Post-mortem 3.fejezet

3.

Az a nap is ugyanolyannak indult, mint a többi. Az eső hangosan kopogott a macskaköveken, sikamlós, fényes felületet alkotva. A lovak patái alatt felfröccsent a víz, beborítva sárral az arra járok ruháit. A megszokott mindennapos szürkeség, amit a látszat tartott csak egyben. Azt mondják, mennyire modern és felszabadult ez a város, de én csak a mocskot és a fertőt véltem benne felfedezni. A képmutatás legszebb példáját, ahol folyamatosan a szépség oltárán áldoztak, miközben legbelül, a felszín alatt rothadt az egész. Öklendeznem kellett tőle, egyfelől mégis vonzott, mint valami felfedezésre váró mesevilág. Az én fantáziám által megalkotott mesevilág, ami vértől, sikolyoktól iszapos.

London. Végeláthatatlan hosszú tömött utcák, folyton nyüzsgő emberek, és a Temze mindent elárasztó bűze. Hogy tud valaki így élni? Nem értettem.

Az East Enden számtalan bevándorló közé telepedtek le a zsidók is, saját kis közösséget alkotva. A kereskedők fellegvára volt ez. Bankárok, árusok, hitelezők, ügyvédek, könyvelők… soha nem volt megállás, a szolgálatukra mindig szükség volt, akárcsak nekem.

A parányi bolt fölött elhelyezkedő lakásból zajok hallatszottak, ahogy beléptem az ételszag azonnal megcsapott, enyhítve a doh, és a penész fojtó elegyét. Némileg kellemes, otthonos hangulatot kölcsönzött, ellentétben a mogorva tulajjal. Próbáltam tudomást se venni róla, az üzletre koncentrálni, amikor is a mellékajtón keresztül megjelent a Lány. Szemem a ragadozó módjára csillant, ahogy megpillantottam őt. Kecsessége betöltötte a teret, fényt hozott a sötét helységbe, beragyogva azt. Az ajkai vörös rubintok, a szeme kéksége megszégyenítette az apja pult alatt rejtegetett zafírjait. Égi teremtés az ébenfekete hajával, a hófehér bőrével, akárcsak egy baba, vagy egy táncosnő. Azon nyomban a múzsámmá vált, tudtam, csak ő felel meg az elmémben alkotott eszményi képnek. Szinte látni véltem lelki szemeim előtt kész műként, örök mosollyal az arcán. Az elmémbe véstem vonásai legkisebb rezdülését is, hogy a tökéletes hasonmását megleljem, aki méltó párja lehet.

***

Ha lány kell, akkor Whitechapel! Jelszóvá vált ez minden férfi ajkán, aki prostitáltakat keresett. Nem állt elsődleges szándékomban alacsony osztálybéli lányt választani, de ha gyorsan akartam találni egy – a múzsámhoz hasonlatos – tökéletes alanyt, akkor ez bizonyult a legjobb helyszínnek. Itt nyugodtan, feltűnés nélkül szemlélhettem az arcokat. Gyakran hajtattam át a környéken, miközben a kocsis busás borravaló fejében biztosított a diszkréciója felől. Több tízezer utcalány lengette bájait London utcáin, a kivénhedtektől kezdve egészen a zsenge húsú fiatalokig. A kínálat bőséges volt, szőkék, vörösek, barnák, feketék, a bevándorlók sokszínűségével. Éjjeli pillangók, akikért senki nem ejtene könnycseppet – még talán a szülőanyuk sem –, ha meghalnának. Hisz hány lányt adott el az apja némi pénz fejében bárkinek, aki hajlandó volt megfizetni az árát? Azonban, az én kényes ízlésemnek nem felelt meg egyik sem.

A célomról soha nem mondtam le, a hálómat már épp készültem szélesebb medrekbe dobni, amikor önként repült hozzám a madárkám.

A  New Royal Pavilon színházból léptem ki a klubba igyekezvén, amikor a sarkon befordulva megláttam őt. A látásom egy pillanatra megtréfált –  azt hittem, a zsidó lány az – , de a vörös, leomló hajzuhatag, az apró, de eltérő vonások meggyőztek arról, hogy egy másik személy állt előttem. Kedvesen, de félszegen rám mosolygott, és a szoknya szélét finoman megemelve tett tanúbizonyságot ősi foglalkozásáról. A vérem azonmód felforrt, de ugyanolyan gyorsan rendeződtek is az érzelmeim. A gyilkosság gondolata sem tudott olyan izgalmat okozni, mint a tény, hogy tökéletest tudok alkotni.

Lassan sétáltam oda az utcalányhoz, nem akartam elijeszteni, de a szándékaim felől biztosítani akartam. Azt hitte, ő a vadász és én a préda, nem pedig fordítva. Ha lett volna bármi fogalma arról, hogy mik a szándékaim vele, nem kedvesen mosolyogva várt volna rám, hanem sikoltva elrohan. Viszont szerencsémre önként és dalolva sétált bele a kalitkába, ami örökre bezárult.

-Ostoba.

Hisz mind az, nem igaz? Egy dolog vezérli csak őket, ahogyan az egész világot is.

„Némi készpénzért, bármire hajlandó vagyok.”

Persze, hogy hajlandó lett volna, de én egy ujjal sem értem hozzá. Ő a tervem részét képezte, és nem valami eszköz volt, amin alantas, állatias ösztönömet kiélhetem. Soha nem érdekelt a kor hamis ideálképe, nem emiatt tekintettem másként rá. Műtárggyá vált a kezeim között, nem hús– vér lénnyé.

 Amikor arra kértem, forogjon körbe, hogy jobban megszemlélhessen, akkor is az alakját, a méreteit hasonlítgattam össze fejben a másikéval. Magamban már elképzeltem őket tökéletes kis angyalokként, ahogyan végre elfoglalják méltó helyüket a rivalda fényben.

Elégedett arckifejezésemet látva csak még jobban fellelkesült, és mosolyogva akart megcsókolni a nyílt utcán.

„Új még a szakmájában”– ez a gondolat suhant át az agyamon, a félszegségével keveredő hevessége láttán. Karjánál fogva, finom erőszakkal toltam el őt magamtól, figyelmeztetve, hogy tudja, hol a helye a fehérnépnek. Az ajka rögtön lebiggyedt, és én enyhíteni akartam a szomorúságát, félvén, hogy ha nem teszem meg kicsúszik a kezem közül.

-„Eljön a mi időnk, de nem itt és nem most. Csak a magáménak akarlak, azon a bizonyos éjszakán. Örök életedre szóló élményben lesz részed. Amennyiben teljesíted mindazt, amit kérek, úgy további tíz fonttal gazdagodhatsz. Tessék itt egy font, hogy lásd a jó szándék vezérel.”

A magas összeg épp elég ígéret volt a számára, félretette az aggodalmát, és belegyezett minden kívánságomba. Meg sem lepődött a címen, amit mondtam neki, sem pedig a különös időponton. Mosolyogva köszönt el tőlem, majd légies járással repült tova a másik áldozatához. Elegendő bizalmat csepegtettem belé ahhoz, hogy tudjam ott lesz egy hét múlva pénteken, a megbeszélt találkozón. Ennyi időt adtam magamnak az előkészületekre, de a fejemben lévő tervnek köszönhetően szinte nem is lett volna rá szükségem. Hisz minden elrendeltetett.

***

Londonnál tökéletesebb várost az ember keresve sem találhatott, ha arra készült, amire én. A legsötétebb sikátorok mély titkokat rejtettek, de a fényes, kivilágított üzletekben is mindent megtalálni, ha tudod, mit keresel. A rengeteg vevő miatt az eladók nem jegyezik meg az arcokat, kivétel a Holywell Streeten. Itt mindenkit árgus szemekkel figyelnek, nehogy egy álruhás rendőrt szolgáljanak ki az illegális portékájukkal. Pornográf irodalom és képek, szexuális segédeszközök, a legerkölcsösebb korban a legnagyobb fertő, maga a Sátán utcája, amit mindenki ismer, de senki nem meri bevallani. Az ide érkezők teljes diszkrécióra számíthatnak a kölcsönösség jegyében, és nekem pontosan erre volt szükségem, de nem azért, mint bárki másnak. Különlegesebbre vágytam, még a kínálatnál is illegálisabbra.

A szűk utcácska zegzugos rései között vártam az emberemet. Pénzért minden és mindenki megvehető, ez a legszebb ebben a világban, és én ezt bőszen ki is használtam. A sötétben egy fehérbe öltözött alak tűnt fel, rongyos kabátját maga köre szorítva, a hónalja alatt egy batyut ölelgetve. A szegényes ápolói bér kiegészítéseként különböző eszközök, gyógyszerek eladásából, végső esetben hullák rablásából tartotta fent magát a férfi, mindaddig, amíg le nem bukott, hogy aztán új, hamis papírokkal kezdhessen mindent elölről. Sokáig tartott mire felkutattam, de megérte. A kéréseimet minden gondolkodás nélkül teljesítette, elég volt ránéznem a csomag méretére, hogy tudjam, hiánytalan.

– „Fogja.”

– „Sikerült?”

– „Igen. Adja a dohányt.”

– „Pillanat, kedves barátom, előbb megnézem, mit hozott.”

A rongyokat szétbontva tárult elém a művemhez szükséges eszközök, amit csak mások által tudtam észrevétlenül megszerezni. Egy fémhordó és két közepes méretű üvegcse.

– „Éter, kloroform és kálium – klorid, ahogy kérte. Veszélyes anyagok ezek nagyon, ugye tudja?”

– „Igen, tudom. Épp ezért kért érte ekkorra összeget. Nem igaz?”

– „A hallgatásnak ára van.”

Óvatosan tettem el az igen sérülékeny árut, és boldogan fizettem ki a pofátlanul magas összeget. Használhattam volna könnyebben beszerezhető anyagokat is, de én nem értem be a tökéletesnél kevesebbel. Minden eshetőségre felkészültem, ha bármi balszerencsés fordulatot venne a tervemben, akkor is sikeresen, bonyodalommentesen hátrálhatnék ki az ügyből. A saját malmomra hajtottam a vizet, senki nem állhatott az utamba, és semmilyen nyomot nem hagytam magam után. Ha az ápolót valaha is megtalálnák, hamis személyleírást adna rólam, még ha ott állnék előtte szemtől – szemben, sem ismerhetne fel.

Mindig más és más maskarát öltöttem magamra, vásárlásonként változtatva a külsőmet. Az igazi arcomat csak a két lány láthatta, de ők a sírjukba vitték magukkal a titkomat. A felhasznált vegyszerek pedig csak tovább fokozták a védelmemet, nem hiába választottam nem könnyen beszerezhető mérgeket. A nagy általánosságnak örvendő cián csak roncsolta volna a bőr szépségét az azúros árnyalatával, más toxinok pedig még nagyobb károsodást okoznának. Az én porcelánbabáim csak tökéletesek lehetnek, sérülés jele nélkül, a legkisebb ellenállást vagy védekezés jelét sem mutatva.

 A kloroform jó szolgálatot fog tenni ez ügyben, és a kálium – klorid észrevétlenül fog felszívódni. Semmi mérhetetlen rombolás a szervezetben, csak szép egyenletes, néma halál.

A hold magasan csillant az égen, sápadt arcával megvilágítva a barna üvegcséket. Még két napom volt péntekig, és én türelemmel számoltam vissza a művem leleplezéséig hátra lévő másodperceket. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem lehetek majd ott, amikor felfedezik mit is alkottam.

***

Milyen könnyű betörni mások otthonába. A legintimebb szférájukba tekinthet be az ember, ha egy kicsit is ismeri a háziak szokásait. A tolvajkulcsom úgy siklott be a zárba, mint kés a puha vajba, és tárta fel előttem a megannyi titkot, rejtett kincset, amit a kereskedő vasmarokkal próbált elrejteni. A csillagok és a hold fénye világított csupán, de még így is pontosan kivehető volt a tárgyak hamis csillogása, amik azért készültek, hogy a tolvajokat megtévesszék. Csak az éles szeműek vehették észre a bóvli hamisítvány és az igazi közti különbséget, amit természetesen gondosan elrejtettek egy széfben. A zsidó férfi minden értékére vigyázott, kivétel a legszebbre, aminek értékét nem lehetett pénzben kifejezni. Ő kellett nekem, nem az ékszerek, drágakövek, ezüst, arany, pénz, azokat megtarthatja magának. Számomra a művem tökéletesítése volt a legnagyobb kincs.

Péntek, Szabat éjszakája. A misztérium, a rejtély, a vallásos elmélyülés ideje. Ezért választottam ezt a napot, így teljes nyugalomra és békére számíthattam. Ha bárki meg is látta, ahogy betörtem, akkor sem tehetett semmit. Ortodox zsidók által lakott környék, a Tóra törvényei alapján kötelesek élni, ami világosan kinyilatkoztatta, mit lehet, és mit nem ezen az ünnepen. Nem gyújthatnak tüzet, nem hadakozhatnak ellenem, mert azzal sértenék a vallásukat. Az én irányításom alatt állt minden, élet és halál felett rendelkezhettem.

Hangtalanul suhantam fel a lépcsőn, végig a folyosón, és nyitottam be a parányi szobácskába. A zsidólány halkan szuszogott előttem az ágyában, nem is sejtve, hogy a halál fekete angyala állt a fejfájánál. Aznap már egyszer áldozott a teremtőjének, és én segítettem neki, hogy még közelebb jusson hozzá. A vöröslő ajkak résnyire nyíltak, a levegő vékony csíkban távozott, miközben én lassan az arcára szorítottam a kloroformmal átitatott kendőt. Az álma tovább mélyült, ahogy nagyot szippantott a gázból, rezzenéstelenül tért át a teljesen bódult állapotba. Nem kegyeleti okból vagy fájdalom csillapítás céljából kábítottam el, semmi könyörület nem volt a bennem iránta. Én csak azt akartam, hogy ne tudjon ellenkezni, amikor beadom neki a végső, halálos injekciót. Ezzel a szerrel megőrizhettem a mindenkori szépségét, amíg az enyészeté nem lesz.

A kendőt félrehúzva, ujjaimmal végig simítottam a keskeny hattyúnyakon, a verdeső madárként dobogó főütőérig. Folyamatosan szorítva azt, határozottan hatoltam a vénába az injekciós tűvel, és lassan adagoltam be neki a kálium– kloridot. Az adag, amit kimértem a számára, egy nagyobb termetű férfinak is halálos lett volna, de én biztosra akartam menni. A teste pár rövid pillanatig rángatózott, majd végül ernyedten terült el. A szíve feladta a küzdelmet a méreg ellen, a keringése végleg összeomlott, és menthetetlenül az enyém lett. A karjai bénán lógtak maga mellett, és ha lehet, még szebb volt, mint előtte. Kedveskedve simogattam meg az arcát, végül az ölembe nyaláboltam, és eltűntem vele a sötét éjszakában. A percek gyorsan peregtek, és nekem még egy másik lánnyal is találkozom volt aznap este.

A vöröslő hajzuhatagot messziről felismertem, a szajha eleget tett a kérésemnek és ott várt, ahol kértem. A sötétből kinyúlva érintettem meg, amitől rémülten sikkantott egyet. A mutatóujjamat a mosolygó szám elé tartva intettem csendre, mire megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– „Azt hittem, nem jön el.”

– „Mindig megtartom az ígéretemet, kedvesem. Jöjjön, kérem.”

– „Előbb a pénzt.” – makacskodott a lány.

– „És honnan tudjam, hogy nem ver át és szalad el vele?”- érveltem neki ellen, mintha tenyleg csak az üzletről lenne szó.

– „Meg kell bíznia bennem, nem mindennapi kéréssel fordult felém. A diszkréciónak ára van, ezt maga is tudja.”

– „Mindketten egymás jóindulatára szorulunk, de látom, szüksége van némi támogatásra. Tessék, itt van két font előlegnek, a többit megkapja utána.”

– „Oh, micsoda úriember.”

–„Hölgyem, erre parancsoljon.”

Belém karolva követett a sikátorokban, még mindig a zsidók által lakott környéken. Nem sejtette, hogy az innen nem mesze álló hintómban már várta a „nővére”, hogy végre csatlakozzék hozzá.

–  „Bevallom őszintén, sok furcsaságot hallottam már, de ilyet, amit maga kért tőlem, még egyszer sem. Egy mészárszéken… elfajzott egy ember lehet maga.”

A Temze bűzösen habzott mellettünk, szinte látni véltem a mészárost, ahogyan a nem kóser döghúst dobálja belé. A vékony járda alig emelkedett a vízszint fölé, a kövek csúsztak a lábunk alatt a korábban rászáradt vér és iszap maradéktól. A lány gyakran kapaszkodott belém a kelleténél erősebben, de nem csak az egyenetlen talajnak tulajdonítottam a bizonytalan járását, hanem az ajkai közül áradó alkohol szagnak is. Ez megmagyarázta a viselkedésében való változást is, de én egy cseppet sem bántam ezeket. Számomra már úgy is elrendeltetett a sorsa, a tényeken sehogyan sem tudott volna változtatni.

A legutolsó ház előtt megálltunk, és Ő a hátát az ajtónak vetve mámorosan csillogó szemekkel nézett rám.

– „Megérkeztünk.”

A dereka mellett elnyúlva illesztettem be a kulcsot a zárba, miközben megnyugtatásképpen magyaráztam neki.

– „Egy csendes, nyugodt helyett akartam kettőnknek, ahol borsot törhetek egy zsidó barátom orra alá.”

Ahogy a bejárat kinyílt, a szajha szinte beszédült a sötét helységbe. A falakon körben baljóslóan csillantak a metsző által használt kések, a padlón még ott feketéllett az utolsónak levágott bárány vére. Hagytam, hogy minél beljebb sétáljon, míg elzártam az egyetlen menekülési útvonalát. A rémült kis madár annyira el volt foglalva újdonsült környezetével, hogy fel sem tűnt neki a kalitkaajtó csukódása. Továbbra is nekem háttal állva, borzongva figyelte a szerszámokat, miközben a cipőjével a belsőségeket kerülgetve körözött a parányi szentelt térben.

– „…Ami az elfajzottságot illeti…”

Nem tűrhettem ekkorra sertést. Egyik karommal szorosan lefogtam őt, míg a másik kezemmel a szájára szorítottam a kloroformos kendőt. Az alkohol elnyomta az érzékeit, minél erősebben próbált ellenem küzdeni, annál gyorsabban hatott a szer. Mélyeket lélegezve terült szét a tüdejében a gáz, a keze lassan lehanyatlott, és már nem harcolt ellenem, ahogy elvesztette az eszméletét.

Nem voltam hajlandó tovább tartani őt, oda hajítottam, ahová most még való volt: a mocsokba. Az ernyedt test elveszett a ruha halmok alatt, a légzése mély és lassú volt. Egy pillanatig hallgatóztam bármilyen neszezés után –  hátha valaki meglátott minket– , miközben leakasztottam a metsző által használt bőrkötényt a falról, és magamra öltöttem. Szükségem volt a ruhám védelmére, amennyire azt az adott körülmények között garantálni tudtam. Újfent senki sem zavart meg minket, a zárat most már nyugodt szívvel kinyithattam, közelebb húzva magamhoz a fémhordót és a gyufát.

A dietil – éternek nem csak altató hatása van, elég egy aprócska láng, hogy felrobbanjon. Ezzel biztosítottam be magamat végső esetre. A saját védelmemről nem mondhattam le. Kész voltam akár az egész kerültet felgyújtani, ha ezzel megmenekülhetek. A terveimet természetesen akkor újra kellett volna szőnöm, de minden eshetőségre késznek kellett lennem, ha tökéletes műalkotást akartam létrehozni. Már pedig én annál kevesebbel soha nem értem be.

Miért is tettem volna? Isten is művészetet csinál a halálból, az angyalok mind földöntúli szépségű lények, és mi az Ő képére teremtettünk. Ha neki élvezetet és gyönyört okoz a halál, akkor nekem miért ne okozhatna? Miért fosszam meg látnoki képességeimet, csupán mások által létrehozott ideál és eszményképekért? Ez az én ideálképem, amit csak a szépség hathat át. Irgalomnak, szánalomnak, vagy erkölcsnek nyoma sincs, csakis a művészetnek, a tiszteletnek. A halál utáni tiszteletnek.

Eredetileg a szajhánál is az injekciót akartam alkalmazni, de a viselkedése, az engem becsmérlő szavai megváltoztatták az elhatározásomat. A számos kés közül –  amikkel a metsző végzett az állataival– , egy hegyes, vékony pengéjűt választottam, s ismét föléje hajoltam, hogy a fűzőjét széthasítva közelebbről megszemlélhessem a bőrét. Tejfehér márvány, sima, és csak rám várt. A sejtésem beigazolódott, de sajnos nem eléggé. Az alultápláltság jelei jól látszottak rajta, mégis, a kérésemnek ellenszegülve, az utóbbi napokban több ételhez jutott az eddigieknél. A dermis nem tűnt annyira „lazának”, mint amilyennek szerettem volna.

Még meggondolhattam volna magamat, de a két test összeillesztéséhez így is, úgy is fel kellett volna hasítanom a lányt.

A tiszta mellkas lassan emelkedett és süllyedt, a bordák mögött erőtlenül vert a szíve. A szegycsont mellett elhaladva, átlósan belé szúrtam. Amint a késem célt ért, a vér mindent beborítva spriccelt a magasba. A szajhát az oldalára fordítva próbáltam magamtól elirányítani a recsegős fa deszkák felé. Megérdemelte, hogy kivéreztessem, mint valami állatot.

Gyorsan keveredett emberi és állati testnedv, homogén, nedves, fekete felületet alkotva. Egy rabbi sem szentelné fel újra ezt a mészárszéket, vagy mondaná rá, hogy kóser. Azzal, amit itt tettem, egy örök harc lángját szítottam fel, a keresztények zsidók elleni gyűlöletét.

Számomra csupán két lány volt, akik a művem megvalósításához kellettek, számukra viszont két ellentétes vallású ember. Üldözött és üldöző, zsidó és keresztény, szegény és gazdag. Mindig ezek a fölösleges megkülönböztetések, amikkel egymást illették. Üres szavak, eszmék, tárgyak rabjai. Még jó, hogy én ezek felett álltam. Mindent csak kívülről szemlélni, soha nem fordulni hátra, s a saját érdekeimet előtérbe helyezni. Ez vezérelt. Most már ők is felülemelkedhettek mindezen, a köztük lévő ellentétek, határok semmisek lettek, két nővérként ölelték egymást a hintóm padlóján, míg én a bakon ülve hajtottam el velük birtokomon lévő pajtáig.

***

Imádtam a vidéki levegőt, távol London bűzös mocsarától. Sajgott a szívem, hogy csak ritkán térhettem ide, akkor viszont kiélveztem minden egyes pillanatát, amíg a kötelesség vissza nem szólított. Itt magam lehettem, a személyzetnek gyakran adtam kimenőt, tudták, számomra a magány mindennél előbbre való, így csak a legszükségesebb mértékben zavartak. Nem kérdezősködhetek akkor sem, amikor parancsba adtam nekik, hogy arra a hétvégére még csak a közelembe se jöjjenek, teljes nyugalmat akarok. Vakon engedelmeskedtek mindig, hisz jó dolguk volt nálam, az átlagosnál nagyobb bérezéssel. Hűséges, néma bútordarabok, a legjobbak, akiket csak kívánni lehetett. Csend, nyugalom, vidéki báj. Minden, amiről egy „alkotó” álmodhat.

A hajnal első sugarai bíbor és narancs árnyalatba vonták a tájat, amikor megérkeztem. A lovak fáradtan prüszköltek, a testük izzadtságtól csillogott a hosszú táv és a megerőltető tempó után. Az ő ellátásuk volt az első, bármennyire is vágyakoztam művem megalkotására, hűséges társaim prioritást élveztek. Saját karámjukban békésen abrakoltak, de amint elhaladtam mellettük, minden izmukat megfeszítve néztek rám, mintha éreznék a belőlem áradó változást.

Pedig nem a lányok voltak az első áldozataim, csak ők különlegesek voltak. A saját látomásom szüleményei, akiket anya szült, de én alkotom majd őket véglegessé az eszközeim segítségével.

A szolgák sem tudtak a pajtában berendezett „kis műtőmről”. Az ajtót vaskos hevederek zárták, rajtuk méretes lakat, a kulcsot pedig állandóan magamnál tartottam. Ha volt bármi fogalmuk is róla, nem tették szóvá, ismerték a foglalkozásomat, és hogy gyakran végeztem kísérleteket, bizonyos esetek rekonstruálására. A munkámban elért pozíciómat a tudásomnak és az éles látásomnak köszönhettem, ennek megőrzőséhez pedig szükség volt az állandó gyakorlásra. Napokat, órákat töltöttem el ott, gyakran a legnagyobb titokban végezve az épp aktuális kutatásomat vagy tanulmányaimat. Itt minden a rendelkezésemre állt még egy ilyen kaliberű feladathoz is.

A döngöltföldből pára szállt fel, friss szalma illata terjengett, középen, az asztalon pedig, mint valami oltáron feküdt a zsidólány előttem, teljesen levetkőztetve. Szinte hibátlan volt, de kénytelen voltam elcsúfítani a tökéletességét. Már a hintóba behelyezve feltűnt a bíbor folt a nyakán, amit én ejtettem az injekciós tűmmel. Túlságosan hivalkodónak tűnt, el akartam rejteni, még ha ezzel még nagyobb kárt is tettem benne. A kezeimet a vékony nyaka köré kulcsoltam, a hüvelykujjammal kitapintottam a pajzsporcot, és addig szorítottam, amíg nem éreztem egy apró, ugrásszerű mozzanatot. Mint amikor az ember eltépi a csirke comb ízületi részét, úgy tört el a porc. A kis folt helyét átvette a tenyerem részleges lenyomata, de nem közelítette meg az eredeti méretét. Mivel az áldozat már nem élt, nem kellett teljes erőmmel neki feszülnöm, elég volt csupán ennyi, hogy félrevezető legyen a nyomozás során. Tökéletes sziámi ikreket akartam alkotni, így a másik lányon is alkalmaztam az előző módszert. Egy avatatlan szemnek mindkettőt „csupán” meg fojtották, csak az igazán alapos vizsgáló vehetné észre a turpisságot, és ilyennel még nem találkoztam. Ismertem London törvényszéki kórboncnokait, tudtam, milyen hanyag munkát végeznek. Szinte csak ránéztek a holttestre, a legtöbb olyan gyenge gyomrú volt, hogy amennyire tudták, kerülték a feltárás körüli hercehurcát. Mielőbb le akarták tudni a legkisebb kényelmetlenséget is. Szánalmas alakok egytől egyig, letűnt korok szokásainak hódolnak, amik már rég elavultak. Legnagyobb megelégedésemre kevesen követték a modern fejlesztéseket, még kevesebben alkalmazták azokat. Ez az apróság szintén a kezemre játszott, ritka példány lenne az, aki képes lenne az én művem minden apró kis „szegletét” végigvizsgálni. A modernizmus, amit annyira megvetettek, amiről azt mondták, a Sátán találmánya, lesz a leghűségesebb segítőm a munka során.

Nem használtam különleges eszközöket, semmi olyat, ami nehezen beszerezhető. Semmi nyomot nem akartam hagyni, amivel egy kicsit is elárulhattam magamat. Az asztal melletti tálcán és bőröndökben lévő felszerelések megtalálhatók ugyanúgy egy bordély, egy hentes vagy egy preparátor műhelyében. Az általuk használatos módszerüket alkalmaztam végig, semmi finomkodás, hisz csak egy darab hús, ami előttem fekszik, majd én teszem műalkotássá. Ahogyan a szobrász is –  ha márvánnyal dolgozik– , egy nagy kőtömbből fejti ki az elképzeléseit, úgy én csontból és húsból tettem ezt. Igaz, nem vésővel és kalapáccsal, hanem csontfűrésszel, drótokkal, üvegszemekkel, tűvel, cérnával értem el a kívánt hatást. Addig finomítottam, alakítottam, formáltam, amíg a fantáziám végre testet öltött. Kétnapi fáradtságos munkába került, de végül tökéletesek lettek.

Az én kis porcelánbabáim, a legszebb mosollyal az arcukon, követtek engem mindenhová a tekintettükkel, míg a végső simításokat ejtettem rajtuk. Szerencsére a valódi sziámi ikrektől vásárolt ruhájuk, tökéletesen állt rajtuk, a sminkjük az adott kor szépségideálját tükrözte, és ezzel csak még jobban fokozták a testvériség illúzióját. Mint két szerető nővér, úgy bújtak össze az asztalomon, várva a rivalda fényt, a porondra lépést. Kicsit eltávolodva újra megszemléltem a művem, megbizonyosodva a felől, hogy kell– e még valamit igazítanom rajtuk, mielőtt az ő kis „hintájukra” helyezném őket.

Az álomképemben szirmok szálltak rájuk az égből – mint tavasszal, amikor a cseresznyefák hullajtják a virágjukat– , és ők boldogok voltak, nevetek, míg mindenki az ő szépségüket csodálta. Hódoltak előttük, ahogyan én is tettem. A legnagyobb tisztelettel bántam most már velük, megszűntek emberek, hús lenni, és átalakultak egy ettől feljebbvalóbbá. Szemet gyönyörködtető műalkotások, akik a legnagyobb tükröt mutatják az elfajzott társadalomnak, kinevetve azt. Elégedett voltam, büszke, készen arra, hogy feltárjam a világ előtt a művemet.

***

– Mr. Conwey! Megérkeztünk, jöjjön.

A nyomozó, mint akit a legmélyebb álmából ébresztettek, úgy szakadt ki a gondolataiból. A hintó nagyot zökkenve állt meg a Piccadilly Circuson, a Criterion előtt.

A tökéletes gyilkosság - gondolta magában, és a vonásait rezzenéstelen maszkká rendezte, eltakarva ezzel mindent Dr. Elnias elől. Emelt fővel követte őt, be az étterem ajtaján, tiszta fejjel.