Post-mortem 13. fejezet

13.

Vér. Vér mindenütt, ami az én kezemhez tapad. Hány embert öltem meg, s még mennyit fogok, nem tudom. Úgy érzem nem bírom tovább, megfulladok, lehúznak magukhoz a halottak. De hát, nem oda való vagyok? Már rég meghaltam, mégis itt járok az élők között, újabb és újabb halottat hagyva magam után. Holnap is megölök legalább kettőt, hanem hármat, és én már nem bírom tovább a nyomást. Az orromban érzem a vérük szagát, a számban a fémes ízét, a kezeimen, ahogy utolsó görcsbe rándul a testük, mielőtt végleg kilehelnék a lelküket.

Újra csöngettek az embernek, hozza már az adagomat, – nem látja, hogy szenvedek?! Oh, dehogyisnem látja, éppen ezért csinálja. Tudja, hogy kivagyok, hogy mit tettem. Én vagyok a hóhér, maga a halál, és ezért nem jön segítségemül, hagyja, hogy kiszenvedjem a lelkem. Széttéphetném, megölhetném, de függünk egymástól, nem tehettem. Könyörögnöm kell, meg kell alázkodnom, ahogyan az áldozataimnak is, csak azzal a különbséggel, hogy rajtam megkegyelmez a kínai férfi, de én nekik nem kegyelmeztem. Holnap helyettük is az én nyakamba kéne függeszteni a kötelet, és akkor minden véget érne. Csend lenne. Olyan csend, amit még az ópium sem ad meg.

 Hányszor akartam már végezni magammal sikertelenül? De mindhiába. Az életnek van még valami dolga velem, és nem ereszt. Talán az, hogy újabb és újabb lelki kínszenvedések elé állítson? Nem tudom. De abban bizonyos vagyok, hogy a következő kísérletemnél biztosra megyek, nem végzek fél munkát. Amikor már végképp nem bírom a kínt, saját magam vetek véget mindennek. De vajon meddig bírom még?

Vér áztatja testem, a hullák meredt üveges tekintette követ, nem szabadulok tőlük, követnek mindenhová, míg végül elkapnak és kitépik a belem, ahogy én tettem, – ahogy a gyilkos tette –, kötelet akasztanak a nyakamba, felhúznak az ág nélküli fára, és türelmesen várnak.

A hóhérom nem volt kíméltess – miért is lett volna az? –, nem engedte, hogy eltörjön a nyakcsigolyám, és gyors halált halljak. Nem. Ők azt akarták, hogy szenvedjek. A kötél rövid volt, a lassú halál jelképeként. Kapkodok a levegő után, szorítom a hurkot a nyakam körül, de mindhiába. Nem ereszt, és én nem kapok oxigént, de még nem haltam meg. Az a kevés, ami beáramlik a tüdőmbe még pár percig életben tart, hogy láthassam az áldozatokat. Mind ott van, de nem segítenek, csak érdeklődve néznek. Meglátom a húgom torz halott testét közöttük, nyújtom felé a karom utolsó erőmmel, de ő nem segít, csak mosolyog. A kötél végre a húsomba vág, a folytonos dörzsölés elvágja a nyaki eremet és ömlik belőlem a vér. Látom, ahogy patakokban beterít mindenkit, az enyém, az övékké, mindenkié, akinek a halála az én lelkemen szárad. A testem utolsókat remeg, de még mindig nem haltam meg.

            Az érzékeim tovább élnek, így láthatom, ahogy alant az emberek átváltoznak hollóvá, és dögevőként csipkedik le a húst testemről. A csípések csontomig hatolnak, a fekete tollak beborítanak, ordítanék, de nem tudok, mert kitépték a nyelvem. Csak belül ordíthatok, a dögök szándékosan hagyják utoljára a szemeimet, mielőtt a szívemet tépnék ki.

Rángatják a karomat, tépkedik, és emberként szolnak hozzám.

– Nem rángatni már a csengőt! Itt lenni! S fejezni be az üvöltözést! Megrémíteni többi vendég! Ha tovább kiabál, nem kapni több ópiumot és én kihajítani innét!

– Ne, csak azt ne! Kell az adag! Nem dobathat ki! – Mr. Conwey a kínai férfi karjába kapaszkodva könyörgött. – Már semmi más nem segít! Kell a nyugodtság!

– Rendben, de maradni csendben!

A szolgáló lerántotta magáról a férfi karját, és szánakozólak nézte, ahogy a nyomozó verejtékben úszik, és visszahanyatlik a pamlagra.

– Gyenge… – morogta a bajusza alatt, miközben az elválasztó drapériát félretolta, és ki sietett a helységből.

Phelannel forgott a kis terem, a megannyi színes kendők, apró lámpások, füstölök, tömények, mindent elárasztó illata hányingerrel töltötte el, ebben a parányi keleti stílusban berendezett ódon épületben. Mindenki más azért érkezett ide, hogy gondolatai támadjanak, látomásai legyenek, boldogságra vagy épp rémálmokra leljen. Ezzel ellentétben, ő pont az ellentétét kapta a szertől. Olyan megnyugvást, amit még az álmok sem hozhatnak, hisz odáig követik őket a hangok, a víziók, a földi pokol, a soha meg nem nyugvó elme hatalma. Epedve várta a szolga jöttét a kis tálcával, szinte hallani vélte a selyemcipőbe bújtatott lábak surrogását, ahogy végig megy a lépcsőkön, le a konyhába, és a díszes dobozból elővett eszközök koccanását az ezüst tálcán. Magában számolta a másodperceket, mennyi ideig tarthat a szer bekeverése, a lépcsőn való feljutás, a labirintusszerű folyosók felosztásából megtalálni az ő fülkéjét…

Ezzel akarta elterelni gondolatait a korábbi vízióiról, de a hollók újra visszatelepedtek a testére. Az agyát tépdesték, lüktető, bénító fejfájást okozva ezzel. Az arca elé emelte a karját a valóságban, míg az elméjében nem tehetett semmit, csak átélte a fájdalmat, annak minden gyötrelmével együtt. Szárnysuhogások süketítették meg, a madarak károgtak, élvezettel falatoztak a húsán, miközben helyenként már fehérlett a csontja.

Vér kesernyés íze, a dögök és a hús szaga, amibe egy újabb, ismerős vegyült. Ez az illat csábító volt, mintha az orrán át férkőzne be az elméjébe, a leghátsó zugba és onnan rángatná vissza a valóságba.

Mr. Conwey szemei kipattantak, az eddig arcát rejtő karja nagy lendülettel lendült a tálcán illatozó pipa felé.

– Drága barátom…

Az ajkai közé emelte a szipkát, és mélyet lélegezve bent tartotta a füstöt, amíg csak lehetett. Érezte, ahogy szétárad benne, mint a londoni tájra ereszkedő tejfölös köd borult az elméjére, mindent elhomályosítva végre. Megszűntek a hangok, a fejfájás, a sikoltozások, a hallucinációk… Minden letisztult lett, megszűnt érezni. Elérte az általa annyira irigyelt, halottak tulajdonságát: érzéketlen lett.

Egy hulla közömbösségével szemlélheti a világot az elkövetkezendő pár órában, amíg a szer hatása tart. Lassú körökben engedte ki a füstöt, de mire az utolsó is elhagyta az ajkát, már szívta is a következőt.

– Kell… – ez az egy szó töltötte ki az elméjét, és ő eleget tett ennek a kívánalomnak, hosszú órákon át.

           

Az éjszaka az utcán találta még, mire kilépett az épületből. Miközben a halottasház felé indult, hátrafelé tekingetett a horizont felé reménykedve. Jobb szerette volna, ha még az ópium hatása alatt túlesik a kivégzésen. A lábai előre vitték, de a felső teste teljesen ellentétes irányába fordult. A kínai negyedben a korai óra ellenére is hemzsegtek az emberek, az élet soha nem állt meg. Phelan mindebből mit sem vett észre, a színek, a gondolatai, minden egybemosódott. Az érzékei olyannyira eltompultak, hogy összeütközött egy másik emberrel.

– Nahát, Mr. Conwey. Így lenyűgözi az éjszaka látványa?

A nyomozó meglepetten fordult az ismerős hang irányába, és amint az agya áttört a sűrű ködön, elvörösödve kért bocsánatot a férfitól.

– Igazán röstellem, Dr. Elnias. Kérem, nézze el a modortalanságomat.

– Nem tesz semmit Phelan. Valószínűleg, én is ilyen állapotban jönnék ki innen. –  A doktor sokat értően nézett végig a barátján, aki dacosan állta a tekintetét.

– Minek is tagadjam? Hisz, maga most már úgy is tudja.

– A legelső pillanattól fogva.

Mr. Conwey beszívta az alsó ajkát, és egy nagyot bólintott, mint valami durcás kis gyerek, akit rajta kaptak a hazugságán.

– S elítél, ahogy a társadalom többi tagja, igaz? Lealacsonyít a parasztokkal, az unaloműző úri asszonyokkal, akik jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak, mert kalandra vágynak, és ide veti őket a sors.

– Oh, csöppet sem. Ismerem magát annyira, hogy tudjam, nyomos érv nélkül nem hajlana az efféle divatos, mégis megvetett szerekhez. Mindemellett hajt a kíváncsiság, mi vezette magát arra, hogy itt áldozzon? A húga halála?

– Igen. Részben…

Az utolsó lap… az utolsó rejtett lap.

– Ha elmondom önnek az okát, kérem, ígérje meg, hogy nem juttat Sheila Flanigan sorsára.

– Mr. Conwey, ami Mrs. Flanigannel történt, igen sajnálatos esett, de nem egyedi…

– Ígérje meg! – emelte fel a hangját a nyomozó, és hullámzott a mellkasa, ahogy kapkodva vette a levegőt. A szer hatása percről, percre csökkent, így a paranoia érzése is visszatért az életébe. A pánik, a rettegés. Aristarkh ismét sokatmondóan nézett rá, de nem a dorgálás tekintette volt ez, sokkal inkább a tudósé.

– Ne sértsen meg kérem olyannal, ami felett nem dönthettek. A titka nálam biztonságban lesz, de a viselkedését magának kell kordában tartania.

Mr. Conwey felhúzta az orrát.

– Nagyon is kordában tartom a viselkedésemet. Pontosan azért járok ide. Van fogalma arról, milyen az, amikor az embert folyamatosan rémálmok gyötrik, és nincs egy perc nyugalma sem, csak ha külső szerekhez nyúl?

– A rossz álmokra rengeteg más módszer létezik, ezen kívül…

– Oh, ne higgye, hogy nem próbáltam végig mindet. De ezek nem közönséges rossz álmok.

            – Nem is olyan rég megkérdezte, miért védem ennyire az elesetteket, a meg nem értettek, mint Sheila. – Kezdett bele a magyarázatba a fiatal férfi - Az ok, igen csak egyszerű. Mert átéltem mindazt, amit ő. Világ életemben gyötörtek szörnyűséges látomások, képes voltam olyan dolgokat átérezni fizikailag, lelkileg, amit mások éltek át. Ha állatot vágtunk le, érztem a fájdalmukat, a félelmüket, de ugyanúgy tudtam azonosulni a szakáccsal vagy a böllérrel is, aki csak a munkáját végezte. A sikolyok még napokig a fülembe csengtek, a balta suhogása a levegőben, az érzéketlenség, ahogy elvettek egy életet… mindvégig kísértettek. Belém ivódtak, mintha én tettem volna. A húgom tudott egyedül erről, és ilyenkor mindig próbálta elterelni a figyelmemet. – Mosolyodott el egy pillanatra a nyomozó a kedves emléken, de a mosoly azon nyomban le is lohadt.

– Arra kért, találjam ki mindig mire gondol, mit érezz. Így legalább a kedvére tehettem, jó fivére lehettem. Egészen addig a végzetes napig… ahogy láttam az élettelen testét, az agyam előhívta a halála képét. Ki tehette, hogy tehette? Nem hagyott nyugodni a kép. Mint a levágott birkáknál, itt is az Ő szemszögéből éltem át mindent. A víziók először csak álmokban gyötörtek, végül állandósodottak, mást sem láttam magam előtt, mint ahogy megerőszakolom, és kifilézem Őt. Hiába könyörög, szenved, én akkor sem állok le. Az Ő vére tapad a kezemhez, nem tudom lesúrolni semmivel. Én lettem a gyilkosa… Az Övé, és az összes többi áldozaté, akinek átélem a halálát, nap, mint nap, a gyilkosukon keresztül. S ma hajnalban, újabb két ember halálát kell végig néznem. Ez a szer az egyedüli, ami segít pár órára kikapcsolni az elmém, hogy ne haljak meg velük a bitófán, vagy boruljon meg végleg az elmém.

– A beleérző képessége, lenyűgöző. – Állapította meg Dr. Elnias.

– Én inkább, az "átok" szót használnám.

– Ezt ódzkodott elmondani nekem? Valóban figyelemre méltó, és Dr. Hollow figyelmét bizonyosan felkeltené. De ne féljen kedves barátom, mint azt már korábban említettem, a titka nálam biztonságban lesz.

– Hálás köszönetem érte.

A nyomozó zavartan tekintett körbe, mintha csak most tudatosult volna benne, hol is van igazából.

– Mit keres itt, ilyen késői órán? Szerencsejátékozik? – a szavakat szaggatottan ejtette ki, az ópium még hatással volt rá, és elérte a beszédközpontját. A doktor félrehajtott fejjel kíváncsian szemlélte őt, majd egy halvány mosolyféle játszott az ajkain.

– El kell keserítsem, nem élek a hazárdjátékokkal, viszont a kínai gyógyfüvekkel annál inkább.

– Hisz a nép gyógyászatban? – kérdezte Mr. Conwey összehúzott szemöldökökkel. Az, hogy Aristarkh ilyen szereket használjon, még az elkábított agyának is elképzelhetetlen volt.

– Ha abban nem is, de bizonyos növények, különböző jótékony vagy éppen kártékony hatásában igen. A hagyományok szerint, teliholdkor a legjobb ezeket alkalmazni, frissen, amikor a harmat még nem száradt meg rajtuk. S ez most van kedves, Phelan.

– Hogy?

– Hajnalodik. Ideje indulnia.

– Igen…

Dr. Elnias megragadta Mr. Conweyt a vállainál fogva, és mélyen a kitágult pupillájú szemekbe nézett.

– Nagyobb dózist vett magához a szokottnál. Igazam van?

– Igen.

– Mint orvos, s mint barátja, kötelességem meg kérdezni: El tudja így látni a munkáját?

– Hogyne. Csak így tudom ellátni.

Phelan egy halovány szánalmas mosolyt erőltet az arcára, ezzel próbálta megnyugtatni a másikat. A doktor megveregette a férfi vállait, majd egy hintót leintve nézte a távolodó alakját, a vöröslő pirkadat alatt, megannyi rizs lámpás füzér között.

***

A Tower tömlöceinek mélyén, az elítéltek csak ritkán tudták azonosítani a napszakokat. Így volt ezzel John Brooks is, aki nem tudhatta mikor jön el a halála órája, vagy napja. A földön üldögélt, hol a lőrésszerű ablakot nézte fent a magasban, hol pedig a cellája köveit tanulmányozta. A több évszázados falakon megannyi karistolás nyoma éktelenkedett, a korábbi kitudja hány sorstársa nyomát őrizve. Gondolkodott azon, hogy ő is felvés valamit, – a napok múlását, üzenetet a következőnek, egy utolsó sértést a briteknek –, de végül elvetette az ötletet. Fölösleges energia pazarlásnak vélte, már pedig arra még szüksége lesz. Gazdaságosan kell vele bánnia, ha a testvérei kiszabadítják. Egy percig nem volt számára kétséges a menekülés lehetősége, a halálra nem is gondolt. Helyette mindvégig a szabad Írország, és egy esetleges polgárháború, vagy forradalom lebegett a lelki szemei előtt. Még akkor is így tett, amikor nyílt a cella ajtaja, és besétáltak rajta az őrök bilincsekkel a kezükben.

– Na, eljött az idő. Kár volt megtámadnia azt a nyomozót, és lázongást szerveznie. A hóhér már nagyon várja.

– Jövök már, testvéreim.

Mr. Brooks amennyire a helyzete engedte, méltósággal az arcán viselte az őrök munkásságát magán, miközben a felmentőire gondolt, akik minden valószínűséggel, már rég úton vannak ő érte.

***

London számtalan sikátorának egyikében, három ember gázolt a térdig érő szennyvízben. Mr. Harry James menetelt elől a társával, lámpással és feltekert térképpel a kezükben. Néha – néha kicsavarták a tekercset, és végig pásztázták a tekervényeket, keresték a kijelölt helyes utat. A fiatal fiú folyamatosan lemaradt, pihegve követte őket. A súlyos, dinamitokkal teli láda cipelése bármennyire is megtisztelő, de igen nehéz feladat volt. Minden felelősség az ő vállát nyomta, és erre gyakran emlékeztették is.

– Bírod még, fiú? El ne ejtsd, mert itt halunk meg mindnyájan!

– Bírom még, Mr. James.

– Helyes! Már nem vagyunk mesze. Hallom a Temze csobogását. Ha átkeltünk alatta, akkor már csak a Towert kell felrobbantanunk. Gyerünk tovább, erre.

Jobbra fordultak a következő elágazásnál, ami meredek lejtőben folytatódott felfelé. A fiatal fiú igyekezett minél magasabbra emelni a ládát, nehogy víz érje az értékes rakományt. A folyamatos víz hang, a morajlás, belé ivódott, szinte megsüketült ezek zajától, ráadásul a látása is igencsak beszűkült. Az előtte haladó két férfi lámpása alig nyújtott némi fényt, a maga előtt cipelt teher pedig csak tovább rontott az amúgy is nehéz helyzetén.

A sarkon befordult és felpillantott a meredek lejtőre, amiben végre nem folyt az undorító, bűzös szennyvíz. Megkönnyebbülten sóhajtva indult volna felfelé, amikor hirtelen valami a mélyben, elkapta a bokáját. A rémülettől elveszítette az egyensúlyát, és ordítva vágódott mellkassal előre a csatorna köveire. Az eséstől kicsúszott a kezéből a vékony fenyődeszkákból összetákolt láda, vele együtt a dinamitok. Az ütődés bőven elegendő volt a robbanóanyagnak a működésbe lépéshez. A töltőanyagként elhelyezett szalma azonnal lángra lobbant, és meggyújtotta a többi gyújtóst is.

Az idő lelassult a három ember számára.

Mr. James mellett álló férfi, ijedten kapott a kalapja után, és menekülőre fogta volna az útját, minél jobban felfelé, a létező legtávolabb a tűztől, esélytelenül. A sikamlós talajon visszacsúszott a láda mellé, közvetlenül a robbanáshoz, ami darabokra tépte a testét.

A fiatal fiú még utolsó pillanataiban visszafordult, – megnézni mi okozta a vesztüket – azonban az iszonyata csak tovább nőtt, ahogy tudatosult benne, mi rángatja még mindig a bokáját. Mert az elképzeléseivel ellentétben nem egy patkány volt az, vagy más, ide kényszerült nagyobb testű ragadozó, hanem ennél sokkal iszonytatóbb. A Temze hordaléka, a sok szemét, kavics, állati tetemek és ürülékekből álló parányi szigetből, egy aszott hulla kar állt ki. A legtöbb helyen már lerágták róla a húst, de még így is volt annyi „ereje”, hogy megkapaszkodjék az élőben, és ne engedje el azt. A fiú hozzá nem méltó, már – már sikoltásba nyúlóan ordítozott, miközben a testét lángok nyaldosták, és a fejük felett omlásnak indult a mennyezet.

Mr. Harry James volt az egyetlen, aki a legelső pillanattól kezdve nem ordított, nem menekült, hanem büszke mosollyal az arcán emelte azt, az ég felé. Az ő sorsa bevégeztet, a szabad Írországért való küzdelemben halt meg. A mennyezet hangos robajjal szakadt le, újabb és újabb réteget húzott le maga után. Mr. James kitárt karokkal fogadta a rá omló köveket az égből, – mint a gyerekek a nyári záporesőt –, amik közül egy gyorsan fejbe találta, és az eszméletét vesztve borult a már szénné égett társa darabjaira. Az arcán a mosolyt, csak a lángok tudták lemarni.

Ha tudta volna, hogy a felszínen a fejük felett épp mi zajlik, nem mosolygott volna ennyire. Az alagút, amiben a Testvériség tagjai haladtak, csupán néhány méterrel volt az utcaszínt alatt.

A baleset idejével párhuzamosan, egy zárt lovas kocsi robogott London utcáin. A rácsos ablakú kocsit látva, az emberek némelyike keresztet vetett, a benne ülő bűnös lelkekért. A lovak szélsebesen vágtáztak, a patáik hangos koccanással kopogtak a macskaköveken, a kerék rázkódva csattogott. A robbanás hangjai távolabbinak tűntek, semmi jel nem utalt arra, hogy a következő pillanatban beszakad alattuk a talaj.

 A kövek gyors egymás után omlottak le a mélybe, a kocsisnak esélye se volt félrerántani a járművet. Az állatok a semmibe próbáltak kapaszkodni, mindhiába. Futóhomokként nyelte el őket a mélység, a fogat első fele a levegőben lógott, a csatornában kialakult valóságos pokol fölé. A jármű libikókaként egyensúlyozott a még megmaradt kövezett, és a semmi között, középen a vezetővel.

A kocsis minden erejével kapaszkodott az életért az egyik kezével, míg a másikkal a lovakat befogó szíjakat oldozta ki. Abban reménykedett, hogy ha megszabadulnak a súlyos állatoktól, a kocsi még visszabillenhet, megmenekítve magukat a lángok martalékától. A tartó rúdon csúszott előre milliméterenként, hogy a göcsörtös ujjaival elérje a szíj végét, ami több mérföldes távolságnak tűnt. Az ujjai hegyével érezte a cserzett bőr anyagát – már nem hiányzott sok – még egy kicsit előre dőlt, ám ez pont elég volt ahhoz, hogy megbolygassa a kényes egyensúlyt. A fogat további része előre lendült a mélybe, és a lángoló csatornában széttört.

Mr. Brooks bilincsben halt meg, közvetlenül a testvérei mellett, egy eszméért küzdve, aminek nem maradt akkora már elszánt követője. A lángok hangos pattogással emésztették el őket.

***

Részlettek Dr. Daniel Hollow naplójából:

Az ezernyolcszázötvenkilences számú páciensen – (név szerint Sheila Flanigan) – végzett beavatkozás, egyelőre sikeresnek bizonyult. Roppant nagy elvárásaim vannak, a módszerrel kapcsolatban. A korábban hisztériásán őrjöngő beteg, – akit a műtétre is csak igen nagy mennyiségű narkotikummal sikerült előkészítenünk–, az altatásból ébredve nyugodtságot mutatott, nyoma sem volt a korábbi esztelen viselkedésének.

Hihetetlen, hogy mindezt, egy egyszerű kis műtétnek köszönhetjük! Az állatokon végzett kutatások, egy lépéssel közelebb juttattak az emberi elme megismeréséhez, és a bolondság gyógymódjához. Az én nagyszerű feltételezésemnek hála, amire egy tanult bevándorlóval való értekezésem hívta fel a figyelmet.

Mily csodálatos…

Ha a műtét hosszútávon sikert arat, – már pedig minden bizonnyal így lesz –, akkor némi finomítás után, a világ elé tárom fenséges művem. De már most is gyönyörűséges, s gyors, minden finomítás nélkül. Egy egyszerű lyuk fúrása a homlokon, és a koponyacsont eltávolítása után, elénk tárul az elülső lebeny. Innentől már szinte gyerekjátéknak tűnik az egész.

Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy a test, ami előtte hever, még él, és csupán altatásban van, nem post mortem feltárást végzünk. Akárcsak Dr. Goltzot, úgy engem is elkapott a vágy, hogy minél többet vágjak ki a szivacsos szervből, a következményekkel nem számolva. De Dr. Aristarkh tanácsára, több, pár centis darabot távolítottam el, későbbi mikroszkopikus vizsgálatok céljára.

Külső szemmel elváltozást, eddig nem fedeztem fel. A koponyacsont visszaforrása előtt, következő ilyen beavatkozásokat tervezek még az alanyon.

Igaz, hogy a beszédkészsége nagymértékben sérült, de ezt csekély árnak érzem az elméje épségéért. A páciens nyugodt, szemmel láthatólag nem kísértik többé az ártó „szellemek”, ahogy korábban nevezte őket. Nem hisztériázik, agresszív viselkedést sem mutat. Szobája padlóján nyugodtan ül, és maga elé nézve halk, dúdolás szerű hangot hallat. Bár, még csak két óra telt el a műtét utáni ébredése óta, én továbbra is bizakodó vagyok a kezelés sikerességével kapcsolatban. Újabb látogatást teszek a páciensnél, és később megtartom első konzultációmat is, Dr. Aristarkhal.

Továbbra is fent tartom annak a lehetőségét, hogy őt nem említem meg, a felfedezésemmel kapcsolatban. Egy bevándorlónak nem járhat ekkora dicsőség, legyen az bármilyen foglalkozású vagy nagy tudású.

 Vesznie kell.

***

Mr. Phelan Conwey, idegesen tekintett a zsebórájára. A kivégzésre még mindig nem érkezett meg a másik elítélt, pedig a kitűzött időpont felett, már rég eljárt az idő. Az ópium eddigi jótékony hatása megszűnt létezni, a szeme vadul rángatózott, hol az akasztófára erősített kötelek, hol a halottasház folyosóját elválasztó ajtó között. A homlokára kiülő veríték cseppek gyöngyözve folytak végig az arcán, a száját elárasztó szomjúságtól úgy érezte, szólni sem tud. Rufus egyedül hagyta az udvaron a hóhérral, míg ő, az intézet igazgatójával társalgott bent az irodában. Phelan csapdába került. Minden menekülési lehetőséget elzártak előtte, így csak a faemelvény szélébe támaszkodhatott, hogy a szédülését enyhítse egy kicsit. Az ítéletvégrehajtó mit sem törődve vele, a szerkezetet nézte át újra és újra, mintha bármi hibát találhatna is benne. Meghúzva a kart, a csapóajtó hangosan dörrent, és a nyomozónak ez volt az utolsó csepp.

–  Nem tudná abbahagyni, az istenért?!

–  Csak nem aggasztja a légkör? – horkant fel a férfi gúnyosan.

–  De, igen! Nagyon zavar a légkör. Nem mindenki olyan érzéketlen, mint maga! Hol az ördögben vannak már? – kérdezte Phelan, és bezárt vad módjára kezdett körözni a falakkal körülvett udvaron.

–  Nem mindegy az magának? Nekem is hátráltatják a munkámat. Élvezze ki a pihenést, amíg lehet.

–  De én nem akarok pihenni! – üvöltötte Mr. Conwey, és ököllel kezdte verni a súlyos ajtót. –  Mit csinálnak már, ennyi ideig? Engedjenek be! Nem hallják?!

A hóhér gúnyos nevetése a háta mögött, csak jobban feldühítette.

–  Persze, hogy nem hallják. Azaz ajtó, amit ver, úgy lett kitalálva, hogy senki ne hallhasson mögüle semmit. Itt kell várnia, amíg a főnöke visszatér.

–  Én aztán nem...

A nyomozó újra nekiveselkedett az ajtónak, ezúttal viszont vállal akarta azt betörni, amikor is az végre kitárult, és megjelent Mr. Carter a folyosón, pár másik férfi társaságában.

–  Élvezi az ittlétet Phelan? Azért hagytam itt, hogy barátkozzék azzal. – Bökött az ujjával Rufus az akasztófa irányába. –  Egyszer maga is ott végzi, ha rajtam múlik. – mondta nevetve a férfi, de most csak ő nevetett legnagyobb meglepetésére. Még a hóhér is ízléstelennek találta, a félvállról odavetett gúnyos tréfát. Kellemetlenül köhintett egyet, és inkább Mr. Johnsra – az intézet igazgatójára – nézett reménykedve, hogy végre letudhatja a munkáját.

–  Híreim vannak, uraim. Nyilván önöknek is feltűnt a késlekedés. Az ok, egy igent roppant sajátságos, és sajnálatos esett. Hiába tettük át a kivégzés időpontját, a lázadóknak így is sikerült rést találniuk a tervünkön. Ma hajnalban az elítéltet szállító fogat alatt, bomba robbant. Több ember oda veszett, köztük az őrök, és a fénienek tagjai is. A holttesteket mostanáig azonosították, a mentés, valamint a tűzoltás továbbra is folyik.

–  S mi lett az elítélttel uram? – kérdezte a hóhér.

–  John Brookst a lángok emésztették el, így felette a földi ítélőszék, már nem ítélkezhet. Az írek csúfos támadást mértek ellenünk, de ők ugyanúgy megsínylették a saját kis akciójukat. Remélem ez elrettentő példa lesz, mindegyik számára. S ha már az elrettentő példáknál tartunk, ne hagyjuk, hogy pár nyüves bevándorló megfélemlítsen minket, és eltérítsen eredeti szándékunktól. A kivégzést így is megtartjuk. Uraim! – fordult az igazgató az őrök felé – Hozhatják!

A két tiszt szalutált egyet a férfinak, majd ismét eltűntek az ajtó mögött.

Mr. Conweyal újra forgott a világ. Bárhová is tekintett, mindenütt a köteleket, vagy azok árnyékát látta maga előtt. Rufus tréfálkozása túlságosan is valósnak tűnt. Tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, mégis ott látta magát a siralomház szobájában, hallotta a pap hangját, ahogy az utolsó kenetet mormolja a háttérben, miközben őt megbilincselik, és felsorolják miért is ítélték el.

– Mr. Phelan Conwey. Bűnösnek találtatott több ember, – köztük a húga és az édesatya – embertelenül elkövetett halálában. A bíróság által kirótt büntetés: kötél általi halál. Fellebbezésnek joga nincs, amit ön tett megbocsájthatatlan, mint az Atyaúristen, mint Viktória királynő előtt.

Az utolsó pillanat. Élete utolsó léptei. Nem volt senki, akitől elbúcsúzhatott volna, vagy aki siratná halála után. Nem gondolkodott azon, mi vár rá a túlvilágon. Néma közönnyel sétált az emelvényhez vezető ajtóig, de amikor az feltárult, hirtelen megtorpant. Mint aki most ébredt a tudatára, mi is vár rá. Nem volt ura többé a testének, a lábai megrogytak alatta, rongybabaként esett volna össze, ha a két vasmarok nem tartja meg a könyökénél fogva. Az őröket nem hatotta meg az ijedtsége, tovább vonszolták a kötél felé, míg nem a hóhér elé értek. A nyomozónak elég volt egy röpke pillantást vetnie a lába alatti pallóra, hogy tudja, hosszú eséses akasztás vár rá. Egy újabb gyors pillantás kivégzőjére – vajon elég tapasztalt – e hozzá, hogy elvétse a számításait, és a zuhanástól leszakadjon a feje? –, de annak mélyen ülő szemei elég halált tükröztek. A pap utolsó mondatai a háttérben, és végül a fejére kerül a vászonból készült zsák, vele együtt a kötél is. Érzi a hurok szorítását a nyakán, aztán egy hangos csattanás, és az eddig biztonságos életet jelentő talaj eltűnik. A rántástól a gerince megnyúlik, elveszíti a kapcsolatot az agyal, de még nem halt meg, csak az eszméletét veszti. A teljes halál beálltáig, még húsz percet kell várni. Húsz kínkeserves percet.

Aztán a törvényszéki orvos megállapítja a halál beálltát, és végre levágják a kötélről. Ekkora már minden, nem létező, emberi méltóságát elveszítette. Élettelen testét végül az orvosi tanszéknek adják, akik miután felboncolták a teste minden részét, további eszközöket csinálnak a maradványaiból, vagy csak megetetik a kutyákkal… Így múlik el egy emberi élet.

 Phelan fantáziájából, a valóságból átszűrődő kopogás rángatta ki. Ed Carleton szinte élettelen testét, a két őr rángatta fel a lépcsőn. A lábfejek hangosan koppantak a kezeletlen fenyő lépcsőkön, míg úgy tűnt, a férfi nincs eszméleténél. A nyomozó magában reménykedett, hogy erős nyugtatót kapott az elítélt, de annak panaszos sírása meggyőzte az ellenkezőjéről. A gondolatait hiába próbálta más felé terelni, meggyőzni magát, hogy téved, és nem egy ártatlant végeznek ki éppen, de képtelen volt. A kétségbeejtő zokogás, a félelemtől alázúduló vizelet, mind arra késztették, hogy itt legyen. A hóhérsegéd által felhelyezett zsák, tompította a kiszűrődő hangokat egy röpke másodpercig, hogy aztán sikoltozás vegye át a helyét, és végül az ajtó csattanása. Elfordította a fejét, hogy ne lássa a kötélen ringó vékony testet.

Az üres akasztó hurok látványa azonban eszébe juttatta, egy korábban hallott mondatot.

"Óvakodj a féniennek haragjától."

***

Dr. Aristarkh immár egyedül lépett be, a Bedlam Kórház számtalan szobájának egyikébe. Ez a helység meg sem közelítette azt, ahol a páciens még reggel, a műtétje előtt tartózkodott. Napfényes volt, tiszta, az új reformoknak megfelelő. A doktor köszöntötte a bent tartózkodó hölgyet, és megvárta, amíg az ápoló léptei zaja, tisztes távolságra került tőlük. Félrehajtott fejjel figyelte maga előtt műtétjük végeredményét, miközben enyhe mosoly játszott az ajkain.

Mrs. Sheila Flanigan átkulcsolta a lábait, halkan dúdolgatott magában, előre – hátra ringott az ablakon kitekintve. Akik korábban látták őt, most bajosan ismerhetnék fel. Az örökmozgó, daloló, csimbókos hajú öregasszony eltűnt, helyét átvette egy ráncos arcú, kopasz, bekötözőt fejű, beszédre még képtelen kisgyermek. Hallotta, ahogy nyílik az ajtó a háta mögött, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Megszokta már, hogy valaki mindig bejön hozzá, megtapogatja, beszél hozzá, majd elmegy. Látta a maga mellett megjelenő fényesre pucolt cipőket, a jól szabott nadrágot, de egy pillanatig se tulajdonított neki jelentőséget. Hagyta, hogy az idegen hozzányúljon a fejéhez, mutogasson neki az ujjával, még arra is hajlandó volt, hogy nemtörődömséggel kövesse azt. Nézte az előtte elhaladó ujjat, ami elsuhant egy férfi arca előtt. A hideg barna szemeken megakadt a tekintette, de nem tudta hová tenni. Csak arra emlékezett, félnie kell ettől az embertől.

Dr. Elniasnak azonnal feltűnt a változás, és a halovány mosoly, ismét visszatért az ajkaira.

– Kitűnő szemreflexek Mrs. Flanigan. S most, a beszéd készségét teszteljük. Emlékszik rám?

A doktor arca sötétbe borult, ezzel felidézve Sheilaban egy halovány képet.

– Bababbaba. – Ennyi telet már csupán tőle. Semmi mást nem volt képes kinyögni. A férfi előtte elégedetten bólintott, mintha nem is várna más eredményt.

– A beszédkészsége teljesen megszűnt, az agyából kivágtuk azt a darabot, amivel képes lenne rá. – Közölte szárazon Aristarkh. A hangjában nyoma sem volt szánakozásnak, vagy megértésnek. – Nézze el nekem. Részben a tudomány nevében, és az ön érdekében cselekedtünk. Másfelől viszont… Nem hagyhattam, hogy elmondja másnak a mi kis közös titkunkat.

A nő hályogos szemekkel, remegő ajkakkal nézett fel a doktorra. Mindent megértett, és mégsem tehetett semmit. Nem tudott szólni, és támadni sem maradt ereje. Ez az ember ölte meg kegyetlenül a lányát, és kitudja, vele mire készül. A szíve hevesen vert, a bal karja zsibbadt, nem kapott levegőt. A tekintetében rettegés fénye csillogott, és maga alá vizelt félelmében. Dr. Elnias mit sem törődve vele, egy könnyű lépéssel tért ki a testnedv útjából, és az ajtón kilépve újra visszanézett az üveges tekintettbe.

Igen, a titka örökre megmarad.