Murder Family 22. fejezet

22.

            A napok még szürkébbek lettek, a magány soha nem látott mélységekben tört rá Mr. Grahamre. Nem értette, hogyan képes így érezni, amikor egész életében egyedül élt, soha nem igényelte senki társaságát a kutyáin kívül. Minden figyelmét lekötő, aprólékos munkákba kezdett, ami nagy koncentrációt igényelt, mégis a tudata örökké elkalandozott, és nem volt képes a feladataira összpontosítani. A kezei automatikusan tették a dolgukat szinte oda se figyelt rájuk, míg a szemei előtt egy teljesen más kép lebegett, mint amit látnia kellett volna. Hannibal örökre az élete része lett, hiába próbált tőle szabadulni, a gondolatait elterelni mással, az agya nem blokkolta az emlékeit, azok szüntelenül előtörtek. Álmában újra és újra átélte azt a szerelmes éjszakát, amikor a doktor konyhájában az asztalon fekve arra kérte Őt, bánjon vele olyan szeretettel, mint az étellel, amikor elkészíti azt. Szinte émelyítően keserítő volt, ahányszor  felelevenedett benne ez a pillanat. Az átélt esemény keveredett a tudatában tárolt információkkal, és Dr. Lecter nem csak csókolta, hanem harapta, tépte, vágta őt, de neki ez kevés volt. Az asztal sikamlott a vérétől, de még mindig még többért könyörgött, mert vezekelni akart, egy olyan bűnért, amit nem tudott eldönteni, hogy valóban bűn volt-e. Elküldte Őt, hazudott neki, csak hogy ne kelljen szembe néznie önmagával és az érzéseivel.

De hát mit tehetett volna, hogy maradhatott volna Hanniballal? El kellett engednie, de akkor miért érez ekkora űrt a lelkében? Miért ennyire idegen a test, amiben minden reggel ébred?

            Üres porhüvelynek, érezte magát a másik távozása után. Lélek és öntudat nélkül lépkedett, mint valami holdkoros megszállott, aki keresi a fényhez vezető utat. Céltalanul bolyongott a munkahelye és a háza között, de nem találta a helyét, nem volt nyugodalma sehol. Úgy érezte, mintha Damoklész kardja lebegne a feje felett, ami bármikor lecsaphat rá. Szinte már-már vágyta, hogy lesújtson ezzel végre végett vetve mindennek. Az elméje nem hagyott neki egy perc szünetet sem, a vágyai örökös tárgyát mutatva neki. Az étel nem volt ugyanolyan ízű, a színek színtelennek lettek, minden megváltozott, és verni kezdte a korlátai falait, ami a másik nélküli életet jelentette. Mindenűt kereste az elvesztett zsongást, érzést, nyugalmat, miközben a számára biztonságos helynek vagy elfoglaltságnak minősülő cselekvésbe merítkezet. Az életnek, saját magának a megismerésének a helyszínére kellett volna, elmennie ahhoz, hogy mindezt megtalálja, de nem volt rá képes. Nem akart elmenni abba a házba. Az emlékei birodalmának legfőbb pontjához, ahonnan elindult minden és szinte ott is ért végett. Neki is ott kellett volna meghalnia, mindegy ki keze által. Az elviselhetőbbnek tűnt, annál az űrnél és magánynál mit, amit most érzett.

***

 Végül, egy hónap után feladta az önmaga elleni küzdelmet, bár a döntés nem volt tudatos. Céltalanul bolyongott az autójával, rutinból, szinte vakon vezetett, az útra oda se figyelve, csak hagyta, hogy az érzékei irányítsák. S azok elvezették oda, ahová tudatosan soha nem ment volna, most mégis itt állt a Channel Square 5 előtt, Baltimore-ban. Dr. Lecter egykori háza, ami most üresen tátongott, a hatalmas ablakokból áradó fekete mélység szinte beszippantotta őt. A lelkében szörnyű vihar tombolt, a zsebét égette a pótkulcs, amit kitudja miért, mindig magánál hordott. Egyszerűen nem volt képes kidobni azt, elhajítani egy feneketlen tó mélyére, hogy soha ne találjon ide, ne is tudjon többé belépni. Ezt kellet volna tennie, de ő nem tette meg. Remegő kezei máris a kilincs után nyúltak, és lázas izgalommal nyitotta ki az ajtót. A léptei hangosan kopogtak az üres térben, felverve a vékony porréteget a padlóról. Minden annyira más volt és még is ugyanaz. A tompa fények, a kihalt terek, hiába piszkosak, az egész lélegzet és lüktet az emlékektől. Will szobáról, szobára járt és sorra rohamozták meg az emlékek. A számára legbiztonságosabb helyekkel kezdte, amik nem jelentettek sokat a kapcsolatukat tekintve, hogy minél később kelljen szembe néznie a legrosszabbal.

– Az előcsarnok, ahol megvédtem Őt, és elmondtam Jacknek, hogy együtt vagyunk… A folyósok, ahol a műtárgyakat néztük, mielőtt először..

Összeszorította a szemét és leküzdötte magában a vágyat, hogy felidézze a képet a fejében.

– Nem azok még túl veszélyesek…

Inkább az irodába ment menedéket keresve, de nem hogy nem talált, hanem csak tovább fokozta saját gyötrelmeit. A galériához vezető létra, széles, elnyúló árnyékot vetített a padlóra, és ő borzongva nézte. Ujjaival végig simított a fa lakozott vonalán, mintha annak sima felülete visszaadta volna a doktor bőrének az érintését. Egy örök csilingelő dallamot hallott, a beszélgetéseik vége láthatatlan ritmusa töltötte be a teret. Körbe-körbesétált a hatalmas helységben, magában gondos leltárt készítve az esetleg hiányzó tárgyakról. Kíváncsi volt talál-e bármi bizonyítékot, ami a doktor bűneire utalna, vagy arra, hogy hová mehetek Abigaillel. Sora vette a könyveket a galérián, mindent átvizsgált, de semmit nem talált, a rajzok, a betegekről a feljegyzések, minden eltűnt. A doktor és a lány bárhová mehetek, így ő talán hiába is keresné őket. Hannibal ügyességét ismerve, akár a föld is elnyelhette kettőjüket. A könyvespolcok között sétálva, a gondolataiban szöget ütött egy halovány mondat, amit hallani vélt. Talán igaz volt, de már nem tudta felidézni a pontos képet, minden összemosódott. Lemászott a létrán, és a kandalló elé térdelve nézte az utolsó reményét.

–„…Elégettem a feljegyzéseimet”.

–A hamukból vissza tudják hozni az írást, újra össze lehet őket rakni, ha nem égtek el teljesen…

De a tűzrács üres volt. Egy pernye sem maradt, az egészet gondos kezek kitisztították, már csak por ülepedet az alján.

A földön guggolva, a szeme sarkából megpillantott egy elsuhanó árnyat, de hiába követe a tekintettével, a képzelete játszott csupán vele. A szoba üres, magányos a gazdája nélkül, akárcsak ő. Az általa látni vélt árny elhelyezkedett az íróasztalnál, ami csupaszon is méltóságteljes volt, és szinte már önállóéletet élve uralta a teret. Mintha ő lenne Dr. Lecter egy itt maradt része, de csak képzeletben vehette át ezt a titulust. Hannibal ugyanis mindenütt ott volt, még ha el is ment, minden Őt tükrözte vissza Mr. Graham számára. A tárgyak, a könyvek, a bútorok, a színek, a szagok, szinte semmit se tudott felmutatni, ami nem a doktorhoz kapcsolódna. Az egész olyan érzést kelltet, mintha csak elhagyta volna a férfi valamiért a házat, és ő addig itt várna rá. Egyedül a porvédő fóliák és a vörös falon egy apró frissen festett kis folt árulkodott arról, hogy a házat elhagyták miatta. Ő üldözte el innen a másikat. De vajon tényleg elüldözte? Hiszen számtalan alkalommal utalt rá neki a férfi, hogy egyszer szökjenek el, hagyjanak mindent maguk után. Most meg is tette. Nélküle, mentek el. Kezdetben azt gondolta, helyesen döntött. De az elmúlt időszak egyre jobban arról győzködte, hogy nem így kellett volna cselekednie. Hozzájuk tartozik…

De vajon tényleg képes lenne rá? Hisz nagyon jól tudta mit tett a másik, és ezek után még mindig velük akar lenni? Vagy az egész csak egy álom volt csupán? Nem más, mint a láz miatti túlzott agyműködés? Nincs semmilyen bizonyítéka arra vonatkozólag, hogy a barátja gyilkos. Amikor kérdőre vonta, akkor sem kapott egyértelmű választ, és még mindig ott motoszkált benne a legnagyobb kérdés: Miért? Mi késztett bárkit is erre? Megrázta a fejét, hogy ezzel elhessegesse a gondolatot. Erre nincs magyarázat, nincs mentség az Ő esetében. Nem éhező, aki kényszerből tesz ilyet, csupán az élvezet kedvéért, azért hogy Istent játsszon. Megrészegült a hatalomtól,  ahogyan ő is. Arra talán volt bármilyen érve, amit ő tett Randall Tierrel vagy Freddie Loundssal? Az önvédelem megszűnik létezni, amikor valaki halála után még műtárgyat is csinál az emberből, vagy ha egy fegyvertelent öl meg. Ugyanolyan gyilkos, mint a másik, semmivel sem jobb, ezt mindketten tudták, még ha minden erejével próbálta is tagadni magában. De minek? Mi értelme? Hisz attól még semmi nem változik… a holtakat nem lehet feltámasztani, és a nyomozás jelenlegi állása szerint, nincs bizonyíték a gyilkos kilétére. Ameddig az FBI-nál szolgál, talán nem is lesz. Ha csak nem adja fel magát… De akkor az utolsó esélyét is elvágná, hogy megtalálja az elhagyott „családját”. Maró, savasan keserű volt ez a gondolat, még mindig így gondolt rájuk, másként nem tudott. A lénye egyik fele utánuk sóvárgott, a másik próbált visszatérni a régi kerékvágásba, de az lehetetlennek tűnt. A kezével megsimította a frissen festett fal részt. Csak sejtése volt arról, hogy esetleg belelőtt. Meg akarta ölni a doktort, de nem húzta meg a ravaszt, életben hagyta Őt. A szíve kerekedett felül az esze felett, amivel az óta örökös csatát vív. A körmeivel szinte kaparta a vékony festék réteget, mintha magából akarná ezzel kivájni a fájdalmat, az érzéseit. Azt a lényét, aki el akar szökni utánuk. Ellökte magát a faltól, és megváltást remélve indult el a pince irányába. Az ottani emlékektől várta a kijózanodás pillanatát, az örökös csata feletti győzelmet.

***

Végig sietve a folyosókon, ott állt a rettegett ajtó előtt.  A zárat kicserélték, de most nem kellett feltörnie, a kilincs könnyedén engedett a nyomásnak. Biztos volt benne, hogy semmilyen bizonyítékot nem fog találni, de fel akarta magában idézni azt a lázas napot, amikor utoljára itt járt. A világítást felkapcsolva körbe pillantott a helységben, nem csalódva. Minden orvosi felszerelés hiányzott, csak pár szerszám maradt, gondosan elrendezve, bedobozolva. Semmiben sem különbözött egy átlag pincétől, talán a túlzott rendet és tisztaságot leszámítva, de ez a ház többi részéhez idomult. A szoba forgott vele, az agya felidézte a most már elpárolgott fertőtlenítő illatát, egy nem létező összetevőt hozzávegyítve. A vér fémes, rozsdás szagát. A képzelete szüleménye, amit a munkájából adódóan túl gyakran érzett.

–Levegő!

A tér fojtogatóan zárult köré, amilyen gyorsan csak tudott menekült a mélységből a felszínre, a megnyugtató, biztonságot jelentő konyhába. Neki dőlt zihálva a hűtőajtónak és mélyeket lélegezve próbálta elhessegetni a rosszullétet. Az itteni emlékek szépek voltak, kedvesek és ezért akarta a végére hagyni. Egy röpke mosoly futott át az arcán, amikor kívülről látta magukat Abigaillel ölelkezni… a doktort, ahogyan az általa fogott halat készíti elő… a szeretkezésüket az asztalon…

            Élesen beszívta a levegőt, megakadályozva ezzel az álma felszínre törését. A valóságban egy csodálatos este volt, nem akarta bemocskolni a fantáziaképekkel. A magány még erősebben tört rá, mint eddig, az utoljára hagyott szoba csábítóan hívogatta. A lelke feletti csata legfőbb színtere, Dr. Lecter hálószobája. Ólom sülyű léptekkel haladt felfelé a lépcsőn, az art deco díszítésű tágas térig. Odakint az ég teljes sötétségbe borult, a testét mérhetetlen fáradtság járta át. Sóvárogva nézte a gondosan bevetett ágyat, buja emlékeket idézve. Újra hallotta saját vágytól átitatott hangját, ahogy a férfinak suttogta a tűz hevében, hogy szereti. Az ágytakarót egy rántással húzta félre, és minél közelebb hajolt a párnához. Még mindig Hannibal illata volt… Nem érdekelte az illem, az agyát kikapcsolva ruhástul feküdt be az ágyba, szorosan ölelve magához a párnát, beletemetve abba az arcát. Észre se vette, ahogy egy apró könnycsepp legördült az arcán. Még mindig szereti Őt, pedig gyűlölnie kéne.

–„Feladtam érted mindent Will…”

–És a gyilkolást? Azt is feladnád? Miért kell mindennek, ennyire rohadt bonyolultnak lennie? Ha Ő nem lett volna ilyen, ha nem vezet ezen az úton, akkor is öltem volna? A gyilkos, tényleg bennem lakozik?

Üveges tekintettel meredt az éjszakába, azzal a fűszeresen édes illattal az orrában, amit eddig ki akart törölni az elméjéből, most mégis teli szívta vele a tüdejét.

–Pár órára megengedhetem azt a luxust, hogy a szívem vezessen.

Lehunyva a szemét hagyta, hogy a fantáziája oda varázsolja neki a doktort, aki újra ölelte és csókolta őt, mint régen.

***

            A látogatásai mindennaposakká váltak, mint valami megszállott drogos sóvárogva ment a házhoz nap-nap után, mert csak ott érezte magát biztonságban. A hideg konyha kövön ücsörögve neki támasztotta a hátát a hűtőnek, az emlékeiben elmerülve. Felidézte minden egyes beszélgetésüket, ami valaha is elhangzott közöttük és próbált választ találni a kérdéseire, miközben az emlékezett palotája épült. A termek talán nem voltak annyira díszesek vagy kifinomultak, mint Dr. Lecternél, de nagyon sok közös szobájuk tapétáit a vér vörösre színezte és ő ámulva nézett körbe. Itt tartózkodott a legtöbbet, saját magát keresve a falakra írt betűkben. Az egyik oldalon az érzései, a másikon a tettei, a harmadikon a valóság virított gyöngybetűs írással. Középen egymással szemben a két fotel, hol abban ülve beszélgettek, hol közösen nézegették a feliratokat azokat boncolgatva. Hannibal mindig ott volt az elméjében, szinte örökösen szólt hozzá.

–Mit keresel, Will?

–Válaszokat, a miértre…

A doktor félrebiccentet fejjel nézett rá.

–Nyugodtabb lennél, ha túllátnál a fátylamon a sajátodat félretéve? Előbb magadban kell megtalálnod az igazságot, hogy tisztában láthass és érezhess engem.

A nyomozó dühösen fordult oda hozzá.

–Egyszer már megtettem!

–Igen, de aztán vissza is léptél. Nem voltál képes levetkőzni a társadalom által rád ruházott sztereotípiákat, amik második bőrként tapadnak rád. Amikor megtapasztaltad és megélted, az irántam érzett vonzalmadat, egy igen vastag rétegen hatoltál át, akárcsak a csodálatos születésednél. A pillangó nem tud vissza fejlődni hernyóvá William. A természet rendjét csak erőszakkal boríthatjuk fel.

–De te pontosan ezt tetted. Erőszakkal vettél rá, hogy olyan legyek, mint Te. Át formáltad az agyamat, a testemet, egy szörnyet alkottál.

Dr. Lecter arca, torz mosolyra húzódott, és lassan ingatta a fejét. A férfi még mindig nem érti…

–Házasíthatom az oroszlánt, etethetem, nevelhetem, fogságban tarthatom, de az attól még oroszlán marad. Egy fenevad, aki méltóságos. Fenséges. Egy ösztön lény, pont, mint te. Nem lehet a természetét, a gondolkodását megváltoztatni, csak elfojtani. Hány szó van ezeken a falakon, amik az elfojtásodról szólnak?

Mr. Graham körbe tekintett a falakon, egyenként értelmezve minden mondatott. Voltak köztük rengeteg sértő és elgondolkodtató dolgok, de mind ugyanoda vezetek, a saját érzéseihez és vágyaihoz. A kettő összeegyezhetetlenül távolinak tűnt. Szíve szerint egy ronggyal egybe mosta volna az egészet, hogy ne maradjon semmi más, csak a vér. Az egyetlen gátló tényező, ami mindig ott lesz, közöttük bármit is tegyen.

Képes lenne ismeretleneket ölni? Cél nélkül? Eltűrni a másik pusztítását, amit Ő művészetnek hív? Vagy megváltoztatná Őt, ahogyan megváltozott ő is általa? Még a fejében is igazat kellett adnia a férfinak. Semmire nem kényszerítették, saját maga választotta az utakat és ölte meg élvezettel az embereket. Egyik sem volt ártatlan a maga nevében...

-„Rájöttél arra, hogy rosszat tenni a rosszakkal, jó érzés”.

De még milyen jó érzés… fenséges, kielégítő, hatalom teljes. Megszabadította a világot a gonoszoktól általa. Freddie hiába nem volt sorozatgyilkos, a tettei tették azzá a gusztustalan féreggé, ami volt. Hivatalosan soha nem ítélték el, de nem sok hiányzott, hogy két ember halála száradjon a lelkén. Az övé és Abigailé.

-„Rosszat tenni a rosszakkal…”

Ha visszamenne hozzá, vajon rá tudná venni, hogy csak gonoszokat öljenek? Etikai szemponttal nézzék az áldozatokat, nem pedig esztétikailag. Egyáltalán, létezik a számára etika? Morál? Erkölcs? Mi minden rejtőzhet még a másikban, amit nem mondott el neki… a válaszokat csak tőle kaphatja meg.

– Hol vagy Hannibal?

Újra elmélyedt az emlékezet palotája falai között, az összes erre vonatkozó információt előkeresve onnan. Mindeközben a lelke és az agya folyamatos csatát vívott, nem állt készen arra, hogy elfogadja mindazt, amit a férfi nyújtana neki. Az egyik fele örökösen vele akart menni, a másik pedig figyelmeztette mivel is járna mindez. Továbbra is a hűtőnek dőlve lépkedett teremről- teremre, téren es időn átívelve, a gondolatai és az érzelmei határán.

***

Három hónappal korábban

Miss Hobbs élete soha nem volt nyugodt, mindig olyan változások irányították élete fonalát, amik kívül estek az ő hatáskörén. A szülei elvesztése után azt hitte örök magányra és árvaságra ítéltetett, de e helyett két megmentője is akadt, akiket nagyon szeretett. Tisztában volt azzal, hogy a doktor szinte semmiben sem különbözött az apjától, ő mégis biztonságban érezte magát mellette, bízott benne. A férfi egy olyan jövőt teremtett a számára, amit az igazi szülei sosem tudtak volna. A jövőbeli terveik szerint a „nevelő apjaival” elhagyják Amerikát és Olaszországba költöznek. Ezért minden szabadidejét a nyelvtanulással töltötte, és ha Dr. Lecter meglátogatta, beszámolt neki a frissen szerzett ismeretiről, aki elégedetten figyelte a fejlődését, akárcsak a párjáét.  Hiába a nemzetközi iskola, a doktor ragaszkodott a tökéletes nyelvtudáshoz. A lány gyakran ámulatba esve figyelte őt, ahogy Dantét szavalt olaszul, a helyes kiejtést megmutatva.

Hannibal nem sokkal a „temetése” előtt meglátogatta őt és együtt készítették a vacsorát a széles márvány pulton. Ezek voltak a legnyugodtabb, legintimebb pillanataik. Ilyenkor a doktor megfeledkezett egy röpke pillanatra a külsőségekről és a lány szinte szemtelen módon szemlélhette őt. A férfi mindig gondosan fésült haja a szemébe hullott, az ingujja feltűrve, de a külseje így is makulátlan volt. Abigail éppen olaszul sorolta az összetevőket, miközben a másik kijavította, ha nagy ritkán hibázott. A „nevelő apja” elégedetten mosolygott rá, miközben a gyömbért szeletelte. Szinte már-már megfelelt az elvárásainak, még ha hangosan nem is mondta ki. A lány a kezei közé vett egy mangót a gyümölcsöstálról, céltalanul forgatva azt a kezében kezdett el társalogni, mert tudta csak ilyenkor teheti fel őszintén a kérdéseit.

–És… Mikor indulunk?

–Minden készen áll az utunkhoz, már csak Willt kell elszakítani a régi életétől, de ez hamarosan bekövetkezik. A báb burka megrepedezett, a frissen kikelt pillangó első szárnycsapásait teszi meg minden pillanatban. Bár erőtlennek még a mozdulatai, és gyakran visszarepül a régi gubóhoz. A temetésed nagyon mély hatással lesz rá, megkért töltsd vele a hétvégét, persze csak ha nincs ellenedre.

Miss Hobbs szemeiben a boldogság fénye gyúlt, nagyon megkedvelte a nyomozót, bármennyire is ritkán találkoztak. Mr. Graham érzékenysége lenyűgöző volt a számára, mellette önmaga lehetett, nem kellett az illemeknek és a szigorú szabályoknak megfelelnie. Szabadon érezhetett, beszélhetett, de ha csak hallgatott, akkor is megértették.

–Remekül hangzik. Te is jössz?

–Nem ez, most kettőtökről fog szólni. Gondoltam így a legjobb. Oda fogsz találni igaz?

–Igen.

Dudorászva folytatatta az ételek készítését, gondolatban terveket szőve a jövőre tekintettel.

***

            Abigailt, Freddie Lounds cikke végtelenül meggyötörte, a legmélyebb sebeket tépte fel a lelkében, de mint akit kicseréltek, úgy érkezett vissza a Williammel töltött nap után. Az autóút végtelen hosszúnak tűnt, hiába indult el korán, majdhogynem este lett mire hazaért. Az ajtón épen csak beesett, amikor is megállás nélkül csörgött a telefonja. Gyorsan ledobva a táskáját  kapkodva nyúlt a készülékért.

–Hannibal! Szia! Most értem haza... akarom mondani vissza, azért nem hívtalak még. Minden rendben van…

–Abigail, Willt kórházba kellett, hogy hozzam. Nagyon beteg, a jobb agyféltekéje teljes gyulladásban van.

–Jézusom!

A lány megtántorodott, szinte belehuppant a legközelebbi székbe.

–De azért jól van? Meg fog gyógyulni? Annyira rosszul nézett ki már tegnap is…

–Az orvosok csak részleges javulásra számítanak. Egyelőre mesterséges kómában tartják, várnunk kell, hogyan reagál a kezelésre. Amint felépült, nem várhatunk tovább, elmegyünk. Már elintéztem mindent, következő szemesztert az iskolában töltöd, a papírjaid nálam vannak. Bármelyik nap indulhatunk, úgy készülj. A világ, amit alkottam nekünk fejben, megvalósulni látszik, csak mi döntjük el, mi legyen benne. Van valami kívánságod?

–Igen. Winstont magunkkal vihetjük? Ő is ezt akarná…

A vonal végén egy másodpernyi hosszú csend hallatszott, majd egy apró, de annál mélyebb sóhaj.

–Rendben. Legyen, ahogyan szeretnétek.

A lány szinte ujjongott örömében, már amennyire a helyzet engedte. Végre összeköltözik az ő kis „családja”, együtt élhetnek egy gyönyörű helyen, ahol nem kell, attól rettegnie ki ismeri fel az álcák alatt. Mámoritasan kezdett el készülődni az ő szerencse napjára, ami mindenegyes perccel csak közelgett. Mint karácsony reggelje, olyan volt számára az esemény, még ha nem is tudta a pontos dátumát.

***

            A Bentley nyikorogva állt meg a köveken a nyaraló előtt. Miss Hobbs, Winstonnal együtt lelkesen rohant a hang irányába, üdvözölni a jövevényeket. Erre várt már nagyon régóta, és most majdnem feltépte az ajtót örömében. Az udvarra kiérve azonban meglepetten vette észre, hogy a doktor egyedül érkezett.

–Szia! Willt még nem engedték haza?

Hannibal egy pillanatra megremegett, és Abigail látott az arcán egy fájdalmas árnyat keresztülsuhanni, de a férfi semmi egyéb jelét nem mutatta bármilyen érzelemnek.

–Öltözz, indulunk. Ő nem jön velünk.

 A lányt egy másodperc alatt végtelen düh és csalódottság járta át. A hideg ellen maga előtt össze kulcsot karjait, most vadul kezdte el dobálni és idegesen kiabált.

–Tessék? Nem úgy volt, hogy ő is jön?

Dr. Lecter elsétált mellettük a nappaliba, nem törődve a másik bosszankodásával. A vendégszobába sietett, felkapva a bőröndöket.

–Változott a terv. Nem óhajt velünk lenni. A nézeteink… a világról, jelen pillanatban különböznek, de ez még változhat. Egyszer már képes volt elengedni az elméjét borító béklyókat, talán másodszorra nem fog ragaszkodni hozzájuk, és elfogadja mindazt, amit nyújtunk neki…

A lány még mindig őrjöngve ment utána.

–Hannibal nem értelek. Az Istenért, egyszer fogalmaz közérthetően. Mi történt?

A doktor megtorpant. Még saját magában sem mondta ki mindazt, ami történt, számára túl fájdalmas lett volna szembe nézni a nyilvánvaló tényekkel.

–Willel elváltak útjaink.

Abigail szemöldök ráncolva sietett oda hozzá a vállára téve a kezét.

–Szakított veled? De hát miért?

–Megtudta mindazt, aki vagyok, meglátta saját magát, a hatalmát, és megrémült tőle. Még nem áll készen, hogy az élet és a halál szépségét szemlélje.

Miss Hobbs még egy pillanatig némán állt, majd megölelte a férfit. Az megrezzent az érintéstől, de aztán viszonozta azt.

–Nem kell aggódnod, vigyázok rád. Ő pedig követni fog minket, mert nem tud nélkülünk élni. Ezt Ő is tudja, még ha most tagadja is. Gyere mennünk, kell, mert lekéssük a gépet.

–Elmondtad neki hová megyünk?

–Nem.

–Akkor, hogy fog minket megtalálni?

–Ő a másik felem. Minden lépésem, gondolatom, az Övé is. Tudni fogja, hol keressen, a jelek elvezetik hozzánk. A kérdés csak az, hogy vajon követni is akarja őket vagy elmenekül ismét az árnyékai mögé? Egyszer már megerősödött a fényemben, de most magára maradt a sötétségben, ahol két út van. Az egyik a fényre vezet, hozzánk, a másik vissza a mélységbe ahonnét kivezettem. A térkép az Ő elméjének falaira lesz festve, az utat neki kell bejárni, ennél többet nem tehetek érte.

A lány a férfi izmos hátába temetve az arcát csak némán bólintott, majd indult a csomagjaiért, hogy bepakolhasson az autóba. Hannibal egy pillanatra magára maradt, így besétált a hálószobájukba. Az ágyvégében álló padot lágyan megsimogatta, mintha még mindig csak rajta feküdne a szerelme izzadt testel, és könyörögne a gyengéd érintéseiért. Keményen bánt vele, megtörte, hogy formálható legyen az ő kedve szerint. Azt hitte ő az alkotó, de rá kellett jönnie, az alkotása ugyanúgy formálta a lényét, ellágyította, megváltozott általa, képes lett újra érezni, és darabokra hullni, mint a porcelán. Bebizonyítja Willnek mit is tett vele. Elküldi neki az összetört szívét. Feltalálja, közszemlére téve. Ha ez nem érinti meg Őt, akkor elveszett és nem érdemes az ő védelmező figyelmére többé. A legnagyobb szentséget fogja akkor vele elkövetni, elfogyasztja, felemészti a lelkét, ahogy a férfi is felemésztette az övét. Ezzel a fájó gondolattal engedett meg magának egy apró könnycseppet, de a következő pillanatban a rezzenéstelen maszk heves léptekkel távozott, apró vízfoltot hagyva a pad szövetén.