Post-mortem 5. fejezet

5.

Mr. Conwey nem tudta, mire számítson, amikor belépett az East Endi rendőrőrs ajtaján. Gyilkosság esetén minden kerület az ő hatáskörébe tartozott, – felülírhatta az ottani kolléga döntését –, de itt most ő kért segítséget, és ez feszélyezte. A világon mindennél jobban utált segítséget kérni, megszokta, hogy csak saját magára számíthat, így a segélykérést a gyengeség jelének tartotta. Most viszont újfent nem maradt más választása, ha előbbre akart jutni az ügyben, kénytelen e módszerhez folyamodni.

A protokoll, a helyszín, az emberek, szinte teljesen megegyezett az övékével, gyorsan kiismerte magát az épületben. Fáradhatatlanul mutogatta az igazolványát mindenkinek, mire azok sokatmondóan bólintottak, és csak úgy engedték tovább.

Egy idő után kezdte unni a sok becsmérlő tekintetet, – a főnökének igaza volt, a híre megelőzte őt–, de végre elérte a megfelelő kollégát, és magára erőltetve a legjobb formáját, próbálta mindezt figyelmen kívül hagyni.

Ne feledd, te kérsz segítséget…

A papírjait utoljára mutatta be, amire egy újabb gyanús pillantás volt a válasz. Az előtte ülő kövér férfiról folyt a veríték, pedig az épületet dermesztően hideg levegő járta át. Ajka zsírtól csillogott, körmei alá burgonyát lehetett volna ültetni, annyira koszosak voltak, és a leheletéből áradt a sör félreismerhetetlen szaga. Phelan visszahőkölt, és próbálta magában lenyelni az ellenszenvét. Újra emlékeztette magát, ő itt csak vendég, nem fogják teljes értékű kollegának elfogadni. A hájas férfi csak egy villanásig emelte rá apró malac szemeit, majd unottan folytatta a papírmunkát.

– A gyilkosságiak a másodikon vannak, Mr. Conwey.

Még a hangja is undorító…

– Köszönöm a tájékoztatást, de én önhöz jöttem Mr…

– Max Carleton. Miben segíthetek?

A kérdés csupán költői volt, valójában esze ágában sem volt a másiknak segíteni, vagy bármit is csinálni, ami egy kicsit is megerőltető lenne, vagy kimozdítaná kényelmes helyzetéből. Unottan folytatta az aktái töltögetését, mintha mi sem történt volna. A homlokáról egy izzadságcsepp hullott a papírra, a nedvesség feloldotta a tintát, és a férfi a kezével teljesen szétmaszatolta azt. Phelant ez már végtelenül dühítette. Az írás olvashatatlan paca lett csupán, legszívesebben széttépte volna – és miután Max elment egy alapos fürdésre, hogy az állati szagokat lemossa magáról–, újraíratná vele az iratot.

Ezzel szemben még mindig az információra várva, próbálta legyűrni magában az e féle gondolatokat.

– Mr. Carleton. Mint azt ön is bizonyára tudja, egy gyilkosság ügyében nyomozok. Két lányt öltek meg péntek este, az egyik valószínűleg zsidó, a másik feltételezhetőleg ír származású. Nem jelentették ilyen személyek eltűnését az elmúlt napokban?

– Phelan…

– Mr. Conwey, ha kérhetem.

– Mr. Conwey – Ezt még az előbbinél is sértőbben ejtette ki, szinte fröcsögőt az epés gúnytól. – A maga által felsorolt népcsoportok ritkán jönnek be az őrsre jelentést tenni. Az írek attól félnek – jobb esetben –, hogy visszatoloncoljuk őket, a zsidók pedig inkább a rabbival intéztetik a saját ügyeiket, a maguk törvényei alapján.

– De egy elrablást, egy eltűnt személyt csak jelentettek volna…

– Higgye el, hogy nem tették meg.

A nyomozó az orrnyeregét dörzsölgetve késztette magát a megnyugvásra.

– Hétvégén is maga dolgozott?

– Nem, az idő alatt a kollegám váltott fel. Miért kérdezi?

– Hol tart most az iratok feldolgozásában?

Mr. Carleton szinte hullámzott a dühtől, ahogy ez a mihaszna kis mitugrász számon kérte őt.

– Mégis honnan veszi a bátorságot…

– Hol tart? Átnézte a hétvégi eseteket? Indított már el nyomozást egyikük után is?

Phelan most már felemelte a hangját, mert tudta, hogy rátapintott a lényegre. A másik csak hebegni – habogni tudott.

– Az esetek többségében előbb megkerülnek a személyek, minthogy elindítsunk a nyomozást…

– És hány került elő közülük holtan?

Phelan a pultra támaszkodott, mert úgy érezte, menten ki rántja Maxet az asztal mögül, és megcsinálja helyette a munkáját.

– Jó néhány.

– Szóval akkor… Mr. Carleton. Hol tart most éppen az adatok feldolgozásával?

– Múlt hét keddnél.

Mr. Conwey lehunyta a szemét, hogy ne kezdjen el azonnal üvöltözni. A fogai között egyenként szűrte ki inkább a szavakat.

– Mégis milyen jogon állítja akkor, hogy nem tettek bejelentést, hogy ha még el sem jutott a kérdéses napig? Erre válaszoljon nekem!

– A korábbi tapasztalatok az efféle népeknél, tudja…

A nyomozó ujjai teljesen kifehéredtek, ahogy ökölbe szorította őket.

– Tapasztalatok?! Akkor kérem, tegye azt most azonnal félre, és adja át nekem a hétvégi illetve a mai adagot.

– Ha ma jöttek volna, arra biztosan emlékeznék…

– Én nem lennék ebben ennyire biztos, Mr. Carleton. Kérem az aktákat!

Kintről hangos, számukra ismeretlen nyelven zajló veszekedés zajai szűrődtek be, majd egy férfi szinte feltépve az ajtót, lépett be az irodába, akit Phelan legnagyobb meglepetésére egy rabbi követett.

– Hol van a lányom?!

A férfi félrelökte Mr. Conweyt a pulttól, úgy ment oda az ügyintézőhöz. Az arcán látszottak a teljes kétségbeesés és a megszállott idegesség jelei. A nyomozó jól ismerte ezt az arckifejezést, ő is járt ugyanebben a cipőben.

– Hagyd őket az Istenért, Malachy!

– Nem hagyom, Goldberg rabbi! Shanice péntek óta eltűnt, és ezek nem tesznek semmit! Csak is a gójok lehetnek ilyen semmirekellő lusták! Patás állatot esznek, és ők is azzá válnak.

– Hol van a lányom?! Tudnak már róla valamit, egyáltalán?

– Mikor és hogyan tűnt el?

A férfi fújtató bikaként fordult Phelan irányába.

– Hát ennyit számít a jelentésem?

– Bocsásson meg, nem idevalósi vagyok, de én is egy hölgy után nyomozok. Elárulná nekem, hogy pénteken mikor és hogy tűnt el a lánya?

Malachy végigsimított az arcán, le egészen a szakálláig, miközben egy imát mormolt magában. A rabbi nyugtatásképp a vállára tette a kezét, és nyugalomra intette őt.

– Sabath éjszakáján tűnt el. Elment aludni, és másnap reggelre eltűnt. Mindent felkutattunk érte…

– Mondtam neked. Lehet, hogy megszökött valakivel.

– Maga is ismeri születése óta, rabbi! Tudja jól, hogy Ő soha nem tett volna ilyet. Jobban tisztelt Ő ennél, de nem csak engem, a hagyományainkat, a kultúránkat. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bárkivel is elment volna. Hisz nem szabtam meg neki, kivel házasodjék. Még maga a felvetés is…

– Kérem, nyugodjanak meg. Hogy nézett ki a lánya? Volt valami ismertető jele? Egy nem feltűnő helyen lévő anyajegy, vagy bármi, aminek segítségével azonosíthatnánk?

– Na de kérem! Soha nem mutatkozott úgy előttem, hogy bármi e – féléről tudhatnék!

– Átlagos, tisztes és becsületes lány. Fekete haj, kék szemek, fehér bőr. Mindig gondosan ügyel a megjelenésére.

Mr. Conwey bólintott. Dr. Elniasnak igaza volt. Az A alany tényleg zsidó származású, pénteken este elrabolták, majd megölték. Együttérzésnek a legkisebb jelét sem mutatva fordult oda a férfihoz.

– Kérem, jöjjenek velem. Ma reggel találtunk egy hölgyet, akire illik Shanice személyleírása, de mivel semmilyen irat nem volt nála, így még ne élje bele magát, kérem.

– Hála a magasságosnak…

– Ne hálálkodjon. A hölgy meghalt. Megölték.

***

Már alkonyodott, mire a négy férfi megérkezett a hullaházhoz. A rabbi hol imádkozott, hol Malachyt próbálta biztatni, aki teljesen magába zárkózva meg sem hallotta a szavait. Mr. Carleton a fogai között szitkozódott, amiért neki is meg kellett jelennie, ahelyett hogy a kényelmes és meleg irodájában maradhatott volna. Mr. Conwey ügyet sem vetve a gyilkos tekintetekre a feladatra koncentrált. Számára csupán a kirakós egyik darabja volt a lány azonosítása, amihez még számtalan másik hiányzott.

Tudta, milyen hatást vált ki az emberekből a viselkedése, de a kedélyén ez mit sem változtatott. Nem az együttérzésért fizetik, hanem hogy megtalálja a gyilkost. A szánakozást meghagyja a kórboncnoknak és a rabbinak.

Nagy hévvel lépett be a halottasházba, hátrahagyva öklendező társait. Nem először járt itt, ő már meg sem érezte a mások számára émelyítő szagokat. Az alkalmazott vegyszerek többsége igen maró hatású volt, de a tetemek semmivel össze nem téveszthető bűze még ezt is elnyomta.

Phelan jöttére egy asszisztens sietett elő, a kezét folyamatosan egy vászon rongyba törölgetve. Már messziről felismerte a nyomozót, az utóbbi időben igen csak közszájon forgott a neve.

Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik…

– Mr. Conwey!

– Mr. Llewellen! Ha minden igaz, akkor Mr. Montgomery ide küldetett két testet Dr. Elniastól. Megérkeztek?

– Nos, igen. Így is mondhatjuk. Többen az óta is rosszul vannak.

– Sejtettem, hogy ilyen hatást fog kiváltani önökből, ezért kértem fel mást a boncolásra, ha nem haragszik.

– Oh dehogy… már – már hálásak is lehetünk érte.

Phelan kérdőn felemelte a szemöldökét.

– Ön gúnyolódik?

– Ó nem, dehogy. Csak tudja, a látvány még így is földöntúli, maga a Sátán művelhette. Ez nem ember műve…

– Miről beszél?

A zsidó férfi felháborodva ért oda a kis társasághoz, és csöppet sem nyugtatta meg, amint az imént hallott.

– Mr. Llewellen, az úr Mr. Malachy Ballin, feltehetőleg az egyik áldozat édesapja. Ők pedig, Jehuda Goldberg rabbi és Mr. Max Carleton az Eltűntek Osztályáról. Meg tudná nekünk mutatni a lányokat, hogy megbizonyosodjunk a kilétükről?

– Természetesen. Kövessenek.

A folyósokon lepedőkkel letakart hordágyak sorakoztak, a falakon kis nyílásos szekrényekben a még előkészítésre váró testek feküdtek, pontos rendszerezés szerint. Két oldalt nyílt termek helyezkedtek el, az orvosok szüntelen dolgoztak, miközben asszisztensek segédkeztek a kezük alá. Mr. Llewellen az egyik, különálló teremhez siettet, majd kiparancsolta a helységben álló bámészkodókat. A testeken gondosan elegyengetgette a lepedőket, hogy semmi se látszódjon ki, és csak ezután engedte be a kis társaságot.

Az asztalt szorosan körbe állva hajoltak közelebb, a rabbi alig hallhatóan imákat mormolt, míg Mr. Ballin minden izmában megfeszülve nézte a halotti leplet. Próbálta magát hitegetni, hogy van remény, a lánya legrosszabb esetben is csak megszökött hazulról…

– Mr. Llewellen, a leplet, kérem.

– Igenis, Mr. Conwey

… de ahogyan a lánya arca elé tárult, minden hitte elveszett. A keze ökölbe szorult a dühtől, és egy lépést tett Phelan irányába.

– Maga átkozott! Végig tudta, hogy ő az, igaz?

– Csak sejteni véltem.

Goldberg rabbi ismét úgy érezte, közbe kell avatkoznia, ezért próbálta a férfit jobb belátásra bírni.

– Az úr csak a munkáját végzi. Ne rajta töltsd ki a dühödet, barátom.

Malachy szeme örült fényben csillogott. Mindig is higgadt embernek ismerték, de most a józan esze helyett csak az eszeveszett harag hangjai harsogtak benne.

– Látni akarom!

– Mr. Ballin, nem hiszem, hogy erre szükség lenne… – Az asszisztens izgatottan próbálta menteni a menthetőt, megkímélve a férfit a szörnyű látványtól.

– Jogom van őt látni!

Az apa a fogai között szűrte ki a szavakat, a kezével indulatos mozdulatot téve. A levegő szinte szikrázott körülötte.

– Higgye el, épp eleget tud már így is. – Mr. Conwey tudta, mi rejtőzik a lepedő alatt: minden szülő legnagyobb rémálma.

– Tudni akarom, hogy miért vette a szájára a Sátán nevét együtt a leányoméval. Mutassa meg, de most rögtön!

Mr. Llewellen kérdőn nézett a nyomozóra, aki határozottan bólintott. Megtettek mindent, hogy eltitkolják a teljes igazságot, nem maradt más választásuk.

– Ahogy óhajtja.

Az asszisztens határozott, egyenletes mozgással húzta le a leplet, feltárva az alatta rejtőzködő borzalmat. Shanice – t már elválasztották a másik lánytól, de a hiányzó testrészeket nem tudták pótolni. Pontosan kivehető volt a félbe vágott bordakosár, a varrattok helyei, a lila foltok a nyakon. A látvány megrendítő erejétől a többség tántorodott egy lépést, Mr. Carleton kezét a szája elé kapva rohant a legközelebbi zománctálig, hogy kiadja magából az ebédje maradékát. Malachy a hordágy szélébe kapaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, miközben a könnyeivel küszködött. Soha nem látta a lányát mezítelenül, most viszont mindenki előtt közszemlére tette. Átkozta magát mindenért, a dölyfös erőszakosságáért, amiért nem hallgatott a szép szóra, hogy nem vigyázott jobban egy szem gyermekére, nem tisztelte még a halála után sem. Az ujjai görcsösen markolták a fehérre festett vasat, szinte eggyé váltak vele.

A fejét lehajthatva csak a megmaradt kezet tudta nézni, miközben magában felidézte, ahogy a lánya az utolsó sabathon a gyertya meggyújtásával megkezdi az ünneplést.

– Ártatlan teremtés volt, mindig engedelmes, csak az írásnak élt. Legálabb gyorsan végzett vele… mielőtt ezt tette?

– Malachy!

– Tudnom kell, rabbi! Érintetlen maradt?

– Nem tudunk sokat a halála körülményeiről, a gyilkos semmilyen támpontot nem adott nekünk. Arról viszont biztosíthatom, hogy érintetlenül hagyta.

– Akkor legálabb a becsületén nem esett folt.

– Igen.

Phelan halkan megköszörülte a torkát, mire a zsidó férfi felkapta a fejét, és rászegezte gyilkos tekintetét.

– Mr. Ballin, szeretnék önnek feltenni pár kérdést a péntek éjszakáról és a lánya eltűnéséről.

– Hogy találták rá?

– Parancsol?

– Miért hiányzik a fél oldala? Mi ez a képtelen, szörnyű mosoly az arcán? És mik ezek az öltések rajta? Maguk így meggyalázzák a halottakat?

– Biztosíthatom a felől, hogy nem mi tettük ezt a hölggyel.

– Akkor mégis mi ez az egész? Magyarázza meg, mielőtt kérdéseket tesz fel nekem.

– Amennyiben módomban áll, szeretném önt megkímélni a tudás terhétől.

– Arról már lekésett. Árulja el!

Mr. Conwey nagyot sóhajtva kezdte el mesélni Malachynak mindazt, amit eddig megtudtak. A férfi némán hallgatott, miközben a háttérben Max szűni nem akaró öklendezése kísérte az elbeszélést. A nyomozó nem finomkodott, semmit sem akart titkolni, a cirkuszi porondot, a boncolás menetét, hogy a hölgy lehunyt szemhéja mögött üvegszem rejtőzik, és hogy a gyilkos hogyan csinált sziámi ikertestvért Shanice – nak.

Az arcokon a döbbenetet mélységes felháborodás, majd fájdalom váltotta fel. Úgy tűnt megnyílt a föld, a pokol kapui szélesre tárultak, hogy minden gonoszság a felszínre kerüljön, magával hozva az elképzelhetetlent. Sok borzalom megfordult már e falak között, de ilyen még egyszer sem. Az asszisztens iszonyodva vetett keresztet, nem törődve Phelan rosszalló tekintetével. Az egész jelenet szürreálisnak hatott, a gyilkosnak nem csak a halálban, de úgy tűnt, az életben is sikerült a két kultúrát egyesítenie. A hit, a borzalom, az iszonyat és az együttérzés hullámai söpörtek át a termen.

– Teljesítettem az óhaját, Mr. Ballin. Most pedig kérem, feleljen. Észrevett bármi gyanúsat a lánya eltűnésén kívül? Akármit. Egy hiányzó tárgy, ékszer, esetleg pénz? Feltört ajtó? Bármi!

A zsidó férfi mérgében összeszorított öklével hatalmasat csapott a hordágy peremére. A kerekek fémes csattanás kíséretében emelkedtek és süllyedtek az ütéstől.  A társaság megrezzent a mozdulatot látva. Az ember, aki előttük állt, azonban már levetette a társadalom összes rárótt etikettjét.

– A szentségit! Értse már meg! Rajtam kívül mindenki azt hitte, megszökött. Semmi nem tűnt el, csak ő. És most, ha megbocsájt, szeretném megszervezni a lányom temetését. Goldberg rabbi, gondolom, a segítségemre lesz.

A rabbi a kezét tördelve gondolkozott azon, mit is feleljen a felkérésre.

– Malachy, barátom… attól tartok, nem tudom teljesíteni a kérésedet.

– Miről beszél?

– Te is hallottad, hogyan halt meg a lányod. A vére beszennyeződött egy gójéval. Nem kóser. Mást kell megkérned.

– De hát nem tett semmit! Soha nem volt bűnös!

– Ő nem, de te az leszel, ha vétesz a törvényeink ellen a heves viselkedéseddel.

Mr. Ballin mostanra már minden önkontrollját, hitét és reményét elveszítette. Fátyolos tekintetét az ég felé emelte, miközben az arcán megmagyarázhatatlan megszállottság jelei tükröződtek. A tébolyultakon látni ezt, akiknek már nincs veszítenivalójuk, és a cellák sötétjében bujkálnak.

– Szóval akkor igaz, nincs Isten.

A rabbi egy pillanatra elsápadt, majd azonnal elöntötte a méreg. A lábával hangosan dobbantva próbálta magára felhívni a társa figyelmét, miközben a magában dúló haraggal küzdött.

– Hogy merészeled kiejteni az Ő nevét?

– Már nem érdekel! Elvett mindent, amiben hittem, ami egy kicsit is fényt hozott az életembe.

– Malachy, gondolj Jóbra és az ő történetére. Ő hálás is volt, a rá rótt terhekért… és soha nem tagadta meg a teremtőjét.

– Azért, mert egy mesüge volt! Micsoda Úr az, aki hagyja, hogy ezt műveljék! – Bütykös ujjaival a két lány felé mutatott, akik még mindig mosolyogtak, mintha kinevetnék az élők reakciót.

– Ártatlan volt, egy jótét lélek. Nem szolgált rá az ilyen büntetésre.

– Te is tudod jól, hogy az ártatlanok szenvedése jóra szolgál. Biztosíthatlak a felől, ez nem büntetés rád nézve.

– De nem is áldás! Elegem van ebből a beszédből, a sületlen törvényekből! Hiába adtam, csak elvett tőlem! Ez egy bosszúálló, hamis Isten, a könnyeinkre és a véreinkre szomjazik.

– Most már elég legyen ebből a beszédből! Eddig még türelmes voltam veled, Malachy, úgy gondoltam a gyász elvette az eszedet, de ha ilyen gondolatok támadtak a te lelkedben, akkor nincs megbocsájtás a számodra. Elfelejtetted az értékeinket, a teremtőd nevét többször a szádra vetted, bűnös lettél több rendben is. A tanács elé fogom vinni az ügyet, és imádkozz a könyörületért.

– És ha nem?

Goldberg rabbinak ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Egyházfőhöz nem méltó gondolatok lepték el az elméjét, az előtte álló férfi már– már a tettlegességig dühítette.

– Akkor kizárunk a közösségből.

– Úgy legyen. Köszönöm, hogy itt volt, rabbi. A vallási vezető újabb vitára nyitotta volna a száját, de inkább dühösen legyintett, és a szakállát simogatva viharzott ki az épületből. Jó barátok voltak Malachyal, sok mindent elnézett az élés észű férfinak, de ezt már ő sem tudta.

Mr. Conwey újra megköszörülte a torkát, a jelenet mindenki számára kínossá vált. Menekülni akart a puskaporos hangulatból, az ő munkája itt véget ért, hisz megtudta az A alany kilétét, és azt is, hogy egy könnyen nem nyomozhat abban az irányban. Mr. Llewellen tekintetét keresve próbálta felhívni magára a figyelmet, és észrevétlenül félrevonni a férfit. Mr. Carter gyöngyöző homlokát törölgetve, még mindig a zománctál fölé hajolva intett nekik, ahogy kisétáltak mellette az ajtón. A folyosó elcsendesedett, a dolgozók többsége hazafelé tartott a fárasztó nap után. Phelan bezárta maguk mögött a termet, hogy nyugodtan tudjanak beszélni.

– Van valamilyen információja a másik lányról?

– Csak annyit, amennyit maguk is láttak. Hat millió ember él Londonban, ha nem jelentkezik senki a tetemért, képtelenség lesz rájönni, ki volt a lány.

– Dr. Elnias szerint a hölgy ír származású lehetett.

– Nahát, csak nem frenológus? – csillant fel az asszisztens tekintette.

A nyomozó próbált magában leküzdeni minden késztést, hogy úriemberként viselkedjen, és ne kezdje el szidalmazni ezt a számára nevetséges áltudományt. A hívők körében viszont igen nagy elismertségnek örvendett, a tagok szerették megbeszélni egymással a legújabb felfedezéseiket. Titkon csak remélni tudta, hogy Aristarkh nem tartozik közéjük.

– Nincs róla tudomásom. A doktor nem végzett ilyen jellegű… vizsgálatot az alanyoknál. Pusztán megfigyelés jellegűek voltak az észrevételei.

– Ajj, de kár. Pedig olyan kíváncsi lettem volna egy másik kolléga véleményére.

– Mr. Llewellen, ha nem bánja, térjünk vissza az áldozatokra.

– Persze, persze… bocsásson meg, elkalandoztam. Nos, akkor az egyik lányról már mindent tud, de mi lesz a másikkal? A hogy is mondták bent?

– Gój. – válaszolta Phelan.

– Igen, az. Miért használták rá ezt a jelzőt?

– Számukra mind azok vagyunk, nem zsidók.

– Úgy hangzik, mint valami végtelen sértés. Ők csak ne sértegessenek minket ilyen szavakkal. Ha valaki sértegetheti, becsmérelheti őket, azok csak is mi lehetünk, büszke keresztények! – dühödött fel az asszisztens.

– Megfeledkezik a jó modorról!

– Miért védi őket? Csak nem közéjük tartozik?

– Nem tartozom én senki ember fiához. De akkor sem tűrhetem az ilyen antiszemita beszédet. Talán elfelejtette, hogy Júdea népének gyermekei ugyanolyan egyenértékű polgárok, mint bármely keresztény? Elvárom, hogy több tiszteletet mutasson az úr iránt. Egy óra leforgása alatt elveszítette a lányát és a hitét, de az is lehet, hogy még ennél is többet. Van magának egy fikarcnyi sejtelme arról, Mr. Llewellen, milyen megpróbáltatásokon megy most az az ember keresztül? Milyen is az, amikor a társadalom kiveti magából, csak mert balszerencsés fordulatot vett az élete?

Az asszisztens érezte a nyomozó hangjában a dühödt keserűséget, nagyon jól tudta, hogy a férfi már rég nem Mr. Ballin lelki üdvéért aggódik, sokkal inkább a saját fájdalmát vetíti ki. Megmutatta a legjobban sebezhető pontját, és ez tetszett Mr. Llewellennek. Soha sem szívlelte a másik férfit – az örökös szakmai ellentétek, a főnökösödés, egymás tudásának lebecsülése jellemezte a kapcsolatukat–, így kapva kapott az alkalmon, amikor is végre megsértheti őt. Patkányokra emlékeztető mosollyal fordított hátat, és a válla felett hanyagul vetette csupán oda.

– Nem, Mr. Conwey. Nem lehet e téren mindenki olyan tájékozott, mint maga.

Phelan indulatai gyorsabbak voltak, semmint uralni tudta volna őket. Mr. Llewellenek rontott, a férfit a gallérjánál fogva megragadta, a tengelye körül megpenderítette őt és neki nyomta a falnak a hátát, továbbra is fojtogatva őt. Dühösen fújtatva nézte a remegő férfit, ahogy az a kezei között vergődött. Egy mozdulattal kitörhetné a nyakát, és még csak szemtanúk sem lennének a közelben.

– Mégis mit képzel magáról? Nehogy azt higgye, hogy mások felett áll. A viselkedése egy munkáséval vetekszik, és még maga prédikál nekem jó modorról? – szűrte ki a szavakat Mr. Llewellen.

Mr. Conwey még szorosabbra fonta az ujjait a nyak köré. A férfi provokálta őt, kíváncsi volt meddig képes elmenni, hogy a bosszú fontosabb – e a számára, mint a munkája vagy a megmaradt jó híre. Az asszisztens cserepes, mosolygó ajkai közül kibuggyantak a feketés rothadt fogak, ahogy a szorítás enyhült.

– Adjon hálát az égnek, hogy maga még nem állt ott bent hozzátartozóként. Eljön a nap, amikor magát fogják felboncolni az egyik asztalon. Akkor is így fog mosolyogni, Jimmy? Remélem, igen, és én lehetek az, aki azonosítani fogja magát.

– Fenyeget, Phelan?

A nyomozó egy erős lökéssel engedte el az asszisztenst.

– Csupán emlékeztettem arra, hogy soha ne becsülje alá, mennyire szerencsés helyzetben van. Talán észre sem veszi, mennyi mindenért hálás lehetne, ahelyett, hogy mások szerencsétlenségén és vallási identitásán csámcsog. A kecskék nem kérődznek annyit, mint maga ilyen fölösleges, bárgyú dolgokon. Ahelyett, hogy inkább azzal foglalkoznának, minél jobban végezzék el a munkájukat, és ne kezdjenek el okádni egy halott láttán. Bazári látványosságot csinálnak belőle, és még a gyászoló hovatartozását kezdi el ócsárolni?! Adok egy jó tanácsot, Mr. Llewellen! Tartsa meg magának a véleményét. Sok bajtól kímélhetné meg magát.

– Ahogyan maga is, Mr. Conwey.

Phelan egy határozott pördüléssel fordult hátra Mr. Carleton hangjára.

– Miért inzultálja az urat?

– Ó, mi csak kedélyesen elcsevegtünk a hozzátartozókkal való bánásmódról, valamint a vallási eszmékről. Nem igaz, Jimmy?

A hullaházi dolgozó egy pillanatra hezitált, a válaszon gondolkodva. Mindkettőjük ruházata zilált volt, nem tudták letagadni a dulakodás tényét, az antiszemita beszédet pedig nem lett volna hajlandó elismételni Mr. Ballin arcába. Túl sok vaj volt már így is a füle mögött, jobban féltette annál az állását, semmint feltárja a valódi gondolatait. Nyugton kellett maradnia, és ismét meghunyászkodni a nyomozó előtt.

– De igen, igaz.

– Nos, ez esetben végeztünk is, Phelan. Ha megbocsájt, szeretnék ma még visszamenni az őrsre.

– Mi sem természetesebb. Az előbbiek láttán gondolom, egy finom vacsora és egy pofa sör is terítéken van. Pótolnia kell az elvesztegetett ételt.

Max – együgyű ember lévén –, nem értette a feléje küldött burkolt célzást az igen csak méretes testsúlyára, és arra a tényre, hogy hányadék darabok piszkolták be az egyenruháját.

– Mi tagadás, egyetértek önnel. Mehetünk?

– Egy pillanat még, kérem! Ha gondolja, nyugodtan menjen előre.

– Megvárom.

– Ígérem, nem rabolom sokáig a drága idejét. Mr. Llewellen, köszönöm a segítséget. Remélem, ha bármit megtud a másik lányról, értesít engem.

– Mi sem természetesebb, Mr. Conwey.

Az asszisztens a maradék fogai között kelletlenül szűrte ki a szavakat, a cinizmus minden felhangjával együtt.

– Mindjárt gondoltam. Egy ilyen rendes, törvénytisztelő polgár, mint maga, nem tenne olyat, hogy elhallgat előlem bármit is, csupán alantas bosszú kedvéért. Hisz azzal hátráltatná a nyomozást, ami ugyebár bűncselekmény.

Mr. Llewellen közelebb sétált Phelanhez, miközben az arca alig észrevehetően rángott a dühtől. Ma már másodszorra fenyegette meg, és ez egy cseppet sem volt az ínyére.

– Értesíteni fogom.

– Hálás köszönetem érte. Bizonyára öröm lesz együtt dolgoznunk a jövőben is. Uraim, ha megbocsájtanak, elköszönnék még Mr. Ballintól. Azonnal jövök.

Mr. Conweyt a kórterembe lépve valami megmagyarázhatatlan, földöntúli érzés fogta el. Talán az áldozatok furcsa mosolya volt ennek az oka, vagy a vegyszertől nehézkes levegő, amit ma a szokottnál nagyobb mennyiségben szippantott be, de minden más színben tűnt fel, az eddigiekhez képest. Legbelül halvány részvétféleséget kezdett érezni Malachy iránt, de az egész nem tartott tovább egy röpke pillanatnál. Az apa neki háttal állt, még mindig a lányt nézte, mintha a tekintetének mágikus hatalma lenne, és ha elég sokáig szuggerálja őt, Shanice újra feléled.

De semmi ilyen nem történt. Minden végleg elveszett. A férfi hallotta a súlyos ajtó nyitódását, és csukódását, azt, hogy beszélnek hozzá, de a tudatáig nem jutottak el a szavak. A fejében egy saját monológ fogalmazódott meg, amiben nem igen volt helye párbeszédnek. Észre sem vette, hogy hangosan gondolkodik.

– Nemsokára eladósorba került volna. Tisztességes hozománnyal, boldoggá tehette volna bármely kérőt.

– Biztosan, sokan jelentkeztek volna érte…

– Évszázadokon át hallgattuk a gójok megvétését, a hamis próféta által kinyilatkozott hamis próféciákat, néztük, ahogy ezek terjengnek, a mi igéinket háttérbe szorítva. Eltűrtünk minden szenvedést, kiközösítést, igazságtalanságokat, a ránk kivetett különböző értelmetlen törvényeket, mindezt némán, a jóért, hogy békében éljünk együtt. Tisztesség és megbecsülés lesz a jutalmunk, ezt mondta mindig a rabbi, ha bárki szóvá merészelte tenni.

– Ez?! Jutalom?! Ez átok! Nem temethetem el a lányomat, mert egy istentelen így ítélkezett a sorsa felől. Miféle világ ez? Ahol az ilyenek vannak hatalmon? Átok rájuk mind! Gyehenna tüzében égjen az egész város úgy, ahogy van! Még Szodomában sem követtek el ilyen szörnyűséget!

– Mr. Ballin, megértem a dühét, de kérem, csillapodjék. Megígérhetem önnek, meg fogom találni a gyilkost, és méltó büntetést kap a bűnéért.

– S ugyan mit érek vele? Az nem támasztja fel őt, nem adja vissza a becsületét! Cirkuszi látványosságot csináltak belőle, egy szörnyszülöttet! Milyen fajta méltó büntetésre gondolt? Ezt nem lehet megtorolni! Az ilyet nem felejti el az emberiség, míg élek, ezzel a szégyennel kell együtt élnem. Örökre elválasztott tőle a gyilkosa.

– De különben is, minek magyarázkodok. Hisz maga is csak egy közülük. Egy rakás söpredék, akik feljebbvalónak tartják magukat. Semmilyen érdeke nem fűzi a magunk fajtához, semmit nem fog tenni, úgy is tudom. Szánalmas mesüge, égetni való bolond. Nincs a lelkében parányi jóindulat sem, amikor az irodában találkoztunk, akkor is csak elhajtottak volna bennünket, tudom én. Ne tegyen úgy, mintha egy kicsit is érdekelném, úgy csak még felháborítóbb a viselkedése. Takarodjon a szemem elől inkább, mielőtt tettlegességre vetemednék. Higgye el, tudok én még ennél is lejjebb süllyedni, de nem akarom megadni maguknak azt az örömet, hogy lássák. Így is elég mulatságot láthattak a mai napon, az ingyen látványosság bezárt. Hordja el magát, ha egy fikarcnyi jóindulat maradt még magában.

– Teljesítem a kérését, Mr. Ballin, még ha a vádaskodásai alaptalanok is. Tanúsíthatom a felől, hogy a részvétem nem felszínes. Tudom, min megy most keresztül, és éppen ezért szálltam szembe az ön érdekében az itteni kollegával. Nem várok hálát a tettemért, de a minimális tiszteletet, mint embertárs iránt, igen. Kérem, ne kelljen, megbánnom…

– Hogy magát idézem, Mr. Conwey, „ne hálálkodjon”. Nem fogok. Most pedig, tűnjön el végre az Istenit!

Malachy erőteljesen ütött újra a hordágy szélére, amitől a lánya egy pillanatra a levegőbe repült, majd vissza a deszkákra. A mosolya változatlan maradt, mintha élvezné a játékot. Phelan belátta, hogy nem tehet többet, itt már nem segít semmilyen szó, csak az idő, ami talán enyhíti a férfi fájdalmát.

– Ég önnel, Mr. Ballin. Remélem, békére lel. – Azzal halkan becsukta maga mögött az épület ajtaját, és a kalapját a fejébe téve, indult a sötét, baljóslatú estébe.

Az őrs felé menet megállapította magában, hogy ma sem tölti otthon az éjszakát. Egy ilyen nap után szüksége lesz a kikapcsolódásra, hogy az elméje röpke pillanatokra nyugovóra térjen, és ő végre fellélegezhessen az újabb rémálomig.