Post-mortem 11. fejezet

11.

Dr. Elnias „szentélyének” az ajtaján halk kopogtatás hallatszott.

– Szabad! – a doktor fel sem nézett, a munkájából, úgy kiabált ki az illetéktelen háborgatónak.

– Zavarhatom egy pillanatra? – a nyomozó tétován tette fel a kérdést, a vendéglátója határozottan meghagyta neki, hogy ide csak kísérletezni jár és mennyire igényli ilyenkor a háborítatlanságot.

– Maga soha nem zavar, Phelan. Parancsoljon beljebb! Miben lehettek a segítségére?

Aristarkh orra hegyére lecsúszott a szemüvege, ahogy még közelebb hajolt az előtte felboncolt kar fölé. A testrészt a következő előadásra készítette elő, az izomzatra és az ínakra koncentrálva. Mr. Conwey csak egy futó pillantást vetett a „húsdarabra”, számára már mindennapos látvány volt egy – egy testrész a házban. Volt olyan alkalom is, amikor mindkét férfi együtt boncolgatta a tettemet. Most azonban inkább fáradtan ült le a nyomozó az íróasztalhoz és onnan figyelte a másik ténykedését. Dr. Elnias figyelmét ez azonban nem kerülhette el, így magasra felvonta a szemöldökét, és érdeklődésének adott hangot.

– Ma nincs kedve csatlakozni?

– Ha megbocsájt, nincs.

– Igen csak lehangoltnak tűnik. Mi zaklatta fel ennyire? A gyilkos körüli hajsza? Az örökös vég nélküli értelmetlen kihallgatások?

– Ami azt illeti, részben igen. Elégedtetnek kéne lennem. Ma a főnököm – Mr. Rufus Carter – kihallgatta és letartoztatta a gyilkost.

– Ez nagyszerű hír. –  Állapította meg szenvtelen hangon a doktor, és rögtön barátja reakcióját elemezve folytatta – De még se elégedett, mert nem maga találta meg?

– Nem, valóban nem. Higgye el, engem csak az érdekel, hogy az illető megkapja a méltó büntetését. Mégis… valahogy nekem nem áll össze a kép. Nem a megfelelő embert vádolják. Egy ártatlant fognak elítélni és felakasztani, miközben a valódi tettes szabadon mászkál.

– Eddig mindig magával értettem egyet, most azonban ellent kell mondanom. –  A doktor most először állt meg a munkában, és egyenesedett fel. – Mégis miből gondolja ezt? Megkérdőjelezni a feljebbvalója döntését, nem igazán bölcs dolog. Van bármilyen bizonyítéka az állítása megerősítésének?

Mr. Conwey fáradtan túrt bele a göndör fürtjei közé és lemondóan sóhajtott.

– Pusztán megérzés, de mégis… túl nyilvánvaló, hogy ő legyen a gyilkos. Nincs semmilyen indítéka, a test felépítése, a tudása, a viselkedése… egyszerűen nem illik bele az általam elképzelt képbe.

– Miért? Mi illene az ön által elképzelt képbe? – tette fel a kérdést kíváncsian a doktor.

– Magas, jó módú, művelt férfi, erős fizikumú, ért az anatómiához, a kémiához és a fizikához. Egy esztéta akár, de mindenféleképpen olyan, akinek remek ízlése van. Akit viszont Rufus letartoztatott egy alacsony, törékeny alkatú munkás, szellemileg sérült, nyelvi nehézségei vannak... nem olyan, aki meg tudna fizetni egy prostituáltat, a ruhákat, vagy ilyen sok gondot fordítana két lány összevarrására és kiállítására. Már kezdetben megmondtam Mr. Carternek, hogy tévúton jár a gyilkos személyiségével kapcsolatban, de ő hajthatatlan volt. Meggyőződése – akárcsak magának – hogy az elméletem féltékenységen alapul. Makacs, mint az öszvér szokás szerint, de én nem nyugszom bele, míg az igazi tettes kilétére nem derül fény.

– Becsülöm az elszántságát, de korábban már említette mi szerint ez „feltételezés”. Bizonyíték vagy tanúk hiányában senki nem fog magának hinni.

– Ami azt illeti, van egy tanúm. Már amennyiben annak lehet nevezni… ezért is szerettem volna önnel beszélni.

– Igazán? – húzta fel a szemöldökét a doktor, ami nála az érdeklődés jele volt.

– A minap megismerkedtem egy hölggyel a Misszió konyháján. Bolond vénasszonynak tartják, és bevallom először én se tulajdonítottam neki több figyelmet. De olyan dolgokat mondott, amitől az embert átjárja a borzongás. Láttam már jósnőket, látnokokat, médiumokat, de azok mind szemfényvesztők voltak, ócska pénzhajhászók, akik kihasználják az özvegyek fájdalmát és a naiv emberek hitét. De ő más. Azt mondja, beszél a meggyilkolt lányok szellemeivel, és olyan dolgokat mondott, amiről sejtése se lehetett. Ismerte például a zsidó lány keresztnevét a nélkül, hogy tudna olvasni vagy találkozott volna vele. Azt állítja ő a prostituált anyja, és hogy látta a gyilkost azon az éjszakán. – Phelan hévvel magyarázta mindazt, amit Sheila Flaniganről megtudott, de aztán a lelkesedése alábbhagyott, ahogy végig vette a nyilvánvalót is. –  Azonban ezek az információk meglehetősen kétesek. Az egyik pillanatban még világosan beszél a következőben halandzsázik aztán semmi külső inger hatására, transzba esik. Ilyenkor megváltozik… a hangja, a beszéd módja… mintha egy másik személy lenne. Nem tudom eldönteni, van e bárminemű valóság alapja mindannak, ami akkor elhangzik. Egyáltalán lehet hinni az „ilyeneknek?” – A kérdése egyszerre volt kétségbe esett és reménykedő. 

– Az okkultizmus és a spiritualizmus még nagyon fiatal „tudományág” Phelan, így nincs elég információ a kezünkben, hogy megalapozzuk a hitelességét, vagy épp cáfoljuk azt. A tudatalantinkat mindig is izgatta a túlvilág, a jövőbelátás képessége, azonban ezek megfoghatatlan dolgok, amiket nem lehet bizonyítani. A történelem során számtalan mítosz és történet született jósokról, sámánokról… egyes törzsek, – sőt még a szülőhazámban is– a mai napig hisznek ezek képességeiben. Még maga Platón is feljegyezte, hogy Szókratész hangokat hallott, amik későbbi sorsára vonatkoztak. Vagy ott van Jeanne d’Arc, akit máglyán égettek el. Mi döntjük el, hogy miben hiszünk és miben nem, de a társadalmi normák gyakran befolyásolhatják ezt. – A doktor az előtte heverő karral foglalatoskodva idézte fel mindazt, amit tudott. Hirtelen azonban megállt, és kérdőn nézett fel a nyomozóra, mint aki értelmetlennek találja mindenféle okfejtést a témával kapcsolatban. –   Meg kell kérdeznem, miért kelt az ő védelmükre? Egy bűnöző, –  aki megölte volna magát –  , egy közönséges munkás, –  aki a főnöke szerint gyilkos –  , és egy magában beszélő habókos asszony, –  akit elmondása szerint gyengeelméjűnek tartanak –  . Mi viszi rá, hogy védje ezeket? Ennyire elveszettnek érzi magát, hogy bárhová tartozni akar? Még hozzájuk is?

– Én csak meg akarom őket ismerni, és az ártatlanokat megvédeni. – Vonta meg a vállát Mr. Conwey.

– De nem védhet meg mindenkit, Phelan. A húga attól nem támad fel a sírjából, hogy megment pár lelket. A keresztények szerint úgyis mind a pokolra kerül, mert megérintette őket a Sátán. Ne bízzék abban, hogy befolyásolni tudja bármelyikük jövőjét.

– Nem bízok benne. Pusztán próbálom megérteni mi az, amit ma láttam és hallottam. A hölgy hátborzongató egy teremtés, de jámborlélek. Tébolydába zárnák, ha erőszakos viselkedést mutatna. Egyfelől teljességgel, joggal, hisz láttam, ahogy a cárnő képére mutatva azt mondta, az ő ruháját hordja. Az újságokban látott dolgokat valósnak hiszi, ezt beismerem, de honnan tudott olyanokról, amit az elítélt mondott nekem a börtönben? Tisztában vagyok azzal, hogy egyetlen bíróság sem fogadná el tanúnak, de ha tényleg látta a valódi gyilkost, akkor muszáj utána járnom. Kell, hogy legyen valami kézzelfogható, amivel be tudom bizonyítani, hogy Rufus tévedett.

– Miért ennyire biztos a dolgában? A húga gyilkosainál kétség nélkül megállapította, hogy ők a tettesek, itt viszont foggal – körömmel küzd az ellen, hogy nem a megfelelő embert ítélték el. Ha nem lesz igaza és tévedett, mit fog tenni?

– Beismerem a vereségemet. De addig, amíg egy halovány esély is van rá, nem hagyom annyiban. Tudom, hogy a nő a kulcsfigurám, csak éppen azt nem, hogyan bizonyítom be a szavahihetőségét. Nincs rá valamilyen mód, hogy túllássunk a korlátjainkon? Szeretném feltérképezni az elméje működését.

Aristarkh letette maga mellé a szikét az asztalra és megmosva kezeit, egy tiszta vászondarabba törölgette azokat. Az íróasztalához sétált, felemelt egy kisebb méretű viaszpecsétes borítékot, és átnyújtotta a nyomozónak.

–  Nos, van egy kollégám, aki pont az elmét kutatja. Már korábban be akartam önnek mutatni, de csak most sikerült meghívót szereznem az ön számára a klubba, ahová rendszeresen járunk. A falain kívül csak szakmaiakkal hajlandó szóba elegyedni, így ha csak nem szándékozik nyomozóként beavatni az ügybe, ez az egy lehetősége maradt csupán. Igen érdekes úriember… az édesapja nagy hívője Richard Francis Burtonnek, és ő maga is hasonló nézeteket vall, mint a Kannibál Klub alapítója. Rajong az olyan „rejtélyekért, mint a maga „ismerőse”. A legközelebbi közös ülésünk öt nap múlva lesz, akkor talán közelebbi betekintést nyerhet a pszichológiába. Nem hiszem, hogy nemet mondana, vagy ne keltené fel az érdeklődését a hölgy.

 Phelan habozás nélkül nyúlt a finom papírért. Annak a lehetősége, hogy esetleg sikerrel járhat felülírta a klub iránti ellenszenvét.

– Hálás köszönetem érte.

– Egyelőre ne hálálkodjon. Emlékeztetnem kell a tényre, miszerint ez csak elmélet. Valós diagnózist csak a beteg megvizsgálása után lehet felállítani.

– Igen tisztában vagyok vele, mégis, én bizakodó vagyok.

– Ahogy óhajtja. Mindenesetre próbáljon a realitás talaján maradni.

– Úgy lesz, megígérem.

***

Mr. Conwey – öt nappal később, fáradtan az egész napos munka után – a Vörös Oroszlán előtt állva már kezdte megfontolni korábbi lelkesedését a klubbal, és a doktorral kapcsolatban. Az ügyért teszem – gondolta magában, majd lenyomva a súlyos réz kilincset belépett az étterem ajtaján.

      A helységben szétnézve azonnal konstatálta a tulajdonos név, választását. A mahagóni fali panelek közé arany alapon vörös oroszlán mintás tapéta volt befeszítve, és a helységben több nagymacska formájú műtárgy bukkant fel. A nyomozó azon sem lepődött volna meg, ha valamelyik sarokban egy kitömőt hím egyedet talál.  Még, hogy klub… Az orrát felhúzva a megvetés teljes jeleként haladt tovább hátra, egészen a súlyos drapériákkal eltakart hátsó teremig. Az ajtó mellett egy karót nyelt inas szerű forma hajolt meg előtte, aki egy enyhe homlokráncolással nyújtotta a kesztyűs kezét.

– Szabad a meghívóját, uram?

A felé nyújtott cirádás papírra elég volt egy röpke pillantást vetnie, hogy azonosítsa az előtte álló férfit.

– Mr. Conwey, a doktor úr már várja önt.– mondta ismét felegyenesedve és félrehúzta az ajtót rejtő drapériát. Phelan egy biccentéssel köszönte meg a gesztust, majd belépett a terembe.

     Arra számított, hogy minden tekintett rá fog szegeződni, a betolakodóra, akinek a legújabb és legjobb minőségű öltönye, meg sem közelítette a többiekét, a beretvált arca pedig szinte fényes jelzőtűzként világított a sokaságban. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban senki nem figyelt fel rá. A társalgások és a heves viták ugyanolyan mederben folytak tovább mintha mi sem történt volna. A szivarfüst tovább burjánzott, az italok fogytak, s mindenütt különböző utazásokon készített képek, tárgyak, újságok, pornográf irodalom hevert, némelyikük illegálisan.

Csupán egy ember figyelt fel a jöttére. Aristarkh nem szakítva meg a diskurzust, a tekintetével hívta fel magára a figyelmét. A kívánt hatás nem maradt el, fiatal barátja ruganyos léptekkel közelített hozzájuk.

– Phelan! Örülök, hogy megtisztel bennünket a társaságával.

– Számomra az öröm.– hazudta a nyomozó, bár Dr. Eliasnak tényleg őrült.

– Az úr Dr. Daniel Hollow – mutatott a mellette álló férfira Aristarkh, – Dr. Hollow, hagy mutassam be önnek igen kedves barátomat, Mr. Phelan Conwey nyomozó urat. Ő hívta fel a figyelmemet arra az igen különleges teremtésre, akiről meséltem magának.

Daniel mélyet szívott a cigarettájából, és sokat mondóan nézett végig az előtte álló személyen. A mozdulat éles ellentétben állt piperkőc megjelenésével.

Felkapaszkodott.

– Conwey, ha? Olyan ismerősen cseng a neve. Hallhattam már valahol korábban?

– Nem igazán hiszem…

– Nem maga volt az, aki a mihaszna írekkel összetűzésbe került? Az összes újság erről cikkezett.

– De, igen én voltam az. Ha volna kedves…

– Az összes ilyen söpredéket kasztrálni kellene, hogy ne tudjon szaporodni. – Folytatta Dr. Hollow a mondani valóját, mintha meg se hallotta volna Phelan szavait.

– Parancsol?

– A bevándorlókra célzok, és az összes többi ingyenélő, nincstelen senkikre. Szociáldarwinista lévén, meghajlok Herbert Spencer evolucionista filozófus előtt. Olvasta a tanulmányát?

– Csak futólag volt alkalmam tanulmányozni.

– Akkor engedje meg, hogy röviden bevezessem. A legfőbb lényege szerint, a szegények központi támogatása az evolúció folyamatába történő káros beavatkozás. Aki nem tud magáról gondoskodni, az a természet törvényei szerint nem érdemes az életre. Az állatvilágban szerencsére még él ez a természetes kiválasztódás, ahogyan a bennszülött törzseknél is. Milyen gyönyörű hagyomány, hogy csak az erős maradhat életben, csak a legnagyobb harcos párosodhat! – Lelkesedett Daniell, de az, rögtön alább is hagyott. –  Szerencsétlenségünkre, a mi társadalmunk már elgyengült ilyen téren, azért is ilyen sok a selejt. Rajonganak a szegények megmentéséért, otthont, ételt adnak nekik, tutujgatják őket és ahelyett, hogy ők hálásak lennének mind ezért, még van pofájuk lázongani. Eszement csürhe…

– Én úgy hallottam, hogy a kitelepítés a gyarmatokra igen sikeresnek mondható. – Vetette ellen Dr. Elnias.

– Rosszul hallotta Aristarkh. Azért mert a fattyúkat, nincsteleneket, bűnözőket és néhány bevándorlót eltávolítanak az országból, azzal még nem oldják, meg a problémát csupán áthelyezik egy másik vidékre, ami szintén a mi szép anyaföldünkhöz tartozik. Ott aztán elszaporodnak, elhintik az átkozott magvaikat, hogy még több haszontalan lélek legyen a világon. Gondoljon csak bele milyen ország lesz Ausztráliából ahová a bűnözőket küldik? Vadak, civilizálatlan népség. Még elképzelni is felháborító. Pincér!

Dr. Hollow rendelt magának még egy gint, a beszélgetőpartnereit teljesen figyelmen kívül hagyva. A nyomozó kezei először ökölbe szorultak, ahogy hallgatta a férfit, de aztán szemöldök ráncolva elkezdte magában méregetni az illetőt. Daniel magas volt, a vastag bársony zakó ellenére pontosan fel tudta mérni az izomzatát. Világos szőke haj, elegáns megjelenés, művelt, vagyonos, sebészi eszközökhöz és vegyszerekhez könnyűszerrel hozzáférhet bármikor. A nézetei, valamint a szemtanúk leírása annyira illett az előtte álló doktorra, mint zokni a lábra.

Lehet, hogy ő lenne a gyilkos? Ennyire elvakította volna az idegennek gyűlölete? Ennél azért többre lenne szükségem. Bizonyítékra.

– Igazán lebilincselő az eszmefuttatása. Kíváncsi lennék az ön szemszögéből, mi lenne a helyes megoldás a „problémára” ha az importálást nem tartja elegendőnek? – Tette fel a talán mindent eldöntő kérdést Phelan.

– Oh, de hiszen már említettem. Ha nem lennénk ilyen túlságosan érzékenyek, követnénk afrikai barátaink példáját. Az ellenségeinket, a gyengéket, lemészárolnánk és elfogyasztanánk, akárcsak a kannibál törzsek. A gyenge táplálja az erőset, a faj fenn maradása érdekében. Ez lenne a természetes. Gondolta volna, hogy egy alacsonyabb származású ember agya sokkal kisebb egy műveltebbnél? És ez nem frenológia, a két szememmel láttam boncolás során. Lenyűgöző volt. Olyankor jövök csak rá mily halandó is az ember és az evolúció milyen szépséget alkotott.

Még mindig nem tudom elhinni… Sheila látta, talán ő tudná azonosítani.

 – Az imént említette az emberi agyat. Roppant kíváncsivá tett vele. Tudja az a bizonyos hölgy…

– Igen, igen. Bocsásson, meg csak néha el tud ragadni a hév, ha az ilyen dőreségek szoba kerülnek. Roppant különösnek találom, amit igen tisztelt kollégám említett róla. Efféle hallucinációkat eddig csak hipnotizált betegeknél tapasztaltunk. Azt mondja minden előzmény nélkül képes transzba esni? – Kérdezte érdeklődve Dr. Hollow.

– Igen, de számomra nem ez a legmeglepőbb vele kapcsolatban. Olyan célzásokat tett ilyen állapotban, amikről nem lehetett tudomása.

– Ne hagyja magát becsapni Mr. Conwey. Az emberi elme olykor igen hiszékeny tud lenni, és hajlamosak vagyunk a nem létezőt is valósnak hinni. – Daniel egy húzásra itta meg a dzsinjét, majd mély fintorral letette az egyik asztalra. –   S ez az, amit az összes vallás kegyetlenül kihasznál az idők kezdetétől. Mindig keressük a választ, de ha az túl irracionális, nem elfogadható a számunkra, az agyunk akkor is alkot egy elfogadható elméletet.

– S ekkor lépünk a képbe mi: tudósok, orvosok, filozófusok, s megcáfoljuk a hamis képzeteket. – Vette át a szót Dr. Elnias, de Daniel azonnal vissza is vette azt. – Amiket évszázadok során lenyomtak a torkunkon. A sötétségben éltünk eddig Phelan, hagytuk, hogy több ezer éves eszmék irányítsák az életünket, vakon követtük az elnyomó egyház utasításait, de ennek végre vége. Kinyílt a szemünk és eltölt minket a fény. A tudomány fénye. Gyönyörűséges, mindent elárasztó, sötétséget pusztító. A régi időkben a maga által említett hölgyet megbecsülnék, tisztelnék vagy éppen az ördög szeretőjének tartanák. Ma már tudjuk, hogy egyik sem igaz, és egy egyszerű kis műtéttel megkönnyíthetnénk az életét. Áldásnak érezné. Megszabadulna az ártó gondolatoktól, – „szellemektől” ha így jobban tetszik– a transz okozta görcsöktől. Megváltás lenne a számára és a társadalom számára is.

– De mi van akkor, ha igazat mond? Volt már olyan páciense, akiről bebizonyosodott, hogy nem csak a fantáziája szüleménye a szavai, hanem a valóság? – Aggodalmaskodott Mr. Conwey.

– Igen. Mindegyikről. Hiszen számukra az a valóság, és ebben rendíthetetlenül hisznek. A legbizarrabb, legkülönlegesebb esetektől a már – már hétköznapiig. De mondja csak, miért ennyire fontos az ön számára? Csak egy habókos asszony csupán, aki szakmai szemmel nagyon felkeltette az érdeklődésemet, de nem értem egy nyomozónak mi köze lehet hozzá?

– Potenciális szemtanúnak tartom egy gyilkosság ügyében, ahol is Mrs. Flanigan látta a tettest.

 A két doktor sokat mondóan egymásra nézett, majd Dr. Hollow felhörpintette a második maradék italát.

– Nos, ez esetben nincs vesztegetni való időnk nem igaz? A hatóságok munkáját nem tartoztathatjuk fel. Holnap reggel ki is vizsgálom, ha az önnek megfelel.

– Lekötelezetté tett. – Mosolyodott el megkönnyebbülten Phelan.

– Számomra az öröm. Ha bebizonyosodik az igaza, és tényleg képes a nélkül transzba esni, hogy bármilyen szer vagy hipnózis alatt állna, akkor egy nagyszerű tanulmánynak nézünk elébe. Természetesen csak miután kiszolgáltuk az ön igényeit. A betegeimmel való konzultáció után magammal viszek két ápolót és meglátogatjuk őt a…

– Withechapel Missziónál tölti az ideje nagy részét, de van, hogy az utcákon kóborol. – Sietett a válasszal Mr. Conwey – Én nem tartom szükségesnek az ápolók jelenlétét. Jámbor lélek.

– Kezdetben mind azok, ne hagyja magát megtéveszteni. Sokszor elég egy kisebb trauma, vagy egy számunkra logikus esemény sorozat ahhoz, hogy megvaduljanak. Első a biztonság.

– Daniel, ha megbocsájt, szeretnék önnel tartani a vizsgálat során.

– Oh, csak ugyan Aristarkh?

– Mindig is lenyűgözött az elme működése. Rengeteg szakirodalmat olvastam már ilyen esetekről, és ez az ügy az én érdeklődésemet is felkeltette. Akár közös tanulmányt is irthatnánk róla. Természetesen az ön neve jelenne meg elsőnek.

– Miért is ne? Mindig is érdekelt a kollégákkal való közös munka ameddig az, az én szakmai előre menetelemet segítette. De egy dolgot meg kell ígérnie! Ugye nem frenológiával akar foglalkozni? Mert abba nem egyezem bele!

– Távol álljék tőlem. – Mosolygott elnézően Dr. Elnias.

– Helyes! Émelygek az efféle áltudománytól. Holnap tízkor megfelel?

Aristarkh egy aprót biccentett válaszul majd a nyomozó felé fordult.

– Ön nem kíván csatlakozni?

Phelan azonban vadul megrázta a göndör fürtjeit, mint egy ázott kutya a bundáját eső után.

– Egy kihallgatáson kell részt vennem, de kíváncsian várom a fejleményeket.

– Azokat én is – mondta Dr. Hollow és lelkesen csapta össze a tenyerét.

– Nos, uraim ki tart velem még egy italra?!

– A szolgálat megköveteli, hogy nemet mondjak doktor. Sőt igazság szerint lassan búcsúznom kell.

– Fiatal az este Phelan és megsértene, ha most itt hagyna bennünket.

– Rendben, maradok még. – Sóhajtott kényszeredetten Mr. Conwey.

*** 

A hajnali nap első fénysugarai, vörös és arany színbe vonta a Withechapel Misszió padlóján heverő számtalan koporsó ágyat. Ez volt az egyetlen díszítés a teremben, leszámítva a falon logó hatalmas feszületet. Mindenki békésen aludt a csendet néha egy – egy horkantás törte meg csupán. A nincstelenek szorosan magukhoz ölelték „kincseiket” azt a keveset, ami maradt nekik és sajátjuknak tekinthették. Tudták, hogy bármikor ellophatják tőlük. Egyedül Sheila Flanigannek nem volt mitől tartania, a számára oly értékes újságokat senki nem akarta elkobozni. A gondosan egymásra rendezett papírkupac ott terebélyesedett most is mellette, a kezét pihentetőleg nyugtatta rajta, mintha a tudás így szállna belé. A szemhéja sűrűn remegett, az eddig békés álmát vad képzetek váltották fel.

 Egy sötét fekete árny suhant végig a sorok között, valakit kutatva. Már látta ezt az alakot korábban, és a fejében lévő hangok hangos morajlássá sűrűsödtek, mint egy dobókból és kürtőkből álló szimfónia, ami inkább zajra emlékeztet. Fázósan húzta maga köré a karjait, vacogva koccantak össze a fogai, ahogy a lény közeledett hozzá. Az eddig melegségét árasztó fényár tovatűnt, a fekete ördögszerű alak fölé magasodott, érezte a bőrén annak szarvainak karistolását, ahogy szinte húsig hatol és marja őt. Kiabálni szeretett volna, de egy karmos kéz lefogta a száját. Rettegett, kétségbeesve kereste a választ a hangoktól, hogy mitevő legyen, de azok elnémultak. Neki is el kell némulnia, el kell hitetnie a szörnnyel, hogy hatalma van felette, és behódolt neki akárcsak a többi áldozata. Elernyesztette a testét, nem küzdött tovább a gonosz ellen, aki jutalmul kijjebb húzta a szarvait és megsimogatta az arcát. A sötétség töredezni látszott, a napfény mindent átható ereje keresztülvilágítót a fajzaton, és az megszűnt gonosznak lenni.

Kedveskedve mosolygott rá, és egy serleg mézsört kínált feléje. Sheilanak egy rég elfeledett emléket jutatott az eszébe, amikor még kislány volt, és rendszeresen járt misére. A pap ajánlotta fel így Istenek a kelyhet, hogy az szentelje meg. De ő nem akarta elfogadni a nedűt, mert félt a fölé magasodó fekete reverendás atyától, akinek átható szúrós tekintette mintha a legféltettebb titkait is látta volna. Az anyja látta a bizonytalanságát ezért erősen megragadta a karját, és az oltár elé cipelte. „Krisztus vére. Igyál!” –  Így dorgálta és ő ivott, mert nem volt más választása, engedelmes jó kislány akart lenni, ahogyan most is. Az ajkaihoz emelte a poharat, mint a sivatagból megtért fáradt vándor nyelte a nedűt. Azonban amint a gyomrát érte a savanykás – édes lé, a fény hirtelen eltűnt és helyét újra a sötétség vette át. Elveszett. A szörny győzött, angyal képében tetszelgett, hogy elrabolja a lelkét.

***

Mr. Conwey nagy reménnyekel dörömbölt az alagsori pince súlyos faajtaján. Végig az motoszkált a fejében, hogy talán még nem késett el, megmenthet egy életet, ha Rufus meghallgatja a Dr. Hollowról összegyűjtött adatait. A retesz hangosan csattant a túloldalon, és a „kihallgató szoba” végre feltárult. A névleges elnevezés nem fedte a valóságot valójában kínzókamra volt, ahová a vallomásra képtelen elítélteket hozták. Az itt elhangzott sikolyokat a falak örökösen visszhangozták, a padlóba kisurrolhatatlanul beleivódott az emberi testnedvek. A szék karfáin számtalan köröm nyom barázdálta a korhadt fát, ahogy az elítéltek próbáltalak valami segítségbe kapaszkodni, mind hiába. Itt nem volt helye kegyelemnek vagy együtt érzésnek. Aki ide bekerült bölcsebben tette, ha minél előbb bevallotta bűneit, így kevesebb kínnal állhatott a bitófa alá. A nyomozó számtalan alkalommal járt már a helységben, tudta mi vár rá odabent, mégis soha nem hatott rá ennyire nyomasztóan ez a légkör.

 Mr. Carleton a székbe szíjazva, még a korábbiaknál is elveszettebbnek látszott. A teste megrogyott, a bőrre mocskos volt a rászáradt vértől, kosztól, vékony csíkban folydogált rajta az izzadság és a mostanra már elapadt könny. A férfi a végkimerülés határán volt, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, a feje előre bicsaklott. Mr. Carter feltűrt ingujjban állt előtte a kezét törölgette egy koszos rongyba. A szájából az elmaradhatatlan szivar lógott, és elégedett mosollyal az arcán fordult az újonnan érkező felé.

– Épp időben Phelan, hogy lássa milyen egy sikeres hajtóvadászattal egybekötött kihallgatás. Dalolt a mi kis pacsirtánk. A dadogásról ugyan nem tudtam leszoktatni, de számára már úgyis mindegy.

Mr. Carleton szemhéja egy aprót rebbent, de más jelét már nem adta a félelemnek. A parancsnok jól mondta: már minden reménye szertefoszlott.

– Gyerünk fiam! Meséld el az úrnak ugyanazt, amit nekem az imént! Mit tettél?

– Ééén öltem mmmmmeeeeegggg őőőket.

– Az ügy lezárva Conwey.

– Rufus beszélhetnénk egy percre négyszemközt?

– Ha gratulálni akar, azt tegye meg itt mindenki előtt. Nem kell szégyenlősködnie azt, akarom, hogy a többi segédem is hallja. Sőt ide hívatom az egész őrsöt.

Mr. Carter hangosan röhögve forgott körbe a teremben ezzel is biztatta a többieket, hogy csatlakozzanak hozzá. A fiatal nyomozó dühében a tenyérébe vájta a körmeit, mielőtt meggondolatlanul cselekedett volna. Ki nem állhatta a főnökét és a másik megszégyenítésre való igény benne is feléledt.

– Nem látom okát a gratulációnak. Mégis miért? Egy ártatlan, maga tehetetlen emberből erőszakkal kiharcolt vallomásért?

Rufus arcáról nyomban lehervadt a mosoly és helyét átvette a düh.

– Fogja be a száját, maga semmirekellő mihaszna söpredék! Mégis mit tud maga? Hisz semmit nem mutatott fel!

Mr. Conwey mélyen gyökerező véleménye, mint a gyom, úgy tört felszínre a sértés nyomán. – Nincs semmilyen kézzelfogható bizonyítéka! Nem maga találta meg a tettest, hanem úgy mondták magának!

– De igenis, hogy van bizonyítékom.

A másik férfi felemelt az asztalról egy pecséttel ellátott okiratot, és az alkalmazottja képe elé tolta.

– Tudja mi ez? A hivatalos vallomás miszerint beismeri, hogy ő a gyilkos. Nincs olyan bíróság, aki ezt ne fogadná el. Vesztett Conwey.

– Nem vesztettem! – a főnökét megkerülve odasietett Mr. Carletonhoz a tenyereivel annak a csuklójára támaszkodva egész közel hajolt hozzá, és úgy kezdte el faggatni.

– Miért ölte meg a lányokat?

– Merrttttttttt kikikiki nevettek a bebebeszédemm miiiiatt.

– Fizetett nekik, hogy lefeküdjenek magával?

– Iiiigggen.

– Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy az elhunytak közül, csak az egyik volt prostituált. A másik hölgy érintetlen volt.

– Mit csinált velük? Hogyan ölte meg őket?

– Neeemmmm emlékszem.

– Az mégis, hogy lehet?

Phelan ekkor érezte, ahogy két vasmarok a vállaiba kapaszkodva egy erős rántással eltaszítja őt a szembe lévő falnak. Rufus dühöngő bikaként meredt rá, a feje vörös árnyalatot vett fel, mintha bármelyik pillanatban széttépné az előtte álló férfit.

– Mit művel? Milyen eszement tervet forgat a fejében Conwey? Az ügy le van zárva, nem volt eléggé világos?

– Addig nincs lezárva, amíg nem vagyunk benne bizonyosak, hogy ő – e a gyilkos!

– Mikor érti már meg, hogy nincs másik gyanúsított?! Hisz bevallotta a bűnét!

– De igenis, hogy van másik gyilkos!

– Ugyan már ne nevettesse ki magát! Mint valami bűvész, itt kihúz nekem a varázskalapjából valakit, akiről eddig természetesen senki sem hallott? Nevetséges. De tudja mit? Szeretem, a jó tréfákat nevettessen meg. Ki lenne az a rejtélyes idegen?

– Dr. Daniel Hollow. Agykutató, aki megszállottan gyűlöli a bevándorlókat, erőszakos nézeteket vall, ért az anatómiához, erős fizikumú, amit nem egyszer bemutatott a betegein. Egy pontosan olyan ember, akit lefestettem önnek. Gazdag és művelt, de ami a legfontosabb volt indítéka. Mindent elkövetne azért, hogy a nincsteleneket, bevándorlókat kiirthassa. Miért ne tenné meg két lánnyal? Kezdetnek megteszik ők, aztán jöhet a többi.

Mr. Carter hangos tapsolásba kezdett, széles mosollyal az arcán. A többiek nem értették a viselkedését, de mivel túlságosan féltek tőle, így követték a példáját.

– Bravó! Nem hittem volna, hogy eljön ez a nap. Gratulálok önnek Conwey!

– Köszönöm.

– Ilyen remek előadást rég láttam és én értékelem, ha valaki tehetségesen tud szónokolni. Talán még ma ki kéne rúgtatnom, hogy tovább gyakorolhassa ezt a tehetségét. Hihetetlen.

– De hát én nem színészkedtem! Ez a valóság! Dr. Hollow a gyilkos és nem ez az ember!

– Most azonnal fogja be a pofáját, ameddig még megteheti! Megmondtam magának: az ügy lezárva! Ez az ember lógni fog a másikkal együtt, hogy a hóhért is kíméljük. Még hogy egy tiszteletben álló orvos, ilyen borzalmakat tegyen? Elsőre is bolondság volt, és még most is az! Elvettem öntől az ügyet, így nincs semmilyen joga vádaskodnia. Ha még egyszer meghallom, hogy bárkinek is a nevét  gyanúsítottként emlegeti ezen az egy emberen kívül, találok rá okot, hogy maga is az egyik kényelmes cellában végezze. Most pedig kotródjék a szemem elől, és közben mélyen hallgatnék a maga helyében.

Phelan szóra nyitotta a száját, de ahogy a tekintette Mr. Carleton felé tévedt, bizonyossá vált számára a tehetetlensége. A férfi minden valószínűséggel, már ma éjjel meghal. Nincs miért tovább küzdenie az életért, az már megpecsélődőtt. Nem mentheti meg, legfeljebb a nevét moshatja tisztára, ha elkapja az igazi gyilkost. Nem tehet mást, el kell őt engednie.

***

A Whitechapel misszió falai sok mindent megértek már az évek alatt, de ilyen bonyodalmat – mint a mai –, a fennállása óta egyszer sem. Sheila Flanigan az egyik asztal tetején állt, kezében kardként használt egy törött széklábát és szünetlenül kiabálva hadonászott vele. A kívülállóknak úgy tűnt teljesen megháborodott, senki nem volt képes még csak megközelíteni sem, a vénség úgy acsarkodott és csapkodta feléjük a fogait, mintha egy megveszett farkas lenne. A torka mélyéről felváltva hangzott morgás, síkoltás és ismeretlen nyelven történő kántálás. Az eddig gyámoltalan lelket úgy tűnt az ördög szállta meg, sokan keresztet vetettek, ahogy rápillantottak.

A misszió vezetője – Mrs. Tesmond –, a végkimerülés szélén állt a pártfogoltjával való küzdelemben. A gondosan rendezett kontya madárfészekként logót a fején, az arcán patakzott a verejték, a homlokán vadul rángatóztak a kidagadt erek. A karjait védekezőleg tartotta maga elé, és úgy próbálta Sheila támadásait kivédeni –  vagy egyáltalán a közelébe férkőzni– , mindhiába. Körülötte a fejetlenség csak nőtőn – nőt. A csekély számú alkalmazottjai közül többen eliszkoltak a veszélyt látván, az asszisztense és még pár ember orvosért rohantak, akik pedig vele maradtak a hősies küzdelemben, nem tudták tovább fenntartani a rendet.

Mrs. Flanigan csak egy volt az üvöltöző gondozottak közül. A többieket mélyen felzaklatta a viselkedése, sokan vele együtt ordítottak, sikoltoztak, dührohamot kaptak, vagy valamelyik sarokban magukat átölelve zokogtak. A mai napi menü elkészítésének még csak a gondolatáig se jutottak el, nem hogy az ételek kiosztásáig. A reggeli idő már bőven elmúlt, az ajtót kívülről hevesen verte az éhező tömeg, nem értették miért van előttük még mindig lakat alatt az étkezde kapuja. Mrs. Tesmond fáradtan pillantott körbe az épületben, hátha valaki végre a segítségükre siet, vagy meglátja végre azt a mihaszna Mary Ticksbellet, az asszisztensét.

– Hol van, már azaz átkozott lány? – szűrte a fogai között a szavakat, és míg a figyelme lanyhult, tett egy óvatlan mozdulatot Sheila felé.

Mrs. Flanigan egy karmos fekete kezet látott maga felé közelíteni és megrémült, ahogy a karmok megnyúlva a szíve irányába nyújtóztak.

– Nem adom! Nem tépheted ki!

A kardnak használt törött széklábát mélyen a támadója kezébe döfte, éles szilánkokat és szálkákat hagyva maga után. Hallotta a lény sikolyát, ahogy vinnyogva rántja el a kezét és ez elégedettséggel töltötte el. Egy pillanatra megmenekült, de tudta a szörny nem nyugszik, és újabb és támadást fog intézni ellene.

 Mrs. Tesmond átkozódva rántotta el a kezét. A kézfejéből patakokban folyt a vér, a seb rettenetesen csúnya volt és mély, körben pedig, mint megannyi kaktusz tüske meredeztek a szálkák.

– Oh, hogy vigyen el az ördög! – káromkodott egy nagyot és ép kezével bölcsőt formált a másik tenyere alá. Feladva a harcot fordult a sokaság felé segítséget kérni.

Ebbe a nagy felfordulásba érkezett meg Dr. Elnias és Dr. Hollow, pár ápoló kíséretében. Miss. Ticksbelle már nem tartott velük.

***

Korábban a két doktor épp a hintójukba készült beszállni, amikor a nő futva ért oda hozzájuk.

– Kérem, segítsenek! Azaz asszony… Mrs. Flanigan… megszállta az ördög… nem tudunk vele mit tenni… teljesen megbolondult – Mary szájából szaggatottan buggyantak ki a szavak, mindeközben az éltető oxigént nyelte sűrűn, az oldalát markolászva. A doktorok rezzenéstelen arccal tekintettek reá, mintha a lány azt közölte volna velük, hogy szép időnk van, de esni fog.  Végül Dr. Hollow volt az, aki megszánni látszott a fiatal asszisztenst.

– Ne féljen leányom, ez egy mindennapos eset az efféle betegeknél.

Miss. Ticksbelle azonban hevesen rázta a fejét, az amúgy is csapzott hajából csak úgy repkedtek a kilazul hajtűk.

– Nem! Ilyennek még soha sem láttam! Segítsenek, kérem! Megtámadott mindenkit! Siessenek!

– Nos, ami azt illeti, a kisasszonynak nagy szerencséje van, ugyanis a fent említett hölgyet igyekeztünk kivizsgálni. Szálljon be a hintóba, odavisszük kendet is. – Mondta Daniel és szélesre tárta az ajtót, mire Mary a szája elé kapta a kezét, és az eddigieknél nagyobb riadalom jelent meg a tekintetében. Mintha maga a sátán ülne a fogat belsejében, és nyúlna érte a karmos ujjaival. A nő folyamatosan hátrafelé lépkedett, sokkos állapotba került.

– Én bennem ülök oda! Nincs azaz isten! Ameddig az ott van, én vissza nem megyek a misszióba! Tűntessék el onnan kérem. Zárják be! Nem lehet tőle nyugodalmunk! Zárkába Sheila Flanigannel!

Azzal keresztet vetett és toronyiránt ellentétes irányba elsietett.

A két doktor mit sem törődött a hisztérikus teremtéssel, kényelembe helyezték magukat a vörös bársonnyal bevont üléseken. Dr. Hollow szeme lázas izgatottságtól csillogott, és a kezét összedörzsölve fordult a kollégája felé.

– Nos Aristarkh, az ügy izgalmasabb, mint azt gondoltam.

Dr. Elnias szemöldöke egy milliméternyit rándult a másik lelkesedését látván. Ő közel sem volt annyira izgatott, számára a fejlemények a tudás lehetőségét veszélyeztették.

– Maga szerint tanácsos ilyen állapotban megvizsgálni? Nem változtat ez a diagnózison?

– Az ember ilyenkor szembesülhet a legkönnyebben azzal, hogy az alany mennyire ön és közveszélyes. Ne aggodalmaskodjék, engem is vonz a tudás vágya, még ha ezért néha fel is kell nyitnom a betegeimet.

A két férfi egymásra mosolygott egy pillanatra, – mint egy cinkosul –, de a mosolyuk nyomban lelohadt amint meglátták a misszió előtti tömeget. Percekbe telt volna, mire átverekszik magukat az embereken, ha nincs velük a két megtermett ápoló. Hosszas küzdelmek árán végül sikerült az épületbe jutniuk, és a rangjukhoz méltatlan módon, – a konyha felől –, közelítették meg a termet. Innentől már nem szorultak segítségre, hogy megkeressék Mrs. Flanigant.

A nő eddigi viselkedésével ellentétben megmerevedett, – mint a szarvas a puskacsöve előtt –, és krétafehér arccal a két orvos felé kezdett el mutogatni.

– Mégis csak eljött értem. Nincs menekvésem többé, hiába küzdöttem meg a démonnal. A sátáni ivadék, a gyilkos eljött, hogy velem is végezzen!

Egész testében remegett és úgy tűnt meghunyászkodva lefekszik az asztallapra, akárcsak az elejtett állatok. Azonban a következő pillanatban új, hihetetlen erővel vetette le magát a bútorról és csörtetve rontott neki Daniel és Aristarkh kettősének.

Dr. Hollowot érte az első támadás, a nő a vállaiba kapaszkodva húzta fel magát a nyakáig, és az érzékeny bőrbe mélyesztette fogait. A doktor felüvöltött, a karjaival próbálta letépni magáról a megvadult nőszemélyt, de az a rángatásra még erősebben harapott. A vér kiserkent az ajakak mögül, az ápolók Dr. Elniassal együtt érkeztek a segítségre, azonban ezzel csak azt érték el, hogy Sheila újabb áldozatra talált. Megmarta az egyik ápoló kezét, és éles körmeivel a doktor arcába vájt. Az ápolók kezéből minduntalan kicsúszott a vékony test, – csupán a több réteg ruha egyikét sikerült megfogniuk –, így Aristarkh kihasználta a beléje kapaszkodó karmokat. Megragadta Mrs. Flanigan csuklóját és mintha csak táncolnának, megpenderítette őt a te tengelye körül úgy, hogy annak háta a mellkasának szoruljon, hátul lefogta a csuklóit, a másik szabad kezével pedig egy injekciós tűt szúrt pontosan a nyaki vénába.

Sheilaval forgott a világ, a szemei körbe – körbe tekeredtek, lassan enyhült az ellenállása, ahogy a nyugtató szétáramlott a testében. Hangosan zihálva vette a levegőt, tekintette az orvosok között rángatózott.

– Gyilkos! Mocskos gyilkos!

Dr. Hollow a nyakához emelte az ujjait, majd a vért látva, a kézfejével durván arcon vágta Sheilat. A nő a rámért ütéstől, elvesztette az eszméletét. Végre újra csönd telepedett a misszióra, csak a távolból hallatszott sírás.

 – Doktor, köszönöm a közbelépést. – Fordult elismerően Daniel, Aristarkh felé. – Vihetitek.

Az ápolók végre magukhoz tértek bódult állapotukból, és észükbe jutott mi is az a feladat, amiért ide hívatták őket. Dr. Elnias átadta nekik az ernyedt testet, majd ő is az arcát törölgetve fordult Dr. Hollow felé.

– Mit szándékozik tenni a hölggyel?

– Be kell, valljam önnek, tanácstalan vagyok. Ilyen agressziót, még nem tapasztaltam, egyik betegemnél sem. Attól tartok, hogy a hagyományos módszerek itt hasztalanok lennének. Olyan mértékű szedálásra van itt szükség, amik a mostani, új beteg ellátással összeegyeztethetetlennek. Nem is olyan régen láncra vertük volna a pincében, de most… Tényleg tanácstalan vagyok. Kíváncsi lennék, ön mit tenne a helyemben?

Aristarkh úgy tett, mint aki mélyen gondolkodik a válaszon, holott az már rég ott volt az elméjében.

– Bár nem vagyok szakmabeli, de mivel megtisztel a bizalmával... Ön is a radikális újítások híve – jó magammal egyetemben –, ezért nyílván nem fog megbotránkozni a felvetésemen. Az orvosok eddig úgy tekintettek az elmeháborodottakra, hogy az élő beteg értéktelen, csak a post mortem végzett feltárások nyújtanak igazi értéket.

–  Igen, ez így igaz. De mire céloz ezzel, Aristarkh? Etikátlan lenne megölni a pácienst, pusztán a tudás vágyáért.

–  Nem kedves Daniel, én ennél kevésbé radikális, de annál vitatottabb eljárásra gondoltam. Volt alkalmam betekintést nyerni egy germán orvos, – Dr. Freidrich Leopold Goltz – műtétjeibe, amikor is különböző élő állatok részleges agyi eltávolításával kísérletezett. A kutyákon végzett tanulmányok, igen meglepő eredményeket mutattak. A korábban agresszív emlősök, engedelmes jószágokká szelídültek.

Dr. Hollow összehúzta a szemöldökét, és hosszasan gondolkodott a fent említett eljárással kapcsolatos eset leírások után.

– De az állatok végül elpusztultak, nem élték túl a műtétet.

– Erre én is gondoltam, de azt nem veszi figyelembe, miszerint Dr. Goltz túl mohó volt. Az ő figyelme arra irányult, mennyit tud eltávolítani az agyból, hogy még működő szervezetet kapjon. A mi célunk ezzel szemben az, hogy csökkentsük a beteg agresszivitását és modernkori reformoknak megfelelően, szabadon sétálhasson az intézet kertjében, sőt akár munkára bírjuk. Mindezt úgy, hogy mindeközben bárkinek is árthatna. Nem a teljes lebenyt távolítanánk el, csak egy kis részt a frontális lebenyből.

– Igen kockázatos eljárás, nem gondolja? Eddig még nem végeztek ilyen kísérletet emberen. – mondta Daniel a szkepticizmus enyhe árnyaival.

– Tekintettel a hölgy hajlott életkorára, nem látom értelmét, miért vetnénk el egy ilyen nagyszerű, esetleges felfedezés lehetőségét. Képzeljen el egy olyan világot, ahol a pszichiátria végre visszaesés nélkül tudna száz százalékos gyógymódot kínálni a betegei részére, mindössze egy kis műtét segítségével.

Dr. Elnias szavai, azonnal mély benyomást tettek Dr. Hollowra. Egy forradalmi eljárás képe lebegett a szeme előtt, ami eddig nem várt utat törne a gyógyítás területére. A felfedezését egyetemeken tanítanák, róla neveznék el a módszert, – természetesen Aristarkh nevét eltüntetné később a tanulmányból, hogy a dicsőség csak az övé legyen –. Az egész túlságosan csábítónak tűnt.

– De mi történik akkor, ha a kísérletünk kudarcba fullad és a páciens úgy jár, mint azok az ebek, akiken végre hajtották a műtétet?

– Tekintse az egészet járulékos veszteségként, a tudomány oltárán. A hölgy így is, úgy is rövidesen az életét vesztené, és ha mi esetleg meggyorsítjuk ezt a folyamatot – nem szándékosan természetesen – , azzal csak spórolunk a kórháznak, valamint az adófizetőknek. Ha kudarcot vallunk, egy nincstelen nélkülözővel kevesebb, ha viszont még sem…

– Akkor örökre megoldhatjuk az elmeháborodottak kérdését.

– Pontosan. Mrs. Flanigan, egy lesz csak a sok névtelen páciens közül, egy statisztikai adat csupán. Elvégzi rajta az operációt, és siker esetén, publikálja a tanulmányát, sőt a következő műtétet közönség előtt végzi.

A döntés az ön kezében van, én csak tanáccsal szolgáltam.

Dr. Hollownak nem volt szüksége további győzködésre. A kockázat tényleg minimálisnak tűnt, a várható dicsőséghez képest. Megfontolást színlelt, mint akinek nehezére esik egy ilyen döntést meghozni. A kezében tartott zsebkendővel áttörölte a még mindig vérző sebét, ezzel is csak a tanácstalanság képzetét keltve a nem éles szemű külső szemlélődőben. Nagyot sóhajtott, végül megosztotta a döntését a doktorral.

– Radikális megoldás, bár... – Daniel újra ránézett a véres zsebkendőjére – nincs más választásunk. Holnapra előjegyzem műtétre, ha önnek is megfelel. Okvetlenül számitok a támogatására, elvégre ez a mi közös esettünk.

– Nem fog benne csalódni ígérem.

– Egyedül a barátját sajnálom, hogy is hívták… a rendőrt…

– Mr. Phelan Conwey.

– Igen, ő. Őt sajnálom egyedül. Számított a segítségünkre, és a hölgy tanúvallomására.  Egy bűnöző állítólag, még mindig szabadlábon van – sóhajtott Dr. Hollow – De igazat kell magának adnom. Mindkettőnket gyilkosnak nevezett, és kitudja még hány embert.

– Igen, kitudja… – tűnődött Aristarkh.