Murder Family 17. fejezet

17.

            Dr. Lecter hazaérkezvén a baltimore-i otthonába, egyből a konyha felé vette az irányt, ám az étkezőbe belépvén, lemondott arról a pohár borról, amit magának ígért, a sikeres kezelést megünneplendőn. Tudta, hogy a csatából, amit ő gerjesztett csak egy győztes jöhet ki, és egy szikrányi kétsége se volt afelől, hogy ki lesz az, aki a végső győzelmet learatja. Hogy leplezze a büszkemosolyt az arcán, megfordult, behúzta maga után a tolóajtókat, a nem létező illetéktelen szemek elől ezzel eltakarva a szobában zajló jelenetet. A lakozott tölgyfaasztalon a volt páciense feküdt kiterítve, a feje az ő irányába nézett, a szemek élettelenül verték vissza a csillár fényét és a nyaka furcsa, természetellenes pózban állt. Kitörték. Az asztal végén a szeretője állt, teljes nyugalommal az arcán, valójában még mindig dúlt benne egy fajta belső vihar. Nem tartotta helytelennek a tettét, és ezt valahogy illetlennek érezte.

– Puszta kézzel ölted meg?

A doktor a fejét oldalra hajtva vizsgálgatta a hullát, orvosi szemmel, és csak mellékes adatként kérdezte meg. Will megremegett a higgadt hangtól. Mintha egy delíriumos álomban járkált volna eddig, és a hang visszarángatta volna a jelenbe.

– Ez így...intimebb volt.

Lenézett a vértől ragacsos kezeire, amik még mindig ökölbe voltak szorítva. Lassan kitárta az ujjait, és a kézfején a sebek vörösen csókolták a bőrét, amik között fehér kis ékkőként sejlett fel a kéztőcsontjai. Újra összeszorította az öklét, ahogy felvillant előtte a kép, hogyan verte a férfi arcát, amikor elöntötte a mérhetetlen hatalom, hogy végre uralhat valamit, anélkül, hogy visszafogná magát.

– Meg is érdemled az intimitást. Az, amit ma tettél, megkövetelte azt, hogy kilépj végre a fegyver árnyékából. Önmagad árnyékából.

Hannibal lassan oda sétált Mr. Grahamhez és gyengéden felemelte a kezét. Az asztalán fekvő holttest nem érdekelte, sokkal jobban aggasztotta a társa sérült keze. Legszívesebben az ajkait a sebekre tapasztotta volna, és a saját csókjaival gyógyította volna be azokat, addig szívva és nyalva, míg az utolsó kis heg is eltűnik. Puhán hordozta a tenyerén a másikét, mint egy sérült kis madarat, de az ő sérült kis madarának ellátásra volt szüksége. Testileg és lelkileg.

***

            A hófehér porcelán edénybe, gyorsan vörös csíkok vegyültek, ahogy a doktor forró vizet öntött  a partnere kézfejére. Mr. Graham szótlanul törte a gyengéd tisztogatást, ahogy a puha géz lassan hozzáért a bőréhez, hogy a sebet kitisztítsa. Nem értette, hogy a másik, hogy képes ennyire higgadt maradni, ennyire nyugodt, amikor ő megölt valakit.

– Az előkelő világ, általában tabuként kezeli az élet kioltását, te viszont nem szólsz semmit.

– Azt, amit teszünk, azt, amiben hiszünk, leginkább a halál indokolja. Áthatja mindenünket és az életünk része. Halál nélkül mivé lennénk? A halál lehetősége az, ami nagy dolgokra sarkall minket.

Gúnyosan felhorkantott ezen a kijelentésen.

–  Egy ember megölése, szerinted egy nagyszerű dolog?

– Én másként tekintek az eseményekre, nem úgy, ahogy te. A fejlődésedet, a terápiádat figyelembe vége, igen. Nagyszerű tetet hajtottál végre. Te voltál Randall Tier végső ellenfele. Általa megtaláltad a lényed azt a pontját, amit mindenki elől titkolni próbáltál, még előttem is.

A nyomozó szeme még üvegesebbé vált. Hannibal tudta. Végig tudta, mégse tett semmit… Talán, még visszatérhet a gyökerekhez, talán még nem késő. De lehet újra önmaga valaha is? Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt és már nem próbált vissza kerülni a felszínre. Hagyta, hogy a fekete mélység elárassza. Dr. Lecter jól érezte magában a partnere agóniáját, és nem hagyhatta, hogy újra visszavedledje a már elhullajtott bőrt.

– Ne fordulj magadba, Will. Vissza akarsz majd vonulni. Akarod majd,mint ahogy a sín tükröződése csábít minket, mikor közeleg a vonat. Maradj velem.

A férfi most először nézett fel rá. A tekintette kétségbeesetten csillogott.

– Hová is mehetnék?

– Hisz te tettél ezé, miattad lettem ez, és csak te vagy nekem és Abigail. Senki más…

– Bárhová mehetsz, és elégedett is lehetsz. Én az vagyok.

– Hogyne lennél.

Hannibal elengedte a füle mellett a szarkasztikus választ, és inkább rá akarta vezetni a partnerét ismét a helyes útra. Arra az útra, amit az már egyszer megtalált, de még nem ment elég mélyre ahhoz, nem tett meg elég utat, hogy igazán magáénak érezhesse.

–Mikor megölted Randallt, azt képzelted, hogy Hobbsot ölöd meg, vagy saját magadat?

William megremegett. A kezek, amik az övét kötözték be éppen, biztosan tartották és egyszerűen nem volt képes, nem újra felidézni a képet. Ahogy elpusztította a gyenge énjét, azt, aki mindig csak hátráltatta és akadályozta őt abban, hogy teljesen önmaga legyen. Lenyűgöző volt… Felszabadító... Egyetlen pillantása is elég volt ahhoz a társára, hogy Ő tudja, mi a válasz.

– Sosem éreztem magam annyira elevennek, mint mikor megöltem Őt.

– Akkor az adósa lettél Randall Tiernek. Csak te adhatod meg neki azt, amire mindig is vágyott, csak te vagy képes az Őt meg illető helyre emelni. Segítsd az Ő átalakulását épp úgy, ahogy Ő segítette a tiédet.

            Hannibal a társa kezén nyugtatta a sajátját, és csak a lélegzettük csöndje hallatszott. Nem érdekelte őket, hogy az asztalon még mindig ott hever egy harmadik férfi, azaz ő világuk határain kívül esett. Mr. Graham az ég felé emelte a tekintetét, mintha a plafonra lenne írva a válasz az ő nagy kérdéseire. Azokra a kérdésekre, amikre a válasz már ott volt a lényében, amiről ő mindent tudott. Azt, hogy hogyan kell kiállítania műtárgyként Randallt, hogyan alakítsa át állattá Őt. El kell fogadnia a saját lényét, ahogy Ő is elfogadta azt. De vajon képes lesz rá? A társa eddig elfogadta, de még soha nem ölt így…

– Megöltem a volt betegedet… ez téged nem zavar?

Dr. Lecter egy pillanatra tekintett csak az asztalon fekvő hullára, majd a pillantását újra a partnerére emelte. A férfi nagyon elveszettnek tűnt, sebezhetőnek, holott már kikelt a lepke a gubóból, de az új szárnyak még végtelenül törékenyek voltak, és gyengék. Az ő felelőssége lesz megacélozni az izmokat, a még erőtlen „végtagokban”.

– Mr. Tier tudta nagyon jól, hogy az élet mit tartogat a számára. Soha nem voltak afelől kétségei, hogy a vágyai hová viszik majd, ha nem tudja őket kontrolálni. Benned meglátta a veszélyforrást, és most először nem az állati ösztönei vezeték a gyilkosságban, hanem az emberi. Talán ez volt a veszte, talán szándékosan akart meghalni. Nincs miért hibáztatnod magad, ahogy az Ő átalakulása, úgy a tiéd is csak a halállal lehetett teljes. Mi az első, eszedbe jut, ha a gyilkosságon elmélkedsz?

– Istenre gondolok… a jóra és a gonoszra.

– A jónak és a gonosznak semmi köze Istenhez. Az emberi elme tette csupán összefüggővé a kettőt. Figyelemmel követem mindig, a templomi összeomlásokat. Láttad a mostanit Szicíliában? A homlokzat rádőlt hatvanöt nagymamára az istentisztelet alatt. Ez a gonosz volt? Vagy talán Isten? Ha odafent van, szereti ezt csinálni, örömet okozott neki. A tífusz és a hattyúk mind egy helyről származnak, ahogy az eredendő, ösztöni gondolataink is.

– Feladtam a jót és rosszat a viselkedéstanért.

– Mind Isten képére teremtettünk Will. És ha Ő ölhet, pusztíthat, akkor mi miért ne tennék bűntudat nélkül? Neki talán van bűntudata, amikor milliókat öl meg?

A doktor felállt a székről, és a társa háta mögé állt. Két kezét a férfi vállán pihentette és együtt nézték az előttük elterülő tettemet. Finoman előrehajolt a nyomozó füléhez, és halkan suttogott neki.

– Ne hagyd, hogy a képzeteid, régies eszmék, visszarántsanak a csodás fejlődésedtől. Soha nem voltam még rád ennyire büszke, mint ma, és ne ringasd magad téveszmékbe. Ez vagy te valójában, ez az igazi éned, és engem lenyűgöz. A legpompásabb, legnemesebb, amit valaha is érintettem…

A doktor keze behatolt az ing résein át, a nyomozó mellkasára, ahol megtalálta azt, amit a legjobban keresett. William bőrét. A szív hevesen kezdett verni érintései nyomán, a tenyere végig siklott a hófehér márványon, kitapintva minden porcikát. A szeretője halk sóhajjal az ajkain hajtotta hátra kicsit a fejét, megadván magát a kéz tapintásainak. Hannibal még közelebb hajolt hozzá, a cserepes száját végig futatva a férfi érzékeny nyakán, és hagyta, hogy a műalkotás felemésztődjön. Mr. Graham háta ívbefeszült, a legfeszesebb íj volt, amit a pattanásig húztak, annyira vágyott a másik érintéseire. Szinte a végsőkig ki volt éhezve, még ha az egész egy groteszk jelenet is volt, el akart felejteni pár pillanatra mindent maga körül, és csak hagyni, hogy a doktor érintései elvigyék abba a világba, ahol minden csendes, jó szagú és fényes. Ahol nem kell saját magát megjátszania, normáknak megfelelnie, ahol a saját kis szabályaik szerint élhetnek.

– Csodálatos vagy, Will. Ne rejtsd el a valódat előttem, csak az arra érdemtelenek előtt. A legtisztább hegyi patak, a legnemesebb márvány, a legritkább gyémánt, ami vért kíván…

– …Hannibal… Vigyél fel, kérlek…

A nyomozó szinte imádságként ejtette ki a szavakat, és a szerelme kötelességének érezte teljesíteni a kérését. Az ing némán hullott a padlóra, ahogy lefejtette azt a keskeny vállakról, majd kézen fogva vitte fel a társát a hálója art deco falai közé.

***

            A barna, göndör hajú, megelevenedett Botticelli képmás, egy pillanatra megtörten ült az ágyszélén, de az ő Mefisztója nem hagyta magára. Kezdetben csak tudat alatt érzékelte a halvány csókokat, de ahogy azok szenvedélyesebbek lettek, úgy lépett ki ismét az álomvilágból. Elkerekedett szemekkel nézte, ahogy a partnere a lábai előtt térdelt, kioldja a cipőjét, és mint valami értékes műtárgyat teszi szabaddá a lábfejét. Az alabástrom bőr, szinte világított a sötét éjszakában, és a vékony ujjak kecses táncot lejtettek rajta, ahogy Dr. Lecter végig húzta a lábfej mentén azokat. Mr. Graham legutoljára akkor látott ennyi csodálatot a szeretőjétől, amikor megkérte Őt, hogy bánjon vele úgy, mint az előkészítésre váró étellel.

– Gyönyörű…

Az ajkak puhán érintették őt, mint valami szentségen siklottak végig, hogy aztán a nagy lábujjánál összekulcsosodjanak. Will hangosan felnyögött az új, és szokatlan érzéstől, ahogy a nyelv selymesen simogatta a bőrét, és a fogak kiharaptak minden kis porcot a lábujjain, ezzel egy egészen ismeretlen és rendkívül izgató területre terelve őt. Zihálva könyökölt két oldalt maga mellett, és nem tudta levenni a tekintetét a párja szeméről, aki mérhetetlen mohósággal tűnte el újra és újra a parányi testrészét a szájában. A szabad kéz ujjai felvándoroltak a lábszárán át, a merevedésig és ő már nem bírta tovább. A földre vetette magát a férfi elé, és hevesen csókolni kezdte, miközben egyenként szedte le róla a vége láthatatlan rétegeket.

***

            Az ágy halkan nyikordult a két test alatt, ahogy oldalvást feküdtek rajta. Hannibal átölelte, érezte a fenekének neki nyomódó erekciót, ami már szinte csúszós volt a vágycseppektől és ő neki csak egy vágya volt, hogy a doktor elfeledtesse vele ki is volt tegnap, és csak a jelenre koncentráljon. A szerelme két karja erősen tartotta, ahogy lassan beléhatolt és ő hátra vetette a fejét, az ajkai szétnyíltak és nem tudta eldönteni, hogy azonnali kielégülésért könyörögjön, vagy még többért ebből a gyönyörből. A doktor a nyakát csókolgatta, és ő a csípőjébe kapaszkodva húzta magához közelebb, miközben a teste remegett már a kéjtől.

– Fantasztikus vagy William, az én legszebb műalkotásom.

A tenyér neki feszült az ádámcsutkájának és egy pillanatra megszűnt a levegővétel, a valóság, csak Hannibal ölelő karja maradt és a végtelen kéj. Az elméje kérlelhetetlenül száguldott az orgazmus felé, a felsőtestét hiába fogták le az erős karok, a csípője gyors ütemet diktált és a mindent elborító gyönyör hamar végig száguldott a testén. A szája néma sikolyra nyílt, és mint Ikarosz zuhant a magasból a mélybe. Megégette magát, de a hűs test nem engedte el. Dr. Lecter simogatta és ölelte, amíg alászállt a bódító magasságokból, és csak azután húzódott el tőle. Meglepetten nézett hátra a férfira, - a társa még nem áldozott vele a gyönyör oltárán-, de a fejét rögtön visszavetette a párnára, ahogy megérezte a másik nyelvét az immár ernyedt merevedése körül. Hannibal nem akart egy csepp spermát sem kárba veszni, a nyelvével követve a nedű vonalát tisztította meg a szeretőjét, majd a csípőjébe kapaszkodva hatolt újra belé. Ahogy lenézett a párnán szétterülő haj glóriára, lemondott a béli terveiről, hogy gyors lesz és mohó. Ki akart élvezni minden egyes pillanatot, ezért lassan mozgott, ajakival a másikét kereste és hagyta, hogy szinte tantrikus mélységekben éljék át az együtt lét minden gyönyörét. Csak William létezett abban a pillanatban, a két keze közé fogta az arcát és gyönyörködve nézte a legszebb pillangót, amit eddig nevelt. A csípője lágyan ringott minden lökéssel közelebb jutva az élvezethez. Lenézve a partnerére, a kék szemek végtelen rajongása mögött megcsillant a gyilkos ösztön, és a makulátlan bőrön feltűnt pár apró vércsepp. Egy gyilkosé. Az ő gyilkos szeretőjéé. Ahogy ez tudatosult benne, mély, torokhangú nyögéssekkel jutott el a csúcsra, és kimerülten roskadt a szerelmére. Egyenértékű partnerek lettek, mindketten meglátták a legszebb gyönyör, a legnagyobb hatalom szépségét. Alkottak és elvettek, hogy újra alkothassanak. Meg csókolta a rubint vörös ajkakat, és karcos hangon kezdte el suttogni, élete egyetlen szerelmi vallomását.

– Teljes az imágóm irántad Will. Nincs azaz eszménykép, az a társadalom, erkölcs, etikett, ami ezt lerombolhatná.

A szerelme csak kipirult arccal és csillogó szemekkel nézett rá, és próbálta felfogni a szavai súlyát. A kezébe fúrta az orcáját, és lehunyta a szemét. Egy pillanatra megállt az idő, és minden tökéletes rendbe állt. Nem volt holnap, tegnap, csak a most. És a mostban ők teljesek voltak. Ám a valóság gyorsabban tört rájuk, semmint azt remélni merték. Dr. Lecter figyelmét nem kerülhette el, az étkezőasztalán éktelenkedő test.

– Van még egy adóságod…

Mr. Graham arca megrándult, ahogy a kéretlen kép az elméjébe furakodott. Randallnek tényleg tartozott még egy szívességgel, és a fejében lévő rémképek meg is mutatták neki a helyes irányt.

– Igazad van. Mennem kell…

Ám a férfi fölötte nem mozdult. Eddig nevelte a hernyót, etette, suttogott a bábnak, de most hogy kikelt belőle a lepke, nem tudta hagyni, hogy az egyedül szárnyaljon.

– Segítek.

De a társa csak némán megrázta a fejét.

– Egyedül akarom, nem szeretnélek téged is belekeverni.

Hannibalnak esélye sem volt tiltakozni. Azzal, hogy a tudását bemutatta volna a társa előtt, túl nagy lépést tett volna, amire Ő még nem volt kész. Nem, még időt akart hagyni Williamnek, mielőtt elmondaná neki a teljes igazságot, hogy ki is ő valójában. Vagy apró jeleket hagy neki, amivel rávezeti Őt. Vajon képes lenne látni, vagy inkább a tagadás ködén át nézné a képet, amit elé tár?

– Rendben. Tudom, hogy nagyszerű munkát fogsz végezni, és segíteni fogok neked Jack előtt másra terelni a figyelmet.

– Köszönöm.

Mr. Graham hálásan csókolta meg, miközben hagyta, hogy az agya vadul zakatoljon és a legféltettebb, legrémisztőbb képeket hívja elő.

           

***

Jack Crawford elképedve állt, a Természettudományi Múzeum boltívjai alatt. Még nincs huszonnégy órája se, hogy kihallgatták ezt a férfit, most pedig itt volt előtte halottként. Az áldozat téveszméi között szerepelt az, hogy egy állatnak hitte magát, és a gyilkosa most ennek megfelelően állította ki Őt. Az arcról tudták csak azonosítani a holttestet, az alsó állkapcsot eltávolították, a fogakat a barlangi medvéével helyettesítették, akárcsak az egész csontvázat. A lábakat meghagyták eredetinek, de a bordák, a nyak, a karok, állatiak voltak. Az egész egy groteszk kiállítási darabra emlékeztette, amit a horror viaszfigurás múzeumokban látni. Csak hogy ez igazi volt.

– A gyilkos úgy döntött, hogy nem szabadul mega hullától, inkább kiállítja.

Mire kiértek a helyszínelők, megérkezett Dr. Lecter is, aki szinte isteni áhítattal nézte a művet. Mint egy bálvány szobor, az ő tanítványának az első alkotása volt ez, és lenyűgözte ez a profizmus. Jól választott, William tényleg képes volt meglátni a művészetet a halálban. Egyedül a megjelenítéssel nem értett egyet, ő nem ezt képzelte el a volt paciensének. Az ő izélésének túl nyers volt, túl nyilvánvaló, ahogy a művész ábrázolt.

– Megrendítő emlékeztető a halál fesztelenségére. Randall Tiertől megtagadták a tisztességes halált, ahogy ő is megtagadta másoktól. Ez megaláztatás, egy végső méltatlanság.

Will saját maga se értette miért, de vágyott az elismerésre, arra hogy a társa, az egyetlen, aki megérti őt és a gondolkodását tisztán lássa a szándékait. Úgy érezte meg kell védenie a művét.

– Nem gúnyolódik rajta. Ez nem megvetés. Hanem...megemlékezik róla.

Hannibal még mindig csodálattal az arcán nézte az alkotást, és büszke volt a szeretője vakmerőségére. Választhatott volna kevésbé kockázatos helyszínt, vagy megjelenítési módot, de nem tette.

– A gyilkos nem fél a tette következményeitől.

– Nincs bűntudata.

– Már nincs…

A nyomozó lehunyta a szemét, hogy szokás szerint az aranyinga elsuhanjon a szemei előtt, de most csak megszokásból tette ezt. Megtévesztésből. Nem volt szüksége rá, tudta ki a gyilkos és mi volt a szándéka. Az ő számára minden megszűnt, az egész terem kiürült, csak ő maradt és Mr. Tier. A kiállított lelet. Az élettelen „szobor” megelevenedett lelki szemei előtt, a pupilla kitágult, és az ő tekintetét kereste. Az állkapocs nem mozdult, egy arcizom sem mozdult meg, mégis a férfi beszélt hozzá.

–  Üdv ismét. Jöjjön közelebb! Látni akarom. Maga látja önmagát?

– Egyre tisztábban.

Valójában még soha nem látta magát ennyire tisztán, azt hogy milyen is valójában. Hogy mi is igazából…

– Kényszerített rá, hogy megöljem.

– De arra nem, hogy élvezze is.

Will tudta, hogy a belső hangjával beszélget csupán, hogy Randall hangja a fejében létezik, de nem volt képes hazudni magának. Többé már nem.

– Emlékművet állított belőlem.

– Szívesen.

– De nem nekem, hanem magának.

Egy letűnt embernek, aki soha nem lesz többé. Soha többé nem akart olyan lenni újra. Céltalan, tétova, olyan, akin mindenki át gázolhat. Nem. Határozott lett, végre ő diktálja a szabályokat, még ha a fejében lázas küzdelem is folyt.

– Megadtam, amire vágyott. Ez olyan, mint maga. Amit érez, végre találkozik az általam látott valósággal. Ez az én átalakulásom. És a magáé. This is my design.

Ismét kinyitotta a szemét, és elkezdte darálni az érzéseit, mintha egy másik személyről beszélne és nem magáról.

– Ismerte a gyilkosát. Van itt némi...bizalmasság. Valaki, akivel találkozott, aki megértette őt. Aki hasonlított rá. Más kórtan, de ugyanaz az ösztön.

– A gyilkolás ösztöne. A halál szépsége és pusztítása. A hatalom…

– A gyilkosa együtt érzett vele?

– A megértést ne keverjük össze az együttérzéssel, Jack. Nem. Ha van itt valami, akkor... Azaz irigység.

– Irigység?

– Randall Tier könnyebben megvalósította önmagát, mint az, aki megölte.

– Ő tisztán látott. Megengedhette magának azt a luxust, hogy önmaga lehetett. Én vajon megengedhetem?

– Ez egy kezdő volt. Még sosem gyilkolt idáig.

Hannibal akkor is büszke volt Willre. Hivatalosan ez volt az első gyilkossága, ami kitudja mennyit követ még az ő gondos kezei alatt.

– Főleg nem így. Ez egy rémálom, ami követte őt az álmaiból.

–És onnan örökre elszabadult…

***

A helyszínelők hiába dolgoztak, nem találták nyomokat, és a doktorra már nem volt szükség a gyilkos profiljának meghatározásához.

– Jack, ha nincs ellenére, elrabolnám pár percre Mr. Grahamet, hogy négyszemközt beszélhessek vele.

– Remélem, nem ütközik semmi olyannal, ami hátráltatná a nyomozást.

– Biztosíthatom a felől, hogy semmi ilyesmiről szó nincs. Pusztán szeretném vele megbeszélni Miss Hobbs temetésének a részleteit.

– Ajánlom, hogy ne vegyen ki miatta szabadnapot. Meg engedtem neki, hogy rendezzen egy gyászszertartást, de azt nem, hogy emiatt elhalassza a kötelezettségeit.

– Természetesen.

– Will!

Mr. Crawford hangja mennydörgött az egész épületben, ahogy oda hívta magához a tőle pár méterrel arrébb álló férfit. Ha a guru valakit hivatott, nem lehetett nemet mondani, így a nyomozó is ott hagyott mindent és ment a főnökéhez.

– Kap pár percet Dr. Lecterrel, siessen. És ez az utolsó alkalom, hogy hagyom magát magánbeszélgetésbe bonyolódni.

A pár elhaladva hallotta csak a mondtatott, de Mr. Graham elengedte a füle mellett. Egy mindenkitől félre eső helyen álltak meg, de a mozgás körülöttük nem állt meg.

– Szeretem volna veled közölni, hogy minden készen áll Abigail temetésére. Az egészet megszerveztem, holnap után lesz Minnesotában. Csendesen végső búcsút veszünk tőle, és magunk mögött hagyjuk a múlt árnyait.

William egy pillanatra behunyta a szemét és megremegett. Annyira távolinak tűnt az egész, szinte meg is feledkezett róla.

– Hálás vagyok, amiért elintéztél mindent.

Lopva körül tekintett, hogy hallja-e őket bárki is, majd suttogóra vette a hangját.

– Olyan régen láttam Őt, rettenetesen hiányzik. Ha már úgyis Minnesotában leszünk a hétvégén, nem hozhatnám át magamhoz egy kicsit? A temetés túlságosan fel fog zaklatni és szükségem lesz rá, hogy magam mellett tudhassam. Ígérem, visszaviszem. Senki nem fogja észrevenni, az Isten háta mögött lakom, soha nem látogatnak meg. Szeretnék vele kettesben lenni.

– Szükséged van rá, hogy a lelkedet megnyugtasd mindazok után, amit tettél, vagy csak a gyász iránti tagadásodba menekülsz? Ne lépj vissza Will. Nem érdemled meg.

– Nem lépek vissza. Többé már nem.

– Helyes. Ebben az esetben, megengedem, hogy találkozzatok. De legyetek nagyon óvatosak, nehogy Dr. Bloomnak váratlan ötletei támadjanak.

– Alanaval azóta nem beszéltem kettesben amióta…

A nyomozó nem fejezte be a mondatot, mert egy pillanatra felidézte magában az emléket. Először elpirult, aztán feldühödött önmagára. Annyira el akarta temetni a saját énjét, hogy képes lett volna egy hetero kapcsolatba belebonyolódni, ahol már nem érzett érzelmeket, csak hogy ne kelljen saját magát felvállalnia. Hogy megfeleljen a normáknak. Még is miért? Amikor próbált megfelelni senki nem fogadta el, most viszont igen. Mennyivel jobb azóta az élete, hogy feladta a küzdelmet Hannibal ellen.

– Nem hinném, hogy meglátogatna. Mindig is gondosan ügyelt rá, hogy ne legyen velem kettesben.

– Mert félt egy esetleges kapcsolattól. De te most már az enyém vagy, Will. És ezt Ő is nagyon jól tudja…

– Will! Jöjjön ide, de azonnal!

A falakról szinte pergett a vakolat, ahogy Mr. Crawford elkiáltotta magát.

– A tiéd.

A nyomozó egy utolsó pillantást vetett a doktorra, majd elszaladt vissza a munkájához. Dr. Lecter még egy röpke percig nézett utána, a kabátját a karján tartva. Az övé igen. Testestül lelkestül most már. Még egyszer megnézte Randallt, és megállapította magában, hogy egyre jobban tetszik neki a szeretője munkássága. Túl nyers, túl szélesek az ecsetvonások, de William is pontosan ilyen. Nyers, vad, természetes és ő pont ezt szereti benne. Egy csiszolatlan gyémánt, amit ő csiszol. Halvány mosoly játszott az ajkain, ahogy kisétált az épületből a verő fényes napsütésre. Az ő szikrázó ékköve. Hisz a gyémánt is egy darab szénből alakul át a legnemesebb, legbecsesebb kincsé a világon.