Post-mortem 6. fejezet

6.

Mr. Conwey végtelenül unta a hétköznapok egyhangú szürkeségét. Mindig ugyanaz. Egymást nyüstölő emberek, tömeg, zaj, mérhetetlen mocsok. Ugyanaz a menet nap, mint nap.

Azonban most valami megváltozott.  Hosszú idő óta először nem érezte magát a rutinok emberének, minden új fényben tündöklött, újra élvezettel merült el a munkájában. Mindenki mást a különös eset borzalommal, őt viszont megszállott izgalommal töltötte el. Annyi kérdés merült fel benne az ügyel kapcsolatban, csupa rejtély, izgalom, ami felrázta a kedélyét. A bizonyítási vágya fellobbant, személyes kihívásnak tekintette a bűneset megoldását, hogy kivívja az elismerést.

Büszke mosollyal az arcán, magában dudorászva tért be az irodájába, Mr. Montgomery legnagyobb meglepődésére. A férfi szokásához híven a rendezett akta kupacok fölé görnyedve, feltűrt ingujjban nézett rá, örökké tintafoltos ujjakkal. A penna egy pillanatra kiesett a kezéből a döbbenettől, szép kis pacát ejtve az üres lapra.

– Nahát, Phelan. Rég nem láttam ilyen jó kedvűnek, sőt igazából soha nem is láttam.

– Nos, kedves Mitchell, élvezze ki, mert még magam sem értem különös viselkedésem okát. A tegnapi eset… úgy érzem, új távlatokat nyit.

– Távlatokat? Így is lehet nevezni.

– Mire céloz ezzel?

– Nem olvasta a mai lapokat? Minden tele van a mi kis… „ikreinkkel”. Valaki kiszivárogtatta az esetett a sajtónak, és mindenki ezen csámcsog. A nép körében máris megindult a hisztéria, a zsidók rendőri védelmet követelnek, az írek pedig újra Írország felszabadítását. A bevándorlók többsége attól tart, hogy ők lesznek a következők.

– Megnézhetném azt a cikket?

– Parancsoljon.

A nyomozó csupán egy futó pillantást vetett a cikkre, és azonnal világossá vált a számára, ki az ismeretlen besúgó.

– Az a rohadék…

– Parancsol?

– A mocskos patkány fajzatja.  Jimmy Llewellen, a kórboncok asszisztens. Ő értesítette a sajtót. Tegnap volt egy kis nézeteltérésünk az úrral arról, hogy hogyan is kéne bánnia egy gyászoló apával.

– Nos, Mr. Conwey, azt hiszem, ez várható reakció volt. Többször figyelmeztettük magát az emberekkel való kommunikáció jelentőségére.

– Igen, tudom. De ez nem bosszú volt.

A férfi elmélyedt a cikkben, minden egyes szót egyenként elemezve magában.

– A gyilkosságról alig esik szó… ez inkább lázítás… antiszemita beszéd. Pont olyan, mint amilyeneket Mr. Llewellen mondott nekem. Figyelmeztettem a veszélyre, és ő ezt használta ki. Tudatosan tette. Nem pénzért, az ellenem irányuló bosszúból. A nyomorult. Fogalma sincs, mekkora bajt okozhat ezzel. És még itt van ez is.

A kézfejével dühösen csapott a szövegre, mintha a nyomtatott papírra mért ütéssel arcon csaphatná az írót is.

– „A nyomozók tanácstalanul állnak az eset előtt. Fogalmuk sincs semmiről”. De hiszen csak tegnap találtuk meg a testeket! Azt sem tudjuk, ki a másik lány! Senki nem jelentkezett a holttestért. Ez az egész csupán rágalmazás. Alá ás minket, a testületet, a közösségeket. Nevetséges. Mr. Carter olvasta már?

– Szerencsére ma még nem találkoztam vele. De én nem reménykednék a maga helyében.

– Remek. Akkor jobbnak látom, ha minél messzebb elkerülöm őt. Van bármilyen használható információja a számomra? A Temzében nem találtak semmit?

– Tudja jól, hogy a hullarablók általában titokban tevékenykednek. Ha találtalak is bármi gyanúsat, vagy nyomra vezetőt, mi lennénk a legutolsók, akiknek bejelentenék.

– Valamit, már pedig akkor is kellett, hogy csináljon a hiányzó részekkel. Nem tudom elképzelni a gyilkosról, hogy csak úgy, minden drámaiság nélkül, – teszem azt– , a földbe ássa el őket. Az nem lenne túl elegáns. Ő ennél…

A tekintette újra az asztalra rádobott, szétcsúszott napilapra tévedt. Az egyik oldalon a sarokban egy apró, ám meglehetősen furcsa szöveg hasáb köszönt vissza rá.

– Az nem lehet…

– Micsoda, Mr. Conwey?

– Nem. Még a feltételezés is…

– Miről beszél?

– Nézze!

A nyomozó félresöpörte a felesleges oldalakat, és a társa elé tolta a megfelelő a szóban forgó cikkre mutatva. Mr. Montgomery a szemüvegét megigazította és úgy olvasta fel hangosan a szalagcímet.

– „Egy váratlan adomány mentette meg az ingyen konyhát.” Sajnálom Phelan, de még mindig nem értem, mire céloz.

– Olvassa tovább.

– „Szerencsétlen baleset következményeként veszélybe került az ingyen konyhák hús ellátmánya. A missziós rendek által üzemeltet ingyen konyhák szolgáltatásra, naponta több százan tartanak igényt étkezdénként, ahol így is gondban vannak a napi ellátással. Hála a sok önkéntes fáradhatatlan munkásságának, a kiszolgálás zavartalanul, folyamatosan zajlik, azonban még az ő lelkes, lélekemelő tettük sem volt képes a katasztrófát megelőzni. Hétfő reggel, a heti húsadagot szállító szekér kereke kitört és felborult. Az áru tolvajok martaléka lett. A csendőrség csak sokára tudta feloszlatni a tömeget, a tettesek többsége büntetlenül elmenekült.”

– „ Az intézet vezetésében felmerült a kérdés, hogy a több ezer éhező kénytelen lesz csak zabkásán tengődni, az amúgy is szegényes, teljes értékű ételnek nem nevezhető koszt helyett? Ekkor érkezett segítségükre egy névtelen adományozó mentőangyalként. A Szent Patrick menedék dolgozói még soha nem kaptak ilyen nagy mennyiségű, friss húsadományt. Az átnyújtott csomagban belsőségek, marhacomb és más ínyencségek lapultak. Sokan azt mondták, még életükben nem ettek ilyen finom ételt. Bárki is legyen a névtelen adományozó, az emberek örök hálával tartoznak neki. Mindenkit arra biztatok, kövessük az ő példáját, és mentsük meg minél több szerencsétlen sorstársunk életét.” Milyen megható. De ez még mindig nem magyarázza meg, mi közünk van nekünk ehhez az egész ügyhöz?

Mr. Montgomery ledobta az asztallapra az újságot, és hátra dőlve a székében összefonta az ujjait. Számára csupán időhúzás volt, egy firkász lélekre ható prédikációja – aki majd vasárnap a templomban ezzel a semmitmondó cikkel akarja kivívni a többiek tiszteletét, – holott soha az életben be nem tenné egy ilyen helyre a lábát. Az egész csak a látszatról szólt, szimpla magamutogatás.

– A hús. Azt írta, belsőségek, marhacomb, nem gyanús ez magának? – tette fel a sokat mondó kérdést Mr. Conwey.

– Még mindig nem értem.

– Az áldozatokat „kipakolták”. A bőrük alatt fűrészporral tömték ki őket, mint a preparátumokat, az egyik lánynak hiányzott a felső teste fele, míg a másik áldozatot teljesen félbevágtak. Mr. Montgomery, maga szerint hány százalékban lehetett állati eredetű hús, az a bizonyos adomány?

Mitchell elfehéredett, majd az arcszíne gyorsan zöldre váltott, ahogy tudatosultak benne Phelan szavai.

– Azt akarja mondani, hogy a gyilkos…

– Humanitárius cselekedetként megetette a szegényekkel a felesleges testrészeket.

– Jézusom.

Montgomery az íróasztalt majdnem feldöntve rohant el, a szája előtt a zsebkendőjét szorongatva. A nyomozó meg sem lepődött reakcióján, helyette a kezébe vette ismét a Daily Telegraph aznapi számát. Eltűnődött a cikken, miközben magában halkan megjegyezte:

– Igen, én is ezt a kifejezést használnám, ha hinnék benne.

Phelan végigsietett az utcán, az emberek sokaságát kerülgetve, próbált volna eljutni az istállókig. Tegnap óta nem mozgatta meg a lovát, már pedig az állatnak szüksége volt a minden napos trenírozásra. A hűséges jószág örök bajtársaként viselkedett vele, a nyomozó kötelességének érezte a megfelelő gondoskodást, és nem bízott a testület lovászfiaiban. Látta már a lovas rendőrök jószágait ápolatlanul, lesoványodva, így jobb szerette Reza sorsát a saját kezében tartani. A pár háztömbbel távolabb lévő épületig azonban nem jutott el.

Mr. Conwey a sarkon befordulva még több emberrel találkozott, de ez nem a megszokott zsúfoltság volt. A vele szembe jövők gorombán lökdösték, az asszonyok visítva csípték fel a szoknyájukat, és amennyire a nehéz, ruházatuk engedte, futni próbáltak. A nyomozó nem értette, mi ez a nagy riadalom, a járókelők, mint megvadult marhacsorda szaladtak valami láthatatlan veszélyforrás elől. Értetlenül állt a különös viselkedést látva, de nem tágított. Mindenkivel ellentétben, felszegett fejjel nézett az ellenkező irányba, ahonnan a fáklyák füstje messziről látszódott. Dühös üvöltések rázták meg a házak üvegeit, botok csapkodása kísérte a menetelés hangját. A tömeg egyre közeledett, a sarkon befordulva teljes utca széltében férfiak nagyobb csoportja közelíttet hozzá.

– Ennyire vak lettem volna? Tényleg csak akkor vettem észre a jeleket, amikor az újságban értesültem a botrány kirobbanásáról? Vagy röpke pillanatok alatt lett ekkora a baj, ameddig bent tartózkodottam? Akárhogy is legyen, a cikk elérte a kívánt hatását.

Mr. Conwey pontosan tudta, kikkel áll szemben, és azt is, mi lesz az ügy kimenetele. Hisz mindig ugyanaz a vége.

Az emberek folyamatosan ömlöttek, a szájuk elé vörös kendőt kötöttek, az arcuk és a testük vastagon feketéllett a kibányászott széntől, a ruhájuk szakadt, toldozott – foltozott. Többen maguk előtt hordót görgetve érkeztek, megint másoknak fáklya, vagy furkósbot volt a kezükben. Az ír munkásosztály tagjai, a felbőszült tömeg egy része, akiket Mr. Montgomery emlegetett.

– Lázadás, nem tüntetés.

A nyomozó a mozgásukat követve látta, hogy az őrs felé tartanak, bosszút követelni a halott lányért. Egy emberként érkeztek, de nem az ismeretlen áldozat miatti részvét gyűjtötte össze őket.

***

A két ország közti évszázados ellentét örök vita tárgyát képezte, a katolikus írek nem voltak hajlandók behódolni és áttérni az anglikán vallásra, amiért kegyetlenül megfizettek. VIII. Henrik megszüntette önálló országként való jogaikat, bekebelezte őket a saját hatalma alá, de nem azonos jogrendszerben. Az írek elnyomása mindenütt érezhető volt, hiába írhattak törvényjavaslatot, a brit minisztérium csak a nekik kedvezőket fogadta el. A hivatalokba a saját embereiket helyezték, a kivetett adók miatt rengetegen vesztették el földjüket, és kénytelenek voltak napszámosként dolgozni a korábban saját birtokukon. Megszorítások, éhínség, vallási üldöztetés, kegyetlenség, brutalitás. Ennyit kaptak csupán, hasztalan volt minden törekvésük, véres megtorlás követett bármilyen megnyilvánulást.

A Brit Birodalom bekebelezte őket, de egy fikarcnyit sem voltak hajlandók segíteni az ő életükön. A gyarmatokkal szokásos eljárást alkalmazták: vedd el, ami kell, a többivel ne foglalkozz. Felsőbb rendűnek érezték magukat az íreknél, volt pénzük, hatalmuk, a törvény az ő oldalukon állt, majdhogynem tejhatalmat kapva.

Míg az angolok dőzsöltek a smaragd sziget vége láthatatlan legelőin, addig Írország népére szörnyű átok telepedett. Ezernyolcszáznegyvenben ismeretlen kórság támadta meg a nemzeti eledelüket, a burgonyát. Ez képezte a jövedelmük legnagyobb részét, az élelmük alapvető kiegészítője volt, takarmányként is ezt adták az állatoknak. Nélkülözhetetlen betevőnek számított, a hiánya pedig komoly, visszafordíthatatlan károkat okozott.

„A nagy éhínség” ideje alatt több mint egy millió ír az éhezésbe, további több százezer pedig az éhezés okozta fertőzésekbe pusztult el. Az ország hiába könyörgött a segítségért, süket fülekre találtak. Minden remény elveszett, nem maradt földjük, élelmük, a saját hazájuk ellenük fordult, és kivetette őket. Aki csak egy kis pénzt össze tudott kuporgatni, menekült Írországból. A nép szétszóródott a nagyvilágban, míg az angolok újabb és újabb legelőket hódítottak maguknak. Számukra nyereséges volt az üzlet, és amikor bevándorlókként befogadták a menekülésre kényszerített embereket, újabb terheket róttak rájuk.

Az életkörülményeik nem sokban különböztek attól, ami elől menekültek. Az írek elvárásai igen csekélyek voltak, de a többségnek még ezt sem sikerült kielégítene. Ha jobb esetben kaptak is állást, a körülmények borzalmasak voltak, a bérezés szinte az éhhalál elkerülésére volt csupán elegendő. Nem volt mit enniük, házuk helyett koszos lyukakban kényszerültek lakni – sokszor másik családdal –, ahol a patkányok marták őket éjszaka a bolhákkal együtt. Akiknek nem jutott állás, még ennél is rosszabbul jártak. Az utcán tengették az életüket alamizsnáért könyörögve, vagy lopásból, hullafosztásból tartották fent magukat, esetleg örökösen a halál torkában, a Temzében vagy a csatornában gyűjtöttek kincseket. A nők, lányok prostituáltnak álltak, volt, akit a saját férje vagy az anyja adott el pár pennyért.

A bevándorlóknak minden okuk meg volt a lázadásra, – aminek gyakorta hangot is adtak– , de ez az eset más volt. Ez most nem csupán a rossz életkörülményekről, a bánásmódról, a diszkriminációról szólt, ebbe most a félelem kesernyés bűze vegyült. Brutális kegyetlenséggel megöltek egy lányt közülük, és ez újra emlékeztette őket arra, mennyire egyedül vannak. Csak magukra számíthatnak, csak a saját fajtájukban bízhatnak, és ha az embert támadás éri, két dolgot tehet: vagy menekül, vagy harcol.

S ők harcolni akartak. Előtörtek az ősi, vad ösztönök, minden eddig elnyomott feszültség, meghunyászkodás, a hatalomtól való félelem semmisé vált, és a csoport kiabálva hömpölygött a kapitányság felé.

– Szabad Írországot!

– Több támogatást!

– Miért nem tesznek semmit?! Azért mert bevándorlók vagyunk, lemészárolhatnak minket, mint valami állatot?

– Maguknak ez a keresztényi cselekedet? Segíts felebarátodon, és Isten is megsegít! Hol voltak akkor, amikor a segítségükre lett volna szükségünk?

– Nem tűrjük tovább a semmibevételt, az elnyomást! Egyenlő bánásmódot akarunk!

– Követeljük, hogy a gyilkost akasszák fel!

A hangulat már most paprikásnak volt nevezhető, és még a céljukig el sem érkeztek. Akik a hordókat vitték magukkal, előbbre furakodtak, több, nagyobb termetű férfival együtt. A tömeg láttán az emberek inkább menekülőre fogták az útjukat, szabad teret biztosítva ez által a menetnek.

A nyomozó egy pillanatig sem habozva követe őket, – bár tudta, mi lesz a sorsuk– , valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság, vagy nevezhetjük akár együttérzésnek is, vonzotta őt hozzájuk. Felelősnek érezte magát ezekért az emberekért, az ő feladata volt megtalálni a gyilkost, és ezzel talán egy kicsit csökkenteni a feszültséget a különböző népcsoportok között. A fő, legbelsőbb vezérelv, mi szerint hiúságból, vagy a közös gyökerek miatt tette, nem volt tisztázható. Abban a pillanatban ez tűnt helyes döntésnek. A férfiak után kicsivel lemaradva tért vissza ő is az őrsre, abban a lehetetlen elképzelésben, hogy az emberek talán megelégsznek némi kiabálással, és nem fajul tettlegességig a dolog.

Végtelenül naiv elképzelés volt.

       A csoport céljukhoz érvén csak még jobban felbátorodott. Többen a súlyos vaskapuknak estek, és vadul ráncigálták azokat, megint mások a vállukkal próbálták a zárat eltörni. A követelésekre semmilyen válasz nem érkezett, csupán az épület ablakai mögött megrebbenő függöny jelezte a szemfüleseknek, odabent igenis tisztában vannak a kint zajló eseményekkel.

– Miért nem mondanak semmit?

– Meg fogják keresni egyáltalán a gyilkost, vagy hagyják, hadd menjen, és irtson minket tovább? Hisz maguknak nem vagyunk többek holmi kutyáknál!

– Nem volt elég a földünk, most már az életünk is kell?

– Szabad Írországot! Le az Anglikán Egyházzal! Fertő és gyalázat az egész! Hazugság csupán!

Ez a mondat olaj volt a tűzre. Egy igazi hithű brit sem hagyhatta, hogy ekkora sértéssel illessék a vallásukat. A tömegben sebesen terjengett az ige, végül egy emberként kezdték el kántálni az Anglikán Egyház eltörlését, ami a vesztüket okozta.

       Mr. Conwey az embereket félrelökdösve próbált előre törni, hogy elkerülje a nagyobb botrány kitörését. Kirít a tömegből, folyamatosan ide–oda taszigálták, de nem akart lemondani az elhatározásáról. Nagy nehézségek árán sikerült eljutnia a kapuig, ahol a pillanatnyi döbbenetet kihasználva felállt az egyik kőoszlop szélére, és onnan próbálta túlkiabálni a többséget.

– Nyugodjanak meg! Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a hölgy gyilkosát, de értsék meg, ehhez idő kell! Azzal nem segítenek senkin, ha most tüntetést, esetleg lázadást szerveznek. Azzal nem támasztják fel az elhunytat! Higgadjanak le, és legyenek türelmesek, amíg…

– Hogy hívták?

– Parancsol?

Az egyik szószoló kilépett a sokaságból, a kezében pengével. A szeme baljóslatúan villant. Bárki más fülét – farkát behúzta volna a veszély láttán, de Phelan ura volt a helyzetnek.

Nincs veszítenivalóm. Nem fogok előttük meghunyászkodni.

A férfi lassú lépésekkel közelített hozzá, minden mozdulatából sugárzott az agresszió. A nyomozó elé állt, szinte karnyújtásnyira tőle, és levette az arcát takaró vászonkendőt.

– Azt kérdeztem, hogy hívták? Hogy hívták a lányt?

A foghíjas szájat nyálpermettel társulva hagyták el a szavak, – Mr. Conwey bőrét beterítve – , de ő nem adta annak jelét, hogy bármit is érzékelt volna a sértésből. Nyugodt maradt, még ha legbelül tomboltak is az érzelmei.

– Nem sikerült még azonosítanunk az áldozatot.

       Az őt inzultáló férfi vigyorogva fordult a társai felé, a hátát mutatva neki.

– „Nem sikerült még azonosítanunk az áldozatot”. Hallottátok ezt?!

– Ez az, amiről beszéltem nektek, így számíthatunk a segítségükre! – folytatta lazító beszédét a munkás. – Megöltek egyet közülünk, és még csak az sem tudják megmondani, hogy ki az a szerencsétlen, akit így meggyaláztak! Hogyan fogják így tudni, eltemetni a szüleik a lányukat? Hisz azt sem tudják, hol keressék! Ez az asszimiláció, ezt kaptuk mi! Nem tőrödnek velünk, söpredékek vagyunk csupán nekik! Kivert kutyákkal jobban bánnak! Testvéreim, eltűrjük mi ezt?

– Nem! – Minden kéz a magasba lendült, fegyvereket lengetve.

– Itt az idő, hogy cselekedjünk végre!

– Igen!

– Eleget vártunk! Most elégtételt veszünk!

       A szószoló újra Phelan felé fordult a késsel a kezében, de a nyomozó gyorsabbnak bizonyult nála. Az oszlopba kapaszkodva egy határozott lendülettel fejelte le a neki rontó férfit, aki a rámért ütéstől megtántorodott. Mr. Conwey– al is forgott a világ, miközben a távolból hallatszott a csendőröket jelző éles sípszó. Phelanben halvány remény ébredt, hogy a lázadást gyorsan leverik, de minden reménye azonnal szertefoszlott. Többen rávetették magukat, és letépték az eddig biztonságot jelentő oszlopról. A munkások ott ütötték és rugdosták, ahol csak érték, míg végül egy erős határozott kar félre söpörte onnan a többieket. A karmokhoz hasonló ujjak belevájtak a fejbőrébe, és a hajánál fogva megragadták, majd húzni kezdték ismét a kőoszlop felé. Phelan körmei a támadója kézfejének bőrébe vájtak, mindent megtett volna, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Az ember felemelte a fejét és tiszta erőből hozzávágta az arcát a kőhöz újra és újra. A nyomozó érezte a vér fémes ízét a szájában, a csontok ropogását, ahogy a súlyos mészkő éppen porrá akarja zúzni azt. Szorult helyezettében is tudatosult benne, hogy nincs sok esélye a túlélésre, ha nem cselekszik azonnal. Feladta a küzdelmet, hogy a másik kezét eltávolítsa, helyette inkább a támadója nadrágszárán kutatott annak ágyéka után. Amikor végre megtalálta, egy határozott és erős mozdulattal rámarkolt a férfi hímtagjára, csavarta, tépte azt. A munkás a fájdalomtól felordított, és végre elengedte őt.

Pillanatnyi szabadságát kihasználva, a nyomozó ököllel tört magának utat a darázsfészeké vált tömegben, ami minduntalan visszarántotta őt. Rúgott, harapott, karmolt, minden tőle telhetőt megtett, míg a fekete varjak közel kerültek a lázadókhoz. A tömegben eddig ő volt az egyetlen, akinek ártottak.

       A csendőrség minden figyelmeztetés nélkül folyamodott erőszakhoz, a munkások között szétszóródva verni kezdték őket a botjukkal. A britek ismét az írek ellen fordultak, akik ezt nem hagyták annyiban. Pillanatok alatt meggyújtották a tölgyfahordókat, és a rendőrök irányába gurították őket. Az alkoholos tartály szerencsére nem puskaporral volt megtöltve, de még így is megtette a kívánt hatást.

Többen lángra kaptak és ordítottak, fetrengtek. Próbálták eloltani a lángokat, míg a harc körülöttük tovább folyt. Mindenütt vér, szitkozódás, füst, és verekedés. Phelan vékony teste kezdte feladni a harcot, az őt érő ütések folyamatosak lettek, de amennyire a fogyatkozó ereje engedte, küzdött a végsőkig. Négykézláb kúszott, úgy próbált a lábak között kiszabadulni, de mindhiába. Az egyik férfi észrevette, és egy jól irányzott mozdulattal vesén rúgta, amitől Mr. Conwey összegörnyedve köhögni kezdett. Érezte, ahogy újabb vér tódul a szájába, epés hányadékkal keverve. A kevés gyomortartalmát a macskakövekre ürítette és kúszott tovább. A következő ütés a tarkóját érte. Eszméletlenül terült el a földön, míg utolsó gondolata egy híres szólás volt.

– A pokolba vezető út, jó szándékkal van kikövezve.

Ő segíteni akart, elkerülni ezt a véres megtorlást, ahogyan a munkások is segíteni akartak a családjaikon, leszármazottjaikon. A küzdelem kudarccal zárult, mindkét fél részéről. Az írek többségét fogdába zárták, négy embert halálra vertek, kettő szenesre égett, hatot pedig agyontapostak. Egy óra leforgása alatt törték meg az embereket, akik inkább feladták a harcot. Minden hiábavaló volt, azok a családok, akikért küzdöttek csak még rosszabb helyzetbe kerültek, így hogy a kenyérkeresőt elítélték.

Mr. Conweyra csak a zavargás elhárítása után találtak rá, amikor a földön fekvőket azonosították, illetve a holttesteket szállították el. A férfi érthetetlenül motyogott, a pupillája beszűkült, a légzése akadozó volt. Az arca szinte a felismerhetetlenségig eltorzult, több helyen felhasadt a bőrre, bíboros, feketés árnyalatot öltött a rászáradt vértől. Az egyik tiszt a mellényzsebébe nyúlt, az iratai után kutatva, mire ő reflexszerűen kapaszkodott bele a karjába. A törött kéznek még így is hihetetlen ereje volt, a kollégája csak hosszas küszködés árán tudta magáról lefejteni a karomszerű ujjakat. Amikor végre megtalálta azt, amit keresett, hitetlenkedve szaladt fel a homlokára a szemöldöke. Nem értette, mi az ördögöt kereshetett Phelan a csőcselék között. A téren szétnézve, tekintettével kereste a segítségükre kiérkező orvosok és ápolók egyikét, akik a még életben maradt sebesülteket voltak hívatottak ellátni.

– Orvost! Orvost ide azonnal!

Mr. Conwey tudata leghátsó zugában a szó hallatán azonnal egy név jutott eszébe, és észre sem vette, hogy hangosan kezd el mantrázni.

– Aristarkh, Dr. Aristarkh Elnias… Aristarkh.

Remegő kézzel egy névjegykártyát húzott elő, majd erőtlenül hanyatlott a földre.

– Hé, ne ájuljon el! Jön máris a segítség, hallja? – kiabálta az őt megtaláló tiszt. De ő már nem hallotta.