Post-mortem 12. fejezet

12.

Mr. Conwey sietős léptekkel érkezett a Whitechapel Misszióhoz. A korábbi eseményekről mit sem sejtve remélte, hogy találkozhat még a két doktorral, amíg Sheilát vizsgálják, hátha észrevesz valami különös jelet az asszonyon, ahogy Dr. Hollowra néz. Legnagyobb elképedésére azonban, nem hogy a doktorokat nem találta ott, de az egész helység a felismerhetetlenségig megváltozott. Az eddig gondosan rendben tartott asztalok, székek, koporsóágyak, szerteszét hevertek, a gondozottak közül sokan zaklatott állapotban voltak, mások megint kiabálták és ételt követeltek. A legutoljára látott sürgés– forgásnak nyoma sem volt, alig talált a tekintetével egy – két jótét lelket. Az egyik – neki háttal álló – ilyen hölgyhöz lassan oda sétált, és óvatosan megérintette a karját, mire az durván ellökte magától.

– Várjon a sorára mondtam. Kevesen vagyunk, amint tudunk adunk ételt, de először a sérülteket kell ellátnunk.

– Félreértett asszonyom, én nem ételt, hanem az igazgatónőt keressem. Mrs. Tesmondot. 

A nő kikotort egy kósza hajtincset az arcából és fejével hanyagul a gyengélkedő felé bökött.

– Ez is csak a bajnak jött ide… – hallotta távolodva Phelan, de elengedte a füle mellett.

Meg akarta érteni, mi ez az egész. Mi történt a misszióval? Hol vannak a segítők? Miért néz ki úgy minden, mintha egy dühöngő hurrikán száguldott volna át a termen? De a legfontosabb. Hol van Sheila Flanigan? S mit tudtak meg az orvosok? Számtalan kérdés tódult fel benne, amire nem tudott épeszű választ adni. Az orrát időközben megcsapta a vér félreismerhetetlen rozsdás vas szaga, és csak most tűnt fel neki a több helyen is feltünedező barnás foltok. Végképp nem értette mi ez az egész, de továbbra se volt hajlandó letenni a szándékáról.

Határozottan kopogott a gyengélkedő ajtaján, ahol a bosszús Mrs. Tesmondal találta magát szemben.

– Maga meg mi a búbánatot keress itt? Nincs elég bajunk így is? Még egy ilyen vészmadarat, mint maga… nem óhajtóm meghallgatni az újabb rémmeséit. Úgy hiszem múltkor a tudomására adtam, hogy nem szívesen látjuk itt!

– Nyíltan a tudtomra adta asszonyom, azonban kénytelen újra elviselni a társaságomat. Az önök egyik „gyámoltja” – Mrs. Sheila Flanigan –…

– Ki ne ejtse előttem ezt a nevet, mert nem érdekel milyen szervezettől jött, kihajítom az ajtón!

– Mi történt a hölggyel?

– Hogy, hölgy? Megveszekedett állat az, nem hölgy! Nézze meg a kezemet! Így megharapott az a dög! És ez? Belém vágta a szék lábát, mint egy kardot! Látta kint azt a felfordulást? Azt is mind neki köszönhetjük! Így hálálta meg mindazt, amit érte tettünk! Kígyót melengetünk a keblünkön. Mind a tébolydába való most már én is azt mondom. Aki bolond az, bolond! Soha többé nem engedek be egyet se, semmilyen keretek között. Én jó ember vagyok Mr. Conwey, de vannak dolgok, amik még engem is kihoznak a béketűrésemből. Az Úr nyilván így akarta próbára tenni fele barátaim iránti szeretettemet, de ez még az Ő mércéjével is elítélendő! Szodoma és Gomora óta nem látott ilyet a világ annyi szent. Tudja én elítéltem az „ilyenek” bezárását, mindazokat az embertelen körülményeket, amiknek kitették őket, de most, hogy a saját szememmel láttam, támogatom az ilyen törekvéseket. Isten könyörüljön a lelkükön.

Mrs. Tesmond keresztet vetett, és rosszallva vette tudomásul, hogy a nyomozó nem követi a mozdulatban. Phelan csupán nézett rá. Az elbeszélésből semmit nem értett meg.

– Asszonyom, volna szíves nekem elmondani nekem végre, hogy mi történt?

Az időshölgy dühösen legyintett a kezével.

– Mi történt, mi történt…?! Az elkerülhetetlen, az történt. Az a némber Flanigan megháborodott, és megtámadt minket. Csupán idő kérdése volt, mikor örül meg teljesen. A mi hibánk lehetett, hiszen még támogattuk is a fantazmagóriáit is, nem hogy rászóltunk volna. Ezért is én vagyok a felelős. Meghagytam mindenkinek, hogy ne akadéskodjanak vele. S ez lett a következménye… A mi kis szervezett életünk egy csapásra felborult. Még az a szerencse, hogy Mary időben idehozatta azt a két orvost. Nem tudom mihez kezdtünk volna nélkülük…

– Őket én küldtem magukhoz.

– Hogyan?

– Én bíztam meg Dr. Hollowot Sheila kivizsgálásával. A másik doktor, Dr. Elnias csak kísérőként volt jelent. Öt is érdekelte az eset.

– Mégis hogyan…

– Nem értesültem az itteni eseményekről, az egész pusztán egy véletlen egybeesés. Mrs. Flanigan saját bevallása szerint látta a gyilkost abban az ügyben, amiben nyomozók. Szükségem lett volna egy orvos szakértői véleményére, hogy hiteles tanúként állíthassam a bíróság elé.

– Akkor magát is be kell záratni, ha ilyen esztelenségre gondolt. Az a nő teljesen megháborodott. Még az orvosokra is azt kiállította gyilkos, pedig akkor látta őket életében először!

Mr. Conweyen azonnal lázas izgatottság lett úrrá. Mégis csak igaza van? Dr. Daniel Hollow az elkövető és az egyetlen személy, aki ezt bizonyítani tudná, az ő kezében van? Izgatottságában elragadtatta magát, és a kelleténél erősebben ragadta meg az idős asszony vállait.

– Melyikre mondta? Árulja el!

– Ereszen! Ez fáj!

A szorítás csak erősödött, a nyomozó nem volt hajlandó engedelmeskedni a kérésnek.

– Melyik férfira mutatott?

– Mindkettőre. Nem lehetett megállapítani.

Phelan megadólag elengedte végre Mrs. Tesmondot, aki magában szitkozódva dörzsölgette a fájós ízületeit. A nyomozóra gyűlölettel teli pillantásokat vetett, mindig is utálta az ifjúság heves vérmérsékletét, az örökös hajthatatlanságukat, azt hogy nem képesek beletörődni és elfogadni bizonyos tényeket.

– Össze – vissza beszélt, hogy eljött érte az ördög, meg akarja őt enni, vagy a szívét kitépni mit tudom én. Mindig mást kiabált, az emberek féltek tőle, a segítőim többsége elmenekült, az itteni pártfogoltjaim közül sokan szintén megvadultak. Káosz volt és érthetetlenségeket hadovált. Egy szava se volt igaz soha.

– Nem értek egyet önnel. Éppen azt próbáltuk bebizonyítani, hogy a hölgy állításai igazak. Ezért küldtem ide a doktorokat.

– Hát azt, aztán bizonygathatják. Akárhogy is, ő már nem igen fog magának mondani bármit is. Higgye el, jobb lesz neki ott ahová került, erre már én is azt mondom. Szíjazzák le, verjék láncra az ilyet, mert másra úgyse jó. Csak rajtunk élősködik.

A hölgy gyorsan keresztet vetett ismét, ahogy ezeket a szavakat kiejtette.

– Látja, még a hitemtől is eltérített ez a nőszemély. Mindig is a szegényeket, az eleseteket pártfogoltam, de újra kell gondolnom ezeket a nézeteimet, a mai naptól fogva. Magának se ártana. Nem hívő ember, igazam van?

– Amiben én hiszek, az távol áll Istentől.

– Szégyellhetné magát! Ha látta volna azt, amit ma én, talán másként vélekedne.

– Higgye el, láttam én már sok mindent ahhoz, hogy pontos véleményem legyen. Nem kívánok erről vitát nyitni, így is túl sokáig raboltam az idejét.

Mr. Conwey végre induláshoz készülődött – Mrs. Tesmond legnagyobb elégedettségére –, amikor is eszébe jutott az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat.

– Maga vette át a hús szállítmányt, azon a bizonyos napon.

– Igen, és?

– Nem volt magának ismerős a doktor arca?

– Az már több mint egy hónapja történt. Tudja, hány ember fordul itt meg naponta? Azt hiszi emlékszem holmi arcokra? Számomra egybe mosódik mindegyik egy nagy pácává.  De még ha ismerős lenne is, elképzelésem se lenne arról, hogy ilyen jó emberek gyilkosságra vetemedjenek. Bárki bármit is mondjon, megérdemelte Sheila azt a pofont. S továbbra is tagadom a fantazmagóriáit! Nem került em…

– Ki ütötte meg?

– Dr. Hollow, azaz áldott jó ember. Megharapta őt is az a némber, jogos volt a felháborodása.– mondta Mrs. Tesmond, és lenyomva a nehéz kilincset, szélesre tárta az ajtót a nyomozó előtt.

– De most már, menjen végre! Ahányszor csak megjelenik itt, vagy csak ránk gondol, baj történik. Isten önnel Mr. Conwey. Nem mondhatom azt, hogy a viszont látásra, mert nem akarom többet itt látni, és az Úr sem vigyázz a hitetlenekre.

– Akkor reméljük magával kegyesebb lesz. Az ég áldja. – Köszönt el Phelan az igazgatónőtől, majd ismét az embereket kerülgetve tért ki az utcára. Az elhatározásától azonban nem tudta eltéríteni a korábbi beszélgetés, – bizonyítékot kell szereznie Dr. Hollow ellen. Egy rég elfeledett nevet hívott elő segítségül az emlékei, akinek ráadásul még egy ígérettel is tartozott. Muszáj meglátogatnia a férfit, talán az egyetlen tanúját. Az úton átfutva intett le egy fiákert, és egy macska gyorsaságával foglalt helyett az ülésen.

– Az East Endre, kérem!

Az East Endben megbúvó zsidó negyed zárt közösséget alkotott ugyan, de nappal mindig nyitva állt a gójok számára. Ilyenkor egy – egy szemfülesebb szemlélődő, betekintést nyerhet az itt élők szokásaiba, ha hajlandó volt a pletykáktól elvonatkoztatni és nyitott szemmel járni. Phelan más esetben kíváncsian vetette volna össze a tanulmányait a válósággal, most azonban bölcsebbnek látta, ha minél előbb megtalálja Malachy Ballint.

A Temzével párhuzamosan kerülgette az embereket a síkos macskaköveken, akiktől néha útbaigazítást kért, merre induljon tovább. Sokan rosszallva néztek rá a név hallatán, és voltak olyanok is akik abban a pillanatban ott is hagyták szó nélkül, amint kiejtette, kit keres. Beletelt egy kis időbe mire ráeszmélt, miért is viselkednek vele ilyen furcsán.

Több mint egy hónapja találkoztak először és utoljára, Shanice holtteste felett Mr. Ballinnal. Az emlékezetébe ívódott kép most sűrű kép kockaként pergett, ahogy újra felidézte Malachy gyászát, a hite elvesztését, a rabbival való veszekedését, mert az nem volt hajlandó eltemetni a lányát. Mr. Ballin kitaszított lett, a zsidó közösség számára meghalt. Senki nem adhatja az ő nevét többé a gyerekének, és ki se ejthetik a szájukon. A gyilkos ez által nem csak a lányt ölte meg, hanem egyúttal az apát is. Mr. Conwey nem akart párhuzamot húzni a férfi és az ő élete között, ehelyett inkább a beszélgetésüket próbálta magában előre felvázolni. Amennyire csak képes rá, tapintatosan és megértően kell viselkednie, bármennyire is csak a cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy ő kér szívességet, nem pedig fordítva.

A hivatalos cím előtt egy pillanatra megtorpant, és újra megnézte a papírdarabját tényleg jó helyen jár – e. Azonban az utca név és a házszám is stimmelt, mégis az egész úgy tűnt mintha már évek óta nem lakná senki. Az ablakokat mind bedeszkázták, az ajtón kívülről hatalmas vaspánt, rajta egy törött lakat lógott. Érdeklődése jeleként felvonta a szemöldökét és halkan kopogtatott az ajtón, válaszra azonban nem várt. A törött lakatot félre se kellett húznia, a zár magától engedett és legnagyobb meglepetésére Mr. Ballin állt vele szemben. Az egykor takarosnak tűnő boltban most vastagon gyűlt a por, a takarásnak használt egykor fehér lepedők szürkeszínárnyalatot öltöttek magukra, és áradt belőlük a Temze jellegzetesen bűzös szaga. Az egykori tulajdonos körül telis – teli bőröndök és utazó ládák hevertek, úgy tűnt költözéshez készülődik. Magában mormogva egy papírlapot tartott a kezében, rajta egy lista a tárgyakról, amiket már elpakolt. Úgy tűnt annyira belemerült a munkájába, hogy fel sem tűnt neki a nyomozó érkezése, így kénytelen volt ő megszólítani.

– Mr. Ballin! Emlékszik rám? Mr. Conwey vagyok.

Malachy megremegett az ismeretlen hangra, és a borzongása tovább fokozódott, ahogy felnézett Phelanre. Szinte látszott az arcán a tudatosság pillanata, az agya által előhívott emlékkép és az ehhez társuló fájdalom.

– Hogyne emlékeznék magára… Az életem egyik megkeserítője. Maga volt az, aki közölte velem, hogy megtalálták a lányomat holtan. Egy egyszerű kis gój, akinek semmit jelent a mi kis életünk. Csupán egy szám, egy statisztikai adat, ennyi.

– Nem feledkeztem meg önről, Mr. Ballin sem a lányáról. Épp ezért éreztem kötelességemnek, hogy személyesen tájékoztassam arról, hogy Shanice feltételezhető gyilkosát holnap végzik ki.

– Mit jelentsen az, hogy feltételezhető? – kérdezte az apa, miközben ökölbe szorult a keze a dühtől.

– A főnököm meggyőződése, hogy ő a tettes, én viszont kétkedve fogadtam a választottját.  Ezért is jöttem el önhöz. A segítségét szeretném kérni.

– Persze, hogy azt szeretné. Maguk gójok mást se szeretnének, csak jogi tanácsadást, anyagi segítséget, de ha mi kérünk valamit, azonnal visszakoznak és fülüket – farkukat behúzzák, elmenekülnek vakon, és letagadják, hogy még csak nem is láttak bennünket. De hát mit tehetnénk, nem igaz? Segítenem kell magának… nos, akkor mit tehetek önért? Csak kölcsönt ne kérjen, mert azzal már nem tudok szolgálni.

– Köszönöm, de nem szorulok rá. Igazából információra lenne szükségem. Találkozott valaha is, egy bizonyos Dr. Daniel Hollow – val? Bármilyen keretek között, láthatta Shanicet?

– Orvosok közül csak is a sajátjainkban bízunk, ezt gondolom, megérti. A közösségen kívül soha nem engedtem a lányomat, így csak itt, a boltban találkozhattak. De mit számít ez? Hisz Ő meghalt, és ahogyan említette holnap fellógatnak egy embert, az Ő halálért. Mit érdekli magát, ki az igazi gyilkos? Hagyjon meg engem abban a tudatban, hogy az a pokolfajzat elnyeri az önök által kirótt méltó büntetését.

– Sajnálom, de ígéretet tettem magának és az igazság érzettem nem hagy nyugodni. Nem áll szándékomban az ön lelki nyugalmát háborgatni, azonban ha a tettes még mindig szabadon mászkál, akkor kénytelen vagyok feltételezni azt, hogy nem az ön egyetlen lánya volt az utolsó áldozata, hanem számos másik fogja még követni. Ezért utoljára megkérdezem. Volt bármi köze Dr. Hollownak magához vagy Miss Ballinhoz?

– Én pedig utoljára mondom magának, hogy nem tudom! Tessék.

Malachy egy vaskos, bőrkötéses könyvet dobott az asztalra a nyomozó elé. A mozdulattól felkavarodott a por, sűrű felhőt alkotva.

– Ebbe jegyeztem le, az összes pénzügyet. Vásárlók, hitelért folyamadók, adósok, bizományba adók, mindent. Ha itt volt valaha is az a férfi, ebben megtalálja. De én hallani se akarok róla. Nem akarok semmit se tudni az egészről, az arcára emlékezni pedig végkép nem. Romba döntött, megnyomorított, a rémálmaimban így is ott kering szüntelen, de legálabb nem ismétlődő profil az, amit látok. Jobb az ismeretlenség, a tudattalanság, mielőtt meggondolatlanul olyat cselekednék, amivel még magam előtt sem tudnék elszámolni. Amint azt láthatja, elhagyom végre ezt az átkozott országot, és kihajózom Amerikába. Ott új életet kezdek, hátrahagyva mindent. A fájdalmas emlékeket, vallást, családot, közösséget… mindazt, ami eddig a világot jelentette nekem. Van fogalma arról milyen is az, amikor alapjában reng meg a sziklaszilárdnak hit élete, hite?

– Sajnálatos módon van. Átérzem a fájdalmát Mr. Ballin.

– Mindig hittem az Isten szavában, nem kérdőjeleztem meg egyetlen döntését sem, úgy véltem minden, amit tesz igazságos, hogy Jób megpróbáltatásai nem pusztán egy buta, gyerekes fogadás tárgya, nem egy kegyetlen istené, hanem igen is, hogy a legnagyobb megpróbáltatás ember és hite között. De amikor én is ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint ő, minden megváltozott. Jób erősebb volt nálam, a hite kiállta a próbákat, én viszont elbuktam. Az első nagyobb teherre eldobtam mindent, megtagadtam a vallásom, és ahelyett, hogy az Írásban kerestem volna vigaszt, helyette inkább hagytam, hogy a gyászom elvegye az eszem. A rabbi szerint elbuktam, és kitaszított lettem. De bukásnak lehet nevezni a tisztán látást? Miféle isten hagyja, hogy ez történjen hűséges szolgáival és utána még a végső tisztséget is megtagadja tőle?! Senki nem élte át mindazt a fájdalmat közülük, amit én. Honnan is tudhatnák? Hisz vakon követi a parancsokat, a hagyományokat és a többségük úgy éli le az életét, hogy egyszer sem kell szembenézniük mindazzal, amit tanítottak nekik. De én szembe néztem mindezzel, és lehullt a kendő a szememről. Nincs megbocsátás, nincs kegyelem ezen a földön Mr. Conwey, ez az igazság és nem az, ami azokon a tekercseken írva vagyon. Kár volt ennyi időt erre pazarolnom. Mindig is betartottam a törvényeket, buzgón hittem, imádkoztam, minden életmódra vonatkozó utasítást szentként kezeltem, és mégis mindezt miért? Hogy, amikor a legnagyobb támogatásra lenne szükségem, még akkor is csak a megvetés jut osztályrészemül? Ennyit ért mindez, láthatja. Maga hívő?

– Már régóta nem. Csak a tudomány híve vagyok.

– Nagyon helyesen teszi.

Malachy elővette a zsebóráját és bosszúsan tekintett rá.

– Már itt kellett volna lennie a postakocsinak, hogy kivigyen a kikötőbe. Maga maradjon itt és csináljon, amit akar, de én elmegyek. Ott a könyv, vigye, és hagyjon engem békén, kérem.

Phelan felemelte a súlyos könyvet, és szabad kezét nyújtotta a férfi felé, ám az nem fogadta el. A visszautasított kézszorítást tudomásul véve, ernyedten hullott le a karja maga mellé.

– Jó utat Mr. Ballin. Remélem, megtalálja mindazt, amit keres az újhazában.

– Én is nagyon remélem.

***

Az Arany Hárfa kocsma­ ­– étteremben a megszokott rend szerint zajlott az élet, a vendégek már kellően spiccesek voltak ahhoz, hogy a nehéz munkanapot egy kis tánccal és zenével ünnepeljék. Odakint hideg, zimankós este volt, de bent tüzes hangulat uralkodott. Az emberek kurjongattak, kiabáltak és csak az üres korsójukra pillantva tűnt fel nekik a kocsmáros hiánya, – de a felesége gyorsan újra töltögette azokat helyette is –, így senki nem tett érte említést. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, tartja az igen bölcs mondás, és ma este ez, különösen igaz volt. Több méter mélyen a lábuk alatt a pincében, kisebb csoportból álló férfiak gyűltek egy keskeny faláda köré. Mindenki másként viselkedett, a szalmák között megbúvó rudakra tekintve. Voltak, akik megdöbbentek – mert most tudatosult csak bennük, mire is vállalkoztak –, mások közömbösen álltak, megint mások pedig heves lelkesedéssel, széles mosollyal az arcukon dörzsölték a tenyerüket. Paul a tulajdonos háttérben állva, karba tett kézzel nézte csak őket, az ő munkája itt véget ért. Megadta a Testvériségnek mindazt, amit kértek, innentől az ő gondjaikra bízza. A maga részéről mossa kezeit, ő csak egy étterem tulajdonos semmi több.

Hit a mozgalom elveiben, régen még talán harcolt is volna velük, de mostanra már túl sok veszíteni valója volt, így amennyire csak esélye nyílt rá, elkerülte a csoporttal való azonosítást. Gyűlölte a briteket, de egy percig sem habozott volna elárulni a terroristákat, ha ezzel magát mentheti. Egy barátja volt csupán: a pénz, és ez a hűséges barát még nem tért át az ő markába a többiek zsebéből.

– Mi lesz már, Harry? Várnak rám odafent.

– Egy pillanat, Paul.

Mr. Harry James mustráló arccal vette a kezébe a rudakat, és egyenként forgatta őket körbe. Mint valami kerámiafestő, olyan finomsággal bánt az áruval, pedig a külsejűk meglehetősen kopottas volt. Az egykor szürkés papír most már teljesen lemállott és megbarnult, alig lehetet kivenni egy – kettőn a feliratot: dinamit.

– Könnyen meglehet állapítani róluk, hogy nem mai darabok, valamint a tárolási körülményüket sem nevezném éppen megfelelőnek. Miféle selejtet akar ránk sózni? A bányákban jobbakat találok! – háborodott fel az árut látva.

A tulajdonos oldalra fordult és köpött egyet, hogy a sértésekből adódó átkot kivédje.

– Örülj annak, hogy ez van. Ezt tudtam nektek előkotorni, ha nem tetszik, akkor fújjátok le az akciót.

Erre a mondatra mindenki felhördült. A férfinak pontosan ez volt a szándéka. Tudta, hogy nagyobb a kereslet, mint a kínálat, az Ír Köztársasági Testvériség soha nem adja fel, pláne ha egy testvérüket akarják megmenteni az ágak nélküli fától.

– Nem fújhatjuk le Mr. James! Mr. Brooks számít ránk! Mi lesz így velünk? Az eszmékkel? A kutyák elleni harccal? Történelmet akartunk írni, a Towert felrobbantani! Mindezt sutba dobnánk csupán pár öreg dinamitért? – mondta az egyik igencsak lelkes tag, aki mindig is hősként tekintett a vezérre, és túl romantizálta a forradalom és a terrorizmus fogalmát.

– Úgy van. Tényleg eldobnál mindent ezért? Ennyit ért neked a mozgalom Harry? – Paul próbálta visszafogni a kaján mosolyát, hogy ne vegyék, észre mennyire örül annak, hogy emberére akadt és elsózhatja végre az áruját.

– Nem, persze hogy nem… igazatok van. Ilyen nehéz időkben csak a cél lebegjen a szemünk előtt, igazam van barátaim?

– Úgy van! – a csoport egy emberként kiáltotta.

– Kiszabadítjuk John Brooksot, mit nekünk silány termék!

– Úgy van! – kiáltották ismét, de most az előbbi lelkesedés alább maradt, sokan némák maradtak és a fejüket csóválták. Mr. James figyelmét ez azonban nem kerülhette el.

– Mi történt barátaim? Talán, hirtelen inukba szállt a bátorságuk? Hirtelen nem lett olyan fontos egy társunk életének a megmentése, az angol kutyák orrba verése, mint eddig? Elárulnák a Testvériséget?

A sértésre a hümmögök közül egy öregember felháborodva kapta fel a fejét, a hófehér pofaszakálla csak úgy virítót, a vöröslő arcához képest.

– A Testvériséget soha nem árulnánk el, de elment az eszed, ha azt hiszed, veled tartunk ebbe az öngyilkos küldetésben!

Harry magasra húzva az orrát becsmérlően nézte az öreget.

– Szóval most már bolond vagyok, és öngyilkos küldetéseket szervezek? Emlékeztetném rá, hogy legutóbb még maga is támogatta a tervet, és nem félt a haláltól. Szóval ennyit ér a maguk szava? A harcolni kész szívek visszahanyatlanak a kényelmes bársonyfoteliekbe, ha küzdeni kell?

– Te is tudod jól miket éltünk át, és milyen körülmények között élünk! Ne feszítsd tovább a húrt Harry! – sziszegte a fogai között az öreg.

– Épp ezért keserít el a viselkedésük.

Mr. James a láda szélébe kapaszkodott, nézte annak a tartalmát, mintha ott lenne minden kérdésére a válasz.

– Rendben uraim. Aki fél feláldozni az életét, az nyugodtan, békével távozhat. Feltéve, ha nyugodtan tudják ezek után a párnára hajtani a fejüket, és elfelejtik a testvériség nevét is. Az ajtó nyitva áll önök előtt. De! Aki itt marad mellettem, attól szigorúan megkövetelem, hogy a végsőkig küzdjön mellettem, az életét is adva akár. Tehát uraim, kire számíthatok?

A pincében senki nem nézett a másikra, nem köszöntek el, nem tartottak beszédet, pusztán szótlanul elsétáltak. Az öregember megtorpant egy pillanatra a lépcsőn, de aztán csak legyintett egyet az ifjak forrófejűségén, és követte a kivált társait. Nem marasztalták őket, a szállat maguk vágták el, de legalább önként tették meg, és nem koporsóban. Mr. James ügyet sem vetett rájuk, még mindig a láda szélét markolta és magában elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy ne kezdjen el háborogni az emberei gyávasága miatt. Helyette inkább mosolyt erőltetett az arcára, és úgy fordult a meg megmaradt négy testvéréhez.

– Lehet, hogy rossz a dinamitunk, de a szívünk legalább a helyén van, és nem adtuk fel az elveinket. Nos, uraim!

A tenyerét összecsapva hívta a többieket egy asztal köré, amin tekercsek sorakoztak. A férfi egyenként terítette ki a feltekert térképeket, és magyarázni kezdett.

– Itt az étterem előtt találkozunk pirkadatkor, és indulunk el minél korábban. Ha bárki leint titeket, mondjátok azt, hogy munkát kerestek, vagy te tanoncnak állsz be. – Fordult a fiatal fiú felé Mr. James. Az ifjú szemében lázas izgalom tükröződött és lelkesedés. Végre fontosnak érezhette magát, a mozgalom részének, még ha névtelenül is szolgált. Lelki szemei előtt látni vélte, ahogy belőle lesz a nagy névtelen hős, akinek a történetét az írek csak úgy fogják emlegetni, mint a nagy felszabadítóét. Álmodozásra azonban nem volt idő, Mr. James a térkép tekervényes útjait követte az ujjával, miközben végig magyarázott.

– Tehát, itt a pincében számos csapó ajtót rejtettek el, amelyek levezetnek egy titkos alagúthoz. Az alagutak igen szövevényesek, – könnyű eltévedni –, így mindenkitől fegyelmet követelek. Aki lemarad, elkóborol, magára vessen, nincs időnk eltűnt bárányokat keresgélni. A kijárat a csatornarendszerbe torkollik. Apálykor kellően leapad, és a Temzébe ömlik, így csak maximum térdig érő víz fog minket akadályozni a mozgásban, legrosszabb esetben. Azért van minderre szükség, mert a csatornákon keresztül eljutunk ide.

A térképen rábökött egy pontra, ami pontosan a Tower előtti omnibusz hálózatát jelölte. A többiek értetlenül néztek rá.

– Minek megyünk bűzös csatornákon át, ha a köznéppel vegyülve felszállunk az omnibuszra?

– Csak hogy ám, mi nem szállunk fel rá.

– Hát akkor? Valaki mellé rejtjük a ládát, bízva hogy elviszik? Attól még a Towert nem robbantjuk fel.

– Nem drága barátaim. Itt jön elő a tervem zsenialitása. A britek munkaundora... Ír honfitársaink építették az alagutat a Temze alatt, az omnibusz számára. Hanyagul felügyelték az embereket, így kihasználva az angolok vakságát, építetek egy másik alagutat, ami nem csak végig megy a folyó alatt, de még a Towert is behálózza. A járatok helyenként nagyon szűkek – mint a nyulak üregei – , és felfelé is haladnak, egészen a tornyok faláig. Itt – mutatott a térképre – a Véres toronyban tartják lánc alatt Mr. Brooksot. A kőfalak oldalához erősítjük a dinamitot és hosszú gyújtóst tekerünk rá. A gyújtós végét elvezetjük a felszínre, ahol is meggyújtjuk, és ha a számításaim nem csalnak, felrobbantjuk a torony oldalát, pontosan az őrség helyén. Ezzel nyerünk egy kis időt. Amíg a sérülteket látják el, megszöktetjük John Brooksot és egy hajón elrejtjük. A kopók bottal üthetik a nyomunkat.

– Nagyszerű terv uram. – Gratulált a fiatal fiú.

– Én ezt azért nem mondanám így, de igen jó meglátásaid vannak Harry. – Az egyik idősebb terrorista a térképek fölé hajolt és ismételten végig követte az útvonalat. – A hiba lehetőségeket nem mondtad még el.

– Nos igen. Természetesen, mint minden akcióban itt is vannak. A legnagyobb veszélyt ránk nézve a dinamit jelenti. Rettenetesen érzékenyek, a legkisebb ütésre is felrobbanhatnak, így roppant fontos feladat ennek a ládának a szállítása és igen nagy felelősség. Aki ezt…

– Én vállalom! – jelentkezett a ifjú.

Mr. James felvont szemöldökkel nézett a vele szemben állóra.

– Biztos vagy benne fiú? Az életeddel játszol, sőt mi több, mindegyikünkével. Nem akarsz inkább őrködni? Az sokkal megfelelőbb poszt lenne a számodra.

– Talán nem bizonyítottam kellően az ön és az ügy iránti hűségemet?

– Dehogyisnem.

– Akkor? Nem tart alkalmasnak a feladatra?

– Ne szájalj velem kisfiam, mert megkapod a magadét. Még csak most pelyhedzik az állad, előtted az élet, ezért nem akarunk a halál torkába küldeni.

– Maga csak ne féltsen engem! A szabad Írországért nincs olyan, amit ne tennék meg.

Mr. James és a csapat többi tagjának arcán széles mosoly terült el. Harry oda sétált a fiúhoz, megveregette annak a vállát, elismerése jeléül.

– Bár több ilyen emberre számíthatna a testvériség, mint te fiam! Dalnokok öntik majd dalba, dicső hőstettünket, a leszármazottjaink úgy fognak emlékezni a holnapi napra, mint a nap amikor végre lemértük az első csapást a britek ellen!

– Úgy van!

– Paul! Vendégem mindenki egy korsó, jó pofa ír barna sörre! – kiáltotta Mr. James, amit még hangosabb üdvrivalgás követett. Hirtelen mindenki megfelejtkezett az esetleges rájuk leselkedő veszélyről, csak a győzelem lebegett a szemük előtt, más lehetőséget el sem tudtak képzelni.

***

Sheila Flanigan az ispotály padlóján feküdt, testét gúzsba kötötte a jeges vizes kényszerzubbony, száját kipeckelték. A feje felett egy villanykörte fénye égett, a falakat körben vastagon kipárnázták, hogy az ápoltak ne tehessenek magukban idő előtt kárt. A ruháiból csöpögött a víz, a teste vadul remegett a hypotermiától, a fogai belemélyedtek a szájpeceknek használt szíjakba. A hangok a fejében elnémultak, tompa maradt csupán, tiszta tudattal. Ha valakit kitesznek a jeges fürdő általi sokterápiának, és utána még folyamatosan hidegen tartják, annak már csak két gondolata marad: felmelegedni vagy meghalni. Nem tudta eldönteni melyikért imádkozzon. Kegyelemért könyörgött legbelül, de az nem adatott meg neki.

Az ajtó hangosan nyikorogva nyílt és csukódott mögötte, amitől az arcán újabb könnyár zúdult le. Az elegáns, jó minőségű cipők hangját könnyű volt még különböztetni a többitől, – csak is a főorvos engedhette meg magának – , az ő kínzója. A szűnni nem akaró remegése csak felerősödött a félelemtől, ahogy Dr. Daniel Hollow fölé hajolt. Hisztériásan sikítozott, erőtlen elgémberedett lábaival próbálta magát minél távolabb lökni a doktortól, de mindhiába. A háta neki ütközött a vaságynak, nem volt hova tovább menekülnie. A férfi hosszú vékony ujjai lassan közelítettek felé, de benne még ez is viszolygást keltett. Beléjük akart marni, azonban az ápolók jó szorosra állították a szíjakat, még a saját nyálát sem volt képes lenyelni. Vadul rázta a fejét, a vizes haja csak úgy ontotta magából nedvességet, mint valami rühes kutya, aki most mászott ki a folyóból és kirázza csatakos bundáját.

– Shh, csit– csit– csit. – Próbálta nyugtatni a páciensét Dr. Hollow, de amikor látta nem megy ezzel semmire, durván belemarkolt az asszony hajába, hogy nyugalomra tudja inteni végre. Sheila szemei mélyén ordított a félelem, a pupillái mégis tágak maradtak. Érezte, ahogy az erős kéz már a bőrét tépi, – nem csak a haját – , így próbált végre jól viselkedni és lenyugodni, hátha akkor a szorítás enyhül végre. Továbbra is sűrűn fújtatott, minden egyes levegővétellel egy – egy kisebb adag nyál fröccsent ki a szája szélén, de a teste végre mozdulatlan maradt, és Daniel csak erre várt.

– Ez az, jól van. Úgy kell magukkal báni, mint a lovakkal. A legzabolátlanabb állatot is be lehet törni, ha az ember kellő fegyelmet tart. – mondta, miközben még egyszer erőset rántott a nő haján, de aztán elengedte és atyáskodva simogatni kezdte azt.

– Nem akartam én ilyen durva lenni, de magácska nem hagyott nekem elég választást. Tudja, sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Lehettünk volna akár barátok is, nem igaz Sheila? Maga mesélt volna nekem a fejében lévő hangokról, a rohamairól, és én szépen feltártam volna minden titkát, addig amig életben van, hogy a halála után, felvághassam az agyát. Ugye milyen szép kis barátság lett volna? Az egyik segít a másikon, maga lett volna a tudományos munkám, és én ezért cserébe élhető körülményeket biztosítotthatam volna. Jaj de kár. Szinte már – már sajnálom, hogy így végződik a mi kis kapcsolatunk. De csak szinte. Ugyanis a tény, mi szerint kegyed egy élősködő a társadalmunkon, – vagy ír bevándorló, ha így jobban tetszik – , már eleve megpecsételi kapcsolatunk sorsát. De maga még tetézte azzal, hogy megharapott, mindenki előtt megszégyenített és gyilkosnak nevezett. Engem! – Kiabálta Dr. Hollow miközben felállt, és dühösen hasba rúgta Sheliát, aki még csak ellenkezni sem tudott. Fájdalmasan rándult össze, a kiáltozása hangjait elnyomta a szíj, a zokogásával együtt. Hiába vergődött, próbált a másik irányba fordulni, a férfinak a hátát mutatni, de mind hiába. Folyamatosan rugdosta Daniel ahol csak érte, míg szüntelenül kiabált.

– Engem! Aki meg akarom védeni a világot a sok mocsoktól, és segítek a rászorulókon! Nehogy már egy szajha anya ítélkezzen felettem! Nem fogom hagyni, hogy tönkre tegye a jó híremet, hallja?! Előbb hallgattatom el!

A doktor kifulladva lépett hátra, a zilált ruházatát megigazította, majd a mellényzsebéből elő húzott egy fésűt, és megfésülködött. A külseje ismét makulátlan volt, csupán a cipője fényezése kopott meg kissé. A ráfröccsenő nedveket Sheila ruhájába törölte, de azt is undorral az arcán. Mrs. Flanigan már vért köhögött fel, a kényszerzubbony nyers színén vöröslő rubintokként csillogtak a cseppek. Fulladozott a szájában felgyülemlett nyáltól és könnytől, s könyörgött magában a megváltó halálért, ami csak nem akart érte jönni. A durva férfikéz ismét belemarkolt a hajába, de már nem ellenkezett, csak némán zokogva hagyta, hogy a másik a füléhez hajolva suttogjon neki utoljára.

– Élvezett lesz meglékelnem holnap.

Azzal Dr. Hollow elengedte a páciensét, miközben nem győzte a kézéről lerázni a haj, és bőr foszlányokat.

***

Mr. Conwey éjszakába nyúlóan görnyedt a számlakönyv fölé, egyenként elolvasott minden egyes nevet, üzletet, bármit, ami a gyilkossággal és Shanice– al összefüggésbe hozható. Szerencséjére Malachy igen pontosan vezette a könyvét, de hiába a gyöngybetűs, pontos kézírás, ha a lista vége láthatatlan hosszúnak tűnt. Beletelt egy pár órába mire felfedezett egy fajta rendszert, a vásárlok, hitelért folyamodok szokásai között. Az utóbbiak neve gyakran ismétlődőt, így azokat figyelmen kívül hagyva inkább azokra koncentrált, akik eladni vagy venni jöttek. A lista máris szűkült, a napok gyorsan peregtek, amíg eljutott ezerkilencszáznyolcvan július kilencedikéig. A fáradtságtól már lehanyatlott a feje, a betűk összefolytak a szeme előtt, így először el is siklott az adat felett. Haladt tovább a nevek olvasásában, de a tekintette megakadt egy pillanatra valamin. Egy ismerős néven. Dr. Daniel Hollow.

Mr. Conwey a könyvvel a honalja alatt azonnal visszasietett az őrsre, – reménykedve abban, hogy még valakit bent talál – , de kiváltképp a főnökét. Soha se hitte volna, hogy ő valaha is szándékosan keresné Rufus társaságát, de most minden vágya az volt, hogy megmutathassa neki a bizonyítékot, és ezzel eltöröljék a kivégzést. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy sietett az emeletre. A folyosó azonban szinte teljesen sötét volt, a távolban pislogott csupán egy halovány lámpás fénye az egyik íróasztalon. Nem volt számára kétséges, ki lehet, azaz egyetlen ember, aki még ilyenkor is dolgozik.

– Mr. Montgomery! Maga még itt?

A lámpás derengő fényében, a férfi arca csak még nyúzottabbnak, sárgásabbnak és patkányszerűnek hatott. Az orra hegyére folyton lecsúszó szemüvege kissé megemelkedett, ahogy rámosolygott fiatal kollégájára.

– Mr. Conwey! Örülök annak, hogy vissza jött. Van egy meglepetésem a maga számára. – mondta Mitchell és az asztalról egy levelet emelt fel.

– Írországból érkezett, az egyházközösség pecsétjével.

Phelan szinte repült az asztalok között, úgy kapott a levél után. Finomkodás nélkül tépte fel a borítékot, majd gyorsan elolvasta a papírost. Ahogy a sorokon haladt végig, úgy ült ki a bizonyosság az arcára.

– Nem hazudott. Az ő lánya volt.

– Parancsol?

– Bernadette McCharty, a prostituált, – akit a gyilkos megölt – , Sheila Flanigan lánya volt. Nem hazudott. Tényleg ismerte.

– De ez miért olyan fontos magának?

– Ezért.

A fiatal nyomozó az asztalra tette a számlakönyvet, és a megfelelő oldalon kinyitotta.

– Sheila látta a gyilkost elmenni a lányával. Ma, amikor találkoztak Dr. Hollowal azt kiabálta rá, hogy gyilkos. S nézze csak, ez a bejegyzés, a gyilkosság előtt készült. Ott volt Mr. Ballin házában, látta Shanice Ballint, tudta hol laknak és orvosként meg volt minden lehetősége arra, hogy végre hajthassa a művét.

– De ez még mindig nem elég bizonyíték Phelan.

– S mi van azzal, hogy több ápoltját is kegyetlen módszereknek vetette alá? Volt olyan aki belehalt a kezelésébe, több adat is arról szól, hogy megverte szerencsétleneket, vagy bármi értelem nélkül tette ki őket fölösleges kezelésnek. Azaz ember nem orvos, hanem szadista és gyűlöli mindazokat, akik nem britek.

– Tanúk vagy más egyéb bizonyíték híján, ez akkor is feltételezés.

A fiatal nyomozó lerogyott a székre az ész érveket hallva, és egy keserű mosoly jelent meg az arcán.

– Tanúk… az egyetlen tanú, aki tudná bizonyítani, az ő kezeltje lett.

– Nos, akkor nem tudok segíteni önnek Mr. Conwey. Imádkozunk azért, hogy bebizonyosodjon, nem ő a tettes és holnap a megfelelő embert állítják a hóhér elé.  – közölte halkan Mitchell, de a következő pillanatban lázasan kapta fel a fejét. – Erről jut eszembe. Rufus azt a parancsot adta ki, hogy maga is legyen ott a kivégzéseken holnap.

– Gondolom ez a büntetésem, amiért ellenmertem neki szegülni.

– Rosszabbul is járhatott volna. Eredetileg arra kért, hogy maga kísérje a vesztőhelyre az ír támadóját, John Brooksot, de lebeszéltem róla. Holnap hajnalban ott találkoznak.

– Hajnalban? Nem úgy volt, hogy este lesz csak a kivégzés?

– Át tették másik időpontra, hogy a sajtó ne tudjon pontos információkat. Nehogy megint valami lázongás törjön ki a nép között.

– Hát persze…

Phelan felállt a székéből és indult volna a lépcsők felé, de Mr. Montgomery hangja még megtoppantotta.

– S Mr. Conwey. Én a maga helyében egyelőre hallgatnék Rufus előtt a doktorról. Így is rettenetesen pipa magára, ne feszítse tovább a húrt, amíg nem tud biztosat felmutatni.

– Biztosat? Több bizonyítékom van Dr. Hollow ellen, mint neki Mr. Carleton ellen, mégis őt küldik a vesztőhelyre. Mi számít biztosnak akkor Mitchell? Addig nem lesz biztos, amíg nem öl újra? Hány hulla kell a biztossághoz? Emlékezzen erre, mert igazam lesz és akkor majd vakarhatjuk a fejünket, hol rontottuk el. Jó éjt Mr. Montgomery.