Pretty Empathy (Pretty woman AU)

A Bentley motorjának a hangja, szinte néma csendé avanzsált a hideg éjszakában. Dr. Lecter soha ki nem apadó hús készlete fogyatkozni látszott, és a legújabb áldozatát követve sötét helyekre ért. Az utcán mindenütt mocsok, szemét, elhasznált óvszerek és fecskendők a földön, a kopár falakat egyedül a graffitik színei törték meg. A város szegényebb negyedét ellepték az „éjjeli pillangók”, különböző vadabbnál vadabb szerelésekben kínálva a portékájukat. A képviselőjelölt híres volt az e féle örömökről, de amint közelebb értek, a doktor számára nyilvánvalóvá vált, hogy a prostik többsége nem nő nemű. Drag quenek csinos kis csoportja hívogatóan integetett és táncolt az elhaladó autóknak. Lecsúszott, alja nép volt mind, semmi önértékelés nélkül. Az általa követett, sötétített audi megállt, mire egy magas sarkú csizmába bújtatott, mini szoknyás férfi hajolt be azonnal az ablakon. Hannibal a távolból figyelte a jelenetet, ahogy a pénz és az áru csere megtörténik. Nem akarta a szajhát megölni, - az ő ízlése túl kifinomult volt ahhoz, hogy ilyennel beszennyezze a konyháját -, neki csak a képviselőjelölt kellett. Már épen azon gondolkodott várja-e meg az aktus végét vagy tegye át egy másik alkalomra a gyilkosságot, amikor is megakadt a szeme egy, a többiektől távolabb álló férfin. Annyira idegennek hatott a környezetében, szinte ordított a jelleme a vastag smink, a borzalmas ruhák és a paróka ellenére. Egy autista, görög márványszobrokat meghazudtoló vonásokkal. Soha az életben, nem választott volna magának partnert egy ilyen helyen, de most az egyszer az érzékein nem tudott uralkodni. Vonzotta őt a rejtélyes idegen, mint a lepkét a fény. A képviselőjelöltet majd máskor fogyasztja el, új zsákmány keltette fel a figyelmét. Újra beindította a motort és határozottan hajtott a kiszemelt „lány” elé. Közelebbről akarta magának megtekinteni, hogy tényleg egy drága műtárgy tárult a szeme elé, vagy csak hamis csillogás káprázott az éjben. 

 Ám a szeme most sem csalt, a szoborszépség ott rejtőzött a rusnya, igénytelen ruhák alatt. A prostituáltak megszokott viselete volt ez: feszes, műbőr miniszoknya, átlátszó csipkés, mélyen dekoltált fekete felső, alatta virító, piros melltartó. A combközépig érő csizma alól kikandikáló neccharisnya, egy pillanatra mosolyra fakasztotta, elképzelte, ahogy ezek a csodás combok, kötözött sonkaként érlelődnének a kamrájában. A vékony test elveszett a nehéz, világos műszőrme kabát alatt, de még így is kihangsúlyozta a gyönyörű idomait. De nem ez volt a legszebb a férfin, hanem az arca, a tekintette. A zafírkék szemeket csak jobban kiemelte, a szőke, Marilyn paróka és az ahhoz illő jellegzetes smink. Hannibal kíváncsi volt, hogy vajon tényleg ilyen alabástrom fehér a férfi bőre vagy csak smink és álca az egész? Egy ritka portékának tűnő „tárgy” állt előtte, akiből többet akart. Az, hogy mit fog vele tenni még saját maga sem tudta. Túl sok ígéretes lehetőséget látott benne, a megfelelőt viszont még nem választotta ki. Minden a másik viselkedésétől függ, így kinyitotta előtte az utas oldali ajtót és várt.

A szajha sokáig várakoztatva őt, lassan lépkedett oda, az arcán a teljes megvetéssel. Nyoma sem volt a többiek lelkesedésének, hogy végre valaki elviszi őket egy gyors menetre, ami alatt kicsit talán felmelegednek, némi pénz reményében, hogy aztán mehessenek vissza az utcára strihelni. Nem, Ő teljes mértékben tisztábban volt a fölényes helyzetével, és ez tetszett a doktornak. Neki van szüksége a másikra és nem fordítva. Az rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy az illető nem pénzért csinálja, amit tesz, különben nem kockáztatná az esetleges fuvar elvesztését. Egy dáma kecsességével szállt be mellé az autóba, de az ajtót még nem csukta be.

-Tapasztalt. Ezek szerint korábban már megtámadták.

-Mit akar? Szopást? Dugást?

A hangjából is szinte sütött a lenézés, de a doktor tudta, hogy az egész csak egy álca, egy megtört, sérült férfi kemény maszkja csupán.

-Azt akarom, hogy az egész estét velem töltse.

-Nincs erőszak, verés, semmi különleges fetish dolog.

-Rendben. Nyugodjon meg, ma csak vacsorázni fogunk.

-Ma?

-Szeretném megismerni, mielőtt bármi elhamarkodtat, tennénk. Természetesen megfizetem az idejét.

Az prosti egy pillanatig még hezitált a különös kérésen, -a munka túl könnyűnek tűnt, nem ehhez volt hozzá szokva- , de nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Volt valami furcsán vonzó a kuncsaftjában. Az arca szokatlan vonásai elsőre nem tetszettek neki, de már hozzá szokott ahhoz, hogy ne az ügyfél külsejét nézze, hanem a kívánalmait. Az ajtót becsukva maga után, az autó azonnal elindult vele az ismeretlenbe.

-Azt mondta vacsorázni visz. Ha gondolja, át öltözhetek előtte…

-Nem szükséges. Az otthonomba viszem.

Értetlenül nézett az ügyfélre.

-Az otthonába visz egy idegent? Nem fél, hogy megölőm és kirablom?

Dr. Lecter arcán sejtelmes mosoly terült el, ami egy pillanatra megrémítette a másikat. Volt abban a mosolyban valami bajjósló…

-És Ön? Maga nem fél, hogy elrabolom vagy esetleg megölőm?

A férfi hanyagul megrántotta a vállát.

-Szakmai ártalom. Minden kuncsaftnál fen áll.

-Maga már járt a halál torkában.

A doktor tényként jelentette ki, semmi kétsége nem volt e felől.

-Számít ez bármit is?

-A halál kilátása határoz meg minket. Ha örök életűek lennénk elvesztenénk a lét értelmét, mindent természetesnek vennénk és nem lenne miért küzdenünk, fejlődnünk. Ha nem lebegne a zord kaszás minden nap mellettünk, az emberiség soha nem ismerné meg a határait és saját magát. Nem lenne vallás, hit, az orvos tudomány se fejlődne. Szükségünk van a halálfélelemre.

-Maga esztéta vagy filozófus?

-Egyik sem. Dr. Hannibal Lecter, pszichiáter. Kezet ráznék Önnel, de ha most meg bocsájt inkább a vezetésére koncentrálnék.

-Persze, tessék csak.

A prosti hangjából azonnal erezhetővé vált a még nagyobb sértődöttség, az eddigieknél nagyobb fokú bezárkózás. Mélységesen gyűlölte az agytúrkászokat, erre pont egy ilyent fogott ki. A testét bárkinek oda adta volna számtalanszor, csak az eszét, a szívét ne kérjék tőle. Használhatják, már az se érdekelte, amikor teljesen megalázták, mert úgy érezte csak ezt érdemli. A dolog kétélű fegyver volt, kihasználták őt, de ő uralkodott a másikon azzal, hogy kielégítette a vágyaikat. Most ez a pajzsa elveszett, a legféltettebb kincsét bocsájtotta áruba a tudta nélkül.

-Ezért akar velem beszélgetni? Gondolom valami tanulmányt ír és kitűnő alanynak tűntem a maga számára…

A város képe közben változott, a szegény, prostiktól és dílerektől hemzsegő negyed eltűnt, a helyét átvette a belváros. A szajha fejében megfordult, hogy esetleg a következő piros lámpánál egyszerűen kiszáll és elsétál. Nem tartozik semmivel, a pénzt még nem kérte el. De ahogy újra a kuncsaftra nézett oldalvást, maradásra kényszerítette magát. A különleges név, a még különlegesebb már-már egzotikus arc és illat vonzani kezdte valahol mélyen, pedig soha nem érzett ilyen vágyat férfi iránt. A vacsora kilátása is csábítónak tűnt, a keresetéből inkább a kutyáinak vett ételt, semmint magának. A prostitúció nem volt annyira kifizetődő, mint azt sokan gondolják, éppen csak telet belőle a lakbérre, a számlákra és némi ételre. Ritkán választották őt, de ha igen, akkor azért keserves árat fizetett. Hiába kötötte ki az erőszak menteséget, a többség nem foglalkozott ezzel. Egy tárgy volt csupán a számukra, amiért fizettek. És ha az ember valamiért fizet, akkor azzal azt csinál, amit csak akar.

-Valóban érdekesnek tűnt a számomra, de nem úgy, ahogyan azt maga gondolja. Ahogy azt már említettem szeretném megismerni, de pusztán baráti jelleggel, semmi szakmaiságot nem viszek a beszélgetésünkbe, megígérhetem.

-Köszönöm.

-Megtudhatom a becses nevét?

-Empathy.

Hanyagul vakkantotta oda, még mindig dühös volt magára amiért bedőlt a korgó gyomrának.

-Nagyon szép művésznév, illik önhöz. De én az igazi nevére lettem volna kíváncsi, persze csak ha nem veszi tolakodásnak.

A szajha egy hangosat sóhajtott, majd kifújta a levegőt. Erőt kell magán vennie, és kicsit illedelmesebben bánnia a másikkal.

-Will… Will Graham.

-Milyen különleges név.

-Különleges? Teljesen átlagos, haszontalan. A magáé különleges. Még is kit neveznek el egy hadvezérről?

Dr. Lecter etikai kódexét normál esetben sértette volna, ha bárki ilyet mondana neki, de ebben az esetben kivételt tett. Tetszett neki a partnere szabad szelleműsége, és az hogy nem takargatta magát. Nem volt veszíteni valója, de a művésznevével mindent elárult magáról a férfi, amit rejtegetni akart. Empátia… a spektrum zavaros autizmus egyik vele járója a nagyfokú beleérző képesség. Az alanyoknak nincs igazán saját személyiségük, de képesek bárikéval könnyen azonosulni. Vajon szándékos a névválasztás? A teljes szemkontaktus hiánya, csak tovább fokozta a másik iránti vágyát. Amikor csak tehette szemtelenül nézhette őt, aki nem tehetett semmit ellene csak egyre vörösödve nézett ki meredten az ablakon. A szűkülő szemhéjak elárulták a szemüveg hiányát, de sajnálta volna ezt a szép arcot egy otromba eszközzel eltakarni. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a felé irányuló lopott tekinteteteket, miközben érezte a másikból áradó feszült bizalmatlanságot. Kényes talajra tévedt a beszélgetés lehetőségével, de fel akarta törni Őt, mint egy osztrigát, hogy minden titka az övé legyen, végül ítélkezhessen a további sorsáról.

***

A hatalmas, elegáns, előtér le kellett volna, hogy nyűgözze Willt, azonban csak tovább növelte benne a feszültséget. Nem illet a környezetbe, most először talán szégyellte mindazt, aki. Az ócska göncei szinte ordítóan ellentétesek voltak a ház hangulatával, és átkozta magát, amiért nem ragaszkodott legálabb a ruhacseréhez. De amikor besétáltak az étkezőbe, akkor tudatosult benne csak igazán, hogy még a legjobb öltönye is, csak egy kukából bányászott rongynak tűnne. A vendéglátója észrevette a hirtelen zavart tekintetett, ahogy a magabiztosság eltűnt és a helyét átvette a kétely. Pszichiáterként azonnal felmérte a helyzet súlyát, azonban esze ágában sem volt rajta változtatni. A zavarban lévő William elbűvölő látványt nyújtott, ahogy az ajtóban ácsorgott és átadta végre a vezetést neki. Itt ő irányított, az ő területére értek és ezt a másik is nagyon jól érezte. Ám a félénkség egy röpke pillanatig tartott, a helyét újra átvette az álcázott magabiztosság. Az eddig kecses, finom puha ál, dacos élt vett fel, ezzel eltűntetve a röpke gyengeség minden nyomát.

-Magának megfelelek így? Nem félti a drága bútort tőlem?

-Ha kényelmesebben érezné magát férfiként, adhatok önnek váltás ruhát és megmutathatom hol a fürdőszoba.

Will teljes önbecsülése a másodperc tört része alatt hullott porrá, még ha ezt kifelé próbálta leplezni is. Eddig a kuncsaft meglepően tisztességesen bánt vele, most viszont végre megkapta az őt megillető rendes helyett, a prostiét. Azét akire kiverik a férfiak a farkukat, hogy aztán tovább állva hagyják, hogy vissza sétáljon. Még akkor is emeltebb fővel állt volna itt, ha a durván megerőszakolják, mint ezért az egy mondatért. Ha elfogadja a felkínált zuhanyt és öltözéket, az adósa lesz a másiknak, de már így is a markában tartotta őt. A helyzetből nem volt számára megfelelő kiút.

Végül úgy döntött, hogy nem hagyja magát. Senki nem hozhatja őt kínos helyzetbe, senki nem uralkodhat rajta. Az orrát felhúzva sétált el a doktor mellett, a kabátját hanyagul a székre dobta és úgy ült le rá, keresztbe vetett lábakkal.

-És, mi a vacsora?

A zafírkék szemek csillogása volt az egyetlen, ami megakadályozta abban Hannibalt, hogy jó modorra intse a férfit. Még mindig izgatta a fantáziáját a másik és ezzel időt nyert. A konyhába sietve két tányérral tért vissza, rajta hideg fácán sült, gondosan elrendezve. A tálaláshoz egy öt csillagos Michelin séf is gratulált volna, de Will csak szerényen hümmögve köszönte meg a finom ételt. Újra elidegenítette a környezet és a bánásmód, nem ehhez volt szokva, így minden egyes pillanatban várta az őt érő támadást. Jobb szerette volna, ha minden a megszokott rendben zajlik, kihasználják, elveszik tőle amit akarnak, majd keresztül gyalogolnak rajta és az érzelmein. Már meg acélozta magát ez ellen a fajdalom ellen, ez lett a természetes vele járója az életének, és megfeledkezett arról milyen is az, amikor nem támadó jelleggel közelítenek felé. Milyen, amikor emberként kezelik… A támadás a legjobb védekezés, ezért egy olyan áthatolhatatlan tüskés hálót erőltet magára, amin eddig senki nem tudott keresztül hatolni, a kutyáin kívül. Most pedig itt volt a legújabb kuncsaftja, aki azért fizet neki, hogy megismerje egy fantasztikusan finom vacsora közben. Lenyelvén a falatot bele kortyolt az előtte álló rubintvörös nedűbe, mert szüksége volt az alkohol jótékony, bódító hatására. A bor élete egyik legízletesebbike volt, amit valaha is kóstolhatott. Meg sem közelítette az általa már drágának tituláltak minőségét. Erőt véve az ellenszenvén, készen állt oda adni az utolsó dolgát, ami még eddig érintetlen maradt, saját, legbelső lényét.

-Azt mondta szeretne megismerni. Mire kíváncsi?

-Csakis olyanra, amit magától is elmondana. Ez nem terápiás kezelés Will, pusztán beszélgetünk.

-Gondolom, a betegségemet egyből észrevette. Látszik a házán, hogy jó orvos így ez nem kétséges. A kérdés maga számára inkább az, miért csinálom ezt, igaz? Pláne úgy, hogy még nem is vagyok jó benne…

-Soha ne becsülje le az értékeit. Az, hogy mi a jó és a rossz, pusztán eszmék, ideálok képe. Előttem nem kell mentegetőznie vagy szégyellnie magát. Nyilvánvaló, hogy nem a megélhetésért választotta ezt a szakmát.

-Volt rendes munkám, igen. Egykoron az FBI-nál szolgáltam, de kiégtem. Értéktelen elhasznált, nem kívánatos bútordarab lettem csupán, aki túl labilis ahhoz, hogy bárkinek is kelljen. A legutolsó ügy, amin dolgoztam túl nőt rajtam, nem tudtam irányítani az eseményeket, eluralkodott a káosz és megöltem a gyilkost.

-A szakmájával járt, hogy akár emberi életeket oltson ki. Ez egy természetes velejárója.

A férfi arcán végtelenül keserű mosoly terült szét, közben hevesen rázta a fejét.

-Nem az, ahogyan én tettem. Az kivégzés volt, egy szúrt seb miatt. Azaz ember el akarta törni a gerincemet. Megvert, majd kifilézett, mint egy halat. Bosszúból a teljes tárat bele ürítettem. A bíróságon el tusolták, úgy ahogy az ügyet, de beszámíthatatlanak nyilvánítottak. A nyugdíj semmire sem elég, az ítélet miatt pedig sehol nem alkalmaznak. Megszoktam, hogy kihasználnak, hogy mindenki számára csak eszköz vagyok…

-Így egyenes út vezetett a prostitúcióhoz.

-Azért ez más. Itt csak a testemet használják, de a fejembe nem másznak bele, az tiszta maradt. Egészen mostanáig.

-Feszéjezi magát, ha másokkal kell beszélgetnie?

-Az emberek soha nem azt mondják, amit gondolnak, még is belemásznak az agyamba és birtokolni akarják azt. Úgy gondolják, hogy mivel sérült vagyok, senkinek sem kellek, ezért azt tehetnek velem, amit csak akarnak. Így legalább én irányítok az esetek többségben.

-Feltételezem, voltak, akik ártottak magának még így is.

-Számít ez bármit is? Nekem azon a napon meg kellett volna halnom. Ez lett volna a kötelességem.

-De maga nem volt ügynök. A pszichológiai tetszek egyértelműen elutasították. Mi volt a szakterülete?

-Profilozó.

-Arra használták, hogy rekonstruálja a gyilkosságokat. El kellett képzelnie a legszörnyűbb halál nemeket, hogy hogyan hajtották végre...

-Egy idő után nem szabadultam tőlük és egyek lettek velem. Azóta nagyon ügyelek arra, hogy senkivel ne kelljen beszélnem...

-Most még is, itt van velem. Mondja mi késztette arra, hogy igent mondjon?

Will nem tudta mit is feleljen. Senki másnak nem tette volna ezt meg, mégis valami rejtélyes vonzás félét érzett a férfi iránt. A külseje, a megjelenése, mágnesként vonzotta, mint a ragadozók az áldozatukat. Hannibal volt a húsevő növény és ő a rovar. A legkülönlegesebb virágra szállt rá pökhendien, azt hitte számára lesz nyereséges az üzlet, de a szirmok összecsukódtak körülötte, és nincs többé menekvése. De életében talán először, nem is akart annyira menekülni. Nem kellett magát megjátszania, mert mintha a másik megértette volna.

-Persze, hogy megért, hisz pszichiáter. Ez a dolga.

-Érdekesnek tűnt. Még egy kuncsaft sem kérte tőlem, hogy beszélgessek vele, a vacsoráról pedig nem is álmodtam soha.

-Még mindig feszélyezve érzi magát, amiért ide hoztam. Ha levetné az álarcot, az álcát, ami mögé bújt, akkor megfeledkezne mindenről?

Mr. Graham csak a fejét rázta.

-Honnan tudja, hogy nem ez e az igazi énem? Hiszen azzal, hogy itt beszélgetek magával jobban meztelenné tett, mintha itt az asztalon hanyatt döntve megerőszakolna és letépne rólam minden ruhát. Igen zavar a környezet, de a tény, hogy a belsőmbe hatol sokkal jobban. Egyáltalán nem is értem mit keresett ott, akkor. Hisz bárkit megkaphatna és egyértelmű, hogy nem meleg.

-Ahogyan maga sem.

Megint a jól ismert dacos álvillantás. Will büszkén emelte fel a fejét. A vonásai bármennyire is nőiesek voltak a több réteg sminktől, ilyenkor elvesztek, és feltűnt a doktort megigéző görög istenség. Tudta, hogy a másik tisztában sincs a saját adottságaival, épp ezért volt tiszta és vonzó.

-Mégis miből gondolja?

-Szándékosan választott olyan nemet, aki iránt nem érez szexuális vonzalmat, így könnyebb tárgyként kezelnie magát, és az érzelmeket elutasítania.

A prosti a pohár után nyúlt, hogy enyhítse a szájából a keserű ízt. Nyitott könyv lett és ezt nem szerette.

-Még mindig nem mondta el, mit keresett ott, és miért engem választott. A kalandot keresi? Az ügyfeleim többsége mind latens homoszexuális, még maguknak sem vallják be. Ezért választanak nőnek öltözőt férfiakat, akiken kiélhetik magukat. Levezetik a frusztrációjukat, engem hívnak haszontalan, buta kurvának, akin uralkodhatnak, miközben én uralkodom rajtuk. Akármennyire is tagadják, hiába a női külső, akkor is egy férfival vannak.

-Az én ízlésem nem felel meg, a nemi sztereotípiáknak.

-Akkor biszexuális?

Hannibal felállt az asztaltól és lassan közelített Empathy felé. A férfi nem értette a viselkedését, de továbbra is kerülte a szem kontaktust.

-Nem ezt a kifejezést alkalmaznám, de ha magának így a megfelelőbb, akkor legyen. Én a különlegességet keresem, a szépséget. És maga…

A doktor a prosti álla alá nyúlva felemelte a fejét és várt. Kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, hogy lássa a félelem mögött megbúvó vágyat a kék szemekben.

-… gyönyörű. A legkülönlegesebb, amit valaha is láttam és meg akartam magamnak szerezni. Ahogyan meg is tettem.

Továbbra is az állát fogta Willnek, míg a másik kezével meg támaszkodott az asztalon, hogy a köztük lévő távolságot megszűntesse. A férfi zihált, az elkent rúzsos ajak résnyire szétnyílt, és Dr. Lecter nem tudta magát tovább türtőztetni. Lassan, puhatolózva fedezte fel magának William száját. Érezte a meglepődött ellenállást egy pillanatig, de a folyamatos ostromlás megtette a hatását és viszonozták a csókját. Nem akarta megrémiszteni Őt, de a birtoklási vágya azonnal felülkerekedett rajta és a gyengéd csók, mohóvá vált. Az állról a nyakra csúszott a keze, kitapintva a tenyerével a főütőeret, hogy érezze a másikra is olyan hatással van-e, mint Ő rá. A vérük zubogott, a vágyukat feltüzelték a végsőkig. Az alsó ajakba harapott, érezni akarta a férfi vérének az ízét, hogy tudja vajon az is olyan édes-e, mint Ő maga. Kellett a húsa, magáénak akarta teljesen, de nem ma este.

Will kiszakadt a csókból, és lihegve nézett végig rajta.

-Menjünk fel?

Az ujjaival azonnal Hannibal lüktető ágyéka felé nyúlt, de a doktor megragadta a csuklóját. Felvont szemöldökkel nézett fel rá, nem értette a reakcióját. Hisz egyértelmű volt a számára, hogy felizgult.

-Vagy itt szeretnéd?

A lábait még jobban összezárva, takargatta magát, mert szégyellte a tényt, hogy rá is hatással volt a csókjuk. Az erekciója fájdalmasan lüktet, egy másik férfi csókjától, ezzel megszegve a saját szabályát. Senkinek nem engedte meg, ezt mindig kikötötte. Most még is engedett és azonnal vissza akarta állítani a megszokott rendet. Ő prosti, a másik szexuális igényeit kell kielégítenie nem a sajátját. Azonban a csuklóját szorító kéz nem engedett.

-Méltatlan viselkedés ez magától. Meg mondtam, ma csak beszélgetünk és vacsorázunk.

A szorítás a csukló körül enyhült és sajátjától átragadt rúzsos száj a tenyérbe csókolt. A legnagyobb imádat jele volt ez, és Will az alsóajkaiba harapva fogadta a rajongást. Nem tudta melyik jelent volt az illetlenebb, az ahogy ő felkínálta magát közönségesen, vagy ez a mérhetetlen istenítés, ami ebben az egy mozdulatban benne volt. Hiszen pár órával a kuncsaftja előtt, ezzel a kézzel kellett kielégítenie egy hájas fickót, most pedig szenteknek kijáró tisztelet kap. Nem ezt érdemelte meg, titkon még is jól esett neki. Egy röpke másodpercre elfeledte kicsoda is ő valójában. 

-Hannibal…

Dr. Lecter elmosolyodott a neve hallatán. Ha ennyivel ilyen hatással tudott lenni Willre, akkor kíváncsi volt, mit csalogathatna elő belőle, ha minden vágyát kiélné rajta. A mutatóujj köré tekerte a nyelvét, és foggal finoman rá harapott az egyik ujjperecre. Szemérmetlenül élvezte a másik átszellemült arckifejezését, ahogyan a vastag alapozó réteg sem tudta eltűntetni a halvány pírt és a mögötte megbúvó mocskos gondolatokat.

-Holnap mit csinál?

-Tessék?

Mr. Graham hangjából érződött a teljes megbotránkozás a hirtelen jött váltás miatt. Annyira kiesett a szerepéből, hogy szinte tapintatlanságnak érezte a kényeztetés elmaradását.  A mellkasa hullámzót a szapora lélegzettől és próbálta a dühét lecsillapítani, amiért ilyen hatással volt rá bárki is. Ez az ő dolga lett volna, még is milyen szajha az, akit kényeztetnek és nem fordítva? Legszívesebben arcul csapta volna saját magát.

- A Faustot játsszák. Szeretném, ha elkísérne.

-Én? Az operába?

Will dühét azonnal a meglepettség vette át.

-Talán nem szereti a darabot?

-De, igen… csak nem fél az emberek reakciótól? Hiszen a jó hírnevét kockáztatja.

-Saját páholyt bérellek és soha sem érdekelt különösebben az emberek véleménye. Maga gyönyörű és azt akarom, hogy elkísérjen. Egy ilyen szépséget kár elrejtegetni. Én öltözettem fel, sminkelem ki magát, semmivel nem kell foglalkoznia, csak azzal, hogy szórakozzék.

-És mi van akkor, ha én ezt nem akarom?

Hannibal ellépett a zsákmánya mellől és visszaült a helyére.

-Természetesen, bármikor szabadon távozhat, de nem fogja megtenni.

Will elmosolyodott. Igen az ajtó nyitva állt, abban is biztos volt, hogy a férfi kifogja neki fizetni az éjszakát. De átléptek egy határt a mai estével, amit nem lett volna szabad. Érdekelte őt a doktor, vonzotta a társasága és ezt a másik teljes mértékben ki is használta, mert tisztában volt a hatalmával. Elmehetne igen, mondhatna nemet és visszamehetne az utcára a testét árulni, ezzel is a könnyebb utat választva, hogy a lelkét ne bocsássa áruba. De legbelül úgy érzete ezzel már elkésett. Már eladta magát az ördögnek, és a felől sem volt semmi kétsége, hogy a darab tudatos választás volt.

Gyermeteg módon bólintott egy nagyot, amitől kicsit megcsúszott a parókája, felfedve alatta a barna hajat.

-Rendben. Magával tartok.

Hannibal arcán sátánt megszégyenítő mosoly suhant át. Egy szárnyait szegett angyalt kaparinthatott meg, aki azt hitte pénzt kérhet saját magáért cserébe. A világ összes vagyona is kevés lett volna számára ezért az emberért. Egy felbecsülhetetlen, ritka kincs, ez volt William, még ha számtalan silány minőségű holmiba is rejtegette magát. Újra felállt az asztaltól és visszasétált elé, az ujjait a levegőben nyújtva.

-Megengedi?

Mr. Graham kérdőn nézett fel rá, nem is sejtve, hogy mire céloz a másik. A gondosan manikűrözött kezek a parókájáért nyúltak, gyengéd mozdulattal lefejtve azt. Ahogy az ujjak a hajába túrtak, elegyengetve a lelapult tincseket, túl intim mozdulatnak tűnt, túl személyesnek. A barna szemek megbabonázva nézték Cavaragio angyalának göndör, barna fürtjeit. Hannibal arcán ritkán látszottak érzelmek, a lelkében viszont tomboló vihar gyúlt. Legszívesebben egyenként csókolgatta volna végig a fürtöket, minden imádatát a másikra zúdítva ezzel, de türelemre intette magát. Willnek minden új volt és hihetetlen, nem szokta meg, hogy az Őt megillető érzelmekkel ostromolják. Eddig az erőszak nyelvét beszélte csupán, a szexen kívül nem ismert más, aktusra hajlamos módot, pedig amit most tettek is egyfajta behatolás volt. A lágy tapintású haj szétomlott az ujjai között, de az összképet rontotta a hamis külső.

-Sokkal jobban áll az eredeti hajszíne, mindig ilyen parókát kéne hordania.

Empathy már másodjára vesztette el a külvilággal a teljes kapcsolatot. A férfi egyetlen érintésétől is megszűnt a világ, ő, és a helye az univerzumban. Kereste a messzire tűnt hangját, ami úgy tűnt teljesen elveszett a vágy ködével. A kiugró ádámcsutkája szinte lüktetett a torkán át, ahogyan egy nagyot nyelt.

-Általában jobban szeretik a szőkéket, ezért választottam.

-Ez is egy fajta elszigetelődés a maga részéről. Igazam van?

A doktor nem várt a válaszra, helyette újra előre hajolt és egy röpke csókot nyomott Will szájára.

-Ha megkérem, megmutatja nekem az igazi énjét?

-Hisz azt már most is látja… mindenemet feltárta…

-Szeretném látni Williamként.

A szajha elmosolyodott a kérésen. Az utolsó, köztük lévő falat is bontsa le?

-Túl sokat kér egy napra Dr. Lecter. Talán majd holnap.

Hannibal egy pillanatra meglepődött a válaszon, hiszen egyértelmű volt számára, hogy mennyivel kényelmesebben érezné magát Will férfiruhában, de nem akarta elrontani a játékát. Semmilyen álarc, jelmez vagy smink nem tudta így se eltakarni a valóságot, mindazt a szépséget, amit Ő jelentett a számára. Szenvedélyesen csókolta meg ismét a partnerét, majd vitte haza, annak minden tiltakozása ellenére. Vigyázva figyelte, ahogy az égi tünemény lassan besétált a bérház kapuján és utoljára visszafordulva rá mosolyogva eltűnt. Nem tudta eldönteni, hogy kinek adjon hálát érte? Istennek, akiben nem hitt, vagy a Sátánnak, aki általa kaparintotta meg egy újabb angyal lelkét?

***

Másnap, Dr. Lecter a boltokat végig járva készült az estére. A Will által kért, egész éjszaka összegének hatszorosát hagyta ott csak a ruhájáért, de egy percig nem bánta. Empathy számára megfizethetetlen volt, akár az istenek oltárán, csakis a legjobb, minőségi darabokkal áldozhatott. A legfinomabb csipkék, selymek, krémek, sminkek fordultak meg a kezei között, nem egy olyan márka vagy tervező képviselőjétől, amiről csak a nagyon gazdagok hallottak. A legutolsó tétel a listáján az emberi hajból készült paróka volt. Az ujjaival kitapogatva próbálta ugyanazt a lágyságot és finomságot keresni, mint amilyet érinthetett tegnap. Már maga a gondolat, ahogy felöltöztette képzeletben a férfit, izgalommal töltötte el. Gyereket meghazudtoló lázas vágyakozás töltötte el, miközben végig a realitás talaján állva számolt azzal a lehetőséggel, hogy William esetleg nem jön el. Tegnap megrémítette a fiút, de egyben kíváncsivá is tette. Az érzelmei viharában csak Ő döntheti el, melyik kerekedjen felül.

***

Mr. Graham szokásától teljesen eltérően, csak másnap otthon számolta meg a kuncsaftól kapott pénzt. A diszkréten átnyújtott boríték súlya alapján is biztos volt benne, hogy jóval nagyobb összegről van szó, mint amennyiben eredetileg megállapodtak. Még is kevésnek érezte mind azért, amit ezért az összegért cserébe nyújtott. Hannibal olyan mértékben hatolt a lelkébe, mint még soha senki, Ő előtte. A gyilkosokat, akiknek a fejével kellett, hogy gondolkozzon egyszerűbb volt kizárni, mint Őt. Idegennek érezte magát a saját bőrében, megtapasztalt tegnap egy olyan mértékű egyfajta szeretett, aminek a létezésében soha nem is hitt.

Az anya nem sokkal a születése után elhagyta őt, az apjától pedig soha nem kapott egy jó szót se. Nagy ritkán beszélgettek csupán, az új munkájáról mélyen hallgatva. Az érzelmek kinyilvánítása számára elképzelhetetlennek tűnt, még ha mindenki másnál százszorta jobban érzékelte őket.

-Képes vagyok mások érzéseit, gondolatait lemásolni, beleélni magamat… de vajon én is képes vagyok rá?

És a válasz életében most először igen volt, ami a végletekig megrémítette. Felnyílt Pandora szelencéje, ami eddig a lelkét, a személyiségét védte. Szeretné azt hinni, hogy Hannibal letörte a lakatot, de ő önként adta át a kulcsot. A férfi csak annyit kért meséljen magáról, mert meg akarta ismerni. És ő hagyta, hogy megismerje, kiadta magát neki, szétvetett lábakkal a Bentley ülésén sem tehette volna meg jobba.. Áthágta minden szabályát egyetlen éjszaka alatt, de mégis legbelül boldog volt, hogy ezt megtette.

Amikor átjárta a lelkét ez a csöppnyi boldogság, legszívesebben arcul csapta volna magát, hogy tudja hol a helye. Ő egy kurva, nem lehet boldog, nem lehetnek érzései, vágyai, nem vonzódhat az ügyfél iránt. Nem volt benne biztos, hogy elvállalja-e az napi felkérést. A doktortól kapott pénzt egy hónap alatt kereste volna csak meg, így elgondolkozott azon, hogy el sem megy. Még csak nem is telefonál, hisz nem tartozik semmilyen kötelezettséggel. A férfi megmondta neki, hogy szabadon dönthet, de nagyon magabiztosan azt is, hogy úgy se mondana nemet. Mi lenne, ha letörné az önbizalmát és még se menne el. Vajon a másik csalódna benne? Hiányozna neki? A gondolatatot gyorsan el is vetette. Hannibal talán egy röpke gondoltatott, ha szánt rá, de semmi esetre sem többet. Hisz csak egy jelentéktelen porszem az Ő életében ugyan még is, mit számít ő? Aztán abban a pillanatban belé hasított a csókjuk emlékképe, a rajongás, ahogy bántak vele és újra a szívébe mart a fájdalom.

-Túl messzire mentünk…

***

Dr. Lecter számára a késés ismeretlen fogalom volt. Az ő világában ilyen nem fordulhatott elő, - így amikor az órájára pillantva konstatálta, hogy Willnek már tizenöt perce meg kellett volna érkeznie-, elkönyvelte, hogy a mai estét ismét magányosan tölti. Ha nem lett volna, azaz úriember, aki, akkor már rég a Bentleyben ülve tartott volna a férfihoz. Csalódottságát próbálta leplezni, miközben a vágyai át akarták venni felette az uralmat. Szüksége volt a másikra, tudta csak vele lehet teljes, és az érzései nem viszonzatlanok. Az emberi konokság, a lelki sötétség azonban elvakította Őt. Félretéve minden elvárását ment ki a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár bort és újra tervezze az estéjét, amikor csöngettek az ajtón.

Egy kifulladt, pihegő angyal állt ott előtte, a térdeire támaszkodva, lehajtott fejjel. Csak a göndör fürtök árulták el a kilétét, a férfi sűrű zihálás közepette próbálta visszanyerni az uralmát a légzése felett.

-Bocsásson meg a késésért, Dr. Lecter. A taxi jó pár utcával előbb lerobbant, és én siettem, amennyire csak tudtam.

A doktor elmosolyodott a képtelen hazugságon. Valójában tudta jól, hogy a partnere nem merte bemondani a pontos címet, nehogy valaki meglássa vele és rossz hírét keltssék.

-Nem tesz semmit William. Örülök, hogy eljött. Kérem, fáradjon be!

Szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje maga mellett a másikat, akinek a finom illata azonnal az orrába szállt.

-Milyen különleges parfüm. Ma mást használt.

-A francba! Elfelejtettem befújni magam. Ha gondolja, azonnal le fürdök, persze csak ha megengedi.

Hannibalnak mindig is nagyon tetszett a férfi zavara, az ilyenkor megjelenő gyermeteg pír az arcán, és ezt minden úton-módon szerette előidézni. Most viszont azt akarta, hogy feloldódjon mellette és ne görcsöljön.

-Igazán nem szükséges. Az Ön illata …

Egészen közel hajolva Empathy nyakához, mélyen belélegezte Őt. Nyoma sem volt, a tegnapi olcsó női parfümnek, csak a tusfürdő, és Ő maradt a legtisztább koncentrátumban.

-Fenséges.

Mr. Graham arcára a szempillái sűrű árnyékot vetettek, ahogy lehunyta a szemét. Még mindig nem értette mi ez a fura játék kettőjük között. Hisz egyértelmű, hogy izzadt, nyilván büdös és nem értette mit keres itt. Jól estek neki a másik szavai, de úgy érezte levegőhöz kell jutnia mielőtt megint, elveszítené a határt. Ő a szolgáltató és nem a doktor. Szerencsére megkönyörültek rajta.

-Ha úgy kényelmesebben érezné magát, megmutathatom az emeleti fürdőt.

-Lekötelezne.

Hannibal mosolyogva tett mellőle egy lépést, majd indult fel a márvány lépcsőn. Lenyűgözte Will kettőssége, a csiszolatlanság mellett megjelenő műveltség. A szajha okos volt, de néha hagyta, hogy a múlt árnyai, a neveltetése bemocskolja Őt. Gondolatban elképzelte mennyi mindent tudna belőle elő csalogatni, mivé is válhatna az ő kezei alatt.

Az azúrkék art deco hálószoba láttán, Will már meg sem lepődött. Tudta jól, hogy egy szinte végtelenül gazdag kuncsaft házába csöppent, akinek az adottságait össze sem lehet mérni a sajátjával. Dr. Lecter hellyel kínálta az egyik plüss fotelban a kandalló előtt, amit ő azonnal visszautasított. Nem akart udvariatlan lenni, de szüksége volt pár percre, hogy összeszedhesse magát és a legjobbat tudja nyújtani. A megváltó ajtó azon nyomban kitárult és ő követte a Őt, a tágas fürdőszobába. A férfi diszkréten készített számára elő törülközőt, fürdőköntöst, amíg ő viszont szemérmetlenül bámészkodott. Az art deco vonal itt is folytatódott, minden fekete fehér volt és megmerte volna esküdni, hogy eredeti. Az oroszlán lábas hófehér kád, sárga réz csapokkal, uralta a teret, meg mert volna rá esküdni, hogy két személyes. A hexameter padló csillogott a fényben, a csempéken nyoma sem volt penésznek vagy elszíneződésnek. Nem akart vissza élni az ügyfele jó indulatjával, így megkönnyebbülten sóhajtott, amikor észrevette a zuhanyfülkét. Életében talán először lett volna zavarban, ha egy férfi előtt kell levetkőznie.

-Hisz áruba bocsájtom a testem, lehet, hogy ma még szeretkezni is fogunk… Dugni! Nem szeretkezni. Te kurva vagy és azok nem szeretkeznek. Ezt ne feledd el!

Állandóan figyelmeztetnie kellett magát a doktor előtt, hogyan kellene viselkednie. De ez most valahogy egészen más volt. Sértésnek érezte volna, ha úgy mozogna, cselekedne, ahogyan szokott. Zavartan állt a fürdőszoba közepén, nem mert megmozdulni, vetkőzni. A partnere előtt természetesen nem maradt észrevétlen.

-A szobainasra helyezze nyugodtan a ruháit, és addig időzik, ameddig jól esik.  Még nem vagyunk elkésve, ne aggódjon.

Azzal rá zárta az ajtót és Will végre elkezdett vetkőzni.

A forró víz égette a bőrét, de szüksége volt rá, hogy lenyugodjon és félretegye minden érzelmét. Már az, hogy ilyen közel hajolt hozzá a férfi és megszagolta őt, túl nagy hatással volt rá. Szíve szerint ott helyben kielégítette volna magát, hogy higgadtabban, profiban tudja kezelni a doktor közelítését, de ezt is kevésnek érezte. Feladott magában minden reményt, ami az iránt irányult, hogy ne érezzen, lásson bele többet a dologba a kelleténél. Tudta, hogy soha többé nem lenne képes ugyanazt a munkát csinálni, más férfiakkal lefeküdni ezek után. Ha Hannibal nem tart tovább igényt a szolgálataira, visszaköltözik az apjához, feladva mindent, és elmegy a hajógyárba dolgozni ő is. Ez volt végig, amit el akart kerülni, az öregtől bármilyen szívességet kérni, de nem maradt más lehetősége. Máshova nem vennék fel, és egyedül nem tudja magát eltartani másként. Keserűen elmosolyodott, ahogyan elképzelte, a kutyák mennyire fognak örülni a változásnak. Szabad levegő, rengeteg hely a futkorászásra a semmi közepén. Nem az a szűk kis lyuk, ahol most laktak…

Ezekkel a gondolatokkal zárta el a csapot és végre Empathyként lépett ki a zuhany alól, a mindenre használható kurvaként. A törülközővel gyorsan megtörölte magát, majd reflexszerűen nyúlt volna a saját fehérneműje után, amikor meglátta a mellette kihelyezett darabot. Hannibal tapintatosan nem említette neki, de a vágyát jól látható helyre állította ki. A fekete csipke darab, csak úgy virított a fehér padon. Will elmosolyodott a különleges darabon, még soha nem látott férfiaknak készült, csipkés francia bugyit. Kicsit hezitálva vette fel a darabot, de az anyag selyem lágysága, eloszlatta minden kételyét. Finom volt, elegáns és kifinomult. A fehérnemű és a ruhája további kellékeit viszont nem találta, így a kikészített köntöst felvéve sétált ki a hálóba. A gyapjú puhasága meg sem közelítette az alsóneműét, minden lépéssel azt érezte, mintha bársonyos ujjak simogatnák, amitől enyhén merevedése lett. A női ruha kilátása feszélyezte ezzel a tudattal, de úgy gondolta úrra az érzéseinek.

A szobában Dr. Lecter épp egy ezüst tálcát helyezett el a marokkói dohányzó asztalon, amikor kilépett. A tálcán egy pohár aranyló pezsgő gyöngyöződött, benne eperrel.

-Gondoltam szomjas. Ide tettem a ruháját, szóljon, ha elkészült.

Will hanyagul dobta le magáról a köntöst a földre, és élvezettel nézte a doktor mohó pillantását az ágyékán. Végre ő volt az úr, és ez elég erőt adott neki a szerepe játszásához.

-Az volt a kívánsága, hogy maga öltöztessen. A magáé vagyok.

Hannibal a saját pezsgőjébe kortyolva próbálta elrejteni a mosolyát. Minden vágya az volt, hogy egyenként adhassa Williamre a darabokat, megmutatva neki a saját szemével mennyire gyönyörű, hogy aztán elpusztíthassa mindezt, mert nincs erre szüksége. Teljes értékű ember Empathy nélkül is. Mindig is híres volt az önuralmáról, de most úgy érezte édes kevés mindez. A tudat, hogy mit fog művelni ezzel a férfival, feltüzelte minden vágyát. Letette a tálcára a saját poharát a másik mellé, majd a ragadozók lassúságával sétált oda a magabiztos szajha elé. A fejét kicsit oldalra fordítva csókolta meg a fül mögötti érzékeny területet, amitől az, azonnal libabőrös lett.

-Ha nem bánod, tegeződjünk.

Az ajkaival végig súrolta a bőrt, majd a fülcimpához közel érve lágyan bele suttogott.

-Ülj le az ágyra, kérlek.

Will minden magabiztossága elszállt, ismét nem ő volt a domináns fél, de szívesen adta át magát Hannibalnak. Az ágyon mellette ott hevert a ruhazsák, amit a fürge ujjak gyorsan kibontottak. A fekete melltartó, harisnya, harisnyakötő alatt, egy piros sifon és csipke estélyi rejtőzött. A minőség ordított róla, fogalma sem volt, mennyibe is kerülhetett.

-Ez túl sok…

-Talán nem tetszik? Túlzásnak érzed? Szolidabbat is választhattam volna, tudom.

-Az ára, túl sok… Nem érdemlek meg ennyit.

A lehorgasztott fejét határozott kezek emelték fel.

-Sokkal, de sokkal többet érdemelsz. Ezek csak ruhák. Semmiségek. Csupán eszközök a műalkotáshoz.

Az azúrkék szemek hitetlenkedve néztek fel a férfira, de a hitetlenkedés mögött más is rejlett.

-Műalkotást csinálsz belőlem?

A penge vékony ajkak mosolyra húzódtak és nem állták meg, hogy ne csókolják meg a másikét röviden.

-Te vagy maga a műalkotás drágaságom. Én csak…- Egy kósza tincset bújtatott el a fül mögött. - Kiegészítem, felcicomázom azt, de a csomagolás bármilyen szép is legyen, csak elrejt a mű szépségéből. Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz. Nincs kényszer, nincs előírás, nincsenek vágyaim azzal kapcsolatban, mit, mikor és hogy tegyél. Egyetlen kikötésem van csupán, hogy szabadon viselkedj és ne a másoktól elvárt normák és klisék szerint. Én téged akarlak, és nem a maszkokat. Ha gondolod, öltözz fel egyedül, menj el ha akarsz. De ha itt maradsz, akkor hagyd, hogy én irányítsak és hagy tegyem azt, amit jónak látok.

A szajha egy pillanatig gondolkodott az ajánlaton. Ha szabadon érezhet, annak beláthatatlan következményei lesznek. Soha nem vonzódott még egy férfi iránt sem, Hannibal viszont tagadhatatlanul hatással volt rá. Mégis ki tudott volna ellenállni ennyi rajongásnak, még ha csak egy napra is? Önkéntelen mozdulatként hajolt előre, hogy meg csókolhassa Őt. Szenvedélyesen, kétségbeesetten, nem létezett holnap, nincs levegő, csak a másiktól kaphatja meg. Dr. Lecter pedig készséggel sietett a segítségére. Imádta az ő Willjét, mert tudta, neki most erre volt szüksége. Éltető erőként viszonozta a másik csókját, de mind végig fegyelemmel. Az estét végig akarta vinni, megkoronázva a szeretkezésükkel. Gyengéden eltávolodott tőle és kérdőn nézett rá.

-Akkor elfogadod a szabályokat?

Egy pirulós bólintás volt a válasz csupán, de neki ez is bőven elég volt. A zsákból elővette a fekete csipke melltartót és William felé nyújtotta szinte meghajolva.

***

A rutinosságnak köszönhetően, pillanatokon belül Empathy állt előtte fehérneműben. A melltartót hamis implantátum töltötte meg, a csípőkre helyezett apró párna, nőies domborulatot adott. Will átalakult, még is rendkívül izgató látványt nyújtott, ahogy a harisnyakötőt igazgatta magán. Csak a szeme sarkából érzékelte a mohó tekintett, ami szüntelenül elárasztotta őt. Amikor az ágyra ismét leülve a harisnyáért nyúlt, a partnere megállította.

-Innentől én szeretném folytatni, ha megengeded.

Hannibal kinyújtott tenyerébe hullott a selyemharisnya, és ő elfoglalta a számára méltó helyett, William előtt térdepelve. Senki másnak nem tette volna ezt meg, de a férfi volt számára a legnagyobb szentség, az égi babonázat, és ő kész volt feláldozni magát az oltárán. Gyengéden a két kezébe fogta a bal lábfejet, és a térdének támasztva kezdte el simogatni, csókolni azt. Mr. Graham nem értette milyen újabb mocskos játék résztvevője lett, ahogy a partnere éppen a lábujjait szopkodta, majd óvatosan illesztette rá a lehet finomságú ruhadarabot. A bársonyos ujjak végig siklottak a borotvált vádliján felfelé a harisnyával, aminek nyomát folyamatos csókok követték. Akaratlanul is felizgult a látványtól és az érintésektől. Amikor a doktor a belső combjánál járt, beletúrt a gondosan elrendezett tincsekbe. Azt kívánta bár Dr. Lecter lenne a szajha és ő a kuncsaft. Akkor itt és most kiélhetné minden vágyát, nem kellene az alsó ajkába harapva elfojtania a nyögését. A kezek az ágyéka felett elnyúlva keresték meg a harisnyakötő kapcsát, miközben a férfi forró lehelete szinte lyukat égetett az átázott csipkén keresztül. Az elő nedve szüntelenül folyt, az erektált makkja lassan kibuggyant a bugyi gumírozása mögül.

-Hannibal… kérlek.

A doktor éppen a másik lábával játszotta végig az előbbi kis színjátékát, de esze ágában sem volt egy pillanatra is abba hagyni. Élvezete a fájdalmas gyötrődést, ami őt ugyan úgy átjárta.  A fiú előtte lassan már hiperventilált a kapkodó légzéstől, a szépség imádata azonban fontosabb volt, holmi gyarló vágyaknál.

-Nyugodtan élvezz el Will, de engem csak este kaphatsz meg. Megígérted nekem, hogy elkísérsz az operába. És ha most engedünk a vágyainknak... -A belső combba csókolt a herék mellett. - Akkor nem jutunk el, és én akkor csalódott lennék. Hidd el, kárpótollak mindenért.

A tenyere rácsúszott a vékony csipkére és Empathy hanyatt dobta magát az ágyon előtte. A szemeit lehunyva próbálta normalizálni a légzését és visszatérni a saját szerepéhez. Hisz ő a kurva, őt nem kell kárpótolni, neki kellene a kuncsafttal törődnie. Elég volt csupán erre gondolnia, felidézni magában, hogy tegnap még egy görény verte ki a farkát az arcára. A spermát törölgette magáról, miközben a férfi elégedetten nézte őt.

-„Látod, ezt érdemled. Itt a te helyed.”

Igen, ott az ő helye, nem ennek az úriembernek a hálószobájában. Mégis mit képzelt magáról?

-Sajnálom. Elfelejtettem miben állapodtunk meg.

Felült az ágyon, arcán a jól ismert cinikusba hajló keserű mosollyal, amivel a fájdalmát leplezte.

-Segítesz felvenni a ruhámat?

Hannibal, ha érezte is a hangulatában a változást, nem tette szóvá. Tapintatosan segítette fel őt az ágyról, majd adta rá a lágyan leomló estélyit. A doktor, egyet hátra lépve elégedetten szemlélte a félig kész alkotást, ahogyan ő látta Őt. A pszichiáter helyét egy művész vette át, egy szobrász, aki épp legújabb mesterművét csiszolja a végső tökéletességig. A piros sifon csak még jobban kiemelte a bőr fehérségét és puhaságát, a csipke pedig adott egy lágyabb, nőiesebb fenn hangot az egész megjelenésnek. A sellő fazon kitűnően állt Will karcsú alakján, a leomló vállakban végződő csónaknyak, kiemelte a kulcscsont tökéletes ívét, de egyben lekerekítette a vállakat is. Bármely nő, ölni tudott volna Empathy alakjáért, de a couture ruha is irigylésre méltó volt. Az egyik volt páciensének, Jame Gumbnak a legújabb kollekciójából származott. A hófehér könyékig erő kesztyű csak megkoronázta az összképet. William idegesen tekintett fel, talán életében először számított neki igazán más véleménye a külsejéről.

-Na, hogy festek?

-Lenyűgöző.

Ez az egy szó több volt, mint egyszerű bók, vagy dicséret. Ez maga volt az imádság. Egy esztéta szerelme a prostituáltba.

-Már csak az utolsó simítások hiányoznak.

Azzal bevezette választottját a fürdőbe, a sminket és a parókát felhelyezni. Mire végzett egy új, eddig ismeretlen Empathy született meg, aki még a tükörképére sem volt kíváncsi.

***

Csillogó, fényes, mindenütt arany és fehér díszítés, már-már giccsbe hajlóan. Ez jellemezte a legjobban a Baltimore-i operaházat. Hannibalt sohasem nyűgözte le különösebben az épület, az emeleti páholyok hiányát kifejezetten sértőnek találta, és titkon mindig a milánói Scala után áhítozott. Azonban a jó izélését az építészettel kapcsolatban felülírta a tény, mi szerint ez az otthonához legközelebb eső kulturális létesítmény. Empathy igen csendes volt, a karjába karolva lépkedett mellette kerülve minden tekintett, és legszívesebben azonnal a páholyok sötétjébe burkolózott volna.

-Nem lett volna szabad velem mutatkoznod.

Dr. Lecter egészen közel hajolt a füléhez, a kesztyűs kezet el nem engedve.

-Az emberek szeretik mutogatni amijük, van. Miért én lennék a kivétel, aki rejtegeti a kincsét?

Gyengéden belecsókolt a selymes nyakba, miközben egy idős madame rosszallva pillantott feléje. A doktor csak rá kacsintott a nő fiatal szeretőjére, majd mosolyogva fordult partnere felé.

-Nézz csak szét Will. Mit látsz?

A férfi összeráncolta a homlokát. Nem értette a kérdést.

-Embereket.

-Igen. Azoknak mondják magukat. Valójában mind gyarló, szánalmas, nevetséges ideák bábjai csupán. Nem látnak a saját szemüktől, mert elvakítja őket a másikban való rossz keresés, amin csámcsoghatnak, miközben a saját életük rohad. És te pedig drága moumoute felülemelkedsz rajtuk, elvakítód őket a szépségeddel, ezzel haragot gyújtva a lelkükben.

-Hannibal, hisz látják, hogy férfi vagyok. Még is mi okuk lenne rám féltékenynek lenni?

-Megmutatom.

***

Az emberek többsége az előtérben tömörült, viszont a mellékfolyósok üresnek bizonyultak, pár ember sétálgatott csupán, a falakon logó festményeket nézegetve. Empathy hagyta, hogy kézen fogva vezessék a számtalan, rokokó keretes tükrök egyikéhez. A doktor a kezét elengedve hátrált a tükörképből és hagyta, hogy a partnere végre meg csodálja magát.

-Otthon nem nézted meg, de én szeretném, ha látnád.

Will először csak a ruhájára varrt gyöngyös mintát nézegette. Nehezére esett a tekintetét felemelni, végig nézni magán teljes egészében. A pillantását rögtön elkapta, amint találkozott a képmásával. Egy más személy nézett vissza rá, egy idegen. Hannibal oda sétált ismét mögé és addig nézte őt a tükörben, amíg a pillantásuk nem találkozott.

-Miért más ez, mint amikor szakadt ruhákban az utcán árulod magad? Akkor nem szégyelled ezt az énedet, most sincs rá szükség. Gyönyörű vagy, Empathy.

Most először szólította a férfi a művész nevén és ez meglepte. Oly annyira, hogy elfelejtette mi előtt is áll, és most látta csak magát kívülről. A vonásai ugyanazok voltak, csak kifinomultabb, androgén, kortalan maszkot vettek fel. Mint egy reneszánsz festmény, ahol csak a ruházatból lehet sejteni, nő vagy férfi az illető. A paróka laza, sötét kontya csak keretezte az arcát, a tarzanit kék szemek ékkőként csillogtak, meghazudtolva a széles swarowsky nyakörv csillogását. Makulátlan volt a megjelenése, még csak hasonlót sem látott senkin.

-Te, ilyennek látsz engem?

Az erős kar elfordította őt a látványtól és az álla alá nyúlva emelte fel a fejét. Hannibal finoman simogatta az arcát, az ujjai belevesztek a paróka fürtjeibe, megkeresve alatta a fülcimpát.

-Ez meg sem közelíti azt a szépséget, amit én látok. Ha lenne hatalmam, ha módomban állna, feltámasztanám Dantet, hogy öntse, szavakba mit érzek, és felkérném Botticellit, fesse meg ezt az angyalt, mert csak ők méltók rá, hogy meg örökítsenek.

A világ, a fájdalom, a kételkedés, az önbecsülés hiánya, a mások által rárót erkölcsi és társadalmi normák lehullottak róla, ahogy megcsókolta Hannibalt. Átadta magát teljesen a férfinak. Az ajakaival kereste szüntelen a másikét, nem törődve a körülöttük elhangzó rosszalló pusmogással. Tudta jól, hogy ezzel talán végleg eltiporta a doktor társadalmi presztízsét. Ám Dr. Lecter nem törődött ezekkel a felszínes dolgokkal, senki nem állíthatta meg, amikor Williamnek szüksége volt rá. Hevesen viszonozta a kérést, de a fények villódzni kezdtek az előadás kezdetét jelezve. A homlokát neki támasztva a kedvesének, gyengéden elvált tőle.

–Sajnálom, de mennünk kell. Hiába vagyok tag, a darab még engem sem vár meg.

Will őszintén elnevette magát. Felszabadult volt, talán gyerekként érezte magát ennyire boldognak, mint akkor. Kézen fogva suhantak a páholyig, kihúzva magukat, a legnagyobb eleganciával. Akik megvetően tekintettek is rájuk, csak féltékenységből tehették, amiért ők képesek voltak az éltet helyettük is értékelni. 

***

            Empathy volt a megelevenedett Margit, a Kaméliás hölgy, ahogy mellette ült az ő Armandja, aki szinte ugyanazzal a megbabonázott rajongással szerette őt, még ha nem is tudott róla. Átszellemült arccal élvezte a darabot, nem most látta először, de mindig mást és mást jelentett neki. Feszülten várta a megfelelő pillanatot, amikor Mefisztó eljön Fausztért, hogy aláírja vele a szerződést, ami az életét örökre megpecsételi. Ő is eladta a lelkét azzal, hogy most itt ült, de őt nem égette a pokol ezer lángja. A testét egy új, másfajta láng járt át, és ez a vonásain is meglátszott. Hannibal figyelmét természetesen nem kerülte el, a sötétben büntetetlenül figyelhette Williamet. Most jött csak rá igazán, hogy csak is a Sátán pottyanthatta az ölébe ezt az angyalt, de nem fogja neki visszaszolgáltatni. Az övé, csak az övé senki másé nem lehet többet.

***

A hálószoba magányában csak ketten lehettek végre. Will leült az ágy szélére, hogy levegye a cipőjét, de Hannibal azonnal ott termet és ugyanott folytatta a játékát, ahol abbahagyta. A bokát az ölébe helyezve oldotta ki a vékony, lakozott bőr pántot és masszírozta annak a helyét. A partnere élvezettel fel sóhajtót.

-Nem hiszem el, hogy kettőnk közül nekem ez a hivatásom.

A doktor elmosolyodott a cipőket letéve maga mellé, és a széttárt combok között egyenesedett fel a másik ajkaihoz. Rövid csókolt lehelve rá, simogatta meg az arcát a legszebb porcelán csészéjének.

-Nem kell ezt csinálnod ugye tudod?

William keserűen elmosolyodott.

-Hogyne tudnám. Visszamegyek az apámhoz koldulni.

A doktor levette róla a parókát és hanyagul a földre dobta.

-És ha azt mondom, maradj velem? Megtennéd?

Mr. Graham a fejét rázta, a keserűsége csak tovább fokozódott.

-Nem leszek többé senki kurvája. Még a tiéd sem Hannibal. Nem fogom női ruhában árulni magamat.

-Micsoda alantas trágár beszéd egy ilyen szép szájból… Én nem Empathyt kértem, hogy maradjon. Én téged kértelek William. Maradj velem, dolgoz nekem. Nem, mint a szeretőm, hanem mint az asszisztensem. Saját magad dönthetsz mindenről, semmi kötelezettséged nem lesz irányomba. Gondolkodj, el rajta kérlek.

-Nem hiszem, hogy valaha is tudnék szabadulni a tudattól, hogyan ismertél meg.

Dr. Lecter a nyaka érzékeny bőrét csókolgatta, miközben halkan suttogott neki.

-Te alkottad meg Empathyt. Neked is kell megölnöd őt. Pusztítsd el. Szárnyalj szabadon, ahogy a folyosón tetted.

Felállva előle nyújtotta a kezét neki, és kísérte a gardrób egész alakos tükréig.

-Amikor rád nézek, nem Őt látom, csak is téged. Nincs szükséged rá. Enged el Őt végleg.

Egy doboz nedves törlőkendőt nyújtott felé, amit egy pillanatnyi habozás után fogadott el, majd kezdte el letisztítani az arcát. Ahogy a smink, rétegenként tűnt el róla, úgy került elő a saját énje.

-A szükség és a fájdalom alkottatta meg veled. De már nincs rá szükséged többé. Te teljes vagy nélküle és gyönyörű.

A fürge kezek lehúzták a ruha cipzárját, és felakasztották azt, egy vállfára. A doktor eltűnt egy pillanatra, majd visszatért a klasszikus borotvával a kezében.

-Tépd szét, öld meg.

Will ott állt a tükörrel szemben, remegő kezében a penge.

-Biztos, hogy ezt akarod?

A tükörkép mögötte csak bólintott. Ha elfogadja az állást, az ugyanolyan kurválkodás lenne, mint amit most csinál? Nem. Az más lenne. Szabad akaratából tehetné. A penge belehasított a bordái között a melltartóba, és elszakította azt. A finom darab a földre hullott, a szilikon betét hangosan koppant a keményfa padlón, de ez semmiség volt, ahhoz a robajhoz képest, amit a mellkasában lévő kövek okoztak. Fellélegezve szívta tele a tüdejét friss oxigénnel, megszabadult az életét átjáró tehertől. Folyamatosan hullottak a padlóra a hamis kellékek, a műszempilla, harisnyakötő, harisnya, csípőbetét. Csak ő maradt és a csipkés fehérnemű. Amikor azért nyúlt, Hannibal megállította a kezét.

-Azt hagyd meg nekem, kérlek.

Will csak sejtelmesen elmosolyodott és a ruha felé fordult. Ahogy feltódultak benne az emlékek, hogy milyen módon és hányszor alázták meg, a düh átjárta a lényét. A finom ruhának esett, a penge éle nyomán repültek a piros szalagok, mintha vér folyt volna a kezei között. Ennek a finom műalkotásnak az elpusztításával megölte Empathyt. Soha többé nem fog meghunyászkodni, a testét áruba bocsájtani az arra méltatlanoknak, nem engedi, hogy kihasználják. Az FBI, az apja, saját maga tette ezt vele, de ennek vége. Talált valakit, aki megérti őt, és megértette vele, milyen is ő igazából. Lihegve dobta el a kezéből a borotvát, szétnézve a művén.

-Megöltem őt. Vége.

Legbelül nem tudta eldönteni, hogy ha Dr. Lecter nem pszichiáter, akkor is erre kérte volna? De nem érdekelte a válasz. Boldog volt, örült, hogy vége. Szenvedélyesen csókolta egymást a két gyilkos, még ha az egyik csak képletesen is volt az. Will szinte letépte Hannibálról a szmokingot, a ruhadarabok szüntelen szálltak a levegőben, az ujjai végre beóvatoskodtak a szmoking nadrág gombjain át a péniszig. A doktorból egy hangos morgás tört elő, ezzel bátorítva őt. A selymes kezek a hajába túrtak, érezte a másik elő nedveit, még jobban feltüzelve a saját vágyát. A francia bugyi kínzóan szűk volt, de most ő nem létezett, csak Ő érdekelte. A kezét elhúzva kiszakította magát a csókból, térdelve le az imádottja előtt, de az megállította a mozdulatban.

–Ígértem, neked egy kárpótlást. És én, mindig betartom az ígéreteimet.

***

            Hiába ölelte át a testét a legfinomabb egyiptomi pamut lepedő, meg sem közelítette azt az érzékiséget, ahogy a doktor nyelve siklott végig a testén. Hannibal milliméterenként csókolta végig Will testét, nem volt egy olyan porcikája sem, ami felett az ajka elsiklott volna. Isteneknek kijáró tisztelettel bánt vele, attól félt bármelyik pillanatban összetörhet az ő kis porceláncsészéje, ha kicsit is erősebben bánna vele. A szenvedélyének azonban nem tudott megálljt parancsolni még a bosszúálló természete sem. A számtalan heg ezen a gyönyörű testen egy-egy történetet mesélt el, mindegyik egy-egy jövőbeli áldozatott jelképezett a számára. A hason végig futó vágást lehelet finoman érintette csak, de még így is megremegett a karjaiban a szerelme. A szemét lehunyva lélegezte be inkább a részegítő illatot, az erős férfias, pézsmás, fűszeres illatot, mely egy mohás erdőre emlékeztette őt. Amint a nyelve megérezte a sperma édeskés ízét, minden önuralma elveszett. Hevesen kezdte nyalni, szívni az ágaskodó veszőt a vékony textilen keresztül, miközben föntről elfojtott nyögések hangja hallatszott.

-Érted teszem. Enged el magadat, kérlek.

A csipke szinte teljesen át ázott, a nyál és az ondó keverékétől. Az elméjébe égette a képet, ahogy a Botticelli angyal kipirult arccal fekszik az ágyán, a mellkasa sűrűn hullámzik, és szinte könyörög a tekintettével a kielégülésért. Az utolsó ruhadarab, ami elválasztotta tőle, bármennyire is volt izgató, egy gyors rántással tépte le, majd azonnal a torkára engedte a férfi makkját.

–Jézusom…

Mr. Graham hangosan felnyögött, és a selymes fürtökbe kapaszkodva húzta hátra Hannibal fejét.

–Kicsinálsz.

–Azt akarom, hogy elélvezz. Ha kell, reggelig kényeztetlek Will.

–De én érezni akarlak téged.

A hangja szinte egy panaszos kisfiúéhoz hasonlított, aki nem kaphatja meg a játékát.

-Megkapsz engem is, ígérem.

A húsos ajkak újra körül ölelték a merevedését, heves mozgás közepette. A feje visszahanyatlott a párnára, az ujjaival szinte felhasította a lepedőt, sűrű sóhajok közepette. Dr. Lecter számára ezek voltak a legédesebb hangok, a garatját teljesen el lazítva fogadta magába a hímvesszőt, miközben Willel összefűzte az ujjait. A körmök a kézfejébe vájtak, görcsösen kapaszkodtak belé, ahogy az orgazmus elengedhetetlen hullámai közeledtek. A folyamatos sóhaj egy hangos nyögésé összpontosult, és a szerelme vadul rángatózva élvezet el. Feláldozta a bárányát az áldozati oltáron, aki kipirult arccal csillogó szemekkel hálásan tekintett rá.

-Köszönöm.

***

-Térdelj az ágyra négykézláb.

A kérés valahonnan nagyon távolról jött, a karcos mély hang csak nyomokban emlékeztette őt Hannibáléra. A szájában a merevedésével, térdelt előtte csukott szemmel, de most kinyitotta azt, és kérdőn nézett a doktorra. Tudta, hogy megsem közelíti, annak a technikáját, de minden tapasztalatát igyekezett latba tenni.

-Talán nem élvezed?

Újra végig nyalt kívülről a makkon, mire a férfi a száját megnyalva hunyta le a szemét. Ha tudná, milyen hatalommal van rá…

-Túlságosan is… kérlek, Will.

A kékszemek huncutul csillantak, de abban a pillanatban vissza is tért a vágy sötét köde, amint végig nézett az előtte álló görög isten testén. Teljesen feltárva magát a másik előtt, szétvetett térdekkel, teljesítette annak óhaját, miközben próbálta a halott emlékeit eltemetni magában. Hány ember tette ugyanígy magáévá őt? Szinte várta az erőszakos behatolást, a fájdalmas poklot, de legnagyobb meglepetésére ez elmaradt. Egy puha tenyér simított végig a hátán, érezte a forró ajkak nedves vonalát a nyakán, ahogy a partnere rá dőlt a hátára.

-Lazíts kérlek. Nem foglak bántani.

Enyhén megremegett a szavaktól, de a finom, gyengéd érintések rövidesen oldották a feszültségét.

Dr. Lecter nem árulta el neki, hogy valaha sebészként dolgozott, így nem kerülhette el a figyelmét a varratok hege a gát körül. Willt a legaljasabb módon megerőszakolták, de Ő mégis újra talpra állt, és itt volt vele. A létező legnagyobb figyelmet akarta neki szentelni, a gerinccsigolyái mentén egyenként haladt végig, apró csókokat lehelve rá, majd le egészen a fenékig. A nyelvével lassú köröket írt le a rózsa körül, amitől a másik először meglepődött, később egyre hangosabb, kéjesebb sóhaj hagyta el az ajkait. Még soha nem volt ilyen élvezetben része és rendkívül izgatónak találta. Megfeledkezett mindenről, csak Hannibal nyelve létezett, és a merevedése körüli keze. A másik nevét hangosan nyögve kérlelte, hogy hatoljon belé. A doktor a nyelvét még mélyebbre mélyesztette, Will pedig szüntelen ringatta a csípőjét előre hátra.

-Kérlek…

És a partnere végre megszánta őt. Egy pillanatra hagyva csak magára tért vissza egy flakon síkosítóval, amit az ujjain szétoszlatva hatolt belé.

-Istenem…

 A vágy tüze felemésztette őket, többé egyikőjük sem volt ura önmagának.

***

Hannibal hanyatt fekve az ágyon hagyta, hogy Will az ölebe másszon. A szemkontaktust végig tartva hatolt belé kínzó lassúsággal, a partnere csípőjébe kapaszkodva. Hangosan nyögtek mind a ketten, William kétségbeesve csókolta őt, éhezett a szeretetére, míg szüntelen a testét ostromolta. Végre az övé lehetett, hol vad és állatias ösztönei kerekedtek felül, hol az iránta érzett végtelen szeretett. Imádta, csókolta, harapta Őt, elvett mindent, amit csak emberileg lehetséges volt. Érezte a forró cseppeket a mellkasán, a megkönnyebbülés, a szeretett, a feloldódás könnyeit. Végeláthatatlanul csókolta őket, szerette, becézte a másikat a lelkén esett sebeket beforrasztva. Will agyagként omlott szét a kezei között, majd keményedett meg, és határozott, gyors ritmusba váltott át.

-Élvezz el, kérlek…

A doktor összeszorította a kezét a merevedése körül, a saját mozgását utánozva. Az orgazmus kérlelhetetlenül gyorsan robbant ki a testéből a partnerével egyszerre. Kimerülten ölelték egymást, izzadt testtel pihegve. Érezte a selymes ujjakat elveszni a hajában, ahogy gyengéden simogatták.

-Szeretlek, Will!

Ezekkel a szavakkal a fülében aludt el, édes mosollyal az arcán. Végre, minden a helyére állt.

***

A rendőrautó szirénájának lámpája, piros-kék fényárba vonta a kihalt környéket. Az összes ember eltűnt a jard közeledésére, egyedül egy „pillangó” maradt csupán, aki halottan, szétvetett lábbal ült, a falnak támaszkodva. A feje ernyedten bicsaklott előre, a karján még mindig ott feszült az ér szorító, a kezében pedig fecskendő. A rendőröknek elég volt egy pillantást vetniük a kiugró ádámcsutkára, hogy tudják, egy transzvesztitával van dolguk. Ahogy felemelték a fejét, a paróka lehullott és elő bukkantak a sötét göndör barna fürtök. A halottkém egy pillanatra meghökkenve hátrált, sok furcsaságot látott már életében, de ilyet még soha. A férfi arcán, földöntúli, angyali mosoly játszott, pedig a hullamerevség már megszűnt.

-Vajon miről álmodhatott?

A mellette álló rendőr cigivel a szájában megrántotta a vállát. Utálta az egész munkáját, mindig ugyanazokkal az esetekkel találkozott. A szegény negyedben naponta hívták ki ilyen halottakhoz, az ő világában együttérzésnek már nem volt helye.

-Nem mindegy? Úgy is csak egy ostoba kurva volt. Az ilyeneknek nincsenek érzéseik. Biztos arról fantáziált mennyit keresett egy dugással. Meddig vacakol még dokikám? Az ügy egyértelmű innen látom. Megkapta az utolsó, aranylövetett.

-Rendben, végeztem.

A halottkém elpakolta a műszereit, majd újra a férfira nézett. A rengeteg smink, és szakadt női ruha alatt, még mindig, azaz érzése volt, ismeri őt valahonnan, de elhessegette a gondolatot.

-Mi legyen, a holt testel?

A rendőr által elpöckölt cigaretta csikk, narancs csóvát hagyva a levegőben ért földet a mocskos járdán. Harácsolva köhögött egyet a bagótól, majd kiköpte a felgyülemlett slájmot a hulla mellé.

-A kurvákat senki nem temeti el. Nincs, aki szeretné vagy törődne velük. Odaadjuk az orvos tanszéknek. A korbonctan hallgatóknak jó lesz gyakorolni. Most az egyszer legálabb, nem kell, a hozzátartozok engedélyét kérni. Vigyétek.

Brian Zeller félre állt az útból, hogy a fekete zsákba tehessék a holttestet. Utálta az új munkahelyét, de Beverly halála után, nem volt maradása az FBI-nál. A halottaskocsi ajtaja fémesen koccant, benne a még mindig mosolygó Empathyval. Életében egyszer hallotta csupán, hogy szeretik és szeretetre méltó, de ez volt az utolsó látomása, mielőtt végleg megállt a szíve.