Murder Family 3. fejezet

3.

– Mit adott neki?

Will nyomozó énje egyből riadót fújt, ahogy a lányra nézett.

– Nyugattót.

– Ez nem nyugtató. Látszik a szemén, hogy valami drogot fogyasztott.

A férfi ingerülten csattant fel, a képtelen választól. Hannibal azonban, teljes nyugalommal az arcán, kóstolta meg az ételt. Elégedett volt, ahogy az ízlelőbimbói megízlelték a tökéletes ízt. Sajnálta, hogy a beszélgetéssel a másik kihagyja azt a lehetőséget, hogy még forrón megízlelje azt. A narancsléért nyúlt, és úgy válaszolt neki.

– Abigailnél új terápiát alkalmazok. Bevett módszer a pszichológusoknál, hogy a traumákat bizonyos szerek hatására újra felidézzük a betegeknél.

– Ő fel tudja idézni a rémképeit bármikor, amikor csak akarja. Menekülni akar előlük, nem újra átélni azokat. Mit adott neki?

A férfi egyenként, a foga között szűrte ki a szavakat. Féltette a lányt, bármennyire is megbecsülte a doktort, és hit a képességeiben.

– Pszichedelikus gombát, teaként.

– Ez illegális.

– Nem, ha orvosi felügyelet mellett használják.

Dr. Lecter a bora után nyúlt, és miután megforgatta és megszagolta azt, kortyolt csak bele.

– Ártalmatlan, nem fog rászokni, és egyszeri alkalom. Gondolom ez bántotta.

– Ez is. De akkor is…

– A tea segít neki felidézni a rémképeket, de helyettesíthetjük is azokat a szer hatása alatt, pozitív emlékekkel. Azt akartam, hogy ne érezze többé magát az apja lányának.

– Hogy minket tekintsen annak? Drog hatása alatt, téves eszméket ültet a fejébe?

– Nem téveseket. A mi felelősségünk megvédeni Őt, és bizalmat ébreszteni benne magunk iránt. Szüksége van egy pozitív apa mintára, arra, hogy elfelejtse milyen is volt Ő. Most csak a jóra fog emlékezni, felidézi magában a kellemes emlékeket vele kapcsolatban. Ez annyira rossz lenne, Will? Elűzni a rémálmokat, a tépelődést, a folyamatos önmarcangolást az életéből? Maga tudja milyen is ez. Nem kívánta még soha, hogy bár változathatna ezen, vagy azon az emlékén? Az álmain? Mi most együttes erővel ezt tesszük vele.

Mr. Graham hátra dőlt a székében, a damasztszalvétát hanyagul az asztalra dobva. Dr. Lecter etikai kódexe azonnal lázadni kezdett, de most félre tette magában a rosszallást. Tudta, hogy átlépett a férfinél egy határt, már csak arra volt kíváncsi, vajon Ő is átlépi-e vele.

– Alana tud erről?

–Dr. Blommal sok vitánk van, amióta maguk beléptek az életembe, de én nem bánom. Számára is fontos a betegek jó léte, de az elsődleges mindig is a szabályok betartása. Ő úgy véli, ott vannak a gyógyszerek, a terápiák, a többit pedig oldja meg a beteg. Nem számolva a mellékhatásokkal, a kudarc élményekkel. Ő soha nem élt át bármi ilyent, csak a szakkönyvekből tudhatja, mit érezhet a páciens. De mi van akkor, amikor már egyik sem segít? Se a gyógyszer, se a terápia, se az emberi akarat? Akkor mi történik? Magára hagyjuk a beteget újabb és újabb pirulát felírva neki, és amikor arra panaszkodik, hogy egyik se hatásos, az orvos azt mondja neki, hogy a hiba benne van, nem akar meggyógyulni. Mert neki ez így kényelemesebb. Találkozott már maga is ilyen helyzettel, William. Mondja, hány orvos küldte el magát azzal, hogy többet már nem tud segíteni?

– Sok.

Hannibal a villával a kezében, a még mindig elszállt lány felé mutatott.

– Rá is ez a sors várna. Én a beteg gyógyulását tartom szem előtt, mindegy hogy ehhez milyen terápiás módszerhez kell, hogy folyamodjak. A javulás a lényeg, és Abigail jobban lesz higgyen nekem. Beszélgessen vele nyugodtan. Válaszolni fog magának.

– Azt mondta, hogy ma azért vacsorázunk együtt, hogy jobban megismerjük egymást. Hogy akarja ezt elérni, ha végig szer hatása alatt van?

Will nagyon mérges volt, még ha magában egyet is kellet, hogy értsen az orvossal. Ő is szívesen megszabadult volna mindentől, mindegy milyen módszerrel. A legutolsó álmáról nem is beszélve… Hannibal tudott a belső vívódásáról, e felől nem volt kétsége. Azt már nem tudhatta, hogy az elfojtott vágyait az általa felírt gyógyszer idézte elő.

– Nyugodjon meg, ezzel érem el a legjobban nála a kötödést. Most mi vagyunk a család, Will. Az utolsó étkezéskor, amit a szüleivel eltöltött ugyan ezt ette, és most velünk eszi ezt először.

– Annyira jó így.

A nyomozó meglepetten nézett a lányra. Míg ők beszélgettek, addig Ő megette a vacsoráját és láthatóan elégedetten nézte őket. A szemei tisztultak, és a férfiban halvány remény ébredt, hogy a tudata is tisztul.

– Jól vagy, Abigail?

– Igen. Meséljen magáról.

– Tényleg, ezt szeretnéd?

– Igen.

– Fog, bármire is emlékezni?

– Biztosíthatom róla, hogy igen.

–  Rendben. Mit szeretnél tudni?

– Mindent. Hány kutyája van?

Will kifújta a levegőt, és elmosolyodott. Soha nem említette a lánynak, hogy lennének állatai, de a külseje elárulta. Bármennyire is próbálta a ruháit tisztán tartani, sajnos a még levegőben is szálló kutyaszőr, mindenűt megtapadt, ezzel tarkítva a sötét öltönyét.

– Szereted a kutyákat?

– Nagyon. Mindig is akartam, de a papa soha nem engedte. Mi vadásztunk, nem akart benne segítséget.

– Szerettél vadászni?

– Az volt a legkellemesebb foglalkozásom vele. Olyankor, csak ketten voltunk és éreztem, hogy csak rám figyel.

– Ha gondolod, szívesen megtanítalak horgászni…

– A kutyák is jöhetnek?

– Ha szeretnéd…

– Igen.

Abigail mosolygott és fel volt lelkesedve. Boldogan beszélgetett Willel, Hannibal pedig hátra dőlve hallgatta őket. Nem akarta megzavarni kettőjük táncát, ahogy beszélgetés közben óvatosan keringőztek egymás körül, míg végül a férfi lelke megnyugodott és önfeledten adta át magát a párbeszédnek. A hangulat oldódott és szerencsére ez kitartott addig, amíg a nyomozó velük volt.

            Mr. Graham a kandalló párkányán lévő órára tekintve vette csak észre, hogy elszaladt az idő. A kezdeti feszültségei feloldódtak és magában elkönyvelte, hogy néha nem is olyan rossz a nem meg szokott kezeléseket alkalmazni. Ő is sokkal jobban érezte magát, amióta Dr. Lecter páciense volt és tudta, hogy a lány is jó kezekbe került.

– Nos, nagyon szépen köszönöm a vacsorát, és a kellemes estét, de nekem sietnem kell haza. Egy óra az út, és a kutyák már biztos idegesek.

– Simogassa meg őket, helyettem is.

– Megígérem, Abigail.

Az ajtóban, kettesben állva a doktorral, úgy érezte, tartozik neki egy bocsánatkéréssel.

– Sajnálom, amiért kételkedtem a módszereiben.

– Nem tesz semmit, William. A kapcsolatunk legelején megbeszéltük, hogy túl sokszor kellene egymástól bocsánatot kérnünk, így inkább tekintsünk el ettől.

– Boldognak tűnik. Még soha nem láttam ennyire felszabadultnak, és nyugodtnak. Mintha, eddig egy másik személyt ismertem volna meg, egészen kicserélték.

– Az antidepresszánsok, a nyugtatók, csak blokkolták Őt. Nem engedték, hogy az agya érzelmeket fejtsen ki. Ha sikerülne Alanát lebeszélni a kezelésről, akkor sokkal gyakrabban láthatnánk ilyennek Őt.

– Hajthatatlan, ha Abigailről van szó. Szerinte nem is kéne, hogy beszéljek vele, nem hogy terápiás javaslattal álljak neki elő.

Will keserűen felnevetett. Képtelen volt elképzelni, hogy a nő valaha is hallgasson rá bármiben is.

– Köszönök mindent, és jó éjszakát!

– Jó éjszakát William, és szép álmokat.

A doktor mosollyal az arcán csukta be az ajtót a férfi után, és sétált vissza az immár öntudatlan lányhoz. A legnehezebb rész, még csak most várt rá.

            Az Istenek húsa, ahogy az aztékok hívták, nem véletlenül kapta ezt az elnevezést. A pszilocibin hatására, az embernek szinte vallásos élményt sikerült átélnie. A szer hatására feloldódik az egyén egója, és egy teljesen új világ tárul eléje. Az életre szóló élmény lehet pozitív vagy negatív, mindenesettre a használója soha nem lesz a régi, a személy könnyebben engedi el magát és megváltoztatható a személyisége. Az utazás során, akár jól indult, akár rosszul, a hallucinációk és a rémképek nem kerülhetők el, amik akár paranoiához is vezethetnek. A doktor az órára nézve látta, hogy letelt a három óra, Abigail a teljes tudatvesztés szakaszába lépett és a szemhéja mögött különböző vizualizációk jelentek meg. Kézen fogva vezette át a lányt a dolgozó szobába, ahol már előkészítette a helységet az alkalomra. A fotelban egy már korábban megölt hulla ült, és a Hobbs által készített egyik kést helyezte az asztalra. A padlót, festéskor használatos nejlonnal borította, és hozott még egy vödröt is a biztonság kedvéért. Arra számított, hogy a lány hányi fog, a szer egyik mellékhatásaként. Élete egyik legrosszabb és legszebb élménye lesz a mai, - mint a nők a szülésnél-, később már csak a csodára fog emlékezni. Kézen fogva vezette be a pártfogoltját a hullával szemben lévő fotelba, és a bőrszékét közel húzva ült le figyelni az eseményeket. Az utazás eltarthat még kettő, de akár hat órán keresztül is, így felkészült az éjszakázásra. Az intézetett sűrű bocsánatkérés közepette hívta fel, amiért a páciense elszenderedett a nyugtatóktól, és Ő nem szeretné felébreszteni a békésen alvó lányt, így megkérte őket, hagy aludjon nála csak ma éjszakára. A nővér, akivel beszélt megértő volt, és örült annak, hogy biztos helyen volt a lány, - nem úgy ahogy Alana fog, ha majd tudomást szerez róla -, de ez számára nem számított semmit.

Abigail ernyedten ült a székben, a lezárt szemhéja rángatózott, ahogy az utazás elindult. Eddig szép élményei voltak, a családjával történt legkedvesebb emlékeit hívta elő, összevegyítve azzal, amit Will mesélt neki. A fantáziában, a valóság és az emlékképek egybe olvadtak. William átvette az apja helyét, egy sekély, de gyors sodrású folyóban állva pecáztak, míg a távolból hallotta, ahogy Winston, az egyik kutya ugat. Nem értette mi lelte, rá nézett, de a kutya eltűnt, a helyét egy fekete szarvas vette át, akinek furcsa mód, tollai voltak. Levette róla a tekintetét, hogy újra bedobja a csalit a vízbe, amikor is látta, hogy a vízben folyamatosan hullák úsznak el mellettük. Mind az apja áldozatai, volt amelyik már oszlásnak indult, a testük kékesszürkés árnyalatot vett fel és a karjuk az ég felé meredt. Borzadva figyelte őket és próbált volna elhúzódni tőlük, de nem volt hová. Az egyik, ahogy elúszott mellette, megragadta a ruháját, és le akarta rántani a véres vízbe. Üvöltött, próbálta magát kiszabadítani, segítségért kiáltott Willnek, de nem Ő állt már mellette, hanem az apja. Üveges, hályogos szemekkel nézett rá, míg az ajkai vértelenül mozogtak. Nem értette mit mond, a hulla, aki eddig ráncigálta, átváltozott Marissává és a testén felkapaszkodva mászott fel egészen az arcáig. Egy magasságba kerültek, és ahogy kinyitotta a száját, férgek ömlöttek ki belőle, miközben folyamatosan Őt hibáztatta, amiért meghalt. Abigail nem bírta tovább idegekkel, tépkedte le magáról, az Őt ráncigáló karokat és szaladt volna ki a partra, de minduntalan megbotlott egy-egy tettemben. A száraz föld folyamatosan távolodott, és Ő feladta a küzdelmet, úgy érezte nincs miért tovább hadakoznia. Elmerült a vértől mocskos vízben és hagyta magát elsüllyedni. Azt hitte megfullad és vége mindennek, de a teste folyamatosan lökte ki magából a vért, nem volt hajlandó azt elnyelni. A folyófenéken, Nicholas várt rá. Némán egy kést nyújtott feléje, az egyik vadászkést, amit az apja csinált és tudta mit akart.

– El kell vágnom a saját torkomat, csak így menekülhettek meg!

Hannibal fogta a lányt, aki eddig folyamatosan hányt, most viszont a saját torkának szegezte a kést. Irányította a kezét, de nem csavarta ki a fegyvert a kezéből.

– Nem kell megölnöd saját magadat. Mentsd magad, öld meg mind.

A fotelhez sétáltak és hagyta, hogy a lány immáron azt ott lévő hullát kezdje el szurkálni, ne saját magát. A vágások pontosak voltak, és Dr. Lecternek azaz ötlete támadt, hogy józan állapotban ugyanezt megcsináltatja a lánnyal, az apja testével is. Meg kell vele értetni azt a szeretett, amit Ő érzett iránta, és ezt csak így képes elérni. A lány megállt, mint aki teljesítette a parancsot, és kiesett a kezéből a kés. Összecsuklott és csak nézett maga elé, majd a karját nyújtotta a doktor felé.

– Mit látsz most, Abigail?

– A megmentőimet.

A lány mosolygott. Többé már nem látta a hullákat. Mind eltűntek, ahogy végzett az apjával. A tiszta folyó vízébe két kar nyúlt be, és húzta ki Őt a partra. Az egyik teljesen fehér volt, és szárnyai voltak, a másik vele ellentétben koromfekete és szarvasagancsok álltak ki a fejéből. Érezte, hogy nem kell tőlük félnie, a léptükre az összes tettem eltűnt, és egy meleg takaróval ölelték át Őt szorosan. Túlélte. Legyőzte a legfőbb gonoszt, az apját. Mosolyogva nézett a fölé hajoló két alakra, és az ujjaival végig szántotta a fekete arcát. Hannibal tudta, hogy Abigail utazása végett ért, véget értek a rémálmai és kiutat fog találni a földi pokolban is.

***

            A lánnyal ellentétben, Will nem találta meg, a rémálmaira a megoldást. Újabb erotikus álma volt, hiába tett meg minden óvintézkedést ellenne. Ahogy zihálva felébredt, ledobta csurom vizes pólóját a földre, és egy tisztát felvéve feküdt vissza, rettegve a ráváró szörnyűségektől. Az agya egy apró szeglete, vagy talán a lelke kikérte magának ezt a megfogalmazást, de Ő elnyomta magában a hangot. Nem érdekelte, hogy a teste vagy a lelke mit akart, számára ez akkor is tabu dolognak számított, elítélendőnek és nem volt hajlandó beletörődni még csak a lehetőségbe se. Holnap beszélni fog Hanniballal, határozta el magában. Úgy érezte, muszáj neki elmondania. De még is mit? Hogy kétszer szexelt vele álmában? Nem tudna a szemébe nézni utána, és keresnie kellene egyik másik pszichiátert, aki elvállalná Őt. De Ő nem akart másikat. Neki Dr. Lecter kellett, még ha furcsa álmai is voltak tőle. Nem, nem mondhatja el. Azzal egyből megsértené az orvos-beteg kapcsolatot, és eltanácsolnák. Inkább legyűri magában az ellenszenvét, és némán szenved. Ezek a rémálmok, még mindig elviselhetőbbnek tűntek, mint az eddigiek, amikor is folyamatosan a hallottak kísértették. A hideg kirázta, még csak az emléktől is, és visszafeküdve az ágyba, a kutyákat nézte, míg elaludt.

            Másnap, Hannibal konyhájában állt újra, egy üveg borral a kezében. A tér hirtelen nagyon szűknek tűnt, ahogy a többi szakács dolgozott a doktorral egyszerre. Will elfelejtette, hogy Dr. Lecter estét rendez és ezért ez a nagy sürgés-forgás. A vacsorára, természetesen csak kiválóságok voltak meghívva, és bele se mert gondolni, mihez kezdene Ő az ilyen emberek között. Valószínűleg a tányért és az ételt nézné, aztán beszólna valamelyik vendégnek, amiért az kétes cinizmussal illetné Őt. Ezzel szégyenbe hozná mind a házigazdát, és mind saját magát. Természetesen miután távozna, lenne miről csámcsogni. Alig várta, hogy haza mehessen és belevethesse magát a chesapeakei hasfelmetsző aktájába. Próbálta felvázolni a profilját hetek óta, eddig eredménytelenül. Átnyújtotta a bort a doktornak, és már indulni is készült.

– Csak szerettem volna, megköszöni a segítségét. Mindazt, amit Abigailért tett, és a múltkori áldozatért.

Hannibal kérdőn nézet fel a centrifugától. A beteg élete számára semmis tény volt, amíg a férfi fel nem hozta.

– Tényleg, hogy van? Túlélte?

– Igen, hála magának. Sajnálom, amiért ott hagyta a sebészetet.

– Meghalt egy páciensem, így úgy éreztem, hogy muszáj abba hagynom. Itt nem hal meg senki.

– Viszont akár élteket is menthet.

Will elmosolyodott, majd megköszörülte a torkát.

– Indulnom kell. Látom sok a dolga, és nem akarok zavarni. Igyák meg a bort.

Legbelül tudta, hogy a számára méregdrága nedű, a férfinak maximum egy átlag italnak felel meg, de azért remélte, hogy értékeli a szándékát.

– Biztos nem marad?

Csak legyintett egyet.

– Nem lennék kellemes társaság.

– Nem értek egyet.

Egy rahedli sznob, akik olyan ételeket eszik és iszik, amit Ő nem ismer, akik mind estélyiben és szmokingban lennének, és már csak az affektálós beszédüktől is felállna a szőr a hátán. Nem köszöni szépen, inkább a helyszíni fotók. Bármennyire is hízelgők voltak a doktor szavai.

– Mennem kell, randevúm van a chesapeakei hasfelmetszővel.

Mindketten elmosolyodtak a viccen, és a nyomozó kisétált. Hannibal főzés közben elveszett a gondolataiban, hogy micsoda randevút tudna Ő adni Willnek. A főzésen kívül természetesen más is terítékre kerülne de, hogy előbb az ágyban és aztán az asztalon, azt csak a fantáziája szabta meg. Mindkettő csábítónak tűnt, de úgy gondolta, az ágyig mindenféleképpen elcsábítaná. Talán, még meglepetést is okozna neki a férfi. Szűzzel még soha nem volt, de most az egyszer hajlandó lett volna kivételt tenni. A másik személyisége, a lelke, a gondolkodás módja viszont annyira lenyűgözte, hogy mindig felülírta magában az elfogyasztásra szőtt terveit. Még azt is megkockáztatta, hogy megsajnálná. Érdekes volt számára ez az újdonsült érzés, eddig még soha nem érzett ilyet.

– Talán, valamiféle szeretett szerűség lehet ez. - Gondolta magában. Tényleg a barátjának tekintette a férfit, és ez is egy új érzés volt a számára. Meglepte, mennyire megváltoztatta Őt. Az, hogy képes volt más embert közel engedni magához, sőt, akár egy közös jövőt felépíteni vele, eddig elképzeletlenek tűnt. De hamar rájött arra, hogy William függővé tette, és Ő nem akart élni nélküle. Vagy így, vagy úgy, de az élete részese akart lenni, mint egy megszállott.

***

            Az étkezőben, az asztal roskadozott a felkínált ételektől. A legkülönlegesebb menüt állította össze, amit csak a friss hozzávalók engedtek. A pincérek folyamatosan sürögtek, és Hannibal egy utolsó pillantást vetett a tálalásra. Tökéletes. Az összes vendége elfoglalta a helyét, és nyolc ember vége láthatatlanul tapsolt neki, a remekműveket láttán, miközben a háttérben kamarazene szólt. Ő az asztalfőnél állva élvezte a diadalt, de az ujját felemelve némaságra intette őket.

– Mi előtt elkezdenénk, el kell valamit mondanom. Itt, semmi sem, vegetárius. Bon appétit.

Elmosolyodott, a többiekkel együtt és a vendégei felé emelte a borát, köszönés képen. Miközben belekortyolt az italba, magában helyesbített. A hús, vegetárius. Volt. Míg élt.