta.
– Jack, egy percre kérem. Ezt látnia kell. Abigailről van szó…
A férfi csak bólintott és a doktornőre nézett.
– Érdekli?
– Igen.
Alana minden kis mozaikot össze akart rakni, amit csak képes volt az éjszakából, és a lány halálával kapcsolatban. Követve Miss Katzot, és a számítógép fölé hajolva figyelték a térfigyelő kamerák felvételét. A képen feltűnt Miss Hobbs, ahogy elhalad egy furgon mellett. Az ajtó hirtelen kinyílt, és a rángatózó, rugdosódó lány eltűnt benne. Dr. Bloom a szája elé emelte a kezét, úgy nézte az utolsó felvételeket a betegéről.
– Ellenőriztük a rendszámot. Abel ezt az autót használta akkor, amikor Dr. Chiltont elrabolta a műtős kellékkel együtt, és ezt találtuk meg az autópályán.
– Tehát akkor Dr. Gideon, elrabolta Abigail Hobbst, elvitte Minnesotába, ahol megölte majd megette?
– Minden nyom erre utal, bár a gyomrában nem találtunk emberi hús maradványt, csak hashajtó nyomokat.
– De miért jött utána vissza, hogy megölje Dr. Bloomot?
Beverly megrántotta a vállát.
– Erre csak Ő tudhatta a választ, de ezt már soha nem fogjuk megtudni.
– Azt mondták, a chesapeki hasfelmetszőnek akart szerenádot adni, virág és bonbon voltak az eddigi gyilkosságok, Dr. Chiltonból ajándék kosarat csinált. Abigailnek csinálta mindezt? De ha Ő volt a hasfelmetsző, miért ette meg? Miért nem állította ki, mint a többieket?
– Ha Ő lett volna a gyilkos, biztos, hogy nem ette volna meg.
– Akkor ezt tegyük félre egy pillanatra, és nézzük meg mi a közös nevező. Miért tette ezt a lánnyal? Egyáltalán, honnan tudhatott róla, hogy Ő létezik és kicsoda?
Jimmy Price felnézett rájuk az egyik hulla felől, és csak úgy közvetve megjegyezte:
– Freddie Lounds írt egyszer egy összehasonlító cikket, ahol megemlíti Hobbsot és a hasfelmetszőt egy riportban. Talán ez lehet a kapocs. Elrabolta, beszélgettek, és Abel hajlamos volt bárkitől, bármilyen információt elfogadni. Ki tudja, hogy a mi kis dalos pacsirtánk mit mondott neki?
Jack nem tartotta hihetetlenek az ötlet. Ismerte a riporternőt, tudta, hogy bármire képes lenne a hírverésért.
– Azonnal hozzák ide Freddie Loundst! Nem érdekel, milyen ideg állapotban van, hogy hajlandó-e végre vallomást tenni, azonnal jöjjön ide!
Azzal a férfi dühösen viharzott vissza az irodájába, hátrahagyva mindenkit. Dr. Bloom, ahogy nézte Gideon egyik volt pszichiáterét, megborzongott. Akár Ő is feküdhetne itt, ha Will nem ölte volna meg a férfit.
– Alana! Magával még nem végeztem.
Mr. Crawford az ajtóból kiabált be neki, és Ő kivételesen boldogan ment be utána.

Alig ült le ismét a székbe, a „guru” azonnal neki kezdett a mondandójának.
– Will Grahamről akartam magával beszélni. Dr. Lecter személyes okokból nem vállalja a továbbiakban a kezelését, és azt mondta, Dr. Du Maurier vegye át helyette a páciensét. Ismeri a doktornőt?
– Csak futólag. Hannibal miért adja át Őt? Valami baj van?
– Mint azt már említettem Önnek, személyes ügy. Ebbe nem avathatom bele, de biztosíthatom, hogy nem ez Will legnagyobb problémája jelen pillanatban. Amit tett, az nem nevezhető teljesen védelemnek. Az kivégzés volt. Közvetlen közelről lőtte fejbe Dr. Gideont, miután fegyvert rántott magára.
– Azért, hogy engem megvédjen. A maga által kinevezett őrnek nem az lett volna a feladata, hogy megakadályozza a támadást? Fényes nappal ott állt egy gyilkos a keretemben, és ha Ő nem ér oda, akkor megöl! Szerintem jelen esetben hálásnak kéne lennünk neki, nem pedig megbüntetni.
A doktornő gyorsan felhúzta magát, ahogy a barátját ért vádakat hallgatta. Tisztában volt vele Ő is, hogy nem így kellett volna eljárnia a férfinak, de attól még helyesnek tartotta a döntését.

– Dr. Bloom, maga nem volt ott Minnesotában. A tény, hogy a Hobbs lányt megölték, annyira felzaklatta Őt, hogy gyakorlatilag ellopta az autómat, engedély nélkül, parancsot figyelmen kívül hagyva, száguldott végig az országúton, hogy ide jöjjön magához és kivégezzen egy gyilkost. Maga szerint ez észszerű viselkedés?
– Persze, hogy nem az! De figyelmeztettem magát Jack számtalanszor, hogy ne küldje Őt ki terepre, ne engedje közel Abigailhez! Will számára olyan volt a lány, mint azok a kutyák, akiket úton, útszélen összeszed. Túl tiszta, ártatlan ahhoz, hogy ne a jót keresse benne folyamatosan. Biztos vagyok benne, hogy ha megtudta volna, az igazságot róla összetörik, de nem ennyire, mint így. Megvédte a lány életét egyszer, de újra már nem tudta. Nem tudta időben elkapni az újabb gyilkost, és ez törést okozott a lelkében. Még egy egészséges embernek is nehéz feldolgoznia mindazt, amin nap, mint nap átmennek itt az irodában, a terepen, a hullaházban, nem hogy még neki. Belegondolt egyszer is milyen érzés lehet, egy gyilkos fejével gondolkodni? Egyszerre lélegezni vele, végig venni, hogyan, kit és mikor öljön meg? És nem is egyszerű esettekről van szó. Mindaz a borzalom, amit lát, örökké a lénye marad. Jót fog tenni neki a kikapcsolódás, bárhol is van. Szüksége van az agyának a pihenésre, hogy ne terheljük túl.
– És ha azt mondom magának, nem mint a főnöke, hanem mint a barátja, hogy jelen pillanatban Dr. Lecterrel van? Akkor is ez a véleménye?
– Ha vannak bármilyen kételyeim is, azok nem érintik Hannibalt. Számomra az sokkal nagyobb fejtörést okozna, hogy mi lesz akkor, ha kiküldi újra terepre? Mi lesz, ha addig kényszeríti, hogy turkáljon mások agyában, hogy mint Gideon, nem tudja kicsoda Ő? Bedugja az intézetbe és magára hagyja igaz? Megkapta tőle, amit akart, már nem lesz rá szüksége és beteheti a fiókba, mint egy használaton kívüli tárgyat. Csak, hogy Ő nem egy eszköz Jack, hanem hús vér ember. Megérdemli azt, hogy tisztelettel bánjanak vele, és segítsük az amúgy is nehéz gondolkodás módját. Ha most elítéli, és azt mondja nem volt helyes, amit tett, azzal csak tovább romboljuk azt a keveset is belőle, ami még épp. Felelősnek érzem magam Gideon halálért, és azokért az emberekéért, akiket megölt. Ha nem ülteti el Dr. Chilton és kitudja még hány ember, - köztük lehet, hogy én is-, a fejében el azt a gondolatot, hogy Ő a hasfelmetsző, akkor nem szökik meg, és nem kezd álmok futni. A jegyző könyv számára kijelentem, hogy hiba volt Will Grahamet terepre küldeni, és elítélni azért, amiért felfokozott idegállapotban tette a dolgát. Nem Ő a hibás, de ha most elültetjük az Ő elméjében is ezt a gondolatot, akkor kitudja mi lesz a következménye? Igen, megölt egy elítéltet, de Dr. Gideon hány embert ölt meg brutális kegyetlenséggel? Boldogabb lenne, ha én is ott feküdnék Brian Zeller asztalán, miközben Abel egy lövéssel, teszem azt a karján, a kórházban várná, hogy visszavigyék az intézetbe, hogy ott kitervelje az újabb szökést? Meddig akar még elmenni Jack? Willnek most támogatásra és megnyugvásra van szüksége, nem pedig elutasításra és támadásra. Csak remélni tudom, hogy Hannibal képes most rendbe hozni a lelkét, és felkészítenie mindarra, ami majd itt vár rá.

Alana felpattant a székből és ki akart viharzani az irodából. Már a kilincset fogta, amikor Mr. Crawford megszólalt a háta mögött.
–Willnek és Dr. Lecternek viszonya van. Még mindig helyesnek tartja, hogy most együtt vannak?
A nő keze megremegett egy pillanatra, ahogy fel akarta pofozni a férfit, de higgadtságot erőltet magára. Hihetetlennek tűnt a tény, de attól még semmin nem változtat.
– Igen. Talán így még többet tehet érte, mint akármelyikünk.
Azzal ott hagyta a „gurut”, aki nem volt ahhoz hozzászokva, hogy bárki is az engedélye nélkül távozzon tőle, most az egyszer viszont elnézte ezt a doktornőnek. Tényleg túllépett minden határt. Elárulta az alkalmazottját, a barátját… és kifacsarta Őt a végsőkig. Nem tudta mitévő legyen. A nyomozó, Hobbs meggyilkolásakor is a figyelem középpontjába került. Akkor egy teljes tárat lőtt a férfiba, most csak egy golyót, a fejbe. Vajon mi késztette erre? Tényleg Abigail halála? Biztos van rá elfogadható magyarázat ezen kívül. Dr. Bloomnak kellett, hogy igazat adjon. Most minden erejét abba kell fektetnie, hogy megvédje Willt, ha szükséges a rá váró hiénáktól. Megígérte neki, hogy vigyázz rá, de ha most magára hagyja egy esetleges tárgyaláson, akkor örökre elveszti Őt. Márpedig neki szüksége volt rá, csak az Ő képességeiben bízott, nem adta volna át másnak a munkát, még ha ezzel a férfi ép elméjűségével is játszott. Csak találjanak egy nyomot, egy indítékot, ami nem a lány halála miatt érzett bosszúról szól.

Késő délután volt, amikor kopogtattak az ajtaján. Az egyik ügynök épp, hogy kitárta az ajtót, úgy mondta be az információt.
– Meg találtuk Freddie Loundst. A kihallgató helységben van, de nem hajlandó nyilatkozni, amíg nem kötünk vele vádalkut.
Jack felvont a szemöldökét. A nőt nem egyszer ítélték el hamis tanúzás és rágalmazás miatt. Mi lehet annyira súlyos az Ő esetében, ha vádalkut követel? Máris felkeltette az érdeklődését és sietve indult a riporternőhöz. Amikor belépett a terembe, Freddie a szokásos pökhendi és lenéző arckifejezéssel fogadta. Nagyon jól ismerte a törvényeket, talán túlságosan jól is, így nehéz volt rajta fogást találni. Mr. Crawfordnak felfordult a gyomra tőle, mindattól a mocsoktól, ami a nőből áradt, de muszáj volt pártatlannak lennie. De egy kis keménykedés, még soha senkinek nem ártott.
– Miss Lounds, értesítettek arról, hogy maga vádalkut követel. Még is milyen jogon tesz fel, ilyen követeléseket? Hisz magának lassan több priusza van, mint némely visszaeső bűnözőnek.
– Pontosan. Éppen ezért. Maguknak kell az információ, nekem a védelem. Nélkülem nem tudják összerakni a teljes történetet, igazam van? Nem lennék itt, ha nem lenne szükségük rám.
– Maga azért van itt, mert én ide hívattam. Nem mesélt még arról, hogy Gideon hogyan fogta el, hogy vette rá arra, hogy segédkezzen Dr. Chilton kibelezésénél. Akár bűnrészességgel is vádolhatnám, egy ember megcsonkításában. Ha nem értünk volna időben, a férfi a maga mulasztása miatt halt volna meg! Úgy hogy azt tanácsolom, kezdjen el beszélni.
Freddie hátra dőlt a széken és keresztbe fonta a karjait.
– Sajnálom Jack. Az ügyvédem és vádalku nélkül nem mondok semmit. Jogom van hallgatni.

Mr. Craword megdörgölte a száját. A saját kihallgató helységében lett tőrbe csalva. Tényleg engedjen a nőnek? Ha segíteni akar Willen, erre az egy személyre számíthatnak csak, aki ki tudja mit fog hazudni már megint. Másfelől nincs más választása, Dr. Chilton nem is biztos, hogy felépül, az állapota válságos, akár meg is halhat. A riporternő tényleg túlságosan tisztában volt a helyzetével.
– Ha megkapja, amit akar, akkor köteleznem kell arra, hogy soha, semmilyen formában nem hozhatja a nyilvánosságra a sztoriját. Nem érdekel, hogy milyen álnevet használ, hogy mire hivatkozik, börtönbe vetettem. Megértette?
A nő elégedetten elmosolyodott.
– Meg, Crawford ügynök.
– Hogyan rabolta el magát, Dr. Gideon?
– Felhívott mobilon, mint Dr. Paul Carruthers, hogy olvasta a cikkemet saját magáról. Én is ismertem az Ő cikkeit, remek alapanyagokat szolgáltatott mindig a gyilkosok megértéséhez. Írt is egy nagyszerű cikket, amiben Abelen keresztül vezette le a narcisztikus személyiségzavart. Azt hittem a férfi szökése miatt hívott, és Ő ezt meg is erősítette. Felkért, hogy írjunk egy közös cikket a Pszichológiai Abnormalitások című folyóiratnak. Ez egy igen komoly, elismert lap szakmai körökben, így természetesen nem mondtam nemet, amikor arra kért, hogy találkozunk.
– Korábban, beszélt már Dr. Carrutherssel?
– Nem, soha. Csak az írásait olvastam, így nem volt viszonyítási alapom.
– Mi történt, amikor oda ért a megbeszélt helyszínre?
– A doktor irodájához kellett mennem. Gideon már ott várt, a többit maga is tudja. Megkért, hogy írjak egy helyreállító cikket, és hogy mutassam meg a munkáságát mindenkinek, hogy felkeltse a figyelmét az igai hasfelmetszőnek.
– Honnan tudta, hogy nem Ő az?
– Kitisztult a tudata. Azt ugyan nem tudta, kicsoda is Ő maga, de azt tudta ki nem.
– Jól sejtem, hogy maga segített ebben? Miss Lounds, térjünk a lényegre. Miért kért vádalkut?
– Már elmondtam magának…
– Az okokat igen, de azt nem, hogy mi azaz információ, amit visszatart előlünk. Hallani akarom, hogy mit mondott Dr. Abel Gideonnak, amiért megölte Abigail Hobbsot. Maga tudja, nem igaz? Vallja be, de most rögtön!
A férfi egészen a nő arcába mászott, a normális távolságot teljesen mellőzve. Freddie félre fordította a fejét, de még így se tudott a súlyos alak elől elmenekülni. Amikor kinyitotta a csinos kis száját, akkor kellett volna gondolkodnia.
– Rendben, rendben elmondom… Gideon megkérdezte tőlem, hogy szerintem ki a hasfelmetsző? Mindketten tudtuk, hogy nem Ő az, a kérdés szimplán szakmai volt, oknyomozói…
– Kit mondott?
Mr. Crawford, egyenként préselte ki a szavakat a száján. A nőnek számtalan hajmeresztő feltételezését olvasta már, de volt közte olyan is, ami később igaznak bizonyult.

– Will Grahamet…
– Nem hallom!
– Will Grahamet! Őt tartom a cheasepaki hasfelmetszőnek, szerintem Ő állította ki a testeket.
– Ez nevetséges…
– Tényleg az, Jack? Egész nap gyilkosok fejével gondolkodik, statisztikailag az élen áll a pszchiopaták által végzett foglalkozásokon, és Ő végzi a gyilkosok profilozását. Tökéletes. Nem tudják elkapni, mert Ő soha nem fogja saját magára irányítani a reflektorfényt. Ezért ölte meg Dr. Gideont, mert Ő tudta az igazságot, és így sikerült neki örökre elhallgatatnia.
– Gratulálok, Miss Lounds.
– Igen, mihez? Az éles észjárásomhoz?
– Nem hittem volna, hogy valaha még meg tud lepni, és az eddigieknél nagyobb sületlenséget mondani, de sikerült. Elképesztő.
A nő csak fortyogva nézett a férfira. Az Ő felvetései nem sületlenségek, hanem színtiszta igazság.
– És mondja csak, ha Will Grahamnek adta az ajándékkosarat Abel, akkor miért ölte meg a Hobbs lányt? Nem áll össze a kép. Sántít a története.
– Miközben fegyvert szegezett nekem továbbra is…
– Ne dramatizáljon, kérem, nem a színpadon van. Csak a színtiszta lényeget.
– Megkérdezte, mi a gyenge pontja, hogy mivel tudná elugrasztani Őt, a bokorból?
– És maga rávágta, hogy Abigail Hobbs, igaz?
– Az olvasóim mindig az igazságot kapják meg tőlem…
A férfi arcán egy sötét árny suhant át, és egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy mit tenne a nővel, ha nem venné kamera, mindenegyes tettét.
– Most mégis mit tehettem volna, Jack? Fegyvert fogott rám és nekem válaszolnom kellett. Will Graham és Dr. Hannibal Lecter, mint a vérebek védték a lányt. Azt hittem, hogy az intézetben van, hogy ott nem eshet bántódása. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg megszökik. Gondolhatja, hogy nem mondtam volna a lány nevét, ha nem lettem volna benne egészen biztos, hogy nincs biztonságban.
– De, igen is hogy gondolom. Tudom, hogy a hírverésért semmitől sem riad vissza. Már megvolt a fejében a sztori igaz? A gyilkos és az áldozat nagy találkozása…
– Abigail Hobbs nem volt áldozat. Szerintem Ő is gyilkos volt.
– Áááá, szóval maga szerint gyilkos volt. Árulja már el nekem, hogy még is kire tippel, kit ölt meg?
– Nicholas Boylet. A fiú nem volt gyilkos. Rengeteggel készítettem már interjút, és tudom, hogy Ő nem volt az, ellentétben Abigailel.
– Ezért küldte rá Gideont? Hogy megtudja, a két gyilkos közül melyik öli meg egymást?
– Nem. Esküszöm, hogy nem hittem, hogy bántja a lányt. Én akartam megfejteni a titkot, addig interjúztatni Őt, amíg végre bevallja, hogy megölte Nicholast. Miért akartam volna megöletni, amikor közös könyvet írtunk?
– Hogy nagyobb haszon jusson magának.
– Tényleg ennyire felszínesnek tart, Jack?
– Nem is gondolja, hogy mennyire. Aztán, mi történt miután erre a két emberre irányította Abel figyelmét?
– Elvitt a csillagvizsgálóba és ott hagyott egyedül. Amikor visszajött, már készítette elő a műtős felszerelését és vele volt Dr. Chilton is. Még kába volt a kloroformtól, amikor elkezdte a műtétet. Engem kért meg, hogy lélegeztessem a doktort, amíg Ő elszökött. Figyelmeztet, hogy a férfi meghal, ha abba hagyom a pumpálást. Nem tudtam segítséget kérni, hiába hagyta nyitva az ajtót, a kommunikációs eszközeimet pedig elvitte. Nem hagytam ott Fredericket, ha túléli, az miattam lesz.
– Maga csak ne szenteskedjen, Miss Lounds. Tudok magáról mindent, és szerintem csak azért nem ment el, hogy a hős, és egyben mártír szerepben tündökölhessen. Kíváncsi volt a sztori végére, és mivel Gideon nem vitte magával, így ez az egy lehetősége maradt arra, hogy a tűz közelében maradhasson. Van még egy megválaszolatlan kérdés. Abel, mondott magának valamit a következő áldozatairól, vagy Dr. Bloomról?
– Nem említett semmit miután elment. Dr. Bloom pedig nem az Ő ötlete volt, hanem Frederické. Dr. Gideon mondta neki, hogy behatolt a fejébe, ezért úgy tartotta igazságosnak, ha Ő a zsigeribe hatol be. Dr. Chilton emlékeztette rá, hogy nem csak Ővolt, akik kezelték, és példaként felhozta Alanát. Mire a gyilkos megígérte neki, hogy sok embernek fog még hálát adni, ahogy neki is.
– Szóval azt mondja, hogy Dr. Chilton küldte oda Dr. Bloomhoz, maga pedig Abigal Hobbshoz.
– Nem küldtem én senkit, sehová. Magától ment.
– De maga adta tippet, igaz?
– Igen.
– Hálásan köszönöm, Miss Lounds.
Jack Crawford, a dupla falú tükör felé fordult.
– Vihetitek!
A riporternő kiborult és egyből üvölteni kezdett.
– Hogy micsoda? Vádalkut kötöttünk!
– Látja, itt van a probléma a maga írásaival. Nem figyel a részletekre, és szabadon értelmezi a szöveget. Azt mondtam, HA. Soha nem mondtam ki, hogy meg is kötöttük.
– Maga tőrbe csalt engemet! Hazudott nekem!
– Nem hazudtam, csak a saját igazamat kerestem, ahogy maga szokta. Üdvözlett a másik oldalról, Miss Lounds.
A két őr alig bírta megbilincselni, és elvinni, a még mindig rángatózó és sikoltozó nőt.
– Ezt nagyon megbánja Jack! Az ügyvédem keresni fogja magát!
– Remélem is.

Amikor Freddie végre eltűnt, és nyugodtan le tudott ülni az asztalhoz, Mr. Crawford a fejét vakargatva gondolkodott. Miért akarta Frederick megöletni Alanát? Tényleg a sok hatása miatt, hogy mentse magát? Azt hitte, hogy sikerül másra terelnie magáról a figyelmet, amikor már beszíjazva a műtőasztalon várta az első vágást? Tényleg ennyire feldühítette a nő azzal, hogy Őt okolta azzal, hogy a gyilkos fejét gyakorlatilag átmosta és más tudatott adott neki, és a nővér halálát is az Ő lelkére akarta kenni? Csak akkor kaphat mindezekre választ, ha a doktor felébred. Miss Hobbs halálért egyértelműen Freddie Lounds okoskodása a felelős. Tudta jól, hogy hiába záratta zárkába a nőt, az úgy is legfeljebb pár napon belül szabadul és megússza az egészet. Nem tehet semmit, meg van kötve a keze. A felvetése, mi szerint Will Graham a gyilkos, nevetséges volt, de nem hogy segített volna a férfin, hanem csak tovább rontott az amúgy is rossz esélyein. Freddie szájából hihetőnek hangzik az, hogy azért lőtte fejbe a férfit, mert biztosra akart menni. El akarta pusztítani a földszínéről ezt a gyilkost. Ha nem lövi fejbe, vajon akkor tényleg megölte volna Dr. Bloomot? Hanniballal már akkor értek oda, amikor már lőtt. Ki tudja mi zajlott le előtte köztük. Csak van valami megoldás, gondolkodnia kell, hogyan segíthet a barátján.

Visszament az irodájába és újra az akták fölé hajolt. Ha van bármi, ami a segítségükre lehet, akkor az itt van, ezek között a papírok között. Kezébe vette Gideon szökésén készült jegyzőkönyvet, és tudatosan, részletesen végig olvasta azt. A szeme megakadt egy adaton, és mérgében majdnem homlokon csapta magát, hogy felejthette ezt el. Hiszen Ő maga tartotta róla az eligazítást!
„Dr. Abel Gideon, miután végzett az örökkel, ellopta tőlük a fegyvereiket, és egy golyóálló mellényt.”
Itt volt előtte feketén-fehéren a megoldás. Ellopta a mellényt, de nem viselte. Will nem tudhatta, hogy nincs rajta, de az eligazítson Ő is ott volt, hallhatta az utasítást. Azért lőtt közelről, mert soha nem kapott rendes lövész kiképzést, nem lehetett biztos abban, hogy a lövés talál, ezért hogy megmentse Dr. Bloom és a saját életét, biztosra ment. Nincs jobb mentségük, de ezt el kell, hogy fogadják. Nem ítélhetik el, legfeljebb fegyelmit kaphat, de ki nem fogják rúgni. Elégedetten dőlt hátra a székében, ahogy sikerült erre a megállapításra jutnia. Újra sikerült neki. A nagy „guru” megvédte Őt, hogy továbbra is a segítségére legyen. Nem számított most már az, hogy Will kivel és mit csinál. Dr. Bloomal értett egyet, hogy ráfér egy kis szabadság, de csak a legújabb gyilkosságig. Akkor ugyanis, újra elő kell vennie a férfit, mindegy milyen áron, kinek a karmai közül. Mr. Graham az övé, és neki szüksége volt a tudására, arra hogy mellette álljon, amíg csak szellemileg képes. Hogy utána mi lesz vele, azt nem tudta. Örökké csak a jelenben élt, és csak azt nézte, mi a jó a munkájának. És Will Graham, nagyon jó volt a munkájának.

12.
Will tátott szájjal, elképedve állt az ajtóban, és nézte maga előtt a két alakot. Nem az nem lehet, rosszul lát, biztos csak hallucinál. Hiszen Ő meghalt!
– Abigail?
Suttogva ejtette ki a nevet a száján, és teljesen megrökönyödve állt. Nem bírt megmozdulni, a lábai ólomból voltak, és az agya lázasan kereste a reális válaszokat arra, amit maga előtt látott.
– Szia Will!
A látomás integetett feléje és a mozdulattól az illata feléje szállt. Tényleg valóságos lenne? Dr. Lecter látta a társán a félelmet, ezért bátorítólag oda szólt a lánynak:
– Abigail, menj közelebb hozzá, kérlek.
A nyomozó figyelte a feléje közelítő fantom alakot, és amikor oda ért hozzá hús vér valójában, felocsúdott a fantázia képéből. Egy meleg kéz ért hozzá az övéhez, és ahogy a hatalmas nagy kék szemek mosolyogva néztek rá, végre eljutott a tudatáig is, hogy a lány nem halt meg. Itt van előtte, él és virul. A teste előbb működött, mint ahogy az esze gondolkodott volna, és zokogva ölelte át a lányt. Minden félelem, gyász, az elvesztése iránt érzett sokk és fájdalom egyszerre tört fel belőle. Szorosan ölelte Őt, és soha többé nem akarta elengedni.
– Azt hittem meghaltál.
– Azt hittem elárult.
A lány fejére tette a kezét, aki a mozdulattól fájdalmasan felszisszent, de nem húzódott el tőle. Mr. Graham tovább simogatta a haját.
– Soha nem árulnálak el, azt hittem tudod.
– Tudtam is, csak kétségbe voltam esve.
Még egyszer sem kerültek ennyire közel egymáshoz, és amikor tudatosult a férfiban, hogy túllépett egy határt, elhúzódott az ölelésből. Hitetlenkedve és kérdőn nézett Hannibalra. Nem értette, hogy történhetett ez az egész.

– Hogy…
– Mindent elmesélek William, de előbb együnk.
Abigail újra visszasétált a doktor mellé, miközben egy kósza könnycseppet törölt le az arcáról, és ott folytatta a reggeli készítését, ahol abbahagyta. A nyomozó sokat értően bólintott és próbált Ő is belerázódni a reggeli rutinba. Úgy tűnt a másik kettőnek ez nem jelent gondot, ők természetesen mozogtak.
– Segítsek?
Nem tudta mihez is kezdjen, sokkal inkább kötelesség tudatból kérdezte, semmint komoly szándékkal.
– Nem köszönöm. Inkább készülj el, kérlek, nem sokára tálalunk.
Dr. Lecter sokat sejtető pillantása után, jutott csak el Will tudatáig, hogy még mindig alsó gatyában és pólóban volt.
– Bocsánat…
Röstelkedve ment vissza a hálóba, de úgy érezte mintha a Holdon járna. Amikor alva járt, akkor nem tűnt fel neki, nem érzékelt belőle semmit. Most még is olyan volt az egész, mintha megint holdkóros lenne, csak most ébren volt. Miután befejezte a tisztálkodást és kilépett a fürdőből egy száll törülközőben jutott csak eszébe, hogy idegen helyen van. Már épp nyúlt volna a tegnapi ruháiért, amikor meglátta a gondosan félbehajtott papírost az éjjeliszekrényen. Elmosolyodott a társa előre láttásán, ahogy elolvasta a felíratott.
„A gardróbban találsz öltözéket, nyugodtan válasz.”
A helységbe belépve arra számított, hogy öltönyök garmadájával találja magát szembe, szépen kifényesített oxford cipők között, és gondos rendszerezésben a selyem nyakkendők kis dobozkákban, ehelyett legnagyobb meglepetésére szinte már-már átlagos darabok voltak. Az ő ízlésének így is túl drága és elő kellő volt, de azért könnyedén talált magának egy nadrágot és hozzá illő szürke inget. Kissé hosszúak voltak rá, de jelen pillanatban még ez se érdekelte. A mozdulatai túlszaggatottak voltak, a feje lüktet és nem értette mi ez az egész. Olyan érzése volt, mintha Ő is fogyasztott volna abból a teából, amiből korábban Abigail. Nem tudta eldönteni, vajon mindez a valóság-e, amit jelen pillanatban átélt.

Hiába öltözött már fel, ott ült az ágy szélén és nem tudott mozdulni. Hallotta a diszkrét kopogást az ajtón, de a tudatáig nem jutott el, hogy mit kéne cselekednie. Dr. Lecter újra kopogtatott, ezúttal határozottabban, de semmilyen hang nem érkezett bentről.
– Bemehetek?
Most sem kapott választ, és nyugtalanította a férfi viselkedése. Ahogy benyitott az ajtón, maga előtt látta a teljesen kétségbe esett és megtört Williamet, aki a fejét a kezébe hajtva ült, és tépelődött. Oda lépett elé, de hiába állt előtte, az üveges tekintett mintha nem vette volna észre a jelenlétét. Lassan leguggolt a társa elé, és elhúzta a kezeit a bőréről, a körmök szinte már a húsig hatolóan karmolták azokat.
– Will kész a reggeli. Gyere, tálalva van.
– Nekem is gombát adtál?
Mr. Graham most először vette észre a jelenlétét, de még mindig a válla felett elnézve ejtette ki lassan a szavakat. Hannibal lágyan elmosolyodott, és a kezével megsimogatta a heges arcot.
– Biztosíthatlak róla, hogy semmilyen hallucinogént nem adtam neked.
A nyomozó remegve nézett rá, a testét kezdte elborítani a veríték. Hiába fürdött nem rég, érezte, ahogy a hátán folyik a víz.
– Akkor, hogy láthattam Őt?
– Úgy, hogy nem halt meg. Ahogy megígértem neked, megvédtem Őt.
– De hogyan?
– A bűvészek sem árulják el a legnagyobb trükkjeiket, William.
A nyomozó elmosolyodott és a doktor is viszonozta azt.  Lágyan megfogta a férfi kezeit, és előre hajolva megcsókolta Őt. A másik még mindig kábán válaszolt az ajkai érintésére, de ez egy kicsit józanító hasával volt rá. Amikor elhúzódtak egymástól, a tekintette már nem a bizonytalanságtól, hanem a vágytól volt tompa. Dr. Lecter ujjaival újra megsimogatta az arcát, miközben a másikkal a kezét fogta.
– Ne aggódj semmiért. Gyere, reggelizzünk és később, ha szeretnéd, mindent elmesélek. De most az a legfontosabb, hogy örülj Abigailnek.
– El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki…
– Akkor menyünk, ne várakoztassuk tovább.
Dr. Lecter kézen fogva vezette ki a társát az étkezőbe, ahol a lány már várt rájuk.
– Elnézést a késlekedésért, volt egy kis megbeszélni valónk. Remélem, nem neheztelsz ránk.
– Nem, dehogy.
– Will, kérsz egy croissant? Nagyon finom, Hannibal sütötte.
A férfi elfogadta a felé nyújtott péksüteményt és boldogan majszolta azt. Nem is emlékezett rá, mikor volt része utoljára ilyen családias reggeliben. Hátradőlve nézte csak a másik két embert és pár percre megfeledkezett mindenről, és csak hagyta magát az árral sodródni.

Ahogy befejezték az étkezést és elmosogattak, újra a társához fordult. Csak ketten voltak, a lány mesze volt tőlük, így nem kellett azon aggódnia, mit hallhat meg a beszélgetésükből.
– Szeretném, ha elmondanád, hogy mi történt. Ha van valami buktató a történetben, most derüljön ki, amíg tart a nyomozás.
– Nyugodj meg, minden szálat elvarrtunk. Azért nem avattalak bele a terveimbe, mert Jack Crawford előtt színtiszta érzelmeket kellett, hogy mutass. Ha elmondtam volna neked, hogy Abigail életben van, máshogy cselekedtél volna és az gyanús lett volna a „gurunak”. Egyedül eszeltem ki a tervemet, és egyedül is hajtottam végre, kockára téve ezzel mindent, de így nem ránthattalak magammal.
– De hogyan… Hisz a vér… a fül… Az elrablás… Mind igazi volt.
– Persze, hogy igazi volt. Mondtam neked, minden szállat elvarrtunk, te meg én.
– Én? Még is hogyan?
– Azzal, hogy megölted Gideont, senki nem fogja tudni elmondani, hogy Abigail életben van. Itt élhet ebben a házban, amíg el nem csendesesnek a dolgok, és senki nem fog emlékezni az arcára.
– Egyáltalán hol vagyunk?
– A nyaralómban, mindentől távol. Erről a helyről senki nem tud, egy nagyon kedves ismerősöm nevén van regisztrálva, így amíg nem tesznek nyomkövetőt az autómra, addig semmi nem köthet minket ehhez a helyhez. Gondoskodtam mindenről a számára, és amilyen gyakran csak tudjuk, meglátogatjuk, de jelen pillanatban ez a számára a legmegfelelőbb hely. Az elkövetkező pár hétben, te is és én is gyanúsítottak leszünk az Ő eltűnésében, ahogy azt Jacktől is hallhattad.
Will megborzongott az emléktől. Az utóbbi huszonnégy órában annyi minden történt vele, hogy el is felejtette, hogy a főnöke rájött viszonyukra.
– Sajnálom, hogy elárultalak… hogy kettőnket elárultam, de nem volt más lehetőség, meg akartalak védeni tőle.
– Tudom. Számítottam erre a lehetőségre, kezdetektől fogva. Dr. Du Mauriert még nem értesítettem, de amint lehet, beszélni fogok vele és ezen túl hozzá fogsz járni. Erről nem nyitunk vitát. Ez a feltétele annak, hogy ne álljanak még jobban közénk.
– Úgy érzem, felégettem minden hidat magunk mögött…
– A híd még ott van, és stabilan áll. Egyszer lehet, hogy fel kell mindent számolnunk, mindent magunk mögött hagyva elmenni, de ez a pillanat nem most jött el. Ha megtörténik, ha szükségesé válik mindez, akkor tudni fogod, ki mellé állj? Hogy mit kell tenned?
Hannibal egészen közel lépett a férfihoz, az egyik kezét a derekára csúsztatva a másikat az álla alá. Will felnézett a vöröslő barna szemekbe és tudta, hogy csak egy helyes válasz van.
– Melletted van a helyem, sehol máshol.
– Helyes.
A doktor újra megcsókolta őt, és érezte, hogy a vonzó ajkak érintése kitörölnek minden gondolatot a fejéből. Annyira békésen élhetnének itt, mesze minden gondtól, hogy szinte egy másik világnak tűnt az eddigi élete. De ahogy a kérhetetlen kép az elméjében megjelent, és látta maga előtt a Hobbs ház vérrel borított konyháját, ismét válaszokat akart.

– Még mindig nem mondtad el, hogyan…
– Ennyire szeretnéd tudni?
Hannibal ajkai, a nyaka érzékeny bőrét súrolták és egy pillanatra megengedte magának, hogy behunyt szemmel élvezze azt. Ám a következő másodpercben ellépett tőle és határozottan nézett rá.
– Mond el.
Dr. Lecter felsóhajtott. Nem akarta beavatni a férfit a kis titkaiba, mert félt, hogy ezzel újabb kérdés áradatot indít el, amikre szintén nem akart válaszolni. Williamnek túl éles volt az észjárása, de arra még mindig nem jött rá, hogy hány gyilkosságért is felelős ő. Sajnálta volna, ha kettőjük kapcsolata emiatt félbeszakad, de a nyomozó válaszokat követelt, és nem hagyhatta figyelmen kívül.

– Miután felhívtál telefonon, Abigail kétségbe esett. Az a világ, amit te építettél fel neki az apja megölése után, összeomlott. Nem hitte el nekem, hogy meg tudjuk menteni, hiába győzködtem arról, hogy semmit nem tudnak arról, hogy ki ölte meg Nicholast, elkönyvelte magában, hogy elítélik. A helyzetet tekintve, bölcs döntésnek tűnt visszavinni az intézetbe és úgy gondoltam addig biztos kezekben lesz, amíg nem tudunk semmit se kétségtelenül és nem indítanak ellene eljárást. Miután visszavittem Őt, elkezdetem én is nyomozni, a magam módján. Ha bármi is kiderült, azt csak egy embertől tudhattam meg rajtad kívül…
– Freddie Lounds.
– Igen. Miss Lounds, pletykás szája volt a mi megmentőnk.
– Ezt nem értem. Csak azt ne mond nekem, hogy azaz átkozott nőszemély bármiben is a hasznunkra lehetne…
– Pedig több hasznunkra volt, semmint te azt hinnéd. Tudtam Gideon belső vívódásáról, hogy nem tudja kicsoda is saját maga, és a hasfelmetszőt keresi. A Tattler.com-on megjelent régebbi cikkek, felvetések között, két név gyakran szerepelt a hasfelmetsző alatt, a tiéd és Abigailé. A mi kis dalos pacsirtánkból kinéztem, hogy nem lenne rest téged megemlíteni, csak úgy merő szeretetből, de Abigailben biztos voltam, hogy megemlíti. Ismered Őt, mindent a jó sztoriért, és mivel mi nem engedtük meg neki, hogy róla írjon könyvet, így egyértelmű volt, hogy…
– Más eszközökhöz folyamodik. De, hogy lehettél ebben ennyire biztos?
– Emberismeret William, és a vak szerencse. Nem beszéltem meg senkivel semmit, a tervem menet közben szövődött. Azért adtam neked altatót éjszakára, hogy ne tudj semmiről, ne vedd észre, hogy nem vagyok veled, ezzel megkímélve téged a hazugság terhétől.
– Oh, milyen kedves…
– Tedd félre a cinizmust, ha velem beszélsz. Ha Jack Crawford hazugság vizsgálatra kényszerített volna, képes lettél volna átmenni teszten?
– Nem hiszem…
– Pontosan. Ezért is kíméltelek meg mindentől. A telefon bölcs döntés volt a részedről, a hívást biztos, hogy lenyomozták.
– Eldobható készülékről hívtalak, nincs semmi, ami hozzám köthetne.
– Tudom. Ismervén Miss Hobbs lelki állapotát, tudtam, hogy nem fog türelmesen várni egy helyben a tárgyalásig, és az első adandó alkalommal meg fog szökni. Mindenki tudta, hogy szinte minden éjjel átmássza az intézet falát és a városban kóborol, így nem engedhettem meg azt, hogy esetleg Gideon találja meg. Freddie cikkének fényképéből kiderült, hogy hol vannak helyileg, így fájdalom, de eltulajdonítottam Abel lopott furgonját. A városban köröztem, amíg meg nem láttam Abigailt, és az Ő útvonalát követve, leparkoltam és az autó belsőben vártam, hogy oda érjen hozzám. Ahogy te sem, úgy Ő sem tudott semmit az egész tervemről, így a kamerák egy valódi emberrablást rögzítettek. Elhajtottam vele Minnesota irányába úgy, ahogy azt a gyilkos tette volna, de az autópályán tettem egy kitérőt, mintha visszamennék Balltimore-ba. Abigail már teljesen a tudatánál volt mire a vadászházhoz értünk, és elmondtam neki mindent, amire készültem. Érzéstelenítők és szike segítségével levágtam a fülét és megjátszottuk, hogy Gideon megette Őt. A régi épület eddig is bűzlőtt a sósavtól, így nem volt feltűnő, hogy frissen kilocsoltunk még egy kicsit. Aztán a Hobbs háznál láttam először értelmét, az egyik korábbi betegemtől kapott ritka felszerelésnek. Lecsapoltam a vérét egy viktoriánus orvostechnikai eszközzel, és előadtuk a halálát, mintha elvágták volna a torkát. Az eszközzel lehet szabályozni a vérnyomását, így a helyszínelőknek nem tűnhetett fel, a különbség. Álruhában, térképpel és autóval jutott el ide, és itt várta az érkezésünket. Az, hogy te megölted Abelt nem szerepelt a terveim között, de fantasztikus döntés volt  a részedről. Ha nem tetted volna meg, akkor se hitték volna el neki, hogy nem Ő tette. Senki másnak nem lett volna indítéka rajta kívül megölni Őt, és így az Abigailt vádlók is elégtételt kaptak. Láthatod Will, minden rendben van. Senki nem tudja az igazságot, csak mi. Csak mi hárman létezünk. El kellett vennem egy életet, azért hogy egy újat, jobbat hozhassak létre helyette. Abigail tiszta lappal indulhat, - persze álnéven-, de tiszta lappal. Rajtad múlik, milyen jövő elé néz. Azt mondtad velünk maradsz, ha tényleg így gondolod, akkor bizonyítsd be. Bizonyítsd be azzal, hogy ezt az új életet, megvéded minden hiénától. A teás csésze összetört, mi döntjük el, hogyan álljon újra össze. Mit szeretnél, Will? Hazudsz továbbra is értünk, vagy hűséges pásztorkutyaként rohansz haza elmondani mindent?

Mr. Graham csak tagadólag rázta a fejét.
– Eddig se árultalak el titeket, ezután sem foglak.
Hannibal közel lépett hozzá, és szorosan ölelte Őt. A férfi csak hagyta, hogy az érzései leülepedjenek a lényében. Végig gondolta mindazt, amit a doktor mondott neki, és rájött arra, hogy mennyire tökéletes is volt a terve, túl tökéletes. De nem érdekelte, a lényeg csak egy volt, mindannyian jól vannak és a lány megmenekült. Nem hullott darabokra a családja, ahogy Ő nevezte magában Őket.
– Mindegy milyen módszerekkel, de mellettetek maradok. Megvédelek titeket.
– A családi értékek talán elhalványultak az elmúlt évszázadban, de most is segítünk a családunkon,amikor csak tudunk. És te vagy a családom, Will.
A nyomozó csak még szorosabban kapaszkodott a férfiba és érezte, ahogy kibuggyannak a szemeiből a könnyek, meleg nedves foltokat hagyva a másik ingén. Kimondta, hogy mit is jelent számára ő, és ez boldoggá tette. Igen, lesznek olyan módszerek, amik nem törvényesek vagy helyesek a céljuk elérésében, de ha az élet nem hagy más választást nekik, akkor ezt fogják tenni. Túlélés. Erre késztett az evolúció minket a fejlődés során, és minden napunkat ez hatja át, még ha észre se vesszük. Túl kell élniük, és ezért már semmitől nem riadhat többé vissza.

13.

Három ember ült a fényesre vakszolt tölgyfa étkező asztal körül, békésen fogyasztva a vacsorájukat. A hatalmas üvegtáblák mögött, az ég tinta fekete szint vett fel, csak a csillagok szikrázása nyújtott némi fényt rajta, de a szobában kellemes melegség áradt. Egy kívülállónak úgy tűnhetett, mintha egy családi vacsorába pillantana be, hivatalosan valójában egyik személy sem volt rokoni viszonyban a másikkal. Titkon mégis úgy érezték, hogy ők azok. Egy kis család, csupa kivetett és meg nem értett emberből, akik egymásra találtak, és őrzik a másik titkait. A beszélgetéseik meghitt hangulatúak voltak, néhol komoly filozófiai felhanggal. Az asztal nem volt olyan díszes, mint ahogy azt Hannibal Balltimore-ban tálalta volna, de a szerény körülmények között igyekezett a legtöbbet kihozni, gyümölcs, ágak, és a lakásban fellehető koponyák kompozíciójával. Mindig is magányosan élt az utóbbi több mint harminc évben, most mégis szívesebben adta ezt fel, és töltötte velük az idejét, mint hogy azt a díszítéshez szükséges hozzávalók beszerzésével pazarolja A különleges receptekről viszont továbbra sem mondott le. Szeretett Abigaillel együtt főzni, - a lány mindig érdeklődést mutatott a konyhaművészet iránt-, míg a társa a pult mögül figyelte őket, vagy a parton horgászott. Aznap este is, a férfi által kifogott halat fogyasztották, miközben a terveikről beszélgettek. Jack még nem értesítette Willt, hogy lezárult volna a nyomozás, így Ő minden egyes pillanatot ki akart élvezni, amit hármasban tölthettek, tudván, hogy bármikor megtörhet a varázs, és vissza kell mennie azokhoz a borzalmakhoz.

– És mik a terveid Abigail, ha minden lecsitul és szabadabban mászkálhatsz?
– Szeretnék veletek maradni, és egyetemre menni. De mivel a néhai apám az összes egyetemről megölt egy lányt, így nem tudom bölcs döntés lenne-e, bármelyikre is jelentkezni.
Mindkét férfi kezében megállt a villa, ahogy meghallották ezeket a szavakat. Mindig tartották magukat az illemhez, és a lány őket látva kapott csak észhez, hogy mit is mondott.
– Jaj, bocsánat. Úgy értettem, hogy magukkal… én sajnálom, egy pillanatra megfeledkeztem róla.
Pironkodva kért elnézést, miközben a két mellette ülő személy elmosolyodott. Mr. Grahamnek kifejezetten imponált, hogy Miss Hobbs végre tegezi Őt, mindig is öregnek érezte magát tőle, és mintha ezzel is egy fal állt volna közéjük. Kérdőn nézett a doktorra, aki csak mosolyogva bólintott.
– Nem tesz semmit, Abigail. Épp itt volt az ideje, hogy megtegyük ezt a lépést. És bár még nem vagy huszonegy, ez esetben azt hiszem, kivételt tehetünk.
Dr. Lecter felállt az asztaltól és még egy öblös vörösboros pohárral tért vissza, és telitöltve tette azt a lány elé.
– Tessék. Ezzel pecsételjük meg, hármunk kapcsolatát. A tiszteletet továbbra is elvárjuk tőled, ezt ne feledd, még ha a viszonyunk szorosabbra is fonódott.
– Természetesen.
Miss Hobbs mosolya mindent felülírt. Magában nagyon megkedvelte a két urat maga mellett, és rengeteg hálával tartozott nekik. Nem akart belegondolni, hol lenne most ő, nélkülük.
– És van valami meghatározott elképzelésed, a szakiránnyal kapocsaltban?
– Szerettem volna az FBI-hoz menni, de úgy gondolom, az túl veszélyes lenne.
– Egyet értek, ott egyből lebuknál.
Will éppen, hogy csak lenyelte a falatot úgy válaszolt neki. Hannibal sokat mondóan nézett végig kettőjükön, a fiatalember és a nő cinkosul összemosolyogtak. Dr. Lecter asztalánál nem mondhatott le senki az illemről. A lány gondosan megtörölte a száját a damaszt szalvétába, és kihúzva magát próbált némi jó modort mutatni.
– Így azon gondolkodom, hogy talán a pszichológia irányába kéne nekem is fordulnom.
A doktor elismerően pillantott rá, de aztán rögtön gyanút fogott.
– Ezt komolyan is gondoltad, vagy csak nekem akarsz imponálni?
A lány elvörösödött, és azonnal szabadkozni kezdett.
– Nem, tényleg érdekel. Sokat tanultam tőled, és nagyon érdekesnek tartom ezt a szakterületet.
– Nos, ez esetben örömmel támogatunk. William?
– Nem látom okát, hogy miért ne csinálhatná, ha ezt szeretné… Persze csak idővel.
– Köszönöm.
Ismét egymásra mosolyogtak, majd tovább folytatták a vége láthatatlan beszélgetésüket.

¬¬¬¬¬***

Egy hete éltek már mindenkitől távol, az Ő kicsi paradicsomukban, ahogy Will nevezte magában Hannibal nyaralóját. A kívülről furcsa szögekben álló épület, valójában egy építészeti remekmű volt, a hatalmas ablakaival és a gondosan beosztott tereivel, mindenkitől távol, az Atlanti-óceán partján. Senki nem háborgatta őket és a kutyáit leszámítva, egyáltalán nem hiányzott neki a régi élete. Az elmúlt napok hatalmas változást jelentettek a számára. A ráncai ugyan elmélyültek a sós tengeri levegőtől, de a társaság, ami körül vette, felülírta minden eddigi elképzelését a magány helyességéről. Ahányszor tükörbe nézett, mintha egy idegen ember nézett volna vissza rá, de nem zavarta ez a változás. Már nagyon várta a mai napot, a doktorral megbeszélték, hogy mind a hárman lemennek az öbölbe, és együtt fognak horgászni a lánnyal. Már majdnem készen állt, amikor bevillant neki egy emlék. Abigail legutoljára, az apjával vadászott, az volt a kedvenc elfoglaltságuk együtt, és most úgy érezte, mintha ebbe belerondítana. Miss Hobbs kérdőn nézett rá, ahogy megjelent indulásra készen. Mr. Graham a csalijait rendezgette éppen, és úgy tűnt nagyon elmerült a tanulmányozásukban. A lány óvatosan megérintette a vállát, nem akarta a férfit megzavarni.
– Mehetünk?
A nyomozó egy pillanatra megremegett, és a kezeivel tétován igazgatta, az amúgy is tökéletesen elrendezett műlegyeket.
– Biztos, hogy szeretnél velem horgászni? Tudom, hogy az apáddal vadásztál… én csak nem akarom, hogy félreértsd… vagy feltépni a régi sebeket.
– Nem lesz semmi gond, Will. Szeretnék meg tanulni horgászni, és ami elmúlt, az elmúlt. Azaz Abigail meghalt, és most egy új áll itt előtted, tele új reményekkel, vágyakkal, és tudásszomjjal. Szeretnék új és szép emlékeket. Megértesz?
– Igen. Menyünk…
A nyomozót meglepte a lány éles láttása és az, ahogy a világot szemlélte. Tudta, hogy nem saját magától jutottak ilyen gondolatok az eszébe, mégis hálás volt a doktornak, amiért az így megkönnyítette a helyzetét. Teljesen felszerelkezve indultak az öbölbe mind a hárman, Will és Abigail a horgász felszereléssel, Hannibal pedig a rajzeszközeivel. Szerette, ha úgy tud alkotni, hogy a modell közben nem veszi észre. Így sokkal természetesebb vázlatokat tudott létrehozni, amit később majd otthon tökéletesít.

***

Dr. Lecter a tengerparton állt, és nézte maga előtt az új családját, miközben a rajzát skiccelte fel. A páros boldognak tűnt, és ahogy a tekintetével követte őket az emlék palotájából kiszabadult egy elfelejtett emlék. Mischaval álltak Klaipéda partján, Ő ugyanígy távolról figyelte a lányt, ahogy Ő sikongatva menekült a jeges hullámok elől. Mindig is imádta a vizet, de ez most új volt neki, itt még egyszer sem jártak, a Balti-tenger pedig végtelen messziségeket ígért. A gyermek a kavicsok között nézelődött, amikor a kezében tartva egyet boldogan szaladt oda hozzá. Ahogy oda ért eléje, lehajolt a kislányhoz, hogy közelebbről megtekinthesse a kincset.
– Nézd, ’Annibal! Milyen szép sötétvörös követ tálaltam!
A húga nem tudta rendesen kiejteni a nevét a metszőfogak hiányában, de Ő soha nem korholta le ezért. Elvette a parányi tenyérből a kavicsot és az ujjai között megforgatta azt.
– Valóban nagyon szép, keres még, kérlek.
– Rendben.
Mischa mosolyogva szaladt tovább, újabb kincsek után kutatva. Soha nem mondta meg a lánynak, hogy az a szép sötétvörös szín, ami annyira tetszett neki, vér. Azoknak, áldozatoknak a vére, akiket a KGB ölt meg, a szüleikkel együtt.

Észre sem vette, hogy a kezében tartott ceruzát egy mozdulattal törte ketté. Egy pillanatra mintha újra a húgát látta volna maga előtt, de ahogy behunyta a szemét és ismét kinyitotta, az a két személy állt előtte, akik át vették az Ő helyét ebben a világban. Ha egyszer bekövetkezik a világegyetem tágulása, és az idő visszafordul, ez a két ember eltűnik és újra Mischaval lesz.
– Nézd Hannibal, milyen gyönyörű halat fogtam!
Abigail a legújabb fogását lógatta felé boldogan. Kicsit közelebb lépett hozzájuk és közelebbről szemlélte meg a friss zsákmányt.
–Valóban, nagyszerű vacsora lesz belőle.
– Nem csak ügyes vadász, de tehetséges horgász is.
Will büszke mosollyal az arcán nézte a lányt. Ő tanította meg horgászni, bár a körülmények nem voltak a számára a legideálisabbak. A lassú, sekély vizű folyókat jobban szerette, ahol belegázolhatott a vízbe és egyé válhatott a természettel. A kis tengerparti öböl, ahol most álltak, így is bővelkedett jobbnál jobb fogásokban, így nem panaszkodott. Amikor a társára nézett, újra elképesztette az, ahogy a férfin megtört a maszk. Ritkán látott érzelmeket az arcán, de az a mérhetetlen szomorúság, amit abban a pillanatban látott, meglepte és egyben elszomorította is. Ha kettesben lettek volna, biztos megkérdezte volna tőle, hogy mi bántja ennyire, de jelen esetben tapintatlanságnak gondolta. A tekinttette lejjebb kúszott, és látta az értől dagadó kézben a kettétört ceruzát.
– Abigail, ha szépen megkérlek, haza vinnéd ezeket?
Fejével a kifogott halak felé bökött.
– Úgy is te győztél, nekem már esélyem sincs.
– Nincs is.
Nevetett fel a lány, arra célozva, hogy Ő sokkal több halat fogott a férfinál.
– Kezdők szerencséje, majd hazai terepen meglátjuk.
Elmosolyodtak mindketten, majd segített összeszedni a lánynak az állatokat. Amikor készen volt, Miss Hobbs kérdőn nézett rájuk.
– Egy pillanat és megyünk mi is, csak valamit meg kell beszélnünk.
– Rendben.
A lány elindult vissza a házhoz, a két férfit magára hagyva.

Ahogy távolodott az alakja, Will némán megfordult és szorosan megölelte a partnerét. Hannibal egy pillanatra meglepődött, majd tétován viszonozta az ölelést. Nem volt szokásuk nyilvános helyen kimutatni az érzelmeiket, és ez a gesztus meglepte. A nyomozó eddigi meleg földes illatához, a tenger sósága vegyült, és beletemette az arcát a nyakába, hogy még közelebbről megszagolhassa Őt. Mr. Graham érezte, hogy a doktor lelkét súlyos teher nyomja, de tudta nagyon jól, hogy ez a törés az érzelmei feletti uralmon, csak egy rövid pillanatig tart.
– Nem tudom mi bánt, és ha nem akarod, nem kell elmondanod. De tudnod kell, hogy nagyon hálás vagyok neked azért, amiért itt lehetek veled, és megmentetted Őt nekem, még ha ezért hazudnunk is kell.
– Szívesen William.
Hannibal csak ölelte a nyomozót, és életében először kívánta azt, hogy az idő ne forduljon vissza. Imádta a húgát, de ha ahhoz, hogy Őt visszakapja, a társát kell feláldoznia, akkor lehet, hogy inkább lemond a viszontlátásról. Ahányszor a férfi tiszta lelkébe nézett, mindig megtalálta benne Őt, és neki ez is elég volt. Gyengéden csókolta meg a másikat, miközben hagyta, hogy a múlt árnyai elpárologjanak.

***

Otthon, a vacsora végeztével, Will halkan kopogtatott Abigail ajtaján.
– Szabad!
A göndör fürtös fej lassan hajolt be a résen és az ágyon fekvő lányra nézett.
– Zavarhatlak, pár percig?
– Persze, gyere csak.
Miss Hobbs gyorsan felült és kérdőn nézett a férfira, aki épp a laptopja körül nézelődött.
– Szeretnék egy szívességet kérni tőled. Van egy szám, amit nagyon régóta hallottam és nem megy ki a fejemből. Le tudnád nekem tölteni és felrakni valamire?
A lány azonnal felállt, és már gépelte is be a youtube oldalát.
– A szám címe?
– Two Shots of Happy, One Shot of Sad.
– Uhh, erős cím.
– Tudom, de egy nagyszerű dal.
Abigail némán pötyögött pár pillanatig, majd már húzta is le a gépéről, a kis fehér Ipodját büszke mosollyal az arcán.
– Meghackeltem, hogy ne kelljen I-tunesról leszedni mindent.
Mr. Graham csak a szemét forgatta, de nem szólt semmit. Annyi bűn száradt már a lelkükön, hogy egy kis zenelopás semmiség volt ahhoz képest. A lány pár pillanatig még forgatta a kezében a készüléket, látszott az arcán, hogy valami zavarja.
– Hannibalnak lesz, igaz?
A nyomozó szeme egy pillanatra elkerekedett, a hölgy éles látásán.
– Honnan tudod?
– Láttalak titeket a parton föntről. Meg hát, én sem vagyok vak. Két hálószoba van az egész házban, és te egyszer sem aludtál a kanapén amióta itt vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy csak rátok kell nézni, amikor megfeledkeztek magatokról.
Will élesen beszívta a levegőt. Szerette volna, ha titokban marad kettőjük viszonya, mindenki előtt, de úgy látszott a lavina elindult, és Ők nem tudják visszatartani.
– Zavar?
Miss Hobbs, nagy kék szemekkel kapta fel a fejét, és egyből mentegetőzni kezdet.
– Nem, dehogy egy csöppet sem. Már akkor is együtt voltatok, amikor engemet…
– Nem. Nem sokkal azelőtt történt, miután kiástad…
– Értem, ne beszéljünk, róla kérlek.
– Bocsánat.
– Kérdezhetek még?
– Igen.
– Te mindig is…?
– Nem, Ő az első.
– És az utolsó. – de ezt már csak magában tette hozzá. Nem lenne képes semmilyen másik férfival viszonyt folytatni rajta kívül.
 – Szereted?
– Igen.
Nem kellett a válaszon gondolkodnia, a lényévé vált a társa, szinte egy emberként gondolkodott vele, és ez némileg megrémisztette. Úgy érezte, megszűnt önmaga lenni és egy olyan emberré alakul át napról napra, akit eddig nem ismert. A tükörbe nézve semmi nem változott, ugyanaz a borzas hajú egyén nézett vissza rá, aki eddig is, de mégsem. A tekintetétéből a riadalom eltűnt és helyébe új fény költözött. Szerette Hannibalt, még ha meg is rémisztette legbelül az, ami lett belőle mellette. Olyan dolgokat tett és gondolt, amiket azelőtt soha, de az egész annyira természetesnek tűnt, hogy el sem tudta képzelni, hogy bírna az új családja nélkül létezni. A kapcsolatuk, összekötötte hármójukat, de egyben szét is zihálhatja. Ahogy végig gondolta mit is jelent ez a „nevelt lányukra” nézve, egyből aggódni kezdett.
– Ugye nem félsz attól, hogy kettőnk kapcsolata befolyásolhatja a te jövődet?
– Nem, dehogy.
– Bármi is történjék, gondoskodunk rólad.
– Csak szeretem volna tisztán látni, ennyi az egész.
A lány rövidre akarta zárni a témát, nem akart a férfinak kellemetlenséget okozni, így is túl sokat kérdezett.
– Megértem. Nem kell, elölünk titkolnod, vagy szégyellned semmit. Őszinték leszünk veled, ha te is velünk. Oké?
Miss Hobbs elmosolyodott. Hosszú évek óta először érezte magát biztonságban, és ezt semmiért nem adta volna fel. Boldog volt és kiegyensúlyozott.
– Oké. Jól éreztem ma magam veletek.
– Örülök. Mi is.
Mr. Graham zavartan köhintett egyet és úgy állt fel mellőle, majd elindult az ajtó irányába.
– Köszönöm, hogy segítettél.
– Nincs mit, és jó randit.
Abigail huncutul kacagott, míg Will a szemét forgatva ment ki.

***

A sötétszürke hálószoba tökéletesen tükrözte a balltimore-i ház stílusát. A szinte feketére festett lambéria, a tűzőt, mennyezetig érő fejtámla, és a falakat díszítő állat koponyák egy hotelszobára emlékeztettek, minden drágaságot és luxust árasztott magából. A kandallóban halkan pattogott a tűz, és Hannibal már kigombolta az ingét, amikor William belépett a szobába, a kezében az apró Ipodot tartva. A doktor meglepetten nézett rá, és nem értette mi ez az egész. Mr. Graham soha nem értett az ilyen kütyükhöz, így szokásához híven magában káromkodva és szitkozódva próbálta beindítani a készüléket. Dr. Lecter finoman kicsúsztatta az ujjai közül, és kecses mozgással üzembe helyezte azt. A társa felsóhajtva ült le az ágyszélére, és magát hibáztatta inkább, hogy miért kellett ilyen hülyeséget kitalálnia, nem is értette mi ütött belé egyáltalán. A mai nap túl sok érzelmet indított el benne, annyira jól érezte magát, hogy elképzelte az estét a férfival, ahogy egy igazán romantikus tetet, hajt végre, de amint belépett a szobába és szerencsétlenkedett a lejátszóval, egyből elszállt minden kedve. Soha nem szokott ilyet csinálni, az efféle gesztus, nem az Ő világa volt, még is úgy érezte, tartozik a másiknak ezzel. Annyira szomorú volt a doktor ott a parton, hogy fel akarta vidítani a saját módszereivel. Azt hitte egyszerűen megoldja az egészet, meglepi vele Őt, de most minden varázs elveszett.

A szobát halk zongorajáték töltötte be, amit rövidesen gitár követett. Hannibal értetlenül hallgatta a zenét, - William tudta, hogy csak klasszikusokat hallgat -, de ahogy az énekes elkezdte a dalszöveget, elmosolyodott. Nem is választhatott volna jobban a férfi, még ha nem is a Sinatra által énekeltett töltötte fel. Még mindig mosolyogva lépett oda a társához, és nyújtotta felé a kezét.
– Szabad egy táncra?
Will a füléig elpirult, részben zavarában, részben dühében. Ő akarta ezt a partnerével megtenni. Le kellett, hogy nyelje a keserű pirulát és elfogadta a felé nyújtott kezet. Dr. Lecter lágyan magához ölelte a derekát és szabályos, lassú táncmozgásokat írtak le a szűk helységben.
– Mire véljem mindezt?
– Olyan szomorú voltál a parton, gondoltam felvidítalak, de az egész füstbe ment, ne haragudj.
Mr. Graham a férfi vállára hajtotta a fejét és csak hagyta, hogy a másik vezesse, és a dal átjárja. Nem volt egy nagy zenerajongó, de ez most kettőjükről szólt, Bono értük énekelt.
– Semmi sem ment füstbe, William… köszönöm neked a gesztust, hálás vagyok érte.
Hannibal még közelebb húzta magához a választottját, és az ajkaira tapasztotta a sajátját. A nyomozó halkan felnyögött a bársonyos nyelv érintésétől és hagyta, hogy átjárják az érzelmek. A másik közelsége, az illata, ahogy csókolta, mindig meg tudta őrjíteni őt. A doktor ajkai végig csúsztak az arcán le a nyakára és jól esően sóhajtott fel. Dr. Lecter máris túl jól ismerte a testét, tudta, hogy mit kell ahhoz tennie, hogy gyorsan elfelejtse maga körül a világot, minden kérdését, és csak a vágyaira tudjon koncentrálni. A keze lejjebb csúszott a partnere hátáról, le a derekán át a fenekére, de a férfi azonnal megfogta a csuklóját, és visszahúzta a hátára.
– Tartsd a ritmust, kérlek.
A doktor lehelete forró volt, ahogy a fülébe suttogott, és ő azonnal megborzongott. A társa a nyakát csókolgatta, miközben a csípőjével folyamatosan körözött az ágyéka körül, de a táncból egyszer sem zökkent ki. Folyamatosan vezette a másikat, miközben az erekciójuk fájdalmasan feszült neki az egyre szűküllő nadrágjuknak.
– Ki készítesz, ugye tudod?
– Az a szándékom Will. Megtanítalak arra, hogyan irányítsd egyszerre a tested és az elméd. Tudom, hogy kívánsz, hidd el én is, de amíg nem ér végett a tánc, addig a kezünket a helyükön tartjuk, és nem szakítjuk meg semmivel.
– Hannibal…
William agyára teljes sötétség borult, ahogy a társa kínozta.
– Döntés…
Figyelmeztette a partnere és miközben még mindig szorosan tartotta őt, hanyatt döntötte. A teljes felső teste Dr. Lecter elé tárult, aki a száját végig futatta a még mindig ruhába bújtatott izmokon, majd gyorsan visszahúzta álló helyzetbe őt.

Mr. Graham lihegett és életében még egyszer sem várta így, hogy vége legyen egy dalnak. Minden mozdulatuk csak tovább fokozta a kielégítlenségüket és érzete, ahogy az elő nedve áztatja át a sűrű szövetett. A társa természetesen élvezettel nézte az agóniáját, miközben Ő is folyamatosan küzdött a vágyaival. Ha engedne a legsötétebb gondolatainak, akkor ott helyben a földre teperné a másikat, és addig harapná, falná és merülne el a testében újra és újra, amíg már a kimerültségtől elájulnak, és a világ összetörne körülöttük végleg. De Ő nem állat, nem ösztön lény, nem kerekedhet rajta mindez felül, figyelmeztette magát. Szüksége volt az életét átjáró kontrollra, hogy mindig irányítani tudja a cselekedeteit és vágyait. Ha nem lett volna saját maga ura, akkor már hibát vétett volna a gyilkosságokban, és börtönben ülne. Most viszont a társa, a legszebb alkotása, amit létrehozhat, de néha a mesternek muszáj a puszta kezével az anyagot átformálnia, hogy az jobban idomuljon hozzá. A füle mögötti részt csókolta a férfinak, míg annak a keze végéig siklott a hátán és az ujjai beóvatoskodtak az atlétája alá, és felkúsztak egészen a nyakáig. A nyomozó amennyire csak az egy szabad keze engedte széttépte a ruhaneműt, ahogy felcsendültek a vonósok, miközben hevesen csókolta a partnerét. Hannibal felhördült a másik viselkedésétől, az illem kódexe azonnal riadót fújt.
– William!
Mr. Graham mohón falta a már szinte teljesen félmeztelen felső testét, miközben továbbra sem esett ki a táncból és még mindig követte őt.
– Azt mondtad tartsam magam a ritmushoz, és hogy ne vegyem le a hátadról a kezemet. Be is tartom.
Dr. Lecter elmosolyodott a másik érvein és még közelebb húzta Őt magához.
– Nézz rám, Will!
A vágytól csillogó szemeket hipnotikus fogságban tartotta, miközben az erekciók mindenegyes mozdulattal egymásnak dörzsölődtek. Tudta, hogy a társát már nem sok választja el a végső kielégüléstől, így feladván az elveit, egy hirtelen mozdulattal levette a kezét a derekáról és az ágyékára csúsztatta azt. A nyomozó némán felnyögött, majd az alsó ajkaiba marva élvezett el, miközben az egyik kezével doktor hátát karmolta, a másikkal szorosan fogta az Övét. A dal az orgazmusa utórezgéseivel csillapodott le, és lihegve borult az őt ölelő férfi karjaiba. Pár pillanatig nem hallatszott más csak a halk zihálása, ahogy próbált visszatérni a valóságba.

– Sajnálom a ruhádat, de ne hidd azt, hogy ennyivel megelégszem.
Még mindig remegve térdelt le a férfi elé és szabadította ki a merevedését a nadrágból. A sötét foltok az anyagon, büszkeséggel töltötték el, mihelyst a nyelvén megérezte Hannibal keserű nedveit, azonnal mohón nyögött fel és amilyen mélyre csak tudta, engedte a szájába a péniszét. A partnere elhűlve nézte őt maga előtt, hogy miközben a szájában újra és újra eltűntei a férfiasságát, a sajátját bujtatja ki a nadrágjából, és öleli a tenyerébe a nedvektől még csúszós hímtagot. A legnagyobb meglepetés még is akkor érte, amikor a férfi kicsit felemelkedvén lejjebb tolta a nadrágját, miközben a nyelve folyamatosan körülötte körözött és a lába között benyúlva kezdte el felkészíteni a testét az Ő befogadására. Nem bírta a tekintetét elszakítani a végtelenül mocskos jelenetről. Az eddig szinte ártatlan fiúból, egy sokkal vadabb, érzékibb embert sikerült előcsalogatnia és ez elégedettséggel töltötte el. Gyengéden megsimogatta a másik arcát, majd a hajába kapaszkodva irányította Őt, hogy hogyan engedje a torkára a makkját. Will szenvedélyesen vette birtokba a felkínált hímveszőt és Hannibal figyelmét nem kerülte el, hogy a másik mindkét kezét saját magára szenteli, a legnagyobb megelégedésére. Elhúzódott a nyomozótól és letérdelve elé, hevesen kezdte el Őt csókolni, miközben három ujjal behatolt a fenékébe, könnyedén mozogva benne, amitől kéjesen felnyögtek mind a ketten.

– Támaszkodj meg a padon.
Rekedt hangon lihegve, suttogta a szeretője fülébe a kérését, és felállva előle, az éjjeliszekrényben elrejtett síkosítóval térdelt vissza újra mögé. Nem érdekelte az, hogy ruhában vannak, most mindent feladott, ami egy kicsit is civilizálttá tette őt, és csak a vágyainak akart élni. William készségesen tette azt, amit a férfi kért tőle, az ágy végében elhelyezett világosszürke tűzött bársonypadon előre hajolva tárta fel a másik előtt a testét. Az anyag kellemesen simogatta a bőrét, ujjaival a szegecseket kitapogatta, amik hűvösek és csúszósak voltak a bársony enyhén érdes felületéhez képest. Máris érezte, ahogy a gombok a húsába mélyednek, de ő csak négykézláb állt, a mellkasa neki feszült a bútordarabnak, szétterpesztette a térdeit amennyire csak a letolt nadrágja engedte, és a folyamatosan folyó elő nedveivel várta Őt, amik lassú tócsát képeztek a díszes szalagparkettán. A doktor az átlátszó zselét szétoszlatta a péniszén, majd a társa fenékébe hatolt be a síkos ujjakkal. Érezte az érintései nyomán a remegést, és nem akarta tovább fokozni a kielégítlenségüket. A nyomozó csípőjébe kapaszkodva hatolt lassan belé, ki élvezve minden pillanatot. Will hangosan fel akart nyögni a kéjtől, de a társa előre hajolva a szájára tapasztotta az ujjait.
– Imádom, amikor hangot adsz az élvezetnek, de ne feledkezz meg arról, hogy nem vagyunk egyedül.
 A partnere tehetetlenül felnyögött, ezért Hannibal az ágyon felejtett nyakkendőjéért nyúlt.
– Muszáj lesz óvintézkedéseket tennem, nem hagytál más választást.
A selyem nyakkendő, mint egy szájpecek feszült William fogai közé, ahogy Dr. Lecter összekötötte azt a tarkóján. A férfi újra beléhatolt, és neki meg kellett kapaszkodnia a pad két oldalába, hogy az erős lökések ellen tudja tartani magát. A doktor kíméletlen volt és gyors, a csípőjét vasmarokkal tartotta, a válláig feltolta az ingét, hogy a bőre szabad legyen, és hol a hátába, hol a nyakába mart. Türelmetlenül hajszolta a saját gyönyörét, a testét használva, de ő ezt nem bánta. A nyögéseit a textil elnémította, ahogy a partnere hozzáért a merevedéséhez és elkezdte őt újra izgatni. Életében nem gondolta volna, hogy a fájdalom ilyen gyönyörrel párosulhat. A húsát érő marások, hozzá tartoztak az együttléteikhez, és remegve vette tudomásul, hogy nem sokára újra elélvezz. A doktor is érezte a pénisze körüli összehúzódásokat, ezért elengedte Őt, és két kézzel a csípőjébe kapaszkodva merült el benne gyors egymás után.
– Az enyém vagy, Will. Csak az enyém.
Mr. Graham tudta, hogy igaza volt. Csak az övé lehet senki másé. A fejét hátra vetve élvezett el, miközben a férfi a torkára fonta az ujjait és felhúzta magához. A világ elsötétült egy pillanatra, hallotta a háta mögül érkező, mély torokhangokat, de az is elveszett a nagy feketeségben. Kimerülten roskadt le a padra, miközben a magja hangtalanul folyt a padlóra. Csak kettőjük zihálása hallatszott és hálás volt azért, amiért az előtte álló bútordarab megtartja őt, mert saját maga nem lett volna képes ellátni ezt a feladatott. Pár pillanat múlva érezte a lágy csókokat a marások helyén, amik kicsit enyhítették a tompa fájdalmat, majd a nyakkendő is lehullott a szája elől. Hannibal a nyakát csókolgatta hálásan, amitől halványan elmosolyodott.
– Mi olyan vicces William?
– Semmi. Csak néha arról fantáziálok, hogy végig ilyen kedves leszel velem és nem erőszakolsz meg.
Dr. Lecter még mindig a bőrét súrolta az ajkaival és úgy válaszolt.
– Nem erőszakollak meg, csak azt teszem, ami a legjobb neked.
– Tudom.
A nyomozó feltérdelve ölelte át a férfi nyakát, nem is sejtve azt, hogy ha a doktor nem élhetné ki így a vágyait rajta, akkor nagy valószínűséggel már a tányérján végezte volna.

14.
Jack Crawford kezébe vette a mobilját és tárcsázta azt a számot, amit az utóbbi két hétben egyszer sem hívott. Nem akarta zavarni a férfit, de most már elérkezettnek látta az időt arra, hogy újra visszahívja magához.
– Hello Jack!
Will hangjában nyoma sem volt az idegességnek, a legnagyobb nyugalommal vette fel a készüléket.
– Hogy van?
– Jobban.
– Kipihente magát?
– Mondhatjuk…
– Helyes. Akkor holnap legkésőbb várom az irodámban. Beszélt már, Dr. Du Maurieral?
– Nem. Nem tudom, hogy Hannibal értesítette-e már.
A nyomozó a párját kereste a tekintetével a házban, hogy megkérdezze tőle a fejleményeket, de nem találta. Szinte el is felejtette az utóbbi időben, hogy hivatalosan, egy másik emberrel kell megosztania a gyilkosságok helyszínén látottakat.
– Ha nem, akkor mielőbb pótolják. Orvosi felügyelet nélkül nem hagyom, hogy újra dolgozzon, és mivel maga ezt felborította…
Mr. Graham hangja azonnal ingerült lett, ahogy a „guru” ingoványos talajra lépett a beszélgetésben.
– Sajnálom, hogy a magánéletem magának borulást okoz. Amit velem tesznek, az nem okoz borulást? Mi lett Gideonnal? És Abigiallel? Kivégzésre menyek be Jack?
– Miss Hobbs hivatalosan is halott. Ha gondolja, rendezhet neki egy gyászszertartást, de ez nem menti fel a bűnei alól.
A férfi kezében remegett a telefon, szinte porrá tudta volna morzsolni mérgében.
– Nem volt Ő, bűnös. A törvény előtt igen, de nem tehetett róla, az apja rángatta ebbe bele…
– Tudatában volt annak, amit tesz, és ez bűnrészesség Will, hiába is próbálja szépíteni. Holnap megjelenik nálam, és örüljön annak, hogy eddig tartottam a hátam maga miatt, és nem rúgják ki.
Azzal a főnöke bontotta is a vonalat. Még egy percig dühösen meredt a kijelzőre, egész testében remegve. Soha nem fogják megérteni, hogy min kellett keresztül mennie a „nevelt lányuknak”. Hannibal látta rajta az idegességet, és a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.

– Jól vagy?
– Nem, rohadtul nem vagyok jól. Holnaptól vissza kell mennem dolgozni, és Jack máris úgy kezel, mint egy elmebeteget, akit orvosi felügyelet nélkül nem lehet hagyni, dolgozni, Abigailt pedig még a „halála” után is fellógatná, ha a tehetné. Elegem van.
– Senki nem értheti meg mindazt a lelki terhet, ami megmérgezte az életét, rajtunk kívül. Ne várj mástól együtt érzést. Az ember túl önző ahhoz, hogy túllásson a saját érdekein. Helyezd egy kicsit előtérbe a sajátodat, és gondolkodj. Talán, most jött el a pillanat, amikor végleg felszámolsz mindent?
William kifújta a levegőt, hogy megnyugodjon. Túlságosan elragadtatta magát. Határozottan rázta a fejét, ahogy végig gondolta mivel is járna mindaz.
– Nem, még nem. Egyszer biztosan elegem lesz végleg mindenből, de még nem jött el az ideje. Meg akarom találni az igazi hasfelmetszőt, mielőtt még több emberéletet tenne tönkre.
Dr. Lecter elengedte a vállát és Őt megkerülve állt vele szembe.
– És ha Ő talál meg téged?
– Akkor remélem, magammal ránthatom a halálba.
A doktor ajkai összepréselődtek, de más jelét nem adta annak, hogy mennyire rosszul estek neki a férfi szavai.
– Tényleg képes lennél kockára tenni mindazt, amit felépítettünk az igazságért?
– Ha nincs más választásom…
– Mindig van választási lehetőségünk, a kérdés csak az, hogy képes-e az ember meglátni a lehetőséget. Mindig járj nyitott szemmel Will, és soha ne feledkezz meg arról, mi a jó neked.
– Tudod jól, hogy abban nem vagyok a legjobb…
– Tudom, és épp ezért mondom. Egyszer már megmentettem neked Abigailt, többször nem leszek rá képes.
A nyomozó gyengéden megsimogatta a férfi arcát, aki lágyan elmosolyodott az érintéstől.
– Soha nem lehettek elég hálás érte. Ígérem, mindent elkövettek az ügy érdekében.
– Az FBI folyamatosan eltaszított magától, mi viszont befogadtunk, és elfogadunk. Amikor eljön a megfelelő pillanat, azt akarom, hogy helyesen cselekedj.
Mr. Graham csak helyeslően bólintott.
– Igen… Úgy lesz.
Dr. Lecter elmosolyodott, ahogy a társa helyeselését látta. Szerette volna, ha előbb tudja eltávolítani a partnerét a munkájától, mielőtt rájönne, hogy valójában ki is Ő, másfelől végtelenül kíváncsi volt arra, mi lenne a párja reakciója, ha minden kiderülne. Valóban őket választanná, vagy a hivatása iránti elkötelezettsége felülkerekedne ezen? Mr. Graham idáig még nem mutatott esztétikai érdeklődést a gyilkosságok iránt, de már meglátta bennük a lehetőséget és ezért ígéretesnek tartotta. Egyelőre csak annyit tehet, mint eddig. Hátradől a székében és nézi az eseményeket, bármikor ugrásra készen, miközben drótokon irányit mindenkit, a kedve szerint.


***

Ahogy Hannibal leparkolt Wolftrapben a nyomozó háza előtt, William majdhogynem kiugrott az autóból, hogy üdvözölhesse hőn szeretett kutyáit. Az ebek farok csóválva vették körül, majdhogynem leterítették, ahogy boldog csaholás közepette körbe ugrálták őt. Két hosszú hete nem látták egymást, így a doktor türelmesen várva nézte végig, ahogy a társa elmerül az állatok üdvözlésében. A sokaságból feltűnt neki egy, aki hihetetlen ragaszkodást mutatott a többihez képest. A rezes, barnás foltos kutya nem mozdult el a gazdájától, miközben a falka szanaszét széledt már. A társa bocsánat kérően nézett rá, ahogy meglátta az arcán a távolságtartást a szőrős négylábúak iránt.
– Ne haragudj, csak nagyon hiányoztak.
A nyomozó az ujjaival fésülte át a bundát, és még mindig nem akart felállni a házi kedvence mellől.
– Ők voltak eddig a családod, vigasz a magányban. De most már van sajátod. El tudnád őket engedni?
– Tudom, hogy nem kedveled a kutyákat…
– Soha sem mondtam, hogy nem kedvelem az állatokat. Pusztán az én életvitelem, nem összeegyeztethető velük.
– Megértelek, de akkor sem tudnám menhelyre beadni őket. Az olyan lenne, mintha halálsora ítélném mindegyiket.
– Nem csak menhelyek léteznek, Will. Ha találnánk nekik megfelelő ellátást, ha úgy alakul, hogy mindent magunk mögött hagyunk, akkor képes lennél őket elhelyezni egy olyan helyen, ahol biztonságban élhetnek?
– Winston kivételével, igen. Ő az én védőangyalom, tőle nem lennék képes megválni.
Dr. Lecter magában sóhajtott egyet. A társa szinte betegesen gyűjtötte a kutyákat, de talán most képes lenne leállni. Egy ebet viseljen el maga körül? Ezt még végig kellett gondolnia. Gyerekkora óta nem tartott állatot, és már szinte el is felejtette milyen, egy meleg bundás jószág. Mérlegelve nézte a farok csóváló jószágot a lába előtt, de nem simogatta meg.
– Mennem kell.
Úgy tűnt, hogy Mr. Graham csak most vett igazán tudomást a jelenlétéről. Azonnal odasietett hozzá, hogy elköszönjön tőle.
– Bocsáss meg, elragadott a hév. Visszamész… Abigailhez?
Keresnie kellett a megfelelő szót. Egy pillanatra azt akarta mondani, hogy haza. Szinte otthon érezte magát a férfi nyaralójában, és csak most emlékeztette magát arra, hogy Ő itt lakik, itt a helye.
– Igen. Fel kell töltenem a tartalékait az elkövetkező egy hétre.
– Nem hozhatnánk el Őt onnan?
– Túl veszélyes lenne egyelőre, és ezt te is tudod. Várjunk vele még egy kicsit, amíg lecsillapodnak a kedélyek.
– Jack, engedélyt adott arra, hogy rendezhessek neki egy gyászszertartást… Milyen kedves.
– Nem tartom rossz döntésnek. Gyanút keltenénk vele, ha nem temetnénk el Őt, mindazok után, ahogy viselkedtél Minnesotában.
A nyomozó megborzongott az emléktől. Tényleg elhitte, hogy a lány meghalt és szinte belebetegedett a gyászba abban a pillanatban. Most látta először kívülről az eseményeket és tudta, hogy a társának igaza volt. Végig meg kell magát játszania, nem tehet úgy mintha mi sem történt volna.
– Segítesz benne?
– Természetesen.
A doktor mosolyogva nézte Őt, majd gyengéden megsimogatta az arcát.
– Képes leszel helyt állni? Mindenkivel elhitetni, hogy tényleg meghalt?
– Igen. Elég, ha csak felidézem magamban, amit akkor éreztem.
– Rendben.
A férfi röviden megcsókolta Őt, majd el is köszönt és elhajtott a Bentleyvel. William még sokáig állt és nézett utána. Életében először érezte magát igazán magányosnak, mintha a másik énje ment volna el az autóval. Winston megbökte az orrával a kezét, és ez emlékeztette arra, hogy kötelességei vannak. Felhívni Alanát, megköszöni, hogy vigyázott a kutyákra, és felkészülni a holnapi napra. Az utóbbi két hét fényévekre került a mostani életétől, mintha álmodta volna az egészet.

***

Dr. Bedelia Du Maurier ajtaján ritkán csengettek, amióta szinte teljesen feladta a praktizálást. A legutolsó betege, - Hannibalon kívül-, nem hagyta el élve a házát, és ez arra késztette Őt, hogy szinte teljesen megszüntesse a külvilággal a kapcsolatot. Mégis teljes érdektelenséggel nézte az ajtajában álló férfit, akit akkor látott életében először.
– Dr. Du Maurier? Jack Crawford vagyok, az FBI különleges ügynöke. Az egyik pácienséről szeretnék beszélni.
– Van bírósági végzése?
– Ha nem muszáj, inkább nem szereznék olyat.
Kelletlenül, de beengedte a nyomozót a házába, de hellyel nem kínálta. Éreztetni akarta vele, hogy nem szívesen látott vendég.
– Akkor ez nem hivatalos kihallgatás.
– Még nem az. Nem szeretném senki hírnevét feleslegesen rontani.
– Kinek a hírnevéről lenne szó?
– Úgy tudom, Dr. Hannibal Lecter fontos információkat tartott vissza egy gyilkossági ügy és a magán élete kapcsán.
A doktornő bekísérte a férfit a konyhájába, és egy magas borospohárba töltött magának egy kis chardonnayt. Nem érdekelte, hogy épp kihallgatni akarják, az Ő etikai kódexébe ez még belefért, és amire most a férfi kényszeríti, ahhoz neki szüksége volt az alkoholra. Megkínálta vele a látogatóját is, de az visszautasította.
– Nem, köszönöm.
– Szóval nem közöltbizalmas információkat az FBI-jal. Úgy véli, a pszichiáterének elmondta, és ezt majd közlöm magával.
– Igen, hölgyem. Nem mintha Dr. Lectert veszélyesnek tartanám. Nem így van. Érintett vagyok az egyikpáciensével való kapcsolatában, név szerint Will Grahammel.
– Belegyezés vagy bírósági végzés nélkül, megszegném a titoktartási kötelezettségemet.
– Ez igaz. Szóval, ha nem beszélhetünk Dr. Lecterről, talán beszélhetnénk önről. Megtámadta egy betege nem is oly régen. Olvastam a jelentést. Tudom, hogy Dr. Lecter is vallomást tett.
– A páciens, aki rám támadott korábban Dr. Lecter betege volt.
– És őt Dr. Lecter ajánlotta önnek?
– Igen.
– És ez a beteg majdnem megölte önt.
– Lenyelte a nyelvét, amikor megtámadott. Ez mentette meg az életemet.
– Hála Istennek, az apró szívességekért.

Bedelia majdnem félrenyelte a bort, ahogy a nyomozó kiejtette ezeket a szavakat. Istennek ehhez semmi köze nem volt. Az igazság nagyon távol állt attól, ami a hivatalos leírásban szerepelt. A valóságban a férfi addig hergelte magát, míg dühroham következtében sokkot kapott, és lenyelte a saját nyelvét. Segíteni akart neki, megmenteni, annak ellenére, hogy egy végtelenül ellenszenves személy volt a számára. A betege hátrálni kezdett, és ahogy a légző csövében csökkent az oxigén hiány, megtántorodott és beleesett az üvegdohányzó asztalába.
¬– Segíteni akarok magának…
Niel folyamatosan ellökte a kezeit, hiába próbálta lefogni Őt. Mielőtt lenyelte a nyelvét, és fulladozni kezdett volna, szentül meg volt győződve róla, hogy Hanniballal egy közös játékot űznek ellenne, és minden áron bolonddá, beteggé akarják Őt tenni. Még a haláltusájában sem engedett ebből az elképzelésből.
– Hadd segítsek! Ki akarom tisztítani a légcsövét!
A karok ernyedten estek a földre, ahogy beállt az oxigén hiány, és eszméletét vesztette a „támadója”. Fizikálisan soha nem nyúlt hozzá, mentálisan támadta csak. Ahogy szétfeszítette az állkapcsokat, hogy benyúlva a torokba, felszabadítsa a légcsövet a lenyelt testrésztől, hirtelen megszállta valami hatalom. Hiába érte el a kezével a nyelvet, tovább akart menni, elpusztítani ezt az alávaló embert, aki annyit becsmérelte őt. Az ujjai ökölbe szorultak, és még mélyebbre hatolt, ameddig a könyöke már megakadt és nem volt hová. Remegve húzta vissza a karját, és a vért nézve tudatosult benne, hogy mit is tett igazából. Abban a pillanatban sokkot kapott, és elájult a betege mellett a földön. Hannibal nem sokkal később ért hozzá, és Ő volt az, aki szembesítette a tényekkel. Ő ölte meg a férfit…

– Igen, hála Istennek.
– Tudnia kell, hogy nemrég volt egy újabb támadás Dr. Lecter irodájában. Egy másik betegével kapcsolatban. Ketten haltak meg, köztük a páciense.
– Nem rossz a taktikája, Crawford ügynök. Olyan helyzetbe hoz, ahol vagy védenem kéne Dr. Lectert, vagy nem.
– El kell ismernie, elég különös kapcsolata van néhány páciensével.
– A bonyolult páciensek, bonyolult kapcsolattal járnak.
– Jól van. Mit gondol, milyen messzire menne Dr. Lecter, hogy kezelje egy betegét? Konkrétan, Will Grahamet.
– Hannibal inkább barátként tekint Will Grahamre, mintsem páciensként.
– Mit gondol, milyen messzire menne, hogy kezelje egy barátját?
– Nos, nem sok van neki belőlük, szóval úgy gondolom, kitartó lenne. Tudom, hogy aggódik Will Graham miatt, és tudom, hogy segíteni akar rajta.
– Nos, én is barátként tekintek Willre, és én is segíteni akarok rajta.
– Számomra úgy tűnik, jót tenne Will Grahamnek, ha több olyan barátja lenne, mint Dr. Lecter.
– Igen sajnálatos módon, a doktor túllépte a szakmai határokat, kettőjük kapcsolatában. Tudott róla, hogy gyengéd érzelmeket táplál a páciense iránt?
– Mint már azt említettem Önnek, nem adott rá felhatalmazást, hogy ezt Önnel megvitassam.
– Rendben. A segítségére lenne szükségem. Mr. Graham terápiáját szeretném Önre bízni.
– Tudtommal már van egy terapeutája.
– Csak volt. A kettőjük kapcsolata túllépte a szakmai korlátokat, és ezért abbahagyták a kezelést. Meg kell értenie. Az egyik legjobb emberemről van szó, így kötelességemnek érzem, hogy minden létező eszközzel megvédjem Őt.
– Megértem az aggodalmát, de ezt még meg kell beszélnem, Dr. Lecterrel.
– Ő tanácsolta magát.
– Nos, ez esetben nem mondhatok nemet, igaz?
– A döntés az Önné természetesen, de nyugodtabb lennék, ha olyan kezelné Őt, aki pártatlanul tud rá tekinteni, és tisztán.
– És úgy gondolja, én megfelelő lennék erre?
– Ha van valaki, aki a legjobban ki tudja küszöbölni a doktor által okozott esetleges hibákat, akkor az maga. Ön az egyetlen, aki közelről láthatta Őt, és ha bármi baja érte a barátomat, azt tiszta szemmel láthatja.
– És ha én se láttam át, Hannibal személyiség öltönyén?
– Akkor csak remélni tudom, hogy Will képes rá helyettünk is, és nem vakítják el az érzelmei.


***

Dr. Lecter másnap, ismét visszatért a Balltimore-i házába, és a praktizáláshoz. Amikor a rendelője ajtaján kopogtattak, érdeklődve pillantott fel a jegyzetei közül, az előjegyzési naptárja üres volt arra az időpontra, senkit nem várt még. Szélesre tárva az ajtót, meglepődve tapasztalta, hogy a pszichiátere áll előtte.
– Milyen kellemes meglepetés! Kérem! Üljön le!
Beljebb invitálta a nőt, de az még a szokottnál is kimértebben viselkedett vele.
– Nem maradok sokáig.
Hannibal az íróasztalához sietett rendet tenni az irat halmok között, de most megállt a mozdulatban. Értetetlenül nézett fel rá. Nem volt megszokott köztük a gyors látogatás, és az udvariasság hiánya.
– Kíváncsi lennék, mi nem várhat a következő ülésig?
– Meglátogatott egy FBI ügynök. Arról kérdezősködött, milyen a kapcsolata Will Grahammel, majd készséggel felvilágosított, mindarról, amit nekem nem mondott el.
A doktor megállt az iratai pakolásában, majd bocsánat kérően nézett fel.
– Sajnálom, hogy mástól kellett megtudnia. Magam akartam közölni Önnel a hírt, de úgy látom megelőztek. Jack Crawford volt az, aki meglátogatta?
– Igen, Ő.
– És mondja csak, elvállalta Will Graham kezelését?
– Igen, el… Mert tudtam, hogy nincs más választásom…
Dr. Lecter kilépett az íróasztala mögül és elkezdett közelíteni a nő felé, aki folyamatosan hátrált.
– Miért gondolta azt, hogy nincs más választása?
– A Will Grahammel történt dolgok fényében kezdtem megkérdőjelezni a cselekedeteit...
– Az olyan nagy baj lenne, hogy viszonyt folytatok az egyik volt páciensemmel?
– Az nem lenne, de mindketten tudjuk, hogy maga, soha nem menne bele egy ilyen kapcsolatba, érdek nélkül. Úgy érzem, túlmegy mindenen, amit azzal a férfival tesz, és én nem ülhettek ölbe tett kézzel és nézhetem tétlenül, az eseményeket. Nem lesz több ülésünk. Már nem vagyok a terapeutája. Elértem a teljesítményem határát. Nem hinném, hogy tudnék segíteni.

– Átirányít máshoz?
– Nem. Egyszerűen véget vetek a beteg-pszichiáter kapcsolatunknak.
– Korábban is próbálta már.
– Hálás vagyok, hogy az engem ért támadás után lekötötte a figyelmemet, de másfényben kezdtem el nézni magát, és a cselekedetit… Különösen azokat, melyek velem és a támadással kapcsolatosak.
– Jack Crawforddal is megosztotta kételyeit?
– Nem. És nem is fogom. Bűnösnek tűnnék, mint maga. De talán épp ez volt a szándéka.
Hannibal fenyegetően közel állt a nő előtt, szinte halotta a vékony blúzon át a szíve dobogását, ami mint egy kismadár, verdesett az idegességtől.
– Pontosan, miben vagyok bűnös?
– Pontosan, nem tudom megmondani. Következtetést vontam le az alapján, amit a maszkként viselt személyiségének résein át láttam. És azt a következtetést vontam le...Hogy maga... Veszélyes.
– Sajnálom, hogy így érez.
– Kérem, többet ne jöjjön az otthonomba. Kitalálok.
Azzal Bedelia kisétált a doktor irodájából örökre. Nem tudta megmondani miért, de fellélegzett, amikor az utcán találta magát élve. A férfi volt az, aki elidegenítette a társadalomtól, Ő volt az, aki rákényszerítette egy olyan helyzetre, amivel örökké az adósa lett. Még a mai napig is lepergett a szeme előtt az események, amik ide vezettek.

– Bedelia!
A doktor felsegítette őt a földről, és érdeklődve nézte a mellette lévő hullát. Az emberek ilyen helyzetben két féleképpen reagálnak, vagy védekeznek, vagy támadnak. Az egyetlen bölcs döntést választotta, hazudott.
– Rám támadt.
A férfi mellé térdelve nézte őket.
– Ez a maga vére?
– Nem.
A blúzára és az arcára is fröccsent bőven a testnedvből, de a karjai rubint szint vettek fel.
– Önvédelem volt?
– Meggondolatlan voltam.
Hannibal megvizsgálta a hullát, de igazság szerint nem volt rá szüksége. A nélkül is tisztán átlátott a szitán.
– Ez nem meggondolatlan erőszak volt, hanem tudatosan irányított.
Dr. Du Maurier egy pillanatra felbukott a felszínre, abból a mély ingoványból, amibe süllyedt.
– Tudom, mi történt.
–Valóban?
– A maga páciense volt, mielőtt hozzám került.
– A maga felügyelete alatt halt meg.
Dr. Lecter felemelte a kezét és látta, az érintetlen bőrfelületet mindkettőjük kézfején.
– Ez nem önvédelem volt.
Igaza volt, elveszett. A doktornő visszasüllyedt az ingoványba, és többé már nem volt képes a felszínre úszni. Csak külsőszemlélőként látta magukat a fürdőszobája halvány fényében, ahogy a férfi az arcáról törölgeti le a vért, egy nedves törülközővel. A mozdulat Bibliai volt, ahogy Hannibal megkeresztelte a vérrel, a saját igazával, és a teherrel, amit Ő akasztott rá.
– Segíthetek elmondani az eseményeket úgy, ahogy maga szeretné. Segíthetek... ha megkér rá.
– Segítene?
Egy fantom kép nézett vissza rá, hályogos szemekkel, és ez a hályog szűni nem akaró volt, ahányszor Őt nézte. Nem volt más választása, vagy behódol neki, vagy elmondják az igazat, és börtönbe megy. Az adósa lett a férfinak, és a legnagyobb árral fizettek neki idáig mindazok, akiknek segített. Ha a doktor képes volt csupán azért rávenni a páciensét arra, hogy lenyelje a saját nyelvét, mert ellenszenves volt neki, akkor elképzelése se volt, Will Grahammel mit tenne, ha elutasítaná. Talán azzal, hogy kezeli a szeretőjét mindhármuk életét megmentheti, de nem voltak illúziói ezzel kapcsolatban. A lassú halálba menetelés, sokkal inkább tűnt lehetséges opciónak.

***

Miss Lounds végtelenül boldog volt, amikor végre az otthonában lehetett. A bérelt hotel szoba, amit a „lakásának” nevezett, bűzlött az áporodott levegőtől. Két hete nem járt itt, azóta amióta Jack Crawford szánalmas módon tőrbe csalta Őt és zárkába záratta. Túl sokáig kellet bent rostokolnia, szánalmas bürokratikus hibák miatt. Mindem vágya az volt, hogy lefürödhessen és végre valami normális ruhát vehessen fel, de előbb mohón vetette rá magát a számítógépére. A telefonján végtelen sok email jelent meg, és Ő alig várta, hogy keresztülrághassa magát a legizgalmasabbnak tűnőn, aminek az volt a címe, hogy „Abigail”. Ahogy megnyitotta a levelet, egy rövid ideig nem hitte el, hogy tényleg jól lát. Ugyan Nicholas halálról nem volt szó, de a biztonsági kamerák által rögzített fénykép, ahogy az apjával felszáll egy vonatra, amire később az egyik áldozat is, olyan mérhetetlen örömmel töltötte el, hogy szinte már a zsebében érezte a pénzt. Gyorsan végig pörgette a többi levelet, de egyik sem felelt meg az elvárásainak. Abigail Hobbs együtt ölt az apjával, együtt vadászták le a lányokat. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

A követező hír is csak az Ő elméleteit támasztotta alá. Will Graham megölte Dr. Abel Gideont, állítólag felmentették a vádak alól, holott szerinte kivégezte a férfit gyakorlatilag. Természetesen egyik se volt ártatlan, de bárcsak rá tudna bizonyítani a nyomozóra, hogy Ő is gyilkos és az FBI mennyire eltusolja mindazt, amit Ő tesz. Egyszer úgy is bebizonyítja, és akkor végre megírja a nagy sztorit és olyan gazdag lesz, amilyen mindig is akart lenni. Hosszas fürdés közben végig gondolta mit is csináljon a lány történetével, végül abban maradt magával, hogy egy hírverő cikket közöl le a könyvéhez. Csak apró részleteket közöl, de ahhoz bőven eleget, hogy az emberek érdeklődését felkeltse. A többit majd a könyvében megírja, addig lesz ideje minden apró kis részlet után nyomoznia és ki is színezheti a történetet. A címét viszont még mindig nem döntötte el, hogy mi legyen. A lány immáron biztos, hogy nem áldozat, sokkal inkább egy szirén, aki szépen magához csábította az áldozatait és megölte őket.
– A minnesotai gébics fiókája. Csőrből csőrbe etették egymást az emberhússal. Vajon az áldozatok szülei is meg fogják venni a könyvet? Biztosan. Táncolni fognak a lány nem létező sírján. – Magában tovább tűnődött, nem is sejtve, mekkora lavinát indít el élete leghírhedtebb cikkével.

15.

Will Graham számára szokatlan volt, azaz új légkör, ahol az új terapeutája fogadta, holott ez számított az emberek szemében, egy normális otthonnak és nem az, ahová eddig járt kezelésekre. A hetvenes éveket idéző berendezés, olyannyira voltlehangoló és rideg, mint az előtte ülő nő. Dr. Du Maurier olyan volt számára mintha mindig álmodozna, miközben a hangjából érződött a kemény megvetés és a lekicsinylés. Átlagos pszichiáter, aki lenézi a betegeit a bajuk miatt, és szinte már fárasztja Őt mentálisan ha a problémájukkal kell foglalkoznia. Mindig is gyűlölte az ilyeneket, és nem tudta eldönteni, hogy a nő csak vele ilyen ellenszenves, azért, amiért ilyen körülmények között kellett elvállalnia a kezelését, vagy amúgy is ilyen a stílusa. Kimért, elegáns dáma külsejét mutatta neki, de nem volt benne biztos, hogy ez nem csak egy külső burok, amit a doktornő magára erőltetett. Nem volt olyan természetes, mint Alananal. Feszülten figyelte Őt, mindig is idegesítették az ilyen emberek, de az Ő stílusa kissé bicskanyitogató volt.

– Mondja csak, mi késztette magát arra, hogy felrúgva minden szakmaiságot, Hanniballal folytasson viszonyt?
– Hogy jön ez most ide Dr. Du Maurier? Tudtommal a munkám miatt vagyok itt, és nem azért, hogy a magánéletemről beszéljek.
– Jack Crawford megkért, hogy figyelek magára ilyen téren is.
Will dühösen dőlt hátra a székében. A főnöke szinte fel nyitotta az agyát, hogy bele láthasson minden gondolatába, és ha tehetné, irányítaná, mint egy bábut. Nem voltak kétségei a felől, mi lesz a vége, ha már nem tartanak igényt a szolgálataira. Talán kap egy vállveregetést, de semmi többet. Ő pedig ott marad egy kizsigerelt roncsként, és mihelyst újra szükség lesz rá, elő kapják a fiókból, leporolják es addig nyüstölik, míg el nem kopik.

– Persze, hogy megkérte. Nincs olyan részem, amit ne akarna szét szedni.
– És ez zavarja magát?
– Magát nem zavarná, ha valaki mindig azt bizonygatná, hogy túl instabil ahhoz, hogy hagyják egyedül dolgozni. Élni? A köztem, és Hannibal közti kapcsolathoz, senkinek semmi köze. De árulja el, azért kérdezi ezt, mert megkérték rá, vagy pusztán kíváncsiságból?
– Mindkettő. Meg kell értenie, ha kissé óvatosan és nyersen közelítek magához. Dr. Lecter legutóbbi betege, aki itt volt, megtámadott és közben lenyelte a saját nyelvét. Hannibal nem egy betege halt meg a kezelés közben vagy közvetlenül utána. Vigyázzon, kivel barátkozik Mr. Graham, nehogy baja essék.
– Ő nem bántana engem.
– Most még. De ha ráun a kis játékszerére, ki tudja mi lesz.
A nyomozó összeráncolta a szemöldökét és hitetlenkedve nézte a doktornőt. Milyen játékot játszik vele?
– Arra céloz, hogy veszélyes és hagyjam el, csak mert Jack ezt akarná?
– Én pusztán arra céloztam, hogy mindig nézzen be a fátyol mögé, mert lehet hogy ott több van, mint amit elsőre lát.
– Nyitott szemmel szemlélem a kapcsolatunkat, nyugodt lehet.
– De vajon képes lesz meg is látni a jeleket, ha ott lesznek maga előtt?
–Higgye el, igen. - Talán csak az irritálja magát, hogy én közelebbi viszonyba kerültem vele, mint ahogyan Ön, valaha is fog?- Mint a terapeutám, elfogadom a tanácsát, és megfontolom. De ne akarja parancsra megmondani, hogy mit tegyek a magán életemben.
– Híres utolsó mondatok, Mr. Graham…
Will magában már szikrázott a dühtől.
– Nem térhetnénk át a szakmai oldalra?
– Ha úgy akarja…. Milyen érzés volt megölni, Dr. Abel Gideont?

A nyomozó egy pillanatra lehunyta a szemét, és képzeltben újra Hannibal ágyán ült, aki ugyanezt a kérdést tette fel neki. Mivel már nem az FBI kérte fel a doktort, hogy kezelje, neki nyugodtan elmondhatta az igazságot anélkül, hogy a következményektől kelljen tartania. A társa mögötte ült, a derekát át karolva, és az orrával a nyaka bőrét simogatta. Aznap éjjel már tudta az igazságot, hogy a lány életben és biztonságban van, így boldogan adta át magát neki, a nyaralójában.
– Őszintén?
– Igen.
– Jogos. A bosszú, amit akkor éreztem, egy pillanatra megszűnt, és úgy éreztem kielégítő volt megölni Őt, az után a sok rossz után, amit tett.
Hannibal keze végig kúszott az inge alatt a mellkasára, a kezét a szíve fölé helyezve izgatta a mellbimbóját, miközben ő az alsó ajkába harapott. Nehéz volt így koncentrálnia a beszélgetésükre, miközben a társa kényeztette őt.
– Nem éreztél utána megbánást?
A férfi forrólehelete a nyakán, a fülén, szinte most is érezte.
– Tudom, hogy kellett volna, de nem. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy egyszer már megvédtem Őt, de az apja kinyúlt a sírból és újra elvágta a torkát. Abban a pillanatban nem Gideont láttam magam előtt, hanem Hobbsot.
Dr. Lecter keze tovább csúszott a testén, és ő enyhén hátra dőlt, hogy meg támaszkodjon a mellkasán.
– Máskor is voltak ilyen látomásaid?
– Nem. De akkor újra Ő állt előttem…
– És te lelőtted. Ez kivégzés Will.
Hannibal keze az ágyékán, ahogy rámarkol a merevedésére…
– Tudom.
– És mit érzel az óta, amióta megtudtad, hogy Abigail nem halt meg?
– Nem érzek semmiféle megbánást vagy bűntudatot…
– Rájöttél arra, hogy rosszat tenni a rosszakkal, jó dolog.
Dr. Lecter belsőjében diadalittas mámor gyúlt. A társa elkezdte megérteni Őt és a gyilkosságok miértjét. Már csak meg kell várnia, mikor teszi félre a racionális énjét a férfi és kezd a munkáján kívül is gyilkolni. Élvezetért, hatalomért. Istent játszva.
– Ezt senkinek nem mondhatod el.
– Rajtad kívül.
Mosolyodott el egy pillanatra Will, de az ujjak határozott mozgása eltűntették az arcáról a mosolyt és a helyét egy kéjes sóhaj vette át.
– Senki nem értheti meg a cselekedetid okát, csak én. A mi szemléletünk nem azonos azokéval, akik a fátyol túl oldalán állnak, és én megmutatom neked, hogyan rejtsd el a valódi énedet, az arra méltatlanok elől.
– Újabb hazugság?
A hangja már teljesen elfúlt, levegőt is venni nehezére esett. Nem értette a doktor, hogy képes ilyen nyugodtan közölni vele a tényeket, és erről beszélni, amikor érezte a fenekének neki nyomódó erekciót.
– Nevezzük inkább úgy, hogy elmondod az igazat, csak éppen a saját igazadat. Az emberek soha nem ismernék el, hogy néha szívesen megölnék, egyik-másik fajtásukat. Azzal beismernék azt, hogy hallgattak az ösztöneikre, és nem a társadalmi normáknak megfelelően cselekedtek. Szerintük ez egy evolúciós visszalépés, holott a belsőnk elhallgattatása sokkal jobban az.
Ha mind azt tennénk, amire az evolúció késztet minket, a gyilkosság és a kannibalizmuserkölcsileg elfogadott lenne.
– Elfogadott. Gyilkosok és kannibálok számára.
– És a te számodra…

Mr. Graham gyorsan abba hagyta az emlék felidézését, és még szorosabban fonta össze keresztbe kulcsolt lábait, mert az emlékei elvitték a szeretkezésükig, ahol Hannibal ölében lovagolva hallgatta végig, hogy mit kell mondania. Lehetetlen, és valószerűtlen volt az egész, azt hitte, hogy semmit nem lesz képes belőle felidézni, valójában most nagyon is sokra emlékezett és tisztán. Kristálytisztán látta magukat kívülről, ahogy a testükön folyik az izzadság, az eszét veszti már a kéjtől, miközben az Ő terapeutája teljes higgadtsággal, hipnotizáló hangon suttogott neki.
– Hogy milyen érzés volt megölni Gideont? Félelmetes. Nem tudhattam, hogy melyikünk adja le a halálos lövést előbb és kire. Nem akartam megölni Őt, de nem hagyott más választást.
– Lőhetett volna máshova is. Elég lett volna csak a kezéből kilőni a fegyvert.
A kézfejét tördelte folyamatosan és enyhén remegett. Hiába töltötte el jó érzéssel a gyilkosság, a puszta tény megrémítette, hogy ez kielégülté tette őt. Teljessé. Nem kellett megjátszania a gyámoltalan embert, belül az volt.
– Biztosra akartam menni. Miután megöltem Hobbsot, utána küldtek el lövészetre hivatalosan, de az óta nem gyakoroltam. Zaklatott voltam, de higgye el, megbántam, amit tettem.
– Azért volt zaklatott, mert Ő megölte Abigalit?
Összerezzent a név említésétől.  A csupa vér konyha, ami az artériából száguldó vérrel lett borítva, a kendő a mosogatóban… Ökölbe szorult egy pillanatra a keze az emléktől. Puszta kézzel tudta volna megölni a gyilkost.

– Abigail elvesztése, mély gyásszal tölt el a mai napig is, és boldogabb lennék, ha Gideon inkább visszakerült volna az intézetbe, semmint a hullaházba. Úgy gondolom, az sokkal nagyobb büntetés lett volna neki, és ez lett volna a jogos cselekedett. Abban a pillanatban Dr. Bloom életét akartam megmenteni, és mint tudjuk, Abel közveszélyes volt, nem kockáztathattam. Mocskos, undorító érzés, de most csak egyszer lőttem, nem úgy, mint Hobbsnál.
– Maga szerint az volt a mészárlás? A kivégzés? És nem ez?
– Akkor még nem láttam Őt, mindenütt. Ott költözött belém, és nem ereszt.
– Ott, abban a pillanatban kétségbeestem, azért lőttem ennyiszer. Az volt életem első ilyen esete, és cselekednem kellett. Ha nem húzom meg a ravaszt, elvágja a lánya torkát. Nem volt idő tárgyalásra vagy bármire. Akkor nem tudtam irányítani az ujjamat a ravaszon, egyszerűen csak lőttem. Most tiszta vagyok, ura a cselekedetimnek még ha azon a napon nem is tűnt úgy. Segíteni akartam Dr. Bloomon, ha már máson nem tudtam. Maga nem érezte azt, hogy ha tehet valamit a dolgok megmentésért, akkor mindegy milyen áron, de segítenie kell? Hogy cselekednie kell? Hogyhogy az egyik gyilkos megérdemli az együttérzést, míg a másik nem?

– Maga és én másként látjuk a világot, Mr. Graham. Tegyük fel, hogy sétál az utcán,és meglát egy sérültmadarat a fűben. Mire gondol először?
Will a legkézenfekvőbb választ adta, ami legelőször az eszébe jutott.
– Hogy sebezhető. Segíteni akarok rajta.
Bedelia elképzelte maga előtt a férfit, ahogy fekszik a saját vérében, a Hannibaltól kapott sebbel…
– Én is arra gondolok először, hogy sebezhető. És mégis...Szeretném összetaposni. A gyengeség elsődleges visszautasítása, ami ugyanolyan természetes, mint a táplálási ösztön. Természetesen nem taposnám agyon, mégis ez jut először eszembe. Maga azt akarja tőlem, hogy helyeseljem a tettéért vagy ítéljem el?
– Nem ezért vagyunk itt? Azért, hogy maga azt mondja rólam, hogy gyilkos vagyok, mert fejbe lőttem egy elítéltet?
– Maga nem gyilkos. Képes a jogos erőszakra, azért, mert jószívű. Ahhoz, hogy valaki rendkívül kegyetlen legyen, nagyfokú beleérző képesség kell. Ha legközelebb ösztönösen segíteni szeretne máson, vegye fontolóra inkább, hogy agyontapossa! Sok bajtól megkímélheti magát.
– Mégis kit kéne eltaposnom?
– Hannibal figyelmessége a maga szempontjából annyira ártalmas,mégis annyira ellenállhatatlan, hogy emiatt nem képes ésszerűen gondolkozni.
– Ésszerűen gondolkozom.
– Emlékeztesse magát erre mindig, mielőtt túl késő lenne. ¬¬

***
Will este, Dr. Lecter irodájában elfoglalta a szokásos helyét, az egymással szemben lévő szürke bőrfotelekben. Sokkal nyugodtabban érezte magát ebben a légkörben, itt őszinte lehetett, nem kellett magát megjátszania, szabadon cselekedhetett, beszélhetett és a legfontosabb szerethetett. A társa már nyújtotta is feléje az öblös boros poharat a gránát színű lével, kezében a sajátjával. Muszáj volt megbeszélnie vele mindazt, amit a doktornővel társalogtak.  Ahogy a doktor helyett foglalt vele szemben, rögtön erre terelte a témát.
– És milyennek találod Dr. Du Maurier kezelését? Úgy érzed, hasznos lesz számodra az Ő terápiája?
Mr. Graham arcán, egy kósza mosoly jelent meg, ahogy meghallotta az utolsó szót.
– Én jobban szeretem a tiédet.
Hannibal értette a célzást, és elismerően viszonozta a partnere reakcióját. Soha nem lehetett azért elég hálás, hogy ilyen könnyen sikerült rávennie a nyomozót arra, hogy túljusson a saját maga által épített gátakon, és vele tartson inkább.
– Bedelia, jó szakember. Nem irányítottalak volna hozzá, ha nem bíznék a képességeiben.
– Úgy tűnik, Ő nem bízik annyira benned, mint te Ő benne.
– Igazán?
A doktor belekortyolt a borába, és hagyta, hogy az íz szétáradjon a szájában, majd egyenként azonosítsa a zamatokat. A doktornő túlságosan sokkal tartozott neki ahhoz, hogy tönkre tegye a kapcsolatát Williammel.
– Még is mit mondott neked, ami erre a következtetésre jutatott téged?
– Nem tudom eldönteni, hogy a saját gondolatait mondta el nekem, vagy Jack Crawford akar tőled ennyire távol tartani. Azt mondta, hogy veszélyes vagy, és tartsam magamat távol tőled.
– Érthető, ha aggályai vannak. A legutolsó páciense megtámadta Őt, azóta rajtam kívül nem fogadott másik beteget, és mindenkivel igen… távolságtartó és óvatos. Jack pedig, csak a saját érdekeit nézi, fél, hogy mellettem nem lehetsz teljesen önmagad és hátráltatlak abban a munkában, amire Ő kért fel.
Mr. Graham gúnyosan elfintorodott a felvetésen.
–  Te nem hátráltatsz benne. Te csak a rosszat segíted felemészteni.
– Gideon halála is rossz volt?
– Részben igen. Sajnálom, azért. Ha nem ültetnek el a fejében egy kétes gondolatot, akkor most is a börtönben ülhetne.
– Élete végéig. Szerinted az egy jogosabb élet lett volna? Elzárva mindenkitől, egy cellában sínylődve, mint az, hogy te megadtad neki a kegyelemdöfést?
– Az nem volt kegyelemdöfés…
– Nem, mert te lelőtted. De, nem válaszoltál a kérdésemre. Rossz volt a halála?
Will csak nézte a barna szemeket, és kereste bennük a választ. Miért akarja ennyire tudni ezt a barátja? Vajon szakmai kíváncsiság, vagy több is van benne?

– Ez szakmai vagy baráti kérdés?
– Félsz a válaszadástól, mert félsz, hogy milyen színben tűnnél fel előttem? Lehet, hogy Bedelia előtt tetetned kell, de előttem nem.
– Valóban nem kell.
Mr. Graham egy nagyot kortyolt a borból, amit elmondani készült, még saját magának is nehezére esett bevallania.
– Nem éreztem azt, hogy rosszat tettem… mintha törvényszerű lett volna a cselekedett.
– Szemet szemért, fogat fogért.
– Életet életért. De Abigail nem halt meg.
– Ő nem, de az összes többi áldozat igen. Frederick élve megúszta, de nem rajta múlott, hidd el nekem.
– Felfedeztem egy igazságot magamról, amikor megöltem.
– Hogy elpusztítani a gonoszt, mennyire eufórikus érzéssel tudja eltölteni az embert?
– Igen.
Hannibal elismerően bólintott. A társa készen állt, már csak át kell löknie a vékonyka határvonalon ahhoz, hogy olyanná váljon, mint Ő. Hiába nem vallotta be neki a férfi, tisztában volt a belsejében ébredező fenevad létezéséről. Vajon a partnere visszatáncolna? Willben túl sok erkölcsi érzék volt, és ez megnehezítette a dolgát. Ő nem lenne képes „ártatlanokat” ölni, legalábbis a saját szemében ártatlanokat. Dr. Lecter számára természetesen nem létezett ez a kifejezés, ha a következő vacsora alanyára gondolt. Számára az emberek olyanok voltak, mint a disznók, hisz úgy is viselkedtek, akiket feltálalt. Együtt gyilkolni a partnerével, végtelenül csábító gondolat volt. Elképzelte, hogyan készítenék el a következő műalkotását, William lehetne a segédje, és utána közösen fogyasztanák el a húst, a sikeres vadászat után. A gondolattól önkéntelenül megnyalta az ajkait, és elégedetten mosolygott.
– És mit mondtál Bedelianak?
– Amit te mondtál.

Mr. Graham, büszkén sétált oda a doktorhoz és vette ki a kezéből a poharat, majd tette le azt maguk mellé a földre. Mire a szeretője szolhatott volna bármit is, már az ölében ült. A két térde közé vette a combjait és az ajkaival súrolta a férfi nyakát, miközben suttogott neki.
– Azt, hogy mennyire bánom, hogy megöltem és jobb lett volna neki a börtönben. Semmit sem árultam el, a valós gondolataimból.
– Még neked is alig merem bevallani, pedig tudom, hogy tudod.
– Ügyes fiú.
Hannibal hangja kicsit karcosabb lett, és a partnere élvezettel vette tudomásul, hogy az, ahogy az ölében mozog, nem hagyja Őt hidegen. A csípője folyamatosan lendült előre és hátra, és a nyelvével végig szántotta a másik egyedi készítésű arcszesztől keserű nyaki vénáját. A társa keze a hajába markolt, és felhúzta a fejét az ajkaihoz, hogy hevesen csókolni kezdje őt, miközben a másikkal a hátát simogatta. William ujjai elvesztek a doktor arcán és csak átadta magát a férfi egyre követelőző vágyainak.
– Megtanítottalak, hogyan legyél ura az elmédnek mások előtt…
– Hatásos volt a módszerre, Dr. Lecter. Nincs semmi, amivel jobban tudtam volna leplezni az igazat.
A doktor a nyakát harapdálta, miközben az ingét gombolta ki. A fenekénél érezte a másik erekcióját, és egy kicsit megemelve magát, hátra nyúlva kezdte el simogatni azt.
– Will…
Pajkos mosollyal az arcán, nézett le kihívóan a társára, miközben a keze tovább mozgott.
– Igen?
– Nem szeretnék a nadrágomba élvezni.
A nyomozó beleharapott a partnere nyakába, és még határozottabb ütemet diktált. Hannibal szemében éles fénygyúlt, és megragadta mind a két karját, majd hátul összefogta őket. Lihegve nézett rá, de még mindig a vágy ködén át.
– Arról tartok el kell rontanom a játékát, Mr. Graham. Meg kell kérnem arra, hogy álljon fel, és tegyen hátra pár lépést, hogy szabaddá tegyem magamat.
A doktor a karjainál fogva húzta hátra vízszintesbe, míg a másik kezével szorosan tartotta Őt, nehogy leessen. Az ajkait végig futtatta a mellkasán, a nyelvével cirógatva a köldök vonalát, amitől kéjesen felnyögött. Ő se akart még elélvezni, de a mocskos kis játszadozásuk egyre közelebb vitte őket hozzá.
– Plusz, nincs semmi, amivel magámévá tehetnélek, William. Fel kell mennünk a hálóba…
A gondosan elrendezett tincsek közé akart markolni, hogy a férfi még jobban rátapassza az ajkait a bőrére, de nem tudott. Kétségbe esve felsóhajtott, a merevedése szinte lyukat ütött a nadrágján, és a másik közelsége túl jó volt, túl sok, de neki akkor is konkrét vágyai voltak.
– Nem akarok felmenni, azt akarom, hogy itt tegyél a magadévá, újra.
Dr. Lecter elmosolyodott a kérésen, és egy határozott és gyors mozdulattal állította partnerét talpra. Will egy pillanatig még szédült a hirtelen helyzetváltoztatástól, de csak zihálva, türelmetlenül, tudta nézni a férfit. Hannibal egy kicsit meglazította a nyakkendőjét, majd Ő is felállt.
– Már is jövök.
– Siess!
A doktor még mindig mosolyogva tűnt el a konyhában, ott hagyva a vágytól elcsigázott társát.

Számtalan, jobbnál jobb olajjat tartott a lakásában, most mégis tanácstalanul állt, hogy melyiket is válasza. A szeretőjének a legkülönlegesebb íze volt a világon, és azon gondolkodott, vajon melyik emelné ki még jobban a zamatát. A férfiassága fájdalmasan lüktet a nadrágja szorításában, ami nem segített neki a túlzott összpontosításban. Elmélyülten tanulmányozta a különböző címkéket, az ajtónak háttal állva. Csak az illatról ismerte fel, hogy nincs egyedül. Ahogy megfordult, ott látta maga előtt a másikat, csupasz testét csupán a szétgombolt inge takarta, és lassú léptekkel közelített a pult felé.
– Mit csinálsz Will?
– Megvárattál, így más ötletem támadt.
Mr. Graham egy határozott mozdulattal ugrott fel a hideg acél asztalra, és feküdt le rajta. Dr. Lecter értetlenül nézte csak Őt.
– Gondoltam, mivel mindig felfalsz szeretkezés közben, most önként tálalom magamat. A tiéd vagyok, bánj velem olyan szeretettel, mint ahogy azt a hússal teszed, amikor elkészíted.
A doktor összes arcéle megfeszült, ahogy meghallotta ezeket a szavakat. A férfinak fogalma sem volt róla, mennyire veszélyes is az a mondat, amit az előbb mondott. Határozottan oda sétált hozzá és lenézett az alatta elterülő személyre. A társa, mint az áldozati bárány feküdt előtte, mindenre készen, a karjait a feje fölé emelte, miközben a mellkasa sűrűn hullámzott fel és le. Végig simította a kezével a bordák vonalát, az élesen kiugró csípőcsontot, majd tovább az alhason át, a lüktető péniszig.
– Komoly ára van annak, amit kérsz.
A nyomozó nagyot nyelt, a mozdulattól megugrott a kiugró ádámcsutkája, de más jelét nem mutatta annak, hogy tisztában lenne a veszéllyel.
– Tudom, de vállalom.

Hannibal félrebiccentet fejjel nézte Őt, maga előtt. Tényleg sikerült neki? Végleg összeállt a teáscsésze? Nem még pár darab hiányzott, de már kirajzolódót a minta porcelánon, és csak arra várt, hogy egész legyen. Az alabástrom bőr a keze alatt, hányszor képzelte el, ahogy megnyúzza és feltálalja, a legfinomabb fogásként, és most önként ajánlkozik fel a „bárány”. A tenyerét végig simította a mellkason felfelé a torokig, és ott rákulcsolta az ujjait. Egy törékeny kis madár, bármikor összezúzhatná a férfit, és megehetné, talán még nem is ellenkezne a másik.

De nem fogja. Már nem tudta. Előre hajolva kicsit engedett a szorításán, és szenvedélyesen kezdte el csókolni Willt. Hagyta, hogy életében talán először, az érzelmei kerekedjenek rajta felül, és megmutassa egy olyan oldalát, amit eddig csak Mischa ismerhetett meg. Gyengéden érintette William minden porcikáját, az ujjbegyeivel szinte alig, alig hozzá érve a törékeny testhez, miközben végig csókolta Őt. A társát meglepte ez a hirtelen gyengédség, de jólesően simult az ujjak táncához, és a tenyerét a doktor arcán pihentette. Ő csak egy pillanatra hagyta ott, többé nem gondolkodott a tökéletes íz harmónián, felkapta az első üveg olajat, és sietett a partneréhez vissza, szétlocsolva azt az ágyékán. A nedű utat talált a gáton át, a hűvös asztallapig. Mr. Graham felnyögött, ahogy a síkos ujjak lassan eltűntek a testében. Az egész bizarr volt a számára. Mintha egy műtőasztalon feküdne, a testét teljesen kitárva, és a szeretője éppen élve boncolná fel, miközben csókolja, harapja, simogatja. A jeges acél a bőre alatt, csak fokozta ezt az érzést, és az hogy a másik még mindig felöltözve állt mellette, míg halkan suttogott.

Az asztal fémesen nyikordult, ahogy feltérdelt rá, kiszakítva magát a doktor kezeiből, és tovább csókolva Őt, dobálta le róla egyenként a rétegeket. Nehezére esett oda figyelni, a vékony kéz újra belehatolt a fenekébe, és ő remegve kapaszkodott meg a férfi vállaiba. Dr. Lecter nadrágja utolsóként hullott a földre, és megérezte magán a nyomozó ujjait, ahogy az elő nedveivel síkosítja be a péniszét. Hangosan felnyögött, de újra lefogta Will ujjait.
–Megőrjítesz fiú…
A világoszöld nedű lassan csorgott a merevedésére, amit egyenletesen oszlatott szét. Még mindig csókolva Őt, fektette le az asztalra, és végtelen türelemmel hatolt belé. A társa hátravetette a fejét, hangosan felnyögött és a teste hullámzott a kéjtől. A vállaiba kapaszkodva lökte magát előre, de ő a medencéjébe kapaszkodva leállította.
– Azt kérted, bánjak veled olyan szeretettel, mint a hússal. Az ételkészítés művészet, és minden apró mozdulatát megtervezem…
Az ujjaival végig simított a testen, egyébként kitapogatva a bordákat, a csigolyákat, mintha csak a megvételre váró, legnemesebb Kobe lenne, amire licitálni fog.
– ... Kezdve a tökéletes alapanyagok kiválasztásától, a lassú készítésen át…
A csípője előre rendült és mélyen elmerült a férfi ölében. Lassan mozgott, és folyamatosan ölelte és csókolta a szerelmét, mert most Ő az volt. A tűzével formálta a húst, átjárta és kitöltötte a lényét, hogy tökéletes legyen. Szorosan ölelte és csókolta a férfit, miközben érezte a csípője köré fonódó lábakat, és a sarkakat, amik a fenekének neki nyomódva folyamatos mozgásra késztették. Will minden lökéssel hangosabban nyögött és úgy érezte, soha nem szerették még ennyire, mint most. Hannibal gyengéden cirógatta a bőrét, az ajkai lágyan csókolták, és hiába mozgott benne végtelenül lassan, folyamatosan ingerelte ezzel, és ő a szakadék szélén táncolt, ahonnan nincs menekvés, de még mindig nem tudott lezuhanni. Elveszett a doktor szemeiben, ahogy az a mérhetetlen mohó vággyal nézet rá. A hajuk csapzottan lógott, és a testükről folyt az izzadság. A tűz marta a testét és Ő porrá hullt tőle. Dr. Lecter érezte az erekciója körüli határozott remegéseket, és épp a megfelelő pillanatban nyúlt a másik hímvesszőjéhez. Az orgazmus kérlelhetetlenül gyorsan robbant ki a testükből, és a konyhát betöltötték a mélyről jövő torokhangok. A végtelen örvény magával ragadta őket, a testük ívbe feszült, és minden apró izmukban remegtek. Kimerülten ölelték egymást, és a nyomozó, nem mert megszólalni, vagy megmozdulni, nehogy tönkre tegye a varázst. Tisztában volt vele, hogy ez csak egyszeri alkalom volt a férfi részéről, hogy hagyta lehullni magáról a személyiség öltönyét, és teljesen meztelenül megmutatni önmagát. Hálásan csókolgatta a társa nyakát, és mosolyogva néztek egymásra, amíg visszatértek a valóságba. Hannibal utoljára bújt hozzá gyengéden, miközben eldöntötte magában, hogy megkeresi a legutolsó szilánkokhoz vezető utat, és újra összeállítja a csészéjét. Csak úgy lehetnek teljesen egyelőek, ha William végre megérti mindazt, amit ő nyújtani akar neki. Ha elfogadja végre a belső hangjait, amik már felébredtek benne, de még mindig elnyomja őket. Rá kell vezetnie az egyetlen számára kijelölt útra, és ő megfogja találni a módját. Eljött az idő, csak a megfelelő motivációra van szükség, és az ő társa teljes lesz.

Ahogy felöltözve lesegítette a férfit az asztalról, megcsapta egy különös, új illat, amit eddig még ilyen erősen nem érzett. Halványan már korábban is megjelent, de a sós tengeri levegő elnyomta, és most Will, mohás, fás, illatába valami új keveredett. Meleg, lázas, betegesen édes illat, mint valami túl erős vegyszer, szinte égette az orrát. Érdeklődve nézett, az irodája felé induló partnere után. Képes volt a betegségeket szagok alapján megérezni, és ez is egy ilyen illatfelhő volt. Az agy irányából jött, de ilyet még soha nem tapasztalt. Elgondolkodva lépegetett lassan a tágas helységbe, és felemelvén a földről a társa zakóját csak még erősebb lett az aroma, és hiába tudta, hogy a másik gyűlöli, ha páciensként néznek rá, most mégis hagynia kellett az orvos énjét előre törni.
– Nem fáj mostanában a fejed?
– Hmmm?
Mr. Graham a gallérját igazgatva kérdőn nézett rá. Talán ennyire látszik rajta, hogy szinte minden nap be kellett, hogy vegyem egy fájdalom csillapított, hogy elnyomja a folyamatos lüktetést?
– De egy kicsit. Miért?
– Ha erősödne, szólj.
A nyomozó egy pillanat alatt felhúzta magát. Soha nem szerette, ha atyáskodnak felette, és ezt a partnerének kellett volna tudnia a legjobban.
– Tudok magamra vigyázni. Csupán egy kis migrén, a stressztől és a nyomástól.
A doktor megtámaszkodott az íróasztala szélében, onnan figyelte Őt.
– És mi lesz, ha visszamész dolgozni? Az újabb gyilkosságokkor?
– Eddig is tudtam kezelni, nem hinném, hogy különösebb gondot jelentene.
– Szükséged van néha a mércére, és arra hogy egy lépéssel hátrébb figyeld az eseményeket. Én mindig itt leszek neked mércének, és ha kell, én magam löklek hátrébb, ha túlmész a határon.
Will vonásai egy pillanatra meglágyultak, és belátta, hogy nem mindenki azért bánik vele óvatosan, mert szerintük mentális problémákkal küzd. Van, aki szimplán és egyszerűen törődik vele, és ezt el kell fogadnia. Lassan odasétált a doktorhoz, és átölelte a derekát.
– Bocsáss meg, csak tudod, hogy érzékenyen érint a téma.
– Tudom, William. Ígérem, csak annyira avatkozom bele az egészségügyi állapotodba, amennyire engeded.
– Köszönöm.
Hálásan csókolta meg a férfit, és hajtotta a vállára, a most is vadul lüktető fejét.

16.


Mr. Graham és Dr. Lecter egymással szemben ültek a megszokott szürke foteljeikben, de a helyszín nem stimmelt. Egy őszi mezőn rendezkedtek be, a pára lassan szállt fel körülöttük a fűcseppekről, miközben a hajnal első fényei világították meg őket. Az egész táj elhanyagolt, gazos volt, a lehullott avar a lábuk alatt zizegett, a ködön keresztül halványan megcsillanó napszemcsék kékbe vonták a tájat. A két férfi nem törődött a szokatlan környezettel, a beszélgetésük a legtermészetesebb formában zajlott.
– Áruld el Will, hogy érzed magad?
– Jól…
A doktor félrebiccentette a fejét.
– Jól? Mióta tetted magadat előttem?
– Csak fáj a fejem ennyi az egész...
– Azért fáj a fejed, mert tagadod a belsődet. Nyomás alá helyezed magadat, félsz a téged folyamatosan kísérő árnyéktól. De Ő is te vagy, Will.
A nyomozóval szemben megjelent saját maga, ahogy a társa kecses mozdulattal intett egyet. Ő volt az, de valahogy nem stimmelt a kép. A férfi arca határozottabb és nyugodtabb volt. Szenvtelen. A külseje rendezett és elegáns, szöges ellentéte saját énjének. Az ujjai végéről vér csöpögött és mosolygott. Ahogy egymásra néztek, Mr. Graham vadul csóválni kezdte a fejét.
– Nem, ez nem én vagyok…
Az árny arca egy picit megrándult a képtelenségen és higgadtan szembesítette őt a tényekkel.
– Megölted Hobbsot, megölted Gideont. Hiába próbálod a munkád mögé bújva elrejteni a valódi gondolataidat, az igazság az, hogy gyilkos vagy. Élvezted, amikor megölted őket, és újra megtennéd. Hisz gonoszak voltak… Megérdemelték, amit kaptak. Életeket vettek el.
– Ahogyan én is.
– Miért nem engedsz a benned rejlő hangoknak, miért küzdesz az elkerülhetetlen ellen?
– Mert ez nem én vagyok!
A nyomozó üvöltve mutatott a vele szemben álló hasonmásra és elkezdett remegni. Saját maga ellen kellet küzdenie, miközben tisztában volt vele, hogy hasztalanul küzd. Rég elveszett. Hobbs megölésével indult el a lejtőn és nem tudott megállni. Nem akart megállni. Könnyekkel küzdve nézte végig, ahogy az árny alak közelít felé lépésről lépésre, de nem bírt megmozdulni. A férfi két keze közé vette az arcát és megcsókolta őt, miközben Hannibal a háttérben elégedetten mosolygott. Az ujjaival a szék karfájába kapaszkodott, hasította a bőrt a körmeivel, próbált menekülni, de az árny alak nem eresztette. A csókkal kiszívott belőle minden életerőt, a lelkét és eggyé váltak. Ő megszűnt létezni és a helyét át vette a másik, aki mosolyogva ült le az ő kihűlt helyére.

 ***
Az éjszaka sötétjében, egy fekete, szarvas agancsos lény állt, a bordái élesen kiugrottak aszott testéből, az ujjai karmokban végződtek. Egy vendigó. A vonásai emlékeztetettek csupán arra, hogy egykor Ő is ember volt, és most a hófehér hályogos szemével érdeklődve figyelte a legújabb születést. Ám ez, nem hagyományos ellés volt. Az erdőben vele szemben egy fekete tollas szarvas állt, hangosan nyögött és prüszkölt a fájdalomtól, majd elterült a földön. A hasa rángatózott, ahogy a benne növekvő lény próbált magának utat találni a külvilágba. Ujjaival vájta a hasfalat, majd kiharapta magát. Átrágta a húst, a beleket, mindent, amik az útjába álltak. Az erős hártyás burok végül engedett neki, és Ő üvöltve mászott ki a világba, mert fájt a születés. Fájt, hogy ez lett belőle. Will pucéran, véres-mázzal borítva üvöltött és kétségbeesett. A halántékából agancsok álltak ki, a metamorfózisa elkezdődött. Ő is átváltozott, ő is egy lett azok közül a szörnyek közül, akiknek a munkáit nap, mint nap elemezte. Gyilkos lett, és ez az álmaiban tört igazán felszínre. A kutyák riadtan ugrottak fel, ahogy végre felébredt és felkelt. A sötétben botorkálva ment ki a fürdőszobába és tépte fel a tükör mögötti gyógyszeres szekrényt és öntötte a markába az Aszpirin, nyugtató és altató keveréket. A csapból nyelte a vizet és a mosdóba kapaszkodva lopva nézte a tükörképét. A teste tiszta víz volt, a hajából facsarni lehetett az izzadságot, az egész rátapadt a fejére, mintha most mosott volna hajat. Az amúgy is fehér bőre, ha lehet, még sápadtabb volt, és a szemei alatt hatalmas fekete fellegek húzódtak meg. Beteges volt a külseje, és az elméje egyaránt.

Senkinek nem mondta el, próbálta titkolni a belsőjében létrejött fenevadat, ami folyamatosan azt sugallta neki, hogy ölni helyén való volt. A hasfelmetszőt látta maga előtt mindig vendigóként, mert Ők is a kannibalizmus által lettek ilyenek. Kannibalizmus, gyilkosság, kapzsiság, ezek a bűnök változtatták át az embereket ilyen szörnyé a legendák szerint, és ő csatlakozott hozzájuk. Együtt érzett a gyilkosokkal és mindig rettegett attól, hogy egyszer túl sok lesz neki, és ő is ártani akar. Elvenni egy életet, hogy érezze azt a hatalmat, kiváltságot, amit ők éreztek. Garett Jacob Hobbs a halálán belélátott a lelkébe, azért kérdezte tőle: ”látja?”. És ő elkezdett látni… a halál gyönyörűségét, azt hogy mennyire jó érzés volt újra megölni Hobbsot, Gideon által. Meg akart szabadulni az elméje e pontjától, de nem tudott. Mint a lépfene rágta belülről, marta a tudatát és a zajok, amik az elméjében összpontosultak felerősödöttek. A feje folyamatosan fájt, lázas volt és néha hallucinált. Nem akarta elmondani a társának a problémáit, úgy gondolta meg birkózik mindennel, csak Hobbsal nem tudott. Ő öröké ott kísértett mellette, a szemei ugyan üvegesek voltak, de még így is érezte magán az örökös tekintetét, ami őt figyelte. Az átalakulását. Nem tudta, hogyan fogadja el az új énjét, legszívesebben megfojtotta volna, de már nem volt képes szétválasztani a gondolatait. Az egyik fele küzdött a másikkal és nem tudta biztosan, hogy melyiknek szurkoljon.

***

Will a havas mező közepén állt, és próbált mindent kizárni maga körül, ami a külvilágot jelentette. Egy olyan személyt kerestek, aki állatok idomításával, széttépetett nem egy embert. A nyomok nem egy fajtól származtak, és ez volt a legérdekesebb. A környéken, több farmon történt mészárlás, mire a gyilkos eljutott az emberekig. Ahogy a szeme előtt elsuhant az aranyinga, rá kellett jönnie arra, hogy nem állat volt az, aki ezt tette. Azok nem végeztek volna ilyen mértékű pusztítást és csonkítást. Aki ezt tette, az élvezte, amit tesz. Újra kinyitotta a szemét, és visszasétált a főnökéhez, közölni vele a fejleményeket.
– Nem egy állat tette. Hanem egy ember, aki állat akar lenni.
– Állatnak hiszi magát?
–Nem hiszi, annak képzeli magát.
– És mit akar?
A nyomozó újra lehunyta a szemét és ismét látta magát nyakig véresen, ahogy élvezettel tépi ki a húst az áldozatból. A fogai között cafatok lógtak és úgy érezte most teljes, igazi, és nem csak egy álca.
– Marcangolni. Ez nem személyes. Nem ismeri őket. Nem kell, hogy ismerje őket. Ők neki... a húst jelentik. A prédát.
–Az ilyen pszichózis nem marad a rendszeren kívül. Valahol valakinek fel kellett, hogy tűnjön.
– Ha ez pszichózis, valahogy bele kellett kerülnie, megszelídítenie, magára öltenie. Mérnök... Vagy ért a tervezéshez. Tudja, hogy alkosson. Megalkotta a fenevadat. Tanulmányozza a ragadozókat. És nem nyugszik, amíg tökéletes nem lesz a metamorfózisa. Szükségünk lesz a tanácsára, Jack. Ha van, valaki, aki tudja, mit kell keresnünk, az Ő az. Tudom, hogy a személyes kapcsolatom befolyásolja a Hannibalba vetett bizalmadat, ezért megértem, ha mással akarsz dolgozni, de szükségünk van egy szakemberre. Látom a sémát, de vannak olyan részek, amit csak Ők tudnak megmagyarázni.
Mr. Crawford sokat értően bólintott, és újra a hullák felé nézett. Vékony léceken táncolt nála a doktor, de szakmailag nem ismert nála megbízhatóbbat. Félre kellett tennie a személyes érezéseit vele kapcsolatban, és újra azzal foglalkoznia, mi a legjobb a munkájuknak.
– Rendben. Kérem, hívja fel Dr. Lectert, tájékoztassa a történekről és mondja meg neki, hogy a patológián várom, legkésőbb holnap.
Mr. Graham csak némán bólintott és tárcsázta a számot.

***

Hiába kezelte új terapeuta Willt, a gyilkosságoknak voltak olyan aspektusai, amit nem tudott mással megbeszélni, csak a társával. Hanyagul neki dőlt az íróasztalnak és hangosan gondolkodott tovább, a legújabb gyilkosról, aki belemászott az elméjébe. Nem tudta magából kiirtani, mintha belülről rágta volna, addig, amíg el nem ér a legmélyebb, legeltitkoltabb rétegeibe. A feje szüntelenül hasogatott, néha erős görcsök járták át, és úgy érezte láz borítja a testét. Marék számra vette be az Aszpirint, de semmit sem használt. Mégis, a lelkében dúló vihar jobban érdekelte, mint a fejében lévő. Meg akarta érteni, miért van rá ilyen intenzív hatással ez a gyilkos.
– "Nincs az embernél nagyobb vad, mikor saját tomboló dühe uralkodik felette."
Összehúzta a szemöldökét és próbálta megérteni a gyilkos motivációját, de ez nem volt azonos az Ő elképzeléseivel.
– Ez nem düh. A düh a provokációra adott érzelmi megnyilvánulás. Ez valami más.
– Mi?
– Ösztön. Ahogy gondolkodik.
– Az állati ösztön a test és az elme korlátaitól függ. Ha túl hamar kiismerjük a korlátainkat, sosem ismerhetjük ki az erőnket.
– Széttépte az áldozatait, szerintem kiismerte.
– Kinyilvánította.
Hannibal felállt az asztala mögül, és oda ült mellé az asztal szélére. Ismerte a gyilkost, akit kerestek, egy korábbi páciense volt, és a legpotenciálisabb lehetőség lehetne belőle, a szeretője számára, hogy végre átlépje a korlátait.

– El tudod képzelni, milyen széttépni valakit? Vagy inkább fegyvert használnál?
– Azzal elveszik a közelség.
– A fegyverrel elindítasz egy eseményt, nem pedig befejezed. Arról fantáziáltál, hogy puszta kézzel ölöd meg Gideont. Nem lett volna kielégítőbb, mint meghúzni a ravaszt?
– De.
– Elbújtál a fegyvered mögé. Enged meg magadnak, hogy közel kerülj az ösztöneidhez, Will. Csak így értheted meg az embert, akit keresel, csak így ismerheted meg önmagadat.
A nyomozó értetlenül nézet rá.
– Ismerem saját magamat.
– Nem, te elfojtod magadat. A lényed legmélyét nem engeded szabadra, még mindig tagadod a belsődben ébredező szörnyet.
Mr. Graham, ahogy kinyitotta a szemét, rájött arra, hogy az osztályteremben állt, és nem a szeretője irodájában. Az egész beszélgetés csak a fejében játszódott le, és a doktor válasza még mindig ott csengett a fülében. Ettől félt a legjobban, ezektől a szavaktól. Igen, megváltozott. Másként gondolkodott, érzet, cselekedett, amióta együtt voltak Dr. Lecterrel és ez megrémítette. Olyan eddig nem ismert énje került a felszínre általa, amiről eddig nem is tudott, és nem is akart tudni. Most viszont kérlelhetetlenül tőrt előre és megállíthatatlanul. Hallgasson az ösztöneire? Könnyű azt mondani. Hogyan hallgasson rájuk, amikor azok olyan cselekedetekre ösztönzik, amik elítélendők?

***

A korboncnokok meglepőbb információkkal nem is szolgálhattak volna a „guru” számára, amikor belépett hozzájuk és a kezében lévő aktát kezdte el tanulmányozni. A boncasztalon két koponya rekonstrukció állt, mindkettő állati, de egyik se emlékeztette arra, amit korábban látott. Jimmy Price és Brian Zeller felváltva közölték vele a sokkoló tényeket.
– A barlangi medve harapásnyoma áll a legközelebb az áldozatok sérüléseihez.
– Az óriásfarkas, mely a kutyafélék között a legnagyobb faj, az is csak ici-picit hasonlít.
– De ezt nem barlangi medve csinálta.
– Leginkább azért, mert növényevők, és 28 ezer éve kihaltak. És mert a harapás ereje, a koponya méretével összevetve, nem egyezik az általunk látott sérüléssel.
– Akkor mi okozhatta?
– Kilincsmű és sűrített levegő, esetleg.
– Kifinomult találékonysággal van megáldva, legyen az állat vagy ember.
A hátuk mögött megjelent Hannibal, aki érdek feszítve hallgatta végig a volt betege munkáságának a boncolgatását. Zseniálisnak tartotta, milyen kreatív volt a fiú.
– Az állatok sokkal jobban hasonlítanak az emberre, mint hinnénk. És az emberek, az állatokra. Csak egy hajszál választ el minket.
– És néhányunknál ez a hajszál túl vékony.
Jack felállt a székéből, hogy kézrázással üdvözölje a férfit.
– Helló, Dr. Lecter. Hogy történhet ilyesmi?
– Ha valaki ilyen fajta diszfóriában szenved, annak általában más jelei vannak. Hangulatváltozások, klinikai depresszió, skizofrénia.
– Általában?
– Lehet, hogy egyáltalán nem jelentkeznek. A gyilkos lehet, hogy épített egy hidat aközött, akinek látszik, és aközött, amivé válni fog.
– Nem hidat épített, doktor... Hanem egy öltözéket.
– Amit magára ölt, az a transzformáció.
– Látott már valaha ilyet?
A doktor bizalmasan félrehúzta az ügynököt, hogy kettesben beszélhessenek. Muszáj volt rávezetnie őket, kicsoda is valójában Randall Tier.
– Megszeghetem ezzel az orvosi titoktartást, ezért óvatosan járnék el.
– Látott már ilyet?
– Évekkel ezelőtt kezeltem egy pácienst, akire illik a profil. Egy kamasz fiú, aki véleményem szerint személyiségzavarban szenvedett.
– Ez a fiú fenevadnak képzelte magát?
– A terápiánk során átélte a megvilágosodás pillanatát. Megértette, hogy ő egy állat, aki emberi testben született. Magányosan élt. Elbujdosott, és állathoz hasonlóan viselkedett.
– Téveszmés volt.
– Nem feltétlenül. Nem hitte, hogy a metamorfózis fizikailag is megvalósulhat, de ez még nem akadályozta meg abban, hogy megpróbálja elérni.
– Mostanra már felnőtt?
– És ahogy bölcsebb és magabiztosabb lett, már nem érezte úgy, hogy a szükségleteit bujdokolva elégítse ki.
– Milyen szükségletei vannak, Dr. Lecter?
– Kegyetlenség.

***

A Természettudományi Múzeum falai, nem verték vissza Hannibal kecses lépteinek a zaját. Némán sétált teremről, teremre, amíg elérte azt a részleget, amit keresett. Az őslénytani kiállítás állandó volt az intézetben, és remek megfigyelő hely egy olyan ember számára, mint a volt páciense. A férfi épp egy csontvázat rakott össze, amikor oda ért, a fogak hegyesen villantak az állatkoponyájában, és a dolgozóember fel se nézett a munkából, úgy küldte volna el.
– A múzeum zárva van.
– Helló, Randall.
Mr. Tier azonnal felkapta a fejét, és csodálkozva nézte maga előtt a terapeutáját. Hosszú évek óta nem találkoztak, még is őszinte rajongással tekintett a doktorra. Ő segített neki megértenie saját magát, átvészelni a legborzalmasabbakat.
– Dr. Lecter.
– Mindig is, a fogak irántivonzalmad fog irányítani téged.
– Ezt mondta akkor is, amikor először bevittek a rendelőjébe.
A pszichiáter őszinte csodálattal és meglepetéssel nézett rá. Nem gondolta volna, hogy ennyi év távlatából is emlékezni fog erre.
– Ezt mondtam volna?
–Igen.
–Sírtam. Rettegtem attól, hogy elmondjam magának, mi a bajom.. De maga megkönnyítette. És a többi beszélgetéseink is.
–Egy terapeuta élete megoszlik a tanácsadás és a kíváncsiság közt. A pácienst rátereljük az útra, de aztán kíváncsian várjuk, az út merre viszi majd őket. Nagyon hosszú utat tettél meg, Randall. Hosszú idő telt el a kezelések óta. Ezért is szerettem volna veled beszélni a csodás fejlődésedről négyszemközt.
A férfi lassan oda sétált hozzá, hogy intim közelséget vegyenek fel, úgy ahogy azt a rendeléseiken tették.
–Láttam, mit tettél.
– Mit tettem?
– Sikolyokat szültél... Ahogy a szobrász port szül a kidolgozott kőről. Az a síró kisfiú már nem ragaszkodik hozzád. Most mi ragaszkodik hozzád? Mi ragaszkodik a fogaidhoz?
– Letépett fejbőrdarabok... amikből a hajszálak üstökösként húzzák a csíkot maguk után.
– Gyönyörű.
Hannibal a rajongásig gyönyörködött mindabban, amit látott, halott. Randallben már meg volt az, amit Willből akart előcsalni. Azt akarta, hogy rajta keresztül lássa meg önmagát, és ehhez fel kellet áldoznia a férfit. Ő volt a megfelelő alany, az egyetlen, aki meg tudja értetni a szeretőjével mennyire fontos is az ösztönök elfogadása. Saját magunk elfogadása. Sajnálta feláldozni ezért a volt betegét, de tudta hogyan hálálja majd meg neki.
– Keresnek téged.
– Nem hiszem, hogy abba tudom hagyni.
– Nem is akarom. De meg fognak találni, Randall. Ezért fontos, hogy pontosan azt tedd, amit mondok.

***

Mr. Tier már számított a látogatókra, a doktor már korábban figyelmeztette őt az érkezésükre. Tudott mindent a két férfiról, különösen az alacsonyabbról. Szinte sugárzott belőle ugyanaz a tétovaság, kétségbe esteség, mint ami anno belőle is. Amikor még tagadta a saját lényét, de most már ünnepelte a tetteit és megvetette korábbi önmagát. Gyenge volt, mint ahogy ez a nyomozó is gyenge. És a gyengéknek hullaniuk kell. Alig várta, hogy leszálljon az éj, és széttéphesse Őt. Ő az egyedüli, aki azonosítani tudná őt, hogy ő a gyilkos. Ha elpusztítja Will Grahamet, ahogy Dr. Lecter tanácsolta neki, nem lesz senki, aki rá bizonyítsa a gyilkosságokat. Hiszen ő egy minta polgár.

– Beszélni akartak velem?
–Randall Tier. Jack Crawford különleges ügynök az FBI-tól. Ő pedig Will Graham. Ezt mind maga rakta össze?
A guru a teremben kiállított csontvázra mutatott. A másik urat úgy tűnt sokkal jobban érdeklik a kiállított tárgyak, mint az, akiért ide jöttek, valójában ez csak álca volt. Tudott a másik múltjáról, hogy kikezelte, és a benne lévő fenevad ébredezése miatt nem akarta tudomásul venni a jeleket.
– Igen.
– Szép munka. Ez mi?
– Egy barlangi medve.
Mr. Crawford vadász szimata nyomott fogott, ahogy az előtte álló személyt mustrálta. Nem nagyon hitt a doktornak, de ez most olyan esett volt, ahol hinni akart neki. Hinni akarta, hogy megtaláltak a gyanúsítottjukat, csak vallomásra kell bírni. Hisz nem ezért hozta magával Willt?
– Sok barlangi medvét rakott már össze, ugye?
– Igen. Összerakom őket, szétszedem őket, és újra összerakom.
– Akkor megérti a működésüket, és azt, hogy vannak építve?
– Sok mindent tudunk a barlangi medvéről. Több tízezer kövületet találtak szerte Dél-Európában. Nagyon elterjedt volt.
– Csak azért kérdezem, mert gyilkos fegyverként nemrégiben egy barlangi medve koponyáját használták.
– A történelem előtti álkapcsok és karmok arra lettek tervezve, amiben a legjobbak voltak.
– Az áldozatokat széttépték.
– A legjobb eszközt használták ehhez a feladathoz. Ha belenéz a koponyába, rájön, mi volt ez a feladat.
William erre a mondatra felkapta a fejét. Vajon ha belenéznék, az ő koponyájába mit találnának? Normális lenne, mint másé vagy eltérő? Nem tudta azt képzelni, hogy normális lenne. Nem lehet.
– Biztos van valami eltérés, az is lehet, hogy agydaganat, azért fáj így a fejem, azért gondolkodok másként…
– Magának már egyszer meggyűlt a baja a múltban azzal, ami a fejében van. Nem így van, Mr. Tier?
– Szóval erről van szó? Azt hiszik, megöltem valakit egy kövülettel? Személyiségzavarom volt. Az orvosok azt mondták, a testem belső térképe nem egyezik a valósággal. Tudják, milyen az, ha a bőr, amit viselnek, nem illik magukra?
– El tudom képzelni.
A legbelső énje legszívesebben kirágta volna magát belülről, szétszakítva őt, és mint a kígyó a levedlett bőrt, ott hagyta volna. Ő csak bábként szolgál, de a halálpillangó lassan elhagyja a bábját, és nem tudta mi fog akkor történi. Melyik rémkép lép ki az ő álmaiból és kell életre? Hány ember vére fog a kezéhez tapadni, ha nem tudja megállítani? És ha csak gonoszakat ölne? Akik rászolgáltak a halálra? Megrázta a fejét, hogy minél messzebb hessegesse a gondolatot. Nem engedheti, hogy az a lepke ki kelljen.
– Már tudom, ki vagyok. És sokkal jobban vagyok. Szocializálódtam. Szedem a gyógyszereimet. Van munkám. És nagyon keményen dolgozok. Én vagyok a bizonyíték, hogy az elmebetegség gyógyítható.
Randall nagyszerű színész volt. Azt mondta, amit hallani akartak tőle, és nem azt, ami valójában történt. Mr. Grahamnek a szavai egy halvány reménysugárt adtak. Hannibal kezelte ezt a férfit súlyos téveszmékkel és úgy néz ki, hogy egy siker történet lett belőle. Ha megosztaná a társával a történeteket, ha elmondaná, mi zajlik benne legbelül, akkor rajta is tudna segíteni?
– Hazudik, és ezt te is nagyon jól tudod. Az elkerülhetetlent nem lehet megállítani, még gyógyszerekkel sem. A legutolsó belső csatádnak mi lett az eredménye, amit megosztottál vele? Együtt vagytok az óta is. Ne hidd, hogy most megállítana…
És Willnek igazat kellett adnia a belső hangjának. Elveszett, nagyon, de nagyon régóta és egyedül volt.

***

A mindentől távol eső sötét pusztaságában, két férfi állt, a fák között megbújva kémlelték a magányosan álló házat. Első ránézésre az ember azt hinné, hogy egy ősi sámánt lát, állati bőrökbe bújtatott, csontokat és állati koponyát viselő figura, egy elegánsan öltözött férfi mellett, valójában mindketten kegyetlen gyilkosok voltak. Dr. Lecter hívta ide a betegét, mesze Baltimore-tól, Wolftrap egy eldugott kis szegletébe, ahol egy elhagyott hajóként állt a ház, a havas tengeren. William otthona. A legvégső átalakulás helyszíne mindkét betege számára, ahonnan csak az egyik távozhat élve. A mellette álló félig állat-félig ember lény, már fujtatott a rá váró küzdelemtől és a vadászat izgalmától.
– A munkád magányát tiszteletben tartom és becsülöm. Csak bátorító szavakat jöttem mondani. Fejlődsz, Randall, és ez a fenevad a legnemesebb éned. A két test, a két hang, a két akarat eggyé válik. Élvezd ki ezt a helyzetet!
Mr. Tiernek ez volt a záró szó. Négykézláb rohant, mint valami nagy vad és a karmai között sűrűn csapkodta a havat maga körül. A fogai között akarta érezni az áldozat húsát, a vérét, hallani akarta, ahogy a csont ropog, a mindent elpusztító állkapcsa alatt. A parányi ház egyre nagyobbnak tűnt, ahogy közeledett, már csak pár méter választotta el.

Will otthona rettentő zajos lett a kutyák folyamatos ugatásától. Még soha nem látta ennyire idegesen csaholni őket, mind az ajtóba tömörülve kaparták azt, ki akartak menni. Ha látogató is jött hozzá, az ebek akkor sem viselkedtek így. Ez gyanús volt neki. A házi kedvencei a legjobb házőrzők voltak, és a szokatlan viselkedésük óvatosságra intette őt. Leemelte a puskáját a falról és kiment a ház elé, hogy körbe nézhessen. A szabadban nem volt világítás, csak a folyamatos loholás hangja hallatszott. A hangos zihálás, ahogy a hó ropogva keringett a levegőben, miközben Randall vágtatott feléje. Mr. Graham visszament a házba, lekapcsolta a lámpákat, és nyugalomra intette a kutyákat. Biztos volt benne, hogy a fenevad nem látta őt, és addig nem akart lőni, amíg nem támadja meg. Ahogy a sötétben állt, a nappali ablaktábláján keresztül beugrott a lény a szobába és rávetette magát. Eldobta a fegyvert, az agyarak centire csattogtak az arcától, amikor megtámadta a fenevad és a falnak neki nyomta a hátát. Will ösztönei azonnal felébredtek, és hagyta magában elszabadulni az erőt, ami mindig is átjárta. Ágyékon rúgta a férfit, majd mellkason, aki ettől megtántorodott és elterült a földön. A nyomozó rá térdelt a testre és ököllel kezdte verni a csontok mögött megbúvó pofát. Nem Randall Tier feküdt előtte, hanem Garett Jacob Hobbs. A szürke, vizenyős arc mosolyogva nézett rá, és ő csak ütötte, ahogy az erejéből telt. A harmadik ütés után, a profil megváltozott, először a vendigó alakját öltötte magára, majd a saját, rémült arcképét. Az ütései még erősebbek lettek, a kézfején a bőr teljesen felhorzsolódott, ahogy a fogakhoz ért. A keze nem állt meg, hiába tudta mit tesz, megragadta a fejet és addig csavarta, amíg kitörte az áldozat nyakát. Elpusztította mindazt, ami eddig ő volt. Megölte az új énje a régit és teljesen átvette a hatalmat felette. Megszűnt a kettősség, immáron csak egyedül volt. A szörny elszabadult.

17.

Dr. Lecter hazaérkezvén a baltimore-i otthonába, egyből a konyha felé vette az irányt, ám az étkezőbe belépvén, lemondott arról a pohár borról, amit magának ígért, a sikeres kezelést megünneplendőn. Tudta, hogy a csatából, amit ő gerjesztett csak egy győztes jöhet ki, és egy szikrányi kétsége se volt afelől, hogy ki lesz az, aki a végső győzelmet learatja. Hogy leplezze a büszkemosolyt az arcán, megfordult, behúzta maga után a tolóajtókat, a nem létező illetéktelen szemek elől ezzel eltakarva a szobában zajló jelenetet. A lakozott tölgyfaasztalon a volt páciense feküdt kiterítve, a feje az ő irányába nézett, a szemek élettelenül verték vissza a csillár fényét és a nyaka furcsa, természetellenes pózban állt. Kitörték. Az asztal végén a szeretője állt, teljes nyugalommal az arcán, valójában még mindig dúlt benne egy fajta belső vihar. Nem tartotta helytelennek a tettét, és ezt valahogy illetlennek érezte.
– Puszta kézzel ölted meg?
A doktor a fejét oldalra hajtva vizsgálgatta a hullát, orvosi szemmel, és csak mellékes adatként kérdezte meg. Will megremegett a higgadt hangtól. Mintha egy delíriumos álomban járkált volna eddig, és a hang visszarángatta volna a jelenbe.
– Ez így...intimebb volt.
Lenézett a vértől ragacsos kezeire, amik még mindig ökölbe voltak szorítva. Lassan kitárta az ujjait, és a kézfején a sebek vörösen csókolták a bőrét, amik között fehér kis ékkőként sejlett fel a kéztőcsontjai. Újra összeszorította az öklét, ahogy felvillant előtte a kép, hogyan verte a férfi arcát, amikor elöntötte a mérhetetlen hatalom, hogy végre uralhat valamit, anélkül, hogy visszafogná magát.
– Meg is érdemled az intimitást. Az, amit ma tettél, megkövetelte azt, hogy kilépj végre a fegyver árnyékából. Önmagad árnyékából.
Hannibal lassan oda sétált Mr. Grahamhez és gyengéden felemelte a kezét. Az asztalán fekvő holttest nem érdekelte, sokkal jobban aggasztotta a társa sérült keze. Legszívesebben az ajkait a sebekre tapasztotta volna, és a saját csókjaival gyógyította volna be azokat, addig szívva és nyalva, míg az utolsó kis heg is eltűnik. Puhán hordozta a tenyerén a másikét, mint egy sérült kis madarat, de az ő sérült kis madarának ellátásra volt szüksége. Testileg és lelkileg.

***

A hófehér porcelán edénybe, gyorsan vörös csíkok vegyültek, ahogy a doktor forró vizet öntött  a partnere kézfejére. Mr. Graham szótlanul törte a gyengéd tisztogatást, ahogy a puha géz lassan hozzáért a bőréhez, hogy a sebet kitisztítsa. Nem értette, hogy a másik, hogy képes ennyire higgadt maradni, ennyire nyugodt, amikor ő megölt valakit.
– Az előkelő világ, általában tabuként kezeli az élet kioltását, te viszont nem szólsz semmit.
– Azt, amit teszünk, azt, amiben hiszünk, leginkább a halál indokolja. Áthatja mindenünket és az életünk része. Halál nélkül mivé lennénk? A halál lehetősége az, ami nagy dolgokra sarkall minket.
Gúnyosan felhorkantott ezen a kijelentésen.
–  Egy ember megölése, szerinted egy nagyszerű dolog?
– Én másként tekintek az eseményekre, nem úgy, ahogy te. A fejlődésedet, a terápiádat figyelembe vége, igen. Nagyszerű tetet hajtottál végre. Te voltál Randall Tier végső ellenfele. Általa megtaláltad a lényed azt a pontját, amit mindenki elől titkolni próbáltál, még előttem is.
A nyomozó szeme még üvegesebbé vált. Hannibal tudta. Végig tudta, mégse tett semmit… Talán, még visszatérhet a gyökerekhez, talán még nem késő. De lehet újra önmaga valaha is? Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt és már nem próbált vissza kerülni a felszínre. Hagyta, hogy a fekete mélység elárassza. Dr. Lecter jól érezte magában a partnere agóniáját, és nem hagyhatta, hogy újra visszavedledje a már elhullajtott bőrt.
– Ne fordulj magadba, Will. Vissza akarsz majd vonulni. Akarod majd,mint ahogy a sín tükröződése csábít minket, mikor közeleg a vonat. Maradj velem.
A férfi most először nézett fel rá. A tekintette kétségbeesetten csillogott.
– Hová is mehetnék?
– Hisz te tettél ezé, miattad lettem ez, és csak te vagy nekem és Abigail. Senki más…
– Bárhová mehetsz, és elégedett is lehetsz. Én az vagyok.
– Hogyne lennél.
Hannibal elengedte a füle mellett a szarkasztikus választ, és inkább rá akarta vezetni a partnerét ismét a helyes útra. Arra az útra, amit az már egyszer megtalált, de még nem ment elég mélyre ahhoz, nem tett meg elég utat, hogy igazán magáénak érezhesse.
–Mikor megölted Randallt, azt képzelted, hogy Hobbsot ölöd meg, vagy saját magadat?
William megremegett. A kezek, amik az övét kötözték be éppen, biztosan tartották és egyszerűen nem volt képes, nem újra felidézni a képet. Ahogy elpusztította a gyenge énjét, azt, aki mindig csak hátráltatta és akadályozta őt abban, hogy teljesen önmaga legyen. Lenyűgöző volt… Felszabadító... Egyetlen pillantása is elég volt ahhoz a társára, hogy Ő tudja, mi a válasz.
– Sosem éreztem magam annyira elevennek, mint mikor megöltem Őt.
– Akkor az adósa lettél Randall Tiernek. Csak te adhatod meg neki azt, amire mindig is vágyott, csak te vagy képes az Őt meg illető helyre emelni. Segítsd az Ő átalakulását épp úgy, ahogy Ő segítette a tiédet.

Hannibal a társa kezén nyugtatta a sajátját, és csak a lélegzettük csöndje hallatszott. Nem érdekelte őket, hogy az asztalon még mindig ott hever egy harmadik férfi, azaz ő világuk határain kívül esett. Mr. Graham az ég felé emelte a tekintetét, mintha a plafonra lenne írva a válasz az ő nagy kérdéseire. Azokra a kérdésekre, amikre a válasz már ott volt a lényében, amiről ő mindent tudott. Azt, hogy hogyan kell kiállítania műtárgyként Randallt, hogyan alakítsa át állattá Őt. El kell fogadnia a saját lényét, ahogy Ő is elfogadta azt. De vajon képes lesz rá? A társa eddig elfogadta, de még soha nem ölt így…
– Megöltem a volt betegedet… ez téged nem zavar?
Dr. Lecter egy pillanatra tekintett csak az asztalon fekvő hullára, majd a pillantását újra a partnerére emelte. A férfi nagyon elveszettnek tűnt, sebezhetőnek, holott már kikelt a lepke a gubóból, de az új szárnyak még végtelenül törékenyek voltak, és gyengék. Az ő felelőssége lesz megacélozni az izmokat, a még erőtlen „végtagokban”.
– Mr. Tier tudta nagyon jól, hogy az élet mit tartogat a számára. Soha nem voltak afelől kétségei, hogy a vágyai hová viszik majd, ha nem tudja őket kontrolálni. Benned meglátta a veszélyforrást, és most először nem az állati ösztönei vezeték a gyilkosságban, hanem az emberi. Talán ez volt a veszte, talán szándékosan akart meghalni. Nincs miért hibáztatnod magad, ahogy az Ő átalakulása, úgy a tiéd is csak a halállal lehetett teljes. Mi az első, eszedbe jut, ha a gyilkosságon elmélkedsz?
– Istenre gondolok… a jóra és a gonoszra.
– A jónak és a gonosznak semmi köze Istenhez. Az emberi elme tette csupán összefüggővé a kettőt. Figyelemmel követem mindig, a templomi összeomlásokat. Láttad a mostanit Szicíliában? A homlokzat rádőlt hatvanöt nagymamára az istentisztelet alatt. Ez a gonosz volt? Vagy talán Isten? Ha odafent van, szereti ezt csinálni, örömet okozott neki. A tífusz és a hattyúk mind egy helyről származnak, ahogy az eredendő, ösztöni gondolataink is.
– Feladtam a jót és rosszat a viselkedéstanért.
– Mind Isten képére teremtettünk Will. És ha Ő ölhet, pusztíthat, akkor mi miért ne tennék bűntudat nélkül? Neki talán van bűntudata, amikor milliókat öl meg?
A doktor felállt a székről, és a társa háta mögé állt. Két kezét a férfi vállán pihentette és együtt nézték az előttük elterülő tettemet. Finoman előrehajolt a nyomozó füléhez, és halkan suttogott neki.
– Ne hagyd, hogy a képzeteid, régies eszmék, visszarántsanak a csodás fejlődésedtől. Soha nem voltam még rád ennyire büszke, mint ma, és ne ringasd magad téveszmékbe. Ez vagy te valójában, ez az igazi éned, és engem lenyűgöz. A legpompásabb, legnemesebb, amit valaha is érintettem…

A doktor keze behatolt az ing résein át, a nyomozó mellkasára, ahol megtalálta azt, amit a legjobban keresett. William bőrét. A szív hevesen kezdett verni érintései nyomán, a tenyere végig siklott a hófehér márványon, kitapintva minden porcikát. A szeretője halk sóhajjal az ajkain hajtotta hátra kicsit a fejét, megadván magát a kéz tapintásainak. Hannibal még közelebb hajolt hozzá, a cserepes száját végig futatva a férfi érzékeny nyakán, és hagyta, hogy a műalkotás felemésztődjön. Mr. Graham háta ívbefeszült, a legfeszesebb íj volt, amit a pattanásig húztak, annyira vágyott a másik érintéseire. Szinte a végsőkig ki volt éhezve, még ha az egész egy groteszk jelenet is volt, el akart felejteni pár pillanatra mindent maga körül, és csak hagyni, hogy a doktor érintései elvigyék abba a világba, ahol minden csendes, jó szagú és fényes. Ahol nem kell saját magát megjátszania, normáknak megfelelnie, ahol a saját kis szabályaik szerint élhetnek.
– Csodálatos vagy, Will. Ne rejtsd el a valódat előttem, csak az arra érdemtelenek előtt. A legtisztább hegyi patak, a legnemesebb márvány, a legritkább gyémánt, ami vért kíván…
– …Hannibal… Vigyél fel, kérlek…
A nyomozó szinte imádságként ejtette ki a szavakat, és a szerelme kötelességének érezte teljesíteni a kérését. Az ing némán hullott a padlóra, ahogy lefejtette azt a keskeny vállakról, majd kézen fogva vitte fel a társát a hálója art deco falai közé.

***

A barna, göndör hajú, megelevenedett Botticelli képmás, egy pillanatra megtörten ült az ágyszélén, de az ő Mefisztója nem hagyta magára. Kezdetben csak tudat alatt érzékelte a halvány csókokat, de ahogy azok szenvedélyesebbek lettek, úgy lépett ki ismét az álomvilágból. Elkerekedett szemekkel nézte, ahogy a partnere a lábai előtt térdelt, kioldja a cipőjét, és mint valami értékes műtárgyat teszi szabaddá a lábfejét. Az alabástrom bőr, szinte világított a sötét éjszakában, és a vékony ujjak kecses táncot lejtettek rajta, ahogy Dr. Lecter végig húzta a lábfej mentén azokat. Mr. Graham legutoljára akkor látott ennyi csodálatot a szeretőjétől, amikor megkérte Őt, hogy bánjon vele úgy, mint az előkészítésre váró étellel.
– Gyönyörű…
Az ajkak puhán érintették őt, mint valami szentségen siklottak végig, hogy aztán a nagy lábujjánál összekulcsosodjanak. Will hangosan felnyögött az új, és szokatlan érzéstől, ahogy a nyelv selymesen simogatta a bőrét, és a fogak kiharaptak minden kis porcot a lábujjain, ezzel egy egészen ismeretlen és rendkívül izgató területre terelve őt. Zihálva könyökölt két oldalt maga mellett, és nem tudta levenni a tekintetét a párja szeméről, aki mérhetetlen mohósággal tűnte el újra és újra a parányi testrészét a szájában. A szabad kéz ujjai felvándoroltak a lábszárán át, a merevedésig és ő már nem bírta tovább. A földre vetette magát a férfi elé, és hevesen csókolni kezdte, miközben egyenként szedte le róla a vége láthatatlan rétegeket.

***

Az ágy halkan nyikordult a két test alatt, ahogy oldalvást feküdtek rajta. Hannibal átölelte, érezte a fenekének neki nyomódó erekciót, ami már szinte csúszós volt a vágycseppektől és ő neki csak egy vágya volt, hogy a doktor elfeledtesse vele ki is volt tegnap, és csak a jelenre koncentráljon. A szerelme két karja erősen tartotta, ahogy lassan beléhatolt és ő hátra vetette a fejét, az ajkai szétnyíltak és nem tudta eldönteni, hogy azonnali kielégülésért könyörögjön, vagy még többért ebből a gyönyörből. A doktor a nyakát csókolgatta, és ő a csípőjébe kapaszkodva húzta magához közelebb, miközben a teste remegett már a kéjtől.
– Fantasztikus vagy William, az én legszebb műalkotásom.
A tenyér neki feszült az ádámcsutkájának és egy pillanatra megszűnt a levegővétel, a valóság, csak Hannibal ölelő karja maradt és a végtelen kéj. Az elméje kérlelhetetlenül száguldott az orgazmus felé, a felsőtestét hiába fogták le az erős karok, a csípője gyors ütemet diktált és a mindent elborító gyönyör hamar végig száguldott a testén. A szája néma sikolyra nyílt, és mint Ikarosz zuhant a magasból a mélybe. Megégette magát, de a hűs test nem engedte el. Dr. Lecter simogatta és ölelte, amíg alászállt a bódító magasságokból, és csak azután húzódott el tőle. Meglepetten nézett hátra a férfira, - a társa még nem áldozott vele a gyönyör oltárán-, de a fejét rögtön visszavetette a párnára, ahogy megérezte a másik nyelvét az immár ernyedt merevedése körül. Hannibal nem akart egy csepp spermát sem kárba veszni, a nyelvével követve a nedű vonalát tisztította meg a szeretőjét, majd a csípőjébe kapaszkodva hatolt újra belé. Ahogy lenézett a párnán szétterülő haj glóriára, lemondott a béli terveiről, hogy gyors lesz és mohó. Ki akart élvezni minden egyes pillanatot, ezért lassan mozgott, ajakival a másikét kereste és hagyta, hogy szinte tantrikus mélységekben éljék át az együtt lét minden gyönyörét. Csak William létezett abban a pillanatban, a két keze közé fogta az arcát és gyönyörködve nézte a legszebb pillangót, amit eddig nevelt. A csípője lágyan ringott minden lökéssel közelebb jutva az élvezethez. Lenézve a partnerére, a kék szemek végtelen rajongása mögött megcsillant a gyilkos ösztön, és a makulátlan bőrön feltűnt pár apró vércsepp. Egy gyilkosé. Az ő gyilkos szeretőjéé. Ahogy ez tudatosult benne, mély, torokhangú nyögéssekkel jutott el a csúcsra, és kimerülten roskadt a szerelmére. Egyenértékű partnerek lettek, mindketten meglátták a legszebb gyönyör, a legnagyobb hatalom szépségét. Alkottak és elvettek, hogy újra alkothassanak. Meg csókolta a rubint vörös ajkakat, és karcos hangon kezdte el suttogni, élete egyetlen szerelmi vallomását.
– Teljes az imágóm irántad Will. Nincs azaz eszménykép, az a társadalom, erkölcs, etikett, ami ezt lerombolhatná.
A szerelme csak kipirult arccal és csillogó szemekkel nézett rá, és próbálta felfogni a szavai súlyát. A kezébe fúrta az orcáját, és lehunyta a szemét. Egy pillanatra megállt az idő, és minden tökéletes rendbe állt. Nem volt holnap, tegnap, csak a most. És a mostban ők teljesek voltak. Ám a valóság gyorsabban tört rájuk, semmint azt remélni merték. Dr. Lecter figyelmét nem kerülhette el, az étkezőasztalán éktelenkedő test.
– Van még egy adóságod…
Mr. Graham arca megrándult, ahogy a kéretlen kép az elméjébe furakodott. Randallnek tényleg tartozott még egy szívességgel, és a fejében lévő rémképek meg is mutatták neki a helyes irányt.
– Igazad van. Mennem kell…
Ám a férfi fölötte nem mozdult. Eddig nevelte a hernyót, etette, suttogott a bábnak, de most hogy kikelt belőle a lepke, nem tudta hagyni, hogy az egyedül szárnyaljon.
– Segítek.
De a társa csak némán megrázta a fejét.
– Egyedül akarom, nem szeretnélek téged is belekeverni.
Hannibalnak esélye sem volt tiltakozni. Azzal, hogy a tudását bemutatta volna a társa előtt, túl nagy lépést tett volna, amire Ő még nem volt kész. Nem, még időt akart hagyni Williamnek, mielőtt elmondaná neki a teljes igazságot, hogy ki is ő valójában. Vagy apró jeleket hagy neki, amivel rávezeti Őt. Vajon képes lenne látni, vagy inkább a tagadás ködén át nézné a képet, amit elé tár?
– Rendben. Tudom, hogy nagyszerű munkát fogsz végezni, és segíteni fogok neked Jack előtt másra terelni a figyelmet.
– Köszönöm.
Mr. Graham hálásan csókolta meg, miközben hagyta, hogy az agya vadul zakatoljon és a legféltettebb, legrémisztőbb képeket hívja elő.


***

Jack Crawford elképedve állt, a Természettudományi Múzeum boltívjai alatt. Még nincs huszonnégy órája se, hogy kihallgatták ezt a férfit, most pedig itt volt előtte halottként. Az áldozat téveszméi között szerepelt az, hogy egy állatnak hitte magát, és a gyilkosa most ennek megfelelően állította ki Őt. Az arcról tudták csak azonosítani a holttestet, az alsó állkapcsot eltávolították, a fogakat a barlangi medvéével helyettesítették, akárcsak az egész csontvázat. A lábakat meghagyták eredetinek, de a bordák, a nyak, a karok, állatiak voltak. Az egész egy groteszk kiállítási darabra emlékeztette, amit a horror viaszfigurás múzeumokban látni. Csak hogy ez igazi volt.
– A gyilkos úgy döntött, hogy nem szabadul mega hullától, inkább kiállítja.
Mire kiértek a helyszínelők, megérkezett Dr. Lecter is, aki szinte isteni áhítattal nézte a művet. Mint egy bálvány szobor, az ő tanítványának az első alkotása volt ez, és lenyűgözte ez a profizmus. Jól választott, William tényleg képes volt meglátni a művészetet a halálban. Egyedül a megjelenítéssel nem értett egyet, ő nem ezt képzelte el a volt paciensének. Az ő izélésének túl nyers volt, túl nyilvánvaló, ahogy a művész ábrázolt.
– Megrendítő emlékeztető a halál fesztelenségére. Randall Tiertől megtagadták a tisztességes halált, ahogy ő is megtagadta másoktól. Ez megaláztatás, egy végső méltatlanság.
Will saját maga se értette miért, de vágyott az elismerésre, arra hogy a társa, az egyetlen, aki megérti őt és a gondolkodását tisztán lássa a szándékait. Úgy érezte meg kell védenie a művét.
– Nem gúnyolódik rajta. Ez nem megvetés. Hanem...megemlékezik róla.
Hannibal még mindig csodálattal az arcán nézte az alkotást, és büszke volt a szeretője vakmerőségére. Választhatott volna kevésbé kockázatos helyszínt, vagy megjelenítési módot, de nem tette.
– A gyilkos nem fél a tette következményeitől.
– Nincs bűntudata.
– Már nincs…

A nyomozó lehunyta a szemét, hogy szokás szerint az aranyinga elsuhanjon a szemei előtt, de most csak megszokásból tette ezt. Megtévesztésből. Nem volt szüksége rá, tudta ki a gyilkos és mi volt a szándéka. Az ő számára minden megszűnt, az egész terem kiürült, csak ő maradt és Mr. Tier. A kiállított lelet. Az élettelen „szobor” megelevenedett lelki szemei előtt, a pupilla kitágult, és az ő tekintetét kereste. Az állkapocs nem mozdult, egy arcizom sem mozdult meg, mégis a férfi beszélt hozzá.
–  Üdv ismét. Jöjjön közelebb! Látni akarom. Maga látja önmagát?
– Egyre tisztábban.
Valójában még soha nem látta magát ennyire tisztán, azt hogy milyen is valójában. Hogy mi is igazából…
– Kényszerített rá, hogy megöljem.
– De arra nem, hogy élvezze is.
Will tudta, hogy a belső hangjával beszélget csupán, hogy Randall hangja a fejében létezik, de nem volt képes hazudni magának. Többé már nem.
– Emlékművet állított belőlem.
– Szívesen.
– De nem nekem, hanem magának.
Egy letűnt embernek, aki soha nem lesz többé. Soha többé nem akart olyan lenni újra. Céltalan, tétova, olyan, akin mindenki át gázolhat. Nem. Határozott lett, végre ő diktálja a szabályokat, még ha a fejében lázas küzdelem is folyt.
– Megadtam, amire vágyott. Ez olyan, mint maga. Amit érez, végre találkozik az általam látott valósággal. Ez az én átalakulásom. És a magáé. This is my design.

Ismét kinyitotta a szemét, és elkezdte darálni az érzéseit, mintha egy másik személyről beszélne és nem magáról.
– Ismerte a gyilkosát. Van itt némi...bizalmasság. Valaki, akivel találkozott, aki megértette őt. Aki hasonlított rá. Más kórtan, de ugyanaz az ösztön.
– A gyilkolás ösztöne. A halál szépsége és pusztítása. A hatalom…
– A gyilkosa együtt érzett vele?
– A megértést ne keverjük össze az együttérzéssel, Jack. Nem. Ha van itt valami, akkor... Azaz irigység.
– Irigység?
– Randall Tier könnyebben megvalósította önmagát, mint az, aki megölte.
– Ő tisztán látott. Megengedhette magának azt a luxust, hogy önmaga lehetett. Én vajon megengedhetem?
– Ez egy kezdő volt. Még sosem gyilkolt idáig.
Hannibal akkor is büszke volt Willre. Hivatalosan ez volt az első gyilkossága, ami kitudja mennyit követ még az ő gondos kezei alatt.
– Főleg nem így. Ez egy rémálom, ami követte őt az álmaiból.
–És onnan örökre elszabadult…

***

A helyszínelők hiába dolgoztak, nem találták nyomokat, és a doktorra már nem volt szükség a gyilkos profiljának meghatározásához.
– Jack, ha nincs ellenére, elrabolnám pár percre Mr. Grahamet, hogy négyszemközt beszélhessek vele.
– Remélem, nem ütközik semmi olyannal, ami hátráltatná a nyomozást.
– Biztosíthatom a felől, hogy semmi ilyesmiről szó nincs. Pusztán szeretném vele megbeszélni Miss Hobbs temetésének a részleteit.
– Ajánlom, hogy ne vegyen ki miatta szabadnapot. Meg engedtem neki, hogy rendezzen egy gyászszertartást, de azt nem, hogy emiatt elhalassza a kötelezettségeit.
– Természetesen.
– Will!
Mr. Crawford hangja mennydörgött az egész épületben, ahogy oda hívta magához a tőle pár méterrel arrébb álló férfit. Ha a guru valakit hivatott, nem lehetett nemet mondani, így a nyomozó is ott hagyott mindent és ment a főnökéhez.
– Kap pár percet Dr. Lecterrel, siessen. És ez az utolsó alkalom, hogy hagyom magát magánbeszélgetésbe bonyolódni.
A pár elhaladva hallotta csak a mondtatott, de Mr. Graham elengedte a füle mellett. Egy mindenkitől félre eső helyen álltak meg, de a mozgás körülöttük nem állt meg.
– Szeretem volna veled közölni, hogy minden készen áll Abigail temetésére. Az egészet megszerveztem, holnap után lesz Minnesotában. Csendesen végső búcsút veszünk tőle, és magunk mögött hagyjuk a múlt árnyait.
William egy pillanatra behunyta a szemét és megremegett. Annyira távolinak tűnt az egész, szinte meg is feledkezett róla.
– Hálás vagyok, amiért elintéztél mindent.
Lopva körül tekintett, hogy hallja-e őket bárki is, majd suttogóra vette a hangját.
– Olyan régen láttam Őt, rettenetesen hiányzik. Ha már úgyis Minnesotában leszünk a hétvégén, nem hozhatnám át magamhoz egy kicsit? A temetés túlságosan fel fog zaklatni és szükségem lesz rá, hogy magam mellett tudhassam. Ígérem, visszaviszem. Senki nem fogja észrevenni, az Isten háta mögött lakom, soha nem látogatnak meg. Szeretnék vele kettesben lenni.
– Szükséged van rá, hogy a lelkedet megnyugtasd mindazok után, amit tettél, vagy csak a gyász iránti tagadásodba menekülsz? Ne lépj vissza Will. Nem érdemled meg.
– Nem lépek vissza. Többé már nem.
– Helyes. Ebben az esetben, megengedem, hogy találkozzatok. De legyetek nagyon óvatosak, nehogy Dr. Bloomnak váratlan ötletei támadjanak.
– Alanaval azóta nem beszéltem kettesben amióta…
A nyomozó nem fejezte be a mondatot, mert egy pillanatra felidézte magában az emléket. Először elpirult, aztán feldühödött önmagára. Annyira el akarta temetni a saját énjét, hogy képes lett volna egy hetero kapcsolatba belebonyolódni, ahol már nem érzett érzelmeket, csak hogy ne kelljen saját magát felvállalnia. Hogy megfeleljen a normáknak. Még is miért? Amikor próbált megfelelni senki nem fogadta el, most viszont igen. Mennyivel jobb azóta az élete, hogy feladta a küzdelmet Hannibal ellen.
– Nem hinném, hogy meglátogatna. Mindig is gondosan ügyelt rá, hogy ne legyen velem kettesben.
– Mert félt egy esetleges kapcsolattól. De te most már az enyém vagy, Will. És ezt Ő is nagyon jól tudja…
– Will! Jöjjön ide, de azonnal!
A falakról szinte pergett a vakolat, ahogy Mr. Crawford elkiáltotta magát.
– A tiéd.
A nyomozó egy utolsó pillantást vetett a doktorra, majd elszaladt vissza a munkájához. Dr. Lecter még egy röpke percig nézett utána, a kabátját a karján tartva. Az övé igen. Testestül lelkestül most már. Még egyszer megnézte Randallt, és megállapította magában, hogy egyre jobban tetszik neki a szeretője munkássága. Túl nyers, túl szélesek az ecsetvonások, de William is pontosan ilyen. Nyers, vad, természetes és ő pont ezt szereti benne. Egy csiszolatlan gyémánt, amit ő csiszol. Halvány mosoly játszott az ajkain, ahogy kisétált az épületből a verő fényes napsütésre. Az ő szikrázó ékköve. Hisz a gyémánt is egy darab szénből alakul át a legnemesebb, legbecsesebb kincsé a világon.

18.

Bacon ridge natural area, Maryland

Will elképedve állt az erdő közepén. A fák között halványan besütött a déli napfény, a levegőt átjárta a tavasz félreismerhetetlen illata, és a természet ébredezni kezdett. Az előtte álló „fa” azonban nem tartozott a természetvédelmi területhez. Igazából, egy botanikus se sorolná a növények közé, csak a közte megbúvó növényzetet ismerné el. A fa törzse volt az, ami ellenvetést okozott. Egy emberből nőtt ki a fa szó szerint, a testét mezei-, erdei növények és virágok borították. A halál okának azonban nem ez tűnt elfogadható válasznak, hanem a törzsből kiálló számtalan nyílvessző. A valaha ember testéből elő-előbukkantak a fa ágai, amik a lábfejétől indultak és keresztülfutottak egészen a feje fölé nyújtott karokig, amiket az indák szoros csomóban fogtak össze, mintha összekötötték volna őket. Az ember eggyé vált a természettel és virágot hajtott. Az ujjak között a hatalmas ágak lombkoronába tömörültek és beborították az apró halvány rózsaszín virágok. Sakkura, cseresznye virág. Az egész a tavasz édes ígéretét árasztotta magából, a megújulást, Botticelli: La Primavera festményének a megelevenedett virágzó mása, igen mély üzenetekkel. Szinte megbabonázva nézte ezt a szépséget, és közel sem viszolygott attól, hogy egy hullát néz. Sokkal inkább érdekelte az, hogy a gyilkos mindezt hogyan vitte véghez.

A testbe tűzdelt növények, a koszorú a fejtetején, mind egy üzenetet közvetítettek. Aztán ahogy részletesebben kezdte el nézni a holttestet, feltűntek neki az égbe kiáltó dolgok. A test szinte meztelen volt, leszámítva a hófehér selyemből készült ágyékkötőt. A bőre ugyanolyan sápatag lehetett eredetileg, mint az övé, és az arc… a férfi enyhén borostás, sötét göndör hajú, valamikor ápoltabb külsővel, de a halála előtt nagy valószínűséggel fogva tartották és ezért az elhanyagoltság. A fején egy virágokból, gyümölcsökből álló „korona” díszelgett, gondosan elrendezve a fürtök között. A koszorú alapját olajág képezte, ebbe voltak „belefonva” a sötét karmazsin vörös rózsák, kardvirágok, amarillisz, bazsarózsa, őszirózsa, mind a sötétvörös és a fekete árnyaiban játszottak. Köztük helyenként fel-felbukkant egy-egy nyers búzaszál, és érett gránátalmák. Mint a rubintok szikráztak a megcsillanó napfényben, de a legfeltűnőbb mégis mindközül a középen elhelyezett apró kis madár koponya volt. Az ékszer, a halálcsókjával, tigrispinty tollakkal körülötte. Az egész színt, és életet vitt a sok fehérségbe, amitől az arc is rózsásabbnak hatott. Will legszívesebben az ujjaival végig simította volna a bársony puhaságú szirmokat, és képzeltben a saját fejére helyezte a koszorút. Bárki is készítette ezt a „művet”, az a végtelen rajongás és imádat, ami a szeretett személynek szólt, lenyűgözte őt. Jack Crawford vele ellentétben egy pillanatra sem állt meg, hogy „csodálja” a művet. Számára ez nem volt „szép”, csak egy pszichopata gyilkos legújabb „kiállítási tárgya”.

– Annyira magabiztos, hogy hányok. Mivel van dolgunk?
A két állandó törvényszéki nyomozója serényen dolgozott a holttesten, hogy a legtöbb mintát begyűjtsék még a helyszínen, mielőtt elmozdítanák azt. Brian Zeller és Jimmy Price szakmai szemmel lenyűgözőnek tartotta a „fát”, úgy érezték az ilyen pillanatok dobják fel igazán a napjukat, és ezek az esetek jelentették számukra az igazi kihívást.
– Szó szerint ideültették.
– Ezek élő gyökerek.
– Visszértágulata van. Átfűzte a sarkán, a lába alatt, a hasán, a törzsén és a karjain át, végül az ujjbegyein keresztül.
– Igen trükkös endoszkópikus műtéti módszereket követett. Tudta mit csinál, Jack. A növényeket utólag „növesztette” hozzá a testhez. A bőrön apró metszéseket ejtett egészen az alatta megbúvó vérerekig és az azokban csörgedező maradék nedvesség táplálta őket. Számított arra, hogy itt gyorsan megtalálják, és nem fognak elpusztulni a virágok. A beleket és a májat eltávolította, hogy legyen elég hely az ágaknak a fejlődésre. Nagyon büszke rá. Rengeteg időt fektetett bele és most azt akarja, hogy ünnepeljék. A kérdés csak az, hogy miért így állította ki a férfit?
Beverly a telefonnal a kezében sietett oda hozzájuk és a szokásos pattogós stílusában közölte a halott kilétét.
–Az áldozat neve Joseph Plowman. Elment nem rég egy hosszabb nyaralásra, azóta nem látta senki, de hivatalosan még nem kellett volna hazatérnie, ezért nem jelentették az eltűnését. Képviselő volt és aktivista. Habzó szájjal tüntetett a melegek jogai ellen, szerinte nem érdemlik meg az egyenjogú bánásmódot, és ezért minden alkalmat megragadott, hogy ezt hangoztassa. Szélsőséges keresztény nézeteket vallott, szerinte a homoszexualitás bűn és egyben betegség, amit gyógyítani és irtani kell. Meleg átnevelő táborokat hozatott létre, ahol akár elektrosokk alkalmazásával, de „jó útra térítik a pácienst”.
-A rohadék…
– Ezért állította ki úgy, mint Szent Sebestyént? Ez a melegek bosszúja lenne?
Mr. Graham csak rázta a fejét.
– Ne tévessze meg Jack. A Hasfelmetsző nem lett politikus, vagy melegjogi aktivista. Ez csak egy álca, amit a félrevezetésünkért csinált. Ez egy óda, egy szerelmi vallomás. A virágok voltak itt a lényeg, a többi csak csúfolódás a személyen, aki ellen elkövette. Megveti a nézetei miatt, lehet, hogy Mr. Plowman a saját meleg hajlamait akarta eltitkolni és ezért küzdött ennyire a homoszexuálisok ellen, hogy saját magát védje.
–Védje? Mitől?
- A megaláztatástól, az elutasítástól. Nyilván belé nevelték, hogy ez rossz, elítélendő dolog, és egész életét a saját vágyai elfojtásának szentelte. Azokon akart bosszút állni, akik szabadon tehették azt, amit Ő nem. A Hasfelmetsző üzenete sokkal árnyaltabb ennél. Ez a vers valakinek szól, akit ismer, akiért rajong és tisztel. Az illető elért valami fejlődést és Ő ezzel a „csokorral” fejezi ki a tiszteletét a másik iránt. Minden növény jelentéssel bír. A páfrány, a verbena, az elragadtatás, az elbűvölés jelképe, a pipacs érzékeny embert jelöl, de a szerelmünket, szeretetünket is jelezheti, a cseresznyevirág pedig a megújulás. Akinek készítette, nagy változásokon ment át, és Ő ezért büszke rá, és nem fél kimutatni. Ez a változás volt az, ami kivívta az Ő tiszteletét, szeretetét, szerelmét. Ezért fonta őket koszorúba. Őszirózsa a szerelem szimbóluma, finomság... csak téged szeretlek. Kardvirág: Erő, pompa, gyönyörűség. A kardvirág egyébként is fallikus alakzatú növény, a férfi princípium virága. Amarílisz: Büszkeség, költészet. A rózsák is ezt sugallják. A harangvirág a legnagyobb vallomás: Mindenem a tiéd, mindörökké tartó imádat. Nem lepődnék meg, ha a kis madár koponya, egy veszélyeztet, fajé lenne. Számára Ő egy ritka kincs, amit féltve gondozott, ahogyan ezt a fát is. A többi virág, az áldozatnak szól. A gúnyolódás tárgya, amiért az nem volt képes a változásra, az elfogadásra, akárcsak a halálneme, minden erre utal. A gólyahír a kegyetlenség, amit elkövetett a melegek ellen. A sármányvirág az ókori időkben általános gyógymódnak számított, amit vasfegyverek által okozott sebeknél, sérüléseknél alkalmaztak a csatákban. Azonban itt nem ez volt vele a szándéka. A név eredete a csészelevél alakjára utal, amely a lándzsa hegyére hasonlít. Nem kapott elég döfést, kevésnek találta a Hasfelmetsző azt a büntetést, amit kirótt erre az embere. Tudatos döntés volt végig, amit tett, kezdettől fogva meg volt a terve és azt vitte véghez. Pusztán a megfelelő időre várt.
– Arra, hogy a szeretője elérje a fejlődést?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a szeretője, vagy, hogy viszonzott értékekről lenne szó. Ez a rajongás olyan mértékű, ami a legtöbb embernek félelmetes lenne, viszolyogtató. Az is lehet, hogy pusztán plátói érzelmekről beszélünk.
- És maga szerint ez egy férfi iránti szeretet? Egy homokossal van dolgunk?
–  Nem hiszem. Ez túl nyilvánvaló üzenet lenne a részéről és ezzel elárulná magát. Nyilván van tartva az összes erőszakra hajlamos homoszexuális, pláne azok, akik nemváltoztató műtétre jelentkeztek. Ne képzeljünk bele ennyire látványos dolgokat. Nem, akinek ezt írta, azzal tudatni akarta, hogy mennyire fontos is az önelfogadás. Szerelmes, és kitudja, hogy ez mire fogja sarkallni? Legjobb esetben nem ír több „szerelmes levelet”, de nem mernék rá megesküdni. Ha viszont viszonzatlanok lesznek az érzései, vagy szakítanak, az ég óvja az embereket, mert Ő nem fogja.
Újra végignézett az előtte álló fán, és nem tudta eldönteni, hogy térdre borulva csodálja, vagy remegjen a gondolattól, hogy ez az üzenet talán neki szól. Nem tudta levenni a tekintetét az arcról és mindazokról a jelekről, amik ordítottak felé, hogy ismeri a gyilkost.


***
Willnek az otthonába hazaérve csak egy vágya volt, inni egy jó erős whiskyt és elfelejteni mindent. A „fa” képe egész nap kísértette és nem tudta kiverni a fejéből. A teste remegett, érezte, ahogy a láz megint úrrá lesz rajta, de szüksége volt az alkoholra. Tisztában volt vele, hogy a whisky Aszpirin kombó fogja csak őt annyira ellazítani, hogy képes legyen aludni és kikapcsolni az agyát. Másnap reggel Minnesotába kell, hogy utazzon Abigail temetésére, és Ő kipihenten akart megjeleni, hogy utána tiszta fejjel megbeszélhesse Hanniballal a ma látottakat. Hiányzott neki a férfi, de tudta, hogy holnap majd úgy is látja, és addigra tisztábbak lesznek a gondolatai is. Most minden túl színes volt, túl élénk. Mindent megértett, a Hasfelmetsző indítékát, az üzenetét, ezek egyértelmű és világos jelzések voltak. A leghangosabb mégis az áldozat külseje volt számára, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből, a vonások annyira hasonlatosak voltak az övéivel. Vajon tényleg ismeri a gyilkost? Ha igen akkor neki szólt a szerelmi vallomás, az óda. Megborzongott újra a gondolatra és egy húzásra megitta a whiskyt. Eltorzult a szája, ahogy a keserű tüzes víz lecsúszott a torkán, de már töltötte is a következőt. El akarta magában hallgattatni a kéretlen gondolatot, hogy ha tényleg neki szól a vallomás, akkor, ki azaz egyetlen személy, aki tud az átváltozásáról. Nem az nem lehet, nincs oka rá. Nincs indítéka. Szedd össze magadat Will! Agyadra ment a láz! Képtelenség!

A mellette felejtett mobilja élesen csörögni kezdett és ő zihálva nézett a kijelzőre. A vonzás törvénye, a másik megérezte, hogy szüksége volt rá. Gyorsan felhajtotta a második pohárt is, és a kézfejével megtörölve a száját vette fel a telefont.
–Hannibal.
A hangja valahonnan mélyről szólt, mintha nem is a sajátja lenne. Képes vagy vele beszélni miután az előbb még azt hitted, hogy Ő a Hasfelmetsző?
–Hello Will! A hangodból ítélve, olvastad a cikket…
A nyomozó megdörzsölte az arcát. Az internetre máris felkerült volna a legutolsó gyilkosság? A turisták, akik megtalálták a holttestet értesítették volna a sajtót? De a doktor emiatt miért hívta volna?
–Will?
–Ne haragudj, de milyen cikket?
– Oh, szóval akkor még sem… Sajnálatos tény, hogy nekem kell veled közölnöm. Miss Lounds megtudta, hogy holnap lesz Abigail temetése, és igen sajátságos módon akarja leróni a tiszteletét az elhunyt előtt.
– Már megint mit csinált az a rohadt szuka?!
A férfi vérnyomása egyből az egekbe szökött és elöntötte a düh. Az újságíró nő nem egyszer okozott neki fejtörést és bosszúságot, de ezzel most túlment minden határon.
–Fékezd az indulatjaidat William! Freddie pontosan ezt akarja, arra számít, hogy meggondolatlanul cselekszel vagy mondasz valamit az Ő jelenlétében, és akkor lecsaphat rád. Ne add meg neki ezt az örömet, ezzel csak rontanánk az amúgy is rossz helyzeten.
–Rendben, igazad van… Abigail tudja már?
–Sajnos, igen. A média felkapta a hírt és nagy port kavart. Nincs olyan hírportál, ahol nem ez lenne a téma.
–Szuper… Miért nem hagyják már békén?
Mr. Grahamből szinte kibukott a kérdés. Tudta jól, hogy a nevelt lányukat mennyire megviseli a dolog, hogy milyen megalázó és gyötrelmes volt idáig is az egész herce-hurca amivel őt, és a történteket kezelték, de ez… még a sírján is táncolni akarnak?
–Kérlek, csillapodj. Holnap együtt lehetek a temetés után, és elfelejtitek ezt az egészet.
–Igen, persze… Csak dühítő.
–Minden csoda három napig tart csak. Ameddig nincs újabb csont, amin csámcsoghatnának, addig sajnos el kell viselnünk a minket ócsároló hangokat. Idd meg a kezedben tartott utolsó pohár whiskyt és feküdj le. Ne foglalkozz az ártó hangokkal.
Mr. Graham elmosolyodott egy pillanatra. A másik túl jól ismeri. A kezében lévő pohár ugyan üres volt, de elhatározta, hogy ha leteszi a telefont, tölt magának egy újabb italt.
–Rendben. Sikerült mindent elintézned Minnesotában? Sajnálom, hogy nem lehetek ott veled, szívesebben segítettem volna…
–Tudom Will, de ne aggódj. A legfontosabb most az, hogy holnapra összeszed magad és uralkodj a dühödön.
– Azt hittem szereted, ha nem rejtem el azt, aki vagyok…
– Tudod mennyire tisztelem mindazt, aki vagy, a lényedet, a valódat, azonban néha bölcsebb döntés azt a háttérbe szorítani és egy másik képet mutatni. Saját magadat veszélyeztetnéd azzal, ha most hagyod, hogy az érzelmeid vezessenek. Miss Lounds bármilyen eszközt képes bevetni, és ezt te is tudod. Ne adj neki még több okot a támadásra, azzal csak Ő kerekedne felül a csatában.
– Persze igazad van. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni a külvilágról és arról, hogyan gondolkodnak mások.
–Az empátiád igen nagyfokú beleérzéssel jár, de ez egyben egy fal is. Képes vagy úgy gondolkodni, mint mások, de a te véleményed eltér az övékétől. Ezért is vagy különleges William! Tudom, ellenzem a birka szemléletet, de a báránybőrbe bújt farkas könnyebben el tud rejtőzni a nyájban, ha követi a juhok mozgását.
A férfi felnevetett a hasonlattól.
–Báránybőrbe bújt farkas lennék?
–Te vagy maga a bárány Will, és a bárány haragja a legveszélyesebb. Én óvakodnék a haragodtól és Miss Lounds is jobban tenné, ha gondosabban válogatná meg a szavait.
–De még mennyivel jobban tenné…
A keze összeszorult a pohár pereme körül és remegett.
–Azonban nem most jött el a bosszúd ideje. A harag rossz tanácsadó, és nem ez az a leszámolás, amit ígértél magadnak.
Mr. Graham kérdőn felvonta a szemöldökét.
–Miért, mit gondolsz milyen leszámolást ígértem magamnak?
–Letisztultat. A magány csendjében, ahol csak kettesben lennétek, és minden fenntartás nélkül szabadjára engedhetnéd a valódat, nem pedig árgus szemek előtt, akik mind arra várnak mikor teszel egy rossz lépést, hogy éhes hiénaként támadhassanak rád.
–Igen, igazad van. Egyszer úgy is beléfojtom a szót…
–Helyes, a megfelelő időben. De most a gyásznak van itt az ideje, és az elengedésnek. Pihenj, és később mindent megbeszélünk.
–Tudom… Jó éjt, holnap találkozunk. És Dr. Lecter!
–Igen William?
– Hiányzik a stressz oldó terápiája.
–Tudom. Jó éjt.
Azzal Hannibal bontotta a vonalat, a férfi pedig halkan kuncogva dőlt el egy pillanatra az ágyon. A társa hangja egy árnyalattal lett csak rekedtebb a megszokottnál, de neki ez is elég volt ahhoz, hogy tudja, mit érez igazából. Felállt, hogy egy újabb italt töltsön magának, aztán bekapcsolta a régi, elavult számítógépét. A gép kattogva indult el és ő addig a pohár tartalmát lötyögtette. Tudta jól, hogy a doktorra kellett volna inkább hallgatnia és nem foglalkozni semmivel csak aludni, de meg akarta nézni mit hazudozott össze az a ribanc. Ahogy a gépe végre betöltött, és megjelent előtte az oldal, a keze összeszorult a csorba kristálypohár körül.

A minnesotai gébics fiókája
Ahogy korábbi cikkeimben olvashatták, Miss Abigail Hobbs nekem egy igazi rejtély volt, egy olyan felfedezni való titok, ami sokkal többet jelent, mint azt kifelé mutatta. A fiatalhölgy bizalmába férkőzve írtuk közösen az életét feltáró könyvet, ám azt sajnos nem tudtuk befejezni. Miss Hobbsot ugyanis Dr. Abel Gideon brutális kegyetlenséggel megölte, és meg nem erősített források szerint el is fogyasztotta. A doktort soha nem tudták felelősségre vonni, - miután engemet fogva tartott és megkért, hogy mentsem meg Dr. Chilton életét -, ugyanis Mr. Will Graham kihallgatás nélkül, közvetlen közelről fejbe lőtte őt. De miért járt el így? Mr. Graham nem hivatalosan kinevezett FBI ügynök, a pszichológiai teszteken megbukott, és épp ezért soha nem kaphatott kiképzést. A labilis idegállapotáról már korábban is volt alkalmam meggyőződni, amikor is megfenyegetett azzal, hogy ne idegesítsek fel egy olyan embert, aki idézem: „egész nap emberek megölésén gondolkodik”.  És Ő újra gyilkolt. Az áldozata a sorozat gyilkos Dr. Gideon volt, de felmerül a kérdés, mennyire személyes indokok vezették? A nyomozó és Dr. Hannibal Lecter mindig is féltve őrizték Miss Hobbsot, de mint azt a később előkerült bizonyítékok alátámasztják, több fűzte őket egymáshoz pusztán atyai védelmezésnél. Miss Hobbs ugyanis titkolta a saját kilétét, egyedül Dr. Gideon tudhatta mit tett a lány valójában, de őt elhallgatták. Az FBI eltusolta az ügyet, mondván, hogy Mr. Graham helyesen járt el. De vajon miben hazudtak még? Az ügynökség engem is aljas módon tőrbe csalt és börtönbe zárt, pusztán azért mert megvédtem Dr. Chilton életét azzal, hogy nem hagytam ott meghalni a férfit és nem értesítettem őket. Ha ezért képesek voltak zárkába záratni, akkor vajon hány ember sínylődik bent még, akár ártatlanul? Tényleg ennyire hazugok lennének? Kiket húztak még csőbe, rajtam kívül? De térjünk vissza a témánkhoz. Kicsoda is Abigail Hobbs, és miért gondolom azt, hogy az FBI, de legalábbis Will Graham végig tudta, hogy mit tett és titkolták az egészet, védték a lányt, akinek most dísztemetést rendeznek, mint valami hősi halottnak, holott nem volt más, csak egy közönséges gyilkos.

Miss Abigail Hobbs 1998. Februárjában látta meg a világot a minnesotai Bloomingtoban. Egyke gyerek volt, a szülei dolgos, munkás emberek, az apja építkezéseken dolgozott, az anya könyvelő volt.  Az édesapát mindig is vonzotta a vadászat sportja, amit készséggel osztott meg a lányával, aki fogékonyságot mutatott a hobbi iránt. A szadisták, pszichopaták egyik ismert jellemzője, hogy szeretnek állatokat kínozni, innen is látszik, hogy a családban milyen hajlamok uralkodtak. A fiatalhölgy nem tűnt ki az osztálytársai közül, senki sem tudta micsoda szörnyeteg, és milyen sötét titkot is hordoz magában. Garett Jacob Hobbs volt a Minnesotai Gébics, és a lánya, az utolsó áldozat, -ahogy ő hívta magát-, volt az, aki felbujtotta őt a gyilkosságokra. Nem hiába, az apja mindig olyan lányokat keresett áldozatul, akik rá hasonlítottak, így átélhette általuk azt az örömet, átszellemülést, amit a lányával nem tett meg. Őt nem ölte meg, helyette nyolc másik ártatlan, fiatal lányt. És mi a közös bennük a külső jegyeken kívül? Mind találkozott a „fiókával” aki kiszemelte őket maguknak az egyetemeken, és követte őket. A vonatra együtt szálltak fel, oda ült melléjük, beszélgettek, a bizalmukba férkőzött és kifaggatta őket, mikor lesznek egyedül, hogy akkor az apja lecsaphasson rájuk. Miss Hobbs végig tudatában volt annak mi fog történi a lányokkal, és ő még se mondott nemet, soha nem mondta egyiknek sem, hogy meneküljön, vagy hívja a rendőrséget. Joggal teszi fel a kedves olvasó a kérdést, miért? A válasz egyszerűbb, mint azt gondolnánk. Azért mert élvezte. Számára nem volt több egyik sem, mint azok a szarvasok, akiket levadásztak az apjával. Nem volt egy olyan részük sem a lányoknak, amit nem használtak volna fel, ezzel tökéletesen eltűntetve minden bizonyítékot maguk után. A húsukat megették, a hajukból párna töltet csináltak, a csontokból enyvet főztek, vagy kifaragták őket. És ez a megátalkodott nőszemély képes volt mosollyal az arcán végig csinálni az egészet. A kórházban megtörten zokogott, hogy ő micsoda áldozat és rémálmai voltak a lányok miatt, akiket az apja ölt meg. Nekem is rémálmaim lennének ilyen múlt mellett.  Legelső találkozásunkkor is gyanús volt nekem, de Nicholas Boyle halála után egyértelművé vált, hogy ő egy gyilkos. Rengeteget interjúvoltam meg, és a lenéző pökhendisége elárulta, hogy ő is az. Az őrület fénye csillogott a szemeiben ugyanaz, mint az ő „védőangyaláéban” Will Grahamében.

Nem tartom kizártnak, hogy a két elmebeteg gyilkos tudott végig mindenről, és egymást védelmezték. Hiszen ki lenne jobb védelmező, egy FBI-osnál? Nem érdekes, hogy egyszerre derült ki Miss Hobbsról az igazság, és Dr. Gideon halála? Vajon mit tudhatott a doktor, amiért tárgyalás nélkül meg kellett halnia egy labilis nyomozó keze által? Egy ilyen embernek nem szabadna fegyvert adni a kezébe, közveszélyes. Vajon mi késztette őt arra, hogy temetést rendezzen egy ilyen gusztustalan kannibálnak?

Én, mint büszke amerikai polgár, nem tudok elsiklani a tény felett, hogy egy ilyen embert rendes köztemetőbe temessenek. Egy olyan helyre ahol kitudja hány felmenőnket temették el, de biztos vagyok benne, hogy Cassie Boyle forog a sírjában, amiért egy temetőbe kerül a gyilkosával. Én ezt nem fogom szó nélkül hagyni, és ha Ön is büszke amerikai polgár mint én, ha maga is egyet ért velem, hogy az igazságszolgáltatás vak, igazságtalan és erkölcstelen, ahol hagyják, hogy egy pszichopata, közveszélyes ember, fegyvert használhasson és eljárjon a hatóságok nevében, akkor Önnek is ott a helye velem a minnesotai Szent Antal temetőben szombaton délelőtt tíz órakor. Bojkottáljuk együtt ennek a gyilkosnak a temetését, és gyászoljuk inkább a szerencsétlen áldozatokat. Nyújtsunk segítő kezet a lányok családjainak.

Freddie Lounds

A kristály csilingelve tört szét, ahogy padlót ért. Will zihált a dühtől a kutyák pedig szűkölve néztek rá, és az ijedségtől nyüszítve húzódtak a kosaraikba. A férfit ez kijózanította és letérdelt közéjük, hogy megnyugtassa őket, majd összeszedte a földhöz vágott pohár szilánkjait. Részeg volt, és végtelenül dühös. Nem akart belegondolni, hogy ha tényleg eltemetnék Abigailt, ha a lány nem élne, akkor mit tenne azzal a nővel. Randall Tierhez szinte kegyes volt, hozzá képest. A testét újabb lázgörcs járta át és jobbnak látta, ha megpróbál lefeküdni és aludni. Utoljára kiengedte a kutyákat majd miután kiszellőztette a fejét, nyakáig húzta a takarót és várta a megváltó sötétséget, ami elárasztja és nyugalmat hoz.


19.

Mr. Graham másnap délelőtt, hunyorogva állt a Minneapolisi reptéren, a sűrű felhőkön keresztül szűrődő napfényben. A gépe időben szállt le, és azonnal leintett magának egy taxit, hogy minél előbb a temetőbe érhessen, és magához vegye a korábban már megrendelt virágcsokrot. Megremegett, amikor eszébe jutott, hogy anno egy tucat sötét karmazsin vörös rózsákat rendeltett. A gyász jele. A legszebb szépséget akarta a „lányuk” temetésére, de most ez a virág a rémálmaiból lépett elő és kísértette. A tegnapi holttestre tudott csak gondolni, akinek a haját ilyen virágok díszítették és ő álmában látta magát az áldozat helyén. Még lélegzett, amikor Hannibal oda sétált elé, a fejére helyezte a koszorút és felhasítva a mellkasát kitépte a szívét. Hiába halt meg, látta, ahogy a férfi az ajkaihoz emeli a szervet és megeszi. A saját zokogása ébresztette fel, és átkozta magát, amiért ilyen lehetetlen és képtelen gondolatok jutottak eszébe. Viszont az álma egy valamire ráébresztette. A Hasfelmetsző nem sebészi trófeákat gyűjt. Sokkal rosszabb. Ehető szerveket vitt el mindig, mert feltálalja az áldozatit, elfogyassza őket, de nem úgy, mint Hobbs. Nem, neki csak disznók, nem több mint puszta hús. Az éjszaka közepén kétségbe esve hívta fel Jacket, nem törődve a késői időponttal. A szavak akadoztak, hiába ejtette ki őket, nem tudta a gondolatait úgy átadni, ahogy azt szerette volna.
–Megeszi őket…
–Miről beszél Will?
A főnöke hangjában nyoma sem volt az álmosságnak, az idegességnek viszont annál több.
–A Hasfelmetsző… Megeszi őket, ezért nem találtunk bizonyítékot. Kondában öl… csak ehető szerveket visz magával, azért tette vissza a rákbeteg lány máját… sebész lehetett korábban, vagy most is az… gourmet… egy igazi ínyenc… az se lepne meg, ha estélyeken szolgálná fel a húst…
A szavak szinte bugyogtak belőle, mintha egyenként öklendezte volna ki őket. Hányingere lett az egész gondolattól és az álomtól.
–Rendben, utána nézünk. Most pedig feküdjön vissza!
–Igen, persze…
Remegve tette le a telefont, majd a következő pillanatban rohant is a fürdőszobába. Utoljára akkor hányt ennyit, amikor először voltak erotikus álmai a jelenlegi társával. Patakokban folyt róla a víz, ahogy a földön ült a térdeit átkulcsolva.
–A láz tehet mindenről, a láz tehet mindenről…
Hajnalig ezt mantrázta, aztán kialvatlanul szállt fel a gépre. Nem mert elaludni, mert rettegett a rémálmoktól. Attól, hogy azok igazak.

***

Ahogy bemondta a taxisnak a címet, az azonnal felhorkantott.
–Maga is tüntetni megy? Pedig rendes csávónak tűnik, nem kéne ilyenekre pazarolnia az idejét…
–Milyen tűntetés?
–Ó szóval nem hallotta? Azt a minnesotai lányt temetik el, akinek az apja gyilkos volt és most kiderült róla, hogy ő is az volt. Nem mondom, szégyellhetné a pofáját az, aki kitalálta, hogy rendezzenek neki temetést…
–Sajnálom, de nem oda megyek, és nem egyezik a véleményünk. Kérem, mellőzük a további beszélgetést!
Will, hideg acélos hangja elég volt a sofőrnek, hogy ne firtassa tovább a dolgot, de így is megtette a kellőhatást. A nyomozó szigorúan végig az ablakon tekintett kifelé és magában már a pokolba kívánta az egész ötletet, hogy végső búcsút vegyenek a lánytól. Miért is kellet ezt tenniük? De visszagondolva az eseményekre, be kellett látnia, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, tekintve, hogy akkor milyen állapotban volt. Végig kell játszania a szerepet, mindegy mennyire undorodik is az egésztől.


Szinte fröcsögni tudott volna, amikor a temetőhöz közelítve meglátta a sűrűn sorakozó autókat, és a tömeget. A taxist megkérte, hogy hátrébb álljon meg és inkább gyalog tette meg a maradék utat, immár a csokorral a kezében. Már messziről hallotta a dühös tömegek kántálását, az emberek transzparenseket lóbáltak és a rendőrök próbálták őket féken tartani. A tüntető tömegből feltűnt egy vörös hajzuhatag, aki folyamatosan buzdította a népet és veszekedett a rendőrökkel, hogy legalább a temetőbe engedjék be őket, hogy leróhassák a tiszteletüket az áldozatok sírkövei előtt.
–Nem zárhatják le az egész temetőt, egy temetés miatt! A gyászoló családoknak joguk van, hogy mécsest gyújtsanak lányaik sírjainál! Engedjenek be minket!
Mr. Graham oda se pillantott Freddie Loundsra, csak az igazolványát felmutatva próbált bebocsájtást kérni a tisztektől.
–Lám, lám, lám. Őt bezzeg beengedik?! Az Ő hibája az egész! Az FBI-nál dolgozik, miért nem tartoztatta le Őt? Végig tudta az igazságot, igaz? Hány embert fog még megölni, Will?
A rendőr egy pillantást vetett csak a riporternőre, majd beengedte a nyomozót a kordonon túlra, ahol már Dr. Bloom várt rá. A nő csak a fejét rázva állt, míg oda sétált mellé, és próbálta leplezni a zavarát a férfi előtt.
–Ez megy egész nap. Már csak téged vártunk.
–Akadt némi gondom az idejutással. Köszönöm, hogy eljöttél.
–Szívesen. Abigail az én betegem volt, kötelességemnek éreztem, hogy itt legyek, bármit is tett.
–Alana, te voltál a kezelőorvosa. Tényleg elhiszed mindazt a szennyet, amit Freddie összehordott? A bizonyítékok alapján mindössze annyi bűne volt, hogy beszélgetett a lányokkal, semmi több. Elmondta az apjának, amit hallott, aki ezt kihasználta. Belegondoltál egyszer is, hogy mit kellett neki átélnie?
–Én csak aggódom amiatt, hogy túlságosan elfogult vagy Will. Amióta együtt vagytok Hanniballal, megváltoztál… Más lettél és másként gondolkozol. Egy olyan személy áll itt előttem, akit eddig nem ismertem…
–Jól vagyok, és ne avatkozz, bele az életembe kérlek. Tudom, hogy mit teszek, és így is eléggé feszültté tesz ez az egész helyzet, nem akarok még veled is ezen vitázni.
–Igazad van, sajnálom.
Némán lépkedtek tovább szikrázott köztük a feszültség, és a doktornő úgy érezte muszáj valamit mondania, hogy ezt megtörje.
–Még meg sem köszöntem neked, hogy megmentettél Gideontól…
–Igazán nincs mit, és részben én is hálás vagyok neked, amiért kiálltál értem Jack előtt.
–Nem volt tisztességes, amit veled művelt…
Mr. Graham elmosolyodott. A tisztesség már rég nem szerepelt az ő szótárában.

***

Három ember állt egy üres rózsafa koporsó előtt, a minnesotai Szent Antal temetőben, miközben a hátuk mögött folyamatos kiabálás és fütyülés hallatszott a kordonok mögül. Hála Freddie Lounds cikkének, mindenki megtudta mit tett Abigail, de természetesen az igazságnak semmi köze nem volt ahhoz, amit az a szennylap leközölt. Arról szó sem esett, hogy a lánynak mekkora lelki sérülést okozott mindez, hogy nem szándékosan, vagy örömmel tette, amit tett, szimplán és egyszerűen nem volt más választása. Az áldozatok dühös szüleit rendőrök tartották vissza, de Mr. Graham gyanította, hogy a legelső alkalommal le fogják rombolni a sírt.
– Olyanok, mint a dögkeselyűk, csak erre vártak, hogy egy tettem felett körözhessenek.
– Meg kell őket is értened, Will. Te mit tettél volna, ha a te gyereked lenne az egyik áldozat?
A férfi magában újra lejátszotta, hogyan ölte meg Abigail állítólagos gyilkosát, és megértette a dühös tömeget. Neki megadatott, hogy elpusztítsa a gonoszt, nekik viszont ez az egy lehetőségük maradt csak. Mégis Dr. Bloom egy apró részletről megfeledkezett.
– Abigail a mi nevelt lányunk volt, megérdemli, hogy tisztességgel és méltósággal eltemessük Őt. Még a halálraítélt bűnözők is megkaphatják az utolsó kenetett, és békéségben nyugodhatnak, vele ellentétben. Szerinted Ő rosszabb volt náluk?
– Nem, persze megértelek, de tényleg muszáj volt így tennetek? Minek az üres koporsó? Miért nem egy urnát vetettek, hisz az anyát is elhamvasztották…
– Tekintettel a halála körülményeire, nem gondolja Dr. Bloom, hogy ízléstelen lett volna?
A nő elszégyellte magát Dr. Lecter szavaitól. Nem gondolta végig, amit mondott, csak kicsúsztak a gondolatok a száján. Hivatalosan soha nem tudták bebizonyítani, hogy Miss Hobbsot megették, de a hamuk között megtalált fül miatt is, épp elég megalázó lett volna azt a temetési eljárást választani.

Zavarában, inkább elnézte maga mellett a két férfit. A doktor és a barátja szorosan egymás mellett álltak, de ezen kívül semmilyen jel nem utalt arra, hogy kapcsolat lenne köztük. Sajnálta, amiért az imént otrombán felhozta a témát, ugyanolyan gusztustalan volt, mint amikor Jack közölte vele a hírt. Még mindig hihetetlen volt a számára a szerelmük, de egyik fél sem tagadta a tényeket, így inkább nem is foglalkozott velük. Csak remélni tudta, hogy kettőjük kapcsolata túllendíti a barátját ezen a mélyponton, mert most nagy szüksége lett volna rá. Will szemei vörösek és duzzadtak voltak, a kezében egy nagy csokor sötét karmazsinvörös rózsát szorongatva állt. A külseje makulátlan volt, pedig lemerte volna fogadni, hogy az éjszakát whiskyivással töltötte és közben magában a pokolba kívánta Freddie Loundst. A nő megtudta, hogy hol és mikor lesz a temetés, és még előző éjjel megírta a tény feltáró cikke kiegészítéseként. A hírt még a média is felkapta, így gyorsan eljutott a tömegekhez. Mindig is ellenszenves volt neki a riporternő, de ez a mostani húzása, még őt is feldühítette. Tudta, hogy Mr. Graham mindig is védte a lányt, és mondhat neki akármit, akkor sem tudja leszedni a fátyolt a férfi szeméről, de most már mindegy is volt. Abigail meghalt, és ezen nem változtat az, hogy mit tett, vagy nem tett. Az egész élete egy kétségbeesett hajsza volt, ahol végül nem kerülhette el a sorsát. Ha nem is az apja keze által, de megölték őt, az univerzum ezt a sorsot szánta neki. Most először értette meg mire célzott Mr. Graham korábban. Nem volt más választása a lánynak, megpróbálta a saját módszereivel túlélni, de csatát vesztett. Az örökös rettegés ott ért véget, ahol elkezdődött.

Elgondolkodott magában, hogy vajon Hannibal is azon a véleményen volt, mint William? Tényleg érzett valamit Abigail iránt, vagy csak a társa iránti tisztelet miatt csinálta az egészet? Az arcán nem látszott érzelem, nem úgy, mint a barátjáén, de ezt már megszokta a férfitól. Az elegáns külső, a szoborszerű maszk, mindig is egy áthatolhatatlan védőhálót képezett a kollégája köré, és nem tudta elképzelni, hogy ez a maszk képes megtörni, pedig megtört. A kemény burok meghasadt, és ő meglepődött, ahogy két könnycseppet látott legördülni a férfi arcán, amikor az a sírra dobta az első marék földet. Szerették a lányt, kétség se fért hozzá, mindegy mit tett. Nekik jobban megnyílt Ő, mint neki azt valaha is tette, a közösen átélt élmény hatására. Mégis soha nem tudta volna azt feltételezni Miss Hobbsról, hogy valaha is gyilkos lett volna. A halála, az egész élete, ármányok sorozata volt, és most még a temetése is. Végtelen düh borította el a kint álló riporternő iránt, akinek a volt betege halálát tulajdonította. Alig várta, hogy véget érjen a szertartás, és elmehessenek innen, maguk mögött hagyva a folyamatos kiabálást, az ócsároló hangokat, amik a vastag kőfalon keresztül is eljutottak hozzájuk.

 A nyomozó szinte kővé dermedve állt, nézett maga elé, ahogy a föld göröngyök folyamatosan gurultak a koporsó fedélen, és nem volt képes megmozdulni. Alana megérintette a vállát, amitől összerázkódott, majd, mint aki mély gondolatokból ébredt, nézett rá ködös tekintettel.
–Gyere, ideje indulnunk… Hannibal?
–Egyetértek. Gyere Will.
A férfi, mint valami holdkóros lépkedett mellettük végig a kavicsos úton, folyamatosan meredten tekintve maga elé. A gyász szinte sokkos állapotba kerítette, úgy, mint legelső alkalomkor, amikor látta a Hobbs ház konyháját. Hálás volt a támogatásért, lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a fantázia képe, hogyan vághatta el Gideon a lány torkát... A lábai önkéntelenül, robotszerűen mozogtak, hagyta, hogy mint egy gyermeket vezessék. A kaputól nem mesze, a doktornő elengedte a karját, és egy pillanatig bizonytalan volt, hogy képes egyedül megállni.
–Megyek, ide parkolok a kocsimmal, hogy minél előbb indulni tudjunk. Rendben?
Csak egy megtört, apró fejbiccentés látszott, de Dr. Bloomnak ez elég is volt ahhoz, hogy gyors léptekkel induljon a kijárat felé.  A magas sarkúja alatt hangosan nyikorogtak a kövek, ahogy tovatűnt. Amikor hallótávolságon kívülre ért, Dr. Lecter oda fordult a társához.
–Jól vagy?
–Igen, csak megviselt ez az egész… Tisztában vagyok a tényekkel, mégis annyira valóságos, és az élmény magával ragadt.
–Helyesen teszed, hogy nem nyomod el a gyász iránti érzéseidet. A lelked egy részét temetted el most William, de a hiányzó darab nálam lesz mindig. Nálam és Abigailnél.
A partnere egy groteszk gyors mosolyt ejtett, de amint felocsúdott a helyzetből, az arca rögtön visszarendeződött. Az ő családja, akik vigyáznak rá és a lelkére. A kapu előtt megálltak még egy utolsó pillanatra.
–Készen állsz, hogy szembe néz mindazzal, ami oda kint vár? Hogy elrejtsd a valódi gondolataidat az éhes ragadozók elől?
A nyomozó állkapcsa megfeszült, és az arca határozott élt vett fel. Úgy tűnt, egy másik maszkot helyezett fel, valójában most hullott le róla minden állarc.
–Igen. Menyünk.

Ahogy a kapun kiléptek, a dühös tömeg kiabálása még hangosabb lett. A rendőrök erőnek erejével próbálták vissza tartani az embereket, és a két férfi elszakadt egymástól. Egy sötét hajú asszonynak sikerült magának rést találnia a kordonon, és egyből a doktorhoz rohant, majd felpofozta őt. A rendőrök azonnal oda siettek, hogy elfogják a nőszemélyt, de a férfi egy intéssel megállította őket. Ismerte a hölgyet, már egyszer találkoztak.
–Volt pofája azok után, amit tett, még ide jönni és eltemetni Őt a lányom mellé? Maga szánalmas, gusztustalan féreg! A maga hibája, hogy Marissa meghalt! Gyilkos! Ha nem hozza haza Abigailt, még ma is élne!
A nő hisztérikusan elkezdett zokogni, és megfordult az egyik tiszt karjába, aki elvezette őt. Hannibal mondani akart valamit Mrs. Schurrnak, de egy másik tiszt megfogta a karját és a tömegen keresztül kezdete elvezetni Alana autójához, a kamerák és a vakuk tűzén át. Will hiába próbált magának utat fúrni, egyszerűen nem volt képes tovább haladni, és bármerre is indult, egy személybe minduntalan belebotlott. Miss Lounds a kordonon átnyúlva tartotta felé a diktafonját miközben folyamatosan bombázta a kérdéseivel, de a nyomozó mindegyiket elengedte a füle mellett. Egy mondat viszont éles tőrként hatolt belé, és nem tudta tovább válasz nélkül hagyni a nőt.
–Elégedett, Mr. Graham?
A férfi megtorpant, és egy mélyet lélegzett. Elképzelte magában mikor is lenne elégedett, mit kellene tennie ahhoz, hogy úgy érezze magát, majd ezeket a gondolatokat elraktározta a belsejében, a jövőre előretekintve. Lassan oda fordult a nőhöz és hagyta, hogy a régi énje, az elesett Will, kimászón a sírgödréből, és minden fájdalmát rázúdítsa a riporternőre.
–És maga, Freddie? Maga elégedett? Mondja, hány ember sebét tépte fel azzal, hogy ma ezt megszervezte? Beszélt valaha is áldozatok családjaival? Vitt nekik virágot? Ez az egész csak a könyve hírnevének a felhajtásáról szól, szó sincs arról, hogy bárkivel is együtt érezne. Kíváncsi lennék, azt vajon megírja benne, hogy maga mondta Gideonnak, hogy ölje meg Abigailt és engem is? Magát kifogja eltemetni, Freddie? Arra még nem gondolt, hogy a temetésén az emberek mit fognak csinálni? Lesz ott egyetlen egy gyászoló is, vagy csak gúnyolódók, akik táncot fognak járni a sírján? Abigail Hobbs ugyanúgy áldozat volt, mint a többi lány, és ezt Ön is tudja nagyon jól. Viszlát.
Azzal ott hagyta az elképedt nőt, akinek az arcszíne hasonlatos lett a hajáéval. Nem akarta saját magát megvédeni, az őt ért vádaktól. Azzal csak olajjat öntött volna a tűzre. Jobbnak látta alá ásnia a nő önbizalmát, és rátapintani arra a pontra, ami neki a legjobban fájt. A magány. A kitaszítottság. Ezzel talán elérte, hogy pár pillanatig is, de a „nevelt lányukat” ócsároló hangok elhalkuljanak.

***

Késő délután volt már, mire Will leparkolt a háza elé. A legelső járattal indult, mindenkit hátra hagyva. A társa megértette, hogy most szüksége volt az egyedüllétre, ezért Alanaval ott maradtak még egy kicsit, már csak azért is, hogy feltartsa a nőt, és lebeszélje egy esetleges látogatásról. Mr. Graham semmi nyomát nem látta annak, hogy bárki is meglátogatta volna, és kezdte azt hinni, hogy Miss Hobbs nem akart vele találkozni mégse, hogy annyira megviselték a történtek, hogy inkább „otthon” maradt. Mindig melegséggel töltötte el a szívét, ha a közösen eltöltött időre gondolt, és csalódottan lépkedett a tornáchoz, amikor egy idegen alakot pillantott meg. Egy szőke, bubifrizurás nő ült a lépcsőkön, a ruhái alapján testes, a bőre sötét kreol, és az arca nagy részét, egy túlméretezett szemüveg takarta. Már épp szóra nyílt a szája, hogy megkérdezze ki az, és mit akar, amikor közelebb lépve felismerte a profilt és végtelen mosoly terült el arcán. Abigail fázósan állt fel, majd oda ment hozzá és szorosan átölelte őt. A férfi a hajába temette az arcát, és még közelebb húzta magához.
–Annyira hiányoztál. Azt hittem nem jössz el.
–Nem tudtam egyedül maradni ott, Hannibal pedig felajánlotta, hogy töltsem nálad a hétvégét. Úgy gondolta, szükségünk lesz egymásra, hogy átvészeljük az eseményeket.
–Igaza volt. Gyere be, mert megfázol.

A házba belépve, a kutya falka kitörő lelkesedéssel üdvözölte a gazdájukat és a vendéget. A fiatallány csak mosolyogva nézte őket, és közéjük guggolva simogatta őket, míg azok ott nyaldosták, ahol érték. Egy pillanat alatt otthon érezte magát, és ezt a nyomozó is észrevette, akit ez elégedettséggel töltött el. Ahogy lesegítette a „nevelt lányáról” a kabátot, akkor tűnt csak fel neki, hogy az egész csupán egy álca volt, Abigail a bő ruhák mögé rejtőzött.
–Mi ez a maskara rajtad?
–Hm? Ja, ez?
A lány halkan kuncogott, ahogy sorra vette le magáról a ruhaneműket, a kiegészítőket és végül a parókát.
–Hannibal ötlete volt. Mindenhol az én arcom képe szerepel. Hiába mentem végig autóval, elég, ha valaki a piros lámpánál felismer, vagy a térfigyelő kamerákon meglát. Biztonságosabbnak tűnt így. Meg aztán jó buli. Jó érzés kicsit másnak lenni és nem annak a szörnyetegnek, mint akinek beállítanak…
Will halkan felsóhajtott. Mély sebeket kapott a lány és tudta, hogy ehhez idő kell, amíg feldolgozza. Leült mellé a földre és megfogta a kezét bátorítólag. Winston már Miss Hobbs ölébe hajtotta fejét, és kényelmesen elfeküdve hagyta, hogy simogassák. Máris megszerette a lányt.
–Abigail… Te nem vagy szörnyeteg. Hidd el, rengeteget láttam már, és te nem vagy az.
A nagy kék szemek a plafont kezdték el nézni, hogy az előtörni akaró könnycseppek ne folyanak végig az arcán.
–Tudom… Csak annyit hallottam mostanában, hogy magam sem tudom már, hogy mit higgyek.
–Ne azt, amit mások mondanak. Megértetted? Csak magadra hallgass! Az emberek gyarlók és soha nem lesznek képesek túllátni a saját szemükön.
A lány egy pillanatra elmosolyodott, és a nagy babaszemeket a férfira fordította.
–Ezt mintha Hannibal mondta volna.
Mr. Graham is felnevetett a képtelen helyzeten, és csóválni kezdte a fejét.
–Igen, úgy látszik, egyre jobban átveszem az Ő gondolkodás módját, és a beszédjét.
A lány egy pillanatig csak nézte őt, mintha meg akarná ismerni mindenegyes új vonását, ráncait, a szemei mögött rejlő mélységet. Mint egy szkenner, úgy vizslatta.
–Megváltoztál, Will. Más lettél.
A nyomozó egy pillanatra felsóhajtott. Ha tudná a mellette ülő fiatallány, hogy mennyit változott az utóbbi időben, valószínűleg nem lenne most itt vele. Menekülne előle. Az apja gyilkos volt, és most a nevelő apja is az. De nem akarta, hogy Ő mindezt megtudja, nem akart neki fájdalmat okozni. A kutya sűrű bundájába fúrta az ujjait, és próbált a valóságnak megfelelő választ adni.
–Igen. Tudod, kicsit átértékeltem az életemet, a viszonyítási alapomat, azt hogy magamat milyennek lássam, hogy hogyan értékeljem a gondolataimat… és ebben Ő nagyon sokat segített. Tisztában látom magamat, mint valaha, és ez igen nagy változásokkal jár.
–Határozottabb lettél, és nem tartasz már annyira az emberektől, mint régen.
A férfi felnevetett a kijelentésen.
–Nahát, valaki máris készül a pszichológusi pályára?
Abigail játékosan meglökte a vállát és halkan felnevetett.
–Hagyd már! Csak azt akartam mondani, hogy tetszik.
Will megölelte és megpuszilta a homlokát.
–Annyira jó, hogy itt vagy.
–Én is örülök neki.
–Csinálok egy kávét, kérsz?
–Igen, köszönöm.

A nyomozó gyorsan felállt, és sietett ki a konyhába. Nem volt hozzá szokva az ilyen intim, családi jelenetekhez, ezért bármennyire is jól esett neki, nem tudta teljesen átadni magát az élménynek. Mintha otromba módon, más ember életébe csöppent volna, ezért mindig hátrált, nem merte magának megadni ezt a fajta közelséget. Érezte a másik tekintettét, ahogy az, az ajtófélfának támaszkodva nézi őt, miközben a kávét adagolta. A lány még mindig nem hitte el, hogy tényleg ugyanaz a férfi lenne, akit eddig megismert. A külseje rendezettebb lett, a haja gondosan fésülve és nyírva, nem az a torzonborz össze-visszaság mint eddig, a szakálla is gondosan volt ápolva, a ruhái pedig elegánsak voltak. Azokra emlékeztette, mint amiket az, a másik „apjától” kapott kölcsön. De, ahogy jobban szemügyre vette a másikat, feltűnt neki a bőrszíne. Először azt hitte, hogy csak a nappaliba beszűrődő kevés fény az oka, de itt most meggyőződött róla, hogy nem, a férfi tényleg betegesen néz ki, minden külsőség ellenére is. Aggódott érte, tudta jól, hogy az utóbbi idők eseményei, nem csak számára voltak megterhelőek.
–Jól vagy? Elég tészta színed van, és a kezed is túl meleg volt.
A nyomozó csak hanyagul megrántotta a vállát, és tovább adagolta a gyenge minőségű kávét. Nem volt hozzászokva, hogy bárki is aggódjon érte, vagy, hogy komolyan vegye az állapotát. Az ő gondolatait mások kötötték le.
–Igen, persze. Csak egy kis láz, a stressztől van. A tegnapi eset eléggé megviselt… Basszus!
Will gyorsan félretett mindent és abbahagyta, amit csinált.
–Mi a baj?
–Meg akartam beszélni Hanniballal, de teljesen elfelejtettem. Ne haragudj, de muszáj utána néznem.
–Persze, menj csak.
A lány érezte, hogy mennyire fontos a férfinak ez az ügy, ezért gyorsan félre állt az útból, hogy az a gépe elé viharozhasson. A régi készülék iszonyat lassan töltött be, és Abigail már ment is volna a táskájáért, hogy kivegye onnan a laptopját és inkább arról töltsék be a kért oldalakat, amikor is felsejlett a monitoron a Tattlercrime.com és jobbnak látta, ha visszamegy a konyhába. Will végig pörgette az összes websiteot ahol a gyilkosság esetleg részletesen le lenne írva, de semmit nem talált. Ezt csak személyesen tudná megbeszélni a doktorral, de nem akarta telefonon elintézni az ügyet úgy, hogy a másik nem látta a képeket. Úgy döntött vár az egésszel holnapig, és akkor majd az iroda vörös falai között elmondja neki, az ott látottakat. Visszasétált Ő is a konyhába, és másra terelve a szót, folytatta a kávéfőzést, miközben a lelki szemei előtt újra csak a fa lebegett, bármennyire is örült a lány társaságának.

***

Freddie Lounds még soha életében nem érzett bűntudatot sem a cikkei miatt, sem az életmódját tekintve. Még is, amit tegnap Miss Hobbs temetése után, Mr. Graham mondott neki, egyszerűen nem ment ki a fejéből. A saját fegyverét használta a férfi ellene, amibe nagyon sok igazság vegyült. Elgondolkodtatta mindaz, ami történt, és úgy gondolta, itt az ideje most az egyszer békejobbot nyújtania a férfinak. Az autójával korán reggel vágott neki az útnak Wolftrapig, menetközben meg sem állt, és csak reménykedni tudott benne, hogy a GPS jó helyre irányítja. Tudta, hogy a nyomozó az Isten háta mögött él, de az erdőben elakadt, és gyalog indult tovább az útnak. A táskáját, és a mindig nála lévő fényképezőgépét a vállára vette, és folyamatosan átkozva magát a magas sarkúért, indult el az épülethez, a több centi magas hóban. Nem annyira távolról látta is a ház oldalát, és mozgolódásokat vett észre. Egy falka kutya, fiatal nőt vett körül, és Freddie érdeklődését egyből felkeltette. Úgy tudta, hogy a nyomozó magányosan él, így azonnal kíváncsi lett, hogy vajon ismeri-e a nőszemélyt. Hiába jött éppen béke jobbot nyújtani, a jó sztorira mindig éhes volt. Amennyire a helyzete engedte, közelebb merészkedett, majd a kamera lencséjével ráfókuszált a nőre. Első láttásra túl fiatalnak tűnt a férfihoz, és ő máris áldotta az eszét, amiért magával hozta a gépét. Will a házból kilépve, elkísérte a szőke hajú lányt a kocsijához, és ott hosszan megölelte. A gép folyamatosan kattogott, Miss Lounds úgy saccolta, a nő nem lehet több tizennyolc évesnél, és Mr. Graham túl szenvedélyesen ölelte ahhoz, hogy pusztán egy látogató legyen. Nem hitte el, hogy ekkora szerencséje legyen, hogy a férfi tényleg egy kiskorúval létesít viszonyt. A riporternő még közelebb merészkedett, hogy még több, és jobb képeket csinálhasson a párról, akár zsarolás céljából. Most már a tornác mögött megbújva fotózott, és ahogy az extra zoommal ráfókuszált a lány arcára, majdnem elejtette a fényképezőgépet. Azt hitte rosszul lát, gyorsan megcsinálta a kép sorozatot, aztán a táskája zsebéből előhalászta a kis kompakt távcsövét. A fényképek elég bizonyítékok lesznek, de a saját szemével is látni akarta. A fiatal, szőke hajú lány, akiről azt hitte, Will Graham szeretője, Abigail Hobbs volt. Akit tegnap eltemettek… Akiről az mondták, Dr. Gideon megölte, és miatta kellett zárkában raboskodnia… Ezért bosszút áll mindenkin! Most azonnal elmegy az FBI-hoz és mindent elmond! Kapkodva kezdte el összepakolni a táskáját, hogy minél előbb eltűnhessen, amikor elszakadt a vállpántja, és a földre borult minden. Ahogy a dühtől remegő kezei engedték, dobált befelé a holmiját, egy marék havat is belapátolva, megfeledkezve a párról. Amikor végre mindent elintézett és felegyenesedett, az autó eltűnt, és szembe találta magát a nyomozó távoli tekintettével.

A hóna alá csapott mindent, és szaladt az erdő felé, de tudta, kevés esélye lenne elérni az autójáig. A magas sarkúban minduntalan megbotlott, és a távolabb álló fészert tűzte ki célul, reménykedve, hogy ott elbújhat. A férfi folyamatosan futott utána, szinte méterek választották el őket egymástól, és ő lélekszakadva rohant, mert veszélyben érezte az életét. Hányszor mondta azt Mr. Grahamről, hogy közveszélyes örült és erről szentül meg is volt bizonyosodva. Megtudta a titkát, és ha tényleg igaza volt, ha tényleg egy gyilkos, akkor ő most minden bizonnyal meg fog halni. A régi fafészer előtt újra megbotlott, elejtette a gépét, de ő gyorsan felkapta és szaladt tovább. Addig rángatta a lelakatolt ajtót, amíg a zsanér kiszakadt a szúvas fából, és az ajtót becsapva fordult meg, hogy keressen valami torlaszt, amikor megakadt a tekintette valamin, amiről első látásra nem tudta eldönteni, hogy micsoda. Az ajtónak támaszkodva hallotta a futás hangját, a férfi közeledését, de ő csak megbabonázva nézte a plafonról lógó totem ruházatott. Egy koponya maradványai, egy barlangi medvéjéé, amihez egy köpenyt varrtak állati szőrmékből. A szája elé kapta a kezét, ahogy felsejlettek benne a mészárlás képei, amik a közelmúltban történtek. Igaza lett volna? Will Graham gyilkos, méghozzá azaz elmebeteg, aki állatnak képzelte magát, és úgy gyilkolt? Kintről a lépések zaja egyre közeledett, és ez észhez térítette. Egy hatalmas fagyasztó láda mögé bújt jobb híján, de ahogy megkapaszkodott a tetejében, hogy leguggoljon, az egész megcsúszott és ő majdnem beleesett a dobozba. A karját kihúzva a jeges húsok közül, feltűnt neki a rendezettség. Minden gondosan nejlon zacskóban tárolva, halak, vörös húsok, és egy valami, amitől ha tehette volna, hangosan sikítozni kezd. Egy emberi állkapocs volt pontosan mellette, minden kétséget kizárólag. Az ajtó nyílt, így gyorsan visszahúzta a fedelet és zokogva kucorgott le a földre, remélve, hogy a berendezés majd eltakarja.

–Tudom, hogy itt van Freddie. Hiába rejtőzködik. Mégis mi vitte magát arra, hogy, idézzem „egy pszichopata gyilkoshoz” menyen látogatóba? Az ilyeneket elkélne, messziről kerülnie nem gondolja?
Miss Loundsnak csak egy menekülési módszer jutott az eszébe az, ami Dr. Gideonnál is. Beszélni. Narcisztikusak… Ha legyezi, a hiúságát még megúszhatja…
–Bocsánatot akartam kérni! Félreismertem, és szerettem volna, ha együtt készítünk egy helyre állító cikket magáról és Abigailről…
– Ezt nem veszem be, Freddie. Ez még Öntől is gyenge kifogás.
Will végig követte a nő lábnyomait. Pontosan tudta, hogy hol van, azt is, hogy mindent tud. Amikor a lány beült az autóba, egy pillanatra megcsillant a szeme sarkában a vörös hajzuhatag, de nem akarta Miss Hobbs előtt elárulni, mert megrémítette volna őt. Amikor a Ford már elfordult, akkor indult csak a riporternő után. Miss Lounds bármennyire is éles eszűnek hitte magát, esélye sem volt ellene. Azt akarta, hogy az utolsó perceiben rettegjen, hogy átélje mindazt a gyötrelmet, amit a „nevelt lányának” kellett, egész élete során az olyanok miatt, mint Ő, az apja, és mindazok, akik meggyalázták és elítélték. Az elmúlt pár órában talán sikerült helyre állítania a lelkét, de ha látta volna mindazt, amit most tenni készült, az egész semmisé foszlott volna.
–Pedig ez az igazság!
–Igazság? Maga ismeri ezt a szót? Nem, kötve hiszem.
A nyomozó egy ugrással a fagyasztó láda másik oldalán termett és szembe találta magát a rettegő nővel. Egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy meglátta a félelmet a szemeiben, hogy tényleg helyes-e az, amit csinál?
–És maga? Az igazságszolgáltatásnak dolgozik, és közben meg egy gyilkost rejtegetett! Hisz itt vannak Randall Tier hiányzó testrészei! Az előbb köszönt el Abigail Hobbstól! Közönséges gyilkosok mind a ketten, végig igazam volt! Ugyan olyan kígyó, mint az apja volt! Mint maga!
–Elég volt!
Will előre lendült a nő torkára fonta az ujjait és tiszta erőből szorította.  A test remegett alatta, érezte a hátát érő csapásokat, hallotta a hörgő hangot, ahogy Freddie az utolsó korty levegőért kapkodott, látta a kigúvadó szemeket, amik a nyomástól kiugrani készültek, de nem állt le.
–Látja… Tartotta volna a nyelvét, akkor most nem lenne gondban.
A karok elernyedtek, az ütések alábbhagytak és érezte, ahogy az utolsó levegő is elszökik. Az ujjaival kitapogatta a gégét és egy erős nyomással, eltörte a gégecsontot. Ezzel az egy mozdulattal biztos lehetett abban, hogy tökéletes munkát végzett, Freddie Lounds végre elhallgatott. Lihegve engedte el az ernyedt nőt és hagyta, hogy az a földre hulljon. Nem idegeskedett azon, hogy mi fog történni. Higgadtan állt fel és kereste meg a kis SD-kártyát a fényképezőgépből és törölt minden nyomot a gépről, majd eltette a kártyát. Az adathordozó nélkül soha nem fogják azonosítani a képeket. A táskában megtalálta a kocsi kulcsokat és kisétált az udvara, hogy megkeresse a hozzá tartozó járművet. A nyomok gyorsan elvezették az erdőben álló autóig, és azzal vezetett el egészen a fészerig. Az ajtókat szélesre tárva ment be a nőért, és vette a karjaiba Őt.
–Nos Freddie, tévedtem. Mégiscsak el fogják temetni, és lesz valaki a temetésén.
A testet úgy helyezte el a hátsó ülésen, mintha csak aludna, a nyakát még párnával ki is támasztotta, és elindult Pennsylvaniába.

***

Dr. Lecter ajtaján halkan kopogtattak, és az ajtót szélesre kitárva meglátta a párját csatakosan, rendezetlen külsővel, viaszfehér arccal. A férfi rettenetesen rosszul nézett ki, és látszott rajta, hogy nagyon beteg. A homlokán gyöngyözött az izzadság, a szemei lázas fényben csillogtak. A doktor a karján a kabátjával állt, épp indulni készült, de amint meglátta a barátját, rögtön beljebb invitálta.
–Will! Jól vagy?
–Beléfojtottam a szót Freddie Loundsba…
–Gyere be.
Hannibal gyorsan levetkőztette a nyomozót, és bekísérte Őt az irodájába. Ott tartotta a legerősebb brandyjét, és Mr. Graham remegve foglalt helyett a megszokott foteljében. Majdnem kilöttyintette az italt, ahogy átvette azt a doktortól. A férfi szokás szerint vele szemben foglalt helyett, a lábait keresztbe vetette és nézte maga előtt az ő bukott angyalát.
–Azért törtél így meg, mert megölted Loundsot, az átváltozásod iránt érzett félelmed vezérel, vagy Abigaillel történt valami?
A nyomozó csak széles mozdulatokkal rázta a fejét.
–Egyik sem. Lázam van, fáj a fejem, hallucinálok, hetek óta és egyre rosszabb. Már nem vagyok felettük úr. Haza akartam menni, de nem tudtam, azért jöttem hozzád. Meg ott volt az a gyilkosság is…
–Milyen gyilkosság William? Megöltél még valakit?
–Nem. A képviselő… az erdőben… olyan, mint én… Nem hallottad?

A vezetékes telefon hangosan csörögve szólalt meg a lakkozott tölgy íróasztalon.
–Bocsáss meg. Általában kikapcsolom, de most mivel menni készültem, ezért maradt bekapcsolva.
A doktor meg sem mozdult, és a párja kérdőn nézett rá.
–Nem veszed fel? Lehet, hogy fontos.
–Bekapcsol az üzenetrögzítő.
A készülék élesen sípolva szakította meg a hívást, és a vonal végén egy higgadt hang szólalt meg.
–Dr. Lecter? Harris fő felügyelő vagyok Minnesotából. Kérem, amilyen gyorsan tud, hívjon vissza, fontos.
Hannibal egy nagyot sóhajtott, és gyors kecses lépésekkel ment oda a telefonhoz, és mielőtt megszakadt volna a hívás, vette fel azt.
–Itt Dr. Lecter. Miben lehetek a szolgálatára biztos úr?
Mr. Graham az arcát a tenyerébe ejtette, és csak a mondat foszlányokat hallgatta.
–Igen, én rendeztem a temetést… Igen, volt némi vitám a hölggyel, de nem kívánok feljelentést tenni… és biztos, hogy Ő volt? Nem tehetném meg az itteni rendőrségen, mondjuk holnap? Épp itt van egy betegem, nem szívesen hagynám itt… nos, értem. Akkor azonnal indulok. Viszont hallásra.
A doktor csalódottan fordult oda a párja felé. Számított erre a hívásra, de nem ilyen gyorsan, és nem most.
–Sajnálom, William. Azért telefonáltak, mert Marissa Schurr édesanya a temetés után, felpofozott és rágalmazott a rendőrök előtt. Nem akartam nagyobb figyelmet szentelni az ügynek, de ma látták, ahogy széttörte Abigail sírkövét, így a hatóságok arra köteleztek, hogy tegyek tanúvallomást a tegnap történtekről.
A férfi lassan oda guggolt a barátja elé, és megfogta a tűzforró kezet.
–Nem szívesen hagylak itt ebben az állapotban, de muszáj elmennem. Siettek, amennyire csak tudok, és utána ápollak. Nem hagyhatom, hogy ilyen állapotban elmenj. Rendben leszel?
A nyomozó megnyalta, a kicserepesedett hófehér ajkait. Most mindennél jobban szüksége lett volna a másikra, arra, hogy megölelje és az ágya mellett vigyázzon rá, amíg elmúlik a láz, hogy ne kezdjen el újra alva járni, de tudta, nem kérhet ilyesmit. Nincs joga rá.
–Igen.
A partnere megszorította a kezét, a másikkal megsimogatta az arcát.
–Siettek.
A csók a homlokán szinte jegesnek tűnt, és ő megrázkódott, ahogy a társa ott hagyta őt egyedül.

***

A percek olyan lassan teltek, mintha egy homokórában ólomgolyók, és nem homokszemcsék lennének. Will kezdte magát egyre rosszabbul érezni, a Hannibaltól kapott ital, most csak rosszabb hatással volt rá, mint általában, ahogy az alkoholra reagálni szokott. Felkelt a fotelból és tántorogva indult el, hogy töltsön magának egy pohár vizet a konyhában, és utána elnyúljon heverőn, pihenni. Nem mert a férfi ágyába feküdni, holott már számtalan alkalommal aludt itt, udvariatlannak tartotta volna. A lábai nem engedelmeskedtek az akaratának, szédült, és folyamatosan imbolygott. Előre nyújtott karokkal tántorgott, de megbotlott és ráesett az íróasztalra, ezzel arról mindent leverve. Káromkodva térdelt le a földre, és kezdte el összeszedni az írat halmokat. Tudta, hogy a doktor mindennél jobban kényesebb a rendre, ezért igyekezett mindent a helyére visszatenni, de amikor felemelte a rajzmappát, hogy azt az asztal szélére tegye, kihullottak belőle a vázlatok, és Ő megrökönyödve nézte az egyik rajzot. Egy percig csak próbálta magával elhitetni, hogy a kép csupán egy tanulmány, de a virágok, és a kéz, amit látott a papír halmok alól kibukkanni, nem tudták erről meggyőzni. Kapkodva dobálta szét a többi rajzot a padlón, nem számítva, hogy hányat gyűrt össze, hogy érintései nyomán elkenődött a grafit, ezzel tönkre téve az alkotásokat. A kezei szüntelenül mozogtak, míg végül elé tárult a teljes kép. Ahogy meglátta, leült a földre, lassan szája elé emelte a kezét és csak meredten nézte a művet. A rajz pontos mása volt az erdőben látott hullának, egy eset tanulmány volt, a viktoriánus kori anatómiai rajzokhoz hasonló, de az arc, itt egyértelműen az övé volt. Minden stimmelt. A virágok, az elhelyezés, csak a fa hiányzott. Itt sebesült emberként lepték be a növények, és nem, mint Szent Sebestyént ábrázolták. A nyomozóval forgott a világ, és most már, nem csak a betegsége miatt szédült. Egy gyilkosba szeretett bele. Hannibal a Hasfelmetsző… Szinte vinnyogva kezdett el zokogni, ahogy ez tudatosult benne.

20.

–Bizonyíték!
Ez volt Will első gondolata.
–Kell valami bizonyíték, ez csak egy rajz, ettől még nem lehet gyilkos!
Lélekszakadva szaladt volna a házban, de nem volt képes rá. Erőtlenül botorkált le a konyhába, miközben folyamatosan kattogott az agya. A fejében egymást váltották a gondolatok.
–Mit tudunk a hasfelmetszőről? Szerveket gyűjt, sebész volt vagy az, gourmet, megeszi a szerveket, nem hagy maga után nyomokat, rendkívül intelligens, nagy tudású ember, aki művészetrajongó… Mind illik rá, a francba!
A konyhába érve felrántott a hűtő ajtót. A polcok tele voltak hússal, mindegyik egyenként előkészítve, átlátszó nejlon zacskókban gondosan felcímkézve. A vörös húsokról nem tudta megállapítani, hogy emberi, vagy állatiak-e. Túl sok volt az összetevő. Comb, karaj, hátszín, majd talált mást is, ami már jobban idegesítette. Szív, máj… Belsőségek. De nem tudta elképzelni, hogy egy disznónak lehet ekkora szíve… Túlságosan hasonlatos volt az emberéhez. Még jobban szédülni kezdett, és a kirakós darabjai akaratlanul is, de kezdtek összeállni.
–Ha Hannibal a gyilkos, és ez itt emberi szerv…
A gondolatot nem tudta befejezni, a mosogató fölé hajolva, remegve okádta a bűzős epét, mert semmi más nem lett volna, amit kihányjon. Újra felrémlett neki az álma, hogy a férfi a szívét ette meg a saját szeme láttára. A fa… Az áldozat profilja… Semmi nem volt véletlen.
–Az üzenet nekem szólt… Azért volt két értelmezése a gyilkosságnak. Azért oltotta belé a fát, azért állította ki Szent Sebestyénként, hogy én elfogadjam, a nemi identitásomat Ő iránta… Ezt már korábban eltervezte, csak a megfelelő pillanatra várt… De én, megelőztem Őt…
Újra a mosogató fölé hajolt, de bármennyire is összerándult a gyomra, nem tudott magából semmit kipréselni. A könnyei újra folyni kezdtek, a saját naivitása miatt.
–Hisz végig tudtam, mindenki figyelmeztetett! Hogy lehettem ekkora barom?
– „Dr. Lecter legutóbbi betege, aki itt volt, megtámadott és közben lenyelte a saját nyelvét.”… „Hannibal nem egy betege halt meg a kezelés közben vagy közvetlenül utána”... „Vigyázzon, kivel barátkozik Mr. Graham, nehogy baja essék… Hannibal figyelmessége a maga szempontjából annyira ártalmas, mégis annyira ellenállhatatlan, hogy emiatt nem képes ésszerűen gondolkozni.”
– Ésszerűen gondolkozom.
– „Emlékeztesse magát erre mindig, mielőtt túl késő lenne.”
Bedelia tudta. A kezelésükön elmondta neki, de őt annyira idegesítette a nő, az hogy el akarják őt taszítani a „családjától”, hogy nem volt képes túllátni a mondatok mögött rejlő igazságig.
–„Család”… Az persze…
Keserűen felnevetett a gondolaton. Hiszen ki más nézné elégedetten azt, hogy gyilkos lett belőle, ha nem egy másik gyilkos? Végig az orránál vezeték és ő hagyta. Megérdemli mindazt, ami történt.

A mosogató peremétől ellökte magát, és a kezébe vette a mobilt, hogy tárcsázza Jack számát. Megtalálta a Hasfelmetszőt. Végig ott volt velük, ezért nem kapták el. Majdhogynem együtt élt a gyilkossal, mégis mikor tudta mindazt észrevétlenül véghezvinni? És különben is? Mit mondana neki? Hogy talált egy rajzot, meg egy hűtőt tele hússal? Ez nem bizonyíték. Ellene sokkal több bizonyíték szólna, mint Hannibal ellen… Hisz, ott van a házában Randall Tier hullájának a maradványai, Freddie DNS-ét is könnyű lenne megtalálni. Ha szólna bárkinek is, azzal csak saját maga alatt vágná a fát. Válaszokat akart, bizonyítékot. A tudata kezdett tisztulni, így a folyosó hálózatokon addig sétált, amíg megtalálta a pincéhez vezető ajtót. Kékszakállú herceg várában érezte magát, és tudta mi fog rá várni, ha kinyitja az utolsó ajtót. De ő ki akarta nyitni. Esélyt akart adni annak a halovány kis hangnak, aki azt súgta neki, hogy tévedett.

Most először volt hálás azért, amiért az FBI-nál dolgozik, a zárat könnyűszerrel feltörte, -nem törődve azzal, hogy ha nincs igaza, hogyan fogja mindezt megmagyarázni a doktornak-, és felkapcsolta a villanyt. A szikrázó fehérségű ledek fényében nem volt többé kétsége. Az acélboncasztal a helység közepén, baljóslatúan csillant. Senki sem mondhatja azt, hogy a doktor hazahozta a munkáját… A helységben mindenhol kényes tisztaság uralkodott, szinte harapni lehetett a fertőtlenítő szagát a levegőben. Az boncasztal mellett egy műtősök által használt gurulós asztal volt elhelyezve, rajta a tálcán tökéletes katonai rendben sorakoztak a sebészi felszerelések. A polcokon vegyszerek, gumikesztyűk, fertőtlenítő szerek, gyógyszer, mint ha egy igényes illegális szervkereskedő műtője lenne, vagy egy temetkezési vállalkozó balzsamozója. Aztán, ahogy megfordult, még több dolog tárult a szeme elé. Egy körfűrész, újabb polcok szerszámokkal, különböző fajta kötelekkel, és egy fogas rajta egy átlátszó overall. Ránézésre meg tudta állapítani, hogy Hannibal mérete. A szoba újra forogni kezdett vele, és neki meg kellett támaszkodnia a polcok peremébe, hogy ne essen el. Bizonyítékokat akart… Hát megkapta. Minden ott volt élesen és tisztán. Megrázta a fejét, hogy összeszedje magát és higgadtan gondolkodjon. Ha elmondja Jackenk mindazt, amit tud, ő is bűnössé válhat, azt hihetik mindenről tudott végig, és eddig védte a férfit. Akkor az a házát is átkutatják és akkor neki is vége. Nem, nem csak neki… Abigailnek is. Hisz ott volt nála, tele a ház az Ő DNS-ével… Őt nem fogja magával rántani… a lány ártatlan, nem tehet arról, hogy mindegyik „apja” gyilkos volt. Ha mást már nem is tehet, legálabb őt megkíméli ettől. Nem voltak kétségei a felől, hogy ha Hannibal előtt felfedi, hogy ismeri minden titkát, akkor nem kerül ki innen élve. Újra a gyógyszeres polcok felé fordult és elmosolyodott. Együdül nem fog meghalni. Összeszedett mindent, amire úgy gondolta szüksége lehet, ki biztosította a fegyverét, és a küzdelemre készen foglalta el újra a helyét az irodában.

***

Hannibal hatalmas tömött barna papírzacskókkal tért haza, ugyanis menet közben megállt a kedvenc boltjában vásárolni. Tökéletes vacsorát akart főzni Willnek, és nem érte be csupán az otthon fellelhető összetevőkkel. A holmijával gyorsan kisietett a konyhájába, és belépvén, a mosogató irányából megcsapta a kesernyés, semmivel össze nem téveszthető szag, az epés hányadék illata. Az agyában hozzá adta a teendői listájához a tárgy mielőbbi fertőtlenítését, de nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az esetnek, számított erre az eshetőségre, egy beteg ember mellett. Az acélpultra helyezte a tömött zacskókat, és életében talán először, nem vetkőzött le, nem állt neki gondos rendezettséggel elpakolni a friss árukat, hanem egyből a párja után indult az irodájába, ahol hagyta. Aggódott a férfiért, nagyon lázas és beteg volt, amikor a kötelesség elszólította tőle. A kabátját a lépcsőn felfelé haladva egyenként kigombolta, és meglazította a nyakába kötött sálat. Reménykedett benne, hogy a társát nem találja még mindig a helységben, és jó beteg módjára az ágyában pihen. Amikor benyitott az ajtón és körbenézett nem látott senkit, már majdnem elindult a hálószoba irányába, de előtte egy kísérletet tett, hogy tényleg egyedül van-e.
– Will?
A következő pillanatban viszont megcsapta a kloroform ismerős illata, és hiába próbálta elrántani az arca elé helyezett kendőt, a szer túl gyorsan hatott az idegrendszerére, az ujjai hiába markoltak, nem tudtak elég erőt kifejteni, és lassan a kép elhomályosult, majd elsötétült, és magatehetetlenül rogyott össze. Nem látta a támadóját, de abban biztos volt, hogy az élve, nem kerül ki innen. Ha pedig a barátját is bántotta, akkor még azt a kegyelmet sem fogja megadni neki, hogy mielőtt felszolgálná, megölje.

***

Dr. Lecter tudata lassan tért vissza, a láttása még nem volt elég éles, amikor tudatosult benne, hogy kikötözték. A bokájától egészen a válláig vastag kötél kötegek fogták közre, és szoros gúzsba kötötték kedvenc foteljához. A földön maga mellett szanaszét dobálva a kabátja, az öltönye, a nyakkendője, és a mellénye, az ingét pedig felhasították a mellkasán. A vele szemben elhelyezett fotelban meglátta a „támadóját”, és az arca szigorú élt vett fel.
–Nem kedvelem az e féle szexuális játékokat, William.
A férfi még csak egy mosolyt sem ejtett meg, a térdei között eddig hanyagul tartott fegyvert lassan felemelte és a doktorra szegezte.
–Szó sincs semmiféle játszadozásról… Többé már nem.
Hannibal higgadt maradt, még ha nagyon is jól tudta mi játszódik le a másik lelkében. Az egyik legjobb pszichiáter volt a szakmában, és bízott a kepeségeiben.
–Áruld el, kérlek, hogy miről beszélsz. Úgy érzem, magyarázattal tartozol nekem.
A társa szemében a láz mögött az őrület csillogott, és a csalódottságé.
–Láttam a rajzot, a húsokat, a pincét… Tudok mindent. Végig hazudtál nekem, végig az orromnál fogva vezettél, de ennek itt és most vége.
A nyomozó felállt a fotelból és tett két lépést a volt partnere felé. A keze bizonytalan volt, ahogy a fegyvert tartotta, a fejében a lüktetés folyamatosan erősödött, de az ujjával még nem volt képes meghúzni a ravaszt, bármennyire is ez volt a feltett szándéka. A másik türelmesen nézte, és ez a mérhetetlen higgadtság idegesítette.
–Szóltál Jacknek?
–Nem.
A szájából szinte fröcsögött ez az egy szó, mintha újra epét hányna. Hannibal kérdőn enyhén oldalra biccentette a fejét, ami nála kíváncsiság jele volt.
–És miért nem?
–Tudod te azt nagyon jól, hogy miért nem! Hisz végig ez volt a terved! Egy szörnyet csináltál belőlem! Olyant, mint te!
Mr. Graham zihált a dühtől és a megerőltetéstől. A fegyver markolatát két kézzel szorította, hogy biztosan tudjon lőni. Hisz, nem azért vetkőztette le Dr. Lectert, hogy pontosan a szívére tudjon célozni? Oda, ahová ő is a legtöbb sebet kapta.
–Soha, semmi olyat nem tettem veled, amit te nem akartál. Én pusztán megmutattam neked az igazi énedet.
A nyomozó gyors léptekkel a doktor előtt termet, és a halántékának szegezte a fegyvert.
–Ne hazudjon nekem!
A férfi hangja szinte jeges volt, ahogy a fogai között kipréselte a szavakat.
–Nem hazudok, Will. Minden döntésedet, minden cselekedetedet, te magad irányítottad, én csak a háttérből figyeltem a tevékenykedésedet.
–Hazugság! Végig csak ki használtál… Behatoltál a fejembe, a lelkembe, a testembe… Lecsupaszítottál, megnyúztál, és kifordítottál, majd újra összeraktál a kényed-kedved szerint… Elszakítottál mindenkitől, kisajátítottál, és egy olyan embert csináltál belőlem, aki soha nem is létezett volna, a te kezed nyoma nélkül…
Az arcán lassan folyni kezdtek könnyek. A tehetetlen düh és kétségbeesés könnyei. Minden, amiben eddig hit, ami eddig reménnyel töltötte el, elveszett. A keze egyre jobban remegett, a szemei fátyolosak voltak, de még mindig nem tett le a szándékáról, hogy minden kérdésére választ kapjon, bármennyire is fájdalmasak voltak azok.
–Soha, nem éreztél irántam semmit, igaz?
Hannibal megnyalta az ajkait, és most először jelent meg a szemeiben érzelem, amióta a férfi fegyvert szegezett rá. A végtelen düh verődőt rajtuk vissza, de nem a helyzete miatt, hanem a másik vaksága volt az, ami ezt az érzelmet előcsalta belőle.
–Neked fogalmad sincs, mennyit jelentesz nekem William. A makacsságod, amivel egy bevehetetlen falat építettél magad köré, nem engedi, hogy lásd mindazt, amivel körülvettelek, amit nyújtottam neked…
–Hazugság! Csak arra kellettem, hogy legyen, aki a túloldalon vigyázz rád, és eltereli a figyelmet rólad. Megalkottál egy másik gyilkost, akire bármelyik pillanatban ráfoghattad volna a te gyilkosságaidat! Mond csak, meddig játszottad volna a szerető szerepedet? Amíg nem unsz rám? Amíg nem leszek számodra elég unalmas?
–Soha nem játszottam semmilyen szerepet, és semmit nem alkottam. Ami veled történt, csodálatos átalakulásod…
Mr. Graham hirtelen újra a férfi fejéhez szorította a fegyver csövét, és azt durván a halántékának nyomta. A volt partnere egy pillanatra behunyta a szemét, és elfordította a nyakát. A bőre alatt az erek sűrű hálózata felsejlett és lüktet, de félelemnek semmi jelét nem mutatta.
–Ne merészeld, ne mond ezt többé! Az nem egy csodálatos átalakulás, hanem egy kegyetlen, és gusztustalan agymosás, amit te hajtottál rajtam végre!
–Szó sincs erről. Ha tettem bármit is, akkor csak azt, hogy megmutattam neked az igazi éned, mindazt, amit a társadalom, a neveltetés és te magad elfojtottál…
–Nem! Ez nem igaz! Ne hazudjon nekem Dr. Lecter!
William fejét egyre élesebb erősebb fájdalom járta át, a teste folyamatosan remegett, és a testéről már csöpögött az izzadság. A bőre alabástroma megszűnt, helyét egy beteges szürkésfehér szín vette át, egyedül a szemei hoztak színt az arcába, amik véresen forogtak.
–Még mindig nem hazudok Will! Hisz te magad mondtad, hogy élvezet volt megölni Gideont, hogy jó érzés volt. A legbelső érzéseinket, nem lehet semmivel sem módosítani, ezt te is tudod! Mégis milyen választ remélsz hallani? Hogy nem vagy szörnyeteg? De hisz nem vagy az, pusztán egy ösztön lény. Egy ember, aki szabadjára engedte a vágyait, mindazt, amit eddig elfojtott.
–Nem… én, nem…
Mr. Graham keze lehanyatlott és egy lépést hátrált. A lépte bizonytalan volt, világ egyre jobban szédült és úgy érezte nem ura saját magának. Mintha belemásztak volna a fejébe, ott egy börtönt építettek volna a saját gondolatainak, és hiába veri a cella rácsait, nem szabadul. A kinti gondolatok viszont be tudtak férkőzni hozzá és cseppfolyósként beszivárogni és egyesülni a régi gondolataival, elnémítva azokat.
–… Én nem lettem volna gyilkos…
–Mindig benned volt és benned is lesz Will, kár tagadnod. Hisz egyek vagyunk és leszünk… Te és én, ugyanaz a lélek, elme, kettéhasadva és csak velem lehetsz teljes… Will… Will!
Hannibal hiába szólítgatta a férfit, a testét végtelen görcs járta át, a szemei fenn akadtak, csak a szemfehérje látszott, és az ujjai rángásából kicsúszott a fegyver, ami padlót érve elsült.

21.

A puskapor szaga mérgezően szállt a levegőben, a falról pedig lassan pergett a gipszpor a lövés nyomán. A golyó lyukat ütött a vérvörös falba, de szerencsére a doktort nem találta el. A barátja testét még mindig a roham okozta görcsök járták át, és ő gúzsba kötve jelen pillanatban nem sokat tehetett érte, de ismerte a kiutat a szorult helyzetéből. Mindig örömmel gondolt vissza a Sacromonte negyedben eltöltött időre, Granadában, az ottani cigányokkal. Egy igent zárt közösségbe sikerült bebocsájtást és betekintést nyernie, és az ott tanultakat mélyen magában őrizte. Az átlagemberek rossz szemmel nézték ezt a népcsoportot, de őt izgatta életvitelük, látásmódjuk, az a fajta nyersség és vadság, amit a többi ember erőszakkal elfojt magában. Tolvajok, rablok, táncosok, gyilkosok, zenészek, csalók, szemfényvesztők, zsonglőrök leszármazottjai, akik mindig kivágták magukat a bajból és még a jéghátán is megéltek. A tudást nemzedékről nemzedékre adták át, még ha éppen tisztes életet is éltek, akkor sem hagyhatták a hagyományokat és a titkokat elveszni. Ebbe a világba tekinthetett ő is bele, és a mai napig hasznosította az ott tapasztaltakat gyilkosságok közben. A romák soha nem tudták meg, mi is ő valójában, nem kérdeztek, amíg elég pénzt és húst adott nekik. Az ottani férfiak mutatták meg, hogyan kell a vállat úgy kiugrasztani és visszaállítani, hogy az ne okoz kárt az ízületekben, de elég laza legyen ahhoz, hogy egy ilyen helyzetből kiszabaduljanak.

Egy pillanatig sem gondolkodott, eddig hagyta Williamet, hogy azt tegyen vele, amit akart, - tudta, hogy úgysem lenne képes lelőni őt, nem érezte veszélyben az életét-, de most a férfinak szüksége volt rá, bármit is tett az elmúlt percekben. A porc émelyítően roppant, ahogy kiugrasztotta azt, a megfelelő helyéről,  a karja ernyedten lógott a mellkasa előtt, de ezzel a sűrű kötélzet meglazult, és elég rés keletkezett ahhoz, hogy elkezdje magát kiszabadítani. Csak reménykedni tudott benne, hogy Will nyomozó ösztöneit elnyomta a sokk és a láz, így nem motozta meg kellőképpen. A fotelban addig helyezkedett, csúszott lefelé, amíg elérte a zoknitartójának feszes gumi szalagját, és az oda erősített bicskát. A fogai közé véve az acélpengét, húzta azt, míg a rúgó engedett, és a kés előpattant. A kender szálak nagy sokára engedelmeskedtek csak, a folyamatos vágásnak, de végül a kötél elszakadt, és elkezdhette magáról lebontani a testén kígyóként tekergő kötelet. Amikor végre kiszabadult a fogságából, a még mindig rángatózó Mr. Grahamhez lépett.

 A férfi homloka szinte tüzelt, ahogy megérintette, mégis nyirkos lett a tenyere a kicsapódott izzadságtól. Erős, határozott ujjakkal feszítette szét az állkapcsot, hogy benézzen a szájába, nem csúszott-e hátra a nyelv a garaton. Óvatos mozdulatokkal fektette le a padlóra a barátját, és megsimogatta az arcát. A feje alá gyűrte párnaként az öltönyét, majd ruganyos léptekkel, a neobarokk italos szekrényben elhelyezett orvosi táskájáért sietett. Jelen pillanatban nem tehetett sokat, amíg a roham tartott, veszélyes lett volna vénásan injekciót beadni, így türelmesen várt és a másik haját simogatta, amíg annak a testén lassan alábbhagytak a görcsök és a rángások. Gyorsan megvizsgálta az eszméletlen társát, agyi infarktus jeleit keresve, de nem talált erre utaló tünetet. A láz még mindig tombolt a férfi testében, és Dr. Lecter minden racionális érvét sutba dobva, segíteni akart rajta. A William megismerése előtt alkalmazott viselkedés kódexe, azt kívánná, hogy ölje meg Őt, hisz veszélyezteti az életét, de minimum hagyja a sorsára, és tűnjön el. Ő azonban nem volt képes egyikre sem, hitt abban, hogy ha a nyomozó elméje kitisztul, másként fogja látni a dolgokat, és egy lesz az útjuk. Amilyen gyorsan csak tudta, hanyagul összegombolta az ingét, magára vetette a kabátját, és a karjaiban Willel sietett le a kocsijához, majd a kórházba, hogy megmentse az életét.

***

A gépek monoton kattogása, a villódzó fények, a fertőtlenítő szaga, és a csend. Ennyi maradt a kapcsolatukból, az elmúlt pár napban. Hannibal minden nap ott virrasztott William ágya mellett, amióta csak behozta, aggódó tekintetét le nem véve a másikról. A folyamatos láz, a stressz, mindaz, amit a férfi eltitkolt előtte, mérgezte a szervezetét és a teljes jobb agyféltekéjének a gyulladását okozta. A nyomozót végül mesterséges kómában tartották, antivírus-, és szteroid-terápiát kapott, de ennél többet nem tehetek érte, és ez dühítette a doktort. A kezelésre alig reagált a partnere, és csak részleges gyógyulásra számítottak a kezelőorvosai. Szándékosan indította el a lavinát, Will életben, de azt nem akarta, hogy ilyen véget érjen. Rosszul időzített, és ez kis híján a partnere életébe került.

Az egész pusztán kíváncsiság volt, hogy a másik vajon megtalálja-e a neki küldött vallomást az erdőben, hogy megtudja-e fejteni, magáénak tudja-e érezni mindazt a szépséget, amit ő lát benne, azt az ideál képet, ami számára Őt jelentette. Tudta, hogy előbb vagy utóbb a játszma véget ér, minden lepel lehull, de ő akarta irányítani, hogy mikor. Kinyitotta Pandora szelencéjét és várta a homokszemek pergését, amik odáig vezettek, hogy a társa világosan és tisztán lásson. Talán túl korai volt, de a Randall Tierrel végzett műalkotás után, elragadta a hév, és elérkezettnek látta az időt. Azt akarta, hogy együtt öljenek, megosszák annak minden gyönyörét, ketten éljék át az alkotás művészetét, de Will más utat választott. Ő visszakozott mindattól, amit feltárni készült előtte, és ezt nem vette jó néven. Az agyában lázasan váltották egymást a gondolatok, hogy mit tehetne annak érdekében, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan azt ő megálmodta.
-Hitessem el vele, hogy az egész hallucináció volt? Hogy minden a képzelete, a betegsége szüleménye? A képességei meg voltak hozzá, hogy hipnózisban el tudja temetni olyan mélyre a másik gondolatait, hogy legfeljebb a tudatalattija leghátsó zugában motoszkáljon. De elvetette az ötletet, es most először nem akart ilyen módszerekhez folyamodni. Hannibal ugyanis kíváncsi volt, mi lesz az ő sakktáblájukon a következő lépés. Bízott abban, hogy ha elég időt ad a partnerének, akkor az meghozza a helyes döntést, és tudni fogja, hogy hol a helye… Ezzel az eszményképpel várt minden egyes nap arra, amikor is ez a perc bekövetkezik, és ő diadalt arathat. Addig is, magában megtervezte az előkészületek minden apró mozzanatát,  ami a közös jövőjük felé vezetett. Az elméjében Európa színes és fényűző tájai lebegtek, tele művészettel, borokkal, és különlegesebbnél különlegesebb fogásokkal, amiket ő készített hármójuknak. Ábrándozva merült el az emlékezetpalotájában, míg Will békésen aludt előtte, mit sem sejtve a doktor szándékairól.

***

Mr. Graham ijedten nézett szét a szobában, ahol magához tért. Nem értette mit keres itt, mi ez a sok gép körülötte, az infúzió a karjában, és egyáltalán mi ez az egész. Fel akart kelni, kihúzni a kanült a vénájából, és mielőbb elmenni, haza, a kutyákhoz, Hannibalhoz, Abigailhez… Ahogy kiejtette magában ezt a két nevet, az emlékek megrohamozták. Lázas, vörösen izzó víziók voltak csupán, olyan mintha a rémálmaiból léptek volna ki. Az elméjében újra feltépte a pince ajtaját, az orrában érezte a vegyszerek szagát, látta a rajzot, a gondosan elrendezett húsokat, azt hogy le akarta lőni a doktort, aki nem tagadott semmit, és ahogy azt mondta neki, szereti… Nem tudta elég gyorsan megnyomni a nővérhívó gombot, a gyomrában összetömörülő émelygés utat talált magának, és az ágyról oldalra fordulva kezdett el hányni. A szívverése felgyorsult, az EKG sűrűn, hangosan pityegett, és a beérkező nővér csak azt látta, hogy újra okád. A vesetálat gyorsan a kezébe nyomta, majd az infúzióját felnyitva fecskendezett be egy nagy adag nyugtatót. Will megragadta az ápolónőt a ruhájánál fogva, és kétségbeesett, már-már örült tekintettel nézett fel rá.
–Kihozott ide?
A nő nem értette a kérdést, de látta mennyire fontos ez a páciensének, ezért válaszolt.
–Egy férfi.
A kék szemek megremegtek, és a pupilla még jobban összeszűkült. Valami megmagyarázhatatlan rettegés áradt belőlük.
–Hogy nézett ki?
A nővér lefejtette magáról a görcsösen szorító ujjakat, és amennyire csak az ereje engedte, visszafektette a nyomozót az ágyába.
–Egy elegáns, magas, szőkésbarnás hajú úriember. Minden nap meglátogatja. Nagyon aggódik magáért… De most már pihenjen. Ezt pedig feltakaríttatom. Itt hagyom a tálat, ha megint szüksége lenne rá...
William már nem válaszolt, csak meredten nézte a plafont. Nem ölte meg Dr. Lectert, és ő se ölte meg őt. Miféle beteges játékot játszanak egymással? Meg kellet volna, hogy tegye. Megölni őt és utána magát is. De nem volt képes rá. Nem tudta megtenni.

–De miért?
A kérdés üvöltött a fejében, pedig tudta rá a választ. Bármit is tett a doktor, akkor is szereti, és ez volt az, amitől a gyomra felfordult. Hisz, hogy tud egy ilyen embert szeretni? Amikor gyűlölnie kéne, menekülnie előle? A létező összes módon megerőszakolta őt, és mégis vonzódik hozzá, valami gusztustalan, elmebeteg módon. Talán az is… Elmebeteg. Nincs más épeszű válasz a kérdéseire. Mi más késztetné arra, hogy ne adja fel mindkettőjüket a rendőrségen? Mindketten gyilkosok, erre nincs mentség, nincs magyarázat. De ha megteszi, akkor mindennek vége, és ezt nem volt képes elfogadni. Szüksége volt a másikra, valami mélytejezően fertőző módon, egyszerűen nem tudott nélküle létezni. Annyira a fejében élt Hannibal, hogy amikor nem volt vele, akkor is érezte a jelenlétét. Hallotta a szarvas patáinak a kopogását minden gondolatában. Abigail is megmondta neki, hogy olyan lett, mint Ő. Megszűnt önmaga lenni, egyedül gondolkodni, cselekedni, érezni… Voltak egyáltalán valaha saját érzései, vagy csak vegetált a doktor előtt? A békés, nyugodt magány, ahol eddig a kutyáival élt, és senki nem háborgatta, megszűnt. Egy olyan életet ismert meg, amilyet azelőtt soha, és ennek az elvesztése fájt talán a legjobban. Megtapasztalta milyen is szeretve lenni, egy családban élni, milyen az, amikor önmaga lehet, és nem kell szégyenkeznie a gondolatai, a vágyai miatt, és mindez megszűnt létezni. Megrekedt két világ között, a szakadék feletti vékony pallón egyensúlyozva, miközben lent a rettegett mélység várta, tele borzalmakkal, amikből neki kellett választania. Az egyik oldalon Hannibal várta Abigaillel, viszont a sötétverem tele volt vérrel, belsőségekkel, emberek sikolyaival, és gyilkosságokkal. A másik oldalon meg Crawford várt rá és a puszta magány, az örökös megvetés, kételkedés beszámíthatóságában, az épelméjűségében, és a gödör itt is úszott a vérben, de ezt nem Ő okozta, ezt nem Ők okozták… Ezt mások tették, és neki csak el kell mesélnie a történetüket. De vajon képes lenne rá? Szeretett volna a két világ határán kitárt karokkal hátra zuhanni a pallóról, de nem volt hová, nem volt határ, csak a sziklás mélység, ami a halálba vezetett.
–Talán ez az egyetlen lehetőség… Ez az egyetlen helyes döntés… Ha hagyom magamat zuhanni és meghalni…
Ezekkel a mondatokkal az elméjében aludt el, ahogy a nyugtató elnyomta minden gondolatát. Annyira elmerült a képzelete világában az ébrenléte alatt, hogy észre sem vette, nincs egyedül. Dr. Lecter nem sokkal a nővér távozása után érkezett, de ahogy meglátta férfi arckifejezését, jobbnak látta, ha nem szól semmit. Némán várta végig, ahogy Will folyamatosan a plafonnak szegezett tekintette lassan elnehezült, és lecsukódtak a szemei. Pszichiáterként megtanult hallgatni, és a társának most erre volt szüksége. Arra, hogy hagyja a saját medrében folyni a dolgokat, és ne erőltessen semmit. A medret az ő folyója vájta ki William patakjának, hogy a vizébe ömölve új életre kelljen, és közösen egyesülve, pusztító erővel haladjanak tovább, vad, mindent elmosó érzéssel, amit csak ők érthetnek meg.

***

Mr. Graham orrát valami fura, ám nagyon finom illat csapta meg, olyan, amilyet már régen érzett.  A lehunyt szemhéjai mögött újra Hannibal étkezőasztalánál ültek, és különleges ételek garmadáját ették teljes békességben és nyugalomban. Abigail is ott volt velük, és mindhárman egymásra mosolyogtak. Boldogok voltak. Összeszorította a szemét, és inkább kinyitotta azt, mielőtt a kép újra azzá a rémálommá válna, mint az utóbbi pár napban. Amikor nem hús volt az asztalon, hanem embereket ettek, s mint a háromfejű ördög, egészben nyelték le őket. Megdörzsölte az orrnyergét, hogy a látomás tovatűnjön, de a szag ugyanúgy megmaradt. Azt nem álmodta. Az orrlyukai kitágultak, ahogy újra beleszagolt a levegőbe, és szükségét érezte, hogy kinyissa a szemét és meggyőződjön arról, ébren van. A szobában szétnézve szembe találta magát Dr. Lecterrel, aki az ágy végében elhelyezett kis gurulós asztalkán éppen két hőtárolós edényről emelte le a fedelet. Feltámaszkodott a párnákon, hogy jobban beleláthasson a tálkákba, amiben az aranyszínű lé között, különleges színű csirkeszárnyak úszkáltak a felszínen. A bőrűk, és alatta a hús fekete volt. Viszont a szaga… Fűszeres, édes, enyhén karácsonyt idéző, majdhogynem keleties.
–Remek illata van.
A doktor gondosan lecsöpögtette a fedőre kicsapódó páracseppeket, hogy azok ne koszolják össze a táskáját. Nem mutatta jelét, de magában elmosolyodott, hogy végre hallotta William hangját. Amióta felébresztették a kómából, egyszer sem beszéltek. Jobbnak látta most is óvatosan elindítani, a párbeszédük fonalát, tekintve a körülményeket, ahol utoljára elejtették a szálat.
–Zöldséges selyemtyúk leves. A csontja sötét színű, Kínában gyógyító hatása miatt a 7. századtól nagyra értékelik. Farkasbogyó, ginseng, gyömbér, vörös datolya, és csillag ánizs.
–Csirkehúslevest főztél nekem?
A férfi gondosan elpakolt mindent, kikészítette a damasztszalvétába tekert kanalat, és épp teríteni akart, amikor a barátja ez az egy mondata, megállította a mozdulatban. A kérdés egyszerre volt számára degradáló, - hogy az ő mesterművét, aminek a hozzávalóit igen nagy gonddal válogatta és szerezte be, lealacsonyítják holmi csirkeleveshez-, másrészről pedig, egy pillanatra elszomorította. Régen számtalan alkalommal főzött a nyomozónak, most az mégis olyan meglepetten nézett rá, mintha életében még soha senkitől nem kapott volna ennyi figyelmet. De ahogy ránézett a még mindig betegen fekvő társára, rájött arra, hogy ez a másiktól csupán az egyszerűség, a naturalizmus jele, ami annyira különlegessé teszi Őt a számára. A beszélgetéseiket mindig is bonyolult eszmék hatották át, de most ezt félre kellet tennie, és egy közös hangot megtalálnia, a nemes egyszerűség jegyében.
–Igen.

***

Újra egymással szemben ültek, a kórházi étkezőasztalnál eszegetve, de a hangulat semmiben sem különbözött a megszokottól.
–A nővérek mondták, hogy mostanában nem eszel semmit. Megértem az itteni koszt iránti ellenszenvedett, azonban szükséged van a táplálékra. Így vettem a bátorságot, és gondoltam, én főzők rád ezentúl, ezzel is elősegítve a gyorsabb gyógyulást.
Dr. Lecter még egy pillanatig nézte a férfit, aki sűrűn kanalazta a levesét, majd utat engedett a valódi gondolatainak.
–Jó, hogy újra itt vagy, Will.
A másik letette az evőeszközt és értetlenül nézett fel rá.
–Eddig is itt voltam, veled ellentétben…
A doktor elengedte a füle mellett a sértést, mert az nem volt megalapozott.
–Mindennap itt voltam melletted, de te annyira elmerengtél, hogy megfeledkeztél a külvilágról, és észre sem vetted a jelenlétemet. Az ápolóknak is feltűnt, hogy mintha nem lennél magadnál.
–Magamnál voltam, és szándékosan merengtem el. Már amennyiben ez a megfelelő szó. A katatón állapotomnak nyomós oka volt, elakartam merülni az elmémben. Megfeledkezni mindenről… Mondták, hogy itt voltál, de én egyszer sem láttalak. Hihetetlennek tűnt, és nem értettem, hogy voltál képes annyi időt velem lenni, mint amennyit emlegettek…
Hannibal nem akarta még elmondani a partnerének mindazt, amin eddig dolgozott, túl korainak találta, de úgy érezte tartozik ezzel a vallomással. Így akarta bebizonyítani neki, hogy számára mennyit jelent, és megbocsájtott, bármit is tett az.
–Feladtam érted mindent, Will. Lemondtam a betegeimet, elégettem a feljegyzéseimet, és többé már nem praktizálok. Lebontottam mindent tégláról téglára, hogy együtt lehessünk és elmenjünk. Eljött a pillanat, amikor mindent magunk mögött hagyunk. Megalkottam az új helyünket a világban, ahol csak mi vagyunk.

Mr. Graham eltolta maga elől a tányért, és hátradőlve a székén, védekezőleg összefonta a mellkasán a karjait. Az utóbbi napok katatón állapotai, csak erről a válaszról szóltak. A lehetőségeiről, amiket egyenként tett mérlegre, hogy biztos döntést tudjon hozni, még ha nem is értett teljesen egyet magával.
–Sokáig gondolkodtam, mindazon, ami aznap történt. Először azt hittem, csupán lázálom volt, de rájöttem, hogy nem. Minden igaz.
De. Lecter megmerevedett, és ő is letette a kanalat, majd egy elegáns mozdulattal megtörölte az ajkait. A patak vajon elért az ő folyójának a medrébe?
–Beszéljünk a teáscsészékről, a pillanatról és az anarchia szabályairól?
Will megrázta a fejét. Nem volt képes elfogadni bármilyen más lehetőséget, az ő saját verzióján kívül. Neki is megvolt a terve a jövőjére nézve, és abban a doktor már nem szerepelt. Többé már nem.
–A teáscsésze összetört. Soha nem fog összeállni, bárhogyan is akarnám összeragasztani.
Hannibal arcizmai megfeszültek, és egy gránitszerű maszkká olvadtak. Nem erre a válaszra számított, ez az eshetőség fel sem merült az elméjében.
–Még a fejedben sem?
–Nem. Mindaz, amit láttam, amit tettél, elbizonytalanított és megrémített. Én nem vagyok ilyen, és soha nem is akartam olyan lenni, amivé te tettél. Egy szörnyet alkottál. De én nem akarok szörny lenni.

A doktor összehajtotta a szalvétát a levegőben, és hanyagul ledobta azt az asztalra. Nem ezt a választ remélte hallani, és csalódott a barátjában. Mindaz a csodálatos fejlődés, amit eddig elért nála, a semmivé foszlott, elszállt, mint a füst, és az erős, határozott William helyét, átvette a régi, gyámoltalan, mindenkitől félő, régi énje. Tudta, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni, és még időben próbálta utoljára visszatéríteni a társát a helyes útra.
-Semmiben sem vagy különb. Örömödet leled a gonoszságban, aztán ostorozod magad emiatt.
A nyomozó megremegett, és ökölbe szorultak a kezei. A körmei a húsába vájtak, és érezte a kiserkenő vért, ahogy az ujjai között apró csíkokban folynak. Tudta, hogy a doktornak igaza volt, de ő retteget tőle, és saját magától is. El akart tőle távolodni, minél messzebbre kerülni, és újra megtalálni azt, aki egykoron volt. Felállt a székből, és udvariatlanul neki háttal állva, az ablakon nézett inkább kifelé, hogy kerülje a tekintetét.  Hazudni fog neki, de egyetlen pillantása is elég lenne ahhoz, hogy lebukjon. Az egyik énje még mindig vele akart menni, de ő hallani se akart erről a lehetőségről. Erőszakkal, de elfojtotta magában ezt a vágyat, és visszaállította a rég elmosódott határokat maguk közé, hátha ezzel sikerül rezzenéstelenül eltávolodnia tőle örökre. Mert ezt kell tennie. Ez a helyes döntés. Nincs más lehetőség.

– Maga szokta élvezni. Én tolerálom. Belőlem hiányzik az étvágy, ami magában benne van. Az, amit tesz… Nem összeegyeztethető velem, és ezt mindketten tudjuk. Hiába próbálta megalkotni a tökéletes játékszert, az alkotás fellázadt az alkotó ellen, és új életre kelt. Igen, megváltoztatott. De mindezt erőszakkal tette és nem szeretetből, ahogy mondta. Ha valamit is érzett irántam…
Will újra megremegett, és még mélyebbre vájta a tenyérébe a körmét, hogy visszafojtsa az érzelmeit. Nem mutathatja ki a fájdalmát, nem adhatja meg a másiknak azt az örömet, hogy lássa mennyire sokat jelentett neki, és milyen mély a csalódottsága.
–Akkor az pusztán a kíváncsiság volt, hogy meddig mehet el nálam, mikor fogom észrevenni, hogy irányít, és hogy mit fogok akkor lépni? Mégis mire számított? Hogy számomra vonzó lesz mindaz, amit ott látok, és egyet fogok magával érteni? Ezért akart eltávolítani a munkámtól és mindenkitől?
A férfi nem kapott választ a kérdéseire, de igazából nem is akart. Nem akart hallani semmiféle magyarázatott, mert tudta, hogy azok úgysem igazak. Mély levegőt vett és fázósan húzta össze maga körül a karjait. Az ablakon túl hiába volt egy hatalmas nagy park, tele zölddel és élettel, számára kopár volt az egész, és sivár. El akart már innen menni, véget vetni mindennek, és az otthona magányát élvezni.
– Hiányoznak a kutyáim. Maga viszont nem fog hiányozni. Nem mondom el senkinek amit láttam. Nem fogom megtalálni. Nem indulok a keresésére. Nem akarom tudni, hol van, és mit csinál. Nem is akarok többé magára gondolni. Viszlát, Hannibal!

Dr. Lecterrel abban a pillanatban olyan dolog történt, amiről azt hitte, még egyszer nem ismétlődhet meg az életében, hogy Mischa halála volt az utolsó, amikor összetört a szíve. Most viszont újra megtörtént. A húgát akarta helyettesíteni a férfival és a lánnyal, de ahogy Ő, most a párja is elhagyta. Éveknek tűnő másodpercekbe telt, mire újra úrrá lett az érzésein. Némán felállt és gondos katonás rendben mindent elpakolt, - ezzel is visszatérve az általa jól megszokott rutinhoz-, majd a kabátját felvéve elindult a kijárat felé. A keze már a kilincsen volt, amikor utoljára megtorpant és megfordult. Nem volt képes szó nélkül kilépni a volt partnere életéből.
– Hagytam, hogy megismerjen, hogy lásson, hogy eggyé váljon velem… Különlegesen ritka ajándékot adtam, de nem kellet... Az érzéseim Ön iránt nem változtak, bármi is történt. Megbocsátok, Will. Maga is megbocsát nekem?
Mr. Graham nem mozdult, csak tovább nézett ki az ablakon. Tudta, ha most válaszol, akkor meginog és nem lesz képes ezt végig csinálni. Nem élhet egy gyilkossal! Arra esküdött fel, hogy az összeset elfogja, rács mögé dugja, és erre beleszeretett egybe és saját maga is az lett. Nem mehet vele! Hallotta, ahogy az ajtó némán nyílik és csukódik mögötte, és görcsösen kapaszkodott a párkányba, hogy ne forduljon meg, és ne menjen a doktor után. Felszámolta az életét gondolatban, elhatározta, hogy ha innen ki engedik végre, akkor elköltözik Abigaillel egy messzi tengerparti városba, ahol senki nem ismeri őket, és motorcsónakokat fog szerelni, úgy, ahogy azt az apjától tanulta. A monoton munka, a gépzsír szaga, a szerszámok, elegendőek lesznek ahhoz, hogy kikapcsolják a gondolatait? Hogy elfelejtse a múltat? Csak bízni tudott benne, de most úgy érezte apró szilánkokra tört, és soha nem lesz képes újra teljes lenni.


***

Mount Moriah temető, Philadelphia, Pennsylvania

Jack Crawford próbálta magát fegyelmezni, jó példát mutatni az alkalmazottai előtt, de számára is kissé groteszk volt a jelenet, ami eléjük tárult. Majdhogynem humoros látványt nyújtott, ahogy Freddie Lounds, maga a megtestesült hazugság, állt előttük apáca ruhában, a kezében emberi szív, amibe keresztek voltak tűzdelve, a feje mögött glória, az arcán viasz könnycseppek. Sokan elégedetten hümmögtek, és amikor azt hitték, nem nézi őket senki, szinte már-már viccelődtek a helyzeten. A dolog több komolyságot követelt tőlük, hiszen a nőt megölték, de a csapat fesztelenebb hangulatban dolgozott a megszokottnál. A temető egykori bejáratának a romjai között találtak rá a riporternőre, az ide érkező fotósok, és azonnal értesítették őket. Freddie „emlékére”, a képek felkerültek a Tattler oldalára is, ezzel „méltó” búcsút véve tőle. A helyszínelők nem merték hangosan hangoztatni a főnökűk előtt, de most az egyszer egyet értetek azokkal, akik közszemlére tették a képeket. A nő számtalan alakalommal tette meg ugyanezt más áldozatokkal, ezzel rengeteg fájdalmat okozva a hozzátartozóknak. Némelyek úgy vélték, megérdemelte az azonos bánásmódot.

A szokásos csapat serényen dolgozott, a saját, jól megszokott ritmusukban, de a számukra fontos főalkotó elem hiányzott. Mr. Grahamet még mindig a kórházban kezelték, és Dr. Lecter elérhetetlenné vált a betegség kezdete óta, így Dr. Bloomot kérték fel a feladatra, hogy vegyen részt a gyilkos profilozásában. Mr. Crawford nem nagyon örült a nő társaságnak, - hisz nem ez volt a szakterülete-, és idáig a közös munka mindig veszekedésbe torkollott. Neki higgadtságra volt szüksége, arra hogy a vadászkutyája nyomot fogjon, és rámutasson a célra, nem pedig egy folyamatosan vicsorgó pudli kutyára. Így a doktornővel amennyire az csak lehetséges volt, nem akart foglalkozni, és inkább a két törvényszéki nyomozóval beszélgetett.


–Sikerült valamit megtudniuk?
Brian Zeller elégedetten mosolygott, de amikor meghallotta a „guru” hangját, nyomban letörölte a vigyort az arcáról. Ő is azoknak a táborába tartozott, akik utálták az áldozatot, így némi kép kárörvendő volt a halála miatt, de ezt a profeszionizmusával próbálta leplezni.
–A „ruha” amit rajta látunk, valójában a saját ruhája volt, és a kocsijában talált kendőből, és különböző anyagokból lett összeszaggatva és rá helyezve. Az egész egy szobor. A hullamerevség beállta után készítette. Az arcán a „könnycseppek” háztartási gyertya viaszból készültek…
–Lenyomozhatatlan, bármely boltban lehet kapni, még a legapróbbakban is.
Jack próbált elnyomni magában egy hangos sóhajt. Mindig ezt csinálták. Mint valami egypetéjű ikrek, egymás szájából vették ki a szavakat a két patológus és kettőjüktől tudta csak meg a teljes történetet. Hol Mr. Zeller, hol Mr. Price szólalt meg, és ő mint valami tenisz meccsen, csak kapkodta volna a fejét, ha nem a hullát nézte volna.
–A szívet utólag vágta ki…
–Először megfojtotta, ide hozta, kivágta a szívét, és elrendezte.
–A beletűzdelt keresztek innen származnak, több sírról és kápolnából tűnt el…
–A glóriaként használt csatorna fedél, amit mögé erősített, szintén innen származik.
Mr. Crawford homlokán összefutottak a ráncok. A kép annyira ellentmondásos volt, hogy nem értette.
–Kiállítja szentként, de közben gúnyolódik rajta?
–A legnagyobb sértést adta meg neki ezzel, kinyilvánította minek tartja Őt.
–Ráadásul ez egy üzenet a mi Willünknek…
A férfi azonnal felkapta a fejét, és meglepetten nézett Jimmyre.
–Miről beszél?
–Nem látta?
–Micsodát?
Az ügynök kezdte el veszíteni a türelmét. Válaszokat akart, még pedig rögtön. Szerencséjére, az alkalmazottja időben észbe kapott és sietett a magyarázattal.
–Miss Hobbs temetésén Freddie folyamatosan zaklatta Őt, és Willnek egy idő után elege lett. Azt mondta, hogy senki nem fogja eltemetni Miss Loundsot. Úgy látszik a gyilkos meg akarta neki mutatni, hogy tévedett.
A férfi felvont szemöldökkel nézte Őt, majd a következő pillanatban paprikásan elkiáltotta magát.
–Dr. Bloom!

A hangja menydörgött a temetőben, és mindenki jobbnak látta, ha mintha ott sem lenne, a munkába temetkezik. A doktornő lassan lépkedett oda a „guruhoz”, neki nem volt sürgős és ezzel is be akarta bizonyítani a másiknak, hogy ő nem fél tőle.
–Igen, Jack?
Az előtte álló személy homlokán szinte kiugrottak az erek a dühtől, de Alana teljes közönnyel nézett rá. Ő tesz szívességet azzal, hogy itt van, és nem fordítva.
–Mit tud Freddie Lounds és Will Graham beszélgetéséről?
A nőt meglepte ez a kérdés, és hirtelen nem tudta elképzelni, miről is lehet szó.
–Válaszoljon, ha kérdeztem! Mit tud róluk?
Dr. Bloomot feldühítette ez a hangnem, és akaratlanul is, de felvette a másik beszédstílusát.
–Fogalmam sincs, hogy miről beszél! Talán, ha érthetőbben fogalmazna…
–Maga ott volt Abigail Hobbs temetésén, ahol a fent említett két személy, szóváltásba keveredett! Tudni akarok mindent!
–Nem tudok semmit. Ott sem voltam, a kocsimért mentem, amikor a kérdéses esett történt. Még csak a hírekben sem néztem utána, mert annyira mocskos volt az egész. Ez a nő- és itt rámutatott a mellettük álló holttestre-, tűntetést rendezett, és egy gyalázat volt, amit művelt. Próbáltunk minél előbb eltűni, de esélyt sem adott rá. Nem kérdeztem az urakat, hogy mi történt, az ábrázatuk épp elég volt ahhoz, hogy ne tegyek fel további kérdéseket.
–Szóval maga nem tud semmit?
Az ügynök kétkedve nézte a nőt, és maga előtt basáskodva összefonta a karjait.
–Nem, nem tudok. És ehhez sincs mit hozzá fűznőm. Látom a fiúk már mindent elmondtak magának…
Alana azzal sarkon fordult és ott akarta hagyni a triót, amikor Mr. Crawford megszólalt a háta mögött.
–Hívjam ide Willt, és kérdezem meg tőle személyesen?
A doktornő megtorpant és a fejét rázta hitetlenkedve.
–Képes lenne egy lázas beteget ide rángatni, pusztán egy beszélgetés miatt? Tényleg ennyire messzire menne, Jack? Neki most pihenésre van szüksége. Az orvosok azt mondták, még így se fog teljesen felépülni, és nem lepődnék meg azon, ha örökre eltiltanák ettől a munkától. De magát ez úgyse érdekelné, igazam van? Még a sírjából is képes lenne feltámasztani és munkába állítani. Örüljön annak, ha egyáltalán visszajön, de én a helyében nem tenném.
Azzal dühösen elviharzott és beült az autójába. Nem érdekelte senki, csak el akart távolodni ettől az egésztől. A férfiak világától, ahová nem férkőzhetnek be érzelmek, csak a mindig célravezető józanész. De milyen cél az, ahol keresztül kell gázolni a másikon, a végsőkig eltiporva azt?

***

–Készen vagyunk, Mr. Graham. Elmehet.
Will csak erre az egy szóra várt, türelmetlenül kapta fel a táskáját és viharzott ki a kórház épületéből. Az első útja a legelső autókölcsönzőig vezetett, az autóját és a mobilját otthon hagyta, amikor legutoljára elment hazulról. A naptár szerint, több mint három kínkeserves hete történt csak, de végtelen hosszúnak érezte az eltelt időt. Minden gondolata a körül forgott, hogy ha végre meggyógyul, azonnal siet Hannibal nyaralójához és elviszi  Abigailt magához, és együtt megszöknek mindenki elől. Nem tudott beszélni a lánnyal, -a telefonszámát nem tudta fejből-, így nem volt képes előre figyelmezetni Őt. A hosszú kanyargós utakon többször is eltévedt, de nem adta fel, és amikor oda ért, mint akit puskából lőttek ki, szaladt a műkőben elrejtett kulcshoz. A házból semmilyen fény nem szűrődött ki, és az alkonyatban nem látott be rendesen az üvegtáblákon keresztül. Kapkodva próbálta kinyitni a zárat, de a keze minduntalan megcsúszott és félre nyomta a kulcsot. Amikor végre nagy nehezen sikerült bejutnia, nyugodtságra figyelmeztette magát, hisz a „nevelt lánya” nem tudott az ő érkezéséről, ezért kezdetben csak halkan szólítgatta, miközben a kapcsolót kereste.
 –Abigail!
De nem érkezett válasz, hiába emelte egyre kétségbeesetteben a hangját minduntalan magasabbra, a végén már kiabált. Semmi. Amikor végre megtalálta a villanykapcsolót, szembe találta magát a némaság okával. A házban mindent porvédő nejlonok borítottak, és rég elhagyatott volt az egész. Dr. Lecter elvitte magával a lányt. Fölöslegesnek tartott bármilyen keresést, eltűnt. Vége. A világa újra összeomlott, és ráborult a magány elfeledett érzése, ami régi ismerősként ölelte körbe. Egy pillanatig megállt a szoba közepén és gondolkodott mit tegyen most. Eredeti tervei szerint fel akart mondani, elköltözni, de most értelmét vesztette az egész. Minek menyen el? Hisz nem azt akarta, hogy újra olyan legyen az élete, mint mielőtt Hannibal belelépett volna? Most megkapta. Abigail is abban a világban létezett, a teáscsésze összetört, és az idő visszaállt. Minden reményét elvesztve ült vissza az autóba és hajtott haza. Egyetlen egy pozitívumot tudott már csak elképzelni, a kutyák végtelen rajongását, amivel őt fogják illetni, ha meglátják. Alig várta, hogy egyenként megsimogathassa őket, és minden tiltás ellenére, Winston meleg bundájához bújva aludjon egy jót.
–Az talán elég segítség lesz, hogy elfelejtsem az emlékeimet, hogy ne gondoljak rájuk…
Saját maga előtt is titkolta, hogy mennyire összetört, hogy ennél több szilánkra már nem zúzhatta volna őt a férfi.

***

Ahogy végre hazaért a hosszú út után, boldogan vetette magát az ebek közé, akik kitörő örömmel fogadták a gazdájuk érkezését. A veranda halvány fényében egyenként simogatta meg őket, de egy idő után elfogta egy nyugtalanító érzés. Egy kutya hiányzott. Hiába kereste a házban, az erdő irányába is nézett, de nem találta sehol, a hűséges és szófogadó állatot. A késői időpont ellenére nem hagyta őt nyugodni az eltűnése, és kezdett aggódni, hogy valami baja esett talán. A mobilja után nyúlt és tárcsázta azt az egyetlen számot, aki talán még hajlandó vele beszélni.
–Alana?
–Szia, Will! Valami baj van?!
A nő ezzel próbált finoman utalni arra, hogy minden etikettet felrúgva, Will miért az éjszaka közepén telefonált…
–Nincs… Vagy is, de van. Köszönöm, hogy vigyáztál a kutyáimra… De, Winstont nem találom. Jól van? Vagy tudsz róla valamit?
A vonal túlsó végén egy pillanatig zavart csönd támadt, és Mr. Grahamet kiverte a víz, hogy esetleg valami baja esett kedvenc kutyájának.
–Hannibal elvitte magával, azt hittem tudod…
A nyomozó kezében megremegett a telefon, és érezte, ahogy a lábai nem tartják meg, és gyermek módjára lekuporodott a földre. Megdörzsölte az arcát, hogy összeszedje magát, és próbált némi rendezettséget erőltetni a hangjába. Nem akarta, hogy a doktornő, vagy bárki tudjon mindarról, ami köztük történt. Túl sok lett volna a válasz nélküli kérdés, és ő senkinek sem tartozott magyarázattal. Úgy tett inkább, mint akinek csak most villan be az emlék.
–Persze, persze… Elfelejtettem… Köszönöm és bocsáss meg. Jó éjszakát!
–Jó éjt Will!
A vonalszakadásának sípolása még sokáig csengett a fülében, de ő csak üveges szemekkel guggolt a padlón és nem tudott megmozdulni. Újra lejátszotta a fejében az utolsó párbeszédüket, és csak most vált nyilvánvalóvá számára minden.
–„ Feladtam mindent érted, Will. Lemondtam a betegeimet, többé nem praktizálok. Lebontottam mindent tégláról téglára, hogy együtt lehessünk és elmenjünk. Eljött a pillanat, amikor mindent magunk mögött hagyunk. Megalkottam az új helyünket a világban.” „Hagytam, hogy megismerjen, hogy lásson, hogy eggyé váljon velem… Különlegesen ritka ajándékot adtam, de nem kellet... Az érzéseim Ön iránt nem változtak, bármi is történt. Megbocsátok, Will. Maga is megbocsát nekem?”
Hisz Hannibal mindent eltervezett. Ő mondta neki, hogy Winston nélkül nem lenne képes elmenni… Ezért vitte el.
–„Megalkottam az új helyünket a világban”…
–De milyen világban? Ahol gyilkosok és kannibálok alkotnak egy családot? Nem, az nem lehet. Nem tudnék vele élni… Nem tudnék nélküle élni…
Ahogy beismerte ezt a tényt saját maga előtt, még több szilánkra tört. Még mindig szerette a férfit, hiába mondta azt neki, hogy nem fog rágondolni, az agya ezt az üzenetet nem értelmezte. Nem tudott semmi másra gondolni, csak rá és az együtt eltöltött időre, és az ő kihagyott lehetőségére. A világ hatalmas, és Dr. Lecter számtalan helyen elrejtőzhetett benne. De nem akarta megkeresni, mert azzal elfogadná mindazt, ami nem akar lenni… Aki nem akar lenni… Az a másik személy, a valódi, eltemetett énje, akit egyszer már hagyott a felszínre törni. Mellette megtehette, szabadjára engedte korlátlanul, de egyedül már nem lett volna rá képes. Nem volt elég erős hozzá, és egy ilyen kapcsolathoz erő kell.

–Winston, Abigail… mind, Ő előtte volt. A boldogság előtt volt… a mélység előtt volt… a sötétség és a fény előtt volt… Lucius… Fény… Lucifer… Lecter… Az ördög maga, de a Sátán is egy volt, Isten angyalai közül, aki elbukott és sereget gyűjtött maga köré, a bukott angyalokból. Mi lettünk a serege… Én is elbuktam, de már nem akarok visszamenni. Megrekedtem két világ határán, és mint a száműzőt Ádám és Éva bolyongok a kietlen pusztaságban, az istenemet keresve, aki elhagyott. Akit elhagytam.
Az arcán legördült egy apró könnycsepp, amit hanyagul letörölt kézfejével. A kutyák várakozóan néztek rá, és ő felállt, hogy enni adjon nekik.
–Minden úgy lesz, mint Ő előttük.
Ezzel a gondolattal adagolta ki a tálakba az eledelt, és nyitotta ki a legerősebb whiskyjét, amit csak a házban talált. Poharat már elő sem vett, csak az üvegből öntötte magába sűrűn a bódító nedűt, és vetette bele magát ismét a munka, és a mindennapok robotjának rutinjába.


22.

A napok még szürkébbek lettek, a magány soha nem látott mélységekben tört rá Mr. Grahamre. Nem értette, hogyan képes így érezni, amikor egész életében egyedül élt, soha nem igényelte senki társaságát a kutyáin kívül. Minden figyelmét lekötő, aprólékos munkákba kezdett, ami nagy koncentrációt igényelt, mégis a tudata örökké elkalandozott, és nem volt képes a feladataira összpontosítani. A kezei automatikusan tették a dolgukat szinte oda se figyelt rájuk, míg a szemei előtt egy teljesen más kép lebegett, mint amit látnia kellett volna. Hannibal örökre az élete része lett, hiába próbált tőle szabadulni, a gondolatait elterelni mással, az agya nem blokkolta az emlékeit, azok szüntelenül előtörtek. Álmában újra és újra átélte azt a szerelmes éjszakát, amikor a doktor konyhájában az asztalon fekve arra kérte Őt, bánjon vele olyan szeretettel, mint az étellel, amikor elkészíti azt. Szinte émelyítően keserítő volt, ahányszor  felelevenedett benne ez a pillanat. Az átélt esemény keveredett a tudatában tárolt információkkal, és Dr. Lecter nem csak csókolta, hanem harapta, tépte, vágta őt, de neki ez kevés volt. Az asztal sikamlott a vérétől, de még mindig még többért könyörgött, mert vezekelni akart, egy olyan bűnért, amit nem tudott eldönteni, hogy valóban bűn volt-e. Elküldte Őt, hazudott neki, csak hogy ne kelljen szembe néznie önmagával és az érzéseivel.
De hát mit tehetett volna, hogy maradhatott volna Hanniballal? El kellett engednie, de akkor miért érez ekkora űrt a lelkében? Miért ennyire idegen a test, amiben minden reggel ébred?

Üres porhüvelynek, érezte magát a másik távozása után. Lélek és öntudat nélkül lépkedett, mint valami holdkoros megszállott, aki keresi a fényhez vezető utat. Céltalanul bolyongott a munkahelye és a háza között, de nem találta a helyét, nem volt nyugodalma sehol. Úgy érezte, mintha Damoklész kardja lebegne a feje felett, ami bármikor lecsaphat rá. Szinte már-már vágyta, hogy lesújtson ezzel végre végett vetve mindennek. Az elméje nem hagyott neki egy perc szünetet sem, a vágyai örökös tárgyát mutatva neki. Az étel nem volt ugyanolyan ízű, a színek színtelennek lettek, minden megváltozott, és verni kezdte a korlátai falait, ami a másik nélküli életet jelentette. Mindenűt kereste az elvesztett zsongást, érzést, nyugalmat, miközben a számára biztonságos helynek vagy elfoglaltságnak minősülő cselekvésbe merítkezet. Az életnek, saját magának a megismerésének a helyszínére kellett volna, elmennie ahhoz, hogy mindezt megtalálja, de nem volt rá képes. Nem akart elmenni abba a házba. Az emlékei birodalmának legfőbb pontjához, ahonnan elindult minden és szinte ott is ért végett. Neki is ott kellett volna meghalnia, mindegy ki keze által. Az elviselhetőbbnek tűnt, annál az űrnél és magánynál mit, amit most érzett.

***

 Végül, egy hónap után feladta az önmaga elleni küzdelmet, bár a döntés nem volt tudatos. Céltalanul bolyongott az autójával, rutinból, szinte vakon vezetett, az útra oda se figyelve, csak hagyta, hogy az érzékei irányítsák. S azok elvezették oda, ahová tudatosan soha nem ment volna, most mégis itt állt a Channel Square 5 előtt, Baltimore-ban. Dr. Lecter egykori háza, ami most üresen tátongott, a hatalmas ablakokból áradó fekete mélység szinte beszippantotta őt. A lelkében szörnyű vihar tombolt, a zsebét égette a pótkulcs, amit kitudja miért, mindig magánál hordott. Egyszerűen nem volt képes kidobni azt, elhajítani egy feneketlen tó mélyére, hogy soha ne találjon ide, ne is tudjon többé belépni. Ezt kellet volna tennie, de ő nem tette meg. Remegő kezei máris a kilincs után nyúltak, és lázas izgalommal nyitotta ki az ajtót. A léptei hangosan kopogtak az üres térben, felverve a vékony porréteget a padlóról. Minden annyira más volt és még is ugyanaz. A tompa fények, a kihalt terek, hiába piszkosak, az egész lélegzet és lüktet az emlékektől. Will szobáról, szobára járt és sorra rohamozták meg az emlékek. A számára legbiztonságosabb helyekkel kezdte, amik nem jelentettek sokat a kapcsolatukat tekintve, hogy minél később kelljen szembe néznie a legrosszabbal.

– Az előcsarnok, ahol megvédtem Őt, és elmondtam Jacknek, hogy együtt vagyunk… A folyósok, ahol a műtárgyakat néztük, mielőtt először..
Összeszorította a szemét és leküzdötte magában a vágyat, hogy felidézze a képet a fejében.
– Nem azok még túl veszélyesek…
Inkább az irodába ment menedéket keresve, de nem hogy nem talált, hanem csak tovább fokozta saját gyötrelmeit. A galériához vezető létra, széles, elnyúló árnyékot vetített a padlóra, és ő borzongva nézte. Ujjaival végig simított a fa lakozott vonalán, mintha annak sima felülete visszaadta volna a doktor bőrének az érintését. Egy örök csilingelő dallamot hallott, a beszélgetéseik vége láthatatlan ritmusa töltötte be a teret. Körbe-körbesétált a hatalmas helységben, magában gondos leltárt készítve az esetleg hiányzó tárgyakról. Kíváncsi volt talál-e bármi bizonyítékot, ami a doktor bűneire utalna, vagy arra, hogy hová mehetek Abigaillel. Sora vette a könyveket a galérián, mindent átvizsgált, de semmit nem talált, a rajzok, a betegekről a feljegyzések, minden eltűnt. A doktor és a lány bárhová mehetek, így ő talán hiába is keresné őket. Hannibal ügyességét ismerve, akár a föld is elnyelhette kettőjüket. A könyvespolcok között sétálva, a gondolataiban szöget ütött egy halovány mondat, amit hallani vélt. Talán igaz volt, de már nem tudta felidézni a pontos képet, minden összemosódott. Lemászott a létrán, és a kandalló elé térdelve nézte az utolsó reményét.
–„…Elégettem a feljegyzéseimet”.
–A hamukból vissza tudják hozni az írást, újra össze lehet őket rakni, ha nem égtek el teljesen…
De a tűzrács üres volt. Egy pernye sem maradt, az egészet gondos kezek kitisztították, már csak por ülepedet az alján.

A földön guggolva, a szeme sarkából megpillantott egy elsuhanó árnyat, de hiába követe a tekintettével, a képzelete játszott csupán vele. A szoba üres, magányos a gazdája nélkül, akárcsak ő. Az általa látni vélt árny elhelyezkedett az íróasztalnál, ami csupaszon is méltóságteljes volt, és szinte már önállóéletet élve uralta a teret. Mintha ő lenne Dr. Lecter egy itt maradt része, de csak képzeletben vehette át ezt a titulust. Hannibal ugyanis mindenütt ott volt, még ha el is ment, minden Őt tükrözte vissza Mr. Graham számára. A tárgyak, a könyvek, a bútorok, a színek, a szagok, szinte semmit se tudott felmutatni, ami nem a doktorhoz kapcsolódna. Az egész olyan érzést kelltet, mintha csak elhagyta volna a férfi valamiért a házat, és ő addig itt várna rá. Egyedül a porvédő fóliák és a vörös falon egy apró frissen festett kis folt árulkodott arról, hogy a házat elhagyták miatta. Ő üldözte el innen a másikat. De vajon tényleg elüldözte? Hiszen számtalan alkalommal utalt rá neki a férfi, hogy egyszer szökjenek el, hagyjanak mindent maguk után. Most meg is tette. Nélküle, mentek el. Kezdetben azt gondolta, helyesen döntött. De az elmúlt időszak egyre jobban arról győzködte, hogy nem így kellett volna cselekednie. Hozzájuk tartozik…

De vajon tényleg képes lenne rá? Hisz nagyon jól tudta mit tett a másik, és ezek után még mindig velük akar lenni? Vagy az egész csak egy álom volt csupán? Nem más, mint a láz miatti túlzott agyműködés? Nincs semmilyen bizonyítéka arra vonatkozólag, hogy a barátja gyilkos. Amikor kérdőre vonta, akkor sem kapott egyértelmű választ, és még mindig ott motoszkált benne a legnagyobb kérdés: Miért? Mi késztett bárkit is erre? Megrázta a fejét, hogy ezzel elhessegesse a gondolatot. Erre nincs magyarázat, nincs mentség az Ő esetében. Nem éhező, aki kényszerből tesz ilyet, csupán az élvezet kedvéért, azért hogy Istent játsszon. Megrészegült a hatalomtól,  ahogyan ő is. Arra talán volt bármilyen érve, amit ő tett Randall Tierrel vagy Freddie Loundssal? Az önvédelem megszűnik létezni, amikor valaki halála után még műtárgyat is csinál az emberből, vagy ha egy fegyvertelent öl meg. Ugyanolyan gyilkos, mint a másik, semmivel sem jobb, ezt mindketten tudták, még ha minden erejével próbálta is tagadni magában. De minek? Mi értelme? Hisz attól még semmi nem változik… a holtakat nem lehet feltámasztani, és a nyomozás jelenlegi állása szerint, nincs bizonyíték a gyilkos kilétére. Ameddig az FBI-nál szolgál, talán nem is lesz. Ha csak nem adja fel magát… De akkor az utolsó esélyét is elvágná, hogy megtalálja az elhagyott „családját”. Maró, savasan keserű volt ez a gondolat, még mindig így gondolt rájuk, másként nem tudott. A lénye egyik fele utánuk sóvárgott, a másik próbált visszatérni a régi kerékvágásba, de az lehetetlennek tűnt. A kezével megsimította a frissen festett fal részt. Csak sejtése volt arról, hogy esetleg belelőtt. Meg akarta ölni a doktort, de nem húzta meg a ravaszt, életben hagyta Őt. A szíve kerekedett felül az esze felett, amivel az óta örökös csatát vív. A körmeivel szinte kaparta a vékony festék réteget, mintha magából akarná ezzel kivájni a fájdalmat, az érzéseit. Azt a lényét, aki el akar szökni utánuk. Ellökte magát a faltól, és megváltást remélve indult el a pince irányába. Az ottani emlékektől várta a kijózanodás pillanatát, az örökös csata feletti győzelmet.

***

Végig sietve a folyosókon, ott állt a rettegett ajtó előtt.  A zárat kicserélték, de most nem kellett feltörnie, a kilincs könnyedén engedett a nyomásnak. Biztos volt benne, hogy semmilyen bizonyítékot nem fog találni, de fel akarta magában idézni azt a lázas napot, amikor utoljára itt járt. A világítást felkapcsolva körbe pillantott a helységben, nem csalódva. Minden orvosi felszerelés hiányzott, csak pár szerszám maradt, gondosan elrendezve, bedobozolva. Semmiben sem különbözött egy átlag pincétől, talán a túlzott rendet és tisztaságot leszámítva, de ez a ház többi részéhez idomult. A szoba forgott vele, az agya felidézte a most már elpárolgott fertőtlenítő illatát, egy nem létező összetevőt hozzávegyítve. A vér fémes, rozsdás szagát. A képzelete szüleménye, amit a munkájából adódóan túl gyakran érzett.
–Levegő!
A tér fojtogatóan zárult köré, amilyen gyorsan csak tudott menekült a mélységből a felszínre, a megnyugtató, biztonságot jelentő konyhába. Neki dőlt zihálva a hűtőajtónak és mélyeket lélegezve próbálta elhessegetni a rosszullétet. Az itteni emlékek szépek voltak, kedvesek és ezért akarta a végére hagyni. Egy röpke mosoly futott át az arcán, amikor kívülről látta magukat Abigaillel ölelkezni… a doktort, ahogyan az általa fogott halat készíti elő… a szeretkezésüket az asztalon…

Élesen beszívta a levegőt, megakadályozva ezzel az álma felszínre törését. A valóságban egy csodálatos este volt, nem akarta bemocskolni a fantáziaképekkel. A magány még erősebben tört rá, mint eddig, az utoljára hagyott szoba csábítóan hívogatta. A lelke feletti csata legfőbb színtere, Dr. Lecter hálószobája. Ólom sülyű léptekkel haladt felfelé a lépcsőn, az art deco díszítésű tágas térig. Odakint az ég teljes sötétségbe borult, a testét mérhetetlen fáradtság járta át. Sóvárogva nézte a gondosan bevetett ágyat, buja emlékeket idézve. Újra hallotta saját vágytól átitatott hangját, ahogy a férfinak suttogta a tűz hevében, hogy szereti. Az ágytakarót egy rántással húzta félre, és minél közelebb hajolt a párnához. Még mindig Hannibal illata volt… Nem érdekelte az illem, az agyát kikapcsolva ruhástul feküdt be az ágyba, szorosan ölelve magához a párnát, beletemetve abba az arcát. Észre se vette, ahogy egy apró könnycsepp legördült az arcán. Még mindig szereti Őt, pedig gyűlölnie kéne.
–„Feladtam érted mindent Will…”
–És a gyilkolást? Azt is feladnád? Miért kell mindennek, ennyire rohadt bonyolultnak lennie? Ha Ő nem lett volna ilyen, ha nem vezet ezen az úton, akkor is öltem volna? A gyilkos, tényleg bennem lakozik?
Üveges tekintettel meredt az éjszakába, azzal a fűszeresen édes illattal az orrában, amit eddig ki akart törölni az elméjéből, most mégis teli szívta vele a tüdejét.
–Pár órára megengedhetem azt a luxust, hogy a szívem vezessen.
Lehunyva a szemét hagyta, hogy a fantáziája oda varázsolja neki a doktort, aki újra ölelte és csókolta őt, mint régen.

***

A látogatásai mindennaposakká váltak, mint valami megszállott drogos sóvárogva ment a házhoz nap-nap után, mert csak ott érezte magát biztonságban. A hideg konyha kövön ücsörögve neki támasztotta a hátát a hűtőnek, az emlékeiben elmerülve. Felidézte minden egyes beszélgetésüket, ami valaha is elhangzott közöttük és próbált választ találni a kérdéseire, miközben az emlékezett palotája épült. A termek talán nem voltak annyira díszesek vagy kifinomultak, mint Dr. Lecternél, de nagyon sok közös szobájuk tapétáit a vér vörösre színezte és ő ámulva nézett körbe. Itt tartózkodott a legtöbbet, saját magát keresve a falakra írt betűkben. Az egyik oldalon az érzései, a másikon a tettei, a harmadikon a valóság virított gyöngybetűs írással. Középen egymással szemben a két fotel, hol abban ülve beszélgettek, hol közösen nézegették a feliratokat azokat boncolgatva. Hannibal mindig ott volt az elméjében, szinte örökösen szólt hozzá.
–Mit keresel, Will?
–Válaszokat, a miértre…
A doktor félrebiccentet fejjel nézett rá.
–Nyugodtabb lennél, ha túllátnál a fátylamon a sajátodat félretéve? Előbb magadban kell megtalálnod az igazságot, hogy tisztában láthass és érezhess engem.
A nyomozó dühösen fordult oda hozzá.
–Egyszer már megtettem!
–Igen, de aztán vissza is léptél. Nem voltál képes levetkőzni a társadalom által rád ruházott sztereotípiákat, amik második bőrként tapadnak rád. Amikor megtapasztaltad és megélted, az irántam érzett vonzalmadat, egy igen vastag rétegen hatoltál át, akárcsak a csodálatos születésednél. A pillangó nem tud vissza fejlődni hernyóvá William. A természet rendjét csak erőszakkal boríthatjuk fel.
–De te pontosan ezt tetted. Erőszakkal vettél rá, hogy olyan legyek, mint Te. Át formáltad az agyamat, a testemet, egy szörnyet alkottál.
Dr. Lecter arca, torz mosolyra húzódott, és lassan ingatta a fejét. A férfi még mindig nem érti…
–Házasíthatom az oroszlánt, etethetem, nevelhetem, fogságban tarthatom, de az attól még oroszlán marad. Egy fenevad, aki méltóságos. Fenséges. Egy ösztön lény, pont, mint te. Nem lehet a természetét, a gondolkodását megváltoztatni, csak elfojtani. Hány szó van ezeken a falakon, amik az elfojtásodról szólnak?
Mr. Graham körbe tekintett a falakon, egyenként értelmezve minden mondatott. Voltak köztük rengeteg sértő és elgondolkodtató dolgok, de mind ugyanoda vezetek, a saját érzéseihez és vágyaihoz. A kettő összeegyezhetetlenül távolinak tűnt. Szíve szerint egy ronggyal egybe mosta volna az egészet, hogy ne maradjon semmi más, csak a vér. Az egyetlen gátló tényező, ami mindig ott lesz, közöttük bármit is tegyen.

Képes lenne ismeretleneket ölni? Cél nélkül? Eltűrni a másik pusztítását, amit Ő művészetnek hív? Vagy megváltoztatná Őt, ahogyan megváltozott ő is általa? Még a fejében is igazat kellett adnia a férfinak. Semmire nem kényszerítették, saját maga választotta az utakat és ölte meg élvezettel az embereket. Egyik sem volt ártatlan a maga nevében...
-„Rájöttél arra, hogy rosszat tenni a rosszakkal, jó érzés”.
De még milyen jó érzés… fenséges, kielégítő, hatalom teljes. Megszabadította a világot a gonoszoktól általa. Freddie hiába nem volt sorozatgyilkos, a tettei tették azzá a gusztustalan féreggé, ami volt. Hivatalosan soha nem ítélték el, de nem sok hiányzott, hogy két ember halála száradjon a lelkén. Az övé és Abigailé.
-„Rosszat tenni a rosszakkal…”
Ha visszamenne hozzá, vajon rá tudná venni, hogy csak gonoszokat öljenek? Etikai szemponttal nézzék az áldozatokat, nem pedig esztétikailag. Egyáltalán, létezik a számára etika? Morál? Erkölcs? Mi minden rejtőzhet még a másikban, amit nem mondott el neki… a válaszokat csak tőle kaphatja meg.
– Hol vagy Hannibal?
Újra elmélyedt az emlékezet palotája falai között, az összes erre vonatkozó információt előkeresve onnan. Mindeközben a lelke és az agya folyamatos csatát vívott, nem állt készen arra, hogy elfogadja mindazt, amit a férfi nyújtana neki. Az egyik fele örökösen vele akart menni, a másik pedig figyelmeztette mivel is járna mindez. Továbbra is a hűtőnek dőlve lépkedett teremről- teremre, téren es időn átívelve, a gondolatai és az érzelmei határán.

***

Három hónappal korábban

Miss Hobbs élete soha nem volt nyugodt, mindig olyan változások irányították élete fonalát, amik kívül estek az ő hatáskörén. A szülei elvesztése után azt hitte örök magányra és árvaságra ítéltetett, de e helyett két megmentője is akadt, akiket nagyon szeretett. Tisztában volt azzal, hogy a doktor szinte semmiben sem különbözött az apjától, ő mégis biztonságban érezte magát mellette, bízott benne. A férfi egy olyan jövőt teremtett a számára, amit az igazi szülei sosem tudtak volna. A jövőbeli terveik szerint a „nevelő apjaival” elhagyják Amerikát és Olaszországba költöznek. Ezért minden szabadidejét a nyelvtanulással töltötte, és ha Dr. Lecter meglátogatta, beszámolt neki a frissen szerzett ismeretiről, aki elégedetten figyelte a fejlődését, akárcsak a párjáét.  Hiába a nemzetközi iskola, a doktor ragaszkodott a tökéletes nyelvtudáshoz. A lány gyakran ámulatba esve figyelte őt, ahogy Dantét szavalt olaszul, a helyes kiejtést megmutatva.

Hannibal nem sokkal a „temetése” előtt meglátogatta őt és együtt készítették a vacsorát a széles márvány pulton. Ezek voltak a legnyugodtabb, legintimebb pillanataik. Ilyenkor a doktor megfeledkezett egy röpke pillanatra a külsőségekről és a lány szinte szemtelen módon szemlélhette őt. A férfi mindig gondosan fésült haja a szemébe hullott, az ingujja feltűrve, de a külseje így is makulátlan volt. Abigail éppen olaszul sorolta az összetevőket, miközben a másik kijavította, ha nagy ritkán hibázott. A „nevelő apja” elégedetten mosolygott rá, miközben a gyömbért szeletelte. Szinte már-már megfelelt az elvárásainak, még ha hangosan nem is mondta ki. A lány a kezei közé vett egy mangót a gyümölcsöstálról, céltalanul forgatva azt a kezében kezdett el társalogni, mert tudta csak ilyenkor teheti fel őszintén a kérdéseit.
–És… Mikor indulunk?
–Minden készen áll az utunkhoz, már csak Willt kell elszakítani a régi életétől, de ez hamarosan bekövetkezik. A báb burka megrepedezett, a frissen kikelt pillangó első szárnycsapásait teszi meg minden pillanatban. Bár erőtlennek még a mozdulatai, és gyakran visszarepül a régi gubóhoz. A temetésed nagyon mély hatással lesz rá, megkért töltsd vele a hétvégét, persze csak ha nincs ellenedre.
Miss Hobbs szemeiben a boldogság fénye gyúlt, nagyon megkedvelte a nyomozót, bármennyire is ritkán találkoztak. Mr. Graham érzékenysége lenyűgöző volt a számára, mellette önmaga lehetett, nem kellett az illemeknek és a szigorú szabályoknak megfelelnie. Szabadon érezhetett, beszélhetett, de ha csak hallgatott, akkor is megértették.
–Remekül hangzik. Te is jössz?
–Nem ez, most kettőtökről fog szólni. Gondoltam így a legjobb. Oda fogsz találni igaz?
–Igen.
Dudorászva folytatatta az ételek készítését, gondolatban terveket szőve a jövőre tekintettel.

***

Abigailt, Freddie Lounds cikke végtelenül meggyötörte, a legmélyebb sebeket tépte fel a lelkében, de mint akit kicseréltek, úgy érkezett vissza a Williammel töltött nap után. Az autóút végtelen hosszúnak tűnt, hiába indult el korán, majdhogynem este lett mire hazaért. Az ajtón épen csak beesett, amikor is megállás nélkül csörgött a telefonja. Gyorsan ledobva a táskáját  kapkodva nyúlt a készülékért.
–Hannibal! Szia! Most értem haza... akarom mondani vissza, azért nem hívtalak még. Minden rendben van…
–Abigail, Willt kórházba kellett, hogy hozzam. Nagyon beteg, a jobb agyféltekéje teljes gyulladásban van.
–Jézusom!
A lány megtántorodott, szinte belehuppant a legközelebbi székbe.
–De azért jól van? Meg fog gyógyulni? Annyira rosszul nézett ki már tegnap is…
–Az orvosok csak részleges javulásra számítanak. Egyelőre mesterséges kómában tartják, várnunk kell, hogyan reagál a kezelésre. Amint felépült, nem várhatunk tovább, elmegyünk. Már elintéztem mindent, következő szemesztert az iskolában töltöd, a papírjaid nálam vannak. Bármelyik nap indulhatunk, úgy készülj. A világ, amit alkottam nekünk fejben, megvalósulni látszik, csak mi döntjük el, mi legyen benne. Van valami kívánságod?
–Igen. Winstont magunkkal vihetjük? Ő is ezt akarná…
A vonal végén egy másodpernyi hosszú csend hallatszott, majd egy apró, de annál mélyebb sóhaj.
–Rendben. Legyen, ahogyan szeretnétek.
A lány szinte ujjongott örömében, már amennyire a helyzet engedte. Végre összeköltözik az ő kis „családja”, együtt élhetnek egy gyönyörű helyen, ahol nem kell, attól rettegnie ki ismeri fel az álcák alatt. Mámoritasan kezdett el készülődni az ő szerencse napjára, ami mindenegyes perccel csak közelgett. Mint karácsony reggelje, olyan volt számára az esemény, még ha nem is tudta a pontos dátumát.

***

A Bentley nyikorogva állt meg a köveken a nyaraló előtt. Miss Hobbs, Winstonnal együtt lelkesen rohant a hang irányába, üdvözölni a jövevényeket. Erre várt már nagyon régóta, és most majdnem feltépte az ajtót örömében. Az udvarra kiérve azonban meglepetten vette észre, hogy a doktor egyedül érkezett.
–Szia! Willt még nem engedték haza?
Hannibal egy pillanatra megremegett, és Abigail látott az arcán egy fájdalmas árnyat keresztülsuhanni, de a férfi semmi egyéb jelét nem mutatta bármilyen érzelemnek.
–Öltözz, indulunk. Ő nem jön velünk.
 A lányt egy másodperc alatt végtelen düh és csalódottság járta át. A hideg ellen maga előtt össze kulcsot karjait, most vadul kezdte el dobálni és idegesen kiabált.
–Tessék? Nem úgy volt, hogy ő is jön?
Dr. Lecter elsétált mellettük a nappaliba, nem törődve a másik bosszankodásával. A vendégszobába sietett, felkapva a bőröndöket.
–Változott a terv. Nem óhajt velünk lenni. A nézeteink… a világról, jelen pillanatban különböznek, de ez még változhat. Egyszer már képes volt elengedni az elméjét borító béklyókat, talán másodszorra nem fog ragaszkodni hozzájuk, és elfogadja mindazt, amit nyújtunk neki…
A lány még mindig őrjöngve ment utána.
–Hannibal nem értelek. Az Istenért, egyszer fogalmaz közérthetően. Mi történt?
A doktor megtorpant. Még saját magában sem mondta ki mindazt, ami történt, számára túl fájdalmas lett volna szembe nézni a nyilvánvaló tényekkel.
–Willel elváltak útjaink.
Abigail szemöldök ráncolva sietett oda hozzá a vállára téve a kezét.
–Szakított veled? De hát miért?
–Megtudta mindazt, aki vagyok, meglátta saját magát, a hatalmát, és megrémült tőle. Még nem áll készen, hogy az élet és a halál szépségét szemlélje.
Miss Hobbs még egy pillanatig némán állt, majd megölelte a férfit. Az megrezzent az érintéstől, de aztán viszonozta azt.
–Nem kell aggódnod, vigyázok rád. Ő pedig követni fog minket, mert nem tud nélkülünk élni. Ezt Ő is tudja, még ha most tagadja is. Gyere mennünk, kell, mert lekéssük a gépet.
–Elmondtad neki hová megyünk?
–Nem.
–Akkor, hogy fog minket megtalálni?
–Ő a másik felem. Minden lépésem, gondolatom, az Övé is. Tudni fogja, hol keressen, a jelek elvezetik hozzánk. A kérdés csak az, hogy vajon követni is akarja őket vagy elmenekül ismét az árnyékai mögé? Egyszer már megerősödött a fényemben, de most magára maradt a sötétségben, ahol két út van. Az egyik a fényre vezet, hozzánk, a másik vissza a mélységbe ahonnét kivezettem. A térkép az Ő elméjének falaira lesz festve, az utat neki kell bejárni, ennél többet nem tehetek érte.

A lány a férfi izmos hátába temetve az arcát csak némán bólintott, majd indult a csomagjaiért, hogy bepakolhasson az autóba. Hannibal egy pillanatra magára maradt, így besétált a hálószobájukba. Az ágyvégében álló padot lágyan megsimogatta, mintha még mindig csak rajta feküdne a szerelme izzadt testel, és könyörögne a gyengéd érintéseiért. Keményen bánt vele, megtörte, hogy formálható legyen az ő kedve szerint. Azt hitte ő az alkotó, de rá kellett jönnie, az alkotása ugyanúgy formálta a lényét, ellágyította, megváltozott általa, képes lett újra érezni, és darabokra hullni, mint a porcelán. Bebizonyítja Willnek mit is tett vele. Elküldi neki az összetört szívét. Feltalálja, közszemlére téve. Ha ez nem érinti meg Őt, akkor elveszett és nem érdemes az ő védelmező figyelmére többé. A legnagyobb szentséget fogja akkor vele elkövetni, elfogyasztja, felemészti a lelkét, ahogy a férfi is felemésztette az övét. Ezzel a fájó gondolattal engedett meg magának egy apró könnycseppet, de a következő pillanatban a rezzenéstelen maszk heves léptekkel távozott, apró vízfoltot hagyva a pad szövetén.


23.
Normann Király kápolna, Palermo, Olaszország. Június.

            Az ajtónyitásra a szélben megmeregetek a gyertyák lángjai, ahogy a ministráns fiú belépett kora reggel, hogy kihelyezze a padokra az imakönyveket a híveknek. Szokásához híven térdre ereszkedett, a szenteltvízbe mártott kezével gyors keresztet vetett, és csak ekkor pillantott fel az oltár irányába. A szemeiben rémület gyúlt, hátraesett a megrendítő látványtól, és rákjárásban próbált menekülni miközben folyamatosan sikoltozott.
–Satana! Satana!
A kápolna papja dühöngve rontott be a főhajóba, a reverenda hanyagul lógott a testén, a feje hajadonfőn, éppen a reggeli miséhez való készülődésben zavarták meg. Sűrűn szitkozódva szaladt, a csontos, inakkal színezett kéz lendült a levegőben, hogy megregulázza tanítványát, amiért ekkora lármát csapott. A gyéren vágott ősz haja azonban azonnal az égnek állt, mihelyst követette a tekintetével a fiú kifelé nyújtott ujját, ami vadul az oltár felé mutogatott.

            A padlóba vésett imádkozó csontváz felett, három kard szolgált állványként egy emberi szívnek. A vér még hosszú csíkokban folyt le a pengéken, apró tócsába tömörülve. A „műalkotás” anatómiai pontossággal ábrázolta a szervet, de a méretei, a frissessége, és az hogy elképzelésük se volt, hogy kerülhetett oda, megrémítette mindkettőjüket. Az atya sűrű imádkozás közben felsegítette a ministráns fiút földről, és remegve mentek be az irodába a rendőrségnek telefonálni. A rendkívüli eseményre való tekintettel, aznapra elzárták a hívek és a turisták elől a kápolnát, ezzel nagy felháborodást keltve. A templom hosszú fennállása alatt, csak földrengés esetén volt erre példa.

***

Wolftrap, Virgina

            Mr. Graham görcsösen feküdt az ágyában, a gyógyszer-alkohol keveréktől várta az idegei tompulását, a megváltó alvást hozva. Nem érezte már kényelmesen otthon magát, szinte már-már Baltimoreban lakott Dr. Lecter házában. A szemeit lehunyva próbálta magában felidézni az ottani illatokat, a békés magányt. Egyedül ott tudott ellazulni, sem a munkája, sem a kutyái nem nyújtottak neki elég megnyugvást. A józan esze felett folyamatosan a szíve vett át az irányítást, miközben még mindig nem tudott szabadulni a ténytől, hogy Hannibal mi is valójában. Rengeteget tépelődőt, hogy megkeresse-e a „családját”, de ő folyamatosan elutasította ezt a lehetőséget, helyette magába merülve folytatta a képzeletbeli társalgásaikat. Bekellet volna, hogy lássa, mennyire esztelenség is, amit tesz. Szinte megszűnt önmaga lenni, egy másik világban élt csupán, miközben a valóság fogva tartotta őt. Nem volt képes elszakadni az FBI-tól, a megszokott rutinjaitól, a biztonságot jelentő szánalmas kis életétől. Az egyik „családját” már elhagyta, a másikat nem fogja.

            A plafonon keresztül futó árnyak táncát figyelte, miközben a kutyák halkan szuszogtak körülötte. Ez a monotonitás egyfajta megnyugvást hozott, lassan elnehezültek a szemhéjai, amikor hangos csörgéssel, követelőzve szólalt meg mellette a telefonja. Az órára nézve elkáromkodta magát, amiért nem képes éjszakára kikapcsolni a készüléket, és a főnökének is pont éjfélkor jut eszébe hívnia. Végül emlékeztette magát, terepen dolgozó, ideiglenesen kinevezett ügynökként ez a dolga. Ugrani, ha a gazda hívja, mint valami jó vadászkutya. Egy hangos sóhajjal erőt vett magán, és kicsit révetegen szólt bele a mobilba.
–Helló Jack. Mi történt?
Mr. Crawford hiába érezte a másik hangján a rosszallást, teljesen hidegen hagyta. Will az ő tulajdona, joga van bármikor ugrasztani Őt.
–Mennyi idő alatt tud elkészülni?
A nyomozó felülve az ágyában vonta meg a vállát. Nem szerette a találós kérdéseket, jobban kedvelte, ha azonnal a lényegre térnek.
–Az attól függ…
Felemelte az éjjeliszekrényen hagyott maradék whiskyt, és egy húzásra ki itta a tartalmát.
–…Hogy miről lenne szó.
A vonal túlsó végén lévő bikaszerű fújtatás felerősödött. A „guru” számára nem volt ez több időhúzásnál.
–Találtak egy holttestet Palermóban, a Normann Király kápolnában. Valaki emberi szívet „hajtogatott” egy megnyúzott holttestből. Az olaszok tajtékzanak. A rendőrség nagy kegyesen hajlandó minket is oda engedni. Szerintem a Hasfelmetsző munkája, de ehhez maga is kell. Szóval, leteszem a telefont, oda küldök magáért egy kocsit és legkésőbb fél órán belül menetre készen benne fog ülni, útban a reptér felé. Megértette?
Mr. Graham legszívesebben hangosan nevetett volna a képtelen helyzeten. Mikor szokja már meg?
–Igen… Máris készülődök.
–Rendben.
A vonal sípolva szakadt meg, és ő hangosan káromkodva dobálta befelé a holmiját az útitáskájába. Csak pár váltás pólót, alsóneműt tett el, törölközőt, tisztálkodó szereket, és egy nadrágot. Amint elkészült az öltözéssel, a kint álló autó már sűrgetve dudált, neki pedig annyi ideje se maradt, hogy tisztességesen elköszönjön a kutyáitól. Továbbra is szitkozódva ült be az anyós ülésre, kizárva teljesen a külvilágot.

A cím nem volt számára teljesen ismeretlen. Már egyszer hallott róla, és most vadul kereste Hannibal erre utaló szavait a múltban. Képzeletben újra az iroda falai között ült, nem sokkal Randall halála után. A barátja újra arra utalt, menjenek el végleg.
–„Amikor eltűnünk ebből az életből, magunk mögött hagyjuk Jack Crawfordot és az FBI-t, de akkor is megmarad nekem ez a hely.”
–„Az emlékezet palotádban?”
A doktor arcán egy apró, mosolyszerű ránc jelent meg. A palotát túl lekicsinylő kifejezésnek tartotta.
–A kastélyom hatalmas, középkori mércével is. Az előcsarnok a palermói normann kápolna. Rideg, gyönyörű és időtlen.  A halandóság apró emlékeztetőjével. Egy koponya, a padlóba vésve.”
Akkor hallott először az Emlékezett palotáról, amit az óta ő is lázas sebességgel épített, mindent elrejtve benne a megfelelő helyre. A legapróbb tárgy is információt hordozott, neki pedig csak elég volt rájuk néznie, hogy tudja a kérdésre a választ.
–Ha Jack sejtése beigazolódik, és tényleg a Hasfelmetsző hagyta ott a szívet, akkor Ő ott volt. Hannibal Palermóban van. Eljött a pillanat, amikor mindent egy lapra teszek fel. Vagy feladom Őt, vagy vele tartok. A döntést az én kezembe adta. De mi van akkor, ha nem tudok dönteni? Ha nem akarok dönteni?

***

Normann Király kápolna, Palermo, Olaszország
Mr. Graham félrevonultan állt az egyik mellékhajóban, és kívülről úgy tűnhetett álmodozva tekint körbe. Az épület gyönyörű volt, több korszak stílusjegyei ötvözete, mint maga Dr. Lecter.
–Szigorú, szépséges, időtlen. Tényleg ezek a legmegfelelőbb jelzők rá.
A tér szinte lüktet a földöntúli energiától, de ez nem a vallásról szólt, hanem egy olyan tettről, ami túlment az emberi ész határain. Még nem tudta megpillantani az „alkotást”, várta, hogy a hatalmi háború, ami a főnöke és a questura tagjai között zajlott, elcsendesedjék, és utána egyedül állhasson az oltár elé. Az áldozati oltár elé… Vajon mit fog látni? Egy vallomást, amit egy szerelmes férfi hagyott neki, vagy egy dühöngő pszichopata munkáját? A társadalom annak látná. Neki is annak kéne látnia… Döntenie kell. Feladja vagy sem?
–Will!
A férfi összeszorította a szemét, majd lehajtott fejjel sétált oda a főnöke mellé.
–A kápolna e részét teljesen kiürítettük, senki nem fogja zavarni. Mindenki csak magára vár. Szóljon, ha készen van.
–Köszönöm.
Hallgatta az egyre távolodó lépteket, és amikor azok teljesen elhalkultak, emelte csak fel a tekintetét.

A latex kesztyű alatt kicsapódott a bőrére az izzadság, és remegve lépett közelebb a „szentélyhez”. Szíve szerint térdre borulva imádkozna, mert most látta meg a másik nagyságát, mindazt az érzelmet, amit eddig eltitkolt előle.
–Itt hagyta nekem a megtört szívét… Ez egy szerelmes levél… a lehetetlent alkotta meg, csak hogy bebizonyítsa nekem, mit is jelentettem a számára. Vajon ő is így összetört, mint ez a férfi?
Egészen közel lépve a „szívhez”, ráhelyezte a kezét, ami szinte lüktet a tenyere alatt. Az elmúlt idők lelki vívódásai, csak még erősebben törtek rá, a döntés képtelensége a tetőfokára hágott.
–Hannibal… szerelmes belém? Egy ilyen vallomást hagyott nekem? Bárki másnak ez irtózatos lenne, de én csak a szépséget látom. Olyan lettem, mint Ő? Mi a helyes út? Menjek vele, vagy tegyem a kötelességemet? Börtönbe kéne zárni, eldobni a kulcsot, engem pedig egy elmegyógyintézetbe dugni, ahol még csak gondolni sem tudok rá… Van egyáltalán élet nélküle vagy csak vegetálás?
Remegve tett pár lépést hátra a szervtől, hangosan, egyenként kimondva az ilyenkor szokásos elemzéshez szükséges szavakat, miközben a legfőbbeket megtartotta saját magának.
–Szilánkokra hasítottam minden csontot, eltörtem őket... energikusan. Formálhatóvá tettelek. Megnyúztalak, meghajlítottalak, kicsavartalak lenyestelek. A fejet, a kezeket, a karokat és lábakat. Mint egy sövényt. Ez az én kézjegyem.
–Egy üzenet, amit egy megtört emberre írtak.

            Az arcát megdörzsölve vett erőt magán, majd egy intéssel jelezte a többieknek, hogy kezdhetik a munkát. A feje utoljára a láz okozta görcsrohamoknál lüktet ennyire, a testét kiverte a veríték és zihálva állt a „guru” előtt, aki azonnali válaszokat akart. Nincs több ideje, döntenie kell.
–Ez egy személyes üzenet… Annak szól, akinek a „fát” is ültette…
–Akkor ez a Hasfelmetsző műve?
–Elmondjam, vagy ne mondjam? Dr. Hannibal Lecter a Hasfelmetsző. A barátom. A társam.
–Nem tudom… Annál sem voltam biztos…
–Mi az, hogy nem tudja? Nem ezért hozattam ide!
–Nem ugyanaz a minta. Van valami háttér információ az áldozatról?
–Semmi ilyet nem találtak, úgy hogy csak maga tudja a megoldást. Nem csak unalomból öldösi őket. Mi alapján választ?
A nyomozó egyszerűen tehetetlenül megrántotta a vállát. Képtelen volt abban a pillanatban tisztán gondolkodni, a belsejében dúló harc tombolt, a vékony palló, amin eddig egyensúlyozott folyamatosan ingott alatta.
–Le fogok zuhanni.
–Ötletem sincs. Tőle kérdezze.
Dühösen csattant egyet, elege lett a folyamatos zaklatásból.
–Én magát kérdezem! Maga tud ezeknek a diliseknek a fejével gondolkodni!
Mr. Crawford egészen az arcához közel hajolva fújtatott, a teljes intim szférát megszűntetve kettőjük között.
–Hagyjon már egy percre békén basza meg!
–Ön a Viselkedéselemző Egység feje, Jack! Miért nem talál ki valamit, ha az én magyarázatom nem tetszik?
–Véletlenül sem gondolta komolyan. Igaz?

            Mr. Crawford hangját mennydörgésként verték vissza a falak, és mindenki az eszközét eldobva menekült. Senki, nem mert a férfinak ellentmondani, pláne nem egy ekkora szemtelenséget. Az egész terem kiürült csak a két ügynök maradt, egymással farkasszemet nézve miközben szikrázott közöttük a levegő.
–Tudja, hogy hol a helye, nem? Ott a sarkamban, folyamatosan információkhoz juttatva. Senki nem venné hasznát rajtam kívül, semmit nem ér. Kap egy lehetőséget, hogy most azonnal elnézést kérjen, ezzel visszabocsájtást nyerve a családjához és a munkájához.
–„A családi értékek talán elhalványultak az elmúlt évszázadban, de most is segítünk a családunkon, amikor csak tudunk. És te vagy a családom, Will.”
–Van másik családom! Nem vagyok értéktelen! Ebből elég volt! Tudom, mit kell tennem.
–De igen, komolyan gondoltam! Nem vagyok a tulajdona! Elegem van abból, hogy folyamatosan ugráltat, lenéz, megvett, kihasznál. Képes lett volna még a kórházból is kirángatni! Meddig akar kínozni még Jack? De tudja mit? Befejeztem. Fogadja el a most azonnali felmondásomat. Végeztem az FBI-al, magával, az oktatással. Soha többé nem megyek vissza, ne is keressen.
A nyomozó egyenként kirángatva a zsebéből a különböző igazolványokat dobta le őket a földre, letette melléjük a fegyverét, majd egy szó nélkül hátat fordított és kiviharzott a kápolnából köszönés nélkül, a döbbent tekintetek kereszttűzében. Végre, hosszú idő óta először, újra szabadnak érezte magát.

***

–Signore Crawford?
Jack tajtékozva fordult meg a neve hallatán. Legszívesebben keresztben lenyelte volna az előtte álló, köpcös, szakállas férfit. Hiába teletek el már órák, amióta Willel veszekedett, még mindig majdhogynem őrjöngőt. A beosztottjai mind elmenekültek a dolguk végeztével, egyedül csak ő maradt a kápolnában. Most, hogy elvesztette a legjobb emberét, neki kell megoldania az ügyet ami, felemészti őt is, és a pályafutását is. A másik, még ha látta is a haragos arckifejezését, teljesen figyelmen kívül hagyta. A kezében egy bőr igazolványt szorongatott, a „guru” számára világossá téve, hogy nem szórakozásból van itt, nem zavarhatja el.
–Igen?
A válasz rövid volt, csattanós. Kellően paprikás.
–Üdvözlöm, Rinaldo Pazzi főfelügyelő vagyok. A firenzei kapitányságról jöttem amilyen gyorsan csak tudtam, hogy beszélhessek önnel és egy bizonyos Will Grahammel.
A férfi feje, ha lehet, még vörösebb lett a méregtől.
–Arról már lekésett. Mr. Graham nem rég mondott fel. Mit akar?
A commendatore továbbra is higgadt maradt, ellensúlyozva az ügynök dühét. Elhatározta nem tágít, amíg nem hallgatják meg. Az amerikai volt az utolsó lehetősége, és ő nem halaszthatja el.
–Mint már említettem, beszélni önnel. Láttam a képeket a „szívről”, és azonnal idesiettem. Tudom ki ölte meg, és hagyta azt a férfit a Cappella Palatinában.

            Mr. Crawford arca gyorsan változott a vörösről, sápadt fehérre.
–Oly régóta vadászunk a Hasfelmetszőre, és most itt áll előttem ez az ember, aki azt mondja, tudja kicsoda? Nem, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Minden szkepticizmusát próbálta magában legyűrni, elég gyér sikerrel. A vonásai nem leplezték.
–És mégis, kicsoda maga szerint a gyilkos?
–Húsz évvel ezelőtt ismertem meg. Il Mostro, a firenzei szörnyeteg. Az volt a szokása, hogy az áldozatait gyönyörű festményként állította be. Olyan képeket alkotott, melyek beleégtek az agyamba. Akkoriban egy pár ügyén dolgoztam, akiket egy furgon platóján találtak holtan Imprunetában. A testeket virágok fonták körbe...
Rinaldo fotókat húzott elő a nála lévő barna borítékból, átnyújtva azokat Jacknek. A férfi, ahogy rápillantott a legelsőre szinte villámütésként érte a felfedezés. A halottak elrendezése ugyanolyan művészi volt, mint Amerikában a Hasfelmetszőé. Csak itt még, nem a fantáziája szülte az alkotást.
–Mint egy Botticelli-kép.
–Pontosan, mint egy Botticelli. A Primavera című festménye az óta is a firenzei Uffizi Képtárban lóg. A virággal körülfont nimfa a jobb oldalon, a növények a szájából erednek. Ez egyezik.
–Az Uffizi Képtárban maga találkozott az Il Mostróval?
–Ott találkoztam, ezzel a férfival.
Újabb fénykép került felszínre, ezúttal fekete-fehér. Az ügynök keze megremegett a portrétól. Ismeri. Dr. Hannibal Lecter fiatalkori mása nézett vissza rá.

–A firenzei szörnyeteg. A siker az ihlet eredményeként jön. A felismerés egy kép fejlődése, ami először homályos, aztán egyre tisztábbá válik. Rálelni az Il Mostro által használt ihletre, győzelem volt. Elmentem az Uffizi Képtárba, és ott álltam az eredeti Primavera előtt minden áldott nap. Legtöbbször ott láttam egy fiatal litván férfit, akit ugyanúgy megigézett Botticelli, mint engem. Ahogy a képzeletemben az Il Mostrót is megigézte. Minden nap láttam őt, amint ceruzával újraalkotta a Primaverát, ahogy megtette az életben is. Tudtam. Életem legszebb pillanata volt, ami híressé tett, és aztán a sárba döngölt.
A főfelügyelő fáradtan felsóhajtott, mintha mindez most történt volna, tegnap, nem pedig két évtizede. A gondok terhét az óta cipelte magában, soha többé nem volt képes a bukása tárgyától szabadulni. Egy újabb Pazzi, aki hatalmas megaláztatások között hullt el.
–Az igyekezet és az ambícióm hevében Questura lerombolta a fiatalember otthonát, hogy bizonyítékot találjon.
– A Hasfelmetsző nem hagy maga után nyomokat.
– Valóban nem.
–Will Graham szerint, megeszi őket. És aztán mi történt?
–Egy másik férfi… Nem éppen ártatlan, de ezekben a gyilkosságokban igen, ideális gyanúsított volt. Csupán a jelleméből fakadó bizonyítékok alapján elítélték, engem pedig lefokoztak és a mai napig köznevetség tárgya vagyok.

            Mr. Crawford mélyet sóhajtott, majd visszaadta a képeket.  A lapáttenyér végig szántott az arcán, ezzel összeszedve a gondolatait. Újra kétkedve nézte maga előtt a „kollégáját”, miközben a vérnyomása szépen lassan kezdett ismét az egekbe szökni.
–Maga azt meri állítani, hogy Dr. Hannibal Lecter a gyilkos, pusztán azért, mert mindennap az Uffiziben látta rajzolni a frissen végzett művészettörténészt?
–Tudom, hogy örültségnek hangzik…
–Mert őrültség is!
–Hallgasson végig…
–Tudja mi ez? Rágalmazás! Paranoia!
Jack majdnem félrelökve a férfit akart elrohanni, de az utána eredve elébe állt, és nem hagyta elmenekülni.
–Csak annyit kérek, nézzen utána maga is az ügynek. Itt már senki nem hisz nekem, de az Il Mostro a maguk országában folyamatosan tevékenykedett, míg ide csak most tért vissza. Kell valami okának lennie. Én úgy hiszem, közös erővel megtalálhatjuk a választ. Ne vesse el az ötlet teljesen. Hisz maga is tudja, illik rá a gyilkos profilja.
–Igen, persze sebész volt… De ez még mindig nem bizonyít semmit.
–Nem talált semmi gyanúsat Dr. Lecter körül, ami arra utal, miért nem tudták elfogni?
A „guru” megvakarta a homlokát, elhessegetve az egyetlen indokot, amiért „igennel” felelne. Nem tudta elképzelni Willről, hogy mindvégig védte volna a doktort.
–Képtelenség. Hisz tudja jól, így is úgy is elkapjuk, ha Ő a gyilkos. Erkölcsösebb, hűségesebb volt Ő annál, semhogy Őt védje. Esztelenség. Vagy mégse? Hannibal jó ideje eltűnt és senki nem tudja hová. Most Ő is elment. Utána? De ha utána ment, akkor végig tudott mindenről? Vagy egyedül akarja elkapni? Miért nem kért segítséget? Miért nem avatott be? Tényleg ennyire a végletekig kihasználtam, hogy inkább lenne egy gyilkossal, mint velünk? Tudnom kell. Eddig még egyszer sem tévedtem, most sem tehettem meg.
–Meglátom mit tehettek. Ne számítson sokra. Egyelőre ne szóljon senkinek erről, maradjon a kettőnk dolga. Értesíteni fogom, ha találok valamit.
–Köszönöm, Mr. Crawford.
–Még ne köszönje. Majd ha elkaptuk azt a mocskot, aki ezeket tette, akkor köszönje. Most, ha megbocsájt.
Egy lépéssel kikerülte a férfit és kisétált a friss levegőre. Élete egyik meghatározó napja volt ez, ami alapjaiban rengette meg azt. Nem csak, hogy elvesztette az egyik legjobb emberét, de még a hite is meginogott benne. Tisztán akart látni, és ehhez szüksége lesz az aktákkal teli irodájára. Még aznap visszarepült Amerikába, belevetve magát a végeláthatatlan bizonyítékok tengerébe.

***

Will hosszan meredt ki az ablakon maga elé, a lába az ablakpárkánynak neki támasztva, a székkel pedig rossz gyerek módjára hintázott. Bár a külső szemlélőnek úgy tűnhet, a borzalmas kilátást nézi, valójában a gondolataiban révedt el, és azt se tudta volna megmondani, milyen napszak van éppen.

***

Két hete élt ebben a lepukkant apartmanban, ami valaha a szegény negyedhez tartozott. A gyéren berendezett szoba lett az otthona. Mihelyst felmondott az FBI-nál, visszatért a szállodába, azonnal kijelentkezett, kivette a számláján található összes készpénzt, és megkereste a legolcsóbb szállást, amit csak tudott. Végig járta az utcákat minden táblát alaposan megfigyelve, míg végül az egyik sikátoros utcában meglátta a kézzel írt, szoba kiadó feliratot. Bekopogtatva egy idős özvegy nyitott neki ajtót, aki természetesen nem beszélt angolul. Mr. Graham igen gyér olasz tudását élő véve, próbálta elmagyarázni mit is szeretne, de végül az egyetemes nyelv segített megérteniük egymást. A nonverbális kommunikáción kívül egy ilyen nyelv létezik, a pénzé. A tulajdonos rögtön kedvesen mosolyogva kísérte fel a férfit a keskeny lépcsőn, a parányi helyiségbe.

A falak valaha frissen lehetek fehérre meszelve, most már inkább szürkés-sárgás színezetet öltöttek magukra. A lakkozott cédrus ágyról messziről látszott, hogy több éves gödrök vannak a matracban, a pokróc durva szövetéről nem is beszélve. A padlón a festék töredezett, megkopott, helyenként felsejtve alatta a szú ette korhadt fát. A szoba egyetlen dísze egy Szűz Máriáról készült reprodukció volt, az íróasztal felett. A hozzá tartozó rozoga székről a huzatot és a szivacsot levágták, hogy ne kelljen azt újra kárpitozni. Egyszerű, lepusztult, puritán. Teljes ellentéte Dr. Lecter ízlésének, bár még Willnek is szegényesnek hatott. Kifizette a kért összeget, majd ledobta a táskáját a földre. Az ágy hangosan nyekkent alatta, ahogy lefeküdt rá, de még ez sem zavarta. Talán sosem volt ennyire szabad, mint most. Elvágott minden kötelet, amivel eddig marionett bábúként rángatták. Nem bánta a körülményeket, amibe kényszerült, szinte hálás volt érte, mert így mindentől megszabadult. Hannibal közelében érezhette magát újra, ha csak pár pillanatig is, és ez elég erőt adott neki a következő lépéshez. Megkeresi Őt bármi áron, mindegy hová kell ezért mennie. Most már a pokol legmélyebb bugyra sem tűnt túl messzinek, vagy elérhetetlennek.

***

A gyomra hangosan mordult, ezzel jelezve a szokásos evés közeledtét. Az elmúlt időszakot hol azzal töltötte, hogy a város utcáit rótta Dr. Lecter nyomait keresve, hol pedig itt a szobában elmélkedett merre kezdje a keresést. A világ túl hatalmasnak tűnt ismét, az eleme palotája viszont kényelmes biztonságot nyújtott. Levette a lábát az ablakfülke párkányáról és az órájára pillantott. Az még mindig az amerikai időt mutatta.
–Alana most engedi ki a kutyákat sétálni.
A nőre bízta az állatok gondozását, a kutatása idejére. A lelke legmélyebb bugyrában azért számolt azzal a lehetőséggel, hogy talán soha nem találja meg a férfit. Az utolsó szálat nem vágta el, védőhálónak megtartotta az ottani életét, amíg egy csöpp esélyt is látott a győzelemre. Nagyot sóhajtva állt fel a székről, - egy újabb eredménytelen nap telt el-, majd indult neki a városnak.

A vacsorája végeztével nem volt kedve visszamenni, céltalanul bolyongott az utcácskákon ismeretlen helyeket keresve. A távolból kutyaugatás hangját hallotta, mintha a lelke vetítette volna elé a vágyai tárgyát.
–Pont úgy csahol, mint Winston.
Fájdalmasan megrázta magát a név említésétől. A doktor őt is elvette tőle. A zaj szűni nem akart, a házak falai visszaverve erősítették fel az egyre erősebb, és feszültebb követelőzést. Mr. Graham oda se hederített volna, ha nem a következő mondat üti meg a fülét, hol angolul, hol olaszul.
–Winston! Fogják meg!
A nyomozó egy pillanatra azt hitte a képzelete játszik vele. A sarkon befordulva látott vágtázni egy barna, sár foltos, keverék kutyát, aki hatalmas hévvel rohant oda hozzá, maga után húzva, csattogva a macskaköveken a pórázát. A férfi szemei szinte könnybe lábadtak, ahogy leguggolva átölelhette rég elvesztett háziállatát.
–Hogy kerülsz te ide?
Az arcát a bundába temette, mélyen belélegezve annak az illatát.
–Grazie! Grazie mille!
A nő hangja nagyon távoli és zihált volt. A léptei kopogása le lassultak, majd abbamaradtak.
–Will?
A nyomozó a neve hallatán meglepetten nézett fel.
–Abigail?!
A fiatal lány újra futásnak eredve a „nevelő apja” karjaiba vetette magát. Mindketten zokogva ölelték egymást. Hosszú hónapok teltek el az utolsó találkozás óta.
–Nem értettem Winston miért vadult meg így. Soha nem csinált még ilyet…
–Megérezte a szagomat.
–Igen. De mit keresel itt?
A férfi halkan felkacagott.
–Titeket, mi mást?
Miss Hobbs felhőtlenül mosolygott vissza rá, míg a másik a válla felett pislogott hátra, a messziséget fürkészve.
–Hannibal is itt van?
A lány arcáról gyorsan lefagyott a mosoly, elkomorodva vadul rázta a fejét.
–Nincs, csak mi ketten. Nagyon megbántottad Őt. Miért nem maradtál vele?...velünk?
A szavai mögött megbúvó sértődöttség szinte üvöltött. William nem csak a doktort hagyta el, hanem őt is. Mr. Graham szinte a szeme láttára tört darabjaira.
–Ez hosszú történet…
–Van időm. Gyere velünk haza, és akkor mindent elmondok.
–Jó.

A lakás amit Miss Hobbs otthonnak nevezett, összesem volt hasonlítható azzal, ahol a férfi élt. A belvárosi impozáns lakás éles ellentéte volt az özvegytől bérelt szobának.
–Ő bérelte ezt neked igaz?
–Hm?
A lány nyakig merült a hűtőben enni és innivaló után kutatva. A „nevelő apja” sokat sejtetve mutatott körbe.
–Igen, az Ő stílusa nem az enyém. Foglalj helyet.
Mr. Graham feszengve ült le az olasz reneszánszt idéző kerevetre. Igen, a doktorral együtt ehhez is hozzá kell szoknia. A lány kényelmesen huppant le mellé, az eb pedig a lábaik előtt terült el farok csóválva.
–Mennyire békés, idilli lett újra minden.
De a nyugalmat nem élvezhette sokáig Will, rögtön neki szegezték azt a kérdést, amire nem akart válaszolni.
–Szóval, miért nem jöttél velünk?
–Abigail… ez nem ilyen egyszerű.
–Akkor magyarázd el. Megteremtette nekünk a helyet a világban, de te az utolsó pillanatban ellökted magadtól. Miért?
A férfi idegesen túrt a hajába felpattanva a kanapéról, és fel-alá masírozott a nappaliban.
–Te nem ismered úgy, ahogy én… nem tudod mit tett...
–De tudom.
William megtorpant és elképedve nézte a másikat.
–Tudod?
–Igen.
A nyomozó csak a fejét rázta.
–Te is benne voltál? Az orromnál fogva vezetettek végig?
–Semmi olyat nem tettem, amit nem mondtam volna el neked, vagy neki. Te is tettél dolgokat ne tagad.
–Már nem tagadom.
–Ő csak jobbá teszi a világot nem úgy, ahogy az apám tette. Még nem tűnt fel, hogy nem válogatás nélkül öl? Tudatosan pusztítja a világban a mocskot, ahogyan te is.
–Ha mindezzel mindvégig tisztában voltál, hogy voltál képes vele maradni?
–Nem értelek Will. Mielőtt nem láttál tisztán, elfogadtad Őt, engem, saját magadat, olyannak amilyenek igazából vagyunk. Még is mi változott? Miért nem akartad elfogadni mindazt, amit nyújtottunk neked?
A férfi fáradtan felsóhajtott.
–Te ebben éltél mindig, de én nem. Nekem ez új.
–Amiben Ő hisz, az érték rendje, elfogadhatatlannak tűnt. A helytelen dolog, mint helyes dolog... Képtelen gondolat volt. Nem álltam arra készen, hogy egyé váljak vele, olyan legyek, mint Ő. Meg akartalak menteni tőle, elrabolni magammal egy távoli helyre, de megelőzött. Egy saját világot alkottam kettőnknek, de te addigra már eltűntél.
–Egyszer már létrehoztál egy új univerzumot, amiben nem tudtam élni. Ebben képes vagyok. Egyetemre járhatok, senki nem ismer, nem kell a múltam és az apám miatt szégyenkeznem. Azt mondtad minket keresel itt. De valójában ezért jöttél? Képes lennél végre velünk tartani?

–Rengeteget emésztettem magam ezen. Először azt hittem, vissza tudom forgatni az idő kerekét, minden olyan lesz, mint előtettek. De egyszerűen nem ment. Más se járt az agyamban, csak ti. Hol lehettek, mi van veletek... Hogy Hannibal érzett-e irántam egyáltalán bármit is, vagy csak játszott velem… Heteken át csak ültem a házban és azon tépelődtem utánatok jöjjek-e vagy se? Egyáltalán, hol kezdjem a keresést? Aztán a válasz a kérdésemre magától jött.  Ide repültünk egy holttest miatt, amiről tudtam, hogy csak is az Ő műve lehet. Ott volt előttem nyersen és tisztán az összes ki nem mondott érzése. Sokkolt a látvány. Akkor értettem meg mit is jelentek én neki. Ám a legfőbb kérdés még mindig ott motoszkált bennem. Egy gyilkos, mint én… Az iránta érzett ragaszkodásom viszont nem szűnt meg. Abban a pillanatban döntenem kellet, vagy elmondok mindent, vagy pedig veletek tartok. A főnököm… Jack, adta meg a végső lökést. Felmondtam az FBI-nál és felkutattam az egész várost, az Ő nyomait keresve, semmit sem találva, eddig.
Mr. Graham mosolyogva simogatta meg Abigail arcát kedveskedve.

–Még mindig szereted Őt, igaz?
–Igen. Ha nem szeretném, akkor vagy a föld alatt lennénk, vagy börtönben.
–És most már úgy érzed, képes vagy elfogadni mind azt, ami Ő? Nem fogsz újra visszatáncolni? Másként nem megy, Will. Nagyon összetörted a visszautasításoddal.
–Tudom. Láttam, megmutatta…
–Azt mondta, jeleket fog hagyni, hogy ha akarod, megtalálhasd.
–Ezért hagyott téged is itt?
–Kezdetben úgy tudtam, itt fogunk lakni. Az ősszel indul az egyetem, ahol új névvel, Faelyn Abigail Websterként kezdhetem meg a tanulmányaimat. Amikor berendezkedtünk, közölte velem, hogy elválnak az útjaink. Amíg nem diplomázom le, nyugodtan maradjak itt, folyamatosan fog segíteni. Megkérdeztem tőle hová megy, de csak annyit mondott felkeresi a múltja rég nem látott helyeit. Azóta nem beszéltünk, fogalmam sincs, merre lehet. Ennyit tudok segíteni a kutatásban, ne haragudj.
A férfi hálásan ölelte meg a fiatal lányt.
–Ezzel is rengeteget segítettél. Most már tudom, hová kell mennem.
–Ennek örülök.
–Újra minden olyan lesz, mint régen megígérem. Ahogy azt eredetileg elterveztük. Holnap indulok is.
–Hová mész?
–Litvániába, a Lecter birtokra. Bízom benne, hogy ott találom, vagy valami jelet, amin tovább indulhatok.
Miss Hobbs izgatottan fordult felé, az arcán máris sugárzott az öröm.
–Akkor most már biztos? Hanniballal maradsz?
–Igen. Többé nem hátrálok meg, nem létezhetek nélküle.
A nyomozó szemében elszántság tükröződött.  A végtelen magabiztosságé, mert tudta végre jó úton jár, még ha az mások számára elfogadhatatlan kövekből is épült.

24.

Jack Crawford mindig is racionális embernek tartotta magát, az érzelmei helyett a puszta tények irányították minden gondolatát, a cél lebegett a szemei előtt az út, amin keresztül kellett érte mennie, nem számított.  A Szicíliában tett látogatásuk nem várt eredményt hozott, felmondott az egyik legjobb embere, de egyben nyomot is szerzett a Hasfelmetszővel kapcsolatban. Ennek a gyilkosnak az elfogása, szinte napról napra személyes ügy lett a számára. Először elvesztette miatta Miriam Lasst, most pedig Willt. El akarta fogni a bűnözőt minél előbb, nem számított a módszer. Ő adott engedélyt a makacs, önfejű lánynak a kutatásra minden szabályt felrúgva, mert túl gőgős volt ahhoz, hogy egy percig is mérlegelje a veszélyeket. Egy túlbuzgó diák, ennyit látott csak benne, bár a felvetései érdekesek voltak, tudta hová vezetne, ha táplálná a benne növekvő önbizalmat. Ahányszor eszébe jutott az a bizonyos nap, átkozta magát az egészért.

***

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Ő maga kérte fel Miriamot, hogy vegyen részt a nyomozásban. Eszes volt, szinte kitűnő tanuló, Törvényszéki Ösztöndíj, hat évet töltött a rendőrségnél, diploma pszichológiából, doktorátus kriminológiából. Tökéletes jelölt az ő csapatába, és nem akarta elveszíteni a lehetőséget, hogy megszerezze magának. Tudta, ha nem teszi meg, akadnak mások, akik kapni fognak utána. Mindig is ez volt a mániája, a legjobb embereket gyűjteni maga köré, mint valami ritka gyémántokat. Ilyen volt köztük Mr. Graham is. De Miss Lass túlbuzgó volt, ő pedig túlságosan vak.

***

–Nincsenek ma órái? Miért nincs iskolában?
Utálta, ha bárki is kérés nélkül zaklatta, senkivel nem tett kivételt. Pláne nem olyan esetben, amikor az egyik fél szabályt szegett.
–De vannak, uram. Csak azt hittem, hogy ez fontosabb, mint a "bizonyítékok keresésének szabályai".
–Valóban azt hitte?
Szinte letépte az arcáról a szemüveget, fenyegetően nézve maga előtt a lányt. Tudta miért jött, de nem tartotta annyira égetően fontosnak, hogy emiatt akár egy percig is rontsa a jó hírét.
–Múlt éjjel hagytam önnek egy jelentést. Nem tudom, megkapta-e.
–Igen, meg.
–Elolvasta?
Ez már több volt a soknál. Egyetlen beosztottja sem vonhatja felelősségre. Még is mit képzel magáról?
–Menjen vissza az órájára.
A diák meg sem mozdult. Az orrcimpái megremegtek, ahogy dühösen kifúja a levegőt. Próbált uralkodni az érzelmein, de hasztalanul. A tehetetlenség könnyei megteltek a szemében és ezt a főnöke sem hagyta figyelmen kívül. Nem akart atyáskodni felette, helyette inkább gúnyosan, lekezelően bánt vele.
–Csak nem frusztrált, Lass? Ha igen, akkor szokjon hozzá, hogy viszket a tenyere, nem is kicsit, mert a frusztráltság állandó vendége lesz.
Miriam nem bírta tovább türtőztetni magát. Ott volt a lehetőség, az egyetlen nyom, amin talán elindulhatnak és megtalálhatják a gyilkost…

–Legalább olvassa el azt a jelentést!
–Elolvastam.
–És mi a véleménye róla, uram?
–A véleményem az, hogy mielőtt még földbe gyökerezik a lába, menjen vissza az előadóba, és készüljön fel a "Parancsmegtagadás lehetőségei"-ből. Amit a jelentésében említ, megszegi a titoktartási törvényt. Ezt ön is tudja. Ne legyen ilyen elutasító azzal szemben, amit itt tanult!
A férfi most már felemelte a hangját, hogy végre nyomatékot adjon a szavainak, de a nő továbbra sem tágított.
–Ha a Chesapeake-i Hasfelmetsző egy sebész, akkor az összes ismert áldozat orvosi kartonját át kell néznünk. Tudom, hogy nem kaphatunk rá végzést, ha nincs rá alapos okunk.
Jacknek imponált ez a fajta kitartás, a vadászkutyák ősi szimata, akik addig szaglásznak, míg meg nem találják a zsákmányt. De egy jól idomított „kopó”, hagyja magát terelni…
–Az csak egy dolog, ha egy tanuló engedély nélkül kutakodik személyes akták között. Viszont ha a guru teszi, az teljesen más.
–Jobb, ha egy tanuló kér bocsánatot, mint egy FBI ügynök engedélyt?
–Tapasztalataim szerint.
–Akkor remélem, megbocsájt, amiért ma kihagyom az óráimat.
Miriam Lass mosolyogva sétált ki az ajtaján utoljára. Ez a beszélgetésük pecsételte meg az életét, de talán ez fogja elvezetni a nyomhoz.

***

Az aktákból felszálló por beterítette az asztalát, a sárga kartotékokból a papír foszlányok apró, finom szemcséket alkotva vegyültek vele. Rinaldo Pazzi, Dr. Lectert gyanúsította Il mostro néven. De azok a gyilkosságok húsz évvel ezelőtt történtek, nem talált összefüggést a doktor államokba való érkezése, és a Hasfelmetsző által elkövetett gyilkosságok között. Egyetlen egy összefüggés akadt csupán, de ez perdöntő bizonyítéknak édes kevés lenne. Hét évvel ezelőtt a John Hoppkins kórház sürgősségi osztályára behoztak egy bizonyos Jeremy Olmsteadot, aki vadászat közben kiesett a magaslesből. Egy nyíl átfúrta a combját. Az orvos, aki a jelentést készítette, sebészgyakornok volt, de Hannibal volt az ügyeletes aznap éjjel. Később holtan találták a fészerében a férfit, szinte az összes fellelhető kerti szerszámmal átszúrva. A sebesült ember… Középkori korbonctani ábrázolás, ahol az áldozat testéből különböző fegyverek álltak ki.
–De ez még nem bizonyít semmit, pusztán feltételezés. Egy ilyen nyom alapján akár a gyakornok is lehetne a gyilkos.
Aztán ott volt a következő egybeesés. A doktor által rendezett estélyek egyikén hivatalos volt Joseph Plowman képviselő, akibe a Hasfelmetsző a fát oltotta. A partit két évvel korábban rendezték. Semmilyen megfogható, vagy tény erejű összefüggés nem állt a rendelkezésére, csupán az a rossz érzés, ami nem hagyta nyugodni, hogy valami felett elsiklott. Vajon a Willel való kapcsolata miatt ennyire ellenszenves neki a férfi, és ezért szeretné minden áron rábizonyítani a gyilkosságokat?
–Térj észhez Jack! Ez rágalmazás! Túl sok személyes érzés köt hozzá, ezért nem látsz tisztán.

Újabb akta, újabb eset. Tobias Budge. Megölt két rendőrt, a Baltimore-i Filharmonikusok egyik prímását, betört Dr. Lecter irodájába, végzett a betegével, -Franklinnel-, aki az ő szeretője volt, majd harcba keveredett a doktorral. Hannibal, a halottkém jelentése szerint egy ütéssel törte el a gége csontot, majd egy tompa tárgyal agyonvágta. Valamint több törés látható a bordákon illetve a jobb alkaron. Akkor is hihetetlennek hangzott az esett és most is az volt. Kellett valami közös pontnak lennie hármójuk között, ami egybe köti őket, de semmi ilyet nem talált. Tanuk látták őket az előadáson, ahol az áldozat bemutatta egymásnak a két férfit, de itt elszakadt a szál. Frankinnel együtt összesen négy páciens veszítette életét közben, három korábbi páciense pedig a terápiák után haltak meg. Senki nem tanúskodna a doktor ellen. Ingoványos talajra lépett, de ő szilárd lábakon állt. Összehajtotta az aktáit, majd lenézett az egyetlen bontatlan dossziéra. Vádalkut készült kötni azzal a nővel, aki a legjobban ismerheti a doktort. Dr. Lecter eltűnésével egyidejűleg elmenekült, és ez roppant gyanús volt a számára. A hazaérkezése óta keresték a kopói, miden nyomot próbált maga után eltüntetni a doktornő. Nagyot sóhajtva állt fel az asztalától, a hóna alá vette a papír köteget és elindult a kihallgató terem felé, ahol Dr. Du Maurier már várt rá.

***

Bedelia, mint valami sebzett kis madár, a karjait maga köré fonva lépkedett fel-le a parányi helyiségében, nyoma sem volt a korábbi pökhendiségének. Szinte messziről érezni lehetett a belőle áradó félelmet. A férfi nem tudta eldönteni, a doktor miatt van ez az egész, vagy a múltbéli tettei miatt aggódik ennyire. A szőke gondosan elrendezett fürtök lengtek a levegőben, ahogy a nő megfordult. Az arcizmai automatikusan felvették a jól megszokott, szinte sznob stílust. Mr. Crawford soha nem szerette az efféle színjátékot, a negyvenes évek film noir női karaktereit, a „ments meg sebezhető vagyok”, de mindeközben a legelső alkalommal keresztülgyalogolnának rajta a tűsarkas lábak. Színjáték az egész. A pókerarcát felvéve ült le, intve a partnerének, hogy ő is tegye ugyanezt. A jégkirálynőre hasonlító asszony épp olyan kecsesen foglalt helyet szorosan összezárt térdekkel, mint amilyen kifinomult volt a ruhája. Görcsösen kapaszkodott a táskájába, mintha abban lenne minden reménye és menekülési lehetősége. Jack figyelmét nem kerülte el a mimikákkal éles kontrasztot alkotó testbeszéd, ezért azonnal a mondandójába kezdett, mielőtt elszalaszthatta volna talán az egyetlen lehetőségét.

–Azt mondták, nehéz volt a nyomára akadni.
–Ez volt a lényeg.
A sárga dossziét áttolta az asztalon a gondosan manikűrözött kezek elé. Az ő adu ásza.
–Most lehetősége van mindent elmondani. A 36. körzet kerületi ügyésze garantálja, hogy mentesül a bűnvádi eljárás alól, ezt a helyi hatóságok is elismerik a csatolt hitelesített okiratban.
Dr. Du Maurier gondosan átolvasta az összes oldalt mielőtt felnézett volna. Magában fellélegzett, az egyik októl többé már nem kellett félnie, de a börtön sem tűnt annyira veszélyesnek, mint ami miatt bujdosásra kényszerült.
–Gondolom, nem ingyen kapom a kegyelmet.
–Természetesen nem.
–Mire kíváncsi Crawford ügynök?
–Beszéljünk Hannibal Lecterről.
A széken hátra dőlve kérdőn nézett a „gurura”.
–Mit tudhatott meg?
–Dr. Lecter a páciensem volt, így nem adhatok róla tájékoztatást.
–A titoktartási törvény ebben az esetben nem érvényes. Már nem kezeli Őt, és semmi olyat nem kérdeznék róla, amit nem mondhatna meg. Meséljen nekem róla, kérem.
–Róla nem lehet mesélni, vagy megérteni Őt. Néhány pszichiáter oly erősen vágyik a betekintés lehetőségére, hogy képesek a manipulálásra is. Ami halálos lehet azon beteg számára, aki hisz bennük.
A férfi összeráncolt szemöldökkel értetlenül nézett. Jobb szerette a nyílt, egyenes beszédet, ami értékel bírt a bíróság számára.
–Maga volt a pszichiátere, nem ő a magáé.
–Én is ezt mondogattam magamnak, de Hannibal befolyása alatt álltam. Ez a legveszélyesebb, amikor felcserélődnek a szerepek és az ember nem tudja többé kicsoda is valójában…

A nő révedező tekintettel meredt a semmibe, a kezével a papír köteget tologatva. A vádalku egy bizonyos esetről szólt. Akkor változott meg örökre az élete, egy dróton rángatott báb lett belőle öntudat nélkül. Ott csúszott ki a kezéből az irányítás, és vette át azt más.
–Megtámadta magát... Egy beteg, akit korábban Dr. Lecter kezelt. A férfi meghalt a támadás során. A jelentés szerint lenyelte a nyelvét. Nem történt letartóztatás. Pontosan... hogyan... halt meg a betege?
Jack homlokán az összes ér kidudorodott, ahogy várta a doktornő vallomását. Egy apró kis elejtett szó is elég lenne neki, hogy letartoztassa a doktort. Bármi, ami felhasználható ellene. Szinte percről percre jobban érezte azt a bizsergető érzést, hogy jó úton jár, már csak milliméterek választják el a megoldástól. Most értette meg csak igazán Rinaldo Pazzi elszántságát a gyilkos elkapásával kapcsolatban. Szinte már magáénak érezte a győzelmet, de a válasz kiábrándító volt.

–Én öltem meg.
Bedelia továbbra is a semmibe meredt, fátyolos, unott hangja semmit nem változott. Érezhetően sugárzott a szavaiból a régi felismerés lángja. Nem először tette fel magának a kérdést, „mi is történt azon a napon? Ki a felelős mindenért?” Most mindent elmondhat, a tetteinek többé nem lesz következménye.
–Úgy hittem, önvédelem volt. Egy bizonyos pontig az is volt. De azon a ponton túl... Már gyilkosság.
Segíteni akart a férfin, de a vágya, hogy elpusztítsa, elhallgattassa, felülírta a vágyát. Nem akart megállni… Akkor már rég nem volt önmaga, csak épp nem vette észre.
–Hannibal rávett, hogy öljem meg a betegem, a mi betegünket.
Mr. Crawford csak erre várt. Minden erejére szüksége volt az egy helyben maradásra, szíve szerint hátra fordulva kérdezte volna meg a technikusokat a fal túloldalán, hogy rögzítettek-e ezt a mondatot. Perdöntő kulcsfontosságú volt az ő esetében.
–Kényszerítette?
A fülében dübörgött a vér, az izgatottsága a tető fokára hágott. Oly soká várt erre. Bizonyítékot talált a Hasfelmetsző ellen?

–Amit ő csinál az nem kényszerítés... Hanem meggyőzés. Elhiteti magával, hogy amit tesz az helyes, és nincs más lehetősége. Olyan fokú manipulációra képes, ami veszélyes fegyverré tehet bárkit. A maga kollégája… Nagy veszélyben lehet, ha már engemet is behívatott az Istenháta mögül, hogy utána érdeklődjön.
–Will Graham többé nem dolgozik az FBI-nak, és legjobb tudomásom szerint -bár soha nem avatott be-, közte és a doktor között megszűnt a viszony.
–Valóban úgy gondolja, Crawford ügynök? Hannibal és Mr. Graham közötti kapcsolat oly erős, oly mély, hogy azt nem lehet egyszerűen megszakítani. Képesek egymás személyiség öltönyén túllátni, de a köztük lévő vonzás-taszítás törvénye túlnyúl mindenen. Dr. Lecter nálam képes volt elérni azt, hogy megöljem a páciensünket, elszigetelődjek mindenkitől, és rettegjek az ő haragjától, amiért itt vagyok. Mit gondol, ha velem képes volt ezt művelni, a maga „barátjával” vajon mit tehetett? Sokkal közelebbi viszonyban álltak, mint ahogyan én azt valaha is engedtem. Mr. Graham már akkor sem hallgatott a figyelmezetésemre… Mondja csak, mégis hogyan mondott fel? Mert maga biztos, hogy nem küldte el. Nem tenne ilyet a kedvenc játékszerével…
Jack vérnyomása az egekbe szökött a nő arcátlanságától, de legbelül nem tudta letagadni az igazságot. A végkimerülésig facsarta volna Őt, vagy a haláláig akárcsak Miriamot. Soha nem tanul a hibáiból.
–Willt magammal vittem egy ügy kapcsán Szicíliába, ahol a Hasfelmetsző által kiállított legutolsó holttestet kellett volna azonosítania, hogy tényleg az Ő műve-e… Számomra nem kielégítő válaszokat adott, kitérőket, én pedig túlhajszoltam Őt, és besokallt. Ott helyben felmondott.

–És magának a tény, hogy szeretők voltak Hanniballal és az Ő felmondása elegendő bizonyíték a gyilkos kilétére?
–Természetesen nem. De maga is nagyon jól tudja, hogy történtek Dr. Lecter körül furcsa, megmagyarázhatatlan esetek, amik gyanússá teszik Őt. És ha ez még nem volna elég, oda jött hozzám egy olasz főfelügyelő, az Ő húsz évvel, ezelőtti képével, mint korábbi gyanúsított. Maga szerint, ez nem elegendő ok arra, hogy felkutassam akár a világ másik végén is, és ide rángassam? Utoljára kérem, ha tud bármit is, ami segíthet, vagy ami kicsit is igazolja az Ő bűnösségét, árulja el!
– Hannibal egyetlen bűne, amit én is láttam, a befolyásolás. A befolyásolás akkor működik a leginkább, ha nem vagyunk tudatában. Ennél többet nem tudok mondani magának. Semmit nem említett vagy tett, ami alapján elítéltethetné. Sem Ő, sem a barátja.
–Mégis, hogy kapná el? Maga ismeri a legjobban…
–Oh nem. Én csak azt hittem, hogy ismerem. Valójában soha nem láttam túl azon a vastag leplen, amit maga köré tekert. Azt hittem, hogy a fátyol túloldalán vagyok vele, de ez is csak egy volt, a számtalan személyiség öltönye közül. Képes volt velem elhitetni, azt amit akartam… Holott az igazság messze távol állt mindentől. Ha mégis meg akarná keresni Őt, azt tanácsolnám, figyeljen nagyon a részletekre. Hannibal el tud veszni... a kivételes ízlése és ravaszsága miatti... elégedettségében. Rigolyás. És ott van még, Will Graham is. A maga helyében Őt követném. Ő volt az egyetlen, aki átláthatott rajta, akit igazán beengedett és megmutatta neki a teljes valóját. Nem lepődnék meg azon, ha ezek ketten újra egyesülnélek. A gond már csak az, hogy egyikőjük sem a maga térfelén játszik. Kövesse a barátját, Ő talán nyomra vezetheti, de ne reménykedjen. Ha egy percig is azt hiszi, hogy el tudja kapni Hannibalt, az csak azért van, mert ő azt akarja, hogy ezt higgye. Nehogy azzal áltassa magát, hogy nem ő irányítja a történteket. Soha nem fog tudni rábizonyítani semmit. Ha megfogad egy tanácsot… tegye azt, amit én, legyen vak. Így talán megmenekülhet.

***

Festő még nem alkotott olyan képet, ami Dr. Lecter szemei elé tárult. Mint valami mennyből leszállt angyal lépkedett feléje talpig fehérben az ő Williamje, míg a feketeségével a megtestesült ellentétje volt. Az ördög maga, a kitaszított angyal a mennyországból, akihez csatlakozott egy másik, letépve a szárnyait. A férfi nem szólt semmit, csak némán állt előtte, és ő legszívesebben térdre vetette volna magát a lábai elé, újra a kezébe adva az összetört szívét. De helyette lehunyt szemmel ölelte a tarkójánál fogva magához Őt, az orruk és a homlokuk összeért, a legtökéletesebb legnyugodtabb pillanatot adva nekik, hosszú idő óta először. Alig hitte el, hogy végre ez igaz, újra vele van a férfi, akit szeret. Az egyetlen az élők közül, akinek teljes egészében oda adta magát. A legdrágább szentség, aki valaha is létezhetett. Az orrcimpái rezegve szívták be magukba a rég elvesztett illatot, és remegve fogadta a másik ajkainak a közelségét.
–Soha többé ne hagyj el…
Talán még nem csókolták egymást úgy igazán, mint abban a pillanatban. Kész volt mindent feláldozni Willért, az összes maga köré épített gátat lerombolni, csak hogy újra együtt lehessenek. Szinte észre se vette, hogy az ajkaik játéka mikor lett egyre hevesebb, szenvedélyesebb, a ruhái apró táncot lejtve szálltak a levegőben, ahogy a másik vetkőztette őt. A rétegekkel együtt hullott le róla minden korábbi fenntartása, a személyiség öltönyei. Kész volt magát teljesen átadni Will Grahamnek.

Az ujjaival az arcát simogatta, ahogy William a nyelvével szántott végig az izmos mellkasán, a köldökénél megállva és még egyszer mélyen magába szívva a pézsmás, férfias illatot. A göndör fürtökbe túrt, amint megérezte a kényeztető csókok vonalát a nadrágja pereme mentén. Az angyal mosolyogva tekintett fel rá, majd a következő pillanatban az erekcióját csúsztatta az ajkai közé. A kezei görcsösen markolták a partnere haját, - türtőztetnie kellett magát, hisz olyan régen voltak együtt-, a vágyai mindent elsöprően tomboltak a testében, miközben egyre hangosabban nyögött. A csillogó kék szemek elégedetten néztek rá, szinte diadalittasan, hogy még mindig tud neki meglepetést és kéjt okozni. Gyengéd erőszakkal húzta el magáról a szerelmét, és térdelt le vele szemben ő is, hogy viszonozhassa az érzéki csókokat.

***

A selyem ágytakaró hűvösen ölelte át az izzadságtól csillogó testüket. Hannibal ahol csak érte, ölelte és harapta Will testét, de ez is kevés volt neki. Az erekciójuk fájdalmasan lüktetve követelte a kielégülést, és ő nem bírt tovább ellenállni a kísértésnek.
–Maradj itt drágám, egy perc és itt vagyok.
Otthagyta az ágyon a szerelmét, kirohanva a fürdőszobába az arányárával vetekedő testápolóért. A lakásban már nem tartott síkosítót, de valamivel meg akarta könnyíteni a dolgukat. Az ágyon ottfelejtett, megelevenedett Cavaraggio hasonmás neki háttal könyökölt félig az ágyon lehajtott fejjel, a testén kirajzolódva a keskeny csípő, és a gondosan kidolgozott izmok vonala. Festménybe illő jelenet volt a súlyos drapériákkal a háttérben. Az emlékezetpalotája legdíszesebb csarnokába jegyezte fel a pillanatot, majd ismét visszafeküdt a férfival szemben. Mr. Graham mosolyogva fogadta őt, de azonnal lehunyta a szemét az ajkaiba harapva, amint megérezte a hideg krém szétterülését a péniszén, amit a meleg kezek követtek. Az ujjaikat összefonva oszlatták szét egymáson a testápolót, lágy csókok közepette, de a doktor tovább vezette a kezét, a gátján át az ánuszáig. Will elkapva a kezét hitetlenkedve nézett rá, de szelíd erőszakkal visszavonta azt, újra a nyíláshoz illesztve az ujjbegyeket.
–Akarom… Akarlak, csak a tiéd vagyok.

Az ő Williamje pedig némi habozás után, segítséggel tette, amit kért. Amennyire a helyzete engedte, széttárta a combjait és megemelte a csípőjét, hogy segítsen neki. A párja kissé bátortalan mozdulatai imponáltak neki, mindig is lenyűgözte az a szégyenlőség, ami ilyenkor áradt belőle. Bátorítólag vezette a csuklóját a nyakát csókolgatva, míg a másik kezével a partnere merevedését izgatta. A nyögéseik hangja egybe forrt a zihálásaikkal, és Hannibal elérkezettnek látta az időt. Óvatosan elhúzódott Mr. Grahamtől, majd újra szorosan közel bújva hozzá, a lábával átkulcsolta a csípőjét és hagyta, hogy belé hatoljon.
–Csak te érted teszem Will… Többé semmit nem tagadok meg Tőled. Mindenem a Tiéd.
A kék szemek hálásan keresték a tekintetét, de ő nem viszonozta azt. Nem akarta, hogy a másik meglássa a mérhetetlen fájdalmat az övéiben. Talán egy másik életben jobb körülmények között találkoztak volna, és soha nem kellett volna elválniuk. A személyisége, a tettei választották el egymástól őket, de most újra egyesülnek, William elfogadja őt olyannak amilyen. A szeme sarkában megbúvó apró szarkalábak közül egy vékony sugárban hullott le a könnycsepp, de a forró ajkak felszárították azt. A szerelme nem engedte el, gyengéden becézte, simogatta, csókolgatta, miközben lassan ritmusosan mozgott benne. Érezte, ahogy minden lökéssel közelebb kerül a csúcshoz, a prosztatáját ingerlő makk folyamatosan kényeztette őt, míg kettőjük teste közé a hímvesszője szorult. Görcsösen markolta a férfi hátát, a csípőjével hintázó mozgást idézve. A szobában elhelyezett vastag drapériák elnyelték az élvezetük hangjait, az angyal szinte extázisba esett, ahogy a magja pulzálva beborította a testét. Dr. Lecter hátra vetett fejjel követte őt a gyönyör oltárán, az orgazmus végtelen eufóriával járta át, amibe szinte a halál vegyült. Mint egy főnix madár, felszállt az égbe, majd hamuvá változott a szerelme karjaiban. Amint visszatért a sokkból, megsimogatta az arcát, kisöpörve onnan az izzadt tincseket.
–Szeretlek Will…
Ám az érintés nyomán a bőr, mint valami porcelán megrepedt, és összetört. Az ágyat beborította a partnere szilánkokra tört darabjai, amiket soha nem tud újra összerakni.

***
Firenze, Olaszország

Hannibal izzadva ébredt a luxus szállodai szobájában. Az álma kivételesen annyira valóságos volt, hogy fegyelmezni kellett magát a szilánkok keresése végett. Az ágynemű szorosan ölelte körbe a testét, a mellette lévő párna hidegen és érintetlenül hevert. Két hete hagyta ott Willnek a megtört szívét, feltárva ezzel minden érzelmét, mert tudta, hogy csak Ő értheti meg az üzenetet. Mindent elmondott vele és most nem tehet mást, mint vár.

Abigailnél szándékosan hagyott félrevezető nyomot neki, és küldte Litvániába, a szülőhazájába, ahová ő soha többet nem megy. Mischa féltékenységében elvette tőle Őt, de talán ha látja milyen is az ő szerelme, megenyhül és elvezeti vissza hozzá. Akarta, hogy a nyomozó lássa a múltját, mindazt, amit eddig rejtegetett előtte, az igazi énjét. Lehetőséget adva neki a gondolkodásra. A”lányukkal” nem beszélt mióta elváltak útjaik, de nem volt szüksége Miss Hobbstól a megerősítésre. Neki bőven elég volt látnia az FBI honlapján a hiányzó nevet a dolgozók névsorából.
–Mr. Graham már nem dolgozik nálunk…
A vonal túlsó végén lévő központos hölgy nem is mondhatott volna neki ennél több információt. William elindult az ő keresésére, egyedül. Többé nem fogja semmi visszaláncolni talán, és csak az övé lesz örökre.

***

Wolftrap, Virgina

Alana élvezte a mindent elárasztó napsütést, miközben a kutyák boldogan csaholva futkorásztak körülötte. Szívesen vigyázott Will házi kedvenceire, ilyenkor kicsit megszűnt minden, csak a nyugalom maradt, és a gondok mind elszálltak. A közelgő autó viszont egyből elmulasztotta minden jó kedvét.  A fekete dzsip tulajdonosa miatt kellett most itt lennie, miatta nem tért haza Mr. Graham, és kitudja még mennyi ideig nem fog.
–Jack.
Próbált magára jó modort erőltetni, de a köztük lévő kommunikáció folyamatosan romlott. Nem szívlelte az ügynököt mindazért, amit a barátjával tett. Legszívesebben most azonnal neki esett volna, heves vita közepette. Hányszor figyelmeztette, hogy ne tegye, amit tesz? Hogy ezzel megöli Őt?
–Dr. Bloom! Micsoda meglepetés! Will itthon van?
–Nincs, én vigyázok a kutyáira, amíg nem tér haza.
–És az mikor lesz?
A nő hanyagul megrántotta a vállát. Üvöltözni akart, de helyette higgadt próbált maradni.
–Nem mondta meg és azt se, hogy hol van. Hogy mit csinál… semmit nem tudok róla. Nagyon megtörte és attól tartok végleges kárt okozott benne. Miért jött ide? Újabb ügyhöz akarta elvinni?
–Bocsánatot szerettem volna kérni tőle, és megbeszélni bizonyos dolgokat… vannak az életében olyan döntések, amiket nem értek.
–Ha arra gondol, hogy kilépett az FBI-tól… Akkor azt ne is firtassa. Élete legjobb döntése volt. A bocsánatkéréssel pedig elkésett. Megvolt rá az esélye számtalan alkalommal, még se élt vele. A végsőkig akarta hajszolni, de nem sikerült. Elment.

–Tudom, hogy lehetetlenül viselkedtem, de értse meg, ha lett volna bármi más esély arra, hogy elkapjuk a gyilkost nélküle, nem nyúztam volna ennyit Őt. Van bármi elképzelése arról, merre lehet?
–Ennyire fontos lett hirtelen magának?
–Csak aggódom érte… Volt egy férfi még Olaszországban, aki érdekes dolgokat mondott, amik érinthetik őt is…
Alana megállt sétálás közben, dühösen meredve a férfira.
–Ha megint a nyomozásba akarja belevonni…
–Nem akarok neki ártani, épp ellenkezőleg. Különleges információkat hallottam Hannibal Lecterről.
–Nézze Jack, tudom nem nézte jó szemmel a kettőjük viszonyát, de nem hiszem, hogy magának ebbe bele kéne avatkoznia.
–A nyomozó, akiről beszéltem magának, azt állította, hogy Dr. Lecter a Cheseapek-i Hasfelmetsző. Szerintem ez igen nyomos érv a közbeavatkozásra.

A nő szinte tajtékzani kezdett dühében.
–És ez magának elég is, igaz? Nem bírta elviselni a kettőjük kapcsolatát, Will elhagyta magát és erre most minden lehetőséget megragad arra, hogy még többet ártson neki igaz? Hannibal volt az egyetlen jó dolog az életében, de elveszítette és most még ezt is bemocskolná? Mégis mi alapján hozták meg ezt a képtelen ötletet? Van bármi bizonyítéka ellene?
–Nincs, de maga is nagyon jól tudja mik történtek vele és a pácienseivel.
–A pszichiátria nehéz terület, ahogy a sürgősségi is. Nem lehet minden beteget megmenteni, mi sem vagyunk Istenek! Teljesen megalapozatlan érvekre fekteti az állítását. Igen komoly vádak ezek, remélem, tisztában van vele!
–Persze, hogy tisztában vagyok vele! De attól még a barátom volt és féltem Őt!
–Ezzel már rettenetesen elkésett. És amit Hannibalról mond… Kimeríti minden képzelet határait. Mégis az a nyomozó, akivel beszélt… Milyen tisztséget tölt be?
–Főfelügyelő. Lefokozták, mert egy ügyben nem jó gyilkosra mutatott.
–Miért ki volt szerinte a gyilkos?
–Dr. Lecter.
–Szóval, ha jól értem, akkor egy sértett embernek akar segíteni, bebizonyítani az igazát?
–Van más is. Ott van Dr. Du Maurier, aki ma bevallotta nekem, hogy megölte a betegét miután Hannibal átirányította őt hozzá. A beteg szimpla depresszióval érkezett a kezelésre, de a végén kényszeres pánik beteg lett, paranoiás és megtámadta a doktornőt…
–Aki utána szintén paranoiás lett, és megszűntet az emberekkel szinte minden kommunikációt. Szakmai körökben azt rebesgették, eltűnt végleg.
–Igen úgy volt. Amint Dr. Lecter felhagyott a praktizálással és elment, ő is eltűnt. Mintha mindkettőt a föld nyelte volna el. De Bedeliat megtaláltuk, aki váltig állítja, hogy miatta bujdosik.
–Áááá értem. Szóval egy megszállott és egy paranoiás vallomására alapoz, nulla bizonyítékkal egy olyan férfi után, akit az óta nem szívlel, amióta a beosztottjával létesített viszonyt. Ez nevetséges. Senki nem adna magának igazat. Vigyázzon Jack, nehogy maga is az ő sorsukra jusson, mert közel áll hozzá.
– Dr. Lecter ellen még nem indult hivatalosan sem nyomozás, sem elfogadtatási parancs. Én csak meg akarok bizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e, nem síklottunk-e valamin keresztül, amin nem kellett volna. Objektívebben látom a helyzetet, mintahogyan maga azt gondolja.
–Helyes, tartsa is magát ehhez.
–Ígérem, úgy lesz. Használhatnám a mosdót?
–Persze, menjen csak.
–Köszönöm.

Az ügynök gyors, határozott léptekkel ment a ház irányába, magán érezve Dr. Bloom szinte gyilkos tekintetét. Mindkét férfi a barátja volt, nem csodálta, ha ellenszenvet érez iránta, amiért az egyiket gyilkossággal vádolta. A dolga végeztével már épp lépett volna ki az ajtón, amikor meglátott a kis asztalkán egy elegáns kulcsot heverni. A díszes kovácsoltvas kulcstartó annyira eltért Will stílusától, hogy azonnal azonosította az elméjében a zárat, amihez tartozott. Az ablakon kilesve figyelte a nőt a köztük lévő távolságot fürkészve, miközben a kabátjába rejtette az apró tárgyat. A legfőbb bizonyíték forrása, Dr. Lecter házának kulcscsomója.


***

A Quaestura irodájában hiába tiltották a dohányzást, szinte mindig vágni lehetett a füstöt. Rinaldo szájából szinte kiesett a csikk, amikor megszólalt az asztalán a telefon. Saját szobát már rég nem kapott, egy közös teremben dolgozott a többi, majdhogynem kezdő kollegával. A készüléke nagyon ritkán jelzett, gyakoribb volt a személyes megbízatás. A kezével próbálta félresöpörni a felszálló füstöt, miközben a kagylóért nyúlt.
–Pronto!
–Signore Pazzi?
A hang ismeretlen volt, akcentus miatt pedig felettébb gyanús.
–Si.
–Itt Jack Crawford az FBI-tól. Talán emlékszik, Palermóban találkoztunk…
–Si, si. Miben segíthetek?
A főfelügyelő testtartása megváltozott, ugrásra készen álló vadállatéra emlékeztetve. Végre sikerült találnia egy embert, aki hallgat rá?
–Nos… utána néztem annak, amit kért.
–És talált valamit?
A férfi kezében szinte recsegett a kagyló, ahogy izomból szorította azt izgatottságában.
–Semmi perdöntő értékűt...
Egy fáradt, reményvesztett sóhaj volt a válasz… El kell engednie, soha nem fog nyerni.
–…De hiszek magának.
–Maga hisz nekem? Annak ellenére, hogy nem talált semmit?
–Túl sok a gyanús dolog a doktor körül. Halálesetek, támadás, sorozatgyilkos, aki a páciense volt… Ha alkalmunk nyílna rá, hogy egyszer láthassuk gyilkosság közben, vagy csak ha megemlítené, az elegendő lenne.
–Igen, de mégis, hogy kapjuk el? Hisz senki nem tudja, hol van, körözést pedig nem adhatunk ki vád nélkül?
–Épp ezért hívtam magát. Van valami, amiről nem tud... Ezt az információt csak azért osztom meg önnel, mert többen is megerősítették, hogy az egyetlen mód a nyomára bukkanásnak.
–Még pedig?
–Will… Mr. Graham és Dr. Lecter szeretők voltak.

Mr. Pazzi szájából kiesett a cigaretta, ahogy kitátotta azt meglepetésében. Kapkodva oltotta el a csikket, mielőtt az felgyújtaná az asztalán lévő papír halmot.
–Ő az egyedüli, aki a doktor nyomára vezethet minket. Szicília óta senki se tudja, hol tartózkodik. A maguk hatásköre, az én kezem odáig nem igen nyúlhat, és itt van rám szükség.
–Nekem van elég szabadságom… Az asszonyt sajnos úgy se tudom vinni idén se nyaralni, így nem jelent gondot, hogy akár kövessem Őt.
–Tegyen a legjobb belátása szerint, de legyen óvatos! Nem tudhatja meg, hogy követi. Egyelőre semmi bizonyítékunk nincs, ne ijesszük el. Én addig itt folytatom tovább a kutatást. Ha megtudok, valamit hívom.
–Rendben, köszönöm.

A vonal megszűnését jelző sípolás még sokáig csengett a fülében mire észhez kapott, mit is kell tennie. Az ős öreg számítógép hangosan berregve lehelte az utolsó lelkét, ahogy minél határozottabb munkára kényszerítette. Az összes létező adatbázisukat felhasználva keresett bármilyen nyomot, ami a férfihez vezethet. A dolgát nagyon megnehezítette a tény, hogy semmilyen körözés alatt nem állt Mr. Graham, illetve eltűnt személyként sem kereshette. A telefonon lógva éjt-nappallá téve kérdezősködött, könyörgött, fenyegetőzőt, mire bármit is sikerült elérnie. Végül két végtelen hosszúnak tűnő nap után, megtalálta az egyetlen hibát, amit az ex-nyomozó vétett. Hiába fizetett készpénzzel, az utas listán a saját neve szerepelt egy Litvániába tartó repülőn. Éktelen káromkodásba kezdett, amiért nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy Hannibal akár haza is térhetett… a gép már két napja elhagyta az országot, így Willről csak annyit tudott, hogy a fővárosba ment. Onnan elvesztette a nyomát. A doktor pontos származási helyét soha nem sikerült megtalálni, a helyiek segítségére lesz szüksége, ha fel akarja keresni a Lecter kastélyt. Csak reménykedni tudott benne, hogy lesz valaki, aki a segítségére siet a hatalmas országban.

***

A hírhedt, retteget studioló. Számtalan kurátor, doktorandusz, sőt professzor vérzett el előttük, és szenvedett csúfos vereséget. A Palazzo Capponi előző kurátora rejtélyes körülmények között tűnt el, de ez senkiben nem kelltet különösebb gyanút. A professzor hírhedt nőcsábász volt, de az egyetlen személy, akit egyáltalán méltónak találta arra, hogy meghallgassák, kétes érzést keltett a tagok között. A magas, egykor világos barna hajú férfi, fáradhatatlanul tartotta az előadást középkori olasz nyelven. A kiejtése tiszta volt, a freskók között a hangja szinte vágtatott, hol pedig hömpölygött mit a lassú folyó. Maga Dante elevenedett meg az ajakain, hiába számított stranierónak. Az idősebb kollégák közül egy páran elmorzsoltak egy könnycseppet, ahogy az első szonettet hallgatták. Dr. Lecter gyomra önkéntelenül megremegett, amikor is ahhoz a bizonyos szívhez érkezett. Felélesztették, majd meghasadt, kettérepedt, kifordították, megnyúzták. Mindezt tette vele Will azon a napon. Ezért tette ő is az áldozatával. Egyszerű, hajléktalan férfi, senki nem lesz, aki azonosítsa még a DNS-e alapján sem. Egyetlen okból választotta őt, az Uffizi lépcsőin aludt, egy szakadt Botticelli plakáton. Megmutatta a szerelmének az igazi érzéseit, mindazt, amit szavakkal nem tudott kifejezni, hiába a mérhetetlen szókincs. Akkor, ott valami meghalt benne, de talán nem örökre. Az álma is azt sugallta neki, soha nem tudja elengedni Őt, a társát. Lélekben, testben, szellemben egyek, de ezt Williamnek is látnia kell. Amíg nem tudják egymást teljesen elfogadni, addig a vonzás-taszítás törvénye örökös lesz közöttük.

A külső szemlélők mit sem vettek észre a belső vívódásából, az előadás zökkenésmentesen zajlott. Hannibal mindig is képes volt egyszerre több szálon vezetni a gondolatait, még is, amikor az ajtó kinyílt, és meglátott egy göndör, sötét fürtös férfiút, egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. Az égiek talán meghallgatták az imáit? Ennyire gyorsan rátálalt volna? A szemeiben a remény csillogót, de a látomás megfordult és ő nagyot nyelve folytatta tovább az értekezését. Egy idegen volt, mégis emlékezette őt Mr. Grahamre, amilyenné ő tette az alatt a csodálatos röpke pár hét alatt, amíg a nyaralójában voltak. Kifinomult külső, semmi nyersesség, csak a sugárzó intelligencia. Mindaz megvolt benne, amit ki akart csalogatni az ő Willjéből. Érdeklődve figyelte a vonásait, míg a projectkor halk, monoton berregése adott háttérzenét a szavainak.

***

A lágy, sejtelmes sötétségben mindenki elveszett, csak ő volt a középpontban és a fehér vászonra vetített képek. A szívéhez jelen pillanatban legközelebb álló témát választotta, amit csak is a költő tudott úgy megfogalmazni, ahogy azt ő is tette volna. Mindazt ölelte körbe, amit legmélyebben érzett, és a Studiolónak is kénye-kedvére tehetett vele. Az előadása közben önkéntelenül is elveszett a saját gondolataiban, és fájdalmában. Minden pillanatban várta Mr. Graham visszatértét, miközben a lelkén tátongó sebhely folyamatosan lüktetett. Akkor azt mondta neki, megbocsájtott. De valójában be kellett látnia, túl nagy teher ez egy embernek. Örök, belső vívódásában folyamatosan az íróhoz fordult, ezzel elősegítve a legújabb pályafutását.

–A saját ízlésemet is belevonva reneszánsz előtti időkről, bemutatom Pietro della Vigna esetét, aki az árulása miatt kiérdemelt egy helyet Dante Poklában. Kegyvesztett lett és megvakították, mert elárulta az uralkodó bizalmát.
–Will is elárult engemet, a bizalmamat, saját magát. Mindent feladtam érte, de neki nem kellett…
–Dante túlvilági vezetője a Pokol 7. bugyrában talál rá, ahol az öngyilkosok vannak. Ahogy Iskarióti Júdás, ő is felakasztotta magát. Júdás és Pietro della Vigna összekapcsolódik Dante Poklában. Árulás, akasztás... Az ókor óta ez a kép újra és újra feltűnik a művészetben. Ez a keresztre feszítés legkorábbi ismert ábrázolása, melyet egy gall csontdobozkán találtak Krisztus után 400 körül. Ezen látható Júdás kötél általi halála, az arcát az őt tartó ág felé fordítja.
–William Te is a fa ágai felé fordítottad az orcád? A lombjai között láttad az én szeretettemet, amit eldobtál?
–A beneventói katedrális kapuján is látható Júdás, a belei kitüremkednek. És itt, Dante Poklának 15. századi kiadásában látható Pietro della Vigna, amint a teste egy vérző fáról lóg.
–Ha nem tudok neki megbocsájtani, ha nem talál rám, csak egy dolgot tehettek vele…
Nem nehéz meglátni a párhuzamot Iskarióti Júdással. Árulás, akasztás, önpusztítás.
–Meg kell ennem Őt. Eggyé kell velem válnia…
–"Én csináltam akasztófát a saját házamból."
–Igen én hagytam elől a rajzot, én voltam óvatlan és kíváncsi a legelső perctől fogva, hogy rájön-e a titkomra… hogy vajon képes lesz-e elfogadni a mindkettőnk rejtett énjét? Ezért küldtem Őt haza, ahol lehetősége lesz mindennel szembenéznie. Ismét az Ő kezébe adtam a döntést, de az utolsó szó most az enyém lesz.

A gondolataiból erőszakkal ragadták ki az előadás végén elhangzó gratuláló hangok. Ritka esetnek számító pillanat volt az intézmény fali között. A legmagasabb kurátorok és előadók sem kaphattak ennél nagyobb bókot. A tapsolás lelkes volt, a maga lágy és sivár módján, a Studiolo elégedettnek tűnt. Egyetlen elégedetlen személy akadt, Sogliato professzor. Ő ragaszkodott az előadáshoz, holott a doktor már megkapta a hivatalos kinevezését az állásra. Visszafogott hangjából sütött a düh, ahogy a tanácsot győzködte az igazáról. Hannibal próbálta nem meghallani a szavakat, de a terem kitűnő akusztikája nem volt a segítségére.
–Tényleg rábíznák a Levéltár tartalmát erre az emberre? Ő egy stranieró. Amerikai, nem is dolgozott előtte ilyen területen! Ismeri a reneszánsz előtti firenzei kiválóságokat? Szerintem nem. Ha a kezébe kerülne egy feljegyzés magától Dante Alighieritől, felismerné? Szerintem nem.
–Ne is foglalkozzon vele, a Studiolo elégedettnek látszott. Ideges, mert az unokaöccsét akarta a posztra, de maga elcsaklizta előle.
Dr. Lecter érdeklődve pillantott a mellette megjelenő alakra. Arcátlannak tartotta a megfogalmazást. Tisztességgel nyerte el az állást, még ha az üresedés nem is tisztes módon vált lehetővé. A göndör hajú férfi, akinek korábban a vonásait hasonlítgatta az ő Williamjével, egy mosoly kíséretében nyújtotta felé a kezét.
–Sajnálom, hogy így leszólítottam. Engedje meg, Antony Dimmond. Nagyszerű előadást tartott az imént. Az elődje, Dr. Fell tanársegédje voltam Cambridge-ben, de egy kis ideig itt is dolgoztam vele, de nem bírtam elviselni a személyiségét. Amikor megtudtam, hogy megüresedett az állása, mert lelépett valami nőcskével, - és egy nem idevalósi pályázta meg a helyet-, rögtön ideutaztam. Ne aggódjon Sogliato miatt, talán ez az utolsó hely a világon, ahol az észt többre becsülik a vérvonalnál. A pozíciója sziklaszilárd.

–Ön hízeleg, Mr. Dimmond?
Hannibal felvont szemöldökkel fordult a beszélgetőpartnere mellé.
–Eszesnek eszes, de túlhivalkodó és tolakodó. De vacsora partnernek tökéletes a társasága.
–Távol álljon tőlem. A vak is láthatja az Ön tehetségét, még ha eddig tényleg más szakterületen dolgozott. Egy kakaskodó firenzei sem tud magának ellenállni. Azzal az egy szárnyaszegettel pedig ne foglalkozzon, esélye sincs. De mondja csak, miért fordult hirtelen a művészet felé? Hisz pszichiáterként gondolom népszerű volt.
-Dante oltárán áldozni a legnagyobb gyönyör, amit csak kívánhattam. Mindig is szerettem a kihívásokat és ez az a pozíció egy örök vágy volt a számomra.
-Plusz gondolom untatták már a betegei. No, nem kell válaszolnia. Maga túl udvarias ahhoz, hogy ezt nyilvánosan kimondja. Elég ha pislog egyet.
Dr. Lecter szem ráncai egy aprót rezdültek az elfojtott mosolygástól, de belement a játékba és pislogott egyet. Elég volt csak Franklint felidéznie, hogy ne hiányolja az elhagyott útját. A szakterületének köszönhette egyedül Mr. Grahamet, de más hozadékát az anyagiakon kívül soha nem látta. Antony széles mosollyal az arcán fogadta az apró szemrezdülést.
-Látja? Megmondtam. Túl jó emberismerő vagyok.
-Nárcisztikus, bohém, öntelt, intelligens.
-Hagyjuk itt ezt a társaságot. Meghívhatom egy italra?
-Örömmel csatlakozom önhöz. Esetleg egy másik alkalommal szívesen látnám a vacsora vendégemként.
-Micsoda fantasztikus lehetőség. A főzés tudománya híre megelőzte önt.
-Maga továbbra is hízelegni próbál. Már, már azaz érzésem támadt, hogy el akar csábítani.
-Szívesen válaszolnék, de itt jön Sogliato…

Az alacsony szakállas férfi arcát hiába borította nagy részben szőr, még az sem tudta eltakarni az idegesség miatti pirosságot és a rángatózást. Kényszeredett mosollyal nyújtott kezet a férfinak.
-Dottore, engedje meg, hogy gratuláljak. El kell ismernem a tévedésemet, és meghajolni az ön tudása előtt.
-Jól is teszi! Dr. Lecter még a Studiolot is lenyűgözte.
-Mr. Dimond! Örülök, hogy újra a köreinkben láthatom. Ön és az előző kurátor közeli viszonyban voltak, talán maga választ tudna adni a rejtélyes eltűnésére.
Hannibal érdeklődve tekintett a mellette álló fiatalemberre. A megboldogult férfiról nem tudott sokat,- de ha bármi elkerülte a figyelmét a pincébe befalazott hulla miatt-, akkor azt mielőbb szerette volna megtudni.
-Dr. Fell a barátja?
-Tudnék mesélni.
Sogliato szemei pletykára éhesen csillogtak. Igazi olasz volt, imádta az ármányt, az intrikákat. Mindent, ami feldobhatja a szürke napokat.
-Kérem, meséljen!
Antony arcán ravasz, róka-szerű mosoly húzódott el. Megtalálta a másik gyenge pontját, és ezt imádta kihasználni.
-Miféle barát lennék akkor?
A professzorból kihunyt a lelkesedés, és csak a megalázottság maradt.
-Valóban. Miféle barát? Dottore, Mr. Dimmond… engedelmükkel.
-Viszlát Sogliato professzor.
A megtörten kullogó ember után nézve Hannibalban szinte sugárzott az elégedettség. Ő volt a legjobb a szakterületen és ezt többé senki sem vitatja…
-Akkor velem tart egy italra? Muszáj, ünnepelnünk úgy érzem.
-Miért is ne?
A doktor sugárzó örömmel haladt el újdonsült ismerősével a palazzo kapuján, miközben arra gondolt milyen vacsorával lepje meg legközelebb.


25.

Aukstaitija tartomány, Litvánia

Mr. Graham szinte fellegzett, amikor leparkolt a díszes ódon kapu előtt. A címeren Lecter felirat körül tekergő kígyók tudatták vele, hogy végre jó helyen jár. Hannibalnak itt kell lennie. A kedvét nem szegve a vastag lánc, a nagyméretű lakattal, reményekkel telve a szívében mászott át a kerítésen be az udvarra. A hatalmas terület teljesen elhagyatottnak tűnt, mindenűt gaz burjánzott, míg a távoli hegytetőn fenyegetően meredt a gótikus kastély. A léptei alatt a kiszáradt fű hangosan ropogott, ahogy a völgyben álló apró ház felé tartott. Az épület jóval fiatalabbnak és lakhatóbbnak tűnt, de amikor a fél órás séta után oda ért, rá kellett jönnie, hogy ez is teljesen lakatlan. Az ablakok mocskosak voltak, az ajtó zárva. Semmi életjelet nem látott, mégse bírta elhagyni a birtokot. Legbelül érezte, hogy Hannibal okkal küldte ide, talán mégis itt van valahol, nem mehet el, amíg nem talál újabb nyomot. A hűvös nyári napon szorosan összehúzta magán a kabátját és tovább sétált a végeláthatatlan birtokon.

Az apró kerítéssel ellátott temető látványa meglepte egy pillanatra, de aztán emlékeztette magát, hogy ez akkoriban megszokott volt. Nem fordított volna túl sok jelentőséget a dolognak, ha nem lát meg egy apró színfoltot a sok mohás sírkő között. A narancssárga taréjra hasonlító szirmok szinte az égbe kiáltottak a kietlenségben. Közelebb lépet, hogy elolvassa az oszlopszerű síron a felíratott.
„Mischa Lecter”
–„Voltál már korábban apa?”
–„A húgomé, úgy hívták Mischa.”
Soha nem tudta meg mi történt a kislánnyal. A társa szavai mögött mindig is érezte a végtelen szomorúságot és űrt, amit az idő sem tud begyógyítani. A síron friss virág állt, valaki biztos, hogy gondozta. Gyermeteg módjára simogatta meg a feliratot, majd sétált tovább a kastélyhoz vezető utat keresve, amikor is lövéseket hallott. Gyorsan leguggolt a sírkövek közé, így észrevétlenül vehette elő a távcsövét, kémlelve a zaj forrását. Azt hitte megpillanthatja végre Dr. Lectert, és talán végre tisztázni tudják újra az érzelmeiket, de helyette egy vékony ázsiai nőt látott, aki épp fácánra vadászott. A puska újra eldördült, a lövés ezúttal talált, a madár tompa puffanással zuhant alá az égből. Will jobbnak látta, ha továbbra is fedezékbe húzódva követi a mozgást.
–Mit keres ez a nő itt? És hol van Hannibal? Az Ő ízlésére vallana a fácán hús, de miért rejtőzködik itt? Ha valaki rájött volna arra, mi is Ő valójában, arról már tudnék. Tényleg haza költözött volna ide? Muszáj kiderítenem.
Újra a távcsövén keresztül kémlelte az idegent, aki az egyik melléképületben az elejtett zsákmányt pucolta éppen. Nem látott semmilyen mozgást rajta kívül, így úgy gondolta itt marad még, türelmesen várva a fejleményeket.
–Ha Hannibal itt van, akkor ő el fog vezetni hozzá.
Az erdő mélyén keresett magának búvóhelyet, és a közelgő hideg éjszaka ellen apró tábortüzet gyújtott levelekből és ágakból.

***

A sötétség szinte teljesen belepte, csak a pernye között halványan pislákoló láng nyújtott némi fényt és melegséget. Nyoma sem volt az Olaszországban megszokott hőségnek, az ottanihoz képest szinte őszies volt az időjárás. Egy dolog emlékeztette csupán arra, hogy nyár van, a feje mellett néha-néha elrepülő apró, de annál fényesebben világító szentjánosbogarak. Ezek az apró kis rovarok úgy tűnt mind egy irányba tartanak. Amikor már a sokadikat vélte felfedezni kíváncsi lett, vajon hová tarthatnak ezek az apró kis lények? Megfordulva követte a nyomukat, amikor a ház felől apró fénysugárt vélt felfedezni. A lábával gyorsan eloltotta a tűzet, majd ment a világosság irányába. Nem ismerte a nőt, de az, ahogy látta vadászni elég figyelmezető jelzés volt a számára, hogy ne fedje fel magát előtte, ezért a zseblámpájával csak néha nézett köre, folyamatosan a talaj felé irányította azt. A bozótoson átvágva haladt a sűrűben, miközben újabb számtalan bogarat látott. A rajzás egy szökőkút körül csoportosult, ami Mr. Graham legnagyobb meglepetésére hemzsegett az éti csigáktól. Csak is egy igazi gourmet termeszt magának saját csigát, hihetetlen áron kelnek a piacokon az ilyen szabadon termesztett puhatestűek. A pislákoló fények megvilágították a valamikori szökőkútban álló kislányt ábrázoló angyal szobrot. A kőperemre támaszkodva nézett körbe a birtokon, a nőt keresve, amikor a saját keze mellett meglátott egy apró tenyér nyomott. A vér már rég megszáradt, szinte eggyé olvadt a kővel, de azt valaki piros festékkel újra festette, hogy az soha ne tűnhessen el. Will még az eddigieknél is tanácstalanabbul állt.
–Mi történt itt?
Kezdett számára teljesen nyilvánvalóvá válni, hogy a kis Mischát meggyilkolták. Úgy, ahogy az ő Abigailjét is, ha nem menti meg neki Hannibal. Vele akarta vajon pótolni a húgát?

Elmélkedésre azonban nem maradt ideje, az idegen eltűnt egy pincébe vezető lépcsősoron. A kezében olajlámpást vitt, a másikban pedig az elkészült fácán sültett. Mr. Graham gyanút fogva követte őt. Az apró termetből nem nézte volna ki, hogy képes lenne a doktorral megbirkózni, mégis mérhetetlenül gyanús volt neki, hogy miért visz valaki ilyen ételt egy borospincébe. Szorosan a falhoz simulva várta, amíg az alak visszajött a mélységből, majd ahogy befordult a sarkon, követte a korábbi útvonalát le a lépcsőkön. A meredek mélység régi kiépítésű várárokba vezetett, valamikor itt tarthatták fogva a hadifoglyokat, most viszont itt is csigatenyészetek lettek kialakítva, valamint egy állvány tele több száz éves borokkal. A helységben mégis számtalan gyertya fénye pislákolt, majdhogynem nappali fénybe vonva azt.  Ahogy beljebb akart sétálni, megérzett valami keményet a lába alatt. Lehajolva vette csak észre az apró madár csontot, amit számtalan másik követett, szerte-szét szórva a padlón. Követve a tekintettével a csontok vonalát, amik egy régi, vas, ketrecajtóhoz vezettek. Az eredeti vártömlöc maradéka. A rácsokra, woodoo babákra emlékeztető figurák voltak kötve, csigaházakból és csontokból. Mindnek karjai, lábai, törzse, és feje volt, a fellelhető anyagokat felhasználva. A zseblámpával bevilágítva a sötétségbe, meglátott egy rettenetesen sovány öregférfit, aki védelmezőleg tartotta maga elé a karjait a hirtelen világosság miatt. A testalkatán és a külsején látszottak az angolkór tipikus tünetei, szinte már teljesen görbe volt az összes csontja, a fogai töredezettek, feketék, a bőre sápadt-sárgás. Könyörögve beszélt hozzá szüntelenül, de ő nem értette micsodát. Szinte egy gondolkodásnyi ideje sem maradt, hallotta a háta mögött a csőre töltött puska jellegzetes hangját, ahogy felhúzzák rajta a ravaszt. A karjait az ég felé emelete, megadva magát és lassan fordult meg.

–Felzaklatja őt. Illetéktelenül jár itt.
A fiatalnő a vállához feszítetve a puskatust célozta be a mellkasát. Szorult helyzetét próbálta enyhíteni, de nem tudhatta, hogy ezzel jót vagy még rosszabbat cselekszik-e.
–Hannibal barátja vagyok.
A cső egy pillanatra lejjebb ereszkedett, és egy kíváncsi barna szempár tűnt elő a célzó mögül.
–Ő küldte magát?
–Will Graham vagyok, fegyvertelen. Leengedhetem a karom?
A kezei éppen hogy csak pár centit süllyedtek a levegőben, amikor is a fogva tartója újra rászegezte a fegyvert. Úgy látszott, lehetne ő akár az Atyaúristen is, akkor se ő diktálta volna a szabályokat. A nő viszont elárulta magát, ismeri a barátját. Az érdeklődés az arcán, a remény, mindent elmondott helyette. Most viszont újra támadni készült, miközben a fogoly a ketrecben szüntelenül könyörgött.
–A ravasz 3 font erőkioldású. Most kettővel tartom.
Mr. Graham hiába látta a ravaszra helyezett ujjat, a szüntelen kétségbeesett hang nem hagyta nyugodni. Derékból elfordulva bökött a fejével a cella irányába.
–Mit mond?
–Azt akarja, hogy nézzen rá, hogy beszéljen hozzá, de nem fog.
A távolság köztük vészesen csökkent, így jobbnak érezte, ha nem fenyegeti a határokat. Az világossá vált a számára, hogy szükségük van egymásra, kölcsönös információ reményében, különben már hallott lenne. Mégis nem hagyta nyugodni az a kegyetlen bánásmód, amivel szembe találta magát.
–Megtagadja tőle azt a társadalmi érintkezést, ami általában kijár az emberi lényeknek.
–Ő tagadja meg azokat. Csak a víz csobogásának hangját hallhatja. A magzat is csak azt hallja. Az az utolsó békés emlékük.
–Állatként tartja őt.
A fiatalnő gúnyosan elmosolyodott a feltételezésen.
–Nem tennék ilyet egy állattal.

A fegyver csövével késztette Willt az indulásra, végig a háta mögött lépkedve. A férfi idáig tette, amit kért tőle, és ő neki nem állt szándékában megölni őt, ha csak nem támad rá. Mr. Grahamet azonban nem hagyta nyugodni a tény, hogy ilyet tegyenek bárkivel is ok nélkül. Ezt még Hannibaltól is túl durva tettnek tartotta volna.
–Mit követett el?
–Megette őt.
És ebben a pillanatban minden összeállt a fejében.
–Mischát?
Nem csak odaképzelte vért a szökőkút peremére, tényleg az volt.
–Mióta a foglya?
–Mi egymás foglyai vagyunk... már hosszú ideje.
–Hogy került ebbe a helyzetbe?
–Ez a kérdés mindkettőnkre vonatkozik.
–És a válasz valószínűleg ugyanaz. Hogy hívják?
–Csijo.
–Mennyire ismeri Hannibalt?
–Mondhatni elég közelről.
–Nakama? Ez egy japán szó a nagyon közeli barátokra.
–Igen, mi… nakamák voltunk. Így is lehet mondani, de ez többről szólt…
Nagyon óvatosan lejjebb engedte az egyik karját, a másikat továbbra is szigorúan felemelve tartva, és a zsebéből kivett egy fényképet.
–Ezt miattam tette, én törtem össze így a szívét, de jóvá akarom tenni.
A helyszíni fotó mögül, az ujjaival kicsúsztatott egy bőrszíjon logó két aranykarika gyűrűt.
–Láthatja, többek vagyunk egymásnak pusztán nakamáknál. A világot felkutatnám érte…
A nő végre leengedte a neki szegezett puskát és értetlenkedve nézett rá. Még soha nem látta, hogy ilyen érzelmeket tudjon bárkiből is kicsalni Hannibal. Hogy egyáltalán képes legyen bárminemű őszinte érzelemre, Mischa halála óta. Az előtte álló idegen több volt, pusztán betolakodónál vagy küldöncnél. Ő a világot jelentette a férfinak ez nyilvánvalóvá vált a számára.
***

A kandallóban békésen pattogott a tűz, ahogy a vastag, ódon falak között ültek. A ház nyáron is szinte dermesztően hideg volt. A majdnem méteres vastag falak ellenére is, télen, nyáron hideg volt, az ablakokból már rég kiesett a tömítés. Will és Csíjó kicsit feszengve ültek egymással szemben a tea szertartáshoz használatos asztal körül. Mr. Grahamnek a szobába lépve azonnal feltűnt a japán berendezés, és a köztűk lévő kulturális szakadékot ez csak tovább mélyítette. A nő végre nem fogott rá fegyvert, de érezhető volt még így a bizalmatlansága a levegőben. Elmesélt neki mindent, Abigailt, a köztük lévő kapocsaltot, a kis családot, amit ők alkottak. Senki mással nem osztotta volna meg szívesen, de csak ő benne látta az egyedüli segítség reményét.
–Hannibal feltört, mint egy tojáshéjat, kifordított, kifacsart újra alkotott, és összerakott az ő kénye-kedve szerint.
–És tudja is, hogy Ő micsoda?
–Az agyunk mindenféle fantáziát hoz létre, ha nem akarunk elhinni valamit. Tündérmeséket állítunk fel, és elfogadjuk őket…
–Én elfogadom, amit Hannibal tett. Megértem, hogy miért tette.

Mr. Graham összeráncolta a szemöldökét, hirtelen minden világos lett. Ezért van ő most itt, ezért küldte őt ide. A végső megpróbáltatásra, hogy mindennel szembe nézzen, ha újra Vele akar lenni. De még mindig nem látta tisztán a képet. Egyszerűen az agya újra blokkolta a tények vagy az érzelmei feldolgozását.
–Mischa nem magyarázat Hannibalra. Ő nem... Hatalmazza fel ezekre a tettekre.
–Ő csak azt teszi, amit a húgával tettek.
–Szemet-szemért, fogat-fogért. A legősibb, legalapvetőbb törvény…
A fekete mélységet bámulta a teáscsésze mélyén, ami a lelkében tátongó lyukat tükrözte vissza. Lelőtte kérdezés nélkül Gideont, amikor azt hitte evett Abigailből. Megfojtotta Freddie Loundst a családja védelmében… Bármire képes lett volna, mert elhitették vele, hogy képes. A hihetetlen mértékű manipuláció jutatta ide, az Ő karjai közé, rángatta ki a burkából…
–Honnan tudja, hogy a foglya ölte meg Mischát?
–Hannibal ezt mondta.
És ennyi elég is volt Csijónak. Vakon el hit mindent neki, mert látta mit tettek az emberek korábban másokkal is. Nem a doktor húga volt az első, akit elraboltak és bántottak. A fiú élte túl szinte egyedül a folyamatos zaklatást, és mészárlást. Majdnem egy idős volt Mischával, így jól figyelemmel követhette az eseményeket. Dr. Lecter nem születésétől fogva volt az, aki most is. Azzá tették. És bár soha nem vallotta be még magának sem, ő is ezt tette volna. Az emberek többsége nem több közönséges disznóknál, még ha védeni is próbálja őket.

–Miért jött ide, ha nem képes Őt megérteni? Azért jött ide, hogy tőle is elvegyen valakit?
–Ha olyan lennék, mint Hannibal... Már megöltem volna magát. Megfőztem és megettem volna. És a maradékot megetettem volna vele. Hannibal ezt tette volna.
–Ezt jól kigondolta.
A fejében újra riadó készültséget fújt. Veszélyesnek tartotta a férfit és még mindig nem tudta eldönteni, barát vagy ellenség?
–Tudja, most hol van?
–Miért akarja megkeresni, ha nem érti meg? Ha elutasítja Őt és azt, amivé tette?
–Sosem ismertem magam annyira jól, mint... Amikor vele vagyok. Ő jelenti számomra a családot, a másik felemet. Nélküle semmis vagyok, ezt be kellet látnom. Talán megérti.
–Itt nem fogja megtalálni Hannibalt. Vannak itt olyan helyek, ahova nem mehet. Rossz emlékek.
–Innen indult útjára minden, itt nyílt ki a pokol kapuja és lépett ki belőle Ő újjászületve.
Will elmélyedve magában emésztette a szavakat. Nem azért kellet ide jönnie, hogy újra találkozhassanak vagy, hogy nyomra bukkanjon. Ez saját magának szólt. Ha mellette akar maradni, tudnia kell elfogadni saját magát és mindazt, amit a doktor tesz. Azt hitte ezen már túljutott, Balltimore-i álmatlan éjszakáin számtalanszor játszotta le ezt magában a konyhakövön ülve, most mégis megint visszakozott az egész dologtól. Ismét visszatért a régi énje, akivel az utolsó végső csatáját kell megvívnia. Nincs több lehetősége, vagy eltiporja, és talán végre együtt lesznek, vagy visszamegy remete életet élni egy új városban még több kutyával motorcsónak szerelőként. Ennyi maradt csupán, még is a kettő közti határ véres sikolyoktól volt hangos. Kedvesen megköszönte a teát, majd felállt, hogy induljon. Nem volt tovább maradása, szüksége volt a magányra, hogy tisztán gondolkodhasson.

Csijó fázósan húzta magán össze kabátot, ahogy az ajtóban álltak. Mr.Graham kérdőn nézett rá fél lábal az első lépcsőfokról visszafordulva.
–Maga miért maradt itt?
Szüksége volt erre az információra, hogy lássa a teljes képet. Tudni akarta, milyen földi pokol vezethet valakit erre az életre.
–Hannibal meg akarta ölni ezt a férfit, azért, amit Mischával tett. Nem hagytam, hogy megtegye, ezért rám bízta a férfi életét.
–Ő csak... kíváncsi volt... hogy meg fogja-e ölni.
Will csak megrázta a fejét.
– Gondolom, még mindig az.
Lassú léptekkel haladt lefelé a lépcsőn a gondolataiba mélyedve.
–Csijó azt hiszi megkegyelmeztek neki, valójában azt akarta, hogy ő is szenvedjen. Hány kísérleti alanya lehetett rajtam kívül? Kis játékszerek voltak az Ő sakktábláján, amiket bármikor félre lökhetett, vagy csak hagyta önálló életre kelni őket.
Ki akarta szabadítani a nőt, elvágni az összes idekötő kötelet körülötte, és egy új, szabad életet adni neki.

***

A fogoly a ketrecben a szemei elé rántotta a karjait az éles fény ellen, ahogy bevilágított a ketrecébe. Világossá vált a számára, hogy fél tőle a kezében tartott éles feszítővas elég figyelmeztetés volt. Két erős ütés után a régi ócska lakat engedett, és egy hangos reccsenéssel tört el. A férfi reszketve húzódott a sarokba előle, rettegve attól, ami rá vár. Nem ismerte Willt, de a primitívé korcsosult ösztönei azt sugallták, hogy veszélyes. Látta a kezében lévő éles vasat, és az övére függesztet zsákot, amit egy rántással tépett le, majd kötötte a fejére. Fogalma sem volt róla vajon hová mennek, de titkon reménykedett a megváltó halálban, az utolsó órában, ami menekvést jelentene földi kínjaiból.

Legnagyobb meglepetésére azonban, amikor újra látni engedték, nem a kivégző osztag várt rá, hanem a mindent elárasztó vakító fény és a szabadság. Térdre rogyott örömében, majd hálálkodva ment oda megmentőjéhez, de az durván ellökte magától. A kezébe egy szúrós pokrócot nyomot a hideg ellen, de semmi nem mutatta, hogy emberségből vagy szánalomból segített volna rajta. Hangosan kiabált felé miközben folyamatosan a szerszámmal üldözte őt. Végre szabad volt, oda mehetett ahova csak akart, az idegen jóvoltából. Bármit tehet volna, megbánhatta volna mindazt, amit tett, helyette inkább egyetlen egy gondolat forgott a fejében: bosszú. A sötét sűrű erdőben a kastély felé szaladt, az elmúlt évtizedei börtönébe. Jól ismerte a napi rutint, tudta a nő mikor fog jönni neki ételt hozni, így nem volt más dolga, mint várni a megfelelő pillanatot a támadásra. A cellája végtelen magánya végre elégedettséggel töltötte el. A sötétben számolta a vízcseppeket, amik az idő múlását jelentették.

***

Csijó mindennap ugyanabban az időpontban vitte le a foglyának a frissen megsütött fácán húst. A szárnyas és a csigák csak arra volt elég, hogy a férfi ne haljon éhen, de jól se lakjon tőle. Mr. Graham látogatása megzavarta ugyan az élete állóvízét, de a hullámok gyorsan elcsendesedtek, és a tótükre újra tükör sima volt. Tiszta, érintetlen, de különböző szagok járták át az emlékeiből. A szokásos rutinját követe most is, lesétált a lépcsőn, a karján a puskával, amit a kőpárkányra tett, majd lehajolva be akarta csúsztatni a rácsokon keresztül a kevéske ételt. De a jól megszokott élete, egy csapásra megváltozott. Ahogy lehajolt, hogy kioldja a madzagot a barna zsírpapíron, szembe találta magát a foglya gyilkos tekintetével. Óvatlan volt, így nem vette észre a hiányzó lakatott a záron. A férfi egy ugrással terítette le a földre őt, és a karmos vékony ujjak szorosan kulcsolódtak a nyaka köré. Még most is, amikor fojtogatta őt, követelte tőle, hogy beszéljen hozzá. Szüntelen próbálta elrántani az erős kezeket, de azok nem engedtek, végül hagyta magát. Úgy tett, mint aki meghalt, a karjai elernyedtek, a feje oldalra bicsakolt, a szemeit lehunyta. A nyomás egy pillanatra elgyengült és neki ennyi elég is volt ahhoz, hogy a mellette heverő csöves, törött lábszárcsontot a férfi nyakába szúrhassa. A vér spriccelve ömlött a vékony csövön és ő végre először szólt hozzá.
– Sajnálom.

Amikor a fogoly holtan gurult le róla, velőt rázóan kezdett el sikoltozni. Ekkor tudatosult benne, hogy ő is gyilkos lett. Megölte azt az embert, akinek mindvégig az életben tartása volt a cél. A földön rákjárásban kezdett el hátrálni a széles tócsában elterülő vér elől, a hátát neki támasztva a boros állványnak gömbölyödött össze. A térdét átölelve próbálta magát vigasztalni, amikor meglátta a szeme sarkából az idegen férfit. Ő tehetett mindenről, miatta lett gyilkos. Mr. Graham kint várt az udvaron, hallgatózva figyelte az események láncolatát, amit ő indított el. Azonban a végkifejletet nem tervezte el.
–Magát akartam szabadon engedni.
Csijó keserűen nézett rá. Alig pár órát beszélgettek, és ez a férfi azt hitte ismeri őt, hogy joga van az élete felől dönteni. Semmit sem tudott, ellenben vele. Ő máris jobban ismerte a másikat, mint az saját magát.
–Azt mondta, Hannibal kíváncsi volt, hogy megölném-e. Maga is kíváncsi volt.
–Én nem ezt akartam.
Will próbált mentegetőzni, de legbelül ő is tudta az igazságot. A nő csak még dühösebb lett rá, a szavai olyan keserűek voltak, mint az epe, miközben végig mosolygott.
–Dehogynem. Azt tette, amit Hannibal szokott. Büszke lenne magára, a nakamájára.

A férfi nem tudta mit feleljen. Valahol mélyen a kíváncsiság hajtotta a segítségen túl. Tudni akarta, hogy az emberek tényleg annyira rosszak, mint ahogyan azt próbáljuk leplezni. Még a legártatlanabb emberből is lehet gyilkost kreálni, ha megteremtjük hozzá a környezetett. És ő megteremtette. Létrehozott egy olyan eseménysort, aminek több kimenetele is lehetet volna, de akárcsak a doktor, ő is hátradőlve várta a fejleményeket, a következő lépést a sakktáblán. Nem akarta ő megölni a férfit, hiába érzett iránta végtelen megvetést, ő csak egy báb volt csupán a sakktábláján. Mindazok. Egy végtelen játszma résztvevői. A kérdés csupán az volt, hogy ki melyik térfélen játszik. A figuráknak nem volt tilos önálló életre kelniük, fellázadniuk az irányítójuk ellen, vagy épp kilépni a szerepükből. Értetlenül csóválta a fejét. Elmesélt mindent Csijónak, ismerte a kettőjük kapcsolatát, számított erre a lépésre.  A sokkot nem az okozta, hogy vége mindennek.
–Maga tudta? Bizonyos szinten... tudta.
A megrázkódtatás másik irányból jött, mélyebbről. Egy élet zárult le ezzel a tettel, egy korszak. Leemelt a polcról egy palackbort, és a bicskája hegyével húzta ki a dugót. Leült a földre a nő mellé és megkínálta a nedűből. Ő csak tagadólag rázta a fejét, de Willt ez nem tartotta vissza, hogy egy jó nagyot kortyoljon a nedűből.
–Mischáért.
Csijó hangjából még most is sugárzott a gyász, ahogy kiejtette a lány nevét. Megbosszulta a halálát, a tószt neki járt. Felállva a földről porolta le magát és visszafordult élete megrontójához.
–Segítek magának megkeresni.
Mr. Graham értetlenül nézett rá. Az eddigieket tekintve mindenre számított volna, csak erre az egy mondatra nem.
–Miért segítene nekem?
–Nincs okom itt maradni.
A nő a fejével a hulla felé bökött.
–Többé már nincs. Maga gondoskodott róla.
Azzal el is tűnt magára hagyva a férfit. William továbbra is a földön ülve maradt, és a maga körül fellehető gallyakat nézegette. Méltón akarta „eltemetni” Hannibal ellenségét.

Nem volt miért tovább tagadnia önmagát, az elkerülhetetlen változáson gyötrődni. Elérte a morális sokk állapotát. Az empátiát és kölcsönösséget. Az empátiája miatt akarta megmenteni a Csijót, de egyben kívánta, hogy ő is gyilkos legyen. Pár pillanatig tűnődőt csupán azon, hogyan állítsa ki a holtestet. A számtalan boros üveg millió cserépre tört szét, amikor a falhoz vágta őket. Dr. Lecter mindig is pillangóként emlegette az ő átváltozását. Azt mondta neki, hogy ki kell a bábból az Ő segítsége által. Most megmutathatja neki, milyen lett a kifejlett rovar. A földön talált ágakból és az üvegcserepekből készítette el a művét, majd csörlő segítségével húzta fel azt a végleges helyére. Az ő „pillangója” felszállt az égbe, a kötelek kifeszítették a szárnyakat, amik szikráztak a gyertyafényben. A csigák boldogan lakmároztak a borral hintett testen. Eddig őket ették, most fordult a helyzet. Will még egy utolsó pillanatig nézte a művét. Mischának talán így tényleg elégtételt nyújtott. A fogoly eddig éhezett, most pedig őt is megfogják megenni, de mindezt a legnagyobb szépség közepette teszik.
–Vajon tetszene neki a látvány?
Mr. Graham nem tudta eldöntetni a kérdést melyikkőjükre értette. Mindenesetre tisztábban látta az elé táruló képet, mint az valaha is megérthette volna egyedül. Az újdonsült útitársa már fent várt rá, és szó nélkül folytatták az útjukat közös barátjuk megkeresésére.

***

Senior Pazzi nem lelkesedett túlságosan a kelet-európai fővárosért, ahol az ex-nyomozó után kutatott. Az emberek alig-alig beszéltek angolul, olaszul pedig egyáltalán nem. Mr. Grahamről csak annyi információja volt, hogy két napja reggel érkezett meg a repülője, de onnan elvesztette a nyomát. A helyi hatóságok segítségét nem kérhette, a Lecter-kastély pontos címét pedig senki nem tudta. Más választása nem lévén, a reptérhez legközelebb eső autókölcsönzőhöz ment. Csak remélni tudta, hogy az ottani dolgozókkal legalább megérteti magát, bérel egy kocsit és addig járja a vidéket, amíg rá nem lel arra az átkozott helyre. Az üzlethez érve azonban a földbe gyökerezett a lába. Pár lépésre volt az ajtótól, amikor is az nyílt és csukódott, kilépve rajta az a férfi, akit keresett. Will soha nem látta még őt, csak Mr. Crawforddal találkozott, így minden feltűnés nélkül sétálhatott tovább az utcán, mint akinek csak épp arra van dolga, de a szeme sarából követhette a másik minden mozdulatát. A férfi egy ázsiai nőhöz csatlakozva haladt tovább a vasútállomás irányába. A zsúfolt járdán a tömeg elrejtette őt, így feltűnésmentesen tudta őket követni, majd állt be a nő melletti sorba a jegypénztárnál. Mr. Graham oldalvást várt rá, egyedül, Dr. Lecternek semmi nyoma nem volt. Nem tudta elképzelni mi kötheti össze a három embert, de ő ki akarta deríteni. Az ázsiai nő által bemondott úti cél végképp meglepte, hihetetlen volt számára a tény, hogy Hannibal valaha is oda ment volna, az ő kifinomult ízlésének nem tartotta megfelelőnek az országot, de nem akart kételkedni. Így hát, amikor ő következett a pénztárnál, minden gondolkodás nélkül mondta be a célállomást.
–Egy jegyet kérek Dubrovnikba, csak oda.

***
Jack fejében szüntelenül a Willtől elhozott kulcs járt csak az eszében. Amire készült, túlment minden határon, a munkáját kockáztatta vele, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzen szét Hannibal házában. Tanult a kollégája hibájából, így egyedül akarta magának felfedezni a szűz, érintetlen területet. Egy röpke pillanatig még ült a ház előtt az autójában, kezében a kulcsot forgatva. Nem tudott szabadulni attól a legbelső hangtól, hogy nem helyes, amit csinál. Nem kéne itt lennie, és egy köztiszteletben álló ember után ilyen mértékű magánnyomozást folytatnia, pláne nem egy ilyen ügyben. Dr. Bloommal való beszélgetés viszont csak még jobban feltüzelte, be akarta neki bizonyítani, hogy igaza van és nem a Will és Hannibal közti viszony a kiváltó oka a gyanakvásának.

Mély levegőt véve az éjszaka sötétjében, mint valami besurranó tolvaj szállt ki a kocsiból és állt meg az ajtó előtt. Az utolsó határ a paranoia vagy a tejes bizonyosság között. Mindent egy lapra tett fel, a kulcs könnyedén csusszant a zárba, így ő minden akadály nélkül léphetett be felfedezni a ház titkait. Sokszor járt már itt, gyakori vacsora vendég volt a doktornál, de most szabad bejárást nyerhetett mindenhova. A szobák élettelen üres tátongása ellenére is lüktet a levegő valami megmagyarázhatatlan energiától. Hannibal uralkodó jellege és személyisége még mindig itt volt. A konyhában szinte hiányolta is őt, annyira természetesnek tűnt, ahogy mindig ott állt a pult mögött a legkülönlegesebb ételeket készítve. Sorra húzta ki a fiókokat végig nézett minden rekeszt, tarolót, hátha valami gyanúsát talál, de csak minőségi, luxus konyhai eszközök garmadája nézett vele szembe. Sehol egy rejtekajtó, sehol egy titkos szoba, minden normális volt, leszámítva a talán túlságosan precíz rendet és a tisztaságot, de ez hozzá tartozott Dr. Lecterhez. A túlzott tökéletességet csak a vékony porréteg rombolta es még egy valami, amit csak sokadára vett észre. A hűtő előtti padlón egy barna, göndör hajszálat vett észre. Gumikesztyűs kézzel nyúlt érte és emelte fel. Az ujjai között forgatva nem volt szüksége DNS vizsgálatra ahhoz, hogy tudja kié is az.
-Will…
A mély hangja bár sóhajtás volt csupán, szinte üvöltött a visszhangzó térben. Elgondolkodva nézte az apró jelet, ami arra emlékeztette mennyire magányos is volt a férfi, és ő ezt mennyire kihasználta. De hiába bánkódott, többé nem tehetett semmit…

***

A ház hatalmas méretei ellenére nem talált egy apró részletet sem, ami ne lett volna tökéletes. Mintha egy lakberendező elkészült munkáját nézegetné, ami hiába valósult meg, soha nem vette át a tulajdonos. Kiállított műterem és nem otthon volt. A személyes tárgyak is jobban illetek volna egy múzeumba, de ettől még nem foghatja rá valakire, hogy szociopata, hiába utalnak arra a jelek.
-Kezdesz megszállott lenni, Jack!
Valahol legbelül szinte bántotta ez a túlzott tökéletesség, természetellenesnek tűnt. Még a oly gyakran teljesen elhagyatott, romos, kacatos, pince is rendben volt tartva. Próbálta magát fegyelmezni, hogy végre engedje el a fantázia képét, lásson tisztán előítéletektől mentesen. Az irodában viszont újra rátört a kétkedés. Számtalan páciense volt a doktornak, mégis egy feljegyzést vagy kartont nem talált egyről sem. Mindegyiket eltűntették, mintha a férfi azt akarta volna, hogy senki ne tudjon meg róluk semmit.
-Különös, ez túlmegy az orvosi titoktartás határain, még ha félti is a jogaikat.
A galérián a szakkönyvek között megakadt a szeme egy régi, bőrkötéses könyvön, a gerinc mentén arany felirattal:Pedaniosz Dioszkoridész: Peri hülész iatrikész (A gyógyító anyagról).
-Az egyik áldozatban növényeket találtunk…
Lázas gyorsasággal nyitotta ki a könyvet, végig pörgetve a lapokat. Az oldalak között megakadt a szeme egy könyvjelzőn, amikor berontottak az ajtón.

-Feltartott kezekkel azonnal jöjjön le onnan!
Egy csapat rendőr szegezett rá fegyvert, mindenre elszántan. Lassú mozdulatokkal tette le a könyvet a földre kinyitva, így egy utolsó pillantást vethet rá. A könyvjelzővel megjelölt oldalon a mérgező növények voltak, azok, amiket a fába oltott férfiba ültettek. Az egyetlen bizonyíték, amit talált… Felemelt kézzel állt fel újra miközben próbálta magát menteni.
-Jack Crawford vagyok, az FBI-nál dolgozom. Egy nyomozás miatt vagyok itt.
-Igazolja magát!
Az ügynök felmutatta az igazolványát, amitől a rendőr kicsit lejjebb engedte a fegyvert, de még mindig készenlétben volt.
-Van házkutatási engedélye?
-Saját kulccsal jöttem be.
-A riasztó jelzett az őrsünkön, valamint jelezték az ehhez a házhoz való kulcs eltulajdonítását. Sajnálom Mr. Crawford de engedély nélkül ez betörésnek számít, így le kell hogy tartoztassam.
Jack mélyet sóhajtva adta meg magát. Tudta, hogy ez vár rá, ha bárki is tudomást szerez az itt létéről. Dr. Bloom ügyesen kijátszotta őt, hiába akarta fordítva. Bilincsbe verve vitték ki az épületből es ültették be a rendőrautóba, miközben az autójában felejtett mobilja folyamatosan csörgött.

***

Senior Pazzi átkozódva tette le a mobilját. Számtalanszor próbálta hívni az amerikai kollégáját, hogy értesítse, megkerült az elveszett báránykájuk, de a férfi elérhetetlenné vált. A vonat folyamatosan hangosan zakatolt alatta, a végtelen hosszúnak tűnő utat csak a néha fel-felbukkanó táj törte meg. A magasfeszültség nem kedvezet a térerőnek, a mobiltelefon szüntelenül a jelet kereste, így végleg el lett vágva a külvilágtól. A fülkében lévő útitársaival nem volt hajlandó szóba elegyedni, a fülét amennyire csak képes volt, a sorban az utánuk következő fülkére hegyezte. Ennél közelebb, nem mert menni Mr. Grahamhez, így is komoly kockázatott vállalt. A szomszédos kabinból halk beszélgetés hangjai szűrődtek ki, de pontos szavakat nem volt képes kivenni belőlük. Egyetlen egy reménykeltő név jutott csak el hozzá. Hannibal…

Az ő megszállottságának a legnagyobb tárgya, a gyilkos, aki romba döntötte az életét. és számára méltatlan pozícióba taszította. Elvesztett minden jó létet, szánalmas, megvetett kis senki lett szinte, a kollégái kinevették és azzal ugratták, hogy ez egy Pazzi sorsa, nem lehet megtörni az átkot. Mindenki elfordult tőle, egyedül hőn szeretett felesége tartott ki mellette a mai napig. Miatta csinálta az egészet, szerette volna visszanyerni régi hírnevét, hogy újra drága kelmékbe öltöztethesse Őt, hogy újra megbecsült asszony legyen, és ne kelljen szégyenkeznie a férje baklövése miatt. Nagyon régóta először érezte azt, hogy végre jó úton jár, teljesülhet a vágya. A pár, akiket követ el fogják őt vinni a doktorhoz, és többé nem fog kicsúszni a kezei közül. Lehet, hogy fel fogja érte áldozni Will Grahamet, de a cél elérésért mindenre képes lett volna. Tudta milyen hatással van Dr. Lecterre a férfi, így talán vele elérheti végre azt, hogy nyílt színen gyilkoljon. Bármit, csak végre letartoztathassa. Tényleg ilyen elszánt volt. Úgy téve, mint alszik, továbbra is próbált az átszűrődő beszélgetésre koncentrálni, miközben a csattogó sínek hangja és a folyamatosan változó táj elnyomta őt.

***

Will szinte észre se vette az útitársát, hiába ültek egymással szemben. Mindketten túlzottan megszokták a magányt, más emberekkel való kommunikációt ritkán igényeltek, nem volt kínos a köztük beállt egy teljes napos csend. Az ég odakint bíbor színt öltött, ahogy a naplemenőben szinte perszelően égette a tájat. A mezők lángolni látszottak, mégis békésnek tűnt minden. A lelkében dúló harcra emlékezette őt, ahogy kitekintett. Szerelmes volt még mindig Hannibalba, ez az érzés pusztítóan járta át, de megérteni még mindig nem tudta Őt. Elfogadni mindazt, amit tett, egy olyan mérhetetlen nagy szakadéknak tűnt ismét, amit már azt hitte egyszer már legyőzött. Mindketten a családjuk védelméért öltek, de mi az a határ ahol megszűnik az erkölcs, és minden elfogadhatóvá válik morálisan? Hannibalnak nincsenek erkölcsi normái, csak esztétikai. És ez volt, ami a legjobban aggasztotta, mert ő meglátta benne a szépséget és egyet értett vele. Hisz Csijó megmondta neki, soha többé nem megy vissza Litvániába Mischa miatt, akkor miért nem temette el a hullát vagy csak hagyta szimplán és egyszerűen ott? Miért állított ki egy olyan „művet”, amivel neki akart tetszelegni?
–Azért, mert így volt helyes. Mert Ő is ezt akarná… De vajon én ezt akarom?

–Nyugodt estéken, amikor a levegő még nyirkos volt az esőtől, játszottunk. Hannibal fakérget és tömjént égetett, én pedig az illatáról azonosítottam azt. Elbűvölő volt... Amilyen csak egy oroszlánkölyök lehet. Egy oroszlánkölyök, melyből felnőve... Majd nagymacska lesz.
Az útitársnője szinte álmodozva beszélt. Az ablakon kinézve kezdett bele a történetbe, mintha csak hangosan gondolkodna. Valójában teljesen tisztában volt a férfi gondolataival, és nem bízott igazán benne. Nem tartotta méltónak őt a doktorhoz. Hozzá egy erős, határozott jellem kell, nem pedig egy olyan, aki így játszik az érzelmeivel… Az otthagyott foglalkozása pedig csak tovább növelte a bizalmatlanságát.
–Amivel később már nem lehet játszani.
–Soha nem fogod Őt igazán megérteni…
–A találkozásunk napján... Hannibal árva volt. Úgy volt, hogy vele és a húgával találkozom, de egyedül érkezett, megtörve, némán. Az intelligencia még így is sugározott belőle.
–Hogy ismerte meg?
–A nagynénje kísérője voltam. A szüleim tanulni küldtek Lady Muraszakihoz, még lánykoromban. Mi gondoskodtunk róla, velünk együtt tanulta meg az üresség feletti hatalmat, a fájdalom elviselését, amit egy szertettünk elvesztése tud okozni… Kitűnő diáknak bizonyult, de a tanítványból mester lett.
Will értetlenül nézett rá. Ez a nő tette volna azzá, aki ma is? Nem tudta elképzelni.  A fordítottját annál inkább. Hisz vele is azt tette.
–A mentor képében tetszeleg, de a szorongás izgatja őt.
Csíjó mosolyogva rázta meg a fejét. A japánok által oly gyakran használt, no-mosoly keveréke volt ez a saját szarkazmusával.
–Hogy lehet valaki ennyire vak?
–Én nem szorongok. Soha nem szorongtam miatta. Ami történt, saját akaratomból tettem, én választottam azt az életet Mischaért.
-Ellenezte az élet kioltását, mégis megtette. Ellenszegült az Ő akaratának és megszegte az egyik legősibb törvényt. Ezen gondolkodik? Látja magát, ahogy megöli őt? Újra és újra?
Most először nézett a férfira megadva neki a kegyelemdöfést. Az egyetlen okot amiért eltudta hinni, hogy mégis Hannibal méltó párja lenne.
-Nem. Magát látom. Én csak egy eszköz voltam a maga tervéhez, ahogyan az övéhez is.

Többé egy szót sem szólt, mintha mi sem történt volna újra elkerült a lassan sötétedő táj bámulásában. Csak a szeme sarkából láthatta, ahogy Mr. Graham felállva hagyja őt ott, és indul el a hálófülkék irányába, akit azonnal ugyanaz a férfi követett, mint Litvániában. Nem hagyta figyelmen kívül, valahogy mindig párban voltak, és az érzékei azt súgták neki, hogy ne bízzon egyikben sem. Nem hit a véletlenekben, a kép túlságosan egyértelmű volt ahhoz. Eddig is az orruknál fogva vezette őket, de ez kevésnek bizonyult. Új módszert fog alkalmazni, amit a férfi jobban megfog érteni talán, mint eddig bármi mást.


***

Will a felső ágyon fekve némán meredt a plafonra. Egész nap a barátja körüli gondolatok töltötték ki a fejét, de most a Csijoval folytatott beszélgetés megrendítette. Tényleg csak eszköznek használata őt? És a válasz túl egyszerű volt. Igen. Saját maga nem mocskolta volna be a kezét azzal az emberrel, akit ott látott a pincében, mert nem az Ő harca volt. Azt hitte kegyelmes lesz a döntése, de valójában ugyanolyan zsarnoki volt, mint Isten döntése. A kegyelem nem elegáns, kifinomult… az nem esztétikus. A hatalmunk kifejtése, az erőnk-nagyságánk bemutatása sokkal művészibb, mint meghunyászkodva várni a csodát. Mindig is ezt tette, meghunyászkodott, és amikor leküzdötte ezt az énjét, érezte magát teljesnek, felszabadultnak. Az volt az igazi önmaga, hiába fut is előle, hiába akarja eltiporni többé nem képes rá. Egyszer már látta mi van a másik oldalon, éppen ezért újra és újra azt akarta, átakarta élni, mert tudta milyen az amikor elnyomja magát. Mennyire sivár, szánalomra méltó, a béklyók kötegei csak megfojtották és lehúzták a mélybe, ahonnét nincs kiút. Visszatért egyszer a régi életéhez megpróbálta, de miért sanyargassa önmagát egy olyan élettel, amiben csak a rossz, a magány, a szürkeség és a nélkülözés vár? Amikor a másik oldalon ott várja a meleg szeretett a megértés, a család? És ehhez csupán vaknak kell lennie, ahogy eddig. De vajon vak volt? Nem soha sem volt igazán az. Mindig is tudta legbelül de elfogadta, nem törődött vele mert nem volt fontos. A hármójuk közti szoros kapcsolat mindent felülirt.

-Hannibal a családját bosszulta meg, de amikor Csijó az útjába állt, megállt. Azt akarta, hogy szenvedjen a férfi a legutolsó pillanatáig mindegy milyen áron. Vajon nem én is ezt tettem Freddie Loundssal? Még a halálában is gúnyolódtam rajta. Szűzként állítottam ki, de csak megvétésből. Valójában a velejéig romlott volt, mérgező. Ő is csak azokat ölte meg, akik valamilyen módon mérgezőek voltak. Abigailnek megígértem, hogy többé nem táncolok vissza, elfogadom Őket olyannak, amilyennek, ahogyan Ők is elfogadnak engemet. Miért visszakoznék? Buta, elfecsérelt eszmék miatt, amikben már régóta én sem hiszek? Van ennek bármi értelme? Megtagadni magam egy olyan világ kedvéért, amiben nem hiszek? Amikor élhetnénk a saját tündérmesékben… De vajon Hannibal hisz a tündérmesékben? Vagy ez is csak egy újabb illúzió, amit megteremtett? Egyáltalán vágyik még rám, vagy már tovább lépett? Hisz az Ő világa oly törékeny és illó, de az érzelmei rettenetesen mélyek tudnak lenni a félszin alatt. Ritkán engedte meg, hogy igazán láthassam, mert tudta, hogy mindaz, amit elrejt, túlságosan sok lenne egyszerre. Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan az az érzelmi örvény, ami belőle árad. Túl sok ez egy embernek. Szentség, istenség, bálvány imádata volt, amit Olaszországban láttam nekem kiállítva. Ott törtem meg előtte, ott tárta fel a leg mélyebb titkait előttem, megmutatva mennyire is szeretett. A lányunk szerint még mindig szeret, ahogy én is. Nem tudnék nélküle élni.

Az éjszaka teljes sötétségbe vonta már a fülkét, de Csijó még mindig nem tért nyugovóra. Will lehajolt az ágy oldalán, hogy megnézze van-e itt valaki, de az érintetlen prics nyugtalansággal töltötte el, így leugrott a földre és öltözni kezdett. A pizsama nadrágjához felvette a legelső fehér trikót, ami a kezébe akadt, majd cipőt es dzsekit húzva indult a nő keresésére. Átkozta magát, amiért a mobilját még Szicíliaiban hagyta. Szeretett volna pár szót Abigaillel váltani, de a készüléket tudta, hogy bemérhetik, és nem merte megkockáztatni azt, hogy a volt főnöke kövesse őt. A lánynak sikerült eddig elrejtőzködnie, de Jack Crawfordból kinézte, hogy nyomoztatja hívásait. Így maradt az örökös kétkedés, a bizonytalanság a jövőre nézve. Ha Dr. Lecter nem fogadja őt vissza, Abigail akkor is vele maradna, ha végzett a tanulmányaival, vagy a doktorral? Fájdalmasan hasított belé a gondolat, hogy nincs semmi, amit nyújtani tudna a lánynak a szeretetten kívül, Hanniballal ellentétben. Egy üres életet tudott csupán felmutatni az Isten háta mögött, a fényes olasz élettel ellentétben.
-A nagy találkozás előtt is ilyen életet élt, de vajon képes lenne újra ilyen körülményekhez visszaszokni miattam? Értem? A szeretetteméért? Hisz mindenemet feladtam értük, ahogyan Ő is.
Willben csak most tudatosult igazán, mennyi mindent adott fel érte a doktor. Ott hagyta az otthonát, a praxisát, az egész addigi életét, csak hogy elmehessenek az államokból egy nyugodtabb élet reményében.

***
Sora sétált szerelvényről szerelvényre a régi gőzös vonaton, amikor rájött nincs több ajtó. Az utolsó kocsi peremén ott állt Csijó az éjszakában gyönyörködve, maga köre fogva a selyem kimonóját a hideg ellen. Mr. Graham csatlakozva hozzá bámulta az elsuhanó fekete tájat. A fák lombjain néha ezüstösen megcsillant a hold, az égen megannyi gyémántonként ragyogtak a csillagok.
-Szeretem az éjszakát. Ez nem csak egy napszak, ez egy külön más világ. Mindig Őt juttatja eszembe. Ugyanolyan titokzatos és elegáns.
-… A végtelen sötétségével és mélységével együtt.
A nő elszakította a tekintetét a tájról és a zafírkék szemeknek szegezte azt.
-Komolyan képes lennél megérteni az Ő ajándékát?
-Hannibal és én olyan élményt adtunk egymásnak, amit egyébként nem tapasztalnánk meg.
-Kiürítette, átformálta, egy új lényt alkotott magából, de hiába is próbálja tagadni, élvezi ezt. Ahogyan a gyilkosságot is élvezte, amibe bele kényszerített.
Mr. Graham értetlenkedve csóválta a fejét, miközben háttal neki támaszkodott a korlátnak.
-Nem kényszerítettem semmibe. Én csak elindítottam egy esemény láncolatot, a többi már a résztvevőkön múlt. Segíteni akartam magán, hogy végre meg szabaduljon a helyzetéből…

Csijó elmosolyodott és oda állt Will elé. A férfi felemelkedett hanyag pózából, valahogy gyanússá vált neki a nő viselkedése, legbelül veszélyt érzet, ahogy a barna ragadozó szempár közelített feléje.
-Szóval ennek látott? Egy bajba jutott, megmentésre szoruló szegény kis lánykának… akinek ilyen segítség kell?
A mellkasuk egymásnak feszült, Mr. Graham hiába próbált volna hátrálni, a vascső a derekába fúródott, tökéletes satut alkotva. Csapdába került nem volt ménekése. A vörös fénylő ajkak követelőzően közelítettek az övéhez, miközben a hófehér kezek a vállára siklottak. Szokatlan volt ez a fajta hirtelen jött bensőséges viszony…
-Még meg sem köszöntem neked, hogy segítettél…
Csijó durván, erőszakosan akart a nyelvével a szájába hatolni, de a szorosra zárt fogak erdején nem jutott túl. Csókolgatta az útitársa ajkait, aki egy röpke pillanatra levegőt engedett. Neki ennyi elég is volt, a keze a vállakról a mellkasra csúsztak, és egy határozott lökéssel hajította keresztül a férfit a korláton. Will a levegőben perdülve ért földet a vasúti síneken összetörve.
-Nincs szükségem megmentőre, sem kémekre. Követnek téged... te, nakama. Csak kihasználtál.

Még sokáig csengtek a fülében ezek a szavak, miközben a vasúti talpfák mentén próbált valami varoshoz vezető utat találni. Másnap délben érkezettek volna Dubrovnikba, így annyi fogalma volt csak, hogy valahol Horvátország területén lehet. Minden egyes levegővétel egy kínszenvedésén volt, ahogy a törött bordái tiltakoztak a mozdulat ellen, ő mégis hisztérikusan nevetni kezdett. Annyira naiv volt, hogy elhitte valaki segít neki megkeresni a barátját…Pláne azok után amit tett. Még abban sem lehetett biztos, hogy Hannibal egyáltalán az országban van. A kezdetleges kételyei elefánt méretűre nőttek, és a gondolataiban újabb lázas kutatást végzett, vajon említette e neki valaha is Hannibal az országot? Nem tudta elképzelni mi kötné ide Őt. Az egyetlen vigaszt csupán a hűvös idő jelentette neki, a kabátja zsebében ott lapultak az iratai és az összes készpénz ami nála volt. A poggyásza elveszett, ismét a nulláról kell kezdenie mindent.  De mindezek a bosszúságok eltörpültek amellett a tény mellett, hogy Csijó állítása szerint követik. Nem tartotta hihetetlennek a dolgot, de ez tovább növelte benne az idegességet. Ha Jack Crawford követné, azt ő is észre vette volna. Valaki olyat kellett, hogy rá állítson, akit még soha nem látott. Ez a tény volt a legnyugtalanítóbb a számára. Ha ő maga lett volna a célpont, akkor ez a személy már felvette volna vele a kapcsolatot, de nem tette. Így azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ő csupán csali, egy feláldozható futó, aki a királyt védi. Valahogy kitudott kicsoda is Hannibal, így még fontosabb lett, hogy mielőbb tudjon vele beszélni. Hívni hiába is akarná, számtalanszor próbálta, de a szám többé nem létezett. Elvágtak minden összekötetést kettőjük között, így csak személyesen tudná Őt értesíteni. Ezen túl viszont óvatosabb lesz, megválogatja a lepéseit és figyelni fog minden apró jelre, ami csak kicsit is gyanús. A tenger szaga megcsapta az orrát, és a messzi távolból, a horizonton túl látni vélt halvány, pislákoló fényeket. A fény embereket jelentett, így ő létért a sínekről abba az irányba folytatva tovább az útját az erdőn át. Bármire képes lett volna azért, hogy megvédhesse Hannibalt, hogy újra vele legyen. Most már semmi sem számított túl nagy árnak.

***

Dr. Lecter telefonja a Capella Palatinaban szinte erőszakosan szólalt meg. Bármi nemű kortárs tárgy, vagy készülék szinte sértésnek számított a reneszánsz épületben. Csak a legszükségesebb, munkájához elengedhetetlen ilyen eszközökkel vette magát körül, de egyetlen egy dologról bárhol is járt, soha nem mondott le. Egy telefonról, ami a nap huszonnégy órájában be volt kapcsolva és csak egyetlen egy ember tudta a számát. Az utolsó találkozásukkor hagyta meg Csijónak, hogy ezen keresse, ha szüksége lenne rá, vagy végre meggondolta volna magát. És ez a pillanat most jött el. Letette a kezében lévő kést, amivel épp a friss fűszereket aprította a velős rántottájához, és kezét törölgetve sétált a lakkozott parkettán át a díszes dolgozó szobájáig. Az impozáns tér volt az ő újdonsült otthona, amit méltónak érzett magához és a nemesi származásához. Az ajkait megnyalva vette fel a folyamatosan követelőző készüléket, miközben az elméjében végtelen kíváncsiság dúlt.
-Halló?
-Hannibal, sensei…
A doktor elmosolyodott. Tényleg az ő rég elfelejtett barátnője hívta őt.
-Csijó!
-Beszélnünk kell. Volt nálam egy férfi… Will Graham…
-Akkor még is csak utánam eredt? Elindult megkeresni?
-Azt állította, hogy a nakamád… de én nem bíztam benne. Követte őt egy másik férfi. Ingoványos talajon járkálnak.
-Csijó mit tettél Willel?
-Az én tanításom alatt bármilyen kegyetlenségre képes lett…  a juhász kutyát ki képeztem arra, hogy megharapja a nyájat ha kell.
-Elcsaltam őt Horvátországba, majd kilöktem a vonatból.
A doktor szíve hevesebben kezdett el verni egy pillanatra. William volt az egyetlen olyan ember a földön, akit ha megölnek, azt csak is ő teheti meg.
-Túl élte?
-Ahogy tagolódva láttam, felállt. Gyenge egy jellem, nem hozzád való. Örökké kétkedik és nem fogad el téged igazán.
Hannibal egy pillanatra összeszorította a szemét és próbálta erősen tartani a telefont. Will csak akkor lehet az övé, ha végre megérti és elfogadja. Fél emberrel nem tud mit kezdeni.
-A másik férfival mit tettél?
-Semmit. Eltűnt. Szerintem utánad nyomoznak mindketten. Ezért szabadultam meg a nakamádtól…
-Okos kislány. Meséld el nekem, hogy nézett ki a másik és hol vagy most?

Csijó elbeszélése alapján a kép gyorsan összeállt a fejében. Az arcmemóriája hihetetlen mértéket öltött, így képes volt egy húsz évvel ezelőttit is felidézni magában. Rinaldo Pazzi… hogy küzdött azért, hogy elfogja őt, de pont az elbizakodottsága, a dölyfössége miatt nem sikerült neki. Egy lépéssel mindig előtte járt… Ahogyan most is így fog tenni. A válla és a füle közé szorította a telefont, úgy beszélgetett tovább, miközben a laptopját gyors fürge ujjakkal üzemelte be. Joga volt műtárgyvásárlás címszó alatt bármikor elhagyni az országot, így már rendelte is a repülőjegyét Horvátországba. Bár nem tudta milyen műkincset tudna felmutatni, de jelen pillanatban ez volt számár a legutolsó dolog, ami foglalkoztatta. Will életben volt és őt kereste. De vajon milyen céllal? Pazzi megjelenik miután otthagyta a szívet, és a volt szeretője kilép, az FBI-tól majd együtt keresik őt, látszólag titokban. Az egész túl gyanús volt neki, soha nem hitt a véletlen egybe esésekben ez is volt a sikerre egyik titka. Az ő kíváncsisága viszont egy soha ki nem apadó folyó volt, és egy kérdésre még mindig nem kapott választ.
–Megölted őt?
A vonal túlsó végén hosszú csend, majd egy aprócska igen.
–Nem volt más választásom… Ő tehet róla… Kiengedte a foglyot és rám támadt.
–Kioltottál egy életet, ezzel szabaddá téve magadat. Soha ne bánd az elkerülhetetlen változást. Két nap múlva találkozunk.
–Igenis, sensei.
Hannibal képzeletben már látta Willt, ahogy a középkori halászfalúk egyikében próbál újra a nyomára lelni. De vajon miért? Hogy feladja Pazzinak vagy, hogy vele legyen? A kérdés roppant érdekfeszítőnek bizonyult. Bárhogyan is legyen, egyben biztos volt, hogy remekül fog szórakozni.

***

Egy sérült, koszos férfi sántított az álmos kis utcácskákon, a korai reggeli órákban. Mediterrán ország lévén, Mr. Graham nem találkozott járókelőkkel, amiért most az egyszer hálás volt. A főtéren álló műemléknek beleillő szökőkútban mosta le magáról az arcára száradt vért és föld maradványokat, de ez sem segített túl sokat a megjelenésén. A ruházata alapján akár hajléktalanak is nézhetik, de kénytelen volt valahol szállást találnia magának, amíg kitalálja, mi legyen a következő lépés. Újra elveszette a nyomot, az egyetlen személy, aki segített neki is átverte, és ráadásul valaki követi őt. Csijó csak Hannibalt védte, de módszer minden szinten aljas volt. A felhorzsolt tenyerét kis csészéként használva itta a vas ízű vizet, míg a nap ezerszínű kristályban csillant meg cseppeken. A kézfejével törölve meg a száját sétált tovább, kiadó szobát keresve. Elhagyottabb környékeken járt, végül talált egy régi, ódon, elhanyagolt középkori apartmant, amit a tulaj nagy unszolására sikerült kivennie. Szerencsére a ház csak az övé volt, a háziak nem maradtak ott őrködni felette. Soha nem értette ezt a szokást, hogy a tulajdonosok ott maradnak a bérlőkkel, minden mozdulatukat árgus szemekkel figyelve, külön házi rendet felállítva. Az egészet nevetségesnek tartotta. Minden vágya egy forró fürdő, némi tiszta ruha volt csupán és egy jó nagy adagalvás.
–Az egyiket akár ki is pipálhatnám…
Mosolyogva dőlt arccal előre az ágyba, kinyújtóztatva fáradt testét.

A déli nap szinte égette a szemét, de az elhatározásához továbbra is tartva magát, sorra járta a turisták által látogatott vásárló negyedet, mire végre talált a szieszta alatt is nyitva tartó ruha boltot. Már megszokta az emberek furcsálló tekintetét, nem törődött velük, de legbelül kicsit megviselte, hogy nem tudta mikor hívják ki miatta a rendőrséget, mondván lopta a pénzt. A saját izélésének még elviselhető darabokat választott és végre új, teljes értékű emberként távozhatott a boltból. A fejére húzott fehér panamakalap némiképp takarta az arcán a hegeket, és magában titkon mosolygott azon mit szólna Hannibal, ha így látná őt. Megszabadulva a külseje okozta ellenszenvtől végre nyugodtan folytathatta a munkáját. A város számtalan kávézói közül nehezen találta meg azt az egyetlent, amit keresett. A környezettől teljesen elütő narancssárga alapon fekete betűkkel harsogott az „Internet kávézó” felirat. Feszültséggel a gyomrában ült le az egyik gép elé és gépelte be az FBI hivatalos oldalát. Először automatikusan a saját jelszójával akart bejelentkezni, de erről gyorsan letett. A felhasználó fiókját vagy törölték, vagy lenyomozzák, így célszerűbbnek tűnt látogatóként bejelentkezni. A pincér a nyakát nyújtogatva próbálta megnézni miket nyitott meg, így alibiből jelentéktelen hír portálok jelentek meg a monitoron.  Amikor a figyelő szemek eltűntek újra mohón vetette rá magát a volt munkahelye körözési listájára. Ha Hannibálról kiderült az igazság, akkor bárki számára látható információkkal kell magát szembe találnia, semmi ilyen nem volt. A rejtett oldalakon is csak ismeretlen elkövetőként utaltak a Hasfelmetszőre. Ez a tény egy röpke pillanatig megnyugtatta, de nem oszlatta el az összes aggodalmát. Még mindig nem tudta ki lehet rejtélyes idegen, aki követte őt, de abban biztos volt, hogy valamilyen úton köze van Hannibalhoz. Az üldözöttből üldözővé kell válnia.

































26.

Horvátország, Kastel Gomilica


Senior Pazzi a kávéját szürcsölgetve nézte messziről az előtte sétálgató alakot. Próbált egy lenni a sok turista között, és arcával az asztalra helyezett újság felé fordult, míg a tekintetével követte Will Grahamet. Átkozottul nagy szerencsének tartotta, hogy végre a nyomára bukkant. Árnyként követte még a vonaton is, így láthatta, ahogy az ázsiai nő kihajította őt a még mozgó vonatból. Cselekvésképtelen helyzetbe került, nem húzhatta meg a vészféket, mert azzal minden inkognitóját elvesztette volna. A legközelebbi állomást csak reggel érték el, addig magában szitkozódva próbálta kitalálni merre is lehetnek, hol lehet a legközelebbi város vagy falu, ahová a férfi mehetett. A nyelvi nehézségek csak tovább súlyosbították a helyzetét, amikor a kalauztól próbált segítséget kérni. Hosszas magyarázkodás és némi kenő pénz árán, térképen követték együtt az útvonalat, így volt némi sejtése arról, merre is induljon tovább. Hiába kereste az ázsiai nőt szüntelen, mintha a föld nyelte volna el őt. Csak magára hagyatkozhatott és eldöntötte felrúg minden szabályt, és beszél Mr. Grahammel.

Autót bérelve követte az útvonalat és minden várost végig járt, mire messziről meglátta a férfit a dokkok között. Két napjába telt, de sikerrel járt. Elérkezett az ő ideje, már csak a megfelelő pillanatra várt. Elmond mindent a volt nyomozónak, reménykedve benne, hogy megértő fülekre talál nála és együtt kutatnak tovább a doktor után. Addig, továbbra is szemmel tartotta őt, nehogy meglepetés érje. Dr. Lecter okozott már neki a múltban is aggodalmat, és mint tudjuk, a történelem mindig megismétli önmagát.

***
Horvátország, Split

Hannibal, a repülőről leszállva azonnal a Csijó által megadott helyre ment. Mindig is kortalan szépségnek tartotta Őt, egy porcelán babának, ami megmerevedett arccal fogadta az élet bármely küzdelmét. Bájos tanítványa, az elmúlt húsz év alatt mit sem változott, ellentétben saját magával és a világgal, amiben eddig élt. A nő fülét bántotta a rengeteg zaj, az emberek örökké hangos csoportja, az eddigi csendes magány helyett. Idegen volt minden, a megszokott élete fenekestül felfordult a sarkaiból kirángatták azt, de, ahogy meglátta Dr. Lectert közeledni, a múlt árnyai megrohamozták és a helyére került minden. Az elmúlt időszak, mintha egy hosszúra nyúlt rémálom lett volna, és ő újra szinte gyerekként Lady Muraszakival volt Franciaországban. Nem sokkal később találkozott az akkor tizenéves Hanniballal, akit többek között az ő gondjaira bíztak, hogy felügyelje a tanítását. Ám a mesterből diák lett, és örökre megváltoztak a korábbi nézetei a világról. Az a fajta mérhetetlen elegancia és kifinomultság, ami a doktorból áradt, még japán szemmel is lenyűgöző volt.

***

Hiába telt el két évtized a legutolsó találkozásuk óta, szertartásosan meghajolva köszöntötték egymást. A hagyományokat mindketten igen nagy becsben tartották, és ez volt a legnagyobb tiszteletadás, amit a másik iránt nyújthattak.
–Sensei.
–Csijó. Látom, semmit sem változtál. Ugyanaz az elszántság tükröződik a szemedben most is, mint egykoron, de már más fény is vetül rá.
–Teljesítettem az utolsó pillanatig a kívánságodat. Az utolsó pillanatig nem kapott kegyelmet.
–Ahogyan te sem. Börtönbe zártad magadat egy olyan fogollyal, aki méltatlan volt az életre, bármilyen legyen is az.
–Szabadabban éltem, semmint azt gondolnád. Ott nem voltam a köz megszállott foglya, ahogyan itt mindenki. De aztán jött a nakamád és mindent felforgatott. Ugyanolyan, mint te, és mégsem. Én a helyedben, nem bíznék benne. Szerintem nem véletlen, hogy ők téged keresnek. A múltja, a bizonytalansága megtévesztő.
–Will a kezeim között alakult át, ahogyan te is.
–Még is az i-re ő tette fel a pontot. Nem tiszta ember. Egy befejezetlen alkotás. Tartsd, szemmel kérlek. Itt a címe, és a kulcs a házhoz. A tulajdonos azt hiszi, a házban hagyta. Tégy vele belátásod szerint.
Dr. Lecter eltette a feléje nyújtott borítékot, amit egy másikkal helyettesített. Abban egy arany hitelkártya és a hozzátársuló adatok lapultak.
–Szeretném, ha biztonságban lennél. Ezután, haza mész? Képes vagy rá?
–Csak annyira, mint amennyire te…
A nő már épp indulni akart, amikor még utoljára visszafordult.
–Béreltem neked egy motort. Megmutatom.

***

A régi BMW motor, mosolyra fakasztotta Hannibalt egy pillanatra, amikor meglátta Csijó választását. A jármű majdnem megszólalásig hasonlított arra, amit anno még Franciaországban használtak, a családi autó helyett. A fekete vázon csak úgy szikrázott a lakk, a marhabőrülést frissen kárpitozták újra, de a felületén már is egy-két repedés látszott. Tökéletes emlékeztetője a múltnak. A legelső gyilkossága ékes bizonyítékát, egy ilyenen száguldva helyezte el a rendőrkapitányság kerítésén.
–Szándékosan választottad ezt a modellt.
–Felidézte bennem, egy bizonyos éjszaka emlékét. A hentes, aki úrnőmet bántotta, még így is méltatlan helyre került.

***

Dr. Lecter nagynénje, ahányszor csak tehette, a helyi piacon vásárolt, nem bízta a cselédekre az ételek kiválasztását, jobb szerette saját maga intézni. Az ifjú doktor, minden alkalommal elkísérte őt, szerette az ízek, illatok kavalkádját. Ám ebbe a szépségbe mindig a rothadás bűze vegyült, az emberek soha nem nézték jó szemmel az ázsiai nőt. A többség csak néma megvetéssel tekintett rá, akkoriban nem volt megszokott, hogy egy idegent maguk közé fogadjanak. Az összeférhetetlen kulturális különbségeket csak tovább fokozta, az amerikaiak Vietnam ellen folytatott harca, és az innen kialakuló sztereotípiák. A lady japán származása köztudott volt, a férje valaha a japán nagykövetként dolgozott, amíg egy kártyaparti közben vitába keveredve, megölték őt.  A tettes soha nem került elő, de a nő, ahogyan Hannibal is, tudta ki volt a gyilkos. Hisz mindennap kénytelenek voltak végig hallgatni a szűnni nem akaró ócsárlását, amint megpillantotta őket. Az egész piac zengett, a mély, öblös hangtól, ahogyan folyamatosan kiabált utánuk.
–„Sárga kutyák cafkája. Fizetek neked egy menetet, hogy megnézhessem vajon a pinád is keresztbe van vágva, mint a szemed?”
A hentes hájas teste, csak úgy rázkódott a nevetéstől. A legutolsó csepp az volt, amikor tojással dobálta meg Lady Muraszakit.

Dr. Lecter már akkor sem tűrhette, ha valaki becsmérelni merészelte a hozzá közelállókat. Az ilyen fokú modortalanság, nála a mai napig vért követelt. Csak a megfelelő pillanatra várt, és minden tiltás vagy tanítás ellenére végzett a hentessel. A Szajna egy eldugott partszakaszán horgászva, érte a halál. Hannibal a lady ősétől kölcsönvett katanával suhintott le rá, és vágta le a férfi fejét. A testét lábbal a vízbe lökte, a fejet viszont megtartva magának, a halak közé dobta a fonott kosárba. Ahogy a vérvörös csillogását nézte, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy meg kóstolja. A nedű lefolyva a torkán, új életet adott neki, és a rég elveszett hangja visszatért. A húga halála némította meg, de egy másik gyilkosság hozta vissza. A test lebegett a víz felszínen, és semmiben sem különbözött a vágóhídról ledobált állatókétól. Akkor tanulta meg, nem többek az emberek közönséges disznóknál. Nem érdemelnek náluk jobb sorsot.

A faluból, egy ember nem hullajtott könnyet a felvágott nyelvű hentesért, mindenki számított rá, hogy előbb vagy utóbb meglincselik az örökös gúnyűzéséért. De arra senki nem gondolt, hogy a tizennyolc éves Lecter fiú lenne az elkövető. Lady Muraszaki valószínűbb gyilkosnak tűnt, hisz mindenki látta, hogyan alázták meg minden nap, és arra is több tanú akadt, amikor megvádolta őt a férje meggyilkolásával. A halottkém által leírt, éles, kardszerű tárgy által elkövetett gyilkosság csak tovább fokozta a gyanút. Csijó nagyon jól tudott mindenről, hisz ő is hallotta a vádló szavakat, ahányszor elkísérte őket a piacra, így tudta mire számítson. Idegennek voltak az országban, így senki nem hinne nekik. A ladyért másnap jött a rendőrség, hogy kihallgatásra vigyék. A nő végig emelt fővel, egy dámaként viselkedett, miközben tisztában volt vele, hogy többé nem térhet haza, ártatlanul fogják őt elítélni. Az utolsó pillanatban vetett egy végső pillantást a lépcső tetején álló Hannibalra, aki egy apró fejbiccentéssel jelezte: meg fogja menteni Őt.

Csijó a lépcső alatt állva figyelte az egész jelenetet, ahogy a doktor kihozza a kamrában elrejtett fejet és beteszi a motorra erősített kosárba. A bukósisak felvétele előtt, mintha oda kacsintott volna egy utolsót a lánynak, pedig nem is láthatta, hogy figyeli. A motor az éjszakában hangosan bőgve száguldott, majd csak pillanatra állt meg a főtéren. A fejet, az egyik oszlopszerű kerítésre húzták káróba, majd a különös alak száguldott is tovább. A sötétben egy idős, kutya sétáltató férfi vette észre elsőnek a különös ”tárgyat”, majd azonnal riasztotta a rendőrséget. A tisztek kirohantak az utcára, csak Lady Muraszaki és az őt kihallgató férfi maradt. Elejtették a vádakat, nem találtak bizonyítékot. A tettes kilétére, soha nem derült fény.

–Hálás voltam, amiért megtetted.
–Megvédtem helyetted az úrnődet, kétszer is.
–Nekem kellett volna megtennem.
– Soha ne emészd magad emiatt. A legstabilabb elemek, Csijó, a periódusos táblázat közepén vannak, nagyjából a vas és az ezüst között. A vas és az ezüst között… Szerintem ez illik hozzád. Ott van a te helyed a világban. Vigyázni fogsz rám?
–Igen. De nem egy ketrecben. Némely állatot nem szabad ketrecbe zárni, még egy nakamáért sem.
Hannibal megfontolva hallgatta az óvást. William volt a mindene, ezt a lány nagyon jól felmérte, egy röpke pillanat alatt. De ha kell, vajon el is tudja Őt pusztítani, a saját védelme érdekében? Valamikor még el tudta képzelni a tányérján, de az érzelmei elpuhították, s még mindig titkon abban reménykedett, hogy a férfi őt keresi, és nem az ellenségeként akarja feladni.
–Miért? Miért most? Hisz annyiszor megtehette volna korábban… biztos, hogy az egész csak a véletlen műve.

Újra szertartásosan meghajoltak, majd a doktor hagyta, hogy a lány kisétáljon az életéből ismét. Egy szikrányi aggódás se volt a szívében iránta, erős nővé cseperedett a tanítása alatt, a múlt eseményei pedig csak fokozták ezt. Will lehet, hogy tudat alatt lökte át Őt, az utolsó határon, de nem hitt ebben. A motorra ülve vágott neki az útnak, a pár faluval arrébb lévő kis apartmanig.

***
A jármű hangosan bőgve verte fel a csendet a szűk utcák falai között, sokan az öklüket rázták feléje, de ő mit sem törődve az ártó hangokkal száguldott tovább az erődig. Az egyetlen kilátóhely, ahonnan beláthatja az egész várost észrevétlenül. A bástyán túl elterült előtte az emberek sokasága, a réztávcsővel egyenként megfigyelve az arcukat, kereste Mr. Grahamet. A hőség neki kedvezett, a turisták többsége elvonult a szieszta idejére, kevesen maradtak a forró napon. Fél órájába telt, de a kikötők tájékán feltűnt egy hófehérbe öltözött, elegáns férfi, és a szíve kihagyott egy ütemet abban a pillanatban, hogy meglátta Őt.

A vitorlásokat nézegetve sétálgatott, egy-egy tulajjal váltott pár szót, majd tovább állt. William arcán számtalan heg húzódott, de a vonásai változását még ez sem tudta leplezni. Az egész lénye megváltozott. Nem az a megtört ember volt, aki szakított vele. A pillangó, amit ő nevelt újra szárnyra kelt. Elégedetten nézte a képet, de a fejében szűnni nem akaróan ismétlődött Csijó hangja.
– „Gyenge egy jellem, nem hozzád való. Örökké kétkedik, és nem fogad el téged igazán.”
Eddig azt hitte kibírja Will nélkül, megvárja, míg Ő keresi meg őt. De így, hogy csak a távolból is, de láthatta, a lénye újra vele akart lenni, birtokolni Őt. Fedje fel magát? Árulja el, hogy itt van a közelében? Vajon mit szólna hozzá a másik? A tervei szövögetését egy újabb alak feltűnése szakította meg, az ő régi ismerőse Rinaldo Pazzi, aki épp a partneréhez közelített. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy képes legyen koncentrálni.
–Mégis igaz lenne?
A két férfi beszélgetésbe kezdett, látta, ahogy Pazzi képeket nyújt át Willnek, mire az, homlok ráncolva válaszolt neki. A jelenet furcsának hatott, de a józan esze cserbenhagyta őt. A tűző nap egyre elviselhetetlenebbé tette a maradását, és úgy gondolta, eleget látott. A toronyból lesétálva, motorozott el a Csijó által megadott címre, ahol William ideiglenesen lakott.

***

–Mr. Graham?
Willt meglepte, hogy valaki egy idegen országában a nevén szólította. Hunyorogva fordult az ismeretlen, alacsony férfi felé, nem értve az egész szituációt.
–Az vagyok. Maga kicsoda?
–Ön nem ismer, a nevem Rinadlo Pazzi. Az olasz Questura tagja vagyok, tessék itt a jelvényem. A főnökével, Mr. Crawforddal már beszéltem korábban Szicíliában…
–Már nem a főnököm. Felmondtam aznap, amikor maga beszélhetett vele. Már semmi közöm az FBI-hoz.
–Igen, tudom. Szeretnék önnel beszélgetni, ha megengedi.
–Mégis miről?
–Inkább kiről.
A commandatore egy fényképét nyújtott át neki. A képen Hannibal volt, fiatalkorában. A volt nyomozó, próbált az érzelmein uralkodni. Csijó erről a férfiról beszélt, miatta lökte ki a vonatból és veszítette el a doktor nyomát. Máris unszimpatikus volt neki.
–Mit akar tudni Hannibálról?
–Azt, hogy hol találom meg. Senior Crawford azt mondta, maga az egyetlen, aki a nyomára vezethet. Idáig követtem magát, de nem jutottam dűlőre, így gondoltam felveszem magával is a kapcsolatot. Az az ember veszélyes Mr. Graham, nagyon. Talán nem tudja, de én is, és a volt főnöke is, meg vagyunk győződve arról, hogy egy közveszélyes sorozatgyilkos. Maguk Hasfelmetszőként emlegetik…

Meg kell magát játszania végig.
–Jack ezek szerint mégis csak tud mindent. De akkor miért nem adott ki körözést ellene? Mert nem biztos a dolgában.
Will hangosan felcsattant és visszaadta a képet.
–Találták bármilyen bizonyítékot?
–Még nem… de biztos vagyok benne, hogy ő a gyilkos.
–Senior Pazzi. Bocsásson meg, de ez egyszerűen képtelenség. Mr. Crawford mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Hanniballal való kapcsolatom véget érjen és egyedül a saját bábja legyek. Nem tudom milyen koholt vádakat akarnak a doktor nyakába varrni, de tőlem ne várjon segítséget. Dr. Lecter…- volt az életem-, a barátom volt, igen közeli viszonyba kerültünk, így gondolom csak észrevettem volna, ha hazahoz, egy hullát nem gondolja? Maga mégis mióta akarja Őt elfogni?
–Húsz éve nyomozok az Il monstro után.
–És gondolja, ha húsz év alatt nem talált semmi bizonyítékot, akkor majd most fog? Jackben a legjobb emberre talált természetesen, ő már bárkire ráhúzná a vizes lepedőt csak, hogy elkapja a gyilkost. Mégis milyen jogon követett engem? Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt, és ha jól hallottam a szavaiból, akkor Dr. Lecter sem. Hagyjon engem nyaralni, kérem, sinor Pazzi. Szükségem van rá.

–Nem vágyik újra a nyomozásra?
–Mégis mire? Arra, hogy a legszörnyűbb horror filmekbe illő jeleneteket elemezzem naphosszat, amik bele másznak a fejembe és onnan nem szabadulnak ki többé? Van fogalma róla milyen az, amikor töménytelen mennyiségű altatóval sem tud elaludni, ha pedig igen akkor retteg az álmoktól? Az örökös szűnni nem akaró tekintettek mellett dolgozni, mert mindig azt várják, mikor örül meg végleg? Nem köszönöm, ebből elegem volt. Nem fognak többé kihasználni. Sem maga, sem más. És azt tanácsolom, hagyják békén Hannibalt. Ég önnel, Mr. Pazzi. Soha többé ne kövessen, mert én nem fogok sem magának, sem az FBI-nak segíteni. Már nem abban a csapatban játszom, ahol az ártatlanok életét tönkre tehetik.
Azzal Will sarkon fordult, magára hagyva Rinaldót az utolsó esélyével. Még jobban égető lett számára, hogy minél előbb beszéljen Dr. Lecterrel. A veszély ott toporgott a küszöbön és ő nem hagyhatta, hogy beljebb férkőzzön.

***
Az üres ház, enyhítő hűvösséget jelentett a kinti rekkenő hőség után Hannibalnak. A Csijó által ellopott kulccsal könnyedén betört, és azonnal az emeleti lakrészbe sietett. Belépve, a szoba puritánsága meg se lepte őt, csak ezt tudta elképzelni Willről. A nyers téglafalak, a régi, elhanyagolt kovácsoltvas ágy, a faliszőnyeg a falon, az egyszerű fenyő bútor, ez jellemezte a legjobban a férfi stílusát, még ha tudta, hogy nem szándékosan, hanem a szükség miatt választotta ezt a szállást. A szobában viszont makulátlan rend uralkodott, a fiókokban, és a szekrényben, katonás rendben sorakozott az a kevés holmi, amit az itt tartózkodásra vett. Minden új volt, a tapintásukon érződött, és a szaguk nem sugározta az áhított illatot. A doktor orrcimpái megremegtek, ahogy a vágya tárgyát követve az ágyhoz ért, itt érezhette magához a legközelebb Őt. Szinte érezte a vékony test vonalát, ahogy az ágyneműn végig simított a kezével, a szövet szálai kitágultak és felszállt a levegőbe az édeskés illat, Williamé. A Farmacia Santa Maria Novella összes illatszerésze is kevés volt, hogy ezt megalkossák. Csukott szemmel szívta magába a levegőt, de az csak halovány emlék volt csupán. Szerette volna még egyszer utoljára érezni, mielőtt újra találkoznának egy végzetes órán.

A partnere lehet, hogy eladta őt, és ezt nem tudta volna neki megbocsájtani. Csijó szavai méregként hatoltak belé, de amikor ma megpillantotta Willt és Pazzit együtt, a méreg szétfolyt az ereiben minden érzését felül írva. Először a commendatoreval végez, és csak utána Mr. Grahammel. Vagy ők, vagy ő, döntenie kell. Keserű szájízzel nyitotta ki újra a szemét, ahogy az epe kínzóan feltódult a dühtől. Csak most vette észre, hogy az éjjeliszekrény fiókjában egy boríték volt eldugva. A sárga, kopott papír alatt, két határozott tárgy körvonala domborodott ki. Megfeledkezve mindenről ült le az ágyra és óvatosan bontotta fel a levél tartalmát, a tenyerébe ejtve őket. Két aranykarika gyűrű, amit egy vékony bőr szíj kötött össze.
–„Komolyak a szándékai, de gyenge egy jellem, nem hozzád való. Soha nem fog elfogadni.”
Csijó erre utalt neki korábban, de ő nem értette meg. Vajon ez az egész egy csapda? Hisz a gyűrűk alatt, ott volt a rendőrségi fotók az ő összetört szívéről.
–Kinek higgyek? A tanítványomnak, aki mindig hűséges volt hozzám és örök védelmet fogadott, vagy annak a férfinak, aki képes volt átformálni a szívemet, de egyben össze is törni azt?
Sorra érkeztek a válasz nélküli kérdések, felkavarva az amúgy is vágtázó érzelmeit. Pazzinak meg kell halnia. Na de Willnek? Még ha fel is adja őt, vajon képes lenne megölni Őt? Elpusztítani, széttépni a szívét, ahogyan az övét is széttépte? Reménykedett, hitt, feladott mindent újra és újra, és most itt az ékes bizonyíték egy újabb harcra. A játszmájuknak több kimenetele is lehet, a király még mindig a táblán áll.
–Egy futó védi még, de már nem sokáig. Ha ő is elesik, akkor sakk-matt Mr. Graham. Nincs tovább.
Baltimore, Maryland

Jack Crawford a zárkája magányában ülve várta, mikor teszi le érte valamelyik kollégája az óvadékot. A felesége halála óta teljesen magányosan élt, és sokan vádolták azzal, hogy Bella elvesztése túl nagy törést jelentett az életében, rányomta a tudatára is a bélyeget. És Most itt ült egy cellában, mert egy férfira próbálja minden erejével rábizonyítani, hogy gyilkos. De talán nincs igaza? Hisz ott volt a könyv! Az nem elég bizonyíték? De hiába próbálta magát győzködni, nagyon jól tudta, hogy nem. A gondolataiból egy tiszt szakította ki. Az ajtót szélesre tárva lépett be hozzá a kezében a ruháival.
–Mr. Crawford.  Dr. Lecter nem emelt ön ellen vádat betörésért. Szabadon távozhat, de a munkahelyétől azt az utasítást kaptam, hogy azonnal jelenjen meg az irodában.
Jack hangosan sóhajtva vette el a feléje nyújtott vállfát. A munkahelyi kivégzés elől talán az a tény megmentheti, ha elmondja az elméletét Hannibálról. Ennél többet a felfüggesztés reményében nem tehetett.

***

A régen biztonságot nyújtó falai, szinte lüktetettek a feszültségtől. Itt ő volt az úr egykoron, mostanra viszont ez is megszűnt létezni, ahogy az emberekkel telezsúfolt szobában ült. Hiába kínálta hellyel a hölgyeket, a puszta tény, hogy Kade Prurnell - a feletese-, két biztonságissal az oldalán érkezett, elég jel kellett, hogy legyen a számára. Dr. Bloom ráadásul dühös fújtatása szűnni nem akaró volt.
–Nagyot csalódtam magában Jack! Hogy volt képes ellopni Will kulcsát?! Ennyire mélyre süllyedni.
–Én csak a kötelességemet tettem.
–Mr. Crawford! Maga szerint mióta az a kötelessége, hogy betörjön egy köztiszteletnek örvendő férfi hazába?
–Jó okom volt rá.
Alana hangosan sóhajtva emelte fel a kezeit.
–Oh igen persze a nevetséges feltételezés, hogy Hannibal a Hasfelmetsző.
–Nem nevetséges feltételezés!
–Jack talált egyáltalán bármilyen bizonyítékot?
–Vannak tanúim és ott van a könyv…
–Mégis kicsodák?
–Dr. Du Maurier és az egyik olasz kollégánk, Rinaldo Pazzi.

Miss Prurnell nyakán az ér sűrűn rángatózott, ahogy a düh kezdte őt is a hatalmába keríteni. Valaha a legjobb embere volt a „guru”, de a pletykák, mi szerint nem olyan hatékony és tisztán gondolkodó a férfi a felesége halála óta, hozzá is elértek. Eddig figyelmen kívül hagyta őket, de most már kénytelen volt igazat adni nekik.
–Dr. Du Mauriert paranoiával diagnosztizálták, ahogyan signor Pazzit is. A munkahelyén több alkalommal is megkérdőjelezték a beszámíthatóságát, és csak a közelgő nyugdíj korhatár miatt nem bocsájtották még el. A bíróság egyik felet sem fogadná el tanúnak.
–És mi van a könyvvel?
-A rendőrök látták, ahogy maga tette le a megfelelő oldalnál. Semmilyen bizonyítéka nincs. Dr. Bloom tájékoztatott a felvetéséiről korábban, de nem akartam megróni magát, mert vártam mikor adja be a hivatalos kérelmet a nyomozásra. De nem, hogy nem nyújtott be kérelmet, magán nyomozásba kezdett a hátam mögött, kihallgatott egy embert, eltulajdonított egy kulcsot és betört Dr. Lecter hazába. Minden szabályt felrúgott. Eddig épelméjűnek ismertem Jack. Mégis mi a jó isten ütött magába?
–Az, ami mindig! El akartam fogni a gyilkost minden áron a módszer nem számított!
–De igenis, hogy a módszer számít! Még egy FBI-os sem teheti meg mindazt, amit maga. Betörés, lopás, rágalmazás. Súlyos vádak ezek. Beszéltem Dr. Bloommal a „távolléte” alatt. Elmesélte, hogy maga pusztán érzelmi alapokon is elítélte Dr. Lectert, amiért az viszonyt folytatott az egyik volt alkalmazottjával. Azzal az emberrel, akit az orvosok tiltottak el az efelé munkától, amire maga majdhogynem kényszerítette.
–Soha nem kényszerítettem Willt.
–De igen! Hányszor könyörögtem magának, hogy engedje el őt, mert teljesen kikészíti? Még a kórházi betegágyról is képes lett volna kirángatni, hogy segítsen a nyomozásban. Megszállott lett.

–Egyetértek Dr. Bloommal. Utána néztünk más, korábbi kollégájának is, és felmerült egy diák neve, akit maga alkalmazott. Miriam Lass. Órákon kellett volna lennie, amikor is a maga engedélyével kezdett saját nyomozásba, ahol is az életét vesztette. Mr. Crawford a maga tettei egyszerűen minősíthetetlennek. Azonnali hatállyal elbocsájtom. Kérem, adja le a jelvényét, az igazolványát és a fegyverét.
–És mi lesz a Hasfelmetsző utáni nyomozással?
–Azt bízza csak rám. Átadom az ügyet egy olyan embernek, aki ehhez sokkal jobban fog érteni. Így is túl sok időt fecsérelt el a nyomozásra.
–Dr. Lecter után végzett kutatásom eredményét, még leadhatom?
–Arra semmi szükség. Utána néztünk hivatalos körülmények között a doktornak. Az egész kutató labor kivonult, de nem tálaltak semmit. Örülhet annak, hogy ennyivel megúszta és nem történt vádemelés.

Jack az utolsó reményét is elvesztve egyenként tette ki az összes hivatalos iratát az asztalra. Huszonöt kemény évet töltött itt szolgálatban és most vége. Két őr kíséretében kellett kisétálnia egy karton dobozzal a kezében, amiben elfért az egész élete. Csak saját magát hibáztathatta a történtekért, még Alanat sem vádolhatta semmivel. Ugyan miért? Mert megvédte a barátait vele ellentétben? Hisz neki is ezt kellett volna tennie, de nem tette. A kocsijában ülve dühösen rávert egyet a dudára, majd kezébe véve a mobilját tárcsázta Rinaldo számát. Tudatni akarta vele, hogy mindennek vége.  Már maga se tudta, mit is higgyjen igazából. Az érzései, a gondolatai keveredtek a valósággal és egy olyan komplex, ám ugyanakkor kusza képet adtak, amit nem volt képes igazán átlátni. A telefon hosszan csörgött, de a vonal túloldalán nem kapott választ.

***

Horvátország, Kastel Gomilica

Senior Pazzi számára nem volt tovább maradás, ebben az országban. Mr. Graham egyértelművé tette a számára, hogy nem fog neki segíteni, esze ágában sincs megkeresni Hannibalt. A legközelebbi járat Firenzébe csak másnap reggel indult, így neki még maradt egy szabad estéje, mielőtt haza utazott volna. Az utcákon barangolva fedezte fel magának az este is nyüzsgő várost. A kikötőben utcabált rendeztek, amitől próbált minél távolabb kerülni. Nem az ő világa volt, ki nem állhatta a tömeget, jobb szerette a néptelen szűk sikátorokat, amik az olasz tájat idézték meg benne. A balzsamos éjszakában virág illat szállt, de ő, az évek alatt tartó dohányzástól már nem érezte. Ahogy eldobta a kiégett cigaretta csikket, rögtön a következőért nyúlt, de a doboz üres volt. Kénytelen volt vissza sétálni a sűrű tömeg felé, a legközelebbi nagyobb trafikig.

A boltot könnyen megtalálta, hála a mindenféle villogó neon feliratnak, ami szöges ellentétben állt a régimódi külsővel. A tágas tér zsúfolásig volt tömve különböző árucikkekkel, újságok, édességek, rágcsálnivalók… és a számára a legfontosabbal, cigarettával. Hiába szólt a kis csengő az ajtó felett, az eladó unottan a pultra dőlve olvasgatta az előtte kitérített szennylapot, mit sem törődve vele. Rinaldo az asztalra dobta a pénzt dühösen, hogy vegyék már végre észre. Nem szerette ezt a lazaságot, elege volt a nyelvi korlátokból és az egész városból.
–Mi tetszik?
A férfi továbbra se nézett fel rá, csak úgy oda vetette a kérdést.
–Három doboz Lucky Strikeot, de gyorsan.
A hangos sóhajtás után az üres, kiégett ember végre megmozdult szabaddá téve ezzel a mögötte kiállított lapokat. Sinor Pazzi mindig büszke volt az éles látására, de most az egyszer nem tudott hinni neki. Az olasz Gala magazin címlapján, egy rég nem látott személy mosolygott rá. Mit sem törődve a tunya eladó folyamatos kiabálásával, besétált a pult mögé és elvette az újságot. Újra és újra megnézte a képet, de nem tévedett. A királyok, a felső tízezer, a grófok, bárok, sznobokról szóló igényes pletykalapon ott állt Dr. Lecter portréja. Alatta a szöveg: ”Zajos siker a Studiolóban”. A végzete, akit húsz éve keress, aki miatt ide jött, a saját hazájában volt. Megfeledkezve mindenről delíriumos ködben ment ki az ajtón, mindent otthagyva. A pénz, amit letett bőven fedezte mindennek az árát, így az eladó végre megnyugodott és mintha mi sem történt volna vette fel korábbi pozícióját. Rinaldo mindeközben továbbra is a cikkbe merülve bolyongott a szűk csatornás utcákon, nem is sejtve mekkora veszélybe sodorja magát ezzel.

***

Három sötét árny kúszott az éjszakában külön-külön, egymás elpusztítását tervezve. A csatornára néző házak falai elnyelték őket, ablaktalanságuk csak kedvezett nekik. Signor Pazzi ha lehetett, az elmúlt pár percben jobban megőszült, mint eddig. Visszatért az országába az Il monstro, és ő nem tehet semmit, amíg haza nem ér. A hóna alá csapva az újságot, átkozódva akart rágyújtani az újabb szál cigarettára, amikor valaki hátulról lefogva őt megszúrta.

A rövid penge sikamlósan csusszant át a bordái között, égető fájdalmat okozva. Feleslegesen üvöltött, a száját egy erős kéz szorosan lefogta, az utcabál odáig szűrődő hangjai pedig, mindent elnyomott körülöttük. A kés a szívét érte, a vére hevesen zubogott, hiába próbálta elszorítani a sebet, csekély esélyt sem látott a menekülésre. A támadó ajkai a füle mellett, de nem hallotta annak a szapora lélegzetvételét, ellentétben a sajátjával. Haldoklott, a szíve a pániktól csak még erősebben pumpálta a vért, ezzel is közelebb jutattva magát a halálhoz.
–Nem hagyom, hogy bántsd Őt.
Ezek voltak az utolsó szavak, amik még átjutottak a tudata végső határán. Érces, rideg hang, a megbánás legkisebb jele nélkül. A kezek végre elengedték őt, de már későn. Erőtlenül hagyta, hogy a gallérjánál fogva ültessék le a földre, a hátát neki támasztva a falnak. Végül, a macskaköveken elterülve jött számára a döbbent felismerés, amikor megpillantotta a támadóját. Mr. Graham állt felette, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy utoljára kilehelte a lelkét. Nem az Il monstro végzett vele, hanem annak a szeretője. Signor Pazzi meg mert volna rá esküdni, hogy agancsokat látott a göndör fürtök között, de ez is már csak egy túlvilági vízió volt csupán.

***
Will és a nyomozó útjai, csak látszólag váltak el, az üldözöttből, üldöző lett. Tudta jól, hogy ha Rinaldo holnap elutazik, ráuszítja újra a volt főnökét a doktorra, és ő ezt nem volt képes tétlenül nézni. El akarta hallgattatni a férfit végleg, a módszer nem számított, csak Hannibal védelme volt a cél. Nem kellett sokat gondolkodnia a terven, az szinte adta magát. Idegen, balti ország, ahol rossz a közbiztonság, sok a tolvaj. A szűk sikátorok hemzsegtek a turistákra éhes bűnözőktől, akik nem féltek a tettlegességtől szükség esetén. Mr. Pazzi külsejéről ordított a minőség, az a fajta ember volt, aki hiába keresett keveset, igényes volt a megjelenésére. Egyedül barangolni a kivilágítatlan utcákon… életveszélyes vállalkozás bárkinek, pláne egy rendőrnek.

Egész nap tisztes távolból követte őt, a megfelelő pillanatra várva. A dohányboltos jelenet felkelltette az érdeklődését, azt hitte le kell tennie a terveiről, de az áldozata hihetetlen módon, csak jobban a kezére játszott. Úgy tűnt az egész lakosság és a turisták igen nagy zöme, élvezettel merült el az utcabál forgatagában, így ketten maradhattak. Nem habozott, nem tétlenkedett egy pillanatig se, amint megállt a másik, rávetette magát. A megbánás, szikrányi morzsáját sem érezte a férfi iránt. Elpusztította az ellenséget, az többet árthat nekik. Még saját maga is meglepődött, milyen tökéletes munkát végzett. A ruhája makulátlan maradt, a kezére húzott latexkesztyű nem fog ujjlenyomatot hagyni, és Pazzi nem ért hozzá, semmi nyomot nem fognak utána találni. A cipője orrával kicsit arrébb tolta a földön, a címlappal lefelé néző újságot, hogy még csak véletlenül se szennyezze be a vörös testnedv. Óvatosan leguggolva kutatta át a hulla zsebeit, miközben a zakóba törölte a pengét. Gyors munkát végzett, az összes értéket leszedte a holttestről, órát, pénztárcát, gyűrűt, semmi nem maradhatott. Az iratokat majd az egyik kukába kidobja, régi tolvaj szokás. A mobil telefon viszont önként jelentkezett a keresésére, a készülék folyamatosan berregve rezgett, a zakó belső zsebében. Gyorsan kivette onnan, majd elégedetten nyugtázta a kijelzőn az ismerős számot.
–Sajnos már elkéstél a hívással, Jack. Soha nem fogjátok elkapni, ha rajtam múlik. Lehet, hogy nem fogad vissza, de Ő a családom, és én megvédem a családomat.

 Észre sem vette, ahogyan a sötétből valaki mindvégig figyelte. A barna szempár büszkeséggel csillant a jelenetet látva. Hannibal csak az éjszaka csatlakozott a vadászathoz, számára akkor jött el az ő ideje. Otthonosan mozgott bármilyen körülmény között, de az ilyenkor szokásos overallja némi hiányérzetet keltett benne. Nyílt utcán feltűnő látvány lett volna abban közlekednie, a szállásán pedig nem ölheti meg a nyomozót. Egyenes út vezetett a nyílt utcához, az áldozata könnyedén besétált a csapdába, ám a sarkon egy fehérről feketébe öltözött angyal megelőzte őt. Rejtekhelyről nézte, ahogy az ő Williamje, az ő védelme érdekében végez az ellenségével. A jelenet egyszerre volt számára kielégítő és sokkoló. Majdnem megölte Őt, mert kételkedett a hűségében, az iránta való érzelmeiben. Hallgatott Csijóra, aki ezt tanácsolta neki, és hitt a saját szeme által látott képzeletbeli fantáziájának. A férfi nem, hogy nem árulta el őt, hanem még a védelmére is kelt.

Legszívesebben odasétált volna hozzá, felfedve magát, de nem tette. Csak némán nézte, ahogy a partnere lehajol az újságért és döbbenten nézi a címlapot. Will most már tudni fogja, hol találja meg, így hazamehet. Nesztelenül osont vissza a motorjához, újra és újra visszapillantva a másikra. Az ő gyilkos angyala. Nehéz szívvel kellet távoznia, de nem tehetett mást. Lehet, hogy Mr. Graham még mindig hűséges hozzá, de vajon el is fogadja végre az Őt megillető helyet? Vele akar maradni, vagy csak, mint Csijó távolról vigyáz rá? Nem akarta magát, hiú reményekkel álltatni, akár egy pillanatig is. Ha a barátja készen áll, ő várni fogja.

Az utcabál közelében leparkolva, sisak nélkül, távolról nézte Willt. A férfi pár méterre sétált el tőle, de annyira elmerült az újságban, hogy szinte fel sem tűnt neki. A szeme sarkából mintha egy fantomot látott volna, így megtorpanva hátra fordult. A szellemalak azonban eltűnt, csak a képzelete vetítette oda neki Hannibal alakját. Fejét csóválva indult tovább, miközben egy motoros hajtott el mellette. Egy röpke másodpercig, az a különös érzése támadt, mintha az, hozzá ért volna. Kapkodva nyúlkált a zsebei után, de nem tolvaj volt az illető. A képzelete újra megtréfálta őt, míg az alak egyre gyorsulva távolodott tőle. A Pazzitól ellopott újságról továbbra is Dr. Lecter mosolygott rá, s ahogy a pillantása rá vetült, viszonozta azt.
–Nemsokára tényleg találkozunk.

***

Másnap hajnalban felpakolva az összes holmijával, a kikötőbe sietett. Szerencsére az utóbbi pár napban kellően felmérte a hajók állapotát, felkészült rá, hogy végső esetben itt marad motorcsónakokat szerelni. De a tegnap este történtek, megváltoztatták a terveit. Lucifer az ő kezükre játszott, úgy tűnt ő is azt akarja, hogy újra együtt legyenek. Az ő seregének, két félelmetes katonája. Most már tudta hol van Hannibal és senki nem akadályozhatta meg abban, hogy találkozzon vele, még a tenger sem.

Az őrbódéban kifizette a kinézett vitorlásért a pénzt, és útnak indult Olaszországba. Firenze ódon falai között fog eldőlni az élete hátra lévő része. Eldobott mindent, újra építette saját magát, csak hogy Vele lehessen. Vajon Ő is így fogja látni, vagy örökre összetörte azon a végzetes napon?
–„Megbocsátok, Will. Te, megbocsájtasz?”
Nincs mit meg bocsájtania többé.
A vitorlás sűrűn nyelte a habokat az azúrkék vízen, minél közelebb, szinte repítve, a vágyai tárgyához. Magában számolta a perceket mire végre hazaér.

***

Firenze, Olaszország

A Palazzo Camponiban szinte örökös teltház volt, amikor az új kurátor előadást tartott. A nézők áhítattal hallgatták a férfi minden egyes szavát, aki elegáns, könnyed léptekkel haladt a sorok között, miközben a mély basszus szinte dallammá vált a száján, ahogy Dantéról beszélt. Dr. Lecter már két napja visszatért, azóta minden egyes rezdülésével Willt várta. A közösségnek hátat fordítva egy pillanatra sétált oda a vászonra kivetített képhez, egy apró elrejtett jelzést feltárni előttük, amikor az ajtó halkan nyílt és csukódót mögötte. A légfuvallat egy ismerős, elveszettnek hit illatot libbentet feléje, az orrcimpái azon nyomban kitágultak, hogy minél mélyebbre lélegezhesse azt.
–William.

Lehunyta a szemét, hogy ismét uralkodni tudjon magán, majd visszafordulva folytatta tovább az előadást. A sötét ellenére is, mint egy fényes csillag ragyogott a másik a terem túlsó végében, ahogy az ajtó melletti széken, a legutolsó sorban foglalt helyet. Senki nem vehette észre a lelkében dúló vihart, amivel szüntelen arra kényszerítette magát, hogy az előadásra koncentráljon. Dante megértené az ő fájdalmát, és az érzéseit a másik iránt, így tisztelettel adózik neki. Próbált úgy tenni, mintha nem történt volna változás, egy ismeretlen arc a tömegből, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. A fénylő kék szempár itták a szavait, és most először sajnálta, hogy a pokol ábrázolását választotta a különböző művészeti alkotásokban, azon belül is, az árulás fogalmát, Júdáson keresztül. Akkoriban ez tűnt kézenfekvőnek az érzelmeit alapul véve, most viszont szívesebben mesélt volna, Dante, Beatrice iránti szerelméről, a végtelen gyötrelemről, hogyan járta be érte a poklot a költő, hogy aztán a menyben egyesüljenek. A mérhetetlen rajongás, imádat, a szerettünk iránt, méltó téma lett volna eme nagy pillanathoz.

Újra hátat fordított a képek felé, miközben az első sorban Antony vállára tette a kezét egy pillanatra. A mozdulat barátinak tűnhetett, de inkább fenyegetés volt a számára. A férfi túl sokat fecsegett, és ez veszélyeztette a néhai Dr. Fellről kialakult képet. Ha továbbra is így ráakaszkodik az életére, akkor vesznie kell. A kezét tovalibbentette a vállról, és lépdelt előre a vetítőig. Már az utolsó mondatokat mondta, és kivételesen mindennél jobban várta az előadás végét. A szokásos éljenző tömeg semmis volt, csak Will létezett.

Hiába akarta magát keresztül fúrni az éljenző ember áradton, azok szűnni nem akaróan jöttek neki gratulálni. Ráadásul, Mr. Dimmond rajongó tekintetét, még ő sem hagyhatta figyelmen kívül. A férfi árnyékként követte, volt olyan, akinek helyette is ő válaszolt. Az illemet akkor is kénytelen volt betartani, így türelmesen várt mire az emberek sűrűje oszlani kezdett.  Azonban a tömeggel még egy valaki eltűnt. Hiába kereste, Mr. Graham nem várta meg őt. A képzelete játszott volna vele? Ennyire élénken szeretné, ha Ő itt lenne?
–Mr. Dimmond. Kérem, bocsásson meg, de szeretnék kicsit egyedül lenni, s elmélyülni a hobbimban.
Az örökké vigyorgó férfi, szeme sokat értően csillogott.
–Megint, az Uffizibe megy? Nem lehet elégszer áldozni Botticelli oltárán igaz?
–Sajnálatos módon nem. Ott találkozunk a vacsora előtt.
–Rendben, köszönöm.
A látomása okozta ihletet kellett lecsendesítenie a fejében. Muszáj volt elmenekülnie a szépség, a szimbolizmus házába, még többet, és többet alkotni a rajzán, amíg tökéletes nem lesz.

***

Az Arno lassan hömpölygött, megnyugtató sodrásával William mellett. Felzaklatta őt, hogy ennyire közel lehetett a doktorhoz, az érzelmei vadul tomboltak, szinte letaglózva figyelte az előadást. Aztán a sokk folyamatosan érte őt, percről percre. Hannibal előadásának a szövege egyértelmű volt a számára, hisz nem Júdásról, hanem az ő árulásáról szólt. A törött szíven keresztül csak érezhette, de ma a saját fülével is hallhatta mit okozott. De, Dr. Lecter talán nem árulta el őt? Számtalan módon hazudott neki, hagyta, hogy elhiggye Abigail meghalt, és a gyilkosságokra nem is gondolt. Igen egymást árulták el újra és újra, de ő hűséges maradt. A fekete felleget egy személy váltotta ki igazán. Nem volt képes figyelmen kívül hagyni azt a fiatalembert, aki szinte flörtölt Hanniballal. Amikor a partnere rátette a kezét a vállára, kételkedni kezdett, mert a mozdulat egyszerre volt baráti, és baljósló, ahogy épp az árulóknak kijáró akasztásról beszélt.
–Aztán az a tekintet… vajon én is így néztem rá? És engem is ennyire semmisnek vett?
A doktor szinte tudomást sem vett a másik férfiról és ez elgondolkodtatta, hogy mégis milyen kapcsolat lehet közöttük.
–Egyáltalán, van bármi is? Még is milyen jogon féltékenykedem? Hisz elhagytam Őt.
Nem hagyta nyugodni az a fagyott arckifejezés, így a legelső adandó alkalommal elrohant az épületből, mint valami gyerek. Felidézte magában az összes beszélgetésüket, minden érzelmet, az utóbbi pár hónapban, végig pörgette az agyában egyenként, de soha nem látta ilyennek Őt. Rezzenéstelen maszkot viselt mindig is, ami csak rövid időre tört meg, de még akkor sem mutatta magát ilyennek.

A felismerés villámcsapásként érte. Hannibal nem vonzódik a másik iránt, a rajongás egyoldalú. Végre megértette a fagyosságot. A reményt akarta vele megfosztani, semmi táptalajt nem akar adni, ennek az akaszkodó férfinak. Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohant vissza a Palazzo Camponiba. A portárs már épp zárni készült, de neki még sikerült utolérnie őt.
–Hol találom Dr. Lectert?
–Ilyenkor?
A férfi sután az órájára nézett. Már percekkel ezelőtt be kellett volna zárnia, de a Forza meccs a hosszabbításokkal elnyúlt.
–Mi vagyok én? Személyi titkár?
A fiatalember arcán látszódott a kétségbeesés és az, hogy mennyire fontos lenne neki elérni a doktort. Még soha nem látott ilyet, hogy egy művészettörténész így vágyjon egy kurátor után. Megsajnálta őt egy pillanatra.
–Próbálja meg az Uffiziben. Nagy Botticelli rajongó. Állítólag minden nap ott van és a Primaverat rajzolja újra és újra.
–Hálásan köszönöm.
Mr. Graham sietősen indult is tovább a Piazza Della Signorian, egészen a múzeumig meg sem állva. Soha nem volt vak a művészetek iránt, most még is csupán suhanó árnyaknak tűntek. A tér lassan alkonyatba borult, és a galéria bezárásig nem maradt sok ideje. Ismét kettesével szedte a lépcsőfokokat a megfelelő emeletig, majd lassított a lépésein. Emlékeztette magát, hol is van igazából. Szinte hangtalanul siklott a termeken keresztül, míg a legutolsó falon vele szemben meglátta azt, amit a legjobban keresett. Primavera. Az előtte elhelyezett padon egy férfi ült neki háttal, de ő még így is, ezer közül is felismerte volna. Mélyet lélegezve tette meg a köztük lévő utolsó pár métert, és fáradtan ült le a másik mellé. Az arcán félelemmel vegyes mosoly játszott. Végre, hazatért.

–Ha mostantól minden nap látnálak Will, erre az alkalomra mindig emlékeznék.
Egy pillanatra felengedve elnevette magát, míg Ő szerényen mosolygott. A külvilág, de még egymás elől is elrejtették, micsoda érzelmi katarzist jelentett nekik a találkozás.
–Furcsa, hogy itt látlak magam előtt. Olyan helyeken bámultam az emlékképeidet, ahol már évek óta nem jártál. Meg akartalak érteni, mielőtt újra találkoznánk. Azt akartam, hogy világossá váljon, amit láttam… Összekapcsolódtunk.
–És kíváncsi voltál, túléljük-e a szétválást.
Will próbálta keresni a megfelelő szavakat, de azok szüntelen nem jöttek az ajkaira. Az, hogy ilyen közel került végre a barátjához, megsemmisítette mindazt, amit a fejében eltervezett. Most ki kellene lépnie a fejében zajló számtalan beszélgetések egyikéből, és csak a jelenre koncentrálnia.
–Azt hittem túlélem. Hogy képes leszek rá. De nem voltam. Egy lettem veled. Minden tetted az enyém is lett… a Palermóban hagyott ajándékod… volt az utolsó löket feléd. Kutattalak, kerestelek mindenütt, feladtam érted mindent, hogy veled lehessek. Találkoztam Csijóval és Mischával…
–Tudom.

Hannibal hangja végtelenül szomorúan csengett.
–Tudod?
–Találkoztam vele, és mindent elmesélt. Beszélt a kétkedésedről, hogy még mindig nem döntötted el, kinek az oldalán is állj.
–De már döntöttem.
–Igen. Azzal, hogy most itt vagy, leverted a rabigák láncait, ami eddig kötött az élethez. Levetkőzted azt, aki voltál és újra azzá lettél, akivé én tettelek.
–Értünk csináltam.
–A legutolsó sikolyt értem csináltad, az én védelmemért.
–A család védelméért. Azért, hogy elmondjam, mennyire…

A két férfi ajka közelített egymáshoz, szinte milliméterek választották el őket, amikor valakinek a hangos léptei zaja megütötte a csendet.
–Hannibal! Hát tényleg magáért kellett jönnöm? Jöjjön, lassan bezár a múzeum.
A doktor összeszorította a szemét, hogy a feltörő gyilkos indulatokat visszafojtsa. Otthagyva a párját állt fel az újonnan érkezett elé, a padon hagyva a rajzmappáját. Williamnek eddig még fel sem tűnt, hogy az eredeti képet másolva, őt rajzolta meg Zefír helyére, a féktelen vágy megtestesítőjeként. A portré, még emlékezetből is rajzolva megszólalásig élethű volt. Ő volt a kiolthatatlan vágy, a szenvedély a másik számára. Ez elég erőt adott ahhoz, hogy elviselje a hirtelen felbukkant férfi közelségét.

–Will, hagyd mutassam be. Az úr, Mr. Antony Dimmond. Az elődöm segédje volt korábban, és most a világot járva könyveket ír. Mr. Dimmond, Ő pedig Will Graham, igen közeli barátom.
–Szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen közel sikerült hozzá férkőznie. Én az óta próbálok, amióta a legelső előadásán találkoztam vele. Megnyerő egy személyiség, nem igaz?
–De, igen, valóban az.
Mr. Graham ellenszenve csak nőtőn nőtt a másik iránt. Egy idegesítő élősködnek tartotta, aki az olaszok heves vérmérsékletével él. A doktor érezte a köztük lévő ellentétet, mi tagadás, ő sem szívlelte különös képen a férfit, de ígéretet tett neki, és azt nem szeghette meg.

–Antony, ha nem bánja, Mr. Graham is csatlakozik a vacsoránkhoz. Igen nagy utat tett meg értem, az a minimum, hogy ezzel kedveskedek neki.
Hannibal egy röpke mosolyt villantott Will felé, amivel kicsit enyhítette a rossz hangulatot.
–Oh, hogyne megtisztel. Mehetünk?
–Csak ön után.
Kénytelenek voltak elviselni a fölösleges harmadik kereket, ahelyett, hogy végre egymás társaságának örülhettek volna. William már a legelső pillanattól fogva hevesen csókolta volna a szeretett férfit, de egyszerűen földbe gyökerezett a lába, az érzelmei leblokkoltak és megszűnt a világ. Most újra képes volt érezni, de el kellet fojtania magában a harag minden eshetőségét. Utálta a közös vacsorákat, a mások előtt való hamis pózolást, de kénytelen volt eltűrni.

***

A firenzei égbolton számtalan fénylő csillag ragyogott, a téren folyamatosan világító lámpákat elnyomva. Dr. Lecter „lakhelyéül” szolgáló palazzot, korántsem lehetett otthonosnak nevezni. Az egész egy műtárgy kiállítás volt, minden eredeti, olyan ahol az ember fél megmozdulni, nehogy tönkre tegyen bármit is. Ez volt a mindig is megfelelő díszlet a doktor számára, az őt megillető hely. A barokk korból visszamaradt asztal szinte roskadozott a különböző finomságoktól, amikhez újabb és újabbak csatlakoztak ezüst tálcákon. Igazi ínyencségek garmadája, köztük számos történelmi kuriózum.

–Osztriga, makk és marsala szósz. Az ókori rómaiak ezzel etették az állataikat, hogy jobb ízük legyen.
Will figyelmét természetesen nem kerülhette el a finom utalás. Tudta, hogy ez is csak egy, a sok próbatétel közül, aminek meg kell majd felelnie, de ő készen állt rájuk. Végig a vele szemben ülő doktor szemébe nézve, egyenként ejtette ki a szavakat.
–Mindig is kifinomult ízlésed volt. Nagyon odafigyeltél rá, hogy milyen ízem legyen.

Antony nem tudta nem észrevenni mibe csöppent bele, szinte szikrázott a levegő a két férfi között, és az, hogy ő is bekerült ebbe a körbe, csak fokozta az izgatottságát.
–Ez egy olyan parti?
Szinte reménykedve tette fel a kérdést, de az asztaltársa rögtön lelombozta a lelkesedését.
–Nem olyan parti.
Mr. Graham arcát elöntötte a bosszús pír, gyűlölettel a szemében, illesztette arrébb az asztalán lévő kést. Ez bárkinek elég figyelmeztető jel lett volna, de a társaságuk még mindig reménykedve nézett Hannibalra. A doktor hosszas szüntet tartott, élvezve a partnere féltékenységét. Egy röpke pillanatig eljátszott a gondolattal, mi történne, ha mégis igent mondana. Valószínűleg tönkretenné vele az egész estét, és az esetleges jövőjét a partnerével. Félre kellett tennie a szórakozásért felelős gondolatait, és inkább arra koncentrálni, hogy zökkenőmentesen zajlódjon le az este hátralevő része.
–Nem, valóban nem.
Mr. Dimmondból szinte áradt a csalódottság.
–Kár! Mindkettőjüket lenyűgözőnek találom.
Dr. Lecter élvezettel mosolyodott el, a vacsora partnerei arckifejezése láttán. Will a borért nyúlt támogatásért, és úgy gondolta most azonnal eltereli a beszélgetés fonalát.

–Egyedül utazgat, Antony?
–Csakis egyedül. Nem szeretem függővé tenni magam holmi utazó társakkal. Így remek lehetőségem nyílik, a folyamatos ismerkedésre.
–Itt is vannak ismerősei?
–Meglepő, de a doktoron kívül, csak egy.
A férfi szemében különös fény villant. Az ember mindig csak későn veszi észre, ezt a pillantást. Azokra az emberekre jellemző, akik valami vélt, vagy valós sértésért készülnek épp bosszút állni.
–Igazán? Ismerhetem?
Dr. Lecter azonnal érdeklődve fordult felé. A város művészeti köreiben elismertebb alakokat, mind volt alakalma megismerni.
–Ami azt illeti, találkoztak korábban, legalábbis az ő állítása szerint. Nem most, hanem még korábban. Húsz évvel ezelőtt…
–Valóban, ifjú koromban már jártam itt. Az ember csak úgy értheti meg igazán a reneszánszt, ha annak a bölcsőjébe látogat. Nincs igazam?
–Teljes mértékben. Én is többek között ezért utazgatok. Szabadon, mint a madár. Az illető, akiről meséltem magának, egy rendőr, a Questura egyik tagja. Érdekes egy figura volt, a Primaverat bámulta minden nap, ahányszor az Uffizibe tértem, akárcsak maga. Tudja, jól mennyire vonzanak a különleges történetek, és itt egy ilyet szimatoltam azonnal. A férfi elmesélte, hogy egyszer nyomozott egy ügy után,- ennek most már két évtizede-, ahol a gyilkos a festménynek megfelelően helyezte el az áldozatait. Il monstro néven híresült el, fiatal szerelmes párokat öldösött. A nyomozó végig egy fiatalemberre gyanakodott, aki állandóan újra rajzolta a képet. Vizsgálatot indított ellene, még házkutatási parancsot is sikerült szereznie. Ám semmilyen bizonyítékot nem találtak. Szerinte egy másik bűnözőt ítéltek el, és az igazi gyilkos még mindig szabadon mászkál. Azóta is megszállottja az ügynek, nem tud tőle szabadulni.
–Igen sajnálatos az eset.
–Felettébb, igaz? Kíváncsi lenné, vajon mit szólna a mi jó Pazzi felügyelőnk, ha megtudná, hogy épp a híres Il monstroval vacsorázom együtt. Vajon féltene engem magától, Dr. Lecter? Láttam a húsz évvel korábbi önmagát egy fotón, azonnal felismertem, amikor találkoztunk. Nincsenek téveszméim az erkölcsről, ha lennének, elmentem volna a rendőrségre. Arra lennék kíváncsi, mi lett a sorsa Dr. Fellnek, hogy maga átvette a helyét. Ő ugyanis soha nem szökött volna meg, egy nővel sem, jobban szerette annál a munkáját, és az itteni életét.

Hannibal, teljes nyugalommal törölte meg a szája szélét, az asztalon lévő damaszt kendővel. Nem fog megijedni egy ilyen alávaló alak fenyegetésétől.
–Ahhoz kerékbe kell törnie, hogy a nyelvem megeredjen.
–Túlértékeli a kötődésemet Dr. Fell iránt, undorodtam tőle. Nem szeretném én kerékbe törni. Mindenféle kényelmetlen helyzetbe hozhatjuk magunkat, csak azért, hogy fenntartsuk a látszatot. Na persze… bizonyos határokon belül.
–Ön azért van itt, hogy engem kényelmetlen helyzetbe hozzon?
–Segíteni szeretnék magának... Amivel mindketten jól járunk.

Antony tekintetét elkerülhette, de a doktorét nem, ahogyan a partnere az asztalra kihelyezett, súlyos, milói vénusz szoborért nyúlt. A pillanat törtrésze alatt, Mr. Graham felállt a székéről és a tárgyat lendítve a levegőben, lesújtott vele az asztalfőnél ülő férfi koponyájára. Mr. Dimmond a földre zuhant az ütéstől, de az még nem ölte meg őt. Hason csúszva igyekezett a kijárat felé, miközben Will, mint a kaszás követte. Az áldozat ujjai milliméterekre voltak a kilincstől, amikor a társa megjelent mögötte.
–Te akarod?
–Tégy a belátásod szerint, William.
A volt nyomozó felemelte Antony fejét, és egy határozott rántással törte ki a nyakát. A hulla ernyedten terült el a márványpadlón, az ujjai még mindig görcsösen a soha el nem érhető ajtó felé nyúltak.

Dr. Lecter lenyűgözve nézte maga előtt a partnerét, aki hiába rendelkezett angyalokat megszégyenítő vonássokkal, gyilkos volt. Érte gyilkolt. Will az adrenalin okozta láz tűzében, azonnal odament hozzá és a falnak neki lökve, hevesen kezdte el csókolni őt. Az ajkaik végre újra egymásra találtak hosszú idő után, amit csak a beszélgetéseik apró fonala szakíthatott meg.
–Soha többé ne akarj féltékennyé tenni, egy ilyen pojácával.
–Képes vagy végre elfogadni engem? Saját magadat?
Válasz nem érkezett a kérdésére, a másik mohón csókolta őt, ahol csak érte, miközben egyenként gombolta ki a gombokat az ingjén. Hannibal kénytelen volt a hajánál fogva megragadni Őt, és kényszeríteni, hogy a szemébe nézzen.
–Will! Képes vagy?
A férfi lihegve nézett rá, kipirult arccal. Az élet elvétele sem volt rá olyan hatással, mint a doktor csókjai. A tudatáig lassan hatoltak el a szavak, egy percig gondolkodnia kellett, mi is volt a kérdés.
–Igen.
–Hisz miattad jártam be a fél világot, miattad vagyok itt.

Hannibal még hevesebben ölelte és csókolta, mint eddig. A vágyuk szüntelenül tombolt, a ruhadarabok egyenként hullottak a márvány padlóra. William a félmeztelen testhez bújt, újra érezni akarta a másik forró bőrét, ahogyan régen. Az emlékei hitványak voltak a valósághoz képest. Hagyta, hogy szinte felfalják, élvezettel nyögött minden egyes torkát ért marás után. A merevedésük fájdalmasan lüktet a nadrág szorításában, és az hogy egymásnak dörzsölődtek, csak tovább fokozta a vágyukat. A doktor erősen harapta a nyaka érzékeny bőrét, utána enyhítően csókolta azt.
–Vigyél a hálóba, kérlek.
A hangja még a szokottnál is rekedtesebb volt, és kérlelve nézett a lihegő partnerére. Annak a szeme barnasága szinte feketére változott, de most újra borostyán szint öltött.
–Rendben.

***

A lakkozott rózsafás kazettás falak, csak még előkelőbbé tették, az amúgy is elegáns szobát. Willnek még mindig furcsa volt megszoknia a múzeumi környezetet, a freskókkal díszített mennyezett, az intarziás, lakkozott tölgy padlót, a robosztus, baldachinnal körülvett ágyat, és a rengeteg műtárgyat, ami díszítésként szolgált. Mindez viszont egy csapásra eltűnt, amikor Hannibal felhajtotta a burgundi vörös, nehéz bársony, arany szállal hímzett ágytakarót, és oda vezette őt a drapériák halmai közé. Az ágy fájdalmasan nyikordult alattuk, a több száz éves fa, nem volt hozzá szokva az ilyen mértékű igénybe vételnek, de az ő tudatukig, már nem hatolt el. Ott folytatták egymás kényeztetését, ahol az előszobában abba hagyták. A doktor nyelve csak úgy siklott végig a hason, fürge mozdulatokkal megszabadítva őt, minden ruházatától. Az ágyon felkönyökölve látta, ahogy a férfi mohón nyalja meg a száját, az elő nedveitől csöpögő erekciójára pillantva. A feje azon nyomban vissza is hanyatlott, amint az ajkak köré záródtak. Elfelejtette mire is képes a társa az ágyban, és a gondosan rendezett fürtökbe kellett kapaszkodnia, hogy ne élvezzen el rögtön.
–Jézusom…

Az angyalok a mennyezeten pirulva nézték kettőjüket, ahogy a szerelmük kéjjel vegyítve teljesedett ki. Amint megérezte a nedves ujjakat a farpofái között, önkéntelenül zárta össze az izmait, de aztán szépen lassan elengedte magát. Ismét a doktor nyelvére tudott csak koncentrálni, míg a hűvös kéz krém sikamlósan terült szét rajta. A hosszú idők óta halogatott egyesülésük olyan volt számára, mint a sivatagi vándornak az éltető oázis vize.
–Kérlek… kérlek…
Csak ennyit tudott szüntelen mantrázni, ez maga volt az imádság, a könyörgés a másik jóindulatáért, hogy szánja meg őt.

***
Dr. Lecter minden porcikájában remegve, lassan hatolt az ő imádottjába, de a mohó vágya szívesebben nyársalta, harapta volna Őt. Birtokolni akarta, a létező összes formában, amíg teljesen eggyé nem válnak. De félre téve mindezt, csak Ő létezett, aki alatta feküdt, megtörten és sebzetten, valahol máshol járva képzeletben, míg ő szüntelen ostromolta a testét.

Mr. Graham szorosan ölelte a másikat, mert félt, ha egy pillanatra is elengedi, megszűnik a varázslat, rájön arra, hogy újra csak egy álom volt az egész és minden összetörik. A partnere füle mellett voltak az ajkai, miközben Ő, a vállába temette az arcát. Hallania kellett azt az egyetlen szót, amit még álmában sem mondtak neki.
-Mondd, hogy szeretsz…
Hannibal tudatáig nem jutott el a kérés. A társa teste túlságosan is finom volt, oly régen érezhette maga alatt, hogy minden energiát latba vetette, hogy ne élvezzen el azonnal.
-Igen.
A férfi megmerevedett alatta, és az arcát a két tenyere közé zárva várta, mire rá figyelt. A tarzanit kék szemekben a végtelen vágyba, némi félelem vegyült.
-Mondd ki.
Dr. Lecter elmosolyodott és megcsókolta az ő halál angyalát, miközben ismét lágyan mozogni kezdett.
-Szeretlek, Will. Szeretlek.
A körmök, még az eddigieknél is kétségbeesettebben vájtak a hátába, érezte, mennyire szüksége volt a másiknak rá.
-A legelső pillanattól fogva, hogy megláttalak Jacknél, tudtam, hogy az enyém leszel. Csak együtt lehetünk teljesek, te és én összetartozunk.
-Hannibal…
A férfi testét alatta egyre sűrűbb remegések járták át, a doktor érezte a pénisze körüli egyre gyorsabban ismétlődő pulzálást.
-Még nem élvezhetsz el William. Nem engedhetem.
-Istenem…
Kirántotta magát a másikból, annak minden tiltakozása ellenére. Ismét a kézkrémes tubusért nyúlt, és az ágyon térdelve nyújtotta át azt.
-Tessék.

A férfi csak értetlenül nézett rá.
-Bebizonyítom neked, hogy szeretlek és egyenértékű partnerként kezellek. A tiéd, Will. Vedd el.
Az értetlenségből döbbenet lett, majd hitetlenkedés. Elképzelhetetlennek tűnt az általa felkínált kegy, de a remegő kezek végül kinyúltak és elvették a tubust.
-Helyes.
Hannibal, a másik mellett hanyatt dőlve, tárta fel a testét. A tétova ujjak végig szántottak a bőrén, érződött belőlük a bizonytalan feszültség. Puhán megfogva őket, vezette a megfelelő irányba a csípőcsonton át, az ágyékig, és onnan az ánuszig.
-A tiéd vagyok…
Az ágyról felemelve folyatta magára a krémet, majd a még mindig határozatlan ujjak közül egyet magába vezetett.
-…és te az enyém.
Gyengéden csókolta a férfit, izgatva annak az erekcióját. Mr. Grahamnek bátorításra volt szüksége és ő kész volt megadni neki, bármit is kért. A testéből, a rövid fájdalommal vegyes ellenállás lassan megszűnt, és a helyét átvette a kéj ígérete. Ez nem kerülhette el a partnere figyelmét sem, aki ezen felbuzdulva simogatta és csókolta őt. A hangulat oldódott és minden természetes lett. A csuklója lassú ütemre mozgott, de a doktor megállította.
-Gyere, kérlek.
-De, én...
-Ne tiltakozz William.

Ám a kezét csak nem akarta elhúzni. Dr. Lecter újra átvette az irányítást felette, a csípőcsontokat a két térde közé szorítva ült az ölébe, az alkarjait a feje fölé emelte. A pénisze így pont a doktor farpofái közé csúszott, enyhén nyomva annak az anuszát.
-Kívánlak, gyere.
Előre hajolva csókolta őt Hannibal, de még mindig nem mozdult. Egy apró lökés választotta el csupán tőle, de nem tudta magát domináns félként elképzelni.
-Ne akard, hogy könyörögjek.
Tehetetlenül felnyögött, majd egy kicsit megemelve a csípőjét lendült előre. Érezte az enyhe ellenállást, ahogy az izmok önkéntelenül záródtak össze körülötte. A partnere viszont ura volt a testének, és folyamatosan engedve el magát segítette a mélyebbre hatolást. Egy apró ránc az orrán árulkodott csupán a fájdalomról, nem akarta azt Will tudtára adni, valójában mit is élt át. Hogy Ő az első, és egyetlen ember, akiért ezt megteszi, hogy senki mást nem engedett ennyire közel magához, nem engedte, hogy a bőre alá lássanak Mischán kívül. A lehunyt szemhéjai mögött egy apró könnycsepp hullott alá, amit William a hüvelykujjával törölt le, miközben az arcát simogatta. Nem kellett kimondania előtte semmit, így is tudott minden lelki fajdalmáról. Teljesen egyesültek, eggyé váltak végre.
-Mozogj, kérlek.

Mr. Graham pedig tette, amit kért. Elveszve a barna szemekben, figyelve annak a legkisebb rezdülését is, lassan de ringani kezdett a doktorral az öleben. A nyögéseik hangját elfojtotta a vastag leomló drapériák, a fa keret fájdalmasan nyikordult minden mozdulatukra, de számukra csak a másik létezett. Egymás kezét összekulcsolva az ágyon, Will hagyta, hogy a partnere irányítson, a szabad ujjait annak a merevedése köré zárva hajszolta a gyönyörüket, amig nem volt hova tovább. Az izma sűrűn remegett, és Hannibalt szorosan ölelve élvezett el. Egymásba kapaszkodva lihegtek, görcsösen félve a valóságtól. De most nem a képzeletük játszott velük, mindketten itt voltak. A lélegzetük lassan megnyugodni látszott, a doktor puhán csókolta a mellkasának neki nyomódó göndör fürtöket.
-Velem maradsz William?
-Többé nem megyek sehová. Otthonra leltem.
-Leltünk.

***

Mr. Crawford szüntelen próbálta elérni signor Pazzit, elég kevés sikerrel. Egy hónapja küldték el az FBI-tól, és ez idő alatt, végig gondolta az események fonalát. Már nem tartozott a testülethez, a megszállottság többé nem kínozta őt. Felhagyott a Hasfelmetsző utáni kutatással, és erre szerette volna biztatni az olasz kollégáját is. A férfi azonban nyomtalanul eltűnt, Litvániában beszélt vele utoljára. Aggódott érte, félt, hogy a másikból áradó megszállottság őt is elragadja. Végül hosszas gondolkodás után, felhívta az olasz irodát. A telefon sokáig csöngött, mire valaki felvette.
-Pronto!
-Hallo! Jack Crawford vagyok, és Signor Rinaldo Pazzit keresem. Egy ügyön dolgoztunk együtt…
-Maga nem hallotta?
-Micsodát?
Jack kopó ösztönei azonnal feléledtek és a kanapéról felállva járkálni kezdett a szobában. Az otthona a felesége halála óta mindig magányos volt, de ez csak akkor tűnt fel neki igazán, amikor elbocsájtották. A lakás gondosan rendezett és tiszta volt, de még így is hiányzott az asszonyi kéz a melegséghez.
-Meghalt. Egy narkós kirabolta Horvátországban és megölte. Ezek az állatok mindenre képesek a drogért. Tárgyalás se kellett, ott volt a kezében a kés és minden, ami a nyomozóé volt. Két nap múlva lesz a temetése. Ha gondolja, jöjjön el.
Mr. Crawford a kandalló párkányra helyezett urnára tekintett. Megígérte Bellának, hogy szétszórja a hamvait Firenzében, ahol megismerkedtek. Hiába teltek el az évek, soha nem teljesítette az ígéretét, mert minden idejét a munka töltötte ki. Most már ez is megszűnt. Semmi nem akadályozhatja meg benne.
-Köszönöm a tájékoztatást. Ott leszek.
Papírt és tollat keresve leírta a temető nevét és azonnal megvette a repülő jegyét a legközelebbi járatra.
-Bella boldog lesz, végre békében nyugodhat.

***
Olaszország, Firenze

A hajnal legelső sugarai, vörösre festették a késő nyári olasz eget. Az Arno sima felülete visszatükrözte a környező házak vonalát, színes képeket ontva magából. Jack egyedül állt a Ponte Trinita kőívén és gyönyörködött a tájban. Itt kérte meg a felesége kezét, és itt is kell elengednie. Sokáig hallogatta a búcsúzást, az elvesztés miatti fájdalmát még a mai napig is magában hordozta, de most végre eljött az ideje, hogy örökre fátylat borítson a múltra. A párkányra helyezte az ezüstszínű urnát és lassan lecsavarta a fedelet. Csupán némi hamu és egy karikagyűrű. Ennyi maradt a hazaságukból. Már az otthona sem őrizte Bella illatát, minden az ő képzeletében és szívében létezett. Túl sokáig élt árnyékban, itt volt az ideje, hogy végre éljen. A hamvakat beleszórva a vízbe, mintha a lelke egy része is távozott volna, amit az aranygyűrű csobbanása csak tovább fokozott. Tudta, hogy helyes döntést hozott, ez volt az egyetlen járható út, ha újra meg akarta találni önmagát.

***

A Porte Sancte temető nagyjai közé temetni egy átlag rendőrt, nagy megtiszteltetésnek számított, és majdnem a közfelháborodás tárgya lett. Signor Rinaldo Pazzit a kollégái soha nem tisztelték, a múltbéli baklövése örök gúnyolódás tárgya lett. A származása viszont még azokban is ellenszenvet keltett, akik nem is ismerték. A vezetékneve, minden hithű olasz fülében baljóslón hangzott. Rinaldo őse, Francesco, kísérletet tett Lorenzo Medici megölésére egy mise során, 1478-ban. A Pazzi-család örökre megszégyenült azon a vasárnapon. Ha az elhunyt hitt volna bárminemű babonában, akkor az ősi családi átkot vélte volna felfedezni a bukásai mögött.

Jack csupán a távolból állva figyelte az eseményeket, a bájos özvegyet, akinek a fekete kosztümje csak jobban kihangsúlyozta a szépségét. Minden porcikájából áradt a luxus szeretette, és a férfi megértette, a férje miért küzdött ennyire keményen, hogy visszaszerezze a jó hírnevét. Egy asszony megbecsüléséért, nem is a közvéleményért. Hisz ő is mindent megadott volna, mindent megtett volna, csak hogy egy röpke pillanatra is, de mosolyogni lása Bellát. A szenvedéseinek is saját kezűleg vetett végett, amikor lemondott végre az önzővágyairól, hogy csak még egy napig legyen még vele. Csupán kínozta Őt, nem segített neki. A szemeit lehunyva kergette el az emléket messzire magától, és beállt utolsónak a kegyeletüket lerovó emberek közé. Nem volt joga oda menni, de nem olyan fából faragták, aki gyáván megfutamodott volna egy esetleges pofon elől. Ő küldte a férfit Will után, és ezzel a halálba.

Az özvegy a kesztyűjét a kezében gyűrögetve türelmetlenül várta, mikor mehet végre el innen, az otthona nyugalmas magányába, ahol a dögkeselyűk garmadájától végre megszabadulhat. Tudta jól, hogy a többség nem gyászolni jött a férjét, hanem táncolni a sírján. Még a lefátyolozott kalap sem takarhatta el az arcát igazán, amin nem csak az elvesztés miatt érzett fájdalom könnyei folytak, hanem a tehetetlen dühé is. Amikor a sor végén egy idegen férfi állt elé, fellélegzett. Azt hitte vele lesz a legkönnyebb dolga, és gyorsan szabadul.
–Mrs. Pazzi, fogadja őszinte sajnálatomat az elhunyt iránt. Maga nem ismer engem, de valószínűleg a férje mesélt magának rólam. A nevem Jack Crawford, és tudom semmi jogom itt tartózkodni…
 Egy pillanatig meghökkenve nézett az előtte álló embere, majd lassan kezet nyújtott neki.
–Signor Crawford. Tudom, hogy gyűlölnöm kéne magát, de miatta nem tehettem. Olyasmit adott neki, amit sem én, sem mást nem tudtunk. Reményt, hitet, és még ha alaptalanok is voltak a feltételezései, legalább nem úgy halt meg, hogy még egyszer kinevessék a teóriáit.
–Signora…
–Allegra, kérem. Megtisztelne azzal, ha haza kísérne. Szeretnék önnek mutatni valamit.
–Megtisztel.

***

A Boboli kertre néző lakás lenyűgözte Jacket. Egyszerű, finom, mégis elegáns, mint a ház úrnője.
–Kér egy kávét?
–Igen, köszönöm.
A hófehér kárpitokat mahagóni szekrények hangsúlyozták ki, az apró franciaerkélyről leanderek illata áradt. A férfi idegennek érezte magát mások otthonában, és szívesebben volt egyedül. Megszokta a magányt és tudta, hogy a vendéglátójának is, most erre lenne szüksége.
–Igazán, nem akarom feltartani asszonyom.
Allegra egy alumínium tálcával tért vissza, rajta két gondosan kidolgozott porcelán csésze. Mint Will. Csak a vendégeknek van fenntartva, addig vitrinben őrzik. Az eszpresszó édes aromájú gőze, viszont csábítóan hatott rá.
–Nem tesz semmit. Azért hívattam ide, mert szeretnék önnek mutatni valamit. Ezt tekintse egyfajta jó tanácsnak. Jöjjön, kérem.
Mrs. Pazzi a folyosón tovább haladva egy szobaajtót nyitott ki.

–Rinaldo, dolgozószobája.
Mr. Crawford belépve a szűk kis helységbe, elképedt. A falakat szinte a mennyezetig újságkivágások borították, bűnügyi fotókkal és egy Primavera poszterrel tarkítva. Számtalan post-it lapocskák, macskakaparás szerű írással, és térképen bejelölt helyekkel.
–Itt élt, szinte minden nap. Egy megszállott lett és én elveszítettem a férjem.
Az íróasztalon számtalan papírakta, koszos csészék és kiürítetlen hamutartó. A kép kísértetiesen kezdett hasonlítani az ő irodájára.
–Soha nem engedett be ide, azért ekkora felfordulás bocsásson meg. Remélem megért engem, amiért nem haragszom magára. Nem tudtam már táptalajt adni az –elmebajának-, elképzeléseinek. Amikor magával találkozott, már éppen a váláson gondolkodtam. Annyira lelkes volt, örült annak, hogy végre valaki egyetért vele… Mégis mit tehettem volna? Ha azt mondom neki, hogy örültség, amit tesz, ne utazzon el, ne kövesse azt a férfit…
–…Akkor is megtette volna.
–Pontosan. Láthatja, az utjaink így is, úgy is elváltak volna. Soha nem kívántam a halálát, távol álljon tőlem, de egyszerűen képtelen lettem volna egy ilyen ember mellett tovább élni. Megért engem, igaz?
–Természetesen asszonyom. Rettenetesen sajnálom. Higgye el, semmi ártó szándék nem volt bennem…
–Csak maga is annyira megszállottja lett az ügynek, mint Ő.
–Pontosan.
–Hallgasson meg egy jó tanácsot Mr. Crawford. Hagyja ezt az ügyet és koncentráljon más gyilkosra, mielőtt túl késő lenne és maga is így végzi.
–Köszönöm asszonyom, megfogadom a tanácsát.
Jacknek nem volt szíve elmondani az özvegynek, mennyire is elkésett ezzel a figyelmeztetéssel. Igen, ő is olyan lett, mint Mr. Pazzi volt, de az elhunyt kezéhez nem tapadt két ember vére, még ha közvetve is.

***

Mrs. Pazzi után, egész nap a várost járta. Az emlékek szüntelen megrohamozták, nem volt egy olyan hely sem, ami ne Bellát idézte volna.
-Azt akartam, hogy az én bellam legyen.
A városban állomásozó fiatal nőt itt pillantotta meg először, a férfiak szüntelen kiabáltak utána: bella, bella… gyönyörű teremtés volt. Akárcsak Rinaldo, nem értékelte eléggé Őt, csak amikor megtudta, hogy a napjaik meg vannak számlálva. Imádta, szerette a feleségét, de mindig a munka volt az első mindkettőjüknek. Most pedig újra egyedül járt a városban, annak szépségét először felfedezve. Megállt az élet, a rohanás, ráért mindenre, hisz semmi nem kötötte többé. Volt ideje saját magára, és a korábban látottak fényében, újra sikerült végig gondolnia a tetteit.

A Hannibal utáni hajsza, szinte nevetségesnek tűnt, ahogy kívülről szemlélte. Semmi bizonyítékot nem találtak ellene két évtized alatt, és a felfokozott érzelmi állapotban vakon elhitte a legelső embernek, hogy ő a gyilkos, aki rá mutatott. Beleillett a profilba, de két paranoiás eszeméin kívül, semmi nem volt a kezében. Végül ő is az lett, paranoiás.

0 Az Uffizi előtt megtorpanva megállt. Ez volt az a helyszín, ahol az őrület elkezdődött nyomorba döntve és megszállottá téve a néhai nyomozót. Most már tisztán látta, hová is jutott volna ő is, ha az FBI-nál marad. Egy férfi mindennap lerajzolt egy festményt, ennyi „bűnt” követett el hivatalosan. Nevetséges, szánalmas, beidegződés, a vadász kopók betegsége ez, amikor már nem működik a szimatjuk de még mindig a zsákmányt keresik, holott az nincs is ott. Látni akarta utoljára a festményt, ami ilyen sok drámát indított útjára.

***

A kereszttermeken keresztül, a folyosó végén szinte hívogatóan lógott a kép. Egy pillanatra elképzelte Rinaldót, ahogy nap nap után elsétált ide, és a mű előtt mereng, ki is lehet az Il monstro? Ki az, akit ennyire megfogott Botticelli egyik leghíresebb remekműve? Pontos válasz soha nem érkezett, csupán a megérzés. Kurátorok, diákok, kutatók százai tehették ugyanazt, mint a doktor. Hisz most is tömve volt az épület. Az emberek sűrűjén nehezen hatolt át, de végül a turisták tömege lassan oszlani kezdett, a csoportok tovább haladtak, hogy mindenre legyen idejük még zárás előtt. Két alak maradt csak a padon ülve, könyvek fölé hajolva. A férfi egy pillanatra megtorpant, azt hitte délibábot lát. Háttal ültek neki, de kísértetiesen hasonlítottak a régi barátaira. A magasabbik felállt és amilyen közel csak lehetet oda sétált a képhez.

-Látod, erről beszéltem William. Ez a növény… Üdvözlöm Mr. Crawford!
A tekintettük találkozott a doktoréval és ő nem tagadhatta le a jelenlétét. Hannibal még két évtized elteltével is, a Primaverat rajzolta. Megrázva kicsit magát sietett oda hozzá, hogy köszöntse őt.
-Dr. Lecter! Micsoda kellemes meglepetés.
-Valóban az.
-Jack.
A volt kollégája hangjából nem érződött annyi szívélyesség, mint a másik férfiéból.
-Will. Még mindig haragszik rám?
Mr. Graham a karjait összefonta maga előtt védekezőleg.
-Miért? Amiért majdnem tönkre tetted az életemet? Mert folyamatosan a végsőkig kihasználtál? Hogy egy kopót küldtél utánam, aki mindenhová követett, hogy elkaphasd Hannibalt?
Egy halvány mosoly futott át az arcán és megenyhülve nyújtott végre kezet.
-Nem, dehogy. Igazából hálás is vagyok. Soha nem tudtam volna meg, valójában mit is akarok az élettől, maga nélkül.
-Ennek szívből örülök.

-Jack magát tényleg Zefír, a nyugati szelek megtestesítője küldte hozzánk. A mai vacsora vendégünk, sajnálatos módon lemondta a meghívást. Igazán lekötelezne, ha velünk tartana. Maga lesz a dísz vendég, egy ilyen találkozást muszáj megünnepelnünk. Kérem, ne utasítson el. Bárányt sütöttem vacsorára.
A férfi meglepődött a váratlan meghíváson, de nem akarta visszautasítani azt, még Rinaldo kedvéért sem. Tartozott annyival Willnek és a doktornak, hogy elmeséljen mindent.
-Remekül hangzik, köszönöm a meghívást.
-Nagyon szívesen. Étkezés közben pedig elmesélheti, miért van itt Firenzében. Máris összepakolunk.
Mr. Graham a könyvek felé nyúlt, de Mr. Crawford megállította egy pillanatra. Csupa botanikai tankönyv, nem egy középkori ábrázolás másolata volt.
-A Primaveran eddig száznegyven növényt azonosítottak. Hanniballal hobbyból keressük a száznegyvenegyediket.
-Hobbyból?
A szemöldöke az égnek szaladt, hogy valaki ilyen elfoglaltságot válaszon. William csak hanyagul megvonta a vállát.
-Ameddig nem kezdődik a tanév. Újra visszatérek az oktatáshoz. Itt nem kell félnem attól, hogy terepre küldenek, csak tanításra van szerződésem.
-És ez megfelel magának?
-Igen. Megnyugtató, hogy csak a sötétnek kell beszélnem, nem pedig szembesülnöm a valódi képekkel. Közben írom a szakkönyvet is a profilozásról, azoknak segítve, akik nem jutottak be a kurzusra.
-Lenyűgöző.
A volt főnöke szemében, a hitetlenkedéssel vegyes elismerés tükröződött. Valóban szembeötlő volt a változás mind a külsőjén, mind a magabiztossága terén. Most már senki nem söpörhetné félre, vagy hitethetné el vele, nincs rá szükség. Erősebb lett, és nem félt senkitől.

***

A báránysült, inkább hasonlított egy nyúzott bordára, díszes körítéssel, semmint egy ínycsiklandó fogásra. Az illata viszont isteni volt, és Jack szájában összefutott a nyál.
-Remekül néz ki. Még egyszer hálás köszönetem önnek Dr. Lecter, amiért nem tett ellenem feljelentést.
-Nyomos oka lehetett, ha betört hozzám. Ehhez több kell, mint a puszta kíváncsiság. Még is titkon érdekelne, mi késztetést érzett, hogy a Williamnek adott kulccsal, behatoljon az otthonomba.
-Nos, igen… tartozom egy magyarázattal. Igen, sajnálatos az eset, és előre kérem a bocsánatát. Aznap, amikor Will kilépett az FBI-tól, megkeresett egy férfi a helyi hatóságoktól, a maga fényképével, és azt mondta egy húsz évvel ezelőtti gyilkosságban gyanúsította magát. Én éppen a Hasfelmetsző után nyomoztam, és a Szicíliában elkövetett bűncselekmény, sokban hasonlított a mieinkhez. Be kell, hogy valljam érdekesnek tűnt a feltételezés és egy fajta magánnyomozásba kezdtem. Nem akartam hivatalos kérelmet benyújtani, amíg nem találok valamit.
-És talált?
-Természetesen, nem. Akkoriban nem gondolkodtam tisztán, a lázas hajsza elvette az eszemet. Micsoda nevetséges feltételezés, hogy maga a Hasfelmetsző.

-Valóban az.
Will és Hannibal a másodperc tört része alatt egymás szemébe néztek és innentől fogva, az idő lelassult. Mr. Graham jobbról megragadta két kézzel Jack karját, balról pedig Dr. Lecter. A férfinak esélye sem volt tiltakozni, látta, ahogy a doktor a húsból kirántva a kést közelít a nyakához, miközben a volt alkalmazottja rezzenéstelen arccal nézi végig, a torka elmetszését. Hiába szerette volna elállítani a vérzést, a kezek erősen tartották, a sötétség pedig vészesen közelített. Rinaldo Pazzinak mindvégig igaza volt, de az élők sorában, senki nem maradt, aki ezt bizonyítani akarta. Mr. Crawford halálával a titok örökké a sírba veszett.

***

Palazzo Al Bosco, Firenze, Olaszország. Karácsony

A tűz hangosan pattogott a kandallóban, narancssárgás fénnyel vonva be a környező fehér falakat. A toszkán villában, impozánsabbnál impozánsabb vendégek fordultak meg, de ilyen karácsonyban még egyiknek sem volt része. A több mint három méter magas normann fenyőfán, egyedi, kézzel készített muranói díszek csillogtak, szín pompázatos sokasággal. A fa alatt hatalmas nagy, gondosan arany celofánba csomagolt ajándékok tömkelege helyezkedett el, mérnöki pontossággal. Dr. Lecter bérelte ki a palazzot, az ünnepek idejére, hogy mindannyian együtt lehessenek. Winston végtelenül örült a palotához tartozó hatalmas birtoknak, ahol kedvére futkorászhatott egész nap. William hosszas unszolására, a doktor megengedte, hogy az éjszakát a házban töltse, és most a tűz előtt lustán elnyúlva hagyta, hogy Abigail simogassa. Mindenki boldog volt és elégedett. A két férfi, a kanapén ülve nézte az idilli jelenetet. Az egész jelenet mesébe illő volt, mint egy véres Andersen mese, ahol nem mindig a jó nyeri el, a méltó jutalmát.

Hannibal kicsit közelebb hajolt a párjához, hogy a „neveltlányuk” ne hallja meg a suttogásukat.
–Egy vallomással tartozom neked. Eltulajdonítottam tőled valamit, még Horvátországban.
A párja kérdőn nézett rá, nem értette mi ez az egész, miközben a mellénye zsebéből egy apró, bársonyzsákot húzott elő. A kinyújtót tenyérbe ejtette azt, mire a bene lévő tárgyak halkan csilingelve koccantak.
–Mi ez?
–Nyisd ki.
Mr. Graham kirázta a zsákból azt a két karikagyűrűt, amit anno ő vett maguknak.
–Azt hittem elveszett.
–Én is, rólad. Amikor ezeket megtaláltam, még nem tudtam kinek is az oldalán állsz. Az enyémen vagy az övékén?
-De most már tudod. Soha nem árultalak volna el.

-Apám mindig azt mondta: „nem ismerhetjük teljesen a másik embert, csak akkor, ha szeretjük. A szeretet által látjuk meg benne a lehetőséget. A szeretetünk által látja meg a szeretett személy is a benne rejlő lehetőséget. És ha kifejezzük, a lehetőség valóra válik.” Azt akartam, hogy te is meglásd a lehetőséget bennünk. Amikor ezeket magammal hoztam, féltem, hogy a törött szívemet fogod felhasználni ellenem, a vadászkutya ösztönöd a juhászhoz húz majd, és nem a bárányt, hanem a farkast harapod meg.
Will elmosolyodott egy pillanatra a hasonlaton.
-A növényevőknek jobb ízük van, a ragadozóknál.
-De a gonoszoknak még náluk is jobb. Hagytam, hogy a múlt tettei, és a Csijó által elhintett kétkedés magjai kicsirázzanak.
-Képes leszel nekem hinni? Bízni azok után, ami történt? Mindent megtettem érted, hogy kiérdemeljem a megbocsájtásodat.
-A megbocsátás túl nagy és nehéz egy embernek. Kettő kell hozzá. Az áruló és az elárult. Elárultalak a bizalmatlanságommal, ahogyan te megtagadtál minket.
-Hazugságok mögé bújtunk, hogy ne kelljen szembe nézni a tényekkel.
-De most már tisztán látsz. Engem, magadat, a családodat.
-Igen. Minden megváltozott az óta. Most már tudom, mit kell tennem, hogy hova tartozom. Nincs többé kétség, soha többé nem nézek hátra, felégettem minden hidat magam mögött. Most már csak a tiéd vagyok.

Hannibal elmosolyodott a kijelentésen.
-Még nem vagy teljesen az enyém.
Kivette a gyűrűket a társa kezéből és egy határozott rántással széttépte a bőrszíjat. A fénylő tárgyat visszanyújtotta Mr. Grahamnek.
-Pórázt akarsz kötni rám?
-Elveszem a szabadságodat, ahogy te az enyémet.
-Másként soha nem vettem volna el.
-Tudom. Látod, Will? Mindig is ezt akartam neked….
A doktor finoman megemelte a kezét és a gyűrűt halványan meg csókolta.
-Kettőnknek.
-Gyönyörű…

This is all i wanted, for you Will. For both for us.
 It’s beuatiful.