Murder Family 20. fejezet

20.

–Bizonyíték!

Ez volt Will első gondolata.

–Kell valami bizonyíték, ez csak egy rajz, ettől még nem lehet gyilkos!

Lélekszakadva szaladt volna a házban, de nem volt képes rá. Erőtlenül botorkált le a konyhába, miközben folyamatosan kattogott az agya. A fejében egymást váltották a gondolatok.

–Mit tudunk a hasfelmetszőről? Szerveket gyűjt, sebész volt vagy az, gourmet, megeszi a szerveket, nem hagy maga után nyomokat, rendkívül intelligens, nagy tudású ember, aki művészetrajongó… Mind illik rá, a francba!

A konyhába érve felrántott a hűtő ajtót. A polcok tele voltak hússal, mindegyik egyenként előkészítve, átlátszó nejlon zacskókban gondosan felcímkézve. A vörös húsokról nem tudta megállapítani, hogy emberi, vagy állatiak-e. Túl sok volt az összetevő. Comb, karaj, hátszín, majd talált mást is, ami már jobban idegesítette. Szív, máj… Belsőségek. De nem tudta elképzelni, hogy egy disznónak lehet ekkora szíve… Túlságosan hasonlatos volt az emberéhez. Még jobban szédülni kezdett, és a kirakós darabjai akaratlanul is, de kezdtek összeállni.

–Ha Hannibal a gyilkos, és ez itt emberi szerv…

A gondolatot nem tudta befejezni, a mosogató fölé hajolva, remegve okádta a bűzős epét, mert semmi más nem lett volna, amit kihányjon. Újra felrémlett neki az álma, hogy a férfi a szívét ette meg a saját szeme láttára. A fa… Az áldozat profilja… Semmi nem volt véletlen.

–Az üzenet nekem szólt… Azért volt két értelmezése a gyilkosságnak. Azért oltotta belé a fát, azért állította ki Szent Sebestyénként, hogy én elfogadjam, a nemi identitásomat Ő iránta… Ezt már korábban eltervezte, csak a megfelelő pillanatra várt… De én, megelőztem Őt…

Újra a mosogató fölé hajolt, de bármennyire is összerándult a gyomra, nem tudott magából semmit kipréselni. A könnyei újra folyni kezdtek, a saját naivitása miatt.

–Hisz végig tudtam, mindenki figyelmeztetett! Hogy lehettem ekkora barom?

– „Dr. Lecter legutóbbi betege, aki itt volt, megtámadott és közben lenyelte a saját nyelvét.”… „Hannibal nem egy betege halt meg a kezelés közben vagy közvetlenül utána”... „Vigyázzon, kivel barátkozik Mr. Graham, nehogy baja essék… Hannibal figyelmessége a maga szempontjából annyira ártalmas, mégis annyira ellenállhatatlan, hogy emiatt nem képes ésszerűen gondolkozni.”

– Ésszerűen gondolkozom.

– „Emlékeztesse magát erre mindig, mielőtt túl késő lenne.”

Bedelia tudta. A kezelésükön elmondta neki, de őt annyira idegesítette a nő, az hogy el akarják őt taszítani a „családjától”, hogy nem volt képes túllátni a mondatok mögött rejlő igazságig.

–„Család”… Az persze…

Keserűen felnevetett a gondolaton. Hiszen ki más nézné elégedetten azt, hogy gyilkos lett belőle, ha nem egy másik gyilkos? Végig az orránál vezeték és ő hagyta. Megérdemli mindazt, ami történt.

            A mosogató peremétől ellökte magát, és a kezébe vette a mobilt, hogy tárcsázza Jack számát. Megtalálta a Hasfelmetszőt. Végig ott volt velük, ezért nem kapták el. Majdhogynem együtt élt a gyilkossal, mégis mikor tudta mindazt észrevétlenül véghezvinni? És különben is? Mit mondana neki? Hogy talált egy rajzot, meg egy hűtőt tele hússal? Ez nem bizonyíték. Ellene sokkal több bizonyíték szólna, mint Hannibal ellen… Hisz, ott van a házában Randall Tier hullájának a maradványai, Freddie DNS-ét is könnyű lenne megtalálni. Ha szólna bárkinek is, azzal csak saját maga alatt vágná a fát. Válaszokat akart, bizonyítékot. A tudata kezdett tisztulni, így a folyosó hálózatokon addig sétált, amíg megtalálta a pincéhez vezető ajtót. Kékszakállú herceg várában érezte magát, és tudta mi fog rá várni, ha kinyitja az utolsó ajtót. De ő ki akarta nyitni. Esélyt akart adni annak a halovány kis hangnak, aki azt súgta neki, hogy tévedett.

Most először volt hálás azért, amiért az FBI-nál dolgozik, a zárat könnyűszerrel feltörte, -nem törődve azzal, hogy ha nincs igaza, hogyan fogja mindezt megmagyarázni a doktornak-, és felkapcsolta a villanyt. A szikrázó fehérségű ledek fényében nem volt többé kétsége. Az acélboncasztal a helység közepén, baljóslatúan csillant. Senki sem mondhatja azt, hogy a doktor hazahozta a munkáját… A helységben mindenhol kényes tisztaság uralkodott, szinte harapni lehetett a fertőtlenítő szagát a levegőben. Az boncasztal mellett egy műtősök által használt gurulós asztal volt elhelyezve, rajta a tálcán tökéletes katonai rendben sorakoztak a sebészi felszerelések. A polcokon vegyszerek, gumikesztyűk, fertőtlenítő szerek, gyógyszer, mint ha egy igényes illegális szervkereskedő műtője lenne, vagy egy temetkezési vállalkozó balzsamozója. Aztán, ahogy megfordult, még több dolog tárult a szeme elé. Egy körfűrész, újabb polcok szerszámokkal, különböző fajta kötelekkel, és egy fogas rajta egy átlátszó overall. Ránézésre meg tudta állapítani, hogy Hannibal mérete. A szoba újra forogni kezdett vele, és neki meg kellett támaszkodnia a polcok peremébe, hogy ne essen el. Bizonyítékokat akart… Hát megkapta. Minden ott volt élesen és tisztán. Megrázta a fejét, hogy összeszedje magát és higgadtan gondolkodjon. Ha elmondja Jackenk mindazt, amit tud, ő is bűnössé válhat, azt hihetik mindenről tudott végig, és eddig védte a férfit. Akkor az a házát is átkutatják és akkor neki is vége. Nem, nem csak neki… Abigailnek is. Hisz ott volt nála, tele a ház az Ő DNS-ével… Őt nem fogja magával rántani… a lány ártatlan, nem tehet arról, hogy mindegyik „apja” gyilkos volt. Ha mást már nem is tehet, legálabb őt megkíméli ettől. Nem voltak kétségei a felől, hogy ha Hannibal előtt felfedi, hogy ismeri minden titkát, akkor nem kerül ki innen élve. Újra a gyógyszeres polcok felé fordult és elmosolyodott. Együdül nem fog meghalni. Összeszedett mindent, amire úgy gondolta szüksége lehet, ki biztosította a fegyverét, és a küzdelemre készen foglalta el újra a helyét az irodában. 

***

            Hannibal hatalmas tömött barna papírzacskókkal tért haza, ugyanis menet közben megállt a kedvenc boltjában vásárolni. Tökéletes vacsorát akart főzni Willnek, és nem érte be csupán az otthon fellelhető összetevőkkel. A holmijával gyorsan kisietett a konyhájába, és belépvén, a mosogató irányából megcsapta a kesernyés, semmivel össze nem téveszthető szag, az epés hányadék illata. Az agyában hozzá adta a teendői listájához a tárgy mielőbbi fertőtlenítését, de nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az esetnek, számított erre az eshetőségre, egy beteg ember mellett. Az acélpultra helyezte a tömött zacskókat, és életében talán először, nem vetkőzött le, nem állt neki gondos rendezettséggel elpakolni a friss árukat, hanem egyből a párja után indult az irodájába, ahol hagyta. Aggódott a férfiért, nagyon lázas és beteg volt, amikor a kötelesség elszólította tőle. A kabátját a lépcsőn felfelé haladva egyenként kigombolta, és meglazította a nyakába kötött sálat. Reménykedett benne, hogy a társát nem találja még mindig a helységben, és jó beteg módjára az ágyában pihen. Amikor benyitott az ajtón és körbenézett nem látott senkit, már majdnem elindult a hálószoba irányába, de előtte egy kísérletet tett, hogy tényleg egyedül van-e.

– Will?

A következő pillanatban viszont megcsapta a kloroform ismerős illata, és hiába próbálta elrántani az arca elé helyezett kendőt, a szer túl gyorsan hatott az idegrendszerére, az ujjai hiába markoltak, nem tudtak elég erőt kifejteni, és lassan a kép elhomályosult, majd elsötétült, és magatehetetlenül rogyott össze. Nem látta a támadóját, de abban biztos volt, hogy az élve, nem kerül ki innen. Ha pedig a barátját is bántotta, akkor még azt a kegyelmet sem fogja megadni neki, hogy mielőtt felszolgálná, megölje.

***

            Dr. Lecter tudata lassan tért vissza, a láttása még nem volt elég éles, amikor tudatosult benne, hogy kikötözték. A bokájától egészen a válláig vastag kötél kötegek fogták közre, és szoros gúzsba kötötték kedvenc foteljához. A földön maga mellett szanaszét dobálva a kabátja, az öltönye, a nyakkendője, és a mellénye, az ingét pedig felhasították a mellkasán. A vele szemben elhelyezett fotelban meglátta a „támadóját”, és az arca szigorú élt vett fel.

–Nem kedvelem az e féle szexuális játékokat, William.

A férfi még csak egy mosolyt sem ejtett meg, a térdei között eddig hanyagul tartott fegyvert lassan felemelte és a doktorra szegezte.

–Szó sincs semmiféle játszadozásról… Többé már nem.

Hannibal higgadt maradt, még ha nagyon is jól tudta mi játszódik le a másik lelkében. Az egyik legjobb pszichiáter volt a szakmában, és bízott a kepeségeiben.

–Áruld el, kérlek, hogy miről beszélsz. Úgy érzem, magyarázattal tartozol nekem.

A társa szemében a láz mögött az őrület csillogott, és a csalódottságé.

–Láttam a rajzot, a húsokat, a pincét… Tudok mindent. Végig hazudtál nekem, végig az orromnál fogva vezettél, de ennek itt és most vége.

A nyomozó felállt a fotelból és tett két lépést a volt partnere felé. A keze bizonytalan volt, ahogy a fegyvert tartotta, a fejében a lüktetés folyamatosan erősödött, de az ujjával még nem volt képes meghúzni a ravaszt, bármennyire is ez volt a feltett szándéka. A másik türelmesen nézte, és ez a mérhetetlen higgadtság idegesítette.

–Szóltál Jacknek?

–Nem.

A szájából szinte fröcsögött ez az egy szó, mintha újra epét hányna. Hannibal kérdőn enyhén oldalra biccentette a fejét, ami nála kíváncsiság jele volt.

–És miért nem?

–Tudod te azt nagyon jól, hogy miért nem! Hisz végig ez volt a terved! Egy szörnyet csináltál belőlem! Olyant, mint te!

Mr. Graham zihált a dühtől és a megerőltetéstől. A fegyver markolatát két kézzel szorította, hogy biztosan tudjon lőni. Hisz, nem azért vetkőztette le Dr. Lectert, hogy pontosan a szívére tudjon célozni? Oda, ahová ő is a legtöbb sebet kapta.

–Soha, semmi olyat nem tettem veled, amit te nem akartál. Én pusztán megmutattam neked az igazi énedet.

A nyomozó gyors léptekkel a doktor előtt termet, és a halántékának szegezte a fegyvert.

–Ne hazudjon nekem!

A férfi hangja szinte jeges volt, ahogy a fogai között kipréselte a szavakat.

–Nem hazudok, Will. Minden döntésedet, minden cselekedetedet, te magad irányítottad, én csak a háttérből figyeltem a tevékenykedésedet.

–Hazugság! Végig csak ki használtál… Behatoltál a fejembe, a lelkembe, a testembe… Lecsupaszítottál, megnyúztál, és kifordítottál, majd újra összeraktál a kényed-kedved szerint… Elszakítottál mindenkitől, kisajátítottál, és egy olyan embert csináltál belőlem, aki soha nem is létezett volna, a te kezed nyoma nélkül…

Az arcán lassan folyni kezdtek könnyek. A tehetetlen düh és kétségbeesés könnyei. Minden, amiben eddig hit, ami eddig reménnyel töltötte el, elveszett. A keze egyre jobban remegett, a szemei fátyolosak voltak, de még mindig nem tett le a szándékáról, hogy minden kérdésére választ kapjon, bármennyire is fájdalmasak voltak azok.

–Soha, nem éreztél irántam semmit, igaz?

Hannibal megnyalta az ajkait, és most először jelent meg a szemeiben érzelem, amióta a férfi fegyvert szegezett rá. A végtelen düh verődőt rajtuk vissza, de nem a helyzete miatt, hanem a másik vaksága volt az, ami ezt az érzelmet előcsalta belőle.

–Neked fogalmad sincs, mennyit jelentesz nekem William. A makacsságod, amivel egy bevehetetlen falat építettél magad köré, nem engedi, hogy lásd mindazt, amivel körülvettelek, amit nyújtottam neked…

–Hazugság! Csak arra kellettem, hogy legyen, aki a túloldalon vigyázz rád, és eltereli a figyelmet rólad. Megalkottál egy másik gyilkost, akire bármelyik pillanatban ráfoghattad volna a te gyilkosságaidat! Mond csak, meddig játszottad volna a szerető szerepedet? Amíg nem unsz rám? Amíg nem leszek számodra elég unalmas?

–Soha nem játszottam semmilyen szerepet, és semmit nem alkottam. Ami veled történt, csodálatos átalakulásod…

Mr. Graham hirtelen újra a férfi fejéhez szorította a fegyver csövét, és azt durván a halántékának nyomta. A volt partnere egy pillanatra behunyta a szemét, és elfordította a nyakát. A bőre alatt az erek sűrű hálózata felsejlett és lüktet, de félelemnek semmi jelét nem mutatta.

–Ne merészeld, ne mond ezt többé! Az nem egy csodálatos átalakulás, hanem egy kegyetlen, és gusztustalan agymosás, amit te hajtottál rajtam végre!

–Szó sincs erről. Ha tettem bármit is, akkor csak azt, hogy megmutattam neked az igazi éned, mindazt, amit a társadalom, a neveltetés és te magad elfojtottál…

–Nem! Ez nem igaz! Ne hazudjon nekem Dr. Lecter!

William fejét egyre élesebb erősebb fájdalom járta át, a teste folyamatosan remegett, és a testéről már csöpögött az izzadság. A bőre alabástroma megszűnt, helyét egy beteges szürkésfehér szín vette át, egyedül a szemei hoztak színt az arcába, amik véresen forogtak.

–Még mindig nem hazudok Will! Hisz te magad mondtad, hogy élvezet volt megölni Gideont, hogy jó érzés volt. A legbelső érzéseinket, nem lehet semmivel sem módosítani, ezt te is tudod! Mégis milyen választ remélsz hallani? Hogy nem vagy szörnyeteg? De hisz nem vagy az, pusztán egy ösztön lény. Egy ember, aki szabadjára engedte a vágyait, mindazt, amit eddig elfojtott.

–Nem… én, nem…

Mr. Graham keze lehanyatlott és egy lépést hátrált. A lépte bizonytalan volt, világ egyre jobban szédült és úgy érezte nem ura saját magának. Mintha belemásztak volna a fejébe, ott egy börtönt építettek volna a saját gondolatainak, és hiába veri a cella rácsait, nem szabadul. A kinti gondolatok viszont be tudtak férkőzni hozzá és cseppfolyósként beszivárogni és egyesülni a régi gondolataival, elnémítva azokat.

–… Én nem lettem volna gyilkos…

–Mindig benned volt és benned is lesz Will, kár tagadnod. Hisz egyek vagyunk és leszünk… Te és én, ugyanaz a lélek, elme, kettéhasadva és csak velem lehetsz teljes… Will… Will!

Hannibal hiába szólítgatta a férfit, a testét végtelen görcs járta át, a szemei fenn akadtak, csak a szemfehérje látszott, és az ujjai rángásából kicsúszott a fegyver, ami padlót érve elsült.