Post-mortem 2.fejezet

2.

A King Street 4– es szám alatt található épület, kívülről semmiben sem különbözött az átlagostól. Ám ami oda bent folyt az sokak szerint maga volt a borzadalom, másik szerint pedig maga a csoda. Egy olyan csoda, amibe betekintést csak kevesen nyerhettek, azok közül is csak az arra érdemesek. Dr. Aristarkh Elnias szakmai körökben mindig is híres volt a precizitásáról és a magas fokú elvárásairól, így a diákjait sajátos mércével osztályozta. Nem számított mennyi pénzt ajánlott egy – egy medikus vagy a családja, csak is a tehetségekkel volt hajlandó foglalkozni. Szigorú mester volt, de minden hallgató büszkélkedhetett vele, ha ő nála tanult akárcsak rövid ideig is.

Aznap délelőtt, épp fiatal kezdő medikusok álltak az anatómus előtt, és lélegzett visszafojtva nézték végig az előadását. A plafonig csempézett szűk terem különbözött a legtöbb előadó teremtől; itt nem volt semmi teatralitás, se padok, se székek, se pódium, csak egy kerámia boncasztal rajta a holttesttel, és a doktor. A levegő nehézkes volt a sok vegyszer szagától, amibe egy áthatolhatatlan, émelyítő, édeskés bűz keveredett.

A legtöbb orvos jelölt itt bukott el leghamarabb, a holttestek látványa és a szagok, sokakat eltántorít örök életre a szakmától. Dr. Elnias azonban olyan otthonosan mozgott ebben a környezetben, hogy a diákjai néha belefeledkeztek a mozdulataiba és nem a tananyagra figyeltek. A doktor kecses, vékony hosszú ujjú kezében úgy mozdult a szike, olyan lágyan húzta le a bőrt, mintha csak egy bőr köpenyes karmester lenne, aki vezényel. Aristarkh hangja bezengte a termet, a mély basszuson csupán enyhén volt érezhető az akcentus, meg sem közelítette a külföldiek, már – már halandzsának számító beszédét.

Ebbe a már – már vallási környezetbe lépett be Mr. Conwey. 

– Miután egy Y alakú bemetszést ejtettünk a szikével a dermiszen, feltárul előttünk a mellkas, a bordák és a hasi üregek. Nekünk jelen pillanatban a tüdő – pulmomalis –, az elsődleges vizsgálati tárgyunk. Már kívülről is látható a foltos elváltozás a szerven. –   Dr. Elnias orrcimpái az ajtó nyitódásával párhuzamosan ki tágultak és magába fogadta az újonnan érkező illatát.

– Nem tűröm a késést, Mister! Arra kell kérnem, távozzék. –  A pápaszemes szemüvege mögül vészjósló szikrákat vetett a barna szeme, ahogy a férfi irányába tekintett; a hangja ennek ellenére túlzottan udvarias volt.

– Sajnálom, hogy megzavartam az előadását. Phelan Conwey nyomozó vagyok, és egy bizonyos Dr. Aristarkh Elniast keresek.

– Értem, én vagyok az. Miben lehetek a szolgálatára?

– Beszélhetnénk négyszemközt? Kérem!

– Természetesen. Uraim, ha megbocsájtanak, pár percre magukra hagyom önöket. Addig kérem, próbáljanak rájönni, mi okozta a halált, és hogyan lehetett volna elkerülni azt.

Dr. Elnias a kezét gondosan lefertőtlenítve sétált a nyomozó elé, akinek ezzel az egy gesztussal már is sikerült elnyernie a szimpátiáját. Amint közelebb lépett hozzá a másik, egy pillanatra meghökkenve tekintett fel rá, még soha nem látott ennyire ellentmondásos embert. Aristarkh olyan volt, mint ha valaki vésővel és kalapáccsal faragta volna, ennek ellenére egy táncos kecsességével mozgott. Profiljáról az ember pedig nem tudta eldönteni, hogy vonzó vagy épp taszító. A pofaszakáll alól kiugró éles arccsont, különös, egyedi ívű száj és orr, széles állkapocs, mind olyan benyomást keltett, mintha egy még készülőben lévő szobor arcát nézné az ember. Phelan, ahogy a barna szemekbe nézett egy pillanatra megborzongott. A doktor egész megjelenésében volt valami lenyűgöző, és egyben félelmetes, ami az ember legbelsőjéből, a zsigereiből indult el útjára.

A még szűkebb helyiség, ahová betértek, egy fokkal elviselhetőbbnek tűnt. A levegő bár áporodott volt, nem keveredett benne az oszlás elviselhetetlen bűze. Az egyszerű bútorzatú dolgozószobában rend uralkodott, érződött rajta, hogy a tulajdonos ritkán használja. Az asztalon csupán egy napló és egy óra árválkodott, semmilyen más kényelmi vagy díszítő tárgy nem tette személyesebbé a teret. Dr. Elnias helyett foglalt az asztal túloldalán, miközben hellyel kínálta magával szemben a nyomozót, egy régi, kopott fa székre mutatva.

– Bocsásson meg a kényelmetlenségért, Mr. Conwey. Még nem volt időm igazán berendezkedni. Nos, hallgatom, miért hivatott ki az órámról?

– Igazán röstellem, hogy pont ilyenkor zavarom, de az ügy nem tűr halasztást. Egy gyilkos után nyomozók és szükségem lenne az ön szolgálataira.

Aristarkh érdeklődve húzta fel a szemöldökét.

– Nem tudták megállapítani a halál okát?

– Ennél többről van szó. A holttesteket igen groteszk módon helyezték el, és szükségét éreztem egy boncolásnak.

Dr. Elnias az ujjhegyeit éppen csak összeérintve hallgatta a fiatal férfit. Az arcán teljes érdektelenség tükröződött, de a szemében mohó vágy gyúlt.

– Értem. Az önök által kijelölt sebészek nem felelnek meg a feladatra? Tudnia kell, hogy a rendőrség még egyszer sem kérte a segítségem. Az önök országában a törvény elég egyértelműen fogalmaz ilyen ügyekben…

Phelan értette a célzást, és azonnal biztosítani akarta az orvost támogatásáról.

– Mint a Scotland yard egyik nyomozója, vállalom a felelősséget, ha esetleg kérdőre vonnák, ezzel az ügyel kapcsolatban. Roppant kényes, igen erős gyomor kell hozzá, és nekem egy határozott emberre van szükségem. Önt ajánlották a figyelmembe, és hálás lennék a segítségéért. Először azt hittük, sziámi ikerpárral van dolgunk… azonban, ahogy jobban megnéztük a holttestet, feltűnt, hogy a látszat csal. Valaki sebészeti eszközöket használva összevarrt két embert.

– Vettük, vagy vette?

– Tessék?

– A mondat elején többes számban beszélt, nekem mégis úgy tűnik, hogy a saját megfigyeléseit írja le.

A nyomozó visszavett egy kicsit a túlzott izgatottságából, kihúzta magát ültében, és enyhe pír futott fel az arcára. Nem volt hozzászokva bárki jóindulatához.

– Mi tagadás, igaza van. A főnököm elsiklott felette.

Aristarkh halványan elmosolyodott, ahogy a feltételezése beigazolódott.

– Szeretem, ha valaki odafigyel a részletekre. Egy pontos szemlélő életeket menthet. Segítek önnek, Mr. Conwey.

Phelan olyan hévvel állt fel, és fogott kezet az orvossal, mint akit puskából lőttek ki. – Lekötelezett.

– Nana, majd akkor hálálkodjon, ha előrébb haladtunk az ügyben. A segédem csak órák múlva jön vissza…

– Kérem, a létező legnagyobb diszkrécióval járjon el. Nem szeretném, ha az ügy kijutna ezeken a falakon kívülre. Tudja, milyen a sajtó.

– … Így attól tartok, kénytelen lesz maga segíteni nekem. Persze, csak ha nem bánja.

– Természetesen.

– Azt mondta, az ügy nem tűr halasztást. Azért az előadásomat befejezhetem? – kérdezte a doktor enyhe célzással a hangjában.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy erre nem lesz módja. A tetem, vagy tetemek… kint várják Önt.

Dr. Elnias arcizmának egy apró rezdülése árulta csak el, mennyire felháborítónak tartotta, ahogy a fiatalember az ő ideje és pénze felett rendelkezett. A diákjai fizettek neki a lehetőségért, hogy ma itt lehessenek, valamint az elhunyt családjának is adott némi hozzájárulást a testért. A saját hazájában nem tűrt volna el ekkora arcátlanságot, de itt kénytelen volt magát türtőztetni. Hiába a nemesi származása, a vagyona, a foglalkozása, a társadalom bevándorlóként ítélte meg, ami alapján ő csak egy idegen az országban, nem teljes értékű tagja a britek nemzetének.

Mint egy pótcselekvésként igazgatta az asztalára kihelyezett, amúgy is gondos rendben tartott tollait, mérlegelve magában a lehetőségeit. Még mindig meggondolhatná magát, és a pénzt választhatná a boncolás helyett. De ha segít Mr. Conweynak, azzal talán utat tud nyitni magának egy másik, érdekesebb világ felé. Nem kellet hosszan gondolkodnia a válaszon.

– Van egy kisebb szobám, ami a holttestek előkészítésére szolgál. Szűkös, de ott kettesben tudunk dolgozni. Előtte viszont elküldöm a diákjaimat.

– Hogyne.

A doktor gyors léptekkel haladt végig a folyosón, és határozottan nyitott be a beszédtől hangos előadóterembe. A diskurzus abban a pillanatban megszűnt, és minden szem rászegeződött. Itt ő volt az úr, és ez tagadhatatlanul jó érzéssel töltötte el. A levegő szinte megfagyott körülötte. Heves, mégis kecses mozdulatokkal sietett az asztalhoz, és letakarta a holttestet, miközben a diákjait tájékoztatta.

– Uraim! Sajnálattal kell közölnöm, hogy a Scotland Yard azonnali segítségemet igényli, így a mai óránk elmarad. Bizonyára önök is megértik az ügy fontosságát, és elnézőek lesznek az irányomba. Természetesen az óránkat megtartjuk, amint ismét az önök rendelkezésére tudok állni. Addig is, a további értesítésig megkérem önöket, hogy mielőbb távozzanak. Köszönöm.

A teremben zúgolódás moraja hangzott fel, de elég volt egy fenyegető pillantás is, hogy a lázongás legkisebb jele is elhalkuljon. A nyomozó az ajtóban állt a kalapját szorongatva, tanácstalanul nézve a férfi ténykedését.

– Sajnálom, amiért tönkre tettem az óráját.

– Sose bánja, Mr. Conwey.

– Kérem, szólítson a keresztnevemen.

– Rendben. Köszönöm a bizalmát, megtisztel. Nos, lásunk neki. Nem tanácsos fényes nappal ilyen ügyletet elvégezni, pláne ha titokban szeretné tartani.

– Higgye el, nem volt más választásom, nem maradhattak ott, ahol rájuk találtunk.

– Valóban, még nem is mesélt róla behatóbban.

– Előbb hozzuk be őket, kérem. Utána mindent elmesélek.

– Ahogyan kívánja. Menjünk.

Az utcán Mr. Stewart egyre fokozódó türelmetlenséggel várta a két férfit. A kíváncsiskodó szemek elől nehéz volt elrejtenie a szállítmányát, ráadásul a cirkuszban is szükség lett volna a szolgálataira. A lovak türelmetlenül topogtak, és hangosan prüszköltek a tétlenségtől.

Az állatok is érzik, mit szállítanak, érzik a gonosz jelenlétét. Ez a sátán műve.

A munkás a gondolataiból kizökkenve, hangosan sóhajtott fel, amint meglátta a nyomozót, és a doktort közeledni.

– Hála az égnek. Csak hogy itt vannak.

– Még szükségem van a segítségére. Ahogy megegyeztünk, bevisszük a testet, megkapja a fontját, és mehet Isten hírével.

– Vagy az ördögével… nem tetszik ez nekem, Mr. Conwey. Rossz ómen ez.

– Csacsiság, Mr. Stewart, ne legyen ilyen babonás. Ez is csak egy munka. Ugyanolyan, mint a többi. Na, jöjjön, vigyük be.

A szekérről kelletlenül leszálló kellékes még egy pillanatig a fogát szívta, mielőtt újra hozzáért volna a holttesthez. Dr. Elnias mindeközben szélesre tárta a kapukat, és amennyire a helyzet engedte, próbálta továbbra is letakarva tartani a „szállítmányt”.

Amint a kis csoport beljebb lépett a folyosóra, visszasietett, hogy bezárja a kapukat az illetéktelenek előtt. Az utcán bámészkodó hölgyek felé kacsintott egyet, – mintegy bosszantás képen –, akik az orrukat felhúzva a mérhetetlen pimaszságtól tovább haladtak. A doktor magában jól megmosolyogta a helyzetet, de ennél több jelentőséget nem tulajdonított neki. Inkább egy macska gyorsaságával termett a két férfi elé, és vezette őket a megfelelő ajtóhoz.

Phelan, életében most először emelt fel holttestet és meglepődött annak súlyán. Túlságosan könnyűnek tűnt ahhoz képest mit cipelnek. Az ernyedt testet mindig nehezebbnek érzi az ember, és ugyanez vonatkozik a holtakra is.

–  Valami nincs rendjén– gondolta magában, de mire tájékoztatta volna a többieket az észrevételéről, addigra a dokktor már ki is nyitotta előttük az ajtót.

– Erre, uraim. Ide fektessék le. – mutatott Dr. Elnias a helység közepén lévő asztalra. Miután elhelyezték a testet, a munkás azonnal két lépést hátrált.

– Most már végeztünk, igaz? Elmehetek?

– Igen, Mr. Stewart, elmehet. Köszönöm.

A nyomozó odaadta neki az ígért összeget, némi csilingelő pennyvel egyetemben. Stewart köszönés nélkül iszkolt el a házból, vissza se nézve rohant a legközelebbi kocsmáig.

– Babonás egy népség…

Mr. Conwey a fejét rázta, majd sietve becsukta az ajtót. Mire visszafordult, a doktor már leemelte a holttestet eddig gondosan rejtő takarót, és rezzenéstelen arccal szemlélte őket. Nyoma sem volt semmilyen érzelemnek, esetleg undornak. A szemében gyúlt csupán valami lázas izgatottság, ami kíváncsisággal keveredett. Közelről szemlélte az elé táruló képet, mintha valami értékes műtárgyat szemlélne.

– Hol találtak rájuk?

– A Royal cirkusz porondja fölé lógatták fel őket, annál a karikánál fogva, amin most is vannak.

– A kezek akkor is ilyen állapotban voltak?

– Igen. Csak egy parókát távolítottam el, minden más változatlan.

– Milyen színű volt?

– Ugyanolyan, mint a fekete lány haja. A gyilkos tökéletes hasonlóságot akart kettőjük között, mintha tényleg ikrek lennének.

– Az előbb azt mondta, ketten vannak.

– A gyilkosságot és a… csonkítást egy ember végezte. De az elhelyezésnél szüksége volt segítségre, egyedül nem vihette volna fel őket olyan magasra.

– Ha csak nem nagyon erős az illető. Egy szűcs vagy egy megtermett hentes elég erővel bírna egy ilyen feladathoz. – vitte tovább a gondolatot Aristarkh.

–… vagy használt valami emelő szerkezetet, esetleg csigát.

– Nos, ön a nyomozó, én csak tanáccsal tudok szolgálni.

– És tudással. Hálás vagyok a segítségért, doktor.

– Mi, bevándorlók, tartsunk össze, Phelan. –  A nyomozó újra elvörösödött, amiért Dr. Elnias máris tisztában volt a származásával. – Hány generáció választja el az ír gyökerektől? Egy, vagy kettő?

– Egy. De honnan jött rá ilyen gyorsan?

– Bocsásson meg, rossz szokásom. Állandóan elemzem magamban az embereket, és kategorizálom őket. Tekintse ezt egyfajta szakmai ártalomnak. Barnásvöröses göndör haj, zöld szemek, hófehér bőr… árulkodó jelek, még ha a nevét nem is tudnám... Phelan, azaz farkas. Ősi kelta név.

– Az édesanyámtól kaptam, ahogyan a nőies vonásokat és az ír gyökereket.

– Különleges okkal adta, igaz?

A két férfi egymásra mosolygott, miközben Aristarkh egyenként készítette elő az operációhoz szükséges eszközöket.

– Igen.  Anyámnak egyedül kellet a világra hoznia; – odakint tombolt a hóvihar, és a bábának esélye sem volt eljutnia hozzánk–, így segítség nem lévén a padlón fekve szült meg kínok között. Mire végre kibújtam, ő elájult. A kábulatból arra eszmélt, hogy az ebek engem nyalogatva tisztogatnak a vértől. Gondolhatja, hogy megrémült… valójában az állatok a testükkel melegítettek, és ahogyan a kölykeikkel tették, úgy bántak velem is. Anyám számára világossá vált a kapcsolat, így meggyőzte apámat a név helyességéről. A kutyák iránti szeretetem az óta is tart, ma is legálabb tízet tartok belőlük.

Mr. Conwey emlékei egy másik világba repítették egy pillanatra, de aztán gyorsan vissza is tért.

– De az ön neve is irigylésre méltó. Ritka név a hazájában?

– Egyiket sem nevezném túlzottan annak. Érdekes, hogy mindkettőnk neveiben szerepel egy – egy gerinces. A szarvas és a farkas.

– Nem túl jó párosítás…

– Emiatt ne aggódjon. A természet törvényei kiszámíthatatlanok. Mi tesszük őket azzá. – mondta Dr. Aristarkh miközben egy újabb szikét vizsgált meg.

– Remélem, a közös munkánk megerősíti eme hipotézist.

– Úgy legyen.

– Kíváncsi lennék az ön véleményére, Phelan. Maga mit lát?

– Hogy én mit látok? – a nyomozó homlokráncolva kérdezett vissza. Nem szokott hozzá, hogy bárki is kikérdezze a véleményét ilyen esetekben.

– A tanítványaimat is mindig arra biztatom, osszák meg velem az észrevételeiket, az esetleges diagnózisukat. Jelen esetben sokat segíthetünk egymásnak. Tudják már például az áldozatok kilétét?

– Egyelőre még fogalmunk sincs róla. A munkás azt mondta, hogy még az életében nem látta őket, iratokat pedig nem találtunk náluk.

– A hölgy vöröses hajszíne ír származásra utalhat.

– A tapintása durva, sprőd volt, de mintha a gyilkos bekente volna valami ápoló pakolással, hogy selymesebbé tegye.

A doktor közel hajolt a hajhoz, és megszagolta azt.

– Tojás és hamu keveréke. Általánosan elterjedt szépészeti eszköz a nők körében. A gyilkosnak ezt tudnia kellett. Talán, eredetileg nem parókát akart alkalmazni, hanem valami festékfélét. A másik lány haja puha, selymes…

– Levágta a fejet, és utána ápolta... Szegényebb sorsú lehetett a másik lánynál, de a vonásaik hasonlítottak, ezért tartotta csak meg a fejét. A többi része számára selejt volt. – Hadarta a gondolatait Mr. Conwey, akiben egyre tisztább kép kezdett kialakulni a gyilkos személyével kapcsolatban.

– Könnyebb lenne úgy magának róluk beszélni, ha elneveznénk őket?

– Azzal csak személyiséget adnánk nekik. Nem tudnék tárgyilagosan gondolni rájuk.

– Akkor legyen a „fő holtest” az A alany, a fej pedig a B. Hallgatom tovább.

– Az A alany bőre lágy, puha, selymes, fehér, már amennyit eddig látni véltem. A kezei nem durvák, soha nem végzett kétkezi munkát.

– Biztos ön ebben?

– Igen. Miért?

– Jöjjön közelebb.

A karika két oldalába még mindig görcsösen kapaszkodó kezek első ránézésre azonosnak tűntek.

– Nézze csak a bal kéz körömágyát…

– Piszkos. Próbálták kitisztítani, de a kosz olyan mélyre itta be magát, hogy nem lehetett kifehéríteni. – állapította meg a nyomozó.

– Látja ezeket a vörös foltokat? Fagyás, valamint lúg okozta égési sérülések. A másik viszont érintetlen. Nem azonos a kettő. – Tapintott a lényegre Aristarkh.

– Én eddig azt hittem, csak a fejét varrta oda…

– Úgy néz ki, tévedett. Először így vizsgáljuk meg őket, a külső jegyek alapján, aztán jöhet a vetkőztetés, végül a boncolás. Folytassa!

– Nem ismerjük a haláluk körülményeit, hogy vajon ellenkeztek – e, görcsbe rándultak – ezen az ujjaik, esetleg kinyújtva voltak. A gyilkos a hullamerevség elmúltával rendezte el őket így, az egész jelenet, egy vízió… Olyan, mint amit a preparátorok végeznek az állatokkal.

– Kitűnő. Gondolt esetleg arra, hogy bővítse az esetleges gyanúsítottak listáját az ilyen foglalkozásúakra?

– Eddig még nem, de igaza van. Az eszközök, amiket használt…

– Megtalálhatók egy ilyen műhelyben, igaz. De ugyanúgy lehet hentes, szűcs, állatorvos.

– Vagy sebész.

– Igen. – helyeselt Dr. Elnias, majd tovább folytatta a vizsgálatot. – Az ujjakat egyenként rögzítette a karikához, de ha jól megnézi, itt, a csuklóvonalánál, az ínhüvely kezdeténél eltűnnek a drótok. Bevezette a bőr alá, mesterséges ínszalagot létrehozva ezzel.

– Mint valami marionett bábu.

– Az arcukat elnézve, úgy is néznek ki.

– Merev, porcelán külső. – borzongott meg Mr. Conwey.

– Nem tűnt fel magának semmi érdekes a szemeken?

– Az ottani világítás elég gyér volt, azóta nem nyílt alkalmam tüzetesebben megnézni őket.

Phelan közelebb hajolva nézte az ultramarin kék szemeket, melyek még mindig gúnyosan tekintetek vissza rá. A doktor tanulmányozva figyelte őt, várta a döbbent felfedezést, ami elmaradt, így kisegítette a válasszal a férfit.

– Üveg. Kicserélték őket az eredetivel, hogy azonosak legyenek. Az íriszek szokatlan színárnyalata elárulja, valamint a szemfehérje túlságosan fehér. Nyilván magának is volt egy olyan megmagyarázhatatlan, borzongató érzése, hogy követik a tekintetünkkel.

– Mindig ilyen érzésem van, ha halottakat látok, ehhez sajnos nem kell üvegszem. – közölte Mr. Conwey enyhe rossz érzéssel a hangjában. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban, Aristarkh nem méltatta eme különös gondolkodását, figyelem nélkül hagyva azt tovább folytatta az észrevételeit.

– Nos, a mi kis „bábukészítőnk ” nem állt meg itt. A szájak sarkait kicsit feljebb húzta pár milliméterrel, ezáltal egyfajta sejtelmes mosolyt hozott létre az arcukon. Az arcgödröcskék is mesterségesek, mintha valami festő által megálmodott nimfák lennének. A smink csak tovább fokozza a porcelánbaba – hatást.

– Tökéletes, angyali lények, akiket vérrel, drótokkal és álcákkal hoztak létre, hogy egy torzszülöttre emlékeztessenek.

– Van valami ötlete, hogy miért?

A nyomozó fáradtan dörzsölte meg az arcát. Az egész egy groteszk előadásnak tűnt, amit egy beteg elme hozott létre.

– Nem tudom. Az egész olyan… disszonáns. Isteníti őket, miközben nem többek neki az állatoknál. Megveti, gúnyolja őket, azért csinált belőlük cirkuszi látványosságot.

– Lehet, hogy ennél mélyebbre kell hatolnunk a megértéséhez.

A doktor kiválasztotta a bőr táskájából az ollót, majd a számtalan ruharéteg közé hatolva szétvágta a textilt. A fűző belehasított a bordákba, összenyomta a tüdőket, ezzel légzésképtelenné téve a viselőjét. Végül az utolsó réteg következett, az alsó ruha. A vékony vászon nem tudta tovább leplezni a titkot, tisztán látszottak a kulcscsont vonalától induló öltések. A gyilkos nem a fejet távolította el, hanem félbe vágta és összevarrta őket.

Aristarkh a teljesen lemeztelenített testekre pillantott, majd vissza újdonsült tanítványára.

– Észrevett valami különlegeset az A alany arcán?

– Nem, semmit.

– Az orron ez az enyhe kitüremkedés, itt a nyergen, igen sajátságos. A leggyakrabban egy bizonyos vallási csoportnál vehető észre. A sötét, fekete haj is erre utal.

– Arra céloz, hogy esetleg zsidó volt?

– Nem tartom kizártnak.

– Egy zsidó és egy ír leány. Még nagyobb botrányra számíthatunk, mint azt reméltem. A kisebbség körében így is folyamatosak a lázongások, valamint az angolok részéről a gyűlölet beszéd irántuk. – sóhajtott fel Phelan.

– Gondolja, hogy újra egyesültek a „Kannibál klub” tagjai, esetleg egy valaki közülük követte el a gyilkosságokat?

– Nem. A klub az óta Antropológiai Társaság és a Londoni Etnológiai Társaság Brit Királyi Antropológiai Társaság néven egyesült újra. „A különleges példányok” iránti vadászatuknak ez pedig, túl obszcén lenne. Ők jobban szeretik az „eredetieket”. Bár tény és való, hogy sok rasszista nézetet vallottak, s nem állt távol tőlük az e fajta szórakozás… de nem hinném, hogy eljutottak volna gyilkosságig a különlegességek iránti kíváncsiságuk kielégítésére.

– Aki ezt művelte, annak végtelen lehet a kíváncsisága. – Állapította meg szárazon Aristarkh, és bármilyen érzelem megnyilvánulása nélkül folytatta tovább a munkáját.

– A holttest megtisztítása után mindig a külső elváltozásokkal kezdjük, majd azt követi a feltárás. Azt hiszem, a karikát eltávolíthatjuk, és így meg tudjuk vizsgálni őket mindkét oldalról. Előre figyelmeztetem a szagokra és a vér látványára. Ha gyenge a gyomra…

– Bírni fogom, köszönöm.

– Rendben. Normál esetben a koponyával kezdeném, de jelen pillanatban a mellkasra koncentráljunk.

– Ahogy Ön jónak látja.

A doktor felemelt egy ezüstszínű, hengeres tárgyat, mely leginkább egy injekciós tűre hasonlított, azonban ez két tömör kamrából állt, és nem egy, hanem több lándzsa helyezkedett el benne. A jobb kar vénájához illesztette azt, és egy gyors, határozott mozdulattal belemélyesztette az eszközt. A nyomozó kérdő tekintetét látva elmosolyodott.

– Mesterséges pióca. Eredetileg szem és fül műtéteknél szokták használni, de én jobb szeretem ilyenkor is bevetni, hogy megtudjam, mennyire kell kivéreztetni az alanyunkat a beavatkozás előtt. A második hengerben vákuum van, így oda kéne folynia a vérnek, de jelen esetben…

Dr. Elnias érdeklődve tekintett az üresen tátongó fémdarabra.

– Nahát, ez érdekes. Egy csepp sem távozott.

A szikét felemelve mélyre hatolt a testbe, átvágta a bőrt és az izmokat, feltárta a mellkast és a hasfalat, egészen az ágyékig, követve a gyilkos által létrehozott varratok vonalát. A rétegeket félrehajtva azonban döbbenetes felfedezést tett.  A belső szervek teljesen hiányoztak, helyüket fűrészporral tömték ki.

– Tényleg babákat csinált belőle.

– Mégiscsak egyedül dolgozik…

– Parancsol, Mr. Conwey?

– Eddig azt hittem, csakis segítséggel akaszthatta fel a karikát. Kiszedte a belső szerveket, lecsapolta a vért, hogy könnyebb legyen megemelnie a testeket. Az egészet előre kitervelte, az elméjében megjelenő víziót valósította meg. Tudta, hogy milyen típusú lányokat keres, kiket akar elfogni, és mindent előre elrendezett. Gyorsan, egymásután ölte meg őket, hogy ne legyen különbség a két holttest állapota között, hogy aztán összevarrhassa és elrendezhesse őket. De amit ő tett, ahhoz tér kellett, helyre volt szüksége, de legalább egy fészerre.

– Látja, máris szűkül a kör. Ha megkérem, ide hozná nekem azt a vödröt? Hálásan lekötelezne.

Amíg a nyomozó a bádog vödröt kerítette elő a sarokból, a doktor a gyógyszeres szekrény fiókjából elővett egy kisebb lapátot. Phelant első ránézésre a szenes lapátra emlékeztette, de ez annál jóval kisebb volt. A gyógyszerek, gyógyfüvek kimérésére használatos eszköz kitűnő segítséget nyújtott nekik, hogy az idegen anyagot „kilapátolva”, hozzáférjenek a megmaradt testhez.

– A gerincvelőt kettéhasította a mellkasi gerincig, itt csatlakoztatta össze az A alanyt, a B alannyal. A medencecsont vonala volt a választó, innentől felfelé két testről beszélünk, lefelé pedig csak egyről. A két columna vertebralist a már korábban látott módon, drótokkal erősítette egymáshoz, ahogyan a bordákat is. Ezáltal létrehozta egy sziámi ikerpár általa elképzelt anatómiai modelljét.

– Látott már ilyet korábban?

– Felnőtteknél még nem volt alkalmam, csak halott csecsemőknél. Szentpéterváron, – az Orvos Sebészeti Akadémián.

– Maga szerint mi lehetett a halál oka? – terelte tovább a szót Phelan.

– Feltételezem, a fojtogatást tartották eddig elsődleges válasznak.

– Akkor maga szerint is ez csak egy figyelemelterelés volt?

– Miből következett erre, Mr. Conwey?

– A foltok a nyakon… nem a megszokottak. Sötétebbek.

– Pontosan. Hullafoltok. A halál beállta után keletkeztek a testen, a gyilkos így akarta leplezni a valódi halál módját. A belső szervek és a vér hiánya megnehezíti ugyan a dolgunkat, de megtaláljuk, e felől ne legyen semmi kétsége.

– Bízom önben, és a tudásában.

– Igazán megtisztelő.

– Engem egyedül az a kérdés foglalkoztat, hogy nem vette észre senki a két lány halálát? Sikítaniuk kellett volna, vagy segítséget hívniuk, mégis az arcuk valahogy olyan békés.

– Ne tévessze meg az álca, Phelan. Ezeknek az alanyoknak mesterségesen módosították a mimikájukat. Amit lát, az csupán egy vízió. De nem tartom kizártnak, hogy álmukban érte őket a végzetük. A védekezés legkisebb jele sem látszódik rajtuk. A származásuk sokkal inkább aggódásra ad okot.

– Ha tényleg azok, akiknek feltételezi, akkor igazat kell adnom magának. Egy zsidó és egy nagy valószínűséggel katolikus lány, a társadalom két különböző rétegéből…

– Eggyé vált. Ha kívánja, szétválaszthatom a két testet, hogy az esetleges hozzátartozók külön – külön temethessék el őket.

– Lekötelezne vele. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen erről, a végsőkig el akarom hallgatni.

– Ennyire fél egy esetleges forradalomtól?

– A különböző kultúrák közötti, illékony békét így is nehéz fenntartani. Amíg lehetséges, szeretném ennek a látszatát továbbra is éltetni.

– Megértem az aggodalmát, de a végsőkig még a hatóságok sem tudják feltartani az elkerülhetetlent, ha az eljön.

– Ez lazító beszéd! Remélem, tisztában van vele, hogy ezért akár tömlöcbe is vetethetném jó pár napra.

– De nem tenné, nem igaz?

A nyomozó álla gyerekeket idéző, dacos ráncba húzódott. Mintha fitogtatni akarná a rátermettségét és a hatalmát, mert csorba eset rajta.

– Mégis miből gondolja?

– A nézetei, még ha próbálja titkolni is, elárulják. Egyébként, csak úgy megnyugtatásként közlöm magával, hogy az én szavaim semmilyen lázító vagy maga által vélt, törvénytelen mondani valót nem tartalmaztak. Én szimplán…

A doktor közelebb hajolt a holttesthez, hogy jobban meg tudjon vizsgálni egy újonnan felfedezett nyomot –… a halálra gondoltam, amit még az önök intézménye, de még az anyakirályné sem tud feltartoztatni. Ő nem válogat az áldozatai között származást tekintve, nem úgy, mint a halandók. Előtte mind egy mérlegen ülünk, ezt megtanultam, és számtalan példát tudnék Önnek mutatni rá. De, ami sokkal fontosabb, mint a mi kis filozófiai eszmecserénk, az ez itt.

A férfi a B alany, bal ötödik bordaközére mutatott a csipesz hegyével.

– A szívcsúcs helye. Látja azt az igen apró recés fogazatot a csonton?

– Leszúrták?

– Igen. A gyilkos eltávolította a szívet, de a bordaközön még látszik a behatolás helye. Akár két méter magasra is spriccelhet a vér, ha kést szúrnak a koszorús artériák valamelyikébe. Ez nem maradhatott észrevétlenül. A tetemek oszlásából ítélve úgy nagyjából péntek este ölhették meg őket, így a tettesnek volt egy egész hétvégéje „dolgozni”. Ha nyílt utcán, esetleg otthonukban követte volna el a gyilkosságot, akkor már jelentették volna önöknek, akár megvan a holttest, akár nincs.

– Saját térben dolgozott. – vonta le a következtést Phelan.

– Mészárszéket találnék ideális helyszínnek.

– Vagy egy pajtát… De a bőrön, hogyhogy nincs külső sérülés? Felvágta, és utána szúrta le?

– Átlós a nyom. A behatolás szögéből én inkább arra következtetnék, hogy kivágta azt a részt. A dermis igen rugalmas is tud lenni. Amikor összeillesztette őket, a B alanyt borító hámréteget húzta inkább az A alany felé. Ha esetleg éhezett az ír leány, úgy könnyedén meg tudta tenni, nem ütközött semmilyen ellenállásba. Ami a felhasznált anyagokat és eszközöket illeti, az általunk felsorolt foglalkozásúak mind rendelkeznek eme felszereléssel. Az üvegszemek beszerzése sem jelent különösebb gondot, vannak, akik gyógyászati segédeszközként árulják őket háborús sérülteknek, de a babakészítők és a preparátorok is könnyű szerrel vehetnek ilyet. Ha a tettes kicsit is vagyonosabb, a lehetőségei határtalanok. Sajnálom, hogy nem tudtam ennél közelebb vinni a megoldáshoz.

– Így is rengeteget segített. Igazán hálás vagyok.

Odakint a harangok hangos zúgással felharsantak, pontosan tizennégyet ütve. Mr. Conwey annyira megfeledkezett az elmúlt időről, hogy a tudatáig csak most hatolt a külvilág.

– Rettenetesen röstellem, hogy így elraboltam az idejét. Kérem, hadd hívjam meg egy ebédre. Persze, csak ha elfogadja a társaságomat.

A doktor halványan elmosolyodott, de a szeme a ragadozó madarakéhoz hasonlóan csillant.

– Mindkettőt szíves örömest fogadom. Roppant mód örülök annak, hogy az útjaink keresztezték egymást, még ha ilyen gyászos keretek között is.

Phelan arcát újra a jól ismert szégyenlős pír festette vörösre, és Aristarkh különleges formájú ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak.

– A Criterion megfelel önnek? – a nyomozó a legelső étterem nevét mondta, ami eszébe jutott, és amiről úgy gondolta, leginkább megközelíti az ebédpartnere igényeit.

– Tökéletes. Ha megengedi, egyelőre letakarnám őket, és az étkezés végeztével befejezem a munkát.

– Mi sem természetesebb. Küldök értük valakit a hullaházból.

Dr. Elnias a kétajtós szekrényből, elővett egy tiszta fehér lepedőt, és a levegőben szétbontva azt, terítette a lányokra. Az arcok még mindig gúnyos mosollyal néztek vissza rájuk, a lepel félrecsúszott, túl keskenynek tűnt az összevarrt testekre.

– Hadd segítsek.

A nyomozó segítőkészen siettet oda a doktorhoz, a textil két végét szorosan tartva igazgatták rájuk, de a keze megállt a mozdulatban.

– Ezt eddig még nem is láttam.

Ujjával az A alany nyaka felé mutatott, ahol a lilás – feketés foltok éktelenkedtek.

– Micsodát?

– Jöjjön közelebb. Látja, itt. A közepén van egy parányi pont, pontosan a nyaki vénával egy vonalban.

Dr. Elnias hunyorogva hajolt közelebb, mire ő is észrevette éles szemű, újdonsült „kollégája” felfedezését.

– Bravó, Phelan. Az ott egy tűszúrás nyoma.

– Gondolja, hogy elkábította a lányt, mielőtt megölte volna?

– Bármit is tett vele, nem fogjuk megtudni. Nem maradt szinte semmink, ami a tudomány jelenlegi állása szerint nyomot tudna nekünk adni. Ráadásul bizonyos mérgek nyom nélkül felszívódnak, így még tovább bővül a kör. Attól tartok, vér vagy belső szervek hiányában mindössze ennyit tehetünk az ügy érdekében. Ha a szétválasztás közben bármit találnék, ígérem, tájékoztatom. Most pedig, ha megbocsájt, induljunk. Az étkezés nem tűr halasztást.

– Igaza van.

Mr. Conwey utoljára nézett a leterített lányokra, majd kilépett az ajtón. A falakon túl is érezte azok tekintetét, és szüntelen az csengett a fülében: Miért?