Murder Family 2. fejezet

 2.

Will, a hajnal első sugaraival indult útnak a doktor házához. Meglepte, hogy amikor felhívta, a telefont az első csörgésre fel vette, a kicsit sem álmos hang.

– Dr. Lecter? Beszélnünk kell…

– Rendben, várom.

Neki ennyit is elég volt mondania ahhoz, hogy korán reggel fogadják Őt. Magában valószínűsítette, hogy más ember biztos, hogy elküldte volna melegebb éghajlatra. Hálás volt a pszichiáterének, amiért Ő hajlandó volt meghallgatni Őt és nem csak, mint az orvosa, hanem mint a „barátja”. Egyáltalán, mondhatja ezt a szót? A hosszú úton legalább volt ideje gondolkodni azon, hogyan is kerülhetett az országútra. A legutolsó emléke az volt, hogy az ágyában feküdt, és azon elmélkedett, vajon jó ötlet lenne-e Hannibal nélkül meglátogatni Abigailt? Ahányszor ránézett, az apját látta maga előtt, ahogy a halála közben is próbálta vele megértetetni a gyilkosság szépségét. Mintha tudta volna, hogy Ő az egyedüli, aki megérti. Nem tehet róla, a túlzott empátiája és a spektrum zavaros autizmusa miatt, képes volt bárki fejével gondolkodni. Nem volt még olyan személy, akinek a helyzetébe nem tudta volna magát beleélni. De az Övébe ki lát bele? Ki lenne képes együtt érezni vele? Túl nagy tehernek tartotta mindenki, és ezért soha senki nem vette a fáradtságot, hogy próbálják megérteni. Még Alana is kikosarazta, és ez végtelenül rosszul esett neki. Tényleg ennyire nehéz lenne a természete, hogy még a saját anya is képes volt lemondani róla? Soha senkivel nem találkozott, aki egy kicsit is együtt érzést mutatott volna, idáig. A doktor kedvessége jól esett neki, úgy érezte végre akadt valaki, akinek megnyílhat. Szinte észre se vette, hogy vezetett el hozzá, csak amikor már a ház előtt állt az autóval. Egy rövidet csöngetett, nem akarta megzavarni a ház urát.

– Will! Kérem, jöjjön be.

Hannibal elegáns fekete házi köntösben nyitott ajtót, a külseje makulátlan volt, ellentétben a nyomozóval, aki szinte magára kapta az első ruhadarabokat, amik kezébe kerültek. Követte a doktort a konyhába, aki ép egy csésze forrókávét töltött ki.

– Nos, mi történt?

– Bocsásson meg, a korai zavarásért.

– Nem tesz semmit. Örök fogadó óra a betegeknek, mindig nyitott konyha a barátoknak.

A férfi érezte a levegőben a frissen készült péksütemények illatát, és úgy érezte betolakodó ebben a légkörben.

– Az éjszaka, alva jártam. Állítólag…

– Állítólag?

– Nem emlékszem arra, hogy valaha is történt már velem korábban ilyesmi. Túlzaklatott lehettem, és talán azért történt meg.

– Az agya nem képes felfogni azt a túl sok ingert, ami éri. Jack kiküldte terepre, ezzel folyamatos munkára kéztetve azt. Nehéz csendben feküdni a sötétben, félni, hogy elalszik, amikor gondolkodni kell. Hallja a lélegzetét, meg a szemhéja kattanását.

– Most többet álmodom.

– Régen az álmaiban találta meg a fizikai biztonságát, feladhatta a kontrollt. Most már nem.

– Maga szerint mit kéne tennem? Hagyjam ott a munkámat?

– Egyelőre próbáljon meg, találni egy olyan, - nevezzük így- mentális mankót, ahol elengedheti magát és hagyja az agyát kicsit pihenni. Szüksége van a nyugalomra, Will.

A férfi felhúzta a szemöldökét, úgy nézett rá.

– Maga nem azért van, hogy ezt megteremtse nekem?

– De igen. De ezt közösen kell akarnunk. Nem segíthettek, ha maga nem akarja.

Ahogy belekortyolt a kávéba, a nyomozó vonásai enyhülni látszottak. Az arca kisimult, és melegséggel nézett a doktorra.

– Maga mellett érzem egyedül azt, hogy nyugodt lehettek. Olyan, mint egy védőháló.

– Jack elvágja a biztonsági kötelet, és én vagyok az, aki megtartja magát?

Will keserűen elmosolyodott a hasonlattól.

– Igen, valahogy úgy.

– Megtisztel a figyelmével… és a barátságával.

Dr. Lecter egy pillanatig csak nézte a másikat, hogy miként reagál a szavaira. Nagy vallomás volt ez a részéről, és a férfi most először nézett a szemébe. Legelső találkozásukkor egyből leszögezte, hogy soha senki szemébe nem szokott nézni, mert túl félre vezetőnek tartja. Valójában tudta, hogy ez is a betegségéhez társult. A kék szemek meglepetést tükröztek, mintha elképzelhetetlennek tartanák, hogy valaki ilyet mondjon. Aztán amikor felfogták a szavak komolyságát, a penge vékony ajkak mosolyra húzódtak. Igazira, és nem a cinizmus marógúnyát rejtették.

– Tényleg, a barátjának tart?

– Hosszú idő óta, először látok lehetőséget egy barátságra.  Sokban hasonlítunk, a hobbija, a világnézete. De nem az érdekel, hogy a barátja legyek. Maga érdekel. Ezért jutott eszembe a barátság. Jó, ha valaki lát minket, vagy képes látni. De ehhez bizalom kell, és mindketten nehezen tudunk bízni. Én tudom, mit szeretnék. És Ön?

Will egy pillanatra elgondolkodott. Tényleg kétségbe esett lépés lenne ezt elfogadnia? Elvileg nem lenne jó, személyes érzelmeket vinni, az orvos-beteg kapcsolatba, de Ő még is akarta. Vonzotta ennek a lehetősége, még ha kicsit feszélyezte is a másik férfi. Hiába álltak egymástól távol, a konyha két végiben, szűknek érezte a teret, mintha egy intim hangulatú burokba zárta volna őket, milliméteres közelségre egymással szemben.

– Maga segített megérteni, mit akarok egy barátságtól és, hogy mit nem.

– Valakit, aki méltó a barátságára. Sok időt töltött falak felépítésével. Érthető, ha látni akarja, ki olyan eszes, hogy átmássza azokat. Én mindent el fogok követni, hogy átmásszam őket. A kérdés csak az, hogy a túl oldalon mi vár rám? Egy segítő kéz vagy az elutasítás?

A doktor félrehajtott fejjel nézett rá, és Mr. Graham tudta a választ. Ott volt a barna szemekben.

– Ha tényleg képes megmászni azokat a falakat, én ott fogom nyújtani a kezemet, a faltetején.

– Köszönöm, elfogadom.

Egymásra mosolyodtak és belekortyoltak a kávéba. A doktor szemében diadalittas fény gyúlt, ahogy nézte a másik férfit. Őszinte volt hozzá, tényleg a barátjaként tekintett rá, többet között. De ugyanúgy el tudta képzelni a szeretőjeként, a védelmezőjeként az FBI ellen, vagy a vacsorájaként. A lista végtelen hosszú volt, hogy Hannibal mit tenne a nyomozóval és az, hogy melyiket válasza csak Ő rajta múlott. Azon, hogy Will mit hajlandó elfogadni és megtenni érte.

Kivett két kis narancssárga tégelyt, és a nyomozó felé nyújtotta.

– A barátja vagyok, Will. És mint a barátja, megkérem, hogy vegyen be ebből egy-egy szemet lefekvés előtt.

A férfi egyből hárítani próbált.

– Nem használok drogokat.

– Ez nem drog, hanem orvosság. Ez az első olyan termék, ami nem blokkolja az emberi elme működését, hanem elősegíti azt. Nem csinál magából agyatlan zombit, ahogy a többség nevezi. Próbálja ki, ha nem válik be, még mindig nyugodtan sétálgathat Wolftrap körül.

– Azt inkább kihagynám, köszönöm.

Kelletlenül, de elfogadta a felé nyújtott tégelyeket. Dr. Lecternek igaza volt, amiket eddig próbált, csak érzelemmentes, két lábon járó élőhalottat csináltak belőle. Nem volt tudatában annak, amit tesz, nem gondolkodott semmin, csak rutinból cselekedett, miközben a rémálmok ugyanúgy nem kerülték el, mint előtte. Csak megnehezítették az amúgy is rossz életét, így az óta elutasított minden ilyen gyógyszert. De ez most más volt. Most alva járt és ez kicsit megrémítette. Eltette a tégelyeket és épp indulni készült, amikor Hannibal feltette neki azt a kérdést, amire az éjszaka óta kereste a választ.

– Bejön ma velem Abigailhez?

– Nem tudom, hogy helyes-e az, hogy én meglátogassam.

– Eddig lelkesedett érte. Mi a változás oka?

– Maga szerint, nem egy fajta kifacsart perverz mód az, hogy az apja gyilkosa látogatja?

– Megölte az apját igen, de egyben megmentette az életét. Szerintem jót tesz mindkettőjüknek, ha együtt dolgozzák fel a történeteket. Neki szüksége van arra, hogy megértse az apja gondolkodás módját, arra, hogy megértse Ő nem olyan, mint amilyen Garett Jacob Hobbs volt, és ebben bármely pszichiáternél maga többet segíthet. Ön az egyedüli, aki a legkomplexebb betekintést tudott tenni az elméjébe, így elmondhat neki mindent. Ő pedig magának tudna segíteni, hogy ne gondoljon magára áldozatként.

– Nem tekintem magamat áldozatnak.

– Valóban? Akkor miért viselkedik úgy?

– Mert úgy kezelnek!

Will mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Végre kimondta…

– Alana, Beverly, Jack. Mindenki úgy néz rám, mint valami szerencsétlen hülyére, akit elvágtak azzal, hogy kiküldték terepre, ahol megölte azt a férfit. Igen, elvettem egy életet, de hoztam is ki egyet helyette. Az valahogy senkit nem érdekel, hogy ha nem mentünk volna oda, akkor lehet, hogy így is, úgy is megölte volna Őt.

Hannibal sokat értően bólintott, tudta miről beszélt.

– Az emberek könnyebben elsiklanak a pozitívumok felett. Sokkal könnyebb elfogadni a negatívumokat, és azon rágódni, mint a jóra várni. Ha folyamatosan csak jó történne velünk, nem tudnánk értékelni, nem lenne viszonyítási alapunk. Nem beszélhettek az Ő nevében, de szerintem Abigail, nem neheztel magára, amiért ezt tette.

A férfi mélyet sóhajtott. Benne volt minden csalódottsága és dühe.

– Jó lenne ezt, tőle is hallani.

– Akkor beszéljen vele.

– Rendben, délután ott találkozunk.

– Várni fogom.

            Dr. Lecter, a türkizkék szobában, Abigail ágya mellett állt. A lány az ágyon hason feküdt, a tőle kapott pszichológiai könyvet olvasva. Már a felénél járt, és most hanyagul csapta össze és nézett fel a mellette álló férfira.

– Dr. Bloom, megint bent volt. Azt akarja, beszéljek a csoporttal.

– Ha nem veszel részt a foglalkozásokon, azzal csak hátráltatod azt, hogy innen elengedjenek. Muszáj a látszatott fent tartanod. Azzal, hogy nem nyílsz meg, csak gyanús vagy, mindenki szemében. A gyász végre beindult nálad, és ezt Alana is boldogan vette tudomásul. Ne rontsd el azzal, hogy nem veszel részt a kezeléseken.

– Nehéz eltitkolni az igazságot, amikor mindenki azt várja tőlem, hogy legyek őszinte és nyíljak meg.

– Nem élvezed a hazugságokat, amik mögé bújhatsz?

– Ameddig a saját érdekemet szolgálják, addig igen. Csak nehéz. Álmomban Marissa elmondja mindenkinek, hogy én végeztem Nicholassal. A papa mindig azt mondta, ha nem használnánk fel minden egyes részét a szarvasoknak, akkor az gyilkosság lenne. Én nem használtam fel, nem becsültem meg. Mocskosnak érzem magamat.

– Úgy érzed, rosszat tettél azzal, hogy megölted Őt?

– Nem érzem, hogy rosszat tettem. Jó érzés volt. Felszabadító. Örököltem tőle az örültséget?

Kétségbeesve nézett fel az orvosra. Minden vágya az volt, hogy valaki azt mondja neki, nem olyan, mint az apja.

– Apád nem volt örült. Minden kultúrának, vagy kulturális közösségnek, mint például a család, meg van a maga saját erkölcsi morálja. Ezek néha eltérnek a megszokottól, mint a ti esetetekben is. Ez még nem jelenti azt, hogy te örököltél volna tőle bármit is. Ma meglátogat téged Will. Zavarna a közelsége?

Abigail csak hanyagul megrántotta a vállát.

– Nem. Tudom, hogy utálnom kéne, azért amit tett, de nem vagyok rá képes.

– Segíteni szeretne neked abban, hogy megértsd az apádat, és előbb gyógyulj.

– Igaz az, amit Freddie Lounds mondott róla? Hogy mentális problémái vannak és, hogy maga kezeli?

– Igen, de ez semmit nem von le az értékeiből. Adj neki egy esélyt, és próbáld megismerni Őt. Még sokban lehet a segítségünkre.

A lány kérdőn nézett rá. Nem értette a doktor szavai mi célt szolgálnak.

– Csak ezért ismerjem meg? Hogy a segítségemre legyen?

– Soha nem árthat, de jóval több van benne, semmint te azt gondolnád. Engemet elfogadtál, olyan nehéz lenne, Őt is? Megmentette az életedet, ezért már hálával tartozol neki. Elvárom, hogy viselkedj.

– Értettem, és igaza van.

Felállt végre az ágyról és megállt Hannibal előtt. A férfi nyújtotta feléje a blézerét és rásegítette azt.

– Vigyázz azzal, kit és hogyan akarsz manipulálni. Könnyebben átlátnak rajtad, semmint azt hinnéd. Willnél muszáj tiszta érzelmeket mutatnod, ha nem akarod, hogy lebukj.

– Nem akarom Őt befolyásolni. Annyira vagyok vele őszinte, amennyire a mi kis titkunk engedi. Neki előbb mondanék el bármit is, mint Dr. Bloomnak, vagy a közösségnek.

– Helyes. Gyere, szerintem már vár minket.

            Mr. Graham a társalgóban állt, a karján hanyagul lógott a kabátja, és kérdőn nézett a felé lépkedő párosra. Abigail még a házban is sálat viselt a nyakán, szégyellte a sebhelyét, amit az apja hagyott hátra emlékül. A lány a doktorba karolt, és a férfit meglepte ez a közelség. Tudta, hogy Abigail gyakran vendégeskedik nála, de hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültek, azt nem feltételezte volna róluk. Leültek egy félreeső padra és egyből hozzá fordult.

– Miss Hobbs. Örülök, hogy látom. Hogy érzi magát?

– Még mindig rémálmaim vannak. Nem tudok szabadulni a képtől, ahogy a lányok engemet okolnak, amiért helyettem haltak meg. Maga értette az apámat. Mi volt bennem annyira rossz, hogy meg akart ölni?

– Nincs magában semmi rossz. Az apja…

Will kereste a szavakat. Mit mondjon, hogy beteg volt? Ez sovány vigasz lenne.

– Az apjának téveszméi voltak. Volt már olyan anya, aki annyira féltette a gyerekét az életben ráváró gondoktól, hogy inkább megölte Őt, hogy megkímélje ettől. Szerette magát, a maga módján, ezért nem tudta megölni. Tudom, hogy rossz ezzel a tudattal élnie, de mindent elkövettünk azért, hogy túljusson a krízisen.

– Minden összeomlott. Úgy érzem soha nem állnak helyre a dolgok.

A lány hangja suttogássá vált, néha megremegett.

– Minden megváltozik. Bármit is érez most, ez meg fog változni. Egy fajta számvetést végzek az életemben, hogy mi a fontos, és mi nem. És maga fontos, Abigail.

– Azért vagyok fontos, mert bűntudatot érez amiatt, hogy megölte az apámat?

– Nem, nem csak ezért fontos a számomra. De igen, bűntudatott érzek amiatt, hogy árvává tettem és remélem, egyszer megbocsájt nekem.

– Soha nem haragudtam magára azért, amiért megölte Őt. Bár én tettem volna. Gyűlölöm Őt, amiért megölte a mamát és azokat a lányokat. Gyűlölöm, amiért belerángatott ebbe, és egy ilyen élet felé taszított. Nincs senkim, nincs hová mennem. Az áldozatok szülei elvittek mindent kártérítés gyanánt, csak annyim van, amennyit a szobámban tartok. Nem fogok tudni elhelyezkedni, mert mindenki ismer. Mi vár rám, ha innen kikerülök?

            Abigail összeomlott. A gyász, a súlyos terhek, amiket magában cipelt, lassan agyon nyomták. Tényleg nem manipulálta egyikkőjüket se, őszinte volt a két férfival. Hannibal bátorítólag megsimogatta a hátát.

– Nem kell kétségbe esned. Szívesen viselem gondodat, ha innen kikerülsz.

– És én is, ha meg engedi.

Will bátortalanul fogta meg a lány kezét, aki meglepődött, de nem húzódott el.

– Segíteni akarunk neked. Együtt mindent megoldunk.

– Mint egy család?

A férfi felnevetett.

– Igen, mint egy család. Minden, csak magán múlik. Semmit nem akarok Önre erőltetni, úgy érzem, Ön túlzaklatott most ahhoz, hogy komolyabb döntéseket meghozzon. Időt hagyok magának, nem akarom, hogy olyan döntést hozzon, amit később megbánhat.

– Hálásan köszönöm.

– Holnap együtt vacsorázunk, és akkor jobban megismerhetitek egymást. Jó lesz így?

– Igen.

A nyomozó övén megszólalt a csipogó, és káromkodva nézte, ki lehet az. A főnöke már nem először hívta, és amikor megtudta, hogy Dr. Lecterrel van követelte, hogy abban a pillanatban menyjenek a helyszínre most azonnal. Will szentségelt, nem szívesen ment volna el, pláne nem most, de a kötelesség elhívta Őt.

– Hannibal, bocsásson meg, de Jack kérte, hogy azonnal mennyünk. Sajnálom, Abigail.

– Mr. Graham, tudom, hogy az illem azt követelné, hogy maga ajánlja fel, de kérem tegezen.

– Köszönöm.

Egy halvány mosoly, ennyi telet tőle aztán siettek is a megadott címre.

– Beverly nyomott fogott, a szervkereskedővel kapcsolatban. Lenyomozták a mentő GPS-ét, így tudják, pontosan hol van.

– Jack szerint, Ő az utánzó. Maga szerint viszont nem.

– Nem ugyanúgy viselkedik, ez pontatlan munka, egy kezdője. Én nem reménykedem.

– Will, mit tenne, ha elkapná az utánzott?

– Ezt hogy érti? Természetesen letartoztatnám.

– Letartoztatná, vagy inkább lelőné? Garret Jacob Hobbs megbecsülte az áldozatait, a chesapeake hasfelmetsző viszont nem. Ő disznókként tekint rájuk. Maga azt mondta, jó érzés volt lelőni Hobbsot ennyi rossz után. A hasfelmetszőt nem lenne jó érzés?

– Nem tudom. Az akkor ösztönös volt, meg akartam menteni Abigailt. De aztán az egész, átcsapott másba. Nem tudom megmagyarázni.

– Hatalmi harcba?

– Nem. Valami más. Ha megtalálom rá a megfelelő szót, akkor elmondom.

Az autóbelsejében teljes sötétség uralkodott. Magán érezte a doktor tekintetét, de ez kivételesen nem zavarta, sokkal inkább megnyugtatta. Az ereiben száguldania kellett volna a vérnek az adrenalintól, de kivételesen nem volt feszült, a ráváró feladattól. Jack Crawfordot egy egész rohamosztagos csapat kísérte őket, Ő most nem fog lőni, biztonságban van. Ahogy odaértek, a főnöke szinte feltépte a mentő ajtaját. Az autó belsejében, a gyilkos ép könyékig volt az újabb áldozatában.

– Emelje fel a kezeit!

– Ha felemelem, meghal!

Jack azonnal kiabált magát.

– Dr. Lecter!

Hannibal még sietve is végtelenül elegánsan ment a mentőhöz és gyorsan beszállt. Egy gumikesztyűt felhúzva nézte végig, az általa mészárosnak titulált munkát.

– Rosszul vette ki a veséjét. Így el fog vérezni.

–  Át tudja venni?

– Igen.

A gyilkos kezei között csúszott be, a vékony hosszú ujjaival, és az eret kitapintva szorította el a vérzést, és állította helyre a katasztrofális hibát. Egy pillanatra felnézett, és szembe találta magát Willel. A nyomozó számára megszűnt a külvilág, elképedve nézte mit tesz az orvos. Tudta, hogy régen sebész volt, de az a fajta nyugodtság és kecsesség, ahogy dolgozott lenyűgözte. Szinte megbabonázva nézte a férfit, és valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Több volt ez, mint tisztelet. Nem volt illendő, mégis egymásra mosolyogtak. A doktor megmentett egy életet, ahogyan Ő is.

A közös összetartozás, az élmények, vagy az orvostól kapott nyugtató és altató keverék tette vele, hogy az nap éjjel, először álmodott Hannibalal? Nem tudta volna megmondani az okát, hiába kereste. Az erotikus álmok már nagyon, de nagyon rég elkerülték, most mégis egy ilyenben találta magát. Hannibal ebédlőjében feküdt az asztalon, körülötte a gyümölcs és virág halmok a megszokott kompozícióban, mintha csak Ő köré lettek volna elrendezve. Az inge szétbontva, a nadrágja letolva, és a doktor ép a péniszét tüntette el a szájában. Fogalma sem volt arról, hogyan került ide.  Az álmában, a világ legtermészetesebb dolga volt, feltárni a testét a másik előtt. Érezte, ahogy a puha ajkak körül ölelik, a férfi nyelve hol gyengéden masszírozta, hol folyamatosan körözött rajta. Hangosan nyögött és sóhajtozott, ujjaival a lakkozott asztallapba próbált kapaszkodni, de az túlcsúszósnak bizonyult. A kezei a mellkasára tévedtek, és a mellbimbóit izgatva, adta át magát a még nagyobb kéjnek. Hiába akart Ő irányítani, Hannibal lefogta, és nem eresztette. Tudta jól mire vágyik, így a torkára engedte a makkját, és elégedetten hallgatta a fentről jövő folyamatos nyögések sorozatát.

–Ne hagyd abba, kérlek.

Will azt hitte bele örül.  A garat reflex teljes hiányával találta magát szembe, és olyan élményben volt része, amilyenben az előtt soha. Számos barátnője szopta már le, de ez mesze túlment azon. Ezt soha nem nevezte volna annak. Ez maga volt a kényeztetés. Érezte, ahogy a makkja megfeszül, és az elő nedvei végig csorognak a doktor torkán. Ő készséggel nyelte le, és a mozgástól a lélegzette is elállt. Széttépte az ingét, ahogy az orgazmus végig száguldott a testén.

– Hannibal!

Üvöltött, a teste rángatózott és percek múlva is remegett.

– Ízlett a vacsora, William?

A doktor oda hajolt hozzá és megcsókolta Őt, így Ő is megérezhette a saját spermája ízét. A kesernyés íz, valami fémesbe csapott át, és ez felébresztette.

            Lihegve nézett szét a hálószobájában. A fémes íz nem tűnt el a szájából, a nyelvén érezte a fájdalmat, ahol elharapta, és a folyamatosan folydogáló vér, keserítette meg a szája ízét. Csak álmodta az egészet, még is a takarót felhajtva rájött arra, hogy tízen éves kora óta először, nedves álma volt. Kiült az ágyszélére és megdörzsölte az arcát. Annyira valóságos volt az egész, hogy még az emléktől is újra merevedése lett. Miért? Egy férfival volt álmában. Egy férfi elégítette ki. Soha nem tett és nem is akart ilyet tenni. Túl intim viszonyba került a doktorral. Azzal, hogy feltárja neki a lelkét az agya úgy gondolta, hogy a testét is oda kell neki adni? Igen, biztos ez lehetett az oka, nyugtatta meg magát. Gyorsan ágyat húzott és elindult a zuhany alá. A pénisze még mindig kérlelhetetlenül, undorítóan kemény volt. Így nem fogok tudni vissza aludni, - gondolta magában -, muszáj lesz magamon segítenem. A gondolatot tett követe, szigorúan nőket képzelve maga elé közben, a markába ölelte a merevedését. Hiába tett bármit, szinte megdugta a saját öklét, de nem jutott semmire. Amikor elkezdte utánozni az álmából Hannibal mozgását, bevillant neki a kép, és abban a pillanatban élvezett el, nem is sejtve, hogy tőle pár száz kilométerre a másik is ép ugyanezt teszi. Az ajakaiba harapott, hogy ne nyögjön fel hangosan, és még mindig magát izgatva a fejét neki támasztotta a csempének, és csak hagyta, hogy a forró víz megtisztítsa. Egy férfi szájának a gondolatától élvezett el, és ez kiborította. Nem, az nem lehet. Ő nem meleg, és ehhez tartja is magát. ­Biztos, az új gyógyszer. Igen, a gyógyszer és a túl intim beszélgetések azok tehetnek róla. Ezzel nyugtatta magát, és vacogva feküdt vissza az ágyába, az eddigieknél jobban félve az álmoktól.

           

            Másnap, Hannibal konyhájában állva már el is felejtette a rémálmot. A doktor megkérte, hogy egy pillanatra kísérje ki, amíg Abigail az ebédlőben terített. A konyhát finom illatok lengték be és Willt meglepte, amit a férfi főzött. Nem ehhez volt hozzá szokva tőle. Azt várta, hogy valami végeláthatatlan menü sort fog felvonultatni, csupa olyan hozzávalóval, amiről még az életben nem hallott, vagy a fizetése igen nagy százalékát tenné ki. Ezzel ellentétben, a serpenyőkben kolbász és tojás sült.

– Az Ő kedve miatt csináltam ezt, és gondoltam, magának is így kényelmesebb.

A nyomozó magában hálás volt ezért a figyelmességért.

– Köszönöm, tökéletes lesz.

– Azért hívtam ki, hogy figyelmeztessem. Abigail nem volt valami túl jó lelki állapotban, így kapott egy kis nyugatot tőlem. Ne értse félre, ha bármi nem illőt mondana, de nem hinném, hogy probléma lenne a viselkedésével.

A doktor mosolyogva nézett rá, és megkérte foglaljon kint helyett. Will, a lánnyal szemben ült le, akinek a szeme furcsa fényben csillogott.

– Éhes? Hannibal reggelit készített, vacsorára.

A nyomozó jól ismerte ezt a tompa, érzelem nélküli mosolyt, de nem szólt semmit. A vendéglátójuk eléjük tette az ételt, és Ő is helyett foglalt. A lány nagyon furcsán, révedezve nézett Mr. Grahamre, aki nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie tőle.

– Abigail, mit látsz?

– A családomat.