Post-mortem 14. fejezet

14.

Mr. Conwey megbabonázva bámult a kandalló tűzébe, kezében szorongatta a kitudja már mióta üres ólomkristályos poharát. Az arca merev maszkká változott, csupán a táncoló lángok fénye sugárzott némi életet a vonásainak. Az álló óra monoton halk ketyegése hipnotizálta őt, a gondolatai egy áthatolhatatlan falat képeztek a külvilág és közte. Megszűnt az idő múlása, a fizikai érzékek, csak is az ő elméje létezett, és az őt körülvevő halottak. Nem emlékezett arra, hogy jutott ide, vagy, hogy egyáltalán hol van. Holdkórosként töltött magának egy italt, lerogyott ebbe a fotelbe és hagyta, hogy az elméjében tomboló vihar átvegye felette a hatalmat.

Dr. Elnias a könyvtárszobájába belépve többször köszöntötte a férfit, mind hiába. Barátja szótlanul ült tovább. A doktort nem lepte meg a másik modortalan viselkedése. Sheperd az inas, már korábban tájékoztatta Phelan váratlan megjelenéséről, valamint arról, hogy órák óta ki sem mozdult a szobából.

– Bizonyára újabb ópiátot vett magához. – gondolta Aristarkh, miközben egyfajta öntudatlan, vagy nagyon is tudatos döntésnek könyvelte el a nyomozó váratlan jelenlétét.

– Nem számítottam ma este látogatóra Phelan. De ne higgye, hogy nem örülök a társaságának. Még ha azt a jelek szerint ma este, nem is élvezhetem.

Lassan sétált oda a férfihoz és gyengéd mozdulattal kihúzta az ujjai közül a poharat.  Még érződött rajta az alkohol párlat halovány illata. Aristarkh egy röpke pillantást vetett a brandys üvegre, de annak tartalmából csak egy gyűszűnyi hiányzott. A nyomozó, mint akit áramütés ért, összerezzent a kristály pohár hiányától. A szemei eszelős fényben csillogtak, ahogy feltekintett a doktorra.

– Sheila Flanigan meghalt. Megműtötték és meghalt. – Mondta némi kétségbeesés félével a hangjában.

– Ezek szerint járt a kórházban. Igen, tudok róla. – Közölte Dr. Elnias szenvtelenül szárazon, majd tovább folytatta. – De tudnia kell, hogy nem a műtét okozta a halálát. Véleményem szerint, a szíve vitte el az asszonyt.

– Állat módjára bántak vele, kísérleteztek rajta!

– A tudományért tettük kedves barátom, aminek ön is nagy híve, legjobb tudomásom szerint.

– Igen, ez így van... – Mr. Conwey kereste a szavakat, mintha a szíve és az esze két különböző szótárat használna és a kettő nem lenne összhangban egymással. A doktor rátapintott az egyik „gyenge pontjára”. – De akkor is embertelennek tartom, ami történt. Kutyákon végzett kísérletre hivatkoztak, akik belepusztultak a kezelésbe.

– Az állatkísérleteket, emberkísérletek követik, ezt maga is nagyon jól tudja. – Állapította meg szárazon a tényt a doktor, és mit sem törődve beszélgetőpartnere rendkívüli állapotával, úgy társalgott vele, ahogyan mindig is szoktak. – Még is hol a határ Phelan? Hol húzzuk meg a fejlődés határát? Ha mi nem próbáltuk volna meg, megtette volna más. Csak hogy egy korábbi eszmecserénkre hivatkozzak, a változás, a fejlődés mindig elkerülhetetlen, még ha sokszor vérrel is jár. S alaptalan a vádaskodása kedves barátom, nem csak később elhunyt ebekre hivatkoztunk, amikor a páciensnél ezt a műtéti megoldást választottuk. Phenas Gage, vasútépítő művezető homloklebenyét 1848 – ban egy baleset során, átszúrta egy több mint egy méter hosszú, három centiméter átmérőjű vasrúd. A férfi a cső eltávolítása után még tizenkét évet élt, azonban a személyiségében létrejövő pátfordulat, igen csak meglepő a mi szempontunkból. Az addig jámbor emberből, egy dühöngő elviselhetetlen fráter lett. Az agyát ért sérülés személyiség változást hozott létre. Adott tehát a kérdés, ha egy átlagos emberből képes kihozni a rosszat egy ekkora méretű sérülés, akkor az elburjánzott elménél fordított hatást érnénk el, vagy tovább fokoznánk az elmebaját? Magát nem hajtotta volna a kíváncsiság? A vágy, hogy megannyi szenvedő lelken segítsen, akik megnyugvásra hiába várnak kilátástalan sorsukból? Mi lett volna a helyes cselekedett maga szerint Phelan? Hagyni, hogy Shelia Flanigan élete hátralevő részét veréssel és kínzással töltse, – mert az orvos tudomány jelenlegi állása szerint az ő elmebajára nincs más gyógyír – , vagy pedig feláldozni őt a többiek megváltásáért?

– Sheila nem volt mártír, ne állítsa be úgy, mintha az lenne! Ahogyan maguk sem Istenek!

– Valóban? Én ezzel vitatkoznék.

– Hogy mondhat ilyet? – A nyomozóval forgott a világ, hirtelen nem tudta eldönteni ez a beszélgetés a valóságban történik, vagy csupán a képzelete vad szüleménye. Túl irreálisnak tűnt.

– Isten megteremtette az embert, de mi is teremtünk embereket, megmentjük őket a betegségektől vagy éppen a haláltól, de ugyanannyiba telik, ha nem kevesebbe, elvenni mindezt. Csak gondoljon bele. Amikor meghúzza a ravaszt, amikor kimondja egy emberre, hogy ő az elkövető vagy sem, akkor nem istent játszik?

– Az más.

– Ugyan miért? Mitől más, mint amikor Ő, a magasságos, – kiben nem hiszünk – , úgy dönt, hogy megöl egy, vagy akár egy tucat embert? Eszköznek tekinti magát az ő tervében?

– Nem.

– Tudja Phelan, miért viseli meg ennyire az ami Mrs. Flanigannel történt? Mert fél, hogy maga is az ő sorsára jut. Fél, és ezért képtelen dolgokon töri a fejét.

– Nem csak ez az oka. – Ismerte be a vereségét a nyomozó, mert a doktornak végig igaza volt. Nem tehet semmit a természet törvényei ellen. Sheila így is, úgy is meghalt volna maximum pár éven belül. A doktorok a tudományért tették amit tettek, meg találták a tökéletes alanyt a kísérletükhöz, és az igazat megvallva, ő se tett volna másként. Ami pedig az istennel kapcsolatos képzetet illeti... Tudomány és vallás örök ellentétek lesznek, és Aristarkh érvei bármilyen hajmeresztőek is, igazak. Naponta döntik meg az emberiség által lehetetlennek hit határokat, és kitudja hány lépés választja el őket attól, hogy bebizonyítsák, nincs Isten.

– Más oka is van? – Kérdezett vissza Dr. Elnias enyhe érdeklődéssel a hangjában.

– Igen. – Helyeselt Phelan. – Ma, Sheila jóslata bebizonyosodott. Meg kellet volna halnom.

– Mr. Conwey, nem értem mire céloz, de abban biztos vagyok, hogy a hajnalban elfogyasztott ópium nem volt túl jó hatással az idegeire.

A fiatal férfi keze ökölbe szorult a karfán, ahogy felidézte magában a mai nap eseményeit, különösen az üresen himbálódzó akasztófa kötelet.

– "Óvakodj a fénienek haragjától!" Ezek voltak hozzám az utolsó szavai. Akkor nagyon furcsának találtam, egy habókos öregasszony zagyva beszédének, és el is felejtettem. Egészen a mai napig. Ha a kollégám, – Mr. Montgomery – nem beszéli le a főnökömet eredeti szándékáról, akkor ma én is meghaltam volna a terrorista írekkel együtt. Rajta kellett volna lennem azon a kocsin, ami az elítéltet szállította a vesztőhelyig.

– A mai robbantásra célozz?

– Tud róla?

Aristarkh, rápillantva az idegességtől remegő nyomozóra, azon tűnődött töltsön e még egy italt a barátjának vagy inkább valami erősebb ópiátot ajánljon annak idegei megnyugtatására. Ezek a szerek azonban már így is túlságosan elhatalmasodottak a fiatal férfin. A teste remegett, bőréről folyt az izzadtság, tekintette mind jobban zavartnak tűnt.

– Ahogy most végig nézek magán, Edward Allen Poe : Az User ház vége jut eszembe. Maga Roderick, én a lóháton érkező barát és…

– Sheila, Madeline.

– Igen. – Helyeselt Dr. Elnias. – Maga is hallja a halál sikolyait, ahogy ki kell rögtönzött sírjából, hogy magával ragadja a halálba?

– Igen, de én nem félek a haláltól! – üvöltötte hisztérikusan Mr. Conwey.

– Akkor miért viselte meg ennyire, ami ma történt? Hisz őrülnie kéne! Nem halt meg!

– De hát épp ez a baj! Nekem kellett volna ma ott meghalnom!

– A túlélők bűntudata gyötri Phelan. Túlélt mindenkit. Az édesatyát, az édesanyát, a húgát. Most mégis egy elmebeteg nő és két elítélt halála miatt érez bűntudatot? – A doktor oda sétált a férfi elé, és félrebillentetett fejjel érdeklődve nézet rá, csak hogy érzékeltesse mennyire képtelennek tartja a helyzetet.

– Mi van akkor ha Sheilanak másban is igaza volt?

– Parancsol? – Dr. Elnias soha nem lankadó figyelme, még a szokottnál is intenzívebb lett.

– A misszióban azt mondták, hogy folyamatosan azt kiabálta "gyilkos", miközben magukra mutogatott. – Aristarkh vonásai megfeszültek, a halántékán a bőr hártyássá vékonyodott, és kirajzolódott alatta az erek hálózata. Hogy ne árulja el magát, kecses mozdulattal lépkedett a szekreterre kihelyezett ezüst tálcához, és korábbi döntésesével ellentétben töltött egy– egy italt mindkettőjüknek.

Viselkedése szöges ellentétben állt a nyomozóéval. A mérhetetlen higgadtsága angol lordokat szégyenített meg, még egy ilyen helyzetben is. Az ólomkristály poharakba csorgatta a borostyán színű nedűt, miközben hangja karcos hűvösséggel zengett a szobában, ahogy visszasétált.

– Arra gondol, hogy Mrs. Flanigan a hisztériás rohama közben rámutatott a lánya gyilkosára?

– Igen. – Mr. Conwey reszkető kezekkel vette el a feléje nyújtott italt. Lendületből emelete a szájához azt, azonban éppen csak megnedvesítette az ajkait, máris visszaejtette a poharat az ölébe.

– Még is mire célozz ezzel Phelan?

– Arra, hogy Dr. Hollow a „bábú készítő”, és magára akarja terelni a gyanút. Ezért vonta be a kísérletbe, műtötte meg Sheilat, és hallgattatta el mind örökre. Csírájában akarta elfolytatni annak a lehetőséget, hogy kihallgathassuk. A halottak nem tudnak tanúvallomást tenni…

– Másnak is elmondta ezeket a feltételezéseit?

– Igen, de nem hittek nekem. Több bizonyítékom is van ellene, még is… börtönbe csukással fenyegetnek, ha csak megemlítem. – Sóhajtott hangosan Mr. Conwey és egy hajtásra felhajtotta a szokatlanul keserű italát.

– Mit tett bele, Aristar…

A mondatot azonban már nem tudta befejezni. A kezéből kihullott a pohár, ami hangos csilingeléssel millió apró darabra tört a padlón. A nyomozó ernyedt teste kibukott a fotelből, egyenesen a kristálycserepek közé.

 Dr. Elnias diadalittasan tekintett le rá.

– Sajnálom Phelan, de muszáj volt elkábítanom. A maga logikája túlságosan éles. Sejtettem, hogy mire akar kilyukadni, azt azonban nem tudhattam melyikünket fog vádolni.

A doktor tekintette elsötétült, ahogy leguggolt Mr. Conweyhoz kitapogatni annak nyaki ütőerét. Aristarkhról egy röpke pillanatig lehullott minden álarc és megmutatkozott igazi sötét énje. A kandallóból áradó fény árnyékot vetett az arcára, amitől az egész megjelenése földöntúli lett. Mintha valaki ki akarná faragni az ember bőrbe bújt Lucifer arcképét. A profil ugyan férfiéhoz hasonlított, az mégis valahogy túl elvetemült volt, hogy az legyen.

– Remekül fogunk szórakozni, amíg velem tart. Ellenkező esetben kénytelenek leszünk elbúcsúzni egymástól… bármennyire is sajnálatos lenne. Nagyon élvezem a társaságát, épp ezért nem hagyhatom, hogy az éles elméje elvezesse hozzám. Remélem megérti. Néha jobb a tudatlanság. Egészségesebb…

Phelan teste egy aprót vonaglott a földön a doktor hangjától, mint a gyermekké, aki rosszat álmodik. Dr. Elnias elmosolyogta magát.

– Nos, kezdődjék a játék.

Mr. Conweyt másnap kegyetlen fejfájás ébresztette. A szemét kinyitva forgott vele a világ, és minden homályos volt. Semmire sem emlékezett a tegnap éjszakából, az agya görcsösen tiltakozott, ahányszor fel akarta idézni azt. A hideg bőrére kicsapódott az izzadság, szemeivel egy fókusz pontot keresett, amin megállapodhat, így talán megszűnteheti a forgást. A családi portré még mindig ugyanott függött, a groteszk mosolyú kislánnyal közepén. Phelan teljesen kiszáradt torokkal próbált nyelni egyet, és végre bizonyos volt abban, hol is van. Hogy biztonságban van.

Az éjjeli szekrényen megtalálta leghőbb vágyát, egy kancsót tele folyadékkal. Észre se vette, hogy egy húzóra itta ki az egészet, csak amikor fulladozva letette az edényt. Visszahanyatlott a párnára és a karjával eltakarta az arcát. A gondolatai vágtáztak, amennyire a lüktető feje engedte. Máskor is volt már másnapos az ópiumtól, de ilyen élményben még soha nem volt része. Akárhogy is próbálta, semmit nem tudott felidézni a tegnap este történtekből. Néhány szófoszlány egy– egy pillanatra áttörte az elméjére nehezedő ködöt, de ez vajmi kevés volt mind ahhoz képest, amennyit elveszített. Válaszokat akart.

Abban reménykedet, hogy egy bizonyos embertől megkapja őket. Végre felkelt az ágyából, de a hirtelen mozdulattól újra megszédült, és kapaszkodva tudott csak tovább menni.

Úgy érezte, mintha az elméjét beborító köd, a látására is ráterjedt volna, minden elfolyó színes paca volt. A hallása viszont annál élesebb lett. A hatalmas házban mágnesként vonzotta Aristarkh hangja. A doktor jelenléte a megnyugvás és a megoldás ígéretével kecsegtette.

A szélesre tárt francia ajtókba kapaszkodva megállt egy pillanatra, hogy megbizonyosodjék, arról tényleg jó helyen jár, majd lassú bizonytalan lépéssekkel indult az asztal felé. Az étkezőben talált rá a férfira, akinek, mint mindig, most is makulátlan volt a megjelenése. A nyomozót egyszeribben lenyűgözte, és megbénította ez a túlzott precizitás. Természetellenesnek tűnt.

Aristarkh a buggyantott tojása felett nézett rá sokat értő tekintettel, de a szánalom vagy aggodalom legkisebb jele nélkül.

– Jó reggelt Phelan. Örülök, hogy megtisztel a társaságával. Mit parancsol reggelire? Legyen az bármi, csak szóljon Sheperdnek és elkészítteti. – A doktor úgy beszélt a férfihoz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az ő jelenléte, mint egy lakótárs, vagy egy családtag. Mr. Conwey émelyegve rázta a fejét, és remegő testtel leült a hozzá legközelebb eső székre.

– Válaszokat.

– Parancsol?

– Válaszokat kérnék reggelire. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, hogy mi történt velem, és hogy miért vagyok ennyire rosszul.

– Ezt a beszélgetést későbbre terveztem...

– Kérem! – Phelan hangja erőtlen esdekléssé halkult.

– Rendben. Sheperd, kérem távozzanak mindannyian, és amíg nem csöngettek, addig ne zavarjanak minket. Zárják be maguk után az ajtót.

– Igenis, méltóságos úr.

Phelannek csak a mozgó árnyak láttán tűnt fel, hogy a személyzet is bent tartózkodott. Röstelkedve tekintett a doktorra, aki szokásához híven mit sem törődött vele. E helyett megtörölte a szája szélét a damaszt szalvétában, és várt mire kettesben lehetnek a barátjával.

– Nem akartam a cselédség előtt megbeszélni az ügyet, gondolom megérti.

– Hogyne. Mi történt? – Mr. Conwey szüntelen ezt szajkózta magában. Őt nem érdekelte volna holmi tanúk jelenléte, csak a válaszok voltak lényegesek.

– Mire emlékszik?

– Csupán szófoszlányokra.

– Értem. Tegnap este Sheperdnek azt mondta beszélni akar velem, így ő bekísérte magát a könyvtáramba. Nagyon zaklatott volt Phelan, Mrs. Sheila Flanigan halála igen mély benyomást tett önre.

– Igen...

– Fejébe vette, hogy szándékosan öltük meg a hölgyet, és Dr. Daniel Hollow a gyilkos.

– S maga mit válaszolt?

– Azt, hogy ami Mrs. Flanigannel történt elkerülhetetlen volt. Ami pedig Dr. Hollowot illeti...

– Maga is lázítónak tart, és képtelennek még a gondolatot is.

– Nem kedves barátom.

A nyomozó felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel nézett a doktorra. A tompa tudattán fénysugárként hatolt át ez az egy mondat: „Valaki hisz neki”.

– Soha sem ismerhetjük a másikat eléggé, igazam van? – Dr. Elnias arca rezzenéstelen maradt, miközben legbelül szélesen mosolygott. – Daniel személyisége tény, hogy igencsak különc, s számomra sem ismeretlen a betegeken végzett kegyetlenségei. Azonban, én is csak azt tudom mondani, mint azok akiket ebbe beavatott, ez sajnos még mindig nem elegendő bizonyíték.

– Mégis tegnap azt a férfit kevesebbért fellógatták.

– Nem gondolt még abba bele, hogy miért?

– Ezt nem értem.

– A népnek gyilkos kellett, Mr. Carternek pedig egy ember, akit felmutathat. Egy parasztot könnyebben feláldoz az ember a sakktáblájáról, mint teszem azt egy futót. Dr. Hollow túlságosan értékes figura. Ha beismernék, hogy egy előkelő, és megbecsült tagja a társadalomnak ilyenekre képes, azzal lealacsonyítanák magukat az alja néphez, megszűnne az a bizonyos választóvonal. Rufus okkal nem hallgatja meg magát ez ügyben. Ez a tény azonban ne tántorítsa el magát, Phelan.

– Ne?

– Ne, bizony. Ha elegendő bizonyítékot talál Daniel ellen, akkor még a maga makacs főnékének is el kell ismernie a vereségét, és az igazát. A törvény attól még törvény, bárki is legyen az elkövető.

– Igaza van…

– Amennyire szűkös beosztásom engedi, – és feltéve, hogy igényt tart rá – , szívesen segítek önnek közelebb kerülni Dr. Hollowhoz. Talán, ha jobban megismeri, elegendő bizonyítékot talál elenne.

– Nagyon hálás vagyok, doktor. – Mondta Phelan remegve.

– Cserébe viszont azt kérem öntől, hogy rendszeresen jelen meg nálam vizsgálaton. A tegnapi ópium adag úgy látszik, mégis csak túlságosan megterhelő volt a szervezete számára. Ha gondolja, kereshetek megfelelőbb szert a hallucinációira, de jelen pillanatban azt tanácsolnám önnek, ne fogyassza azt a kínai mérget, vagy ha még is, akkor is csak mértékkel. Szemmel láthatólag most is az dolgozik magában. Hozatok önnek egy különleges bort. Franciaországban vásároltam, csak ott lehet kapni, valamint Amerikában.

– Nem kell bor…

– Oh higgye el kedves barátom, kell. Ezt a bort, egy igen különleges növénnyel ízesítik, ami az új világban őshonos. A peruiak az istenek ajándékának tekintették, mivel hatékonyabban tudtak tőle dolgozni, és isteni látomásaik támadtak, ha a leveleit rágták. Nekünk viszont ennél is egyszerűbb dolgunk van. A Vin Mariani már porformájában tartalmazza a…

– Kokát…

– Igen. A maga tompult elméje is néha megtud lepni engem. – Mondta a doktor, és azonnal csöngetett a személyzetnek.

Mr. Conwey meg volt róla győződve, hogy ha nem is a teljes személyzet, de Sheperd biztosan ott állt az ajtó mögött hallgatódzva, olyan gyorsan jelent meg. Aristarkh közölte vele a kérését, majd újra elküldött mindenkit.

– Néha azaz érzésem, hogy itt még a falnak is füle van.

– S szeme… vigyázzon, mikor mit tesz és mond, pletykás egy népség ez. – A célzás nem csak a személyzetről szólt. Valójában Dr. Elnias sokkal kiélezettben követte Mr. Conwey minden mozdulatát, semmint azt ő képes lett volna felfogni.

Amikor végre megérkezett a bor, feszülten figyelte, hogyan hajtja le azt a nyomozó az utolsó cseppig, majd türelmesen várta a hatását. Mr. Conwey az első korty után, irtózatos köhögésbe kezdett. A szemei kiguvadtak a sok erőlködéstől, az arca ciános színeztetett öltött, az ujjai a torkát markolászták. A doktor teljes higgadtsággal nyúlt a palackért, és felhúzott szemöldökkel pillantott a címkére.

– Ez az amerikai import, és nem a francia, ahogy kértem. Nem csodálom, hogy köhög. Nyugodjon meg Phelan. Vegyen egy mély levegőt, érezze, ahogy a hörgői kitágulnak, és töltse tele a tüdejét friss oxigénnel.

Mr. Conwey követte az utasításokat, és meglepődve tapasztalta mennyire jobb lett minden, egyetlen kortytól is. A dolgok élesebbek, tisztábbak lettek, megszűnt az elméjét borító homály. Mélyet lélegezve újra az ajkai közé emelte a bort, de most már az ízére figyelt, és nem érzett semmilyen kellemetlen mellékhatást.

– Miért mondta, hogy ez amerikai?

– A hagyományos franciával ellentétben, – amit Őfelsége az anyakirályné, és a pápa is fogyaszt – , ez hatszoros dózisban tartalmazza a koka levelekből kivont kokaint. Egészen pontosan, 32mg– ot deciliterenként. Igen erős gyógyszer beismerem, de az ön állapotára talán ez a legjobb gyógyír. Nem sokára visszatér az életkedve, és az elméje is soha nem látott magasságokba röppenhet. Teszteljük is le egy kicsit. Mire emlékszik a tegnap estéből?

– Nem sokra. Még mindig csak szavakra, mondat töredékekre… két dolog viszont nagyon tiszta, csak az egyiknek nem látom értelmét.

– És pedig?

– Dr. Hollow iránt érzett gyanúmat csak alátámasztani tudta.

– Ez így van.

– De miért emlékszem élesen Edgar Allen Poe nevére? Mi közünk van nekünk hozzá? Nem értem…

– Tényleg nem emlékszik?

– Nem.

– Nos ezen fel kéne háborodnom, de tekintve az ön állapotát, eltekintek ettől, és újra meghívom magát a birtokomon rendezett estélyre, melyet a nagyszerű író halála évfordulójára rendezzek, október 9– én, szombaton. Sajnálatomra, 7.– ike csütörtökre esik, így halasztanom kellett a bált. – Hazudta Aristarkh szemrebbenés nélkül.

– Semmi ilyenre nem emlékszem… de soha nem sérteném meg önt azzal, hogy visszautasítsam a meghívását.

– Oh nagyon is jól tudom ezt, Phelan. – mosolyodott el a doktor és belekortyolt egyet a teájába, miközben az álló órára pillantott. – Ha befejezte a reggelijét, kérem kísérjen el Dr. Hollow magán rezidenciájára.

– Nem tarthattok kihallgatást parancs nélkül…

– Én csupán egy szakmaisággal egybekötött baráti látogatást terveztem, ahová ön is el kísér. A többit önre bízom kedves barátom. De egy dolgot észben kell tartania. Lehet, hogy Danielt a hiúsága legyezésével vezetni lehet, de azért ő sem ostoba. Válogassa meg a szavait mellette, nehogy gyanút fogjon. S ne feledje, mézzel több legyet tud fogni, mint ecettel.

Phelan elfintorodott egy pillanatra.

– Mindig is gyűlöltem a mézet…

– Efelől semmi kétségem nem volt. – jegyezte meg szarkasztikusan Aristarkh.

***

A magánvillák között sétálva hasít csak igazán az emberbe, mennyire sokrétű is London. Itt mintha nyoma se lenne a szegénységnek, a prostitúciónak, bűnözésnek, éhínségnek, de még a halálnak vagy a betegségnek sem. Mintha az arisztokratákat mindez elkerülné, és a zord kaszás csak alacsonyabb származásúakból válogathatná áldozatait. Phelan tűnődve elnézte, a nehéz selyembe és bársonyba öltözött kecsesen sétáló hölgyeket. Nem kellett hallania a beszélgetésüket ahhoz, hogy tudja, a legnagyobb problémájuk a világon, hogy a személyzetet nem tudják kordában tartani, vagy épp milyen szépészeti esetleg fogyasztó szert használjanak, miközben négy utcával arrébb az emberek a napi betevő falatot sem tudják megteremteni. Az ilyen elkényeztet kisasszonyokat szívesen beráncigálta volna a szegény negyedbe, – amit ők természetesen gondosan elkerültek – és ott megmutatná nekik mi is a valódi élet, a habos – babos – csipkés fehér cukormáz alatt, amit ők látnak csupán.  Lehúzná a szemükről a maszkot, hogy lássák, milyen is az amikor az anya kénytelen otthon hagyni egyedül egyetlen gyermekét, míg élelmet szerezz maguknak, azzal a tudattal, hogy az utód nem éli túl a távol léttét. Milyen éhezni, nyomorban tengődni, fázni, eladni magukat szajhának… és legvégül bevezetné őket a halottasházba, hogy szembesüljenek a mulandóságukkal.

Ehelyett kénytelen egyetlen biccentéssel köszönteni a hölgyeket, mert ezt kívánj az illem, az etikett.

– Szánalmas… – gondolta magában Phelan, miközben odaértek Dr. Hollow impozáns házához.

Aristarkh még egyszer végig nézett a barátján, mielőtt kopogott volna. A nyomozó pupillái beszűkültek, de más külső jegyet nem talált rajta, ami az állapotára utalt volna.

– Ne feledje, Phelan. Méz... – a férfi válaszul csak bólintott, miközben azon gondolkodott, hogyan is tudná elővenni legmegnyerőbb modorát egy olyan emberrel szemben, akit legszívesebben saját maga vinne a bitófára. A doktor kettőt határozottan kopogtatott, mire egy újabb karót nyelt komornyik nyitott ajtót.

– Segíthettek Uraim?

– Dr. Hollow– val van megbeszélt időpontom, vár minket.

– Fáradjanak be.

Az ajtón belépve Mr. Conweynak azaz érzése támadt, mintha át sem lépték volna Aristarkh küszöbét. Dr. Hollow otthona a megtévesztésig hasonlított a doktoréra, csak színeiben tért el attól. Mindenütt az utálatos virág és más csendéleteket ábrázoló tapéták színes kavalkádja, ismeretlen emberek portréi, órák, és végeláthatatlan apró dekorációs tárgyak. A nyomozót szinte összenyomta a tér, forgott vele a túldíszített világ. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy az agya feltudja dolgozni mindazt ami körülveszi, majd újra kinyitotta és egy sokkal letisztultabb kép tárult a szeme elé. Ahogy végre képes volt minden giccsen túl látni, akkor vett csak észre egy igencsak szembe ötlő részletet. Nem is értette, elsőre miért nem tűnt fel neki.

A kor divatjának velejáróként is lehetne nevezni, ő azonban túlságosan is nyilvánvalónak találta. Már az előtérben is több helyen feltűnt, azonban az épületben egyre beljebb és beljebb haladva csak sokszorozódtak az állat preparátumok. A falakon kitömött trófeák követték az üveges tekintetükkel, míg az asztalokon különböző emberi pózokba beállított kisállatok helyezkedtek el. Phelan mindig is gyűlölte az efféle "művészetet", és a felháborodását nehezen tudta legyűrni, amikor kitömött kutyakölykökkel találta magát szemben. Aristarkh figyelmét természetesen nem kerülhette el a barátja megváltozott vonásai, így egy apró, ám figyelmeztető mozdulattal megérintette annak a könyökét. Mr. Conwey nagyot nyelt, majd az állát megfeszítve, széles mosollyal az arcán próbált tovább menni Dr. Hollow irodájához. A mosoly az ajkairól azonban rögtön lelohadt, amint az ajtó feltárult előttük.

Daniel az íróasztalára helyezett nagyító fölé görnyedve, egy újabb preparátum elkészítésével foglalkozott. Az asztalt beborították a különböző eszközök: egy doboz tele üvegszemekkel, drótokkal, tűkkel, cérnákkal, különböző díszítő elemekkel, tömő anyagokkal. A nyomozó ökölbe szorított kezét a szája elé emelte, és egy jól álcázott mozdulattal, igen erősen ráharapott a mutatóujjára, hogy fegyelmezni tudja magát. Sokszor látott már vadászatot, halottasházakban felboncolt hullákat, ezt mégis sokkal visszataszítóbb látványnak tartotta. Tekintettével inkább más fókusz pontot keresett, amit nyugodtabban szemlélhet. Az egyik félre eső asztalon – a sok preparátum és formadelhidbe áztatott testrészek között – , meg is találta azt. A fallapot beborították a különböző fogaskerekek, óra szerkezetek, félkész, romos vagy éppen kész állapotban. A nyomozót mindig is lenyűgözték ezek a bonyolult mechanikai gépezettek, és a kokain hatására megbabonázva nézte a vörös– , sárgaréz, ezüst színben pompázó apró műszereket, amik most különösen élesnek, csillogóknak tűntek. Megnyugtatók voltak, kiszámíthatók, nem olyanok mint a megsárgult fogaikat fenyegetően mutogató vadállatok, a cikázó sárga szemeikkel.

– Dr. Elnias! Örülök, hogy megtisztel dicső otthonomban. Bizonyára elnyerte tetszését. Egy olyan kifinomult ízlésű úr mint ön, értékeli a legújabb lakberendezési trendeket, és a trófeáimat. Ahogyan maga is Mr…– kereste a megfelelő nevet Dr. Hollow.

– Mi tagadás, valóban szép gyűjteménye van Daniell. Az úr Mr. Phelan Conwey találkoztak már korábban… – kezdett bele a magyarázatba Aristarkh, azonban fiatal barátja szokásához híven most is a szavába vágott.

– A Vörös Oroszlánban. Én ajánlottam a figyelmébe Sheila Flanigant, akit megmüttöt. – S akit megölt – tette hozzá magában Phelan, és erőnek erejével kényszerítette magát arra, hogy némi mosollyal az arcán Danielre pillantson.  A szája széle megremegett attól a mérhetetlen kegyetlenségtől, és önimádattól, amit a kék szemekben látott.

– Á igen, Mrs. Flanigan. Igen ígéretes kísérleti alanynak indult, – ha megfeledkezünk találkozásunk körülményéiről – , de sajnálatos módon nem az elvárt módon végződött. Milyen kár… Egy ilyen nagyszerű felfedezés, és ilyen gyorsan véget ért. Ccc… – ciccegett Dr. Hollow miközben az arcán nyoma sem volt semmi féle sajnálkozásnak. A kárörvendesnek annál több.

– Sikerült megállapítani a halál okát? – kérdezte Dr. Elnias szakmai érdeklődést színlelve a beteg iránt.

– Szívroham vitte el. De ennek az okára meg nem sikerült rájönnöm. Amikor utoljára ott hagytam jámbor lélek volt, sőt, vidám. Maga nem tapasztalt valami különöset nála Aristarkh?

– A műtét eredményén kívül, – ami igen drasztikus változást okozott a személyiségében – , semmi szokatlant nem tapasztaltam. Talán az erős nyugtató szerek voltak rá ilyen hatással, tekintve a hölgy hajlott életkorát…

– Á hagyja csak. Egy idős, bolond, hajléktalan volt, aki kitudja miért kapott szívrohamot. – legyintett Dr. Hollow.

– Igen, kitudja…– helyeselt Aristarkh, miközben legbelül mosolygott. – Ki tudja, rajtam és Sheilan kívül?

– Azért ne higgye Aristarkh, hogy nem közlöm le a csodálatos felfedezést!

– Valóban?

– Az alany ugyan elhunyt, de ez nem feltétlenül vonja azt maga után, hogy eltekintsünk mindattól, amit a műtéttel elértem. Egy ilyen nagyszerű felfedezést kár lenne eltitkolni az emberiség elől.

– Nem gondolja, hogy a műtétünket a tudomány visszautasítaná, elegendő bizonyíték híján?

– Bizonyíték? Hah! Gondolja, hogy az én szavam nem elég bizonyíték?

– Sosem kételkedtem benne. Azonban lehet, hogy lesznek olyanok a szakmában, – akik élő, megszemlélhető páciens híján – , kérdőre fogják magát vonni.

– Éppen ezért hívattam ma magát ide Dr. Elnias. Arra kérem, támassza alá az elméletemet. Hisz maga is részt vett a műtétben, de az ön szava egyedüli orvosként falatkát se ér. Ön is nagyon jól tudja, mi Őfelsége véleménye az illegális boncolásokról. Pláne ilyen speciális esetben, mint a magáé. S ne higgye, hogy nem találok vagy hatvan másik pácienst egy nap alatt, akin végrehajthatnám a beavatkozást!

– Efelől semmi kétségem sem volt. – Hajolt enyhén meg Aristarkh, a tisztelet jeleként. Bár feljebbvalónak tartotta magát Dr. Hollownál, a társadalom és az illem elvárta, hogy mint bevándorló meghajoljon a hű brit előtt.

Conwey kezei eközben ökölbe szorultak. Daniel személyisége soha sem volt rá imponáló hatással, – de az, ahogy elvette Dr. Elniastol a felfedezés okozta dicsőség lehetőséget, és még meg is fenyegeti barátját nyíltan – , igazán vérlázító volt. A szemei szikrákat hánytak dühében, miközben mélyeket lélegzet. Vissza akart vágni méltó módon.

– Dr. Hollow, ezeket az állatokat mind maga tömte ki?

– Én lőttem le és állítottam mind ki őket egytől egyig. Lenyűgöző nem igaz?

– Az, ha élvezettét leli ártatlan élőlények legyilkolásában.

Daniel szarkasztikus röhögésbe kezdett a nyomozó szavait hallva. A nevetése akár a hiénáké, rövid és ugatásszerű volt.

– Ártatlan?! Ilyen tréfát még nem hallottam. Senki sem ártatlan, Mr. Conwey. Mind bűnben fogantattunk, nem emlékszik?

– Nem azt mondta, hogy nem hisz Isten létezésében és a Bibliában?

– De igen. Ateista nézeteimhez hűen ragaszkodom, ahogyan maga is a tudományhoz. Így nem értem miért tekinti ezeket az állatokat ártatlannak. Ostoba, alantas lények, akik felett mi állunk az evolúciós ranglétrán. Tudta például, hogy a legkegyetlenebb ragadozó, a közönséges házi macska? Fel tudja ezt fogni épp ésszel?! Azok a nyavalyás rühes dögök! Az ember tízet is meg tud ölni belőlük egy perc alatt, a tudomány mégis őket tartja a legkegyetlenebb ragadozónak, mert élvezetből ölnek. Nem élelemért, vagy önvédelemből, hanem az öldöklés puszta élvezetéért. S mi mégis ők felett állunk. Elpusztítunk egy másik kegyetlen gyilkost csupán. – Dr. Hollow mosolyogva nézett Phelanre, miközben a kezével semmiségként legyintett.  – Jut eszembe Aristarkh! Megkaptam a meghívóját a csodálatos maszkabáljára. Hogy miért nem nekem jutott eszembe ilyen fantasztikus ötlet… Egy bált rendezni Poe műveinek tematikájára…– Csettintet egyet a nyelvével keserűen, miközben Dr. Elnias szentül meg volt róla győződve, hogy Dr. Hollow a meghívó megérkezése előtt soha nem találkozott még a költő műveivel.

– Bizonyára magának is támad majd hasonlóan remek ötlete.

– Oh, efelől nincs kétségem. – Válaszolta teljes önhittséggel a hangjában Daniel. – A térképen láttam, hogy egy nagy területen terül el a birtok, amelyet erdő ölel körül. Jól tudom?

– Valóban az értesülései lenyűgözőek.

– Szeretném kibérelni a bál előtt pár nappal a nyaralóját, ha nincs ellenne kifogása. Egy gyönyörűséges szarvasbikára vágyom a gyűjteményembe.

Mr. Conwey megremegett.

– Szarvasbak… Ez burkolt célzás lenne Aristarkh vezetéknevére? Mire készülsz te álnok féreg? – gondolta magában, miközben kifelé igyekezett minden érzelmét leplezni.

– Szíves örömest teljesítem a kérését, azonban bérleti díjat nem fogadok el. Legyen kérem a vendégem, egy hétre. Egy ilyen súlyos terhekkel teli munkát ki kell pihennie úgy hiszem. Cserébe csupán annyit kerek öntől, hadd csatlakozzam a vadászatához, mint szemlélő. Rég nem hódoltam a lovaglás nemes sportjának. Természetesen a vadászat élvezetét átadom önnek. Nem szalaszthat el egy ilyen nagyszerű zsákmányt miattam.

– Ön igazi úriember, Aristarkh. Hálás köszönetem!

– Szóra sem érdemes Daniel. Számomra az öröm. – mosolyodott el Dr. Elnias baljóslatúan.