Hannibal ötven árnyalata I.

1.

A francba, a francba… Már megint elkéstem a határidővel, pedig megfogadtam, hogy elkészülök időben. Megint ki fogok kapni, a mestertől. Legbelül rettegtem tőle, de a testem mégis vágyott a büntetésre. Megérdemlem. Megígértem, hogy időben befejezem a következő fejezetett, de minden elvonta a figyelmemet, nem volt ihlettem, vagy ép az univerzum esküdött össze ellenem. Bármit is mondanék, Ő úgy se hinnem nekem, és nincs az a kifogás, amit elfogadna. Nem tűri az engedelmetlenséget, ezt jól tudtam. Szaladtam be a házba, a dolgozószoba előtti váróba, és próbáltam úgy tenni, mint aki nem most, ezekben a másodpercekben érkezett, hanem már régóta itt vár. Pszichiáteri rendelő… Ha tudnák a betegei, mit teszünk mi oda bent, akkor vajon szívesen jönnének máskor is?

– Naomi? Késett.

– Sajnálom, Dr. Lecter.

– Kérem, fáradjon be.

Tudja. A fene egye meg. Nagyon ki fogok kapni, a késért is.

– Kérem, foglaljon helyett, egy pillanat és jövök.

Ez volt a jel. Ő kiment, a mellék ajtón, addig, amíg én levetkőztem. Ennyi méltóságot még adott nekem, ha már az összes többit elvette. Ő soha nem vetkezőt le, mindig magán hagyta a teljes öltözetét, maximum a zakóját volt hajlandó levenni. Letérdeltem, a szürke dívány előtt, a karjaimat magam mögött összekulcsoltam, és csak vártam.

            A léptei, mint a macskáké, olyan halk, soha nem hallottam meg, mikor közeledett. A kezeimet összebilincselte, ez volt az első büntetés, amiért késtem. Nem érinthettem meg, azt tehet velem, amit csak akar.

– Joryū sakka, elkészültél a következő fejezettel?

– Nem, uram.

A nyakamra tettem a nyakörvet. Puha, bársonyos szőr borította belülről, kellemes érzés volt, de egy kicsit erősebbet szorított rajta, a kelleténél. Halkan felszisszentem, ahogy szorosabbra húzta a bőrt, és enyhén fojtogatott.

– Nem ellenkezhetsz, ugye tudod?

– Tudom, uram.

– Megbüntetlek, mert késtél, és mert nem készültél el. Mit fognak szólni, az olvasóid? Csalódni fognak benned, és elpártolnak tőled. Ezt akarod?

– Nem uram. Kérem, büntessen meg, máskülönben nem tanulok.

Hallottam csattani a nyakörven a pórázt. Utáltam. Tudtam, mi következik.

– Gyere.

Négykézláb vezetett el a létráig, akár a kutyákat.

– Jól van, ügyes kislány.

Gyűlöltem ezért, és Ő ezt élvezte. Elégedetten nézte, ahogy a térdem felhorzsolódik a deszkákon, hogy majd megfojtom magamat, csak minél előbb érjek a létrához, és kezdje el az igazi büntetésem.

– Hova sietsz? Vissza!

A francba, már megint észrevette.

A létra előtt, végre megkegyelmezett.

– Rendben, felállhatsz.

A nyakamról levette a pórázt, és azzal rögzíttette csuklómat a létrához. Megkerülte a testemet, és velem szembe állt. Az arca a szokásos, ridegségét tükrözte, és én éreztem, ahogy máris nedvesebb vagyok a tekintetétől. Nem vette le rólam a szemét, miközben a nyakkendőjét oldozta ki. Nagyobb bajban vagyok, mint azt hittem. A szememet ritkán kötötte be, pláne nem a nyakkendőjével. Drága, egyedi selyem darab volt mind. Azt akarta, hogy szenvedjek. Meg akartam csókolni, hozzá érni, de Ő nem hagyta. Még a látás jogát is, elvette tőlem.

A ruhája surrogásából hallottam, csak merre jár. Nyílt a szekrényajtó, és én idegesen nyeltem egyet.

– A pontosság, az egyik legnagyobb erény, amit az ember magáénak tudhat.

Lendült a pálca, és én megremegtem. A keze végig simított a testemen, és én önkéntelenül, bújtam hozzá. Vágytam az érintésére.

– Nem érdemled meg.

Újabb ütés.

– Igaza van, uram. Nem érdemlem meg.

Csak kérlek, érj hozzám! Tudta, mennyire kívánom, de direkt nem adta meg nekem.

– Számolj!

Újra suhant a pálca, és szüntelenül értek a csapások. A fenekem már csípet, a tízedik ütés után, már magamban könyörögtem, hogy hagyja abba.

– Ezt élvezed? Látod, ennyire mérges vagyok, amiért nem végeztél időben. Tudod, most egy olyan leckét fogok adni, amit soha nem felejtesz el. A keze végig siklott a testem két oldalán, és én remegtem. Éreztem a lehelete melegét, a fenekemnél, ahogy a két kezét, a belső combon felcsúsztatva, húzza szélesebb terpeszbe a lábamat. Amilyen szélesre csak tudta, szétfeszítette, miközben a hüvelykujjával a csiklómat masszírozta. Hangosan felnyögtem, és a testem megremegett, ahogy apró csókokat lehelt a fájós fenekemre. Az ujjai nem hagyták abba a kényeztetést, amitől csak még hangosabb lettem. Az orgazmus széléig táncoltatott, érezte, nem bírom már soká, ezért beleharapott a sebembe. Hangosan feljajdultam, aztán csak a szapora zihálásom hallatszott. A nyelve nedvesen csusszant belém, de csak egy pillanatra, hogy újabb darabot szakítson ki belőlem.

– Mester, ez fáj!

– Azért csinálom.

Különös érzés volt, a csiklómon az egyik ujja, a másik kezével, két ujjal hatolt belém, miközben a fenekemen lévő sebből szívta a vért. Egyszerre volt fájdalmas, és izgató. A következő harapás, már vártam. Szinte megváltás volt. Már nem üvöltöttem fájdalmasan, csak kéjesen sóhajtoztam, a kezének lökve az ágyékomat. Csak reménykedhettem benne, hogy annyira nem haragszik rám, hogy még magát is megtagadja tőlem.

– Kérem, uram…

– Megtanultad a leckét?

– Igen.

Kihúzta belőlem az ujjait és felállt. Megfordított a tengelye körül, és felemelte a két lábamat, úgy rántott magára. Nem volt szüksége felkészítésre, kőkemény volt. Az első orgazmus hullám, végig száguldott rajtam, ahogy belém hatolt. Megragadta a nyakörvet és úgy húzta előre a fejemet, hogy véres csókot adjon. Erősen fogta a csípőmet, miközben folyamatosan dugott és harapott, nem volt megállás. A fogaival tépte le a nyakkendőjét a szememről, csak hogy lássam, mennyi sebet ejtett már rajtam. Nem érdekelt, azt akartam, hogy velem zuhanjon Ő is. A fejét a melleim közé temette, és fojtott hangon nyögve élvezett belém. Még ilyenkor is uralkodott az arcán, az érzelmein, de nem érdekelt, vele élveztem én is. Kirántotta magát belőlem, és fél perc múlva, mintha sem történt volna, a kezemet oldozta el. A külseje makulátlan volt, a nyakkendője sem árulta el, hogy kioldotta. Hogy képes erre? Én még mindig remegtem, azt hittem a lábaim nem képesek megtartani.

– Joryū sakka, ha legközelebb nem készül el időben, attól tartok a csinos kis fülének, búcsút inthet.

Védelmezőn nyúltam a fülem után. Hannibal, mindig megtartja a szavát. Őt, nem érdekli semmilyen kifogás.

 2.

A kobaltkék étkezőben tértem magamhoz. Még soha nem jártam itt. A szobában helyenként, állatok koponyái fehérlettek, a virágok között megbújva. A falon, sűrű növényzet, a kandallóban lobogott a tűz. Az előttem lévő tölgyfal asztal, annyira hosszúnak tűnt, hogy egy egész ember elfeküdhetne rajta. Térj már észhez! Túl sokat gondolkodtál, pszichopaták agyával. De nem én vagyok paranoiás. Hogy kerültem ide? Nem emlékszem rá. És mit keress előttem itt a laptopom? Miért vagyok ide kötözve a székhez? Jesszusom! Tényleg egy pszichopatához kerültem. Csak most láttam, az étkező túlsó végében egy állvány állt. Egy emberi láb lógott rajta, amit épp a csigák ettek. Öklendezni kezdtem. Biztos, hogy nem igazi, biztos, hogy nem igazi. És ha az enyém? Lenéztem, de még mindkét lábam megvolt. Az ajtón belépve megláttam a fogva tartómat. A pszichiáteremet. Dr. Lectert.

– Miss Lipson. Örülök annak, hogy végre magához tért.

Franc, tudja az igazi nevemet…

– Mi ez az egész Dr. Lecter?

– Csak egy újfajta kezelés, amit most találtam ki. Az emberek stressz helyzetben jobban teljesítenek. Teremtettem egy olyan környezettet az Ön számára, ami lehetővé teszi, hogy ezen túl, mindig betartsa a határidőt.

– Azért mert online firkálok, azért nem jelenti azt, hogy tartanom kell magamat, holmi határidőkhöz.

– Még mindig lenyűgözz, mennyire lebecsüli önmagát. Maga nem firkál, hanem regényt ír. Egy pszichopata gyilkosról, és egy FBI nyomozóról. Bár szerintem a pszichopata nem megfelelő meghatározás. Maga nem vette észre benne, a szociopata jellemvonásokat?

– De igen. Szándékosan viszem, mindkét irányba.

– Lenyűgöző.

Oda sétált a lábhoz, és valami lével kezdte el locsolni.

– Még mindig nem árulta el, miért vagyok itt.

– Oh, igen. Segíteni fogok magának. Látja, ott van maga előtt a gépe. A határidő,- amit maga tűzőt ki-, holnap lejár. Arra fogom kényszeríteni, hogy írjon.

– Még is hogyan?

– Amit itt lát, nem kellék. Akár a maga lába is lehetne.  Az íráshoz, csak ujjakra van szükség. Minden egyes órával, amivel túllépi a határidőt, egy-egy testrészétől fogom megszabadítani.

– Nem teheti…

– Miss Lipson. Maga hazudott az eredeti nevéről, de egyben aláírta a nyilatkozatot, hogy beleegyezik, bármilyen kezelésbe. Ne féljen, sebész voltam, értem a munkám. Először, a fülével kezdjük. Én a maga helyében elkezdenék írni, már csak egy órája van.

– De nem megy!

– Siessen, Clarice! Siessen!

A szavai még ott csengtek a fülemben, ahogy mögém sétált, és a hajamat félresöpörve a nyakamban, a fejemre tette a kezét. Az ujjai a fülcimpámon voltak, és én veszett módjára kezdtem el írni. Igaza van, nem hagyhatom cserben az olvasóimat, se magamat…

És ha valakit, érdekelne még ezek után, hogyan indult volna a sztori akkor itt van. Mindkettőnek, ugyanaz lett volna az előzménye:

A taxiból kiszállva, utoljára igazítottam meg, az fekete szatén estélyimet. Képtelenség volt közlekedni ebben, a szűk, fodor halom ruhában. Állandóan attól féltem, mikor esek hasra benne. Szitkozódva kerestem elő a meghívómat, a kis kézi táskámból, amikor újra megbotlottam a szegélyben. Nem vártam, ezt az estét. Újabb alapítványi este, amit egy öntelt sznob rendezett. A bevétel, kevesebb lesz, mint amit itt az estélyre költött. Jobban is felkészülhettem volna, de annyira egyformák ezek a partik, hogy már a fáradtságot sem veszem. Mindig ugyanazok az emberek, ugyanaz a társaság. Azért, egy utolsó röpke pillantás nem árt. Legalább a házigazda nevét tudjam, a cél úgyis ki lesz plakátozva tömérdek helyen. Kivéve a borítékból a meghívót, meglepődtem. Kézzel írott. Ez újdonság. „Dr. Hannibal Lecter meginvitálja Önt…” Igen a szokásos, estélyi igen, meg van. „Az emberek, éhezésének megállítására-” Oh, milyen eredeti cím. Lefogadom, hogy valami nagydarab, kopasz, kövér fickó, aki stikában a feje búbjáról törli le az izzadságot, a csaja pedig, minimum húsz évvel fiatalabb nála, top modell külsővel, és az oly divatos celebeket majmolva hozták létre ezt a partit. Na, jó. Essünk túl rajta.

            Belépve, meglepetten láttam, hogy tévedtem. Sehol egy poszter, semmi arra vonatkozólag, hogy ez egy jótékonysági esemény lenne. Még egy mikrofon sincs. Pincérek folyamatosan sürögtek a sűrű tömegben, ital és étel tálcákat cipelve. Gyorsan, az egyikről lekaptam egy pohár pezsgőt, és körbe néztem, hátha láttok egy ismerős arcot. Újabb döbbenet ért, amikor láttam, hogy Freddie nincs itt. A vörös hajával, és a harsány személyiségével, azonnal feltűnne. Nagyot kortyoltam a pezsgőmből, aztán gyorsan észbe kapta, tudtam milyen gyorsan a fejembe száll. Kerestem a házigazdát a tekintettemmel, de nem találtam, az elképzeléseimnek megfelelőt. Mindenki gyönyörű volt, gazdag, és elegáns. Látszott rajtuk, ebbe a légkörbe születtek. Egy férfi, mégis kitűnt a tömegből. Ahogy elnéztem, whiskyt szürcsölgetett, a kandalló párkánynak neki támaszkodva. Az ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy egy húzásra felhajtotta az italt. Idegesnek tűnt, zavartnak. A szemét, nem vette le egy férfiról. Talán, vele beszédbe elegyedhettek, és útba tud igazítani, anélkül, hogy hülyének nézne.

– Jó estét! Tudna nekem segíteni? Dr. Hannibal Lectert keresem. Meg tudná mutatni, hol találom?

A nézése. Nem nézett rám, még mindig a férfit nézte, de ha ölni lehetne tekintettel, én már vérben fagyva feküdtem volna.

– Ő az.

A fejével a felé a férfi felé bökött, akit folyamatosan nézett.

– Ne, egyen az ételből.

– Tessék?

–  Ne, egyen az ételből.

Azzal letette a poharát a párkányra, és elsétált. Ez, tényleg örült. Vagy csak túl részeg. Mindegy szóra sem érdemes. A házigazdát már megtaláltam, azt még mindig nem tudom, mi a foglalkozása. Lassan kerülgetve az embereket próbáltam megközelíteni, hátha valakinek a beszéd foszlányából kiderül, valami több.

– Ön, járt már Dr. Lecter kezelésén?

– Nem még, de ódákat zengnek róla, és az un ortodox kezeléséről. Azt mondják a legjobb pszichiáter…

Szóval pszichiáter. Gondolhattam volna, csak a sztár ügyvédek engedhetnek meg maguknak egy ilyen házat, vagy az agytúrkászok.

            Egy magas, középkorú, hosszú szőke hajú nővel beszélgetett. A nő nem érdekelt. Már a hangja is, irritált. Az a tipikus sznob, lenéző fennhéjázó hang, ami a végtelen unalommal párosult. Inkább a férfit néztem. A fekete szmoking rásimult az alakjára, mintha ráöntötték volna. A vonásai voltak azok, amik sokáig lekötötték a figyelmemet. Szögletesek, mintha valaki vésővel, és kalapáccsal dolgozott volna rajta. Észre sem vettem, hogy túl feltűnően bámulom, és abbahagyták a beszélgetést.

– Miben segíthettek?

– Oh… Ízé… Bocsánat, Dr. Lecter. Egy interjút szerettem volna, Önnel készíteni.

A fejét félre biccentette, és úgy nézett rám.

– Nem szokásom interjúkat adni, ha csak nem pszichológiai lapnak lesz.

– Nem tudja, én a Gourmet magazintól jöttem, és külön cikket írunk az alapítványi bálokról, a hónapban. Mivel, Ön a legjelentősebb, aki gasztronómia téren is jeleskedik, így reménykedtem benne, hogy ad külön interjút nekem.

– Miss…

– Oh, bocsánat. Francesca Morrison.

Nem adtam meg neki az igazi nevemet, már így is eláshatom magam a föld alá, de ha még el is olvassa a munkásságomat…

– Miss Morrison. Nagyon udvariatlan bemutatkozás, mondhatom. Szívesen adok Önnek interjút, egy magán beszélgetés közben. De, jelen pillanatban roppant elfoglalt vagyok.

– Persze, tudom a bál. Még is honnan jött, ez a nagyszerű ötlet? Melyik celeb magazinban olvasta?

Szakmailag már úgy is elástam magam, akkor legalább, hagy szóljak be, ennek a beképzelt piócának.

– Saját történetem, késztett erre. Hetekig éheztem, és a húgom éhhalált halt.  Ön szerint mi lett volna a megfelelő téma? Igazán, érdekelne a válasza.

Csőbe húzott, erre nincs megfelelő válasz.

– Maga is tudja jól, hogy ez egy aljas húzás volt.

– Be kell valljam, igen modortalan volt. 

Ennyit sikerült, ha valakinek van kedve, nyugodtan lehet folytatni, vagy csatlakozni ;) (Várom az ötleteket kommentben.)