Murder Family 16. fejezet

16.

           

            Mr. Graham és Dr. Lecter egymással szemben ültek a megszokott szürke foteljeikben, de a helyszín nem stimmelt. Egy őszi mezőn rendezkedtek be, a pára lassan szállt fel körülöttük a fűcseppekről, miközben a hajnal első fényei világították meg őket. Az egész táj elhanyagolt, gazos volt, a lehullott avar a lábuk alatt zizegett, a ködön keresztül halványan megcsillanó napszemcsék kékbe vonták a tájat. A két férfi nem törődött a szokatlan környezettel, a beszélgetésük a legtermészetesebb formában zajlott.

– Áruld el Will, hogy érzed magad?

– Jól…

A doktor félrebiccentette a fejét.

– Jól? Mióta tetted magadat előttem?

– Csak fáj a fejem ennyi az egész...

– Azért fáj a fejed, mert tagadod a belsődet. Nyomás alá helyezed magadat, félsz a téged folyamatosan kísérő árnyéktól. De Ő is te vagy, Will.

A nyomozóval szemben megjelent saját maga, ahogy a társa kecses mozdulattal intett egyet. Ő volt az, de valahogy nem stimmelt a kép. A férfi arca határozottabb és nyugodtabb volt. Szenvtelen. A külseje rendezett és elegáns, szöges ellentéte saját énjének. Az ujjai végéről vér csöpögött és mosolygott. Ahogy egymásra néztek, Mr. Graham vadul csóválni kezdte a fejét.

– Nem, ez nem én vagyok…

Az árny arca egy picit megrándult a képtelenségen és higgadtan szembesítette őt a tényekkel.

– Megölted Hobbsot, megölted Gideont. Hiába próbálod a munkád mögé bújva elrejteni a valódi gondolataidat, az igazság az, hogy gyilkos vagy. Élvezted, amikor megölted őket, és újra megtennéd. Hisz gonoszak voltak… Megérdemelték, amit kaptak. Életeket vettek el.

– Ahogyan én is.

– Miért nem engedsz a benned rejlő hangoknak, miért küzdesz az elkerülhetetlen ellen?

– Mert ez nem én vagyok!

A nyomozó üvöltve mutatott a vele szemben álló hasonmásra és elkezdett remegni. Saját maga ellen kellet küzdenie, miközben tisztában volt vele, hogy hasztalanul küzd. Rég elveszett. Hobbs megölésével indult el a lejtőn és nem tudott megállni. Nem akart megállni. Könnyekkel küzdve nézte végig, ahogy az árny alak közelít felé lépésről lépésre, de nem bírt megmozdulni. A férfi két keze közé vette az arcát és megcsókolta őt, miközben Hannibal a háttérben elégedetten mosolygott. Az ujjaival a szék karfájába kapaszkodott, hasította a bőrt a körmeivel, próbált menekülni, de az árny alak nem eresztette. A csókkal kiszívott belőle minden életerőt, a lelkét és eggyé váltak. Ő megszűnt létezni és a helyét át vette a másik, aki mosolyogva ült le az ő kihűlt helyére.

 ***

Az éjszaka sötétjében, egy fekete, szarvas agancsos lény állt, a bordái élesen kiugrottak aszott testéből, az ujjai karmokban végződtek. Egy vendigó. A vonásai emlékeztetettek csupán arra, hogy egykor Ő is ember volt, és most a hófehér hályogos szemével érdeklődve figyelte a legújabb születést. Ám ez, nem hagyományos ellés volt. Az erdőben vele szemben egy fekete tollas szarvas állt, hangosan nyögött és prüszkölt a fájdalomtól, majd elterült a földön. A hasa rángatózott, ahogy a benne növekvő lény próbált magának utat találni a külvilágba. Ujjaival vájta a hasfalat, majd kiharapta magát. Átrágta a húst, a beleket, mindent, amik az útjába álltak. Az erős hártyás burok végül engedett neki, és Ő üvöltve mászott ki a világba, mert fájt a születés. Fájt, hogy ez lett belőle. Will pucéran, véres-mázzal borítva üvöltött és kétségbeesett. A halántékából agancsok álltak ki, a metamorfózisa elkezdődött. Ő is átváltozott, ő is egy lett azok közül a szörnyek közül, akiknek a munkáit nap, mint nap elemezte. Gyilkos lett, és ez az álmaiban tört igazán felszínre. A kutyák riadtan ugrottak fel, ahogy végre felébredt és felkelt. A sötétben botorkálva ment ki a fürdőszobába és tépte fel a tükör mögötti gyógyszeres szekrényt és öntötte a markába az Aszpirin, nyugtató és altató keveréket. A csapból nyelte a vizet és a mosdóba kapaszkodva lopva nézte a tükörképét. A teste tiszta víz volt, a hajából facsarni lehetett az izzadságot, az egész rátapadt a fejére, mintha most mosott volna hajat. Az amúgy is fehér bőre, ha lehet, még sápadtabb volt, és a szemei alatt hatalmas fekete fellegek húzódtak meg. Beteges volt a külseje, és az elméje egyaránt.

Senkinek nem mondta el, próbálta titkolni a belsőjében létrejött fenevadat, ami folyamatosan azt sugallta neki, hogy ölni helyén való volt. A hasfelmetszőt látta maga előtt mindig vendigóként, mert Ők is a kannibalizmus által lettek ilyenek. Kannibalizmus, gyilkosság, kapzsiság, ezek a bűnök változtatták át az embereket ilyen szörnyé a legendák szerint, és ő csatlakozott hozzájuk. Együtt érzett a gyilkosokkal és mindig rettegett attól, hogy egyszer túl sok lesz neki, és ő is ártani akar. Elvenni egy életet, hogy érezze azt a hatalmat, kiváltságot, amit ők éreztek. Garett Jacob Hobbs a halálán belélátott a lelkébe, azért kérdezte tőle: ”látja?”. És ő elkezdett látni… a halál gyönyörűségét, azt hogy mennyire jó érzés volt újra megölni Hobbsot, Gideon által. Meg akart szabadulni az elméje e pontjától, de nem tudott. Mint a lépfene rágta belülről, marta a tudatát és a zajok, amik az elméjében összpontosultak felerősödöttek. A feje folyamatosan fájt, lázas volt és néha hallucinált. Nem akarta elmondani a társának a problémáit, úgy gondolta meg birkózik mindennel, csak Hobbsal nem tudott. Ő öröké ott kísértett mellette, a szemei ugyan üvegesek voltak, de még így is érezte magán az örökös tekintetét, ami őt figyelte. Az átalakulását. Nem tudta, hogyan fogadja el az új énjét, legszívesebben megfojtotta volna, de már nem volt képes szétválasztani a gondolatait. Az egyik fele küzdött a másikkal és nem tudta biztosan, hogy melyiknek szurkoljon.

***

            Will a havas mező közepén állt, és próbált mindent kizárni maga körül, ami a külvilágot jelentette. Egy olyan személyt kerestek, aki állatok idomításával, széttépetett nem egy embert. A nyomok nem egy fajtól származtak, és ez volt a legérdekesebb. A környéken, több farmon történt mészárlás, mire a gyilkos eljutott az emberekig. Ahogy a szeme előtt elsuhant az aranyinga, rá kellett jönnie arra, hogy nem állat volt az, aki ezt tette. Azok nem végeztek volna ilyen mértékű pusztítást és csonkítást. Aki ezt tette, az élvezte, amit tesz. Újra kinyitotta a szemét, és visszasétált a főnökéhez, közölni vele a fejleményeket.

– Nem egy állat tette. Hanem egy ember, aki állat akar lenni.

– Állatnak hiszi magát?

–Nem hiszi, annak képzeli magát.

– És mit akar?

A nyomozó újra lehunyta a szemét és ismét látta magát nyakig véresen, ahogy élvezettel tépi ki a húst az áldozatból. A fogai között cafatok lógtak és úgy érezte most teljes, igazi, és nem csak egy álca.

– Marcangolni. Ez nem személyes. Nem ismeri őket. Nem kell, hogy ismerje őket. Ők neki... a húst jelentik. A prédát.

–Az ilyen pszichózis nem marad a rendszeren kívül. Valahol valakinek fel kellett, hogy tűnjön.

– Ha ez pszichózis, valahogy bele kellett kerülnie, megszelídítenie, magára öltenie. Mérnök... Vagy ért a tervezéshez. Tudja, hogy alkosson. Megalkotta a fenevadat. Tanulmányozza a ragadozókat. És nem nyugszik, amíg tökéletes nem lesz a metamorfózisa. Szükségünk lesz a tanácsára, Jack. Ha van, valaki, aki tudja, mit kell keresnünk, az Ő az. Tudom, hogy a személyes kapcsolatom befolyásolja a Hannibalba vetett bizalmadat, ezért megértem, ha mással akarsz dolgozni, de szükségünk van egy szakemberre. Látom a sémát, de vannak olyan részek, amit csak Ők tudnak megmagyarázni.

Mr. Crawford sokat értően bólintott, és újra a hullák felé nézett. Vékony léceken táncolt nála a doktor, de szakmailag nem ismert nála megbízhatóbbat. Félre kellett tennie a személyes érezéseit vele kapcsolatban, és újra azzal foglalkoznia, mi a legjobb a munkájuknak.

– Rendben. Kérem, hívja fel Dr. Lectert, tájékoztassa a történekről és mondja meg neki, hogy a patológián várom, legkésőbb holnap.

Mr. Graham csak némán bólintott és tárcsázta a számot.

***

            Hiába kezelte új terapeuta Willt, a gyilkosságoknak voltak olyan aspektusai, amit nem tudott mással megbeszélni, csak a társával. Hanyagul neki dőlt az íróasztalnak és hangosan gondolkodott tovább, a legújabb gyilkosról, aki belemászott az elméjébe. Nem tudta magából kiirtani, mintha belülről rágta volna, addig, amíg el nem ér a legmélyebb, legeltitkoltabb rétegeibe. A feje szüntelenül hasogatott, néha erős görcsök járták át, és úgy érezte láz borítja a testét. Marék számra vette be az Aszpirint, de semmit sem használt. Mégis, a lelkében dúló vihar jobban érdekelte, mint a fejében lévő. Meg akarta érteni, miért van rá ilyen intenzív hatással ez a gyilkos.

– "Nincs az embernél nagyobb vad, mikor saját tomboló dühe uralkodik felette."

Összehúzta a szemöldökét és próbálta megérteni a gyilkos motivációját, de ez nem volt azonos az Ő elképzeléseivel.

– Ez nem düh. A düh a provokációra adott érzelmi megnyilvánulás. Ez valami más.

– Mi?

– Ösztön. Ahogy gondolkodik.

– Az állati ösztön a test és az elme korlátaitól függ. Ha túl hamar kiismerjük a korlátainkat, sosem ismerhetjük ki az erőnket.

– Széttépte az áldozatait, szerintem kiismerte.

– Kinyilvánította.

Hannibal felállt az asztala mögül, és oda ült mellé az asztal szélére. Ismerte a gyilkost, akit kerestek, egy korábbi páciense volt, és a legpotenciálisabb lehetőség lehetne belőle, a szeretője számára, hogy végre átlépje a korlátait.

– El tudod képzelni, milyen széttépni valakit? Vagy inkább fegyvert használnál?

– Azzal elveszik a közelség.

– A fegyverrel elindítasz egy eseményt, nem pedig befejezed. Arról fantáziáltál, hogy puszta kézzel ölöd meg Gideont. Nem lett volna kielégítőbb, mint meghúzni a ravaszt?

– De.

– Elbújtál a fegyvered mögé. Enged meg magadnak, hogy közel kerülj az ösztöneidhez, Will. Csak így értheted meg az embert, akit keresel, csak így ismerheted meg önmagadat.

A nyomozó értetlenül nézet rá.

– Ismerem saját magamat.

– Nem, te elfojtod magadat. A lényed legmélyét nem engeded szabadra, még mindig tagadod a belsődben ébredező szörnyet.

Mr. Graham, ahogy kinyitotta a szemét, rájött arra, hogy az osztályteremben állt, és nem a szeretője irodájában. Az egész beszélgetés csak a fejében játszódott le, és a doktor válasza még mindig ott csengett a fülében. Ettől félt a legjobban, ezektől a szavaktól. Igen, megváltozott. Másként gondolkodott, érzet, cselekedett, amióta együtt voltak Dr. Lecterrel és ez megrémítette. Olyan eddig nem ismert énje került a felszínre általa, amiről eddig nem is tudott, és nem is akart tudni. Most viszont kérlelhetetlenül tőrt előre és megállíthatatlanul. Hallgasson az ösztöneire? Könnyű azt mondani. Hogyan hallgasson rájuk, amikor azok olyan cselekedetekre ösztönzik, amik elítélendők?

***

            A korboncnokok meglepőbb információkkal nem is szolgálhattak volna a „guru” számára, amikor belépett hozzájuk és a kezében lévő aktát kezdte el tanulmányozni. A boncasztalon két koponya rekonstrukció állt, mindkettő állati, de egyik se emlékeztette arra, amit korábban látott. Jimmy Price és Brian Zeller felváltva közölték vele a sokkoló tényeket.

– A barlangi medve harapásnyoma áll a legközelebb az áldozatok sérüléseihez.

– Az óriásfarkas, mely a kutyafélék között a legnagyobb faj, az is csak ici-picit hasonlít.

– De ezt nem barlangi medve csinálta.

– Leginkább azért, mert növényevők, és 28 ezer éve kihaltak. És mert a harapás ereje, a koponya méretével összevetve, nem egyezik az általunk látott sérüléssel.

– Akkor mi okozhatta?

– Kilincsmű és sűrített levegő, esetleg.

– Kifinomult találékonysággal van megáldva, legyen az állat vagy ember.

A hátuk mögött megjelent Hannibal, aki érdek feszítve hallgatta végig a volt betege munkáságának a boncolgatását. Zseniálisnak tartotta, milyen kreatív volt a fiú.

– Az állatok sokkal jobban hasonlítanak az emberre, mint hinnénk. És az emberek, az állatokra. Csak egy hajszál választ el minket.

– És néhányunknál ez a hajszál túl vékony.

Jack felállt a székéből, hogy kézrázással üdvözölje a férfit.

– Helló, Dr. Lecter. Hogy történhet ilyesmi?

– Ha valaki ilyen fajta diszfóriában szenved, annak általában más jelei vannak. Hangulatváltozások, klinikai depresszió, skizofrénia.

– Általában?

– Lehet, hogy egyáltalán nem jelentkeznek. A gyilkos lehet, hogy épített egy hidat aközött, akinek látszik, és aközött, amivé válni fog.

– Nem hidat épített, doktor... Hanem egy öltözéket.

– Amit magára ölt, az a transzformáció.

– Látott már valaha ilyet?

A doktor bizalmasan félrehúzta az ügynököt, hogy kettesben beszélhessenek. Muszáj volt rávezetnie őket, kicsoda is valójában Randall Tier.

– Megszeghetem ezzel az orvosi titoktartást, ezért óvatosan járnék el.

– Látott már ilyet?

– Évekkel ezelőtt kezeltem egy pácienst, akire illik a profil. Egy kamasz fiú, aki véleményem szerint személyiségzavarban szenvedett.

– Ez a fiú fenevadnak képzelte magát?

– A terápiánk során átélte a megvilágosodás pillanatát. Megértette, hogy ő egy állat, aki emberi testben született. Magányosan élt. Elbujdosott, és állathoz hasonlóan viselkedett.

– Téveszmés volt.

– Nem feltétlenül. Nem hitte, hogy a metamorfózis fizikailag is megvalósulhat, de ez még nem akadályozta meg abban, hogy megpróbálja elérni.

– Mostanra már felnőtt?

– És ahogy bölcsebb és magabiztosabb lett, már nem érezte úgy, hogy a szükségleteit bujdokolva elégítse ki.

– Milyen szükségletei vannak, Dr. Lecter?

– Kegyetlenség.

***

A Természettudományi Múzeum falai, nem verték vissza Hannibal kecses lépteinek a zaját. Némán sétált teremről, teremre, amíg elérte azt a részleget, amit keresett. Az őslénytani kiállítás állandó volt az intézetben, és remek megfigyelő hely egy olyan ember számára, mint a volt páciense. A férfi épp egy csontvázat rakott össze, amikor oda ért, a fogak hegyesen villantak az állatkoponyájában, és a dolgozóember fel se nézett a munkából, úgy küldte volna el.

– A múzeum zárva van.

– Helló, Randall.

Mr. Tier azonnal felkapta a fejét, és csodálkozva nézte maga előtt a terapeutáját. Hosszú évek óta nem találkoztak, még is őszinte rajongással tekintett a doktorra. Ő segített neki megértenie saját magát, átvészelni a legborzalmasabbakat.

– Dr. Lecter.

– Mindig is, a fogak irántivonzalmad fog irányítani téged.

– Ezt mondta akkor is, amikor először bevittek a rendelőjébe.

A pszichiáter őszinte csodálattal és meglepetéssel nézett rá. Nem gondolta volna, hogy ennyi év távlatából is emlékezni fog erre.

– Ezt mondtam volna?

–Igen.

–Sírtam. Rettegtem attól, hogy elmondjam magának, mi a bajom.. De maga megkönnyítette. És a többi beszélgetéseink is.

–Egy terapeuta élete megoszlik a tanácsadás és a kíváncsiság közt. A pácienst rátereljük az útra, de aztán kíváncsian várjuk, az út merre viszi majd őket. Nagyon hosszú utat tettél meg, Randall. Hosszú idő telt el a kezelések óta. Ezért is szerettem volna veled beszélni a csodás fejlődésedről négyszemközt.

A férfi lassan oda sétált hozzá, hogy intim közelséget vegyenek fel, úgy ahogy azt a rendeléseiken tették.

–Láttam, mit tettél.

– Mit tettem?

– Sikolyokat szültél... Ahogy a szobrász port szül a kidolgozott kőről. Az a síró kisfiú már nem ragaszkodik hozzád. Most mi ragaszkodik hozzád? Mi ragaszkodik a fogaidhoz?

– Letépett fejbőrdarabok... amikből a hajszálak üstökösként húzzák a csíkot maguk után.

– Gyönyörű.

Hannibal a rajongásig gyönyörködött mindabban, amit látott, halott. Randallben már meg volt az, amit Willből akart előcsalni. Azt akarta, hogy rajta keresztül lássa meg önmagát, és ehhez fel kellet áldoznia a férfit. Ő volt a megfelelő alany, az egyetlen, aki meg tudja értetni a szeretőjével mennyire fontos is az ösztönök elfogadása. Saját magunk elfogadása. Sajnálta feláldozni ezért a volt betegét, de tudta hogyan hálálja majd meg neki.

– Keresnek téged.

– Nem hiszem, hogy abba tudom hagyni.

– Nem is akarom. De meg fognak találni, Randall. Ezért fontos, hogy pontosan azt tedd, amit mondok.

***

Mr. Tier már számított a látogatókra, a doktor már korábban figyelmeztette őt az érkezésükre. Tudott mindent a két férfiról, különösen az alacsonyabbról. Szinte sugárzott belőle ugyanaz a tétovaság, kétségbe esteség, mint ami anno belőle is. Amikor még tagadta a saját lényét, de most már ünnepelte a tetteit és megvetette korábbi önmagát. Gyenge volt, mint ahogy ez a nyomozó is gyenge. És a gyengéknek hullaniuk kell. Alig várta, hogy leszálljon az éj, és széttéphesse Őt. Ő az egyedüli, aki azonosítani tudná őt, hogy ő a gyilkos. Ha elpusztítja Will Grahamet, ahogy Dr. Lecter tanácsolta neki, nem lesz senki, aki rá bizonyítsa a gyilkosságokat. Hiszen ő egy minta polgár.

– Beszélni akartak velem?

–Randall Tier. Jack Crawford különleges ügynök az FBI-tól. Ő pedig Will Graham. Ezt mind maga rakta össze?

A guru a teremben kiállított csontvázra mutatott. A másik urat úgy tűnt sokkal jobban érdeklik a kiállított tárgyak, mint az, akiért ide jöttek, valójában ez csak álca volt. Tudott a másik múltjáról, hogy kikezelte, és a benne lévő fenevad ébredezése miatt nem akarta tudomásul venni a jeleket.

– Igen.

– Szép munka. Ez mi?

– Egy barlangi medve.

Mr. Crawford vadász szimata nyomott fogott, ahogy az előtte álló személyt mustrálta. Nem nagyon hitt a doktornak, de ez most olyan esett volt, ahol hinni akart neki. Hinni akarta, hogy megtaláltak a gyanúsítottjukat, csak vallomásra kell bírni. Hisz nem ezért hozta magával Willt?

– Sok barlangi medvét rakott már össze, ugye?

– Igen. Összerakom őket, szétszedem őket, és újra összerakom.

– Akkor megérti a működésüket, és azt, hogy vannak építve?

– Sok mindent tudunk a barlangi medvéről. Több tízezer kövületet találtak szerte Dél-Európában. Nagyon elterjedt volt.

– Csak azért kérdezem, mert gyilkos fegyverként nemrégiben egy barlangi medve koponyáját használták.

– A történelem előtti álkapcsok és karmok arra lettek tervezve, amiben a legjobbak voltak.

– Az áldozatokat széttépték.

– A legjobb eszközt használták ehhez a feladathoz. Ha belenéz a koponyába, rájön, mi volt ez a feladat.

William erre a mondatra felkapta a fejét. Vajon ha belenéznék, az ő koponyájába mit találnának? Normális lenne, mint másé vagy eltérő? Nem tudta azt képzelni, hogy normális lenne. Nem lehet.

– Biztos van valami eltérés, az is lehet, hogy agydaganat, azért fáj így a fejem, azért gondolkodok másként…

– Magának már egyszer meggyűlt a baja a múltban azzal, ami a fejében van. Nem így van, Mr. Tier?

– Szóval erről van szó? Azt hiszik, megöltem valakit egy kövülettel? Személyiségzavarom volt. Az orvosok azt mondták, a testem belső térképe nem egyezik a valósággal. Tudják, milyen az, ha a bőr, amit viselnek, nem illik magukra?

– El tudom képzelni.

A legbelső énje legszívesebben kirágta volna magát belülről, szétszakítva őt, és mint a kígyó a levedlett bőrt, ott hagyta volna. Ő csak bábként szolgál, de a halálpillangó lassan elhagyja a bábját, és nem tudta mi fog akkor történi. Melyik rémkép lép ki az ő álmaiból és kell életre? Hány ember vére fog a kezéhez tapadni, ha nem tudja megállítani? És ha csak gonoszakat ölne? Akik rászolgáltak a halálra? Megrázta a fejét, hogy minél messzebb hessegesse a gondolatot. Nem engedheti, hogy az a lepke ki kelljen.

– Már tudom, ki vagyok. És sokkal jobban vagyok. Szocializálódtam. Szedem a gyógyszereimet. Van munkám. És nagyon keményen dolgozok. Én vagyok a bizonyíték, hogy az elmebetegség gyógyítható.

Randall nagyszerű színész volt. Azt mondta, amit hallani akartak tőle, és nem azt, ami valójában történt. Mr. Grahamnek a szavai egy halvány reménysugárt adtak. Hannibal kezelte ezt a férfit súlyos téveszmékkel és úgy néz ki, hogy egy siker történet lett belőle. Ha megosztaná a társával a történeteket, ha elmondaná, mi zajlik benne legbelül, akkor rajta is tudna segíteni?

– Hazudik, és ezt te is nagyon jól tudod. Az elkerülhetetlent nem lehet megállítani, még gyógyszerekkel sem. A legutolsó belső csatádnak mi lett az eredménye, amit megosztottál vele? Együtt vagytok az óta is. Ne hidd, hogy most megállítana…

És Willnek igazat kellett adnia a belső hangjának. Elveszett, nagyon, de nagyon régóta és egyedül volt.

***

            A mindentől távol eső sötét pusztaságában, két férfi állt, a fák között megbújva kémlelték a magányosan álló házat. Első ránézésre az ember azt hinné, hogy egy ősi sámánt lát, állati bőrökbe bújtatott, csontokat és állati koponyát viselő figura, egy elegánsan öltözött férfi mellett, valójában mindketten kegyetlen gyilkosok voltak. Dr. Lecter hívta ide a betegét, mesze Baltimore-tól, Wolftrap egy eldugott kis szegletébe, ahol egy elhagyott hajóként állt a ház, a havas tengeren. William otthona. A legvégső átalakulás helyszíne mindkét betege számára, ahonnan csak az egyik távozhat élve. A mellette álló félig állat-félig ember lény, már fujtatott a rá váró küzdelemtől és a vadászat izgalmától.

– A munkád magányát tiszteletben tartom és becsülöm. Csak bátorító szavakat jöttem mondani. Fejlődsz, Randall, és ez a fenevad a legnemesebb éned. A két test, a két hang, a két akarat eggyé válik. Élvezd ki ezt a helyzetet!

Mr. Tiernek ez volt a záró szó. Négykézláb rohant, mint valami nagy vad és a karmai között sűrűn csapkodta a havat maga körül. A fogai között akarta érezni az áldozat húsát, a vérét, hallani akarta, ahogy a csont ropog, a mindent elpusztító állkapcsa alatt. A parányi ház egyre nagyobbnak tűnt, ahogy közeledett, már csak pár méter választotta el.

Will otthona rettentő zajos lett a kutyák folyamatos ugatásától. Még soha nem látta ennyire idegesen csaholni őket, mind az ajtóba tömörülve kaparták azt, ki akartak menni. Ha látogató is jött hozzá, az ebek akkor sem viselkedtek így. Ez gyanús volt neki. A házi kedvencei a legjobb házőrzők voltak, és a szokatlan viselkedésük óvatosságra intette őt. Leemelte a puskáját a falról és kiment a ház elé, hogy körbe nézhessen. A szabadban nem volt világítás, csak a folyamatos loholás hangja hallatszott. A hangos zihálás, ahogy a hó ropogva keringett a levegőben, miközben Randall vágtatott feléje. Mr. Graham visszament a házba, lekapcsolta a lámpákat, és nyugalomra intette a kutyákat. Biztos volt benne, hogy a fenevad nem látta őt, és addig nem akart lőni, amíg nem támadja meg. Ahogy a sötétben állt, a nappali ablaktábláján keresztül beugrott a lény a szobába és rávetette magát. Eldobta a fegyvert, az agyarak centire csattogtak az arcától, amikor megtámadta a fenevad és a falnak neki nyomta a hátát. Will ösztönei azonnal felébredtek, és hagyta magában elszabadulni az erőt, ami mindig is átjárta. Ágyékon rúgta a férfit, majd mellkason, aki ettől megtántorodott és elterült a földön. A nyomozó rá térdelt a testre és ököllel kezdte verni a csontok mögött megbúvó pofát. Nem Randall Tier feküdt előtte, hanem Garett Jacob Hobbs. A szürke, vizenyős arc mosolyogva nézett rá, és ő csak ütötte, ahogy az erejéből telt. A harmadik ütés után, a profil megváltozott, először a vendigó alakját öltötte magára, majd a saját, rémült arcképét. Az ütései még erősebbek lettek, a kézfején a bőr teljesen felhorzsolódott, ahogy a fogakhoz ért. A keze nem állt meg, hiába tudta mit tesz, megragadta a fejet és addig csavarta, amíg kitörte az áldozat nyakát. Elpusztította mindazt, ami eddig ő volt. Megölte az új énje a régit és teljesen átvette a hatalmat felette. Megszűnt a kettősség, immáron csak egyedül volt. A szörny elszabadult.