Post-mortem 10. fejezet

10.

            A Mr. Carter által egy hete indított hajtóvadászat végeláthatatlannak tűnt. A rendszert és fegyelmet szerető rendőrfőkapitány elveszítette az irányítást az események felett, így Istent nem ismerve csak a cél lebegett a szemei előtt. Az alkalmazottai éjjel–nappal dolgoztak, több tucat embert kihallgattak, minden alaposabb indok nélkül túrták fel a műhelyeket, mészárszéket, maguk után csak rendetlenséget és fosztogatást hagyva. Aki ellenmert szegülni a hatóságoknak, megtorlásra számíthatott.

Mr. Conwey látván az eseményeket csak egy szóval tudta azokat jellemezni: káosz. Értelmetlen megfélemlítések, az emberek kizsákmányolása, amiket neki mind végig néznie kellett. A főnöke a létező legtöbb helyre elküldte, hogy beszéljen az esteleges gyanúsítottal, amíg a kollégái az általuk elnevezett „piszkos munkát” végezték. A kihallgatás végére az élelmesebbje magától adta az „ajándékokat”, húst, bőrt, szőrmét, ingyenes hajvágást, bármit, amivel úgy gondolták a csendőrség jó indulatát válthatják ki. Így kisebb anyagi kár érte őket, de a veszteség elkerülhetetlen volt. A durva férfi kezek semmit nem kíméltek, a polcokról minden árú, eszköz, kellék a földre hullott, ágyneműket téptek szét, pincéket fosztogattak, eldugott bizonyítékot keresve. Az eredeti elképzelés – mi szerint egyenként behívnak mindenkit–, a legelső nap dugába dőlt. Amint híre ment az elfogatási parancsnak, boldog– boldogtalan jött feljelentéseket tenni ellenlábasaik vagy esetleg konkurensük ellen. Mindenki gyanúsítottá vált Rufus szemében, már– már az esztelenség határait súrolva. Phelan hasztalan emelt szót az idősek, nyomorékok védelmében, senkinek nem járt kegyelem. Megannyi elfecsérelt percet áldoztak csupán azért, hogy a főnöke bizonyíthasson magának.

Mr. Carter akarta elkapni a gyilkost, nem hagyhatta, hogy a fiatalnyomozó felülkerekedjen rajta. Bosszankodva nézte a mindennapos jelentéseket, amik eredménytelenségről számoltak be. Sajátos meggyőződése lett, hogy szándékosan hátráltatják a munkáját. Nem bízván az embereiben arra az elhatározásra jutott, hogy saját kezébe veszi az ügy további sorsát és a legújabb besúgója által kijelölt személyt fogják kihallgatni. A férfi leírása megfelelt az ő elképzeléseinek a gyanúsítottról, nem adhatja át másnak a leleplezés dicsőségét. Az asztalán álló számos papírlap közül kivette a feljegyzéseket erről az emberről, és elégedetten pöfékelve dőlt hátra a székében.

 „Ed Carleton. Harminc éves, férfi.

Születésétől a Saint Peter katolikus árvaházban nevelkedett, szigorú körülmények között, szülei ismeretlennek.

A gondozók nem szenteltek rá túl sok figyelmet, a társai gyakran bántalmazták különös viselkedése miatt.

Tizenkét évesen vízhordás közben leesett a lépcsőről  – saját bevallása szerint lökték – . A fejét ért nagyobb erejű ütés következtében dadogni kezdett, a szellemi épsége megrongálódott.

Gyakran látták halott állatok körül, amint azokat vizsgálgatta, tépkedte, tekergette. A furcsa viselkedésére egy preparátor figyelt fel, aki inasául fogadta, annak haláláig.

Ma a Fell Streeten álló Rémségek Színházában dolgozik bábukészítőként.

A tökéletes gyilkos. Elmeháborodott, van oka utálni a keresztényeket és minden eszköz a rendelkezésére állt, a feladat végrehajtásához. Csak Ő lehetett, de Conwey nyilván pártfogolná és eltérítene tőle, mert ő akarja a dicsőséget. De ezúttal nem. A gyilkos csak az enyém, ahogyan az elismerés is. Még egy féreggel kevesebb lesz szép anyaföldünkön.

***

Mr. Carter folyamatos pipafüstöt eregetve csóválta a fejét, nem törődve Phelan folyamatos köhögésével. A rendőrségi hintó csattogott alattuk a macskaköveken, ahogy Mr. Carletont mentek kihallgatni.

– Régen nem engedték, hogy ezek vegyüljenek a városlakókkal. A mocskukkal és az általuk gerjesztett bűzzel együtt ki voltak tiltva innen jó messzire. De szép idők is lehettek…

– Parancsol?

– Csak arra céloztam magának Conwey, mennyire rühellem az alja nép szagát. Pláne akik még ilyen munkát is végeznek. Bőrcserzők, mészárosok, könyvkötők, vitorlakészítők… mindent eláraszt az ammónia, a birkahúgy, a festék szaga. Ezek irtották ki a Temze teljes állatvilágát. Most már csak hullákat lehet benne horgászni. Megmérgeztek mindent és még elismerést is várnak a munkájukért. Felháborító. De a jó ügy érdekében mindent hajlandó vagyok lenyelni. Megmutatom magának Phelan milyen egy igazi kihallgatás. Okuljon belőle, mert több nem lesz.

– Miért ennyire biztos benne Rufus? Hisz annyi hamis feljelentést kaptunk már…

– Ő lesz az, a zsigereimben érzem. Ha igazak az állítások, akkor magára többet nem lesz szükség ennél az ügynél. Végre nem kell látnom azt a beretvált pofáját.

– Tudja mit? Kívánom, hogy úgy legyen…

– Uraim, megérkeztünk.  – A hintó ajtaját kinyitó tiszt próbált úgy tenni, mintha az iménti beszélgetés semmis lett volna. A bent ülő két felettese között szikrázott a levegő, morogva hagyták el a járművet és csatlakoztak az ajtó előtt álló rendőrökhöz. Phelan a szeme sarkából látni vélt egy töpörödött öregasszonyt a falnak támaszkodva ülni, de a köréjük gyűlő emberek tömegében elvesztette őt. A kör közepére Mr. Carter állt, a hasát pöffeszkedve előre tolta, az ujjait a mellényzsebébe akasztotta. Az arcán tagadhatatlanul leírt mennyire élvezi az őt figyelő tekintetteket, és a hatalmát. Most ő volt az úr.

– Uraim. Aki az ajtó mögött gyanútlanul vár minket lehetséges, hogy egy veszélyes, elmeháborodott gyilkos. Mindenkitől teljes fegyelmet és figyelmet kérek. Mehetnek.

A csendőrök egyszerre bólintottak, majd a legmagasabbik egyetlen rántással tépte fel az ajtót és rontott be a házba a többiekkel egyetemben. Utolsókként Rufus lépett be még mindig pöffeszkedve és a sarokba meghúzódva Mr. Conwey. A fiatal nyomozónak elég volt egy pillantást vetnie a ház tulajdonosára ahhoz, hogy tudja, nem lehetett ő a gyilkos. Remegő, pipogya férfi, aki a legkisebb zajra is összerezzent. Ijedt kis madár semmi több.

    – Mr. Ed Carleton?

– Iiigen.

– Szeretnék beszélgetni önnel. A Scotland yard– tól jöttünk a nevem Rufus Carter rendőrfönők, ott a sarokban pedig az a semmirekellő alak, Phelan Conwey nyomozó. Egy gyilkossági ügyel, kapcsolatban szeretnék feltenni pár kérdést.

– Miiit cssssinálnak a többiek?

A műhely irányából hangos szóváltások, csörömpölések, törött üvegek, dulakodás zajai szűrődtek ki.

– Csak ellenőriznek pár dolgot. Bizonyítékot keresnek, de maga ne is foglalkozzék velük. Itt most én kérdezek. Hol volt augusztus tizenharmadikán, péntek éjszaka és az azt követő vasárnap szintén éjjelén?

– Iiiitthon.

– Igazán? S van bárki, aki ezt alá tudná támasztani? Egy szomszéd, egy barát, vagy egy családtag?

Mr. Carleton arcizmai heves rángatózásba kezdtek, ahogy a rendőrfőnök egyre közelebb hajolt hozzá. A bőrére kicsapódott az izzadtság, áradt belőle a félelem szaga.

Vékony, madár csontozatú ember, mint a nyárfalevél, amit fúj a szél. Nem bírná el a két lány súlyát, összeroppanna alatta. – Gondolta magában Phelan.

– Sssenkim sincs uuurrram. Iiiitthon dooolgoztam.

– Itthon dolgozott? Milyen érdekes. Hallott arról a két lányról, akiket a cirkuszban állítottak ki?

– Iiiggen.

– Persze, hogy hallott róluk, hisz az egész város csak erről beszél. Ahogyan Mr. Stuart is. Milyen gyakran iszogatnak együtt?

– Naggyonnn ritkán.

– De ahhoz elég gyakran, hogy tudja a cirkusz őrre mennyire szereti az italt és néha ájulásig lerészegedik.

– Iiigen, tttudtam róla.

– Akkor nyilván elég jól ismerte a járást is a cirkuszban. Hisz gyakran látták magát arra felé kódorogni papírokkal a kezében, néha pedig vegyszeres dobozokkal.

– A mumumunkámhoz kellettek.

– Főnök! Ezt nézze!

Az egyik tiszt a háttérben egy dobozt mutatott fel a levegőben, amit Mr. Carter mosolyogva vett észre.

– Maradjon itt. Mindjárt jövök.

Mr. Carleton a karjait maga köré fonva kezdett el idegesen hintázni a székén előre és hátra, mintha ezzel képes lenne megnyugodni. Rufus elhaladva a férfi mellett annak a vállára tette a kezét, de nem atyáskodólag. A mozdulat júdás csókja volt.

A dobozba belenézve megtalálta a gyilkost, akit keresett.

– Nahát, nahát, nahát. Orvosi üvegszemek, emberi hajból készült parókák, és egy üveg tele vérrel. Van bármi nemű magyarázata erre?

– Sssszzzzínháznak dodolgozom. Nekik cscscscsinálok bábukat.

– Értem.

A férfi visszadobta a dobozba az egyik kivett szemet, majd beljebb sétált hátra a műhelybe. A polcokon megannyi vegyszer, eszköz és kellék hevert szanaszét dobálva, a lába alatt tovább törtek az üvegszilánkok, amik vastagon beterítettek a padlót.

– Micsoda rendetlenség. Jobban kéne ügyelnie. – jegyezte szarkasztikus kárörvendéssel Meg. Carter.

Valójában Mr. Carleton mindig is gondosan ügyelt a rendre és a tisztaságra, már– már megszállottan. Rufus elégedetten vette észre a preparátumokat a polcokon, a mennyezetről lelogó kampókat és a megannyi húst feldolgozó késeket. Az egyik sarokban kicsit a többitől elütő, feketés folt látszódott, de a gyér fényben nehezen lehetett azonosítani.

– Mr. Brown! Megvizsgálták itt ezt a foltot?

– Igen, uram. – Válaszolt a megszólított tiszt.

– S maga szerint micsoda?

– Vér uram.

– Álllatttokké volt, nem emberi. Kkkkelléknek kkkkelllllettt.

A gyanúsított az eddigieknél, ha lehet még jobban kétségbe esett. Érezni vélte a nyaka köré tekeredő láthatatlan hurkot.

– Nnneeemm tettem semmmii rossszattt. Ártttatttlan vagyok!

– Én is ezt mondanám a maga helyében Mr. Carleton. Vigyétek fiúk! – Adta ki az utasítást Rufus minden együtt érzés nélkül a hangjában.

     Mr. Conwey most először lépett ki a sarok árnyékából és azonnal a főnökéhez sietett.

– Rufus, egy szóra!  – A csendőrök mindeközben lefogták és megkötözték az amúgy is magatehetetlen férfit. – Nem gondolom, hogy ő lenne a gyilkos. Nem hallgatta ki rendesen, tagad mindent és a munkaeszközeit látta csupán…

– Phelan! Maga azért van itt, mert udvariasságból meghívtam. Semmi beleszólása nem lehet sem a módszereimbe, sem az ítélőképességemet nem kérdőjelezheti meg. Világosan fogalmaztam?

– De uram…

– Azt kérdeztem, világosan fogalmaztam? Vagy mosassam ki a fülét?

– Nem uram.

– Keserű magának a vereség Conwey, azért védi ezt az embert. Pedig jobb lesz, hogy ha hozzászokik az ízéhez. A vallatáson úgy fog dalolni, mint egy pacsirta. Még dadogni is elfelejt ez a félkegyelmű. – Rufus arcán lemoshatatlan mosoly terült szét. Nem csak megtalálta az elkövetőt, de még a gyűlölt beosztottját is sikerült megaláznia. Fejben már számolgatta hány korsó sört fog meginni, a győzelem örömére.

– S mi van az én tézisemmel? Egy művelt, anatómiában jártas ember követte el a gyilkosságot, Ő pedig szerintem olvasni sem tud.

– Ne áltassa magát. Fogadja el végre, hogy ezúttal én nyertem. Az elmúlt egy hét alatt mit tudott felmutatni? Semmit. Azt sikerült állítólagosan bebizonyítania, hogy a gyilkos mit csinált a hússal. Bravó! De ehhez is egy bevándorló segítségét kellett kérnie, akivel azóta ráadásul igen közeli baráti viszonyba került. Semmit nem ér a maga, vagy az ő szava. Most pedig hallgasson, mielőtt kirúgatom! Álljon félre.

A fiatal nyomozó megadóan sóhajtott, és utat engedett az eddig feltartoztatott hordának. Szomorúan lépett ki utolsóként a nyílt utcára, ahol eleredt az eső. A víz permet szitált az égből, eláztatva mindenkit. A férfi sokáig nem volt képes megmozdulni, ahogy végig nézte, amint a rabszállító elhaladt egy ártatlannal.

Percek teltek el így, mire észrevette a mellette álló nőt. A „feketehollók” ködén át korábban nem ismerte fel a földön kuporgó alakot, most azonban tisztán kivehető volt a toprongyos kendők mögé rejtett hályogos tekintett. Mindketten némán figyelték a már láthatatlan szekeret, míg végül az asszony szólalt meg.

– Nem ő ölte meg őket.

– Én is tudom Sheila. De a népnek véráldozat kell. Nem tehetek semmit, Rufus olyan, mint az angol bulldog. Ráharapott az áldozatára, nem fogja el engedi. Ha rajta múlik, soha nem találjuk meg az igazi bűnöst.

– Kire gondol?

– Arra, aki megölte a kis Shanicet és Bernadettet. Nem emlékszik?

– Dehogyis nem kedves gyermekem, csak azt hittem a nevét is tudja már… az egy finom nemes úr volt, ne itt a söpredék között keresgéljenek, mint a tyúkok a szemét között.

Mr. Conwey megfordult és a vállainál fogva megragadta az asszonyt.

– Maga látta ki volt az?! Meséljen róla!

– Oh, kedvesem, hiszen dalt is írtak róla… – és Mrs. Flanigan dalra fakadt, Phelan legnagyobb bánatára – holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány? Arról, hogy jön a herceg paripán…

A nyomozó dühödten engedte el a nőt, amikor ismételten ráeszmélt a józanész hiányára.

– Bolond vénasszony. Csak az időmet fecsérli.

 – Óvakodj az írek haragjától.

– Tessék?

Mrs. Flanigan egy láthatatlan pontra fókuszálva a semmibe meredt, és nyoma sem volt a korábbi jó kedélyű állapotának, mintha egy másik személy maszkját vette volna fel.

– A feniánusok bosszút esküsznek Bernadettért.

– Ezt, honnan tudja?

– Vigyázz a lépteidre, és ne vakítson el az istenek csillogása, mert akkor tévúton jársz.

Sheila ezután, mint egy holdkóros elindult az utca másik irányába, ismét hangosan dalolva. Phelan sokáig nézte a dülöngélő alakot. A nő ténylegesen megerősítette abban, hogy nem jó gyilkost fogtak el? Ő is ugyanazt mondta, mint Mrs. Tesmond: nemes úr. Nem a söpredékből való. Nem adhatja fel a nyomozást, végig neki volt igaza és rossz helyen keresgélnek. A tettes még szabad lábon van, ki tudja mikor fog újra gyilkolni?

„Ne vakítson el az istenek csillogása.” Ez vajon mit jelent? S mi köze van a lányokhoz? – tűnődött magában Mr. Conwey míg az utcákat rótta. Sehogy nem tudta a képbe beilleszteni a mondatott, így elvetette, mint a habókos hölgy újabb félrebeszélését.

Viszont egy másik gondolat nem hagyta nyugodni. „Feniánusok”. Az elítélt bosszút esküdött az ír lány haláláért, de a börtön rácsai mögött már semmit sem tehet. A szervezetről pedig nem tudta elképzelni, hogy újabb sikertelen akciót kockáztassanak meg ellenük. De a hasonlóságtól kirázta a hideg. Mrs. Tesmond vallomásánál ott lehetett Mrs. Flanigan a nélkül, hogy észrevette volna. Na de Mr. Brooks fenyegetéséről honnan szerzett tudomást? Az újságokban láthatta a lázadásról és az azt követő támadásról szóló cikket. Közönséges következtetés lenne? Mr. Conwey egy legyintéssel el akarta volna intézni, hogy igen csupán egy feltételezés John Brooks eddigi viselkedésére utalva. De ahogy ezt kimondta, megtorpant. A lelki szemei előtt újra végig pörgette az elítéltek aktáit és csak ekkor tudatosult benne, hogy nincs semmilyen utalás vagy nyom arra vonatkozólag, melyik politikai vagy terrorista szervezethez tartoznának. Látszólag összeverődött, felbőszített emberek hordájáról volt szó, akik úgy verődtek össze a haza szeretett és az elnyomás elleni küzdelem által.

– Látszólag. Vagy pedig tudatos megtévesztés?

A nyomozó már nem tudta eldönteni kinek higgyen, mi a valóság és mi az ami a fantázia szüleménye. Hisz még a saját álom világát sem tudta elkülöníteni a hétköznapi élettől... Elhatározta magában, hogy ki kéri a doktor véleményét a hölgy állapotáról, – hátha ketten közelebb jutnak a megfejtéshez–, amikor is révedezése közben egy kátyúba lépett. Káromkodva veszítette el az egyensúlyát és kapaszkodott meg az előtte álló férfi kabátjában. Az dühösen ellökte az ép kezét, mintha az érintésével bemocskolta volna azt.

– Szégyellje magát! Még ilyen állapotban is iszik? Nem elég magának, hogy így összeverték, de még van pofája lerészegedni fényes nappal? Szégyen! Takarodjék!

Az ismeretlen egy erőset lökött rajta, amitől Phelan a sáros pocsolyába esett. Dühösen nézett a férfi után, nem értve annak modortalan viselkedését. A cégérre feltekintve azonban minden nyilvánvaló lett a számára.

Arany Hárfa ír kocsma és étterem. Az újságban megjelent fényképe után, a nyomozó hírneve csak tovább romlott, mostanra már egy maréknál is kevesebb embert tudott felmutatni, aki tisztelte őt. Meleg és száraz helyre lett volna szüksége, de nem mehetett az étterembe azok után, ami az imént történt. A ruhája viszont egyre nedvesebben tapadt rá.

A pokolba az egésszel!  – gondolta magában miközben felállt, és elindult a bejárati ajtó felé. Azonban eszébe jutott a pársarokkal lejjebb lévő kocsma, ahonnan nem dobnák ki őt. Nyughatatlan természete befelé húzott inkább a Harfába, újra megküzdve az emberekkel, ha kell, de most az egyszer nyugalomra intette magát. Dühösen fújtatva ölelte át magát a hideg ellen és inkább szaladt tovább egy nyugodtabb helyre, ahol nem kell a folyamatos gyűlölködő szemekkel szembe néznie és kicsit önmaga lehet. Nem sejthette mekkora hibát vétett ezzel.

***

Az Arany Hárfa zegzugos termeiben örökké zajlott az élet. Esténként az asztalokat félretolva az emberek zenéltek és mullattak, nappal pedig vagy a munkásoktól vagy a politikai lapok íróitól volt hangos a hely. De a mai nap meglehetősen békésnek és nyugodtnak ígérkezett, csupán tíz ember beszélgetett halkan az egyik eldugott szobában. A kocsmárosok szemlátomást ügyet sem vetettek rájuk, bár ismerték őket és az okot, amiért mindig itt gyűltek össze. Paul, a tulajdonos szemmel kísérte a kint zajló inzultust a nyomozó ellen, még se tett semmit. Rezzenéstelen arccal törölgette szárazra a frissen mosott korsókat, miközben magában helyeselte Phelan döntését, hogy nem tért be.

– Hátul vannak Harry! Már nagyon várnak – köszöntés helyett csak ennyit vakkantott oda a még mindig dühösen szitkozódó férfinak. Az egy intéssel megköszönte az információt és besétált a nehéz függönyökkel elválasztott terembe. A társai előtt egy – egy sör habzott, az asztalon számos újság cikkek szétdobálva és mindenki szájából lógott a cigaretta. Várakozva kapták fel a fejüket Harry James érkezésére, a szemükben a remény és a kíváncsiság fénye csillogott. Még a legpesszimistább ember szívében is meg van az a halvány szikra, amit reménynek neveznek. A férfi azonban mérgesen vágta az asztalhoz a kalapját, majd ő is helyett foglalt az egyik tonet széken.

– Még volt pofája belém kapaszkodni… pláne ma… ezek után!

– Kinek Mr. James?

– Conweynak, annak a barbárnak! Miatta csukatták le John Brooksot. Most jövök a tárgyalásáról. Az ügyész meg sem hallgatott senkit, lógni fog. Nem kapott kegyelmet.

– Akkor tehát minden elveszett. Újabb győzelem a britek számára, nekünk pedig egy újabb vereség.

A csoport egyöntetűen hajtotta le a fejét, gyászos csendet tartva. Harry azonban nem volt képes ennyiben hagyni az ügyet. Dühösen csapott az asztalra, amitől a többiek ijedten rezzentek össze.

– Az Ír Köztársasági Testvériség soha nem adja fel! Feladtuk amikor Jacob Stephenst – az alapítónkat – elfogták? Nem! O' Connor fegyvert fogott Viktória királynéra, hogy írja alá a kegyelmezési okiratot, felrobbantottuk a clerkenwelli fogház körfalát, hogy kiszabadítsuk két társunkat. Mikor hunyászkodtunk mi meg a vörös kutyák előtt? – kezdte lazító beszédét Mr. James, amitől a többiek azonnal lelkesedni kezdtek.

– Soha!

– Küzdöttünk, harcoltunk évszádok óta, ha kellett erőszakot és terrort alkalmaztunk.

– Úgy van!

– A feniánusok soha nem voltak még ennyire erősek, mint mi most! Kivándorolt testvéreink támogatnak minket a messzi Észak– Amerikából, pénz nem lehet akadály a számunkra. Mentsük meg a társunkat a szégyenteljes haláltól! Kitart velem?

A csoport egy emberként kiáltott fel, többen állva tapsoltak. Mr. James elégedetten nézett szét rajtuk, elérte a tervét.

– Velem tartotok még akkor is, ha a halál árnyékába lépünk?

– Igen!

– Dicső mód meghalni a testvériség szent ügyéért, de akkor harc közben haljunk meg és ne a britek szórakoztatására!

– Úgy van!

A kocsmáros félretolta a függönyt és megjelent robosztus testével. Karba fonva a karjait támaszkodott az ajtófélfának, onnan nézte a lázas kis csoportot.

– Ez mind szép és jó Harry, de mégis mit akarsz tenni? Újabb fogda robbantás? A múltkori sem sikerült fényesen emlékezz vissza. Bár te még túl fiatal vagy hozzá, hogy emlékezhess.

– Paul, drága öreg barátom maga csak a bombával foglalkozzék, a többit bízza rám.

– De Brooks nem a föld alatt van több láb mélyen? Még ha ki is robbantjuk a falat, akkor se bizonyos, hogy meg tudjuk őt szöktetni.

– Ebben igaza van drága Paul, de van egy dolog, amiről önök még nem tudnak. Johnt a kivégzése napjáig átszállították a Towerbe.

– A tornyot lehetetlenség megközelíteni, nem hogy még felrobbantani! Ez nevetséges!

– Akkor a szabad Írország is nevetséges Paul? Nincs olyan, hogy lehetetlen! Küzdeni kell a végsőkig. Lássák, milyen erősek vagyunk! Hogy nem riadunk vissza holmi „tornyocskától”. Évszázadokon keresztül zárták be és ölték meg ellenségeiket azok között a falak között, mi lenne a jobb „jelkép” az ő elpusztításuk szimbólumának? A nagy, bevehetetlen Toweren lyuk keletkezik… a foglyok megmenekülnek és a felszabadítójuk, azaz mellénk állnak. Akár hadsereget is kovácsolhatnánk belőlük. – szónokolt Harry James.

– S mi van, ha a terved dugába dől? Ha a helyett, hogy kiszabadítanánk őket, felrobbannak az egész épülettel együtt? – érvelt ellen Paul.

– Nos, akkor hősi halált halnak, mi pedig megmutattuk a birodalomnak, milyen erő is lakkozik bennünk. Félni fognak tőlünk és valóra válik az álmunk. Bármi is legyen az ügy kimenetele, mi csak nyerhetünk rajta. Velünk tart akkor Paul? Vagy gyáván megfutamodik?

– Mindig is támogattam a testvériséget, ne sértegessen engem alaptalanul Mr. James! Megszerzem maguknak a bombákat, a többit viszont maguknak kell megtervezniük.

– Úgy lesz kedves barátom, úgy lesz! Megígérem, hogy bosszút állunk minden elhullajtott vércseppért, ellenségeink vérétől fog vörösleni a Temze, akiket egyenként fogunk lemészárolni a partján, kezdve azzal átkozott Conweyal.

– Hurrá!

A lázadók csoportja fejüket összedugva beszélték meg, a tervűkhöz szükséges eszközöket, és a végrehajtás menetét. Egy hetük maradt csupán a történelem átformálására.