Post-mortem 4.fejezet

4.

A Piccadilly Circuson elhelyezkedő Criterion szinte azonnali népszerűségnek örvendett a magasabb társadalmi rétegek körében. Az étterem mindig zsúfolásig megtelt, az étel kiváló minőségű, a kiszolgálás minden elvárásnak megfelelt, és maga az épület szemet gyönyörködtető látványt nyújtott neo – bizánci díszítésével. Mindenütt mozaik, arany, boltívek, faragások, stukkók, az ember nem is tudta, hová kapja a fejét.

Mr. Conweyt is megszédítette a látvány.  Eddig talán egyszer tévedt be az étterembe, nem az ő szerény ízlésének való volt. Azonban elég volt csak rá néznie Dr. Elnias ruházatára ahhoz, hogy tudja, Ő nem érné be kevesebbel. A doktor minden mozdulatából áradt a kifinomult elegancia, az előkelőség, a divat, és a művészetek iránti vonzódás. Burgundi színű öltönye enyhe földöntúli vöröses csillogást vitt a borostyán szemekbe, amitől a nyomozó hátán egy pillanatra felállt a szőr. A terem világításának tudta be a különös változást, és hogy elhessegesse magától a rossz élményt, próbálta inkább az étlapra koncentrálva kizárni a beszélgetés okozta monoton hangzavart.

– Rosszul gondolom, hogy kellemetlenül érzi magát ilyen közegben?

A doktor enyhén félrebiccentett fejjel figyelte őt, tudomást sem véve a környezetéről. Számára minden természetesnek hatott, mintha a saját otthonában lenne. – Vagy talán az elmúlt órák történései zaklatták fel ennyire?

A férfi igazi érdeklődéssel tekintett Phelanre, és ez meggátolta őt a szokásos epés válaszadástól. Nem szokott hozzá, hogy bárki is az ő gondolatai vagy hogyléte felől érdeklődjék. A torkát megköszörülve kereste a megfelelő szavakat, amik valahová nagyon messze szöktek tőle.

– Nem, amit tettünk nincs kihatással az elmémre. Maga a környezet feszélyez.

Aristarkh elmosolyodott az őszinte válaszon, és nyomban igyekezett biztosítani a társát az együttérzéséről.

– Ne foglalkozzon vele, ez csak díszlet. Zárja ki mindazt, ami itt van. Az embereket, a fényt, a csillogást, a pompát. Ezek csupán a felszínt takarják, ez alatt ugyanolyan téglaépület lapul, mint az összes többi az utcában. Beismerem, impozáns a maga módján, de egy kicsit túlhivalkodó. Képzelje magát egy otthonosabb helyszínbe, és rendeljen egy marha steaket. Az jót fog tenni az idegeinek.

– Köszönöm, megfogadom a tanácsát.

A frissen felszolgált gőzölgő étel és a kiváló minőségű vörös bor segített oldani a nyomozó hangulatát. A gyomra öklömnyire zsugorodott a fejében kavargó gondolatoktól, de amint beleharapott a porhanyós steakbe, rögtön megjött az étvágya, és fesztelenül kortyolt az innivalójába.

– Feltételezem, szeretne beszélgetni az áldozatokról, de ha nem bánja, tartanám magamat az etiketthez, és most inkább másra terelném a beszélgetésünk fonalát – mondta a doktor, aki még evés közben is kimérten viselkedett. Egyfajta áthatolhatatlan szigor lengte körül, még a kornak megfelelő viselkedési normák szerint is, túlságosan merev érzetett keltett. Mr. Conweyban először ez visszás érzelmeket gerjesztett, de elkönyvelte mindezt a másik származásának, illetve annak, hogy ő maga még a saját hazájában is különc figurának számított a heves vérmérsékletével és az érzékenységével.

Az evőeszközöket a tányér két oldalára helyezve, érdeklődve pillantott fel a másikra. Nem szokott hozzá az étkezés közbeni társasághoz, sőt igazság szerint semmilyen társasághoz a kollégáin kívül.

– Természetesen, egyetértek önnel. Nem szeretném megsérteni az asztalhoz nem illő témával.

– Ön igazán figyelemre méltó, Phelan. Kérem, meséljen magáról!

– Higgye el, nincs bennem semmi érdekes.

– Oh, ezzel vitatkoznék. Már a születésének története is lenyűgöző.

A nyomozó meghökkenve pillantott a doktorra. Ez az ebéd már most túlment minden eddigi várakozásán.

– Valóban annak tartja? Ez érdekes.

– Szeretném jobban megismerni, ha nincsen ellenére. Például, London melyik kerületében lakik?

– Igazából, egyikben sem. A köznép által már vidéknek nevezett Hampstead Heath – en élek a szüleimtől örökölt régi házban. Egykoron vámház volt, hatalmas birtokkal, pajtával. Nyugalmas környék, jó levegő, semmi pénzért nem cserélném el egy belvárosi lakásra. Itt minden zajos, bűzős, túl sok az ember, a nélkülöző, túlzsúfolt a számomra. Sajnos, amióta felfedezték a kirándulók, azóta a Lydia – cottege sem ugyanaz. A kutyáimat alig tudom kiengedni, sokszor még a szolgákat is elzavarom a háztól, csak hogy ne lássak embert.

– Lydia – cottege? ­– Dr. Aristarkh érdeklődve pillantott fel a töltött galambja felett.

– Az édesanyám után… apám nevezte el így a házunkat, azóta valahogy rajta maradt a név. Régi szokás, pontosabban a vidéken még ma is él, hogy ahol nincsenek utcák, vagy házszámok, ott az emberek különböző elnevezéseket adnak a rezidenciájuknak. Egyszerűbb így őket azonosítani. Mások nevetségesnek tartják, hogy még mindig ragaszkodom ehhez a hagyományhoz, pláne amióta a peremkerületek egyre jobban szélesednek kifelé, az én legnagyobb bánatomra.

– Magányos farkasként tengeti az életét. Gondolom, a ház angyala rendben tartja az otthonát, amíg maga távol van.

Mr. Conwey védekezőleg feltartotta a kezét, és a fejét csóválta, mintha valami végtelen nagy sértést mondtak volna neki az imént.

– Oh, nem, nincs feleségem. Ahogyan ön is említette, magányosan élek, amióta a szüleim meghaltak. A csekély személyzet is csak nagyon ritkán lát. Hétköznap szinte hálni járok haza, hétvégente pedig szeretek elvonulni mindenkitől. A ház népe csupa öreg bútordarab, – születésem óta ismernek–, így tiszteletben tartják az óhajomat. Amikor csak tehetem, inkább a vidéket járom a kutyáimmal. Akkor érzem magam igazán otthon. Olyankor megszűnik a világ, s helyre áll az univerzum. De fecsegek itt összevissza fölöslegesen, pláne magának a honvágyról. Nyílván önt is gyötri, ilyen messze a hazájától.

– El kell, hogy keserítsem, Phelan. Én nem mutattok ilyen szentimentális érzelmeket a szülőföldem iránt.

– Kérem, bocsásson meg a tolakodásomért.

– Nem tesz semmit, Mr. Conwey. Az én hazámban jelen pillanatban is tüntetések zajlanak, kétszer is merényletet követtek el a cár ellen, és folyamatosak a politikai viták. A jobbágyfelszabadítás sajnos nem megy olyan zökkenőmentesen, mint azt hinnénk, és a nemesség tagjai célkeresztbe kerültek. A nép elégedetlen, lázongások szelei borzolják a vidéket, néhol ellehetetlenítve az életet. De kérem, ne értsen félre, nem ez az ok, amiért otthagytam Szentpétervárt. Az igazi ok a tudás iránti vágyam. Az elmém szüntelen művelése volt a fő életcélom, de sajnos a környezetem által nyújtott lehetőségeket gyorsan feléltem. Hiába az egyetemek, az emelkedő színvonal, az oktatás terjedése egyre szélesebb körben, sajnos – én úgy érzem–, még mindig mérhetetlenül le vagyunk maradva a nyugattól. A fejlesztéseinket, találmányainkat kétkedve fogadják szakmai körökben, amiért nem is hibáztatom őket. Büszke, hatalmas nemzet a miénk, higgye el, de nagyon elszigetelt is. A vidéki falvakban az emberek nem hisznek az orvoslásban, a Sátán művének tartanak minden eszközt, és inkább vajákosokat, sámánokat hívnak, gyógyfüveket szednek, mint a középkorban. Nevetséges.

A doktor a burgundiért nyúlva nedvesítette be az ajkait, miközben a nyomozó vonásait figyelte. A férfi szemében hitetlenkedéssel keveredő elismerés tükröződött. Aristarkh kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Talán kételkedik a szavaimban?

– Nem, dehogy. Uram boccsá, távol álljon tőlem… csak tudja, hihetetlen hallani, hogy van még valaki, aki ennyire megvetően tud tekinteni a saját társadalmára.

Dr. Elnias ajkai széles mosolyra húzkodtak, amitől Mr. Conwey megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy pillanatig azt hitte, végleg megsértette a doktort, pedig igen érdekesnek tartotta őt. Valami megmagyarázhatatlan vonzást érzett iránta, de nem a jó félét. Ilyet érezhetnek a rovarok is, amikor rászállnak a csodálatos húsevő virágra.  Színpompás, illatos, végtelenül vonzó, de egyben halálos. Belső hangja folyamatosan egy láthatatlan veszélyre hívta fel a figyelmét, de ő figyelmen kívül hagyta.

Itt nekem van előnyöm, nem pedig neki.

– A közös nézőpont azonnal felkeltette a figyelmemet a beszélgetésünkkor. Nem tudja olyan jól titkolni a valódi gondolatait, mint ahogyan azt szeretné, Phelan.

A férfi szavai nyomán, az alabástrom bőrön széles rétegben pír jelent meg, de nem a szégyenlőség jeleként, sokkal inkább egyfajta dühként, hogy ennyire jól kiismerhető a természete.

– Mindig is próbáltam rejtegetni az emberek elől a valós gondolataimat.

– Nem feltétlenül bölcs dolog igazán megmutatni magunkat, feltárni a legbelsőnket. Csodálatos és nemes tett…

– De hány fej hullt ezért porba?

– Így is lehet értelmezni, valóban. Sok vér folyt a történelem során, a nagy gondolkodók, lázadók, látnokok, szónokok meghaltak, de ezzel elhozták a változás szelét. A változás pedig – legyen bármennyire is kényelmetlen –, mindig pozitív hatást hoz maga után. Ezt soha ne feledje. Ha egy kór, egy járvány vagy egy háború söpör végig az országon, rengeteg halottat hagyva maga után, még abból is tudunk tanulni, és levonni a konzekvenciát. Bölcsebbek leszünk általa, még ha ez áldozatokat is követel. Ez a szép a maguk felvilágosult királyságában. Tudnak tanulni a hibákból, elismerik azokat, fejlődnek. Nem egyhelyben toporognak, mint mások. Tudom, hogy maga, Mr. Conwey, nem ért velem egyet, a fejlődést sokan elutasítják, itt is ragaszkodnak a hagyományokhoz, a régi jól bevált módszerekhez, és aki újítani akar, az bolond. De higgye el, kérem, más vidékekhez képest még így is előbbre tartanak, és ez lenyűgöző. Bejártam fél Európát, minden tudást magamba szívva, míg végül itt állapodtam meg. Van egy házam a Bedford Place – en, Bloomsburyben, diákjaim, tisztes állásom, s talán a közösség is befogadott, elismert, egyenértékű tagjának tekint. A rövid itt tartózkodásom alatt többet értem el, mint azt otthon valaha is remélhettem volna, a jövőbe tekintve. Ne tartson ezért hazafiatlannak, kérem, csupán realista vagyok.

– Ahogyan én is. Távol álljék tőlem minden becsmérlés, és bocsásson meg az udvariatlan viselkedésemért, de attól tartok, lassan távoznom kell – biccentett a fejével a nyomozó a hatalmas falióra irányába.

Dr. Elnias meglepődve pillantott a zsebórájára.

– Nahát! Jó társaságban hogy repül az idő?! Igazat kell Önnek adnom, engem is várnak a diákjaim. Nagyon élveztem a közös munkánkat, és kiváltképp a beszélgetést.

Phelan szemöldökei az egekbe szöktek a meglepődéstől – hihetetlennek tartotta, hogy valaki élvezi a vele való kommunikációt –, de magában igazat adott a doktornak.

– Igazán hálás vagyok a segítségért, és biztosíthatom a felől, hogy az érzés kölcsönös. Még nem találkoztam ilyen különleges emberrel, mint maga. Pláne nem olyannal, aki megfelelne a szakmai elvárásaimnak.

– Mr. Conwey, megtisztel, máskor is a társaságával? Kérem, nem fogadok el nemleges választ.

A nyomozó elmosolyodott. Vérig sértené Aristrakhot, ha nem fogadná el az ajánlatát, még ha természetéből adódóan általában nemet mondana.

– Természetesen.

– Este a klubban?

– Sajnálom, de már nem vagyok tagja egyik klubnak sem.

– Nahát, micsoda veszteség. A kedvemért azért csatlakozna hozzánk egy alkalom elejéig? Küldök önnek meghívót.

– Hálás köszönetem, Dr. Elnias mindenért. Ígérem, megfontolom az ajánlatát.

– Alig várom, Mr. Conwey. Alig várom.

Aristarkh széles mosollyal az arcán vette fel a kalapját, és szorította a kezébe az elefántcsont markolatú sétapálcáját, majd egy biccentéssel elköszönve, sétált ki az utcára. Phelan szinte megbabonázva nézte a távolodó alakját. A húga és az apja halála óta nem beszélt ilyen őszintén senkivel. Ki ez a különleges férfi, aki rávette arra, amire más nem volt képes? Vajon tényleg képes lesz valakit beengedni az életébe?

Talán.

Kábulatából ébredve kapott észhez, a kötelessége várta őt. A doktor rengeteg segítséget nyújtott neki a további nyomozásban, és ő alig várta, hogy a munkába vethesse magát.

***

A Scotland Yard épületében állandó alapzajként terjedtek a beszéd hangjai. Az ember egy idő után úgy érezte magát benne, mintha egy méhkaptár kellős közepén csücsülne, ahol szűnni nem akaró a zümmögés. Mr. Conwey még csak pár perce érkezett vissza, de a feje máris lüktetve tiltakozott a túl sok felesleges információ ellen. A regisztrálásra várakozó rendbontók, részegek, prostituáltak, bűnőzök folyamatosan kiabáltak, mivel már nem volt mit veszíteniük. A fogdába kísérésük utolsó pillanatáig perlekedtek, káromkodtak a tisztekkel, míg a lányok a bájaikat ajánlgatták. A férfi dühöngve kerülgette őket, hogy siethessen a pultban ülő kollégájához.

A hatalmas iratkupacok, akták és papír halmazok között elveszett a vékony ember. Alig látszott ki a pult mögül, és sápadt, sárgás színű, beesett arcán örökösen lecsúszott a szemüveg az orrnyergére. Régóta szolgált már az őrsön – de ellentétben a fiatal kollégájával –, nem ütötte meg a mércét a szimata, így legtöbbször csak aktatologatásra használták. A mai különleges napon azonban végre kimehetett terepre, még ha csak Mr. Carter kísérőjeként is.

– Mr. Montgomery!

– Oh, Phelan! Már vissza is ért? És sikerrel járt? Megtudott valamit?

– Igen. Hálás köszönetem, amiért a figyelmembe ajánlotta a doktort. Lenyűgöző személyiség, és kitűnő szakember. Rengeteget segített, de most a maga segítségére lenne szükségem.

– Igazán?

Mr. Mitchell Montgomery ma már másodjára hallotta ezt a mondatott, ezzel szinte teljesítve az egész éves kvótát.

– Igen. Tudnom kell, jelentettek– e eltűnt személyt az East End környékéről, vagy a zsidónegyedből. Nagyon fontos lenne.

–   Conwey, tudtommal gyilkosságok után nyomoz, nem pedig eltűnt személyek után. Ne pazarolja az adófizetők pénzét olyan munkára, ami nem a maga dolga.

A nyomozó az összes ujját karmokká feszítve kapaszkodott a pult szélébe, ahogy meghallotta a főnöke hangját a háta mögül. Gondolatban elszámolt tízig, és hangos fújtatásba kezdett, hogy próbáljon a megfelelő módon, illően válaszolni neki, elég kevés sikerrel.

– De az én dolgom, amióta felfüggesztették őket a Royal Circus porondja fölé. Dr. Elnias szerint az egyik lány zsidó származású, a másik viszont keresztény. Okkal feltételezem, hogy a tettes nem vihette messzire őket. A keresztény lányt lehet, hogy a zsidó negyedben ölték meg, de azt sem tartom kizártnak, hogy ismerték egymást. A külsejüket, a származásukat tekintve, nagyobb esélyt látok arra, hogy a zárt közösség a segítségünkre lenne…

– Nem a maga hatásköre, és ráadásul nem is a kerülete. Gondolja, hogy bárki is a segítségére lenne az ottaniak közül? Hisz a hírneve mindenhol megelőzi.

Mr. Carter gúnyosan horkantva kacagott, és az öröme csak tovább fokozódott, ahogy a fiatal nyomozó arcát elöntötte a düh félreismerhetetlen pírja.

– Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam. Itt most többről van szó, mint egyszerű gyilkosságról. Ha a maga lánya tűnt volna el, nem akarná tudni, hogy mi lett vele?

– Igen sajnálatos eset, ami a maga családjával történt, de ne vigyen bele személyes érzelmeket, Phelan.

– Nem viszek bele semmilyen érzelmet, csupán reálisan gondolkodom. Egy zsidó és egy keresztény lányt összevarrtak eggyé. Van fogalma arról, hogy ezt mit jelent? Hogy ha keresztény vér folyt zsidó köveken?

Rufus csak hanyagul megrántotta a vállát, míg a zsebéből elővette a pipáját, és a fogai közé szorítva azt, vetette oda a kérdését, miközben meggyújtotta azt.

– Na, és aztán kit érdekel?

Számára az egész ugyanolyan volt, mint akármelyik másik eset. Soha nem érdekelte a vallási politika, a különböző népcsoportokra használt klisék annál inkább.

– Egy lánnyal kevesebb. Úgyis a fiúgyermek az érték, a lányok csak haszontalan jószágok.

Mr. Conwey fortyogott a dühtől, hangosan zihált, ökölbe szorította az ujjait, hogy ne kezdjen el azonnal üvöltözni a feleletesével. Nem értette, hogy lehet valaki ennyire vak.

– A zsidókról elterjedt hit volt, hogy keresztény csecsemőket áldoznak fel az oltárukon. Megvetik őket azért, amiért – a keresztények szerint–, Krisztus vérét ontották. Lehet, hogy maga képes homokba dugni a fejét, és nem foglalkozni az e féle „semmiségekkel”, de ha ez az esett kitudódik, akkor abból botrány lesz, méghozzá mindkét fél részéről. Megsértették a kultúrájukat. Aki ezt tette, óriási vitát akart ezzel gerjeszteni, és azon sem lepődnék meg, hogy ha lázongások törnének ki. Szóval, szeretném mindezt elkerülni, mielőbb megtalálni a gyilkost, és elcsitítani a kedélyeket, amennyiben még módunk van rá.

-Egyetért velem, Mr. Carter?

A főnöke arca lángolt, mindketten szaporán vették a levegőt az elfojtott dühtől. Rufus egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy kirúgja a férfit – ezzel megszabadulva jó pár kellemetlen beszélgetéstől, s példát statuálna a szemtelenségről –, de magában igazat kellett adnia a másiknak.

Ahogy mindez tudatosult benne, akkorát ugrott az ádámcsutkája, mintha egy békát akarna egészben lenyelni. A saját érdekeit nem helyezheti előbbre a köznél. A tekintetével ölni tudott volna, a feje szinte füstölgött, izzott a levegő közöttük, és tehetetlen lett. Ő győzött.

– Mr. Montgomery, érkezett jelentés?

Inkább lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a másik önelégült arckifejezését. Jobban is tette, ugyanis Phelan arcáról le sem lehetett mosni a diadalittas vigyort.

– Sajnálom, de ebben a körzetben sajnos nem. Kénytelen lesz a másik őrsnél próbálkozni, Mr. Conwey.

– Köszönöm, Mitchell.

– Már ha egyáltalán szóba állnak magával.

Mr. Carter sűrű dohányfüstöt eregetve ment tovább, magában folyamatosan átkozódva. Minden nap megbánta, hogy nem rúgta ki a fiatal nyomozót, és minden alkalommal hálás volt ezért, ahányszor egy újabb esetet oldott meg, bármilyen rossz is volt a természete.